A kóró és a kismadár
Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy kismadár. Ez a kismadár egyszer nagyon megunta magát, rászállt egy kóróra.
-Kis kóró, ringass engemet!
-Nem ringatom biz én senki kismadarát!
A kismadár megharagudott, elrepült. Amint ment, mendegélt, talált egy kecskét.
-Kecske, rágd el a kórót!
Kecske nem ment kórórágni, a kóró mégse ringatta a kismadarat. Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy farkast.
-Farkas, edd meg a kecskét!
Farkas nem ment kecskeenni, kecske nem ment kórórágni, kóró mégse ringatta a kismadarat.
Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy falut.
Falu, kergesd el a farkast!
Falu nem ment farkaskergetni, farkas nem ment kecskeenni, kecske nem ment kórórágni, kóró mégse ringatta a kismadarat.
Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy tüzet.
-Tűz, égesd meg a falut!
Tűz nem ment faluégetni, falu nem ment farkaskergetni, farkas nem ment kecskeenni, kecske nem ment kórórágni, kóró mégse ringatta a kismadarat.
Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy vizet.
-Víz, oltsd el a tüzet!
Víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment faluégetni, falu nem ment farkaskergetni, farkas nem ment kecskeenni, kecske nem ment kórórágni, kóró mégse ringatta a kismadarat.
Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy bikát.
-Bika, idd fel a vizet!
Bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment faluégetni, falu nem ment fakaskergetni, farkas nem ment kecskeenni, kecske nem ment kórórágni, kóró mégse ringatta a kismadarat.
Megint ment, mendegélt a kismadár, talál egy furkót.
-Furkó, üsd agyon a bikát!
Furkó nem ment bikaütni, bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment faluégetni, falu nem ment farkaskergetni, farkas nem ment kecskeenni, kecske nem ment kórórágni, kóró mégse ringatta kismadarat.
Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy férget.
-Féreg, fúrd ki a furkót!
Féreg nem ment furkót fúrni, furkó nem ment bikaütni, bika nem ment faluégetni, falu nem ment farkaskergetni, farkas nem ment kecskeenni, kecske nem ment kórórágni, kóró mégse ringatta a kismadarat.
Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy kakast.
-Kakas, kapd fel a férget!
Szalad a kakas, kapja a férget; szalad a féreg, fúrja a furkót; szalad a furkó, üti bikát; szalad a bika, issza vizet; szalad a víz, oltja a tüzet; szalad a tűz, égeti a falut; szalad a falu, kergeti a farkast; szalad a farkas, eszi a kecskét, szalad a kecske, rágja a kórót; a kóró bezzeg ringatta a kismadarat!
Ha még akkor se ringatta volna, az én mesém is tovább tartott volna.
Mészöly Miklós: Pipiske és a fűszál
Láttatok már pipiskét? Olyan apróka madár, hogy akár a markotokban is elférne. Barna a háta, fehér foltos a szárnya. Kint lakik a réteken, bokrok alá rakja fészkét.
Nagyon jókedvű madár. Ahogy felkel a nap, a pipiske is talpon van. Mint a nyíl, fölrepül a magasba, és ott dalolgat. Ha megunja, megint csak visszaszáll a mezőre.
Egyszer éppen a mezőn csicserikélt. Meglátott egy fűszálat.
– Nicsak, milyen nagy fűszál! Nagyobb, mint én! Mi lenne, kihúznám?
S mindjárt belecsimpaszkodott, elkezdte húzni erősen. Odament a barázdabillegető és a tövisszúró gébics. Az egyik a farkát billegette, a másik a csőrét csattogtatta.
-Mit csinálsz, pipiske? – kérdezték kíváncsian.
-Kihúzom ezt a fűszálat!
-Aztán mért húzod ki?
-Azért, mert nagyobb nálam! – szólt hetykén a pipiske.
A két madár összenézett, elnevették magukat.
-Tudod mit, pipiske? Ha már kihúzod, húzd ki ezt a bokrot is, ez is nagyobb nálad.
A pipiske bólogatott:
-Bizony, azt is kirántom, csak előbb a fűszállal végzek.
S húzta, húzta – míg csak el nem szakadt. Akkor egyszeribe hátrahömbölödött, és a fenekére csüccsent.
Azt hiszitek mérges volt? Cseppet se. Talpra ugrott, s azt kiáltotta:
-Én is így akartam!
Aztán, mint a nyíl, fölrepült a magasba, és ott csicserikélt. Mikor megunta, visszaszállt a mezőre, és bebújt a bokor alá.
Ha a bokrot is kihúzta volna, bizony nem tudom, most hol aludna.
Gorkij: A verébfióka
A verebeknél éppen úgy van, mint az embereknél; a felnőtt verebek roppantul unalmasak és mindenről úgy beszélnek, ahogyan az a könyvekben meg van írva, a fiatalság pedig megy a maga feje után.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy sárgacsőrű verébfióka, úgy hívták, hogy Csirip. Egy fürdőház ablaka fölött lakott az eresz alatt, csepűvel, mohával meg egyéb puha anyaggal kibélelt jó meleg fészekben. Repülni még nem próbált, de már verdesett a szárnyával és mindegyre kikukucskált fészkéből: minél előbb meg akarta tudni, milyen is tulajdonképpen a nagyvilág és alkalmas hely-e az ő számára.
— Csitt csak, csöndben csücsülj! — intette őt verébmamája.
Csirip megrázta a szárnyát és a földre nézett:
— Csúnya, csupasz, csúnya csupasz! — csipogta.
Hazaérkezett a veréb-papa, finom bogárkát hozott Csiripnek és elhencegett vele:
— Ugye, csuda csemege? Csuda?
— Csuda, csuda! — helyeselt a veréb-mama.
Csirip pedig bekapta a bogarat és azt gondolta magában: „Lábas kukacot hoztak — be furcsa csuda!”
És mindegyre kihajolt a fészekből, kipislogott a földre.
— Csitt, csöndben ülj — nyugtalankodott az anyja. — Még kibukfencezel innen!
— Micsoda, micsoda? — kérdezte Csirip.
— Semmi csoda, hanem leesel a földre, jön a macska és fölfal — magyarázta az apja, aki éppen vadászatra indult.
így éltek, éldegéltek, de Csirip szárnya csak nem akart kinőni. Egyszer fújt a szél:
— Micsoda? Micsoda? — kérdi Csirip.
— Fúj a szél, vigyázz, mert még kifú a fészekből és ledob a földre, a macskának eledelül — magyarázta az anyja.
Csiripnek ez sehogy se tetszett, azért megkérdezte:
— Miért himbálóznak a fák? Maradjanak nyugton, akkor majd mindjárt eláll a szél . ..
S hiába magyarázta az anyja, hogy az nem úgy van, Csirip nem akarta elhinni; szeretett mindent a maga módján megmagyarázni.
Arra megy egy ember, karját lóbálja, Csirip erre mindjárt kész a magyarázattal:
— A macska kitépte a szárnya tollát, csak a csontja maradt meg!
— Ember az, te, s az ember mind szárnyatlan! — mondta verébmama.
— Miért?
— Az a sorsuk, hogy szárny nélkül éljenek, örökké csak a lábukon ugrálnak, érted?
— Miért?
— Mert ha szárnyuk lenne, mind megfognának bennünket, mint ahogy mi megfogjuk a legyet.
— Csitt — méltatlankodott Csirip. — Csitt, csacsiság. Mindenkinek kell, hogy legyen szárnya. Hiszen a földön sokkal rosszabb, mint a levegőben! Majd ha nagy leszek, megcsinálom, hogy mindenki tudjon repülni.
Csirip nem hitt a mamájának, mert még nem tudta, milyen rossz vége lesz annak, ha nem hisz neki. Leült a fészek legszélére, és teli torokból rákezdett a maga költötte dalra:
Ej, szárnyatlan emberek,
Gyalogosan jártok!
Megesznek ám a legyek,
Akármit csináltok!
Inkább ilyen kicsi legyek,
S mégis én egyem a legyet!
Addig-addig énekelt, amíg szépen kipotyogott a fészekből. A verébmama utána vetette magát, de máris ott termett a macska. Megijedt Csirip, kitárta szárnyacskáját, erre-arra billegett vékonyka szürke lábacskáin és azt csipogta:
— Van szerencsém, van szerencsém …
A veréb-mama félretaszította, tolla égnek állt, berzenkedett, félelmetes bátorsággal kinyújtotta körmeit, egyenesen a macska szemének …
— Hess, hess! Repülj, Csirip, repülj fel az ablakra, repülj …
A rémület erőt adott a verébfiókának, felemelkedett a földről, egyet ugrott, meglebbentette szárnyát, egy-kettő — és felröppent az ablakra!
Anyukája is hamarosan követte, igaz, hogy farkatlanul, de annál nagyobb boldogsággal; leült melléje, tarkón legyintette, megszidta:
— Mi volt ez?
— Ugyan mi? — feleselt Csirip. — Nem lehet mindent egyszerre megtanulni.
A macska odalenn ült, mancsáról tisztogatta a verébtollat és fel- felpislantott rájuk csúnya zöld szemével:
— Mi-milyen finom a húsa a verébfiókának, mi-intha egérke lenne, mi-ilyen kár! Így hát minden jól végződött, csak szegény verébmama hagyta ott a farkát.
Készítsd el a
madarakkal
kapcsolatos
nyomtatható
játékokat
a gyerekeknek!
Katajev: A galambocska
Reggel eső volt, szél fújt. A magas fenyők összevissza hajladoztak, s recsegve-ropogva ütődtek össze száraz ágaik. Az erdőben félhomály volt, s bokáig érő hideg víz fodrozódott a fű között.
Verát és Palit nem engedték el sétálni. Egész nap a szobában ültek és unatkoztak. Egyszer csak hallják az ereszről: gur-gur-gur . . . Kihajoltak az ablakon, felnéztek a háztetőre, hát az ereszen ott látnak egy hófehér galambot. Ügy látszik, elmaradt a többitől, megázott, s a rossz idő elől behúzódott az eresz alá.
Szépséges szép, hófehér galamb volt, a lábán patyolat nadrág, szeme udvara rózsaszínű, mint a korall. Csak járkált fel-alá az ereszen, fejét fürgén forgatta, nedves tollát tisztogatta, s közben így beszélgetett magában: — Gur-gur-gur!…
Vera és Pali nagyon megörült a galambnak. Elkezdték szólongatni:
— Tubi! Szépséges tubika! Gyere be hozzánk a szobába! Mézes búzát adunk neked!
A galamb udvariasan válaszolt:
— Gur-gur-gur …
De nem mozdult az ereszről, talán félt a gyerekektől. Az eső szaporábban esett: villámlott, dörgött az ég. Bejött anyuka, becsukta az ablakot, s azt mondta a gyerekeknek:
— Egyétek meg az aludttejet, s aztán feküdjetek le!
— Anyuka — szólt Vera — szeretnénk egy kicsit játszani a galambocskával.
De anyuka így szólt:
— Már későre jár az idő. Aludnotok kell. És hadd aludjak a galambocska is! De holnap korábban keltek, s ha jó Idő lesz, egész nap játszhattok vele!
— Holnap bepólyázom! — mondta Vera.
— Én befogom a kocsiba! — mondta Pali.
— Én megfürdetem! — mondta Vera.
— Én írni tanítom! — mondta Pali.
S ki tudja, még mi mindent nem fogadtak volna, ha anyuka be nem jön, s nem szól:
— Most már elég legyen! Tüstént aludjatok!
Vera és Pali erre már csakugyan befordult a falnak, s megpróbált minél gyorsabban elaludni, hogy hamarabb legyen reggel…
Reggel korán ébredtek. Már nem esett, s a szél sem fújt. A fenyőfák sem hajladoztak. Az erdőben vígan bujkált a napsugár, s a füvön ragyogott a harmat. Vera és Pali gyorsan felöltözött, megmosdott. Aztán futottak az ablakhoz, kinyitották, kihajoltak.
De a galamb már nem volt ott az ereszen. Kifutottak a kertbe, keresték, kutatták, de sehol sem találták.
— Hát ti mit kerestek? — kérdezte apa az ablakból.
— Azt a szépséges szép, fehér galambot! Itt járkált tegnap az ereszen.
— Fehér volt? Fehér nadrágos? Piros szemű? — kérdezte apu.
— Az, az, pirosszemű! — mondta Vera.
— Pirosszemű! — ismételte Pali is majdnem pityeregve.
— Láttam biz én, meg is etettem kenyérmorzsával — mondta apa. — Itt volt még az előbb. Megreggelizett, s aztán elrepült.
— Hová?
— Arra a fenyőkön túl. Gondolom, haza…
— Tudtam, tudtam, hogy ez lesz a vége — görbült sírásra Vera szája.
Még Pali is majdnem sírva fakadt. Lehajtotta fejét, s csak nézett, nézett a lába elé. Aztán hirtelen felkiáltott:
— Vera, mi ez?
A földön egymás mellett két fehér tollacska feküdt, mint két hópehely.
— Ezt a mi turbékoló tubikánk hagyta itt — szólt Vera.
— Az egyiket nekem, a másikat neked.
S az egyik tollacskát Pali tette zsebre, a másikat meg Vera.
Gárdonyi Géza: A papagáj
A kastélyban történt ez a furcsa eset.
A kastélyban élt egy tarka papagájmadár és két kiskutya. A papagáj két nyelven tudott beszélni: papagájnyelven és embernyelven. A kiskutyák pedig pajkos, apró állatok voltak, de csak kutyanyelven tudtak beszélni.
Egyszer valami levélborítékot talált a szőnyegen a két kutya.
– Ez jó lesz nekem – szólt az egyik -, a fejemre húzom csákónak.
– Ne tedd azt – szólt a másik -, inkább írjunk bele levelet, aztán küldjük el a falu végén kutyálkodó tarka kutyának, a Hektornak.
– Jó lesz, de hol a toll?
– Húzunk egyet a papagájból.
Meghallja ezt a papagáj, és tollait borzolva, ijedten kiáltja:
-Nem adok én írótollat sem rektornak sem Hektornak!
Hiába kiáltozott a papagáj. Senki sem járt arra. A két kutya pedig nagyokat ugorva igyekezett tollat rántani a papagájból. Egyszer csak, amint lebillentette ijedtében a legyezőjét, az egyik kirántott abból egy tollat.
-Jaj de fáj! Jaj de fáj! Ó, én szegény papagáj!
Azzal nagy sebesen elkapta a kiskutya legyezője végét, és úgy megcsípte, hogy az ijedten visított:
-Jaj de fáj! Jaj de fáj! Ereszd el már, papagáj!
A másik kutya meg elesett ijedtében, de aztán, mikor látta, hogy a papagáj nem őbele kapaszkodott, csak nevette a cimborája baját.
No de nem is kap egyhamar levelet a falu végén kutyálkodó tarka kutya, Hektor!
Csarusin: A veréb
Egyszer Nyikitka sétálni ment a papájával. Sétálgat, sétálgat, egyszer csak hallja, valaki csiripel:
– Csirip-csirip!
– Csirip-csirip!
– Csirip-csirip!
És látja Nyikitka, hogy egy csepp kis veréb ugrándozik az úton. Felfújja magát, olyan, mint egy kis tollgombóc. Rövid a farkincája, sárga a csőre, és nem repül el sehová. Úgy látszik, még nem tud repülni.
– Nézd, papa! — kiált fel Nyikitka. — Ugye az a veréb nem igazi?
A papa pedig azt feleli:
– Dehogynem, Nyikituska, igazi veréb az, csak még kicsi. Kiesett a fészkéből a verébfióka.
Nyikitka odaszaladt, hogy megfogja a verebet. Meg is fogta. Hazavittük, és nálunk lakott kalitkában. Nyikitka etette — léggyel, kukaccal, tejben áztatott zsömlével. Szóval ott lakott Nyikitkával a kisveréb. Egész idő alatt kiabált, enni kért.
És milyen falánk! Mihelyt reggel felsüt a napocska, a kisveréb rákezdi a csiripelést, fölébreszt mindenkit.
Azt mondja Nyikitka:
– Megtanítom repülni, és elengedem. – Kiveszi a verebet a kalitkából, a padlóra teszi és oktatja. – Így csinálj a szárnyaddal – mondja neki, és a karjával mutatja, hogyan kell repülni. A veréb pedig bebújt a pohárszék alá.
Még egy napig etette Nyikitka a madárkát. Aztán újra kiültette a padlóra, és tanította repülni. Karjával hadonászott, a kisveréb meg a szárnyával. Fölrepült. Átrepülte a ceruzát. Azután átrepülte a piros tűzoltóautót. De mikor a játék cicán akart átrepülni, beleütközött és leesett.
– Még nem tudsz elég jól repülni – mondta neki Nyikitka. – Még egy napig etetlek.
Etette, etetgette még egy napig, másnap pedig a kisveréb átrepült Nyikitka zsámolyán. Átrepült a széken. Átrepült az asztalon, amin rajta állt a tejesköcsög. De a pohárszéken még nem bírt átrepülni — beléütközött. Úgy látszik, még egy napig kell etetni.
Másnap Nyikitka kivitte a kertbe a verebet, ott kieresztette. A kisveréb átröpült egy téglán. Átrepült a fatuskón. Megpróbált átrepülni a kerítésen, de beleütközött és leesett.
De másnap már átrepült a kerítésen. Átrepült a legmagasabb fán. Átrepült a házon. Elrepült egészen Nyikitkától.
Ilyen jól megtanult repülni a kisveréb!
Alicja Dryszkiewicz: A kismadárról, amelyik nem akart énekelni
Hát így történt:
A ház ablaka előtt nőtt egy fa. Se kicsi, se nagy, ágait pedig úgy nyújtogatta fel a magasba, mintha karjai lettek volna. Körülötte nem volt se tél, se nyár, de pirosalmás ősz sem – csak olyan télutó, tavaszelő. Nem fenyegetett a fagy, de nem esett még az eső. Vándorúton járt a nap, nedves volt a föld, lágyan lengette a nyitott ablak függönyét a szél.
Egy vékonyka ágra pici tollgombolyag telepedett. Egy kismadár. Ugrált az ágon, csőrével kopogtatta, farkát mozgatta, s hol erről, hol arról az oldalról kukucskált lefelé. Nem volt ez a madár se kék, se zöld, sárgának se lehet mondani – egyszerű kis szürke jószág volt, fekete szemekkel.
Üldögélt a fán, és így csivitelt magában:
– Ugyan mit csináljak?…Énekelni nem fogok, nem akarok, nem szeretek…de hát akkor mit csináljak, valami mást?…Moziba nem mehetek – nem engednek be. Csokoládét nem ehetek – mert ki veszi meg nekem? Kakaót nem ihatok – mert azt sem tudom, mi fán terem…Korcsolyázni nem mehetek – mert nincs korcsolyám, jég sincs, és a madarak nem is szoktak korcsolyázni…igazán nevetséges lenne egy korcsolyázó kismadár…
Fejecskéjét csóválta, és tovább morfondírozott:
– De hát mit csináljak, ha nem akarok, nem szeretek, és nem is fogok énekelni?… Fürödhetek a csermelyben vagy a homokban. Röpködhetek a levegőben, és úgy tehetek, mintha kis repülőgép lennék. Felcsipegethetem a magvakat, amiket a gyerekek szórnak nekem. Fészket is rakhatok itt, ezen a vékony ágon.
Ez utóbbi ötlet nagyon tetszett a kismadárnak.
– Jó gondolat – csivitelte, és mindjárt munkához is látott. Összeszedett mindenféle szalmaszálat, gallyacskát, füvecskét, papírkát – és dél felé már készen is volt a fészek.
És ekkor a szürke kismadár kényelmesen elhelyezkedett a saját fészkében ( éppúgy, mint mi a szobánkban), berzenkedett, tollászkodott egy kicsit, aztán csőrét a szárnya alá dugta, szemét becsukta, és így szólt:
– Most pedig aludni fogok.
Meghallotta ezt a fa, és rámondta:
– Jól van, hadd aludjon.
És vékony ágacskáin kibontotta az apró, élénkzöld, selyempuha és selyemfényű leveleket. És a zöld levelekből tetőt hajtott a fészek fölé.
Meghallotta a szél, és ő is rámondta:
– Jól van, hadd aludjon.
És a levelek közé ezüstös rügyeket fújt, melyek tapadósak voltak, mint a mézcukor. Ezekből a rügyekből lett kerítés a fészek körül.
Meghallotta az eső is. Mint nedves madár, hullott a fára, és előcsalta a rügyekből a virágokat. Nagy, sima, tavaszillatú, rózsásfehér szirmokat. És a virágok szépen feldíszítették a fészket.
S hát a nappal mi történt? Vándorolt, vándorolt az égen az óriási, forró nap, mígnem végül megállt a fészek fölött.
És ekkor, e kis meseféle végén, felsusogott zöld lombjaival a fa, illatozni kezdett, rózsaszín virágba borult, zümmögő méhraj körülcsengettyűzte, és ekkor az egyszerű és teljesen szürke kismadár – elkezdett énekelni.
Ismerkedjetek játékosan a madarakkal és a fákkal!
Nézd meg a Játéktár játékait!
Urbán Ernő: Szarka Szervác-Bonifác
Ági lányom igen nagy kedvelője volt a verseknek. Úgyszólván szaladgálni is alig tudott még fölbukfencezés nélkül, de már teli torokból fújta:
Egyszer egy időben,
szilaji erdőben,
szarkák verekedtek.
Szarka papné meghallotta,
szúnyog lábát kirántotta.
Nézi, mint a csík –
lába megcsúszik.
Fújta a verset Ági, fújta, azt is tudta, hogy valami madárféle a szarka, csak éppen azt nem sejtette, hogy a formája és a tollazata milyen. De ez csak jóval később, azon a nyáron világlott ki, amikor három madárházikót is föl kellett függesztenem a kertben, és az egyik vén, alacsony törzsű mandula főágainak kosarába még egy külön etetőt, egy deszkaasztalkát is oda kellett szögeznem.
Mivel könnyen fölérte, az utóbbit Ági látta el a lefitymált spenóttól a rizskásáig minden rendű és rangú ételmaradékkal. Egyszer is éppen kenyérhajat és szalonnabőrt vitt volna ide, de még az öreg körtefáig is alig jutott, máris szaladt vissza.
-Papa! Papám! – lelkendezte. – Egy mérges, egy… egy rettentő madár! Ott, az etetőnél! A szomszédék Cila cicáját bántja.
-Cicát? Egy madár? … – tamáskodtam. – Talán megfordítva!
-Bántja! – toppantott Ági. – Azonnal űzzed el, papa!
Az etetőnél egy hosszú farkú, látszólag esetlen szarka évődött a Cilával. Csőrében csüngősre hagyott sajthéj, és ő maga egyszer a fűben, közvetlenül a cica orra előtt, majd meg az utolsó pillanatban valamelyik alacsony mandulaágra libbenve, valósággal bolondot csinált szegény cicából a betyár, és fejét félretartva mintha még ki is nevette volna egy-egy sikeres mozdulat után.
És a cica? A szomszédék jól megtermett, szürke, végtelenül ügyes és harcias Cilája? Máskor röptében tudta elkapni a verebet, és most tessék: egy madár, egy lomha és esetlen szarka űz belőle csúfot?!
-No, hol itt a bántás? – mutattam a folyton fölsülő és bosszúságában dühösen prüszkölő-herregő Cilára. – A macska bántaná a madarat, ha tudná.
-Most! – tartott ki a maga igaza mellett Ági. – De az előbb a madár bántotta a szegény Cilát. Fejbe ütötte. Hátulról. Így görbüljek meg, ha nem igaz.
-És a macska? – firtattam. – Mit csinált eközben a macska?
-Evett. Épp a sajthéjat nyelte.
-Az más. Akkor jogosan esett a főbe koppintás – mondtam. – Elvégre ez az etető – madáretető. Erre figyelmeztette Cilát a szarka.
Ági elcsodálkozott.
-Szarka-a-a? Nahát! Amilyen ügyes meg amilyen bátor, én legalábbis… sasmadárnak néztem.
Jót nevettem.
-Ezt? Ezt az illegő-billegő, hosszú farkú imposztort? Pedig a földből is alig bújtál ki, és már versikét tudtál róla. Emlékszel?
A madár és a macska kacagtatóan mulatságos huzakodásának egy motorkerékpár vetett véget. Ahogy elhúzott előttünk, a kipufogó csöve hatalmasat durrant, és ettől úgy ellibbent kertünkből a szarka, mintha sosem lett volna ott.
De másnap újra megjelent, és úgy beszokott hozzánk, hogy hamarosan nevet is kapott. Kislányom abban az esztendőben jegyezte meg a fagyos szentek – Pongrác, Szervác és Bonifác – nevét. Összecsengésük annyira a kedvére való volt, hogy szarkánkat a Szervác – Bonifác kettős névvel tisztelte meg.
Roppantul élvezte a huncutságait. Jómagam már kevésbé örvendeztem Szervác-Bonifác sűrű látogatásainak. Unalmában-e vagy csak azért, hogy bosszantson: ki-kihúzigálta a virágpalántáimat, és ami abban az esztendőben a legféltettebb kedvtelésem volt: a dísztökök lugasát se hagyta békén.
Végül – lopott is, és ez már baj volt, igen-igen nagy baj, mert Ágit károsította meg egy kulcs és egy hozzá való mütyürös láncocska erejéig. A csínytevés nyíltan, a szemünk láttára történt, és amit Ági sehogy se tudott megbocsátani: Szervác-Bonifác még csak el se menekült, a nagyobbik diófa csúcsáról mutogatta zsákmányát csúfondáros cserregések közepette.
-A kulcs! A kulcsom! – kiabálta Ági. – Add vissza! Kell nekem! A játékszekrényem kulcsa!
Kiabálhatott. Szervác-Bonifác elrepült.
Úgy ám, de mi történt alig egy jó hét múlva? El se hinném, ha nem velem történt volna meg! Ahogy hazafelé tartottam horgászásból, és mindjárt a parton vén szomorúfüzek kettős sora elé értem, egyszer csak csörgés-zörgés-rikácsolás odafönn, szemét, majd tollpihe hull a magasból, és mi koppant oda a lábam elé? A kulcs, egy apró ezüstkanál és egy kisolló társaságában.
Úgy van: hat… hét… nyolc fészek, egy egész szarkaváros tanyázott odafönn, a vén füzek gubancos ág-bogaira építve, és én épp a legjobbkor: holmi családi perpatvar kitörése alkalmával találtam arra vetődni.
Ági megörült a kulcsnak, és mindjárt tiltakozott is:
-Jaj, dehogyis veszekedett Szervác-Bonifác – mondta. – Elszégyellte magát, azért küldte vissza a kulcsot.
-És a vers? – Szálltam vitába vele. – A versed mit mond? Ott is az áll, hogy verekedősek a szarkák.
-Mit vers?! – legyintett Ági. – A vers csak amolyan kitalálás. Mondom, hogy elszégyellte magát. Csak huncut, nem tolvaj Szervác-Bonifác.
Gárdonyi Géza: A cinege
Egyszer nagy hideg volt. Az ablakokat jégvirágok nőtték be. Az emberek bundában mentek ki a szobából; a fülükre is ráhúzták a sapkát, és kék orral, könnyező szemmel tértek vissza. Azt mondták, hogy soha, mióta élnek, ilyen hideg nem volt.
Juliska rálehelt az ablakra. A jégvirágok megolvadtak egy helyen a leheletétől, és kerek tisztaság támadt ottan. Juliska kinézett azon a kertbe.
Az ablaktól néhány lépésnyire van egy almafa. Annak az egyik ágán egy madárka ült. Piciny lába belesüllyedt az ágon fehérlő hóba. Szomorúan csipegett. Egyszer csak lehunyta a szemét. A feje aláhanyatlott. A következő pillanatban lehullott az ágról, és beleesett a hóba. A hátára esett.
– Istenem! – kiáltott fel Juliska. – Meghalt?
– Ki halt meg? – kérdezte Mariska.
– A kis madár. Megfagyott szegény.
Azzal kendőt kapott a vállára, és kifutott. Fölvette a kis madarat, és bevitte a szobába. Ott addig-addig melengették, mígnem egyszer csak fölemelte a fejét. Egy darabig bágyadtan nézett Juliskára, azután felröppent.
A leányok nevettek és tapsoltak, hogy így visszanyerte az életét a madárka. Előhoztak egy üres kalitkát a kamrából, és hívogatták bele. A madárka azonban nem értette a hívogató szót. Rémülten kerengett ide-oda a szobában. Mindenképpen ki akart menni, vissza a tél rideg-hideg, havas világába.
Végre megfogták, és beletették a kalitkába. Hogy vergődött a kis bolondos cinege! Aztán, mikor látta, hogy a leányok elvonultak a szoba túlsó sarkába, megállott. A melle pihegett. Mikor észrevette, hogy nem bántja senki, leugrott a kendermagos vályúhoz, és evett-evett szegényke, és ivott rá nagyokat.
Néhány nap múlva megszelídült. Nem verte többé a szárnyával a kalitka drótjait. Jólesett neki a meleg szoba meg a jó étel-ital. Egyszer mi nem jutott eszébe: felült a legfelső ülőkére, és nótára gyújtott. A leányok örvendezve állották körül.
– Dalolj, dalolj, aranyos cinege!
És a madár dalolt, dalolt félig lehunyt szemmel, boldogan. Vajon miről dalolt? Talán a tavaszról? Talán a napsugárról?
Az egész telet ott töltötte a kis madár. Jókedve volt. Meg is hízott. A tolla élénkebb színben ragyogott, mint mikor odakerült.
Aztán jött a tavasz. A mezőn kizöldült a fű. Meleg napsugár szállott az égből. Az almafa virágzott, s künn csicseregtek a fecskék. A cinege kidugta a fejét a drótokon, és szomorúan nézett ki az ablak üvegén át a szabadba. Nem dalolt többé. Csak ült gondolkozva, szótalanul.
– Most már eresszük el – szólott Juliska -, látom, hogy kikívánkozik.
– Jaj, ne eresszük el – felelte Mariska -, ki énekel akkor nekem?
– Ejnye, te szívtelen – szólt Juliska -, hát te csak arra gondolsz, hogy énekeljen neked; nem látod, hogy ő szegény milyen szomorú? Ez nem sárga-fekete kanári, nem rabnak született madár, ez a szabadság madara, börtön neki a kalitka.
– Hát jó – szólt Mariska -, eresszük szabadon!
De mikor a kis cinege kiröppent és eltűnt a fák lombjai között, Mariska mégis sírva fakadt. És hát Juliska is törölgette a szemét.
– Isten áldjon, kis madár – mondogatták a kendővel integetve.
– Isten áldjon – mondotta Mariska -, sohasem hallom többé a te szép éneklésedet.
Másnap, ahogy ott ültek a szobában, az ablakon át beszálló napfényben, egyszer csak ismerős madárdal hangzik az ablakon át.
Ott volt a kis cinege. Ült a barackfán. Énekelt Mariskának meg Juliskának.
Mester Györgyi: A szajkó fél pár papucsa
A szajkó büszke madár volt. Nem is csoda, hiszen – a tollruhájában csupán néhány piros mintával dicsekvő nagy fakopáncs, na meg a zöld színben pompázó, piros sapkás küllő mellett -, ő volt az erdő harmadik legdíszesebb tollú madara.
Égkékkel cifrázott, tarkabarka szárnyait lelkesen lebegtette, néhanapján hiúságában még fordult is egyet maga körül, mielőtt megült egy faágon. Beképzelt volt ugyan, de nem túlságosan. Attól ő még ugyanúgy élte az életét, mint az erdő többi, dolgos madara. Fészket épített, bogarak után kutatott, s csak néhanapján gondolt arra, mitől is lehetne még szebb, káprázatosabb a kinézete, amivel lefőzhetné hasonlóan mutatós tollú madártársait.
Egy kellemes őszi délutánon, ebéd után kutatva az avarban, már épp kiszemelte magának az óvatlan hőscincért, amikor váratlanul egy zöld színű, bolyhos makk kupak szorult karmos lábára. Rázogatta, rázogatta a lábát, de a makkocskától nem tudott megszabadulni. Ahogy alaposabban szemügyre vette, rájött, papucsot kapott az egyik lábára. Egyre jobban tetszett neki.
Ezzel akár meg is előzhetném a csinossági versenyben a fakopáncsot – gondolta. Hiszen kinek van még papucsa az erdei madarak között?! Egyedül csak nekem!
Rögtön keresgélni is kezdett egy másik makkocskát, hogy mindkét lábán egyforma „papucsot” viselhessen. Sajnos azonban, ugyanolyan méretűt, ugyanolyan zöld színnel és annyi bolyhocskával, nem talált. Mivel a kényszerű, de tetszetős lábbelitől nem tudott megválni, elhatározta, egy kis történetet kerekít köré, amit majd madártársainak elmesélhet.
A földön nehéz volt lépegetni a fura papuccsal, így hát szárnyra kapott, és meg sem állt az erdő közepén terpeszkedő hatalmas gyertyánig.
A faágra, melyre leszállt, hamarosan mellé telepedett egy varjú. Azonnal észrevette a szajkó papucsát.
– De csinos jószág – dicsérte meg az apró lábbelit. Hol szerezted?
A szajkó elmesélte, hogy az erdő túlsó végén, egy makkfa alatt lelte. Kettőt talált, egyforma szépet, hogy mindkét lábára legyen, de repülés közben elveszítette az egyik papucsot.
– És most mihez kezdesz a fél párral? – kérdezte a varjú.
– Alighanem „leteszem a másik mellé”, vagyis visszaviszem oda, ahol eredetileg találtam – felelte önérzetesen a szajkó.
A varjú ekkor barátilag segített lecsipkedni a szajkó lábáról a páratlan papucsot. Amikor sikerült, a szajkó azt a csőrébe vette, és visszarepült vele oda, ahol eredetileg rátalált. Útközben, röptében, a magasból a földre pottyantotta a papucsot.
Igaz, hogy így csinosságban nem sikerült megelőznie a fakopáncsot, de mégis, legalább volt egy tanúja, aki hallott az ő papucsáról, és látta is a fél pár lábbelit. Remélte, hogy a varjú majd világgá károgja, milyen szép papucsa volt a szajkónak, s hogy mennyire jól állt neki az új viselet. Csak hát, sajnos, a papucs elveszett.
Mester Györgyi: Fülemülepörkölt
Volt egyszer egy nagyon különc király, akinek csak különleges étkeket lehetett feltálalni, és a szokásai is rendkívüliek voltak. A királyi udvarban csirkecomb helyett békacombot rántott ki a szakács, s a királyi ital a nektár volt, amit a kis kolibrik elől csentek ki a virágokból.
Százholdnyi rózsa szirmának olaja szolgáltatta a parfümöt, s az uralkodó reggeli fürdője levelekről gyűjtött harmatcseppekből készült.
Egy nap, amikor a király már nem tudott több különleges dolgot kitalálni, szeme véletlenül rátévedt az ablaka párkányán éppen ott trillázó fülemülére. Milyen szépen énekel – gondolta. Egy ilyen értékes állatnak bizonyára a húsa is kiváló. Heuréka! Miért nem jöttem rá előbb!
Fülemülepörköltet fogok készíttetni a szakáccsal. Ki is adta a parancsot, fogjanak össze az erdeiben minden fülemülét és készítsék el pörköltnek.
A király fővadásza elszörnyedt a barbár gondolattól, hogy a király szeszélyből képes lenne elpusztíttatni a kedves énekesmadarakat. Gondolta, cselhez folyamodik.
Tisztelettel meghívta a királyt a házába egy különleges ebédre. A királynak előre nem árulta el a menüt, de ez alkalomból pörköltet készíttetett a feleségével egy öreg, rágós húsú díszpávából.
A király kedvelte a fővadászt, elfogadta hát a meghívását. Asztalhoz ültek, melyen gyönyörű díszítés volt, a megfőzött páva szivárványosan ragyogó tollaiból. A király kíváncsian várta a meglepetést, ezért amikor feltálalták a fogást, mohón fogott hozzá az evéshez. Alig vette
azonban szájába az első falatot, ki is köpte nyomban.
Micsoda szörnyűséget adtál te nekem ebédre, fővadász?
Uram királyom, tudom, hogy szereted a különlegességeket, ezért ennek a gyönyörű tollú díszpávának a húsából készíttettem neked pörköltet. Nem ízlik? Hiszen olyan szép madár volt, kitűnőnek kell tehát lennie a húsából készült éteknek is! Amilyen jó pörkölt
készülne a szép hangú fülemüléből is!
A király elcsodálkozott a szellemes leckén, és mivel híresen nagy különc volt, szándékával ellentétben nem megbüntette, hanem fényes jutalomban részesítette kioktatóját.
Hálából a fővadász ismét meghívta ebédre, amikor is szarvasgombás őzgerinc került terítékre, áfonyaszósszal, pazarul elkészítve, a’la fővadászné módra, az ínyenc király legnagyobb gyönyörűségére!
Egyszer kóstoljátok meg ti is, legyetek a fővadász vendégei.
Olvass még több csodaszép történetet „A pillangófa és más mesék” c. könyvben!
Lipták Gábor: A tavaszi madárgyűlés
Azt, hogy gyűlést kellene tartani a késlekedő tavasz sürgetésére, a füredi kiserdő őslakói, a gerlék gondolták ki. Azok a szelíd, szürke madarak, amelyek búgásukkal váltakozva vidítják az erdők s kertek lakóit. Pontosabban az a két fiatal gerle, aki nagyon megunta már a téli fagyoskodást, éhezést, a szűk és zsúfolt családi fészket, s mielőbb új otthont akart alapítani a szomszédos kőrisfa ágai között.
Arra azonban, hogy a gyűlésnek ilyen nagy sikere legyen, bizony ők maguk sem számítottak. Mikor a szomszédban lakó harkály kérésükre végigjárta nemcsak az erdei fák madárlakóit, hanem a soklakásos parti nyárfák minden ágát, már a tavasz nevének kimondására is boldogan fészkelődött a fák minden lakója.
Azt, hogy miről is lesz szó, már nem is igen hallották. Tudták, hogy ahol a tavasz bűvös nevét kimondják, ott csak öröm érheti a hosszú telet megkoplalt, fényre, melegre, napsugárra szomjas madarakat.
Így aztán a kitűzött órában el is indultak mind a fák, bokrok, sőt a nádasok lakói is, és aki akkor járt a füredi kiserdőben, bizony nem győzött csodálkozni e szokatlan madárseregen.
Surrogó seregélyek, tarka harkályok, szürke verebek repkedtek együtt a fehér mellényes cinkékkel, fürge ökörszemekkel s lármás szakrákkal, és közöttük ott esetlenkedett a vizek lakóinak népes küldöttsége is. Nádirigók, törpegémek, szárcsák nézték idegenkedve az ismeretlen erdőt, és megfigyelőt küldött a tanácskozásra a Balaton világának legnagyobb népe is, a dankasirályok köztársasága.
A hatalmas fákon fertályóra alatt egyetlen szabad ágacska sem maradt: mindent belepett az egymást túlkiabáló, tarka madársereg. S a Balaton-part és a nádasok lakóin kívül idegenek is feltűntek. Az egyik ágról büszkén tekintett le az apró népre a karcsú csonttollú madár, idegenül nézelődött a kormos réce, és vidáman ingatta nagy kerek fejét a kiserdő közkedvelt téli vendége, a szapora szavú mátyásmadár.
A gyűlést korelnökként egy kedves, vén gerle nyitotta meg. Elmondta, hogy bár odalent még hófoltok tarkítják a földet, s a parti kövek között még ott lapul a jég, az erdő minden lakója megunta már a telet. Javasolta hát: mondja ki a madárgyűlés, hogy most már sürgősen jöjjön a tavasz!
Az ezer hanggal feltörő tetszésnyilvánítás elülte után a kicsit már kopaszodó vén harkály vette át a szót, s a tudós komolyságával megállapította, hogy a tavasz eljövetele immár nem jámbor óhaj, hanem nagyon is megalapozott kívánság: hiszen a fűzfák vékonyabb ágai mindennap sárgábbak, s a nap itt-ott a hóvirágot is kicsalta már az avar alól.
-Korai kívánság! – vágott közbe bosszúsan a csak különösen kemény télben idevetődő csonttollú madár. – Hol van még a tavasz?!
Erre aztán a felháborodás mindent elsöprő áradata zúdult a közbeszólóra.
-Nem igaz! Itt van a tavasz ideje! – kiáltozott a madárhad, s egy piros lábú cankó éles hangja túlharsogta a többiét:
-Csak irigységből beszél! Tudja, hogy ha a tavasz megjő, neki mennie kell!
Amikor azonban a buksifejű mátyásmadár szárnya felemelésével szólásra jelentkezett, egyszerre elhallgatott a madársereg.
-Én is nagyobbrészt télen jövök közétek – kezdte a népszerű szónok – de úgy szeretem ezt az erdőt, akár nyári otthonomat. A tavasznak hát veletek örvendezek, s azt, hogy itt az ideje, magam is hiszem. Hiszen a napokban Aszófőn járva, megláttam a téltemető sárga virágát.
Temeti a telet! Itt van a kikelet! – ujjongott fel a madárkórus, s aztán ismét az öreg gerle vette át a szót.
-Határozzuk hát el -kiáltotta- hogy jöjjön a tavasz!
Az egyik tölgyfáról vén varjú szólt bele a vitába.
-Kár! Kár! – kiáltotta.
-Azt tudjuk, hogy kegyelmed más sem tud mondani! – feleselt vele az egyik éles eszű sármány. – De a tavasz azért is megjön!
S a kismadár mögött most megint a szavalókórus kezdte rá:
Károgtál eleget! Viheted a telet!
A vén varjú egy darabig hallgatta a gúnyolódást, aztán tollait dühösen felborzolva, károgva otthagyta a vidám gyülekezetet.
-Most hát mindenki mutassa be, miként fogja a tavaszt köszönteni – szónokolt a gerle – Azt, hogy kié a legszebb dal, a tudós harkály s ismert muzsikus vendégünk, a dobosgém dönti el.
Elsőnek egy nádirigó kurjantotta el magát, aztán mintha csak erre a jelre várt volna, minden madár rákezdett tavaszi dalára. A közelgő kikelet hírére a sok kis repeső madárszív mind a maga módján énekelte ki magából kimondhatatlan örömét. Ebből persze lett is olyan éktelen lárma, kavarodás, csivitelés és kurjongatás, hogy a mókusok ijedten menekültek odvaikba, s a távoli kertekben vonítani kezdtek a kutyák.
Ettől azonban úgy megijedt a madársereg, hogy egyszeriben néma csend lett. Akkor jutott végre szóhoz a vén harkály.
-Így bizony nem megyünk semmire – csóválta csendesen a fejét. – Ennyi dal közül ki tudná megmondani, melyik köszönti legszebben a tavaszt? Gyerünk szép sorjában!
A legnagyobb, legszebb énekesek kényesen kezdtek fészkelődni helyükön, mind biztosra vette, hogy ő lesz a győztes; a kisebbek némán lapultak az ágakon.
S akkor, mintha csak valóban a tavasz tündére akarta volna megbiztatni a dalos gyülekezetet, hirtelen fényes napsugár tört keresztül a felszakadozó felhőkön. Erre pedig az egyik alsó ágon üldögélő apróka madár hirtelen megfeledkezett arról, hogy a fényes gyülekezetben sorára várjon. Csak azt a felcsillanó napsugarat látta, s abban a tavasz első igazi üzenetét. Kicsi szívét összeszorította az öröm, s elkiáltotta magát harsány, vidám hangon:
-Nyitnikék! Nyitnikék!
Kedves csipogása betöltötte az erdőt, messze szállt, s ahol csak meghallották, örömmel telt el az emberek és állatok szíve.
A madárgyűlés résztvevői előbb méltatlankodva, majd gyönyörködve figyeltek e vidám hangra, s aztán amikor látták, hogy a kopaszodó harkály is elismerően bólint, s a dobosgém is elragadtatva emelgeti szárnyát, tudták, hogy a verseny eldőlt.
Fák, bokrok, nádasok madarai sorra útra keltek hazafelé, s a Nyitnikék szavával vitték magukkal a közeledő tavasz ígéretét.
Mester Györgyi: Májboj
A természet meg ő, mindig jól kijöttek egymással, azonban az élőlények közül inkább az állatokat kedvelte. A nyirkos bőrű csúszómászókat elviselte, a szőrös bundásokat megtűrte, a tollasokat szerette, de a papagájokat egyenesen imádta.
Már apró gyerekként sem a játékok, inkább a kisállatok boltjánál szeretett nézelődni, és később is mindig szakított rá időt, hogy – útban hazafelé az iskolából -, megálljon a városka egyetlen üzlete előtt, ahol papagájt is tartottak. Míg tankönyvében a szivárvány minden
színében tündöklő tollú madarakat csodálhatta, a kis boltban csupán időnként fordult elő egy-egy apró testű, hullámos papagáj, nagyobb madarat nem is igen tartottak.
Aztán egy napon, meglepődve torpant meg az állatkereskedés kirakata előtt. Odabentről valami nagyobb színfolt virított ki az utcára. Az üveghez nyomta az orrát, és azt kellett látnia, hogy egy vadító, piros-sárga-zöld ruhában pompázó nagy madár gubbaszt az egyik öreg
kalitka belsejében. Először azt hitte, csak dísz, ócska, kitömött tollcsomó, de beóvakodva az üzletbe már látta, a madár megtört fényű szeme él, és a nagy test néha maga is odébb-odébb lép a rúdon, mintha csak keresné, de nem lelné a helyét az idegen környezetben.
Bár gyerek lévén, felesleges költeni való pénze sosem volt, mégsem bírta megállni, hogy meg ne kérdezze: eladó a papagáj, vagy csak egyszerű, színes berendezési tárgya a boltnak?
A bolt gazdája látásból ismerte már a fiút, nemhiába bámészkodott évek óta a kirakat előtt. Vásárlója úgysem volt, ráért hát, hogy szóba elegyedjen a kiskamasszal.
Nem eladó, de igazán nem is afféle díszítésre alkalmas portéka – kezdett bele a mesélésbe. Mondhatni hagyaték. Egy nagyon távoli rokonomról maradt rám, egy magánakvaló, bolond öregasszonytól, ki sokáig Amerikában élt, s amikor a férje, meg a fia kihaltak mellőle,
hazajött. A kaszás nem váratott sokáig magára, elvitte őt is. Tőle maradt a madár. Sajnáltam elpusztítani, pedig nem is szép, öreg is, egy borzas, tarka tollcsomó. Ezek ugyan beszélni is tudnak, már ha akarnak, de ennek mondhatok én bármit, a vásárlók is próbálkoztak már vele,
meg nem szólalna. Talán, ha egyszer a nevén neveznék, ahogy az öregasszony is szólította, persze mindig csak „amerikaiul”, akkor még lehetne vele valamit kezdeni. De a jeget nem lehet feltörni. Ez már nem is jég, ez maga a jégkorszak!
A csorbafogú, öreg boltos göcögve nevetett a saját bemondásán. Attól kezdve a gyereknek, mindennapi teendői mellett, csak egy célja volt, de az igen nagy: szóra bírni az öreg papagájt.
A zsebpénzét azontúl nem nyalánkságokra költötte, helyette bejárt az üzletbe, és magkülönlegességeket vásárolt. Amire a boltos rámondta, hogy az ínyencség, és a madár szereti, azt megvette. Rendszeresen visszajáró, szívesen látott, jó vevője lett a kis üzletnek.
Az öreg tollcsomó eleinte, mintha tudomásul se venné a jelenlétét, még csak rá se nézett. Hiába gügyögött neki, becézte, füttyögött, általa elképzelt papagájhangokat utánzott – a madár még csak meg se rezzent.
Később, amikor már jobban megszokta őt, az illatát, a mindig kedvesen becéző, csendesen suttogó hangot, a fejét kezdte felé, utána forgatni, és lassanként elfogadta az ennivalót is a kezéből. A neve azonban továbbra is rejtély maradt, és egyetlen hangot sem adott ki magából.
A fiú azonban nem adta fel. Annak ellenére sem, hogy iskolatársai, miután hírül vették olthatatlan szenvedélyét a papagáj iránt, gúnyolni kezdték: Lóri pásztornak, papagáj Jancsinak csúfolták, s még megannyi sértő dolgot vágtak a fejéhez. Nem értették, és nem is érthették,
mit eszik azon a néma, ronda, tollas dögön.
Eltelt egy félév, és a kiskamaszból felsős lett. Az iskolában az idegen nyelvek közül választania kellett, melyiket sajátítsa el. Ő „amerikaiul” szeretett volna megtanulni, de megnyugtatták, hogy ahelyett megteszi az angol is. Suttyomban azt remélte, ha megtanul azon a fránya idegen nyelven, könnyebben szót ért majd a madárral.
Újabb félév telt el. Az öreg papagáj tolla színesebb, a szeme fényesebb lett, s mintha még egy kicsit fel is szedett volna magára. Persze, hiszen jól tartotta étellel, na meg szóval is. Telt-múlt az idő, s a fiú szókincse gyarapodott angol nyelven is. Folyton azon törte a fejét, vajon miféle flancos angol nevet adhatott rég elhunyt gazdája az öreg madárnak. Közeli rokona nem lévén, bizonyára szerette, becézte. Fiának, férjének nem szólíthatta, az kegyeletsértés lett volna. Lánynevet se adhatott neki, hiszen – a hozzáértő kereskedő szerint -, a madár fiú volt, öreglegény. Azt a szót már ismerte, hogy „friend”, vagyis barát, de a madár erre sem reagált, sőt, mintha még meg is sértődött volna, s dacosan odébb araszolt a rúdon.
És akkor egy szép tavaszi napon, amint a természetben is, megtört a jég. Iskolából hazamenet, betért a boltba, és – szokása szerint -, beszélni kezdett a madárhoz. Mindenfélét mondott neki vegyesen, magyarul is, „amerikaiul” is, amikor egyszer csak, akaratlanul, az jött a szájára:
szép fiú vagy, öreg fiú vagy, „my boy”.
A madár ekkor egyenesen ránézett, letottyant a rúdról és csőrével vagdosni kezdte a kalitka zárját. Akkor ő odanyúlt, kinyitotta előtte az ajtót, és a madár a kezére röppent. Váltakozó, magas és mély hangon egyre csak azt ismételgette: májboj, májboj…A két vásárló és a boltos
egyszerre kapta oda a fejét, azután már mindenki csak nevetett. Valóban megtört a jég. Az öreg papagáj feléledt tetszhalott állapotából.
Nem is volt kérdéses, hogy az övé lett. Megdolgozott érte. Hazavitte, és újabb félév múlva „májboj” ellátogatott az iskolába is. Már nem volt néma, és nem is nézett ki se öregnek, se kopottnak, hiszen nem is olyan öreg még egy húszéves papagáj. De bizony jobban is beszélt „amerikánusul”, mint a legtöbb lusta nebuló…..
Nézd meg a madarakkal kapcsolatos
összes ötletet!
Olvasd el az egyszerű tippeket, amelyeket tehetsz érte a mindennapokban!
