Berta Kata: A Föld meséje

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt a Világűrben egy bolygó. Messziről úgy nézett ki, mint egy kék üveggolyó. Irigykedve nézett rá a többi égitest, mert olyan gyönyörű volt.

A Nap nagyon- nagyon büszke volt rá, hiszen Õ melengette fényével minden reggeltől estig. Ápolta, nevelgette, figyelte, hogyan fejlődik rajta az Élet…

Gyönyörű kékségét a Földet borító tengerek, folyók, tavak adták. Smaragdszínben zöldelltek az erdők, mezők…, barnállottak a felszántott földek…, az állatok mozgalmassá tették.., az emberek pedig annyit használtak belőle, amennyire életükhöz szükségük volt.Mikor a Nap beküldte fénysugarait a felhők alá mélyen, azok vígan jelentették, hogy a Földön minden rendben! Színpompásan virítanak a virágok, a fák termései éretten kínálják magukat, a vizek lakói vígan lubickolnak a kristálytiszta tengerekben, majmocskák ugrándoznak a fákon, minden élőlény boldogan éli világát.

Egyszer aztán megváltozott minden!!!

Az Ember, aki nagyon régóta békességben élt a növényekkel, állatokkal, hirtelen önzővé vált. Kényelmesen, bőségben akart élni, nem érdekelte, milyen hatása van új életének a  Földre.

Ha fázott, kivágta a fákat, hogy azok tüzénél melegedjen, de nem ültetett helyettük másikat! Kihalászta a vízből a halakat mert éhes volt, de nem nevelt helyettük újakat .Leszakította az édes gyümölcsöket, de nem ápolta a termést adó növényeket, hogy teremhessenek újra. Önzése egyre nőtt!

Nagy házakban akart élni. Szép ruhákban akart pompázni. Gyorsan el szeretett volna jutni bárhová a Földön. Már nem volt elég a saját lába, járműveket talált ki magának. Nagy gyárakat épített, amiknek kéményéből dőlt a füst a tiszta levegőbe. A nagy hajóiból mérgező olaj szivárgott a tengerbe, felelőtlenül szétszórta a sok szemetet, levadászta az állatokat, és elfoglalta a helyüket.

A FÖLD SZENVEDETT!!!

A róla visszaverődő fényhírnökökkel a Naphoz kiáltott segítségért!

“Segíts! Az Ember észre sem veszi és elpusztít engem!!! Segíts kérlek, hogy megtisztulhassak, míg nem késő!!”

A Nap nagyon féltette a Földet, és folyton keresett, kutatott, mert nem tudta, hogyan segíthetne rajta.

Egyszer az egyik fényhírnök izgatottan jelentette: “Nap! Napocska! Találtam valakit, aki segíthetne a Földnek életben maradni! Igaz, KICSI…. az emberek gyereknek hívják, de nagyon sok van belőle! Képzeld! A gyerekek szeretik a Földet! Meglocsolják a virágokat, el ne hervadjanak. Télen a madárkáknak etetőt készítenek, éhen ne haljanak! Imádják az állatokat, símogatják, mosdatják, etetik őket, játszanak velük. Nem dobálják szét a szemetet! Sokat járnak az erdőbe, de nem tördelik az ágakat! Tudnak fára mászni,kedvesek, mosolygósak, szorgalmasak és legszívesebben folyton vízben lubickolnának a halacskákkal. Õket kérd meg, hogy segítsenek a Földnek megtisztulni, életben maradni!”

A Nap megértette az üzenetet és nem keresett tovább.Érezte, hogy a gyerekekre van szükség, és minden erejével Õket kezdte tanítani: Színpompás virágokat szórt a lábuk elé, hogy a gyerekek megszokják a szép színes növényeket maguk körül.Egész nyáron egészségesre sütötte kis testüket, hogy legyen erejük télire. Titkos üzeneteket súgott a fülükbe, hogy lássák milyen gyönyörű a természet amely szebbé teszi életüket és védjék minden erejükkel otthonukat a Földet.

A Nap nem csalódott. A gyerekek megértették, milyen nagy feladat vár rájuk. Azóta szorgalmasan gyűjtik a szemetet, az óvoda kertjébe növényeket ültetnek, magocskákat keltetnek, kis kezük munkáját figyelemmel kísérik, minden saját termésüknek örülnek. Enni adnak az állatoknak, ha fészekből kiesett madárkát találnak, segítenek visszatenni a helyére.

A Nap megnyugodott. Gyors fényhírnököt küldött a Földhöz, biztató üzenettel:

“Ne félj KINCSEM! Megmenekülsz! Elhasznált, szenvedő tested védi sok-sok gyermek!Okos felnőtté cseperednek majd, és nem felejtik el mennyi szép élményt kaptak tőled, amikor még kicsik voltak. Ha majd felnőttek lesznek, akkor sem fognak cserbenhagyni téged. Megtisztítanak, és megtanulnak úgy élni rajtad csodaszép KÉK BOLYGÓ, hogy ne fájjon neked!”

Ezt a mesét itt találtam, egy kedves óvónéni, Berta Kata írta.

 

 

 

Orgoványi Anikó: Földanya napja

 

– Jó reggelt, hétalvók! Brekeke! Iszkiri gyík! Lepke Lenke! Ébresztő! Keljetek fel! – brekegte Béka Réka a patakpartról, hogy felébressze barátait.

– Mhmm! Hagyjál békén! – morogta mérgesen Iszkiri gyík, és a másik oldalára fordult.

– Még alszom! – nyafogta Lepke Lenke, és mélyebbre fúrta magát a harangvirág szirmai közé.

– Ne lustálkodjatok már! Hasatokra süt a nap! Felkelni, egy-kettő! – biztatta barátait tovább Béka Réka, és friss vizet fröcskölt feléjük a patakból.

– Hé! Nem ér locsolkodni! Nincs Húsvét! – tiltakozott Iszkiri.

– Hagy abba a fröcskölést Réka! Nedves szárnyakkal nem tudok repülni! – kényeskedett Lepke Lenke, de Béka Réka nem hagyta magát lerázni.

– Tudjátok-e milyen jeles nap van ma? – kérdezte.

– Mi? Nyeles nap? Milyen nyeles nap? – kérdezett vissza Lepke Lenke, félreértve a kérdést.

– Nem nyeles, hanem JELES! Azt jelenti, hogy fontos nap, olyan ünnep féle! – magyarázta Réka.

Iszkiri gyík felkapta a fejét a hírre.

– Valakinek talán a születésnapja van? – kérdezte érdeklődve.

– Langyos, langyos! – rejtélyeskedett somolyogva Béka Réka – Ma van a Föld napja.

– Miféle földé? Azé a vakondtúrásé, ahol napozni szoktam? – kérdezte lekicsinylően.

– Ha-ha-ha! – nevetett Réka – Még hogy vakondtúrás! A Föld annál sokkal, de sokkal nagyobb!

Erre már Lepke Lenke is felélénkült:

– Én tudom! A Föld egész a nádasig tart! Amikor fölrepülök az ötszáz éves tölgyfa tetejére, akkor ellátok a patak túlsó oldalára. Na, ott a nádasnál van a világ vége!

– A Föld olyan nagy, hogy nem láthatjuk a végét. Legfeljebb a felhők érzékelik a méreteit, amint úsznak az égen, meg a repülők, amik néha itt zúgnak el a fejünk fölött. – mondta Réka.

– Hűha! – ámuldozott Réka ¬– Egyszer majd én is fölrepülök olyan magasra, hogy lássam a föld határát
Iszkiri gyíkot is felvillanyozta az ötlet:

– Én meg elfutok a világ végére, és lenézek a széléről!

Béka Réka ezen jót mulatott:

– No, az érdekes lenne! A Földnek sehol sincs vége, mert a Föld gömb alakú!

– Olyan, mint egy tojás? – kérdezte Iszkiri gyík, és a saját születésére gondolt. – Egyszer majd kikel belőle egy kicsi Föld fióka?

– Ó, dehogyis! A Föld belsejében nem fióka van, hanem, izzó láva, ami időnként kitör a tűzhányókból.

– Arról már hallottam! – okoskodott tovább Iszkiri. – Őseim, a dinoszauruszok gyakran találkoztak vele. Sokszor megégette a talpukat.

– Bizony, még ma is előfordul a Földön vulkánkitörés, de sokkal ritkábban. – nyugtatta meg barátait Réka.

– Akkor mihez hasonlít a legjobban? – érdeklődött tovább Lepke Lenke.

– Olyasmi, mint egy hatalmas, színes labda.

– Milyen színű?

– Az űrből nézve kék, a tengerek és a levegőréteg miatt, ami körbe veszi. Földanyának is nevezik, mert ritka, élettel teli bolygó!

– Mi-migó? – huncutkodott Iszkiri.

– Nem „migó”, hanem bolygó. Égitest, ami a Nap körül kering. – magyarázta türelmesen Béka Réka.

– És mikor áll meg?

– Soha! Csak kering és kering megállás nélkül. Emiatt változnak az évszakok, mert mindig más oldalát mutatja a Nap felé.

– Nem szédül el?

– Nem bizony, pedig keringés közben még forog is a saját tengelye körül! Ezért váltják egymást a nappalok és az éjszakák.

– Én is szeretek pörögni, forogni! – lelkesedett Lepke Lenke – Játsszunk mi is Napot meg Földet!

– Stipi, stopi, én leszek a Nap! – vágta rá Iszkiri.

– Jó, akkor én meg a Föld leszek. – hagyta rá Lenke, és elkezdett keringeni és forogni Iszkiri körül. Két kör után azonban megtántorodott.

– Hű, de elszédültem! – sóhajtotta meginogva.

– Vigyázz, mert könnyen eleshetsz a nagy pörgés-forgásban! – figyelmeztette Réka, majd így folytatta:

– Gyerekek! Ideje munkához látni! Segítsünk Földanyának, hogy egészségesebb legyen!

– Miért? Beteg talán?

– Van elég baja szegénynek! A Föld tüdeje az erdő, de egyre kevesebb van belőle, ezért nehezebben lélegzik, gyárak füstjei mérgezik, hőemelkedése van, a tengereit és a vízpartjait elborítja a műanyag szemét és emiatt sok állat elpusztul.

– Ó szegény Földanya! Ez tényleg komoly baj! – sopánkodott Lenke.

– Ha a Föld nagy, mi meg kicsik vagyunk, akkor is tehetünk érte valamit? – kérdezte Iszkiri elgondolkodva.

– Persze! Sok kicsi sokra megy! – válaszolta biztatóan Réka.

– Mégis, mivel gyógyíthatnánk meg a Földanyát? – érdeklődött Lepke Lenke.

– Először is, nézzünk körül a saját környezetünkben, és tegyük rendbe azt! – javasolta Iszkiri.

– Takarítsuk ki a patakot, mert tele van szeméttel! Nem győzöm kerülgetni a sok hulladékot úszás közben. A múltkor is felsértette a lábam egy törött üveg! – panaszolta Béka Réka.

– Én meg majdnem beleszorultam egy eldobott üdítős palackba! – sopánkodott Lenke.

– Mert neked mindenbe bele kell nyalakodnod! – heccelődött Iszkiri.

– Ne vitatkozzatok! Inkább gyerünk, szedjük ki a szemetet és válogassuk külön! Amit lehet, hasznosítsunk újra, a többit rakjuk a szétválogatós gyűjtőkbe! – indítványozta Réka.

– Ültessünk fát is a Földanya tiszteletére! – kiáltotta lelkesen Lepke Lenke.

– Ez is jó ötlet, csak fogjunk már hozzá!

Elkezdték húzni, vonni a patakba ragadt hulladékokat, de nehezen boldogultak vele.

– Mi ehhez kicsik, és gyöngék vagyunk! – bizonytalanodott el Lenke. – Segítségre van szükségünk!
Iszkirinek hirtelen eszébe jutott a megoldás:

– Hívjuk el Zizit, az energiamanót! Ő biztosan tud valami megoldást!

– Ó, ahhoz tudni kellene a varázsigét! – sóhajtotta Lenke, de Réka már közbe is vágott:

– Én tudom! Háromszor el kell mondani egymás után, hogy „Zizi, gyere izibe!”

A barátok háromszor megismételték a varázsigét, s ekkor egy sistergő, gomolygó ködoszlopból előlépett Zizi, az energiamanó.

– Sziasztok Pajtikák! Ti szólítottatok? Jól hallottam, hogy a varázsigémet kiáltottátok?

– Igen, mi hívtunk kedves Zizi manó.– válaszolták a barátok.

– Mit tehetek értetek? – kérdezte a manó.

– Ma van a Föld napja. Szeretnénk valami jót cselekedni a Földanyáért, de kicsik és gyengék vagyunk, segítségre lenne szükségünk! Tudsz nekünk segíteni?

– Megpróbálhatom, de előbb mondjátok el, mi a tervetek. – kérte a kis csapatot Zizi manó.

– Szeretnénk kitisztítani a patakot és ….

– …. és különválogatni a hulladékot, meg újrahasznosítani is, amit lehet …

– … meg facsemetét is szeretnénk ültetni a Földanya tiszteletére! – vágtak egymás szavába türelmetlenül.

– No, mindent csak szép sorjában! Nem könnyű, amit kértek, mert ehhez eszközökre van szükség, de szerencsétek van, mert elhoztam a varázs-zsákomat. Abban minden benne van, amire szükségetek lehet. Mondjátok velem együtt a varázsigét:

„Csiribí, csiribá, ákom-bákom,
teljen meg a varázs zsákom!”

– A barátok Zizi manóval együtt elmondták a varázsigét. Ekkor zúgás-búgás, sistergés hallatszott, és csodák csodája, kinyílott a varázs zsák szája.

– Na, lássuk csak, mi van a bendőjében? – Zizi manó óvatosan belenyúlt a zsákba, majd egyesével kiemelte annak tartalmát. – Nézzetek ide! Van benne ásó, kapa, gereblye, és még egy locsolókanna is!

– Meg szemeteszsákok és kesztyűk!

– Még egy facsemete is! – örvendezett Lepke Lenke.

– No, akkor munkára fel! – biztatta a kis csapatot Zizi manó.

A barátok hozzáláttak a pataktisztításhoz.

– Ide süssetek, milyen kincset találtam! – kiáltott fel Iszkiri, amikor egy bakancsba harapott a gereblyéje. – Kitisztítom, kibélelem, és jó meleg kuckót készítek belőle télire!

– Ezt nézzétek! Tisztára jó darázs-garázs! – mutatott rá Lenke egy lyukacsos végű nádkötegre. – Kiszárítjuk, és már bele is költözhetnek a szárnyas, beporzó barátaim!

– Ez meg mit keres a patakban? – kérdezte Réka, miközben kipecázott egy ásványvizes flakont. – Jó lesz madáretetőnek – mondta és félretette a „még hasznosítható” halomba.

Így válogatták, rakosgatták a hulladékokat, közben a Locsi-Pocsi patak szépen megtisztult, s nevéhez méltóan vígan csörgedezett szabaddá vált medrében tovább-tovább a nagy folyó, majd még tovább a tenger felé.

– No, ezzel megvagyunk! – állapította meg elégedetten Iszkiri, és lerakta a gereblyét.

– Milyen gyönyörű tiszta lett a patak! Megint vígan lubickolhatok benne! – jelentette ki boldogan Béka Réka.

– A partjára pedig visszatérhetnek a vadvirágok, és akkor sorra kóstolgathatom az illatos nektárjaikat! – örvendezett Lepke Lenke.

– Ügyesek vagytok! Megdicsérlek benneteket! – mondta elégedetten Zizi manó.

– Most pedig ültessük el a facsemetét! – türelmetlenkedett Lenke.

– Nézzétek! Ide éppen jó lesz! – mutatott Réka egy helyre, ahol a vihar kidöntött egy öreg fát.

A varázs ásó, kapa és gereblye segítségével gyorsan kiásták a fácska helyét. Jól belocsolták a gödör alját, szórtak bele puha földet, beleállították a fát és alaposan megöntözték.

– Készen is vagyunk! Nőj nagyra kicsi fácska! – simogatták meg a törzsét biztatóan.

Lepke Lenke nagyot nyújtózkodott:

– Hú, de elfáradtam! Már alig érzem a szárnyaimat!

– Nekem pedig izomlázam lett! Pihenjünk egy kicsit!

Zizi manó azonban közbeszólt:

– Várjatok, még ne pihenjetek le! A legnagyobb varázslat még hátra van.

– A legnagyobb varázslat? Mi lenne az? – kérdezték a barátok izgatottan.

– Varázsoljunk egy valódi facsemetét, amit a gyerekek igaziból is elültethetnek!

– Jaj, de jó ötlet! Hogyan csináljuk?

Zizi manó meglengette a varázspálcáját:

– Mondjátok utánam a varázsigét háromszor:

Csiribí-csiribá, tarka csacska macska,
ez a kicsi csemete, legyen élő fácska!

A három jó barát Zizi manóval együtt elmondta a varázsigét, s lássatok csodát! Egy igazi, élő facsemete termett előttük, amit aztán a gyerekek elültettek a Földanya tiszteletére, és saját örömükre. Ezt a fát azután éveken át gondozták, féltve óvták, öntözték. Úgy vigyáztak rá, hogy még az unokáik is látni fogják!
 

 

Mentovics Éva: A Föld anya sóhaja

 

Fárad a Földanya, sóhaja száll,

gázokat, mérgeket füstöl a gyár,

erdőin, völgyein sok hulladék,

szép Jeges-tengerén olvad a jég,

műanyag, törmelék, lim-lom, kacat

szennyez meg gyors folyót, hűs tavakat.

 

Nem lehetsz önző, és lusta se légy!

Gyógyítsuk együtt a Föld sok sebét!

Tisztítsunk erdőket, tengereket,

zsendüljön újra a nádas, berek,

csermelyét ringassa ismét a völgy…!

Hálásan sóhajt fel, hidd el, a Föld.

 

Kniznerné B. Szilvia: Természetfalva megmentése

 

 

Jó néhány évvel ezelőtt Természetfalva egy gyönyörű, egészséges lakóhely volt.

A fák csak úgy roskadoztak a lombjaikon alácsüngő hatalmas, zöld levelek és termések alatt. A virágok illatát az egész faluban érezni lehetett, mintha valami varázslat tette volna.

Nyáron a gyerekek naphosszat kint szaladgáltak a virágokkal borított, zöld mezőn és olyan hangosan kacagtak, hogy belezengett és velük örült az egész környék. Mondogatták is az öregek, hogy addig jó, míg van min nevetni és a gyerekek így tudnak viháncolni. Akkor még nem is sejtették, hogy eljön majd az idő, mikor minden megváltozik és Természetfalva már nem lesz a régi.

Nyúl Peti az iskolába igyekezett, de igazán késésben volt, ezért átvágott az erdőn, hogy egy kis időt spóroljon magának. Először fel sem tűnt neki a fák furcsa kinézete, de amikor éppen az orra elé esett egy nagyobbacska faág, ijedten megállt és felnézett. Hosszú fülei reszkettek és még a szemét is eltakarta egy pillanatra. Aztán újból felpillantott és ámulva vette észre a természet különös változásait.

Bár már javában tavasz volt, a fák lombjai mögül tisztán látni lehetett az égboltot, mert csak imitt-amott volt egy-egy levél rajtuk. Vagy is inkább levelecske, hiszen cseppet sem hasonlítottak az azelőtti, medvemancs nagyságú levelekre. És maguk a fák pedig mind korhadtak, betegek voltak.

Nyúl Peti a fejét rázva felsóhajtott és ijedten futott az iskolába, hogy elmesélje a többieknek is amit útközben tapasztalt.

– Nocsak, nocsak! – fogadta Petit Szende Őz tanárnéni – Hol jártál? Az óra már elkezdődött.

Nyúl Peti lihegve ment közelebb a tanárnénihez és kézzel-lábbal mesélni kezdett.

– Elaludtam, ezért kicsit késve indultam el az iskolába. Az erdőn jöttem keresztül, hogy hamarabb ideérjek. De alighogy beértem a sűrűbe, egy óriási ág esett elém. Nagyon megijedtem, de azért bátran megnéztem a fát. De amit láttam… Az egész erdő olyan különös. A fák úgy néznek ki, mintha betegek volnának, és alig vannak leveleik.

Őz tanárnő gondterhelten bólintott és megsimogatta Peti buksiját.

– Sajnos nem csak a fákkal van baj. A virágok, a termések, a föld, a víz, a levegő, sajnos mindezek betegek.

Az osztályban zúgolódás támadt és a gyerekek értetlenkedve adtak hangot véleményüknek.

– Tegnap láttam a patakot. – állt fel a székéről Mókus Juci – Valami furcsa fekete folyadék folyt benne. Pedig a mamám azt mesélte, hogy a patak mindig tiszta volt.

– Én a minap egy halom szemetet láttam kiöntve az út mellett, Természetfalva határában. – kiabált előre Róka Berci – A papám káromkodott is, olyan mérges volt a szemetelőkre.

– Bizony, bizony! – Őz tanárnéni széttárta a karját.

– De ez nem volt ám mindig így. Azelőtt, mikor még Természetfalva a virágkorát élte, minden egészséges és szép volt. A lakók boldogan éltek és minden olyan csodásan nézett ki.

Aztán a világ változni kezdett, és ez Természetfalvát is érintette. A közelben felépülő gyárak szennyezik nem csak a mi falunk, de a környék összes településének a levegőjét. Az autók füstje, az eldobált szemetek, a folyókba, patakokba öntött szennyező anyagok, a hanyagság mind-mind megbetegítik a környezetünket.

A növények, amik a levegőt tisztítják nem képesek megnőni és terméseket, leveleket növeszteni, mert szennyezett a talaj, amiben élnek, és ahonnan a gyökereik felszívják a vizet. És ha beteg a környezetünk, lassan majd mi magunk is betegek leszünk.

A gyerekek ijedten ugráltak fel a helyükről és odagyűlve Őz tanárnéni köré, egymást túlkiabálva adtak hangot véleményüknek.

– Tennünk kell valamit! Nem hagyhatjuk! Nem akarunk mi is betegek lenni! Tisztítsuk meg a környezetünket! – ilyen és ehhez hasonló bekiabálásoktól volt hangos az osztályterem.

Őz tanárnéni csendre intette a diákjait, majd így szólt.

– Örülök, hogy felelősséget éreztek és tenni akartok valamit. Éppenséggel lenne is mit. – a tanárnéni megsimogatta az állát és néhány percig elgondolkodva nézett körbe, majd felsóhajtva csípőre tette a kezét – Matematika óra helyett, menjünk és tegyük meg azt, amit még tudunk. De készüljetek fel, mert igen fáradtságos és nehéz feladat vár ránk.

A gyerekek éljenezve rohantak volna kifelé, de a tanárnéni megállította őket, hogy elmondhassa mindegyikőjüknek a feladatát.

Először is az egész osztályt hazaküldte ásóért, kapáért, gereblyéért, vödörért és locsolókannáért, ő pedig elszaladt Szarvas papához, a polgármesterhez, hogy megbeszélje vele a hulladékgyűjtés, faültetés és a patak dolgát. Mire visszaért az iskolába, már a gyerekek jó része is megérkezett, de nem egyedül.

– Az anyukám is eljött. – pironkodott el Sün Marci – Nem tudtam lebeszélni róla.

– Ennek szívből örülök, hiszen most minden segítő kézre szükségünk van. – felelte Őz tanárnéni, és megkoppintotta Marci orrát.

– Az én szüleim is eljöttek segíteni. – húzta ki magát ettől felbuzdulva Mókus Juci – És ahogy láttam, Berci és Luca anyukája is jönni fog.

Őz tanárnő boldogan elmosolyodott.

– Ez nagyon dicséretes, mert így látszik igazán, hogy mindenki számára fontos Természetfalva.

Mikor már az egész osztály visszaért az iskolába a szerszámokkal együtt, Őz tanárnéni irányításával elindultak, hogy Természetfalvát bejárva megszépítsék, lehetőségeikhez képest meggyógyítsák a környezetüket.

Legelső feladatként az eldobált, elhajigált szemetet szedték össze vödreikbe, persze gumikesztyűben, amit Róka Berci apukája hozott és osztott szét. Majd a szemetet az iskolaudvarán gyűjtötték össze egy kupacban. Olyan ügyesen és lendületesen dolgoztak, hogy alig másfél óra alatt egy hatalmas hegynyi hulladék gyűlt össze.

Néhányan tovább szedték a szemetet, de mások már nekiálltak, hogy az út mentét teleültessék fákkal. A tanárnéni Őz Sziszikével, Róka Bercivel és Róka papával elment a faiskolába, hogy elhozzanak néhány facsemetét, virágokat. És míg Sziszike örömmel cipelte a virágokat, addig Berci értetlenkedve nézett a tanárnénire.

– Minek ez a sok növény? Ha elültetjük őket, úgyis kipusztulnak.

– Minél több a növény, annál tisztább lesz a levegő. – világosította fel a kisdiákját Őz tanárnéni – Azonban nekünk is oda kell figyelnünk, hogy sokáig tudjanak élni és segíteni nekünk a környezetünk tisztán tartásában. Óvnunk, gondoznunk, ápolnunk kell őket.

Nem szabad szemetelnünk vagy bármi szennyezőt kiöntenünk. És ha észrevesszük, hogy más ezt teszi, azt jeleznünk kell Szarvas papának a hivatalba, és ő majd intézkedik. Beszéltem vele amíg ti a szerszámokért voltatok, és megígérte, hogy ma délután a Hód csapat a patakot is megtisztítja a szeméttől és a kiöntött olajtól. Így a fák hamarosan már a tiszta vizet ihatják.

Sajnos mi egyebet nem tehetünk, mert túl kevesek vagyunk megóvni az egész földet. De legalább ezért a kis darabért, ami a sajátunk, meg kell tennünk, amit csak lehet.

Róka Berci megértően bólintott és sietve vitte a facsemetéket az út szélén dolgozó társaihoz és azok szüleihez, akik addigra már felásták és felkapálták a területet.

Miután elültették a fákat és a virágokat, alaposan meg is locsolták őket folyóvízzel. Ám Peti és Berci nem elégedtek meg ennyivel.

– Mi lenne, ha felhívnánk mindenki figyelmét a környezetvédelemre?

– Mire gondoltok? – nézett rájuk érdeklődve a tanárnéni.

– Csináljunk nagy táblákat és tegyük ki a faluba mindenhová. – felelte Berci.

– Ne szemetelj! Óvd a környezetedet! És ehhez hasonlókat. – kontrázott rá Peti.

A tanárnéninek tetszett az ötlet. Így az elkövetkezendő óra azzal telt, hogy megtervezzék, és elkészítsék a tábláikat.

Láttál már te is ilyen vagy ehhez hasonló táblát? Akkor jusson eszedbe, hogy ezeket Természetfalva elkötelezett, környezetvédő kisdiákjai készítették, hogy ne csak a saját falujukat óvják a környezetszennyezésektől, hanem a tiédet is.

 

 

 

 

Kepes-Végh Júlia: Földanyó

 

Nyújtózkodik Földanyó,

elgurult az álma,

reggelije porhanyó,

tavasz ízű mályva.

Megmosakszik Földanyó,

napfényt tűz hajába,

fején hetyke sisakvirág,

zápor a kabátja.

Tündököl a nyári lak,

Földanyó ma horgol

mosolygó gyümölcsöket

illatos csokorból.

Felpezsdül a halk avar,

Földanyóval játszik,

messziről a hangzavar

vörhenyesnek látszik.

Ásítozik Földanyó,

elfáradt a télben,

vacsorája porhanyó

zuzmó, tűlevélben.

Szeme sarka zúzmarás,

bevackol az ágyba,

puha hó a takaró,

jégvirág a párna.

 

 

 

Orgoványi Anikó: A Föld napja

 

 

Egy szép tavaszi estén a Föld születésnapjára készülődött a Naprendszer család. A bolygók már napok óta tervezgették, mivel lephetnék meg testvérüket. Édesanyjuk, a Nap mosolyogva figyelte nyüzsgő csemetéit. Tyúkanyó módjára maga köré gyűjtötte őket, hogy közösen tervezzék meg az ünnepet.

A Föld kistestvérei, Merkúr, Vénusz és Mars izgatott hancúrozással várták az eseményt. A nagyobbak, Jupiter, Szaturnusz, Uránusz és Neptunusz kellő komolysággal szőtték terveiket.

Merkúr mindig az anyja, a Nap szoknyája körül sertepertélt. El nem távolodott volna tőle semmi pénzért! Gondolkodott, mit is adhatna ajándékba, végül felajánlotta kedvenc mágnesét, amivel oda tudott vonzani mindent, ami vasból készült.

Vénusz, akit szépsége miatt Esthajnalcsillagnak is neveztek, szintén nagyon kötődött édesanyjához, a Naphoz. Mindig vele kelt, és vele ment aludni. Ő azt határozta el, hogy napfelkelte előtt szelíden ébresztgeti a Földet, este pedig, napnyugta után mesével altatja el.

Mars azt javasolta, hogy célba dobó versenyt rendezzenek a tiszteletére, de ezt a Nap leszavazta, mert túl veszélyesnek találta.

– Nem emlékszel, hogy a múltkor is kihaltak a dinoszauruszok, mert egy meteorit eltalálta a Földet? Ez nem történhet meg még egyszer! – figyelmeztette fiát.
Mars egészen elpirult a dorgálás hatására.

– Jó, akkor fogócskázni fogok vele! – mondta beleegyezően.

– Ti mit terveztek születésnapi ajándékként? – fordult nagyobb gyermekeihez az anyjuk.

– Szélforgót készítek neki. – válaszolta Jupiter, aki a forgók, pörgők készítéséhez nagyon értett.

– Én gyűrűmutatványokat mutatok be a tiszteletére! – sietett a válasszal Szaturnusz.

– Nagyszerű ötlet! – válaszolta a Nap.

– Na és te, Uránusz, mivel szeretnéd meglepni Föld testvéredet?

– Tükröt tartok elé, hogy lássa, milyen szép kéknek látjuk őt a távolból.

– Persze, mert van rajta víz, meg levegő, azért olyan kék! – vágta rá irigykedve a Mars.

– Neked is volt valamikor, csak te nem vigyáztál rá, és elpárolgott! – fedte meg Uránusz.

– A Földnek bezzeg embere is van! – feleselt tovább a Mars. – Üzenetet is küldött az űrszondáival.

– Sokra megy testvérünk az okos embereivel, amikor azok meg sem becsülik eléggé! Elszennyezik a vizeit, telefüstölik a levegőjét, kivágják az erdőit, irtják az állatokat. Egy csomó faj kipusztult már, pedig mostanában nem is érte a Földet nagyobb meteorit becsapódás. – morgott Neptunusz.

– Tudjátok, mit? Köszöntsük fel a Földet azzal, hogy mindannyian elmondjuk neki, miért szeretjük őt, és soroljuk fel a jó tulajdonságait! – javasolta békítőleg a Nap.

– Rendben! Elmondom neki, milyen büszke vagyok rá, hogy ő az ikertestvérem. – lelkendezett Vénusz.

– Szeretem nézni, ahogy keringés közben még forog is! Ráadásul olyan gyorsan, hogy alig bírom utolérni! – nevetett a Mars.

– Ámulattal nézem, milyen ügyesen végzi a víz körforgását. Az óceánok, tengerek, tavak, folyók, patakok ellátják vízzel az egész bolygót. Nap anyánk segítségével pára és felhő lesz belőlük, majd eső képében visszahullanak a talajra, megöntözve a szomjas növényeket. – mondta elismerően a Jupiter.

– Én azt csodálom, milyen sokféle növénynek és állatnak ad teret. Ó, ha nekem legalább egy fűszálam lehetne, milyen boldog lennék! – sóhajtott Szaturnusz.

– Amiatt tartom a legügyesebbnek Föld testvérünket, mert több milliárd embert képes eltartani.– Mondta Uránusz. – Annak ellenére, hogy az ember elszennyezi, megbetegíti őt. – fűzte hozzá Neptunusz.

– Ez igaz, de egyre több ember ismeri fel, hogy helytelenül viselkedik, és sokan igyekeznek jóvá tenni a hibájukat. – válaszolta Uránusz.

Végre eljött a nagy nap! Április 22-én a Nap és gyermekei sorra köszöntötték a Földet. A csillagászok ezen a napon a bolygók különlegesen ritka együttállásáról számoltak be. Az emberek pedig világszerte fákat ültettek, takarítottak, szépítették a környezetüket. Így ünnepelték éltető bolygójukat, a Földet.

 

 

 

Orgoványi Anikó: Ma van a Föld napja

 

Ej, te tarka csacska macska,

tudod milyen ünnep van ma?

Ha nem tudod, nyisd ki szemed,

éppen ma van a Föld Napja!

 

És te foltos, kajla kutya,

tudod milyen ünnep van ma?

Ha nem tudod, hegyezd füled,

éppen ma van a Föld Napja!

 

Gyertek velem, meglátjátok,

hogyan védjük a világot!

Fát gondozunk, komposztálunk,

elültetünk sok virágot.

 

Megtisztítjuk a patakot,

friss vize vidáman csobog!

Védelmet kérünk a rétre,

méhecskéknek örömére.

 

Akinek van szép kalapja,

jó, ha azt meglobogtatja.

Vigye a hírt, aki kapja,

éppen ma van a Föld Napja!

 

 

Birta Erzsébet: Ha nagy leszek

 

Ha nagy leszek, erdész leszek

védem a fát, s a réteket.

Védem a szép virágokat,

erdőszéli királyokat,

Erdő , mező sok lakóját,

mókust, farkast, őzet, rókát.

Megvédem a hűs vizeket,

folyót, tavat, tengereket.

bálnát, harcsát, gyors pisztrángot,

kecskebékát siklót, rákot.

Bevarrom az ózon lyukat,

Föld mélyébe fúrok kutat.

Vigyázok az anyaföldre,

Ha rám bízzák nem megy tönkre.

Megszépül a földi élet,

ami élő, téged éltet.

 

A Föld napja témakörhöz kapcsolódó további versek, mesék növényekről, állatokról, természetről, évszakokról:

Mesék tavaszi virágokról

Mesék gólyáról, fecskéről

Mesék háziállatokról

Őszi mesék

Kertészkedős mesék

Versek tavaszi virágokról

Versek gólyáról, fecskéről

Versek vízről, vízi élőlényekről

Versek háziállatokról

Őszi versek állatokról

Őszi versek

Tavaszi versek

Kertészkedős versek

Madárkás versek