Marék Veronika: Tökmag – fodrászat

 

Tökmag belesett a fodrászüzletbe.

-Én is fodrász leszek! – határozta el. Otthon felvett egy köpenyt, keresett fésűt, kefét.

-Kit fésüljek meg?

-Engem! – kérte Kata, a testvére. Tökmag munkához látott – de Kata haja egyre gubancosabb lett.

-Hagy abba, majd én kifésülöm! – mérgelődött Kata.

-Kit fésüljek meg? – kérdezte tanácstalanul Tökmag. Szerencsére meglátta a szomszédék puliját. Fésülni kezdte a puli hosszú, fekete szőrét.

“Biztos örül neki.” – gondolta Tökmag. De a puli nem örült egy csöppet sem. Gyorsan elfutott haza. Tökmag elszontyolodott.

-Nincs rám senkinek sem szüksége!

-Hol van az a fodrász? – kiáltott Kata. – Várják a vendégek!

Három kócos hajas baba várt Tökmagra. Amikor készen lett, három csokit kapott Katától.

-Fodrásznak lenni jó. – jelentette ki Tökmag.

 

Varga Katalin: Mosó Masa Mosodája

 

Mosó Masa, a szorgos medve már kora reggel munkához látott. Nem is akármilyen munkához: egy nagy táblára piros betűket festett, majd kiszegezte kedvenc fájára.

Nemsokára összeszaladt a szomszédság, s kíváncsian betűzgette a tábla feliratát.

 

MEGNYÍLT A MOSODA.

AKAR ÚJ BUNDÁT? KERESSE FEL MOSODÁMAT

MINDEN MOCSKOS BUNDÁT

TISZTÁRA MOS

MOSÓ MASA

– Ez lesz csak az igazi mulatság! – rikkantott a minden lében kanál csuklyás majom. -Segítsek?

– Köszönöm, de már van segítségem – felelte Mosó Masa. Az egyik fa tetejéről előkerült Mosó Masa kisöccse, Misu is.

– Gyűjts rőzsét – mondta Mosó Masa – , mert nemsokára megkezdődik a nagymosás.

Mosó Misu fürgén mászott fáról fára. Reccsent a sok száraz ág, s nemsokára ott állt a halom rőzse a patak partján.

-Mit segítsek? – kérdezte Misu. Mosó Masa sürgött-forgott, miközben Misunak is mindig talált újabb és újabb feladatot:

-Gyújts tüzet a katlan alá! Segíts a dézsába vizet önteni! Készíts ki kötelet is! Feszítsük ki két fa közé!

Miközben Mosó Masa és Misu sürgött-forgott, egymás után megérkeztek az első megrendelők. Elsőnek kényes hermelin érkezett:

-Tisztíts ki, kérlek, mert valami ráesett a hátamra, s csupa folt lett hófehér szőröm.

Loccsant a víz, habzott a szappan, s a hermelin nemsokára ott függött bundástul a kifeszített kötélen.

-Nem gondolod, hogy elzsibbadok?

-Sajnálom – válaszolta Mosó Masa – , de másképp nem tudlak megszárítani.

Freccsent, habzott a víz, folyt a szorgos munka, s délre ott száradt a kötélen a csuklyás majom, a nyugtalan zerge, a csíkos tapírkölyök, a szemfüles róka, a puma és három reszketeg nyúl.

-Meddig kell itt gubbasztanunk? – kérdezte a puma.

-Amíg le nem megy a nap! – közölte Mosó Masa.

-Még szerencse! – sóhajtott a három reszketeg nyől. – Sötétben könnyűszerrel kereket oldhatunk! Cseppet sem barátságos a puma képe.

megérkezett a fekete medve:

-Tisztíts ki engem is, kedves rokon!

A kedves rokon másfél óráig csutakolta a medve gubancos szőrét. Hanem ahogy feltette a kötélre, az egyik fa nagyot reccsent, s kettétörött.

Mondanom sem kell, hogy az összes kimosott állat letoccsant a fűre. Hű, micsoda kavarodás támadt egyszeriben! A medve alatt ott lapult a kényes hermelin. A nyugtalan zerge hátára ráesett a csíkos tapírkölyök. A róka a puma alatt nyögdécselt. S a három reszketeg nyúl háromfelé gurult.

-Ez ám az igazi mulatság! – rikkantott a csuklyás majom, s jókedvűen tocsogott a kidűlt vízben.

-Kezdhetjük elölről az egészet! – sóhajtott Mosó Misu. Az állatok zsivajogtak, zúgtak:

-Teljesen elzsibbadt derekunk, lábunk! Szó sem lehet az újramosásról!

-Barátaim! Legyetek türelemmel! – kérlelte őket Mosó Masa . – Ne keltsétek rossz hírét mosodámnak. Semmiség az egész! Percek alatt készen leszek. Készíts, Misu új fürdőt a vendégeknek!

De az állatok közül csak a hermelin és Szemfüles hallgatott rá.

-Kockázatos nekünk az ilyen barátság! – kiáltoztak a nyulak, s fürgén elfutottak a gyanúsan nyújtózkodó puma elől. A puma villámgyorsan utánuk ugrott, de még rávicsorított a csíkos tapírkölyökre és a zergére, így azok is jobbnak látták, ha kereket oldanak.

Mosó Masa búsan sikálta a hermelin kényes fehér szőrét.

-Nincs ezekben az erdei vadakban semmi kulturáltság! – panaszolta. A hermelin és a róka engedelmesen csüggeszkedett a kötélen.

-Hiába, a műveltség áldozatokkal jár! – súgta Szemfüles. A sötétség beálltakor előcammogott a lajhár is.

-Úgy hallottam, hogy itt tisztítják a piszkos bundákat!

-Záróra! – rikkantott Mosó Misu, s leemelte a kötélről Szemfülest és hermelint.

-Hogyhogy záróra? – morgott a lajhár. – Hát illik ez?

-Az egész napot átaludtad! Illik ez? – válaszolt Mosó Masa és felfutott a fára aludni.

 

 

Jevgenyij Csarusin: Nyikitka doktort játszik

 

 

Nyikitkának egyszer kedve szottyant doktorosdit játszani. Azt mondja Tomkának:

– Gyere, Tomka, meggyógyítlak.

Lepedőt kanyarított magára orvosi köpenynek, a szemüvegemet az orrára biggyesztette, és hallgatócsövet is kerített – az pedig nem volt egyéb, mint egy bádogtrombita. Azután kiment az ajtó elé, és kopogott: megjött az orvos. Azután megdörzsölte a kezét törülkö­zővel: az orvos kezet mosott.

Azután meghajolt a Tomka kutyus előtt, és így szólt:

-Jó reggelt, fiatalember! Úgy látom, megint kornyadozni tetszik. Mi fáj, hol fáj?

Tomka persze nem felel, csak a farkát csóválja – hiszen nem tud beszélni.

-Feküdjön le, fiatalember! – mondja Nyikitka doktor. – Meghallgatom a tüdejét.

Az orvos hanyatt fekteti Tomkát, a hallgatócsövet a gyomrának támasztja és fülel. Tomka pedig – hamm! – belekap a fülébe.

-Hogy mersz harapni! – kiáltja Nyikitka. – Hiszen én doktor bácsi vagyok!

Dühbe gurul a doktor bácsi. Fogja Tomka mancsát, és a hóna alá dugja a hőmérőt – egy kék ceruzát. De Tomka nem akarja, hogy meghőmérőzzék. Rúgkapál. Akkor a doktor bácsi azt mondja a betegnek:

-Most pedig nyissa ki a száját, és mondja: ááá! És mutassa a nyelvét.

Megfogja a pofáját, és nézni akarja a nyelvét. Tomka pedig nyüszít, és nem hajlandó kidugni a nyelvét.

– Írok magának orvosságot – mondja Nyikitka doktor -, és megpucolom a fogát. Úgy látom, hogy maga maszatos, fiatalember, nem szeret fogat mosni.

Azzal Nyikitka hozta a fogkeféjét meg a fogport, s nekiállt kefével tisztítani Tomka fogát. Tomka pedig elkapta a fogával a kefét, kitépte magát a doktor bácsi kezei közül, a dívány alá bújt, és ott apró darabokra rágta a kefét.

– Buta vagy, Tomka! – kiáltott rá Nyikitka. – Nem így kell játszani!

Tomka pedig a dívány alatt csak verdesi a padlót csonka farkincájával, és a foga alatt csikorognak a kefe maradványai. Szó, ami szó – nem ért hozzá, hogy kell doktorosdit, betegesdit játszani.

 

 

Móra Ferenc: A kéményseprő zsiráfok

 

 

Gyerekek, hallottátok-e már hírét a marabu-várnak? Rá ne mondjátok, hogy hallottátok, mert én akkor mindjárt azt kívánom, hogy mutassátok hát meg ezt a híres várat a térképen. Ott pedig nem mutatjátok meg, ha holnap ilyenkorig keresitek is.

Marabu-vár nem a térképen van, hanem az állatkertben. Ott az is meglátja, aki nem keresi. Én se kerestem, mégis messziről megláttam a hegyes tetejű marabu-palotákat.

– Ugyan kik laknak ezekben a furcsa emeletes házakban? – kérdeztem az őrt.

– Azokban a marabu-madarak laknak, kérem – okosított föl az ember.

– Marabu-madarak? – mondtam csodálkozva. – No, azok nagy urak lehetnek, hogy így kedvüket keresik. Szeretnék velük megismerkedni.

– Lehet – azt mondta az őr s megzörgetett egy rácsos ablakot a marabu-palotán. Hát ki is dugta rajta a fejét – egy füles bagoly.

– Nini – mondom -, ez a madár tán hétköznap füles bagoly, vasárnap marabu?

– Füles bagoly az mindig – nevetett az őr -, ő a cselédje a marabunak.

Így kellett lenni, mert a füles bagoly hirtelen visszakapta a fejét s rikoltott odabent esze nélkül. Bizonyosan azt jelenthette, hogy vendég áll a házhoz, tessék fölhúzni a csizmát.

Fölhúzta-e marabu úr a csizmát, vagy nem, meg nem mondhatom, mert csak a hosszú orrát tolta ki az ablakon.

– Kecsegés jó reggelt – köszöntem fel neki, de nem szólt rá semmit.

– Szerecsen madár az, nem ért magyarul – mondta az őr.

– No én meg szerecsenül nem értek – szomorodtam el. – Hanem azért, ha ilyen szép házat kapnék, én is beállnék marabunak.

– Azt megteheti az úr – nevetett az őr -, csak tessék kivárni, míg olyan hosszúra megnő az orra, mint a marabué.

De úgy elszaladtam én onnan, hogy vissza se fordultam többet s azóta se láttam marabu-várat. Csak a verebek hozták hírül az újságot, hogy nagy a baj marabuéknál.

A baj az volt, hogy Tél apó a marabu-palotákba is bekocogtatott a múltkoriban s nagyon ráijesztett a forró naphoz szokott afrikai madarakra. Bezzeg egy-kettőre megtanította magyarul a kis marabu fiókákat.

– Nagy a bánat, nagy a bú, fázik a kis marabu! – egész éjszaka azt jajgatták az ártatlankák.

Ők még hírét se hallották a télnek, de az öreg marabu apó sokat tapasztalt már jártában-keltében s tudta, hogy mivel lehet a telet megszelídíteni.

– Fűts be! – parancsolta a bagolynak.

Bagoly inas szót fogadott, de nagy baj is lett belőle. Egyszerre teleszaladt füsttel valamennyi marabu-ház, az orruk hegyéig se láttak tőle a madarak.

– Marabu úr, azt gondolom, a kéményben sok a korom – köhécselt Bagoly inas.

– Hát ki kell söpretni – tüszkölt mérgesen marabu-apó.

– Könnyű azt mondani, de hol találok én emeletes kéményseprőt? – gondolkozott el a bagoly.

Futott szegény fűhöz-fához, de mindenütt azt mondták neki, hogy ehhez a mesterséghez nem értenek. A róka ugyan lobogtatta a farkát, hogy azzal lehetne kéményt söpörni, de csak akkor, ha füstölt kolbász lógna benne.

– Sajnálom, vendéglőből hozatjuk a kosztot – mondta elkeseredve a bagoly s nem győzte a fülével a szemét törölgetni.

Marabuéknál nagy szomorúság volt azon az estén. El is határozták, hogy másnap itt hagyják a marabu-várat és visszaköltöznek arra a jó forró szerecsen-homokra a pálmás Nílus partján. Mindjárt át is szalajtották Bagoly inast zsiráf szomszédékhoz, hogy kérje el a vasúti menetrendjüket. Nekik még bizonyosan meglesz, mert nemrég költöztek ide Afrikából.

Zsiráf apó éppen aludni készült, mikor betoppant a bagoly és elhuhogta a bajukat.

– Menetrendet nem adhatok, hanem adok egy jó tanácsot – hunyorított Zsiráf apó. – Kidobolták Szentesen: aki fázik reszkessen.

– Süsd meg a tanácsodat! – süvöltötte haragosan a bagoly,

Zsiráf apó mosolyogva súgott valamit a négy legényfiának.

Mit súgott nekik, mit se, azt én meg nem tudom mondani, de az bizonyos, hogy mikor másnap hajnalban az öreg marabu kinézett az ablakon, táncolni kezdett kopasz fején a hálósapka, olyan csodát látott.

– Hej, gyerekek! – csengette föl a háza népét – nézzetek csak ki az ablakon, mi történt az éjjel! Zsiráffejük nőtt a kéményeknek!

Úgy volt biz az, négy zsiráffej meredezett ki a négy kéményen. Olyan bohókás látvány volt ez, hogy a kelő napnak is egyszerre nevetőre gömbölyödött az ábrázata.

Úgy bizony, mert ahogy a bagoly inas elsuhogott, azt súgta Zsiráf apó a fiainak:

– Gyerünk csak gyerekek, söpörjük ki a marabu szomszédék kéményeit, hogy meg ne vegye az istenadtákat a hideg. Nem sokból áll az nekünk, létra se kell hozzá.

Biz ahhoz nem kellett semmi se, még székre se kellett nekik állni, csak úgy álló helyükből kidugták a fejüket a kéményen. Igaz, az ábrázatuk kormos lett egy kicsit, de a kémények szelelnek azóta, mint a parancsolat s marabuéknak eszükbe sincs a kivándorlás. Egész nap ott sütkéreznek a kemence körül s úgy járják a csárdást, ahogy a bagoly fütyül nekik. Közbe-közbe pedig elhallgattatják a bagoly muzsikást s felköszöntik az udvari kéményseprőjüket:

– Ácsi! Éljen zsiráf bácsi!

Ilyen jószívű teremtések a zsiráfok. Amelyiktek föléri a fejük tetejét, vakargassa meg a homlokukat, megérdemlik.

 

Petrolay Margit: Mese a hét mesterségről

Nézd meg diafilmen!

 

 

A suszter manói

 

 

Volt egyszer egy suszter, értette a mesterségét, szorgalmasan dolgozott. Hogy, hogy nem, a végén mégis úgy tönkrement hogy nem maradt egyebe, mint egyetlen pár cipőre való bőre.

Abból este kiszabta a cipőt, hogy majd másnap elkészíti; tiszta volt a lelkiismerete, nem sokat emésztette magát a jövendőn, gondolta, majd lesz valahogy, tisztességes ember csak nem pusztul éhen; lefeküdt, és békességgel elaludt.

Másnap jó korán fölkelt, és neki akart ülni a munkájának; hát ott áll készen az asztalán a pár cipő. A suszter ámult-bámult, nem tudta, mit szóljon a dologhoz. Kezébe vette a cipőt, alaposan végignézte, minden varrást, minden szögelést apróra megszemlélt; nem volt azon semmi hiba, nincs az a mestermunka, amelyik különb lehetett volna.

Hamarosan vevő is jött. Nagyon megtetszett neki a cipő. Fölpróbálta: éppen ráillett a lábára.

– Mintha csak nekem készítették volna! – mondta örvendezve, és mert úgy találta, a suszter keveset kér érte, valamivel többet adott az áránál. pontosan annyit, hogy éppen két párra való bőr tellett ki belőle. A suszter este ezeket is szépen kiszabta.

“A többi munkát majd megcsinálom holnap reggel – gondolta -, ráérek a dolgomtól.”

De mire másnap fölkelt, készen állt két pár cipő, neki a kisujját sem kellett megmozdítania. Vevő is akadt mind a kettőre, jól megfizettek értük, s a suszter a pénzen most már négy párra való bőrt vásárolhatott.

Harmadnap reggel azt a négy pár cipőt is készen találta. S így ment ez tovább napról napra, hétről hétre. Amit este kiszabott, az reggelre elkészült. A cipész hamarosan tisztes jövedelemre tett szert, és megint jómódú ember lett belőle.

Karácsony táján egy este szokása szerint ismét kiszabta a másnapi cipőkhöz a bőrt, aztán, mielőtt lefeküdtek, azt mondta a feleségének:

– Hallod-e, lelkem, mi lenne ha ma éjszaka fönnmaradnánk, és meglesnénk, ki az, aki ilyen szorgalmasan segít nekünk a műhelyünkben?

Az asszony ráállt a dologra, hiszen maga is sokat töprengett már rajta, csak hát nem mert előhozakodni vele az urának. Mécsest gyújtott, és föltette a szekrény tetejére, aztán elbújtak a sarokban. Onnét figyelték, hogy lesz, mi lesz.

Mikor a toronyban éjfélt ütött az óra, egyszer csak valami kaparászást, topogást, izgést-mozgást hallottak; az ajtó egyarasznyira kinyílt, és két kedves kis manó surrant a szobába.

Se szó, se beszéd, odaültek a suszter asztalkájához, fogták a kiszabott bőröket, és munkához láttak. Olyan fürgén, olyan ügyesen dolgoztak, parányi kis ujjukkal olyan szaporán varrtak, tűztek, hogy a suszter azt sem tudta, hová legyen ámulatában.

A manók addig egy szempillantásra sem hagyták abba a munkát, míg a cipők el nem készültek, és fényesre pucolva ott nem sorakoztak az asztalka mellett. Akkor egyet füttyentettek, s illa berek! – eltűntek.

Másnap reggel azt mondta a suszterné asszony:

– Meg kell hálálnunk ezeknek a manóknak, hogy jómódba juttattak minket. Pucéron szaladgálnak az istenadták, még jó, hogy meg nem fagynak! Tudod, mit? Varrok nekik ingecskét, kabátkát, mellényt, nadrágot, kötök nekik harisnyát is, te meg csinálj mindegyiknek egy pár szép kis cipőt.

Egész nap ezen dolgoztak; az asszony kezében szaporán járt a kötőtű, csattogott az olló, készültek a kis ruhák, az ember meg a székén kuporgott, és kalapált, szögelt, forgatta a kaptafát, míg a kis cipőket meg nem csinálta. Este aztán a kiszabott bőr helyett az ajándékokat rakták oda az asztalra; szépen elrendeztek mindent, elbújtak a sarokban, és kíváncsian lesték, mit szólnak majd a manók.

Azok szokás szerint pontban éjfélkor meg is jelentek, és tüstént dologhoz akartak látni. Hanem ahogy az asztalra esett a pillantásuk, lecsapták a szerszámaikat és azt sem tudták, mihez kapjanak, mit simogassanak, minek örvendezzenek. Egykettőre bebújtak a kis ruhákba, felhúzták a kis cipőt, füttyentgettek, rikkantgattak, egyszerre csak cincogva nótázni kezdtek.

Ugye, milyen csinos fiúk vagyunk?
Többet bizony nem is suszterkodunk!

– énekelték; körültáncolták az asztalt, szökdécseltek, ugrándoztak, végül aztán kiperdültek a szobából.

Nem is jöttek vissza soha többet.

A suszternak pedig élete végéig jól ment a sora mindig volt munkája, és minden sikerült neki, amihez csak hozzákezdett.

 

 

Hárs László: Tündér a műhelyben

 

Ez a mese, amit most mondok, valóságos, igazi mese, pontosan úgy esett meg, ahogy elmesélem. A valóságos, igazi mese egy valóságos igazi tündérről szól, meg egy valóságos, igazi kisfiúról.

A kisfiút úgy hívják, hogy Andris. A tündért úgy hívják … de minek is egy igazi, valóságos tündérnek név. Nincs neve ennek a tündérnek, vagy ha van is, én bizony nem tudom. Mert az igazság az, hogy én is csak úgy hallottam róla, nekem is csak úgy mesélték ezt a tündért, de a maga színvalójában sohasem láttam, legfeljebb ha néha-néha vélem felcsillogni itt vagy amott az egyik ékes szárnyát, vagy a szép szemét. Tulajdonképpen nem is látta soha senki más, csak Andris.

Ez az Andris nem királyfi, még csak nem is herceg, vagy gróf vagy báró, vagy olyanféle juhászlegény, aki elnyerte a királykisasszony kezét meg a fele királyságot. Andrisnak nincs se címe, se rangja, dolga viszont annál több akad. Andris ugyanis lakatosmesterséget tanul.

A lakatosmesterség minden bizonnyal gyönyörűséges szép tudomány, de az megint más kérdés, hogy mint vélekednek erről a tündérek. Mert ők virágkelyhekben, patakok futó habjaiban, hegyi kristályok csillogásában laknak, a lakatos pedig zengő üllővel, csengő pöröllyel, dörgő bádoglemezzel, reszelővel, fúróval, vésővel dolgozik, igazán ritkán akad dolga a műhelyben virágkehellyel, ha csak nem vasból kovácsolt virágkehelyről van szó.

Andris mégis a műhelyben ismerkedett meg a tündérrel. Mégpedig rögtön az első nap. A tündér az esztergapad meg a satupad között állt, de senki se látta, csakis Andris és ő is csak akkor, amikor emberi alakot öltött, mert a tündéreket kizárólag emberi alakban láthatjuk meg, másképpen nem tudnak megmutatkozni előttünk.

Andris akkor éppen egy darab vasat reszelt. A vas is újdonatúj volt, a reszelő is, no meg Andris is, mert éppen aznap állt először a lakatosműhely satupadja mellé. S mivelhogy mindhárman olyan újdonatújak voltak, hát egyikük sem értette még a dolgát, nehezen haladt hát a munka.

A tapasztalatlan Andris húzogatta a tudatlan reszelőt az újonc vasdarabon és egyszer csak elkezdett sajogni a tenyere. Szép piros foltok gyulladtak ki a tenyere bőrén, de Andrisnak nemigen tetszettek, mert sajogtak. Idő múltán a piros foltok megduzzadtak, nagy, puffadt hólyagokká dudorodtak és azok már nemcsak sajogtak, hanem alaposan fájtak.

Más ilyenkor abbahagyja a munkát, elbúvik az oszlopos fúrógép mögé, megfújkálja a tenyerét és jól kiszipogja magát. Más igen, de Andris nem. Hiszen az volt élete vágya, hogy lakatos lehessen! S hogy a sírásnak még az árnyékát is elhessegesse, hát összecsücsörítette a száját s jókedvű füttyszóra gyújtott. De olyan igen-igen jókedvűre, hogy a puffadt hólyagok mind elsárgultak mérgükben.

Ezt a füttyszót hallotta meg a tündér s mi tagadás, nagyon megtetszett neki. Hamarjában emberi alakot öltött hát, s szakasztott olyan lett, mint valami öreg, sokat tapasztalt lakatosmester. De az csupán cselfogás volt részéről.

Az öreg lakatosmester képét viselő tündér kilépett a gyalugép mögül, elhaladt az esztergapad mellett s odaállt Andris háta mögé. Nagy, erős, kemény kezével megragadta a reszelőt s húzkodni kezdte. Andris érezte, hogy a reszelő csak úgy suhan a vason, mintha szárnya nőtt volna s a tenyerén a hólyagok is sokkal kevésbé sajognak. Végül már nem is érzett semmi fájdalmat. És délután, mikor letette a reszelőt s megnézte a tenyerét, hát látta, hogy már sokkal erősebb, keményebb, mint reggel volt.

Másnap reggel a tündér megint csak odaállt Andris mögé és segített neki a reszelőt húzogatni. Így ment ez harmadnap és negyednap is, míg végül Andris tenyere éppen olyan erős és kemény lett, mint az öreg lakatosmester-tündéré. Akkor a tündér a vízcsaphoz lépett, megmosta a kezét s szépen visszasurrant az esztergapad mögé. Onnan hallgatta a vidám füttyszót.

Az egész műhelyben senki sem tudott erről a varázslatról, de tudták a kalapácsok, a reszelők meg a fűrészek s mindannyian jól ismerték a tündért, hiszen ott lakott velük a szerszámos fiókban. S azontúl úgy engedelmeskedtek Andrisnak, mintha már száz esztendeje együtt dolgoztak volna vele a száz esztendős lakatosműhelyben. A vasat úgy vágták, mint a vajat, az acélt úgy metszették, mint a puha sajtot. S Andris vidáman fütyörészett.

És a tündér, ha Andris füttyszavától virágos kedve támadt, hát rátelepedett a fűrészre vagy a reszelőre. Nem látta senki, de Andris tudta, hogy ott üldögél a szerszám hegyén. Abból tudta, hogy a reszelő még könnyebben siklott, a fűrész még sebesebben csúszott, mint máskor. És Andris füttye még vidámabban kanyargott az öreg műhely vén pókhálói között.

A tündér neve nincs kint a műhely cégtábláján. Talán nincs is neve. Minek egy tündérnek név és minek egy tündérnek cégtábla? De ott él a műhelyben, ezt elhihetitek, s ha eljön az ideje, hát ti magatok is megismerkedhettek vele. Akkor majd meglátjátok, hogy szakasztott olyan, mint a mesében.

 

 

Tony Wolf: Mesél az erdő – A legjobb festő

 

 

Mióta megjelentek a járművek Törpeországban, az élet igazán izgalmas lett. Mindenütt autók cikáznak, s egyre több a karambolt. Persze, eddig nem volt súlyosabb következményük.

Ám legutóbb egy teknős belerohant egy vakondtúrásba, mert elfelejtett fékezni. Óriási púp nőtt a fején, és eltört az egyik lába. Kórházba kellett szállítani. Ezt már a törpék is megelégelték.

-Ez így nem mehet tovább! Közlekedési szabályokra és táblákra van szükség. Gyerünk Piktor Optimuszhoz!

Piktor Optimusznak latin neve van, és azt jelenti, hogy : Legjobb Festő. Büszkén viseli ezt a nevet, s fent látható egyik világhírű festménye, melynek címe: Az öreg törpe. Ugye szép?

Optimusz és segédei most éppen közlekedési táblákat festenek. Mindjárt el is magyarázza a teknősöknek, hogy melyik mit jelent. A béka éppen a Vigyázat, csigaátkelés! nevű táblát tanulmányozza.

-Teknős! Ha ezt a táblát látod – magyarázza – meg kell állnod és csak akkor mehetsz tovább, ha látod, hogy egyetlen csiga sincs az úton. Érted?

-A… azt hiszem, igen. És mit jelent ez a tábla a virággal?

-Ezt a virágszedést tiltja meg – mondja Optimusz, majd sorra elmagyarázza a többi tábla jelentését is. – Ez itt azt jelenti: Vigyázat, erdőtűzveszély. Ahol ez áll, ott nem szabad tüzet gyújtani.

Persze a teknősöket jobban érdekelték Optimusz mester egyéb munkái. A katicabogarak négyzeteket rajzoltak a járdára, s reggeltől estig csak ugróiskoláztak. Ezt az egy játékot ismerték, és már nagyon unták. Odarohantak Optimuszhoz.

-Piktor! Nem tudnál egy új játékot kitalálni nekünk?

Hogyne tudna! Ecsetjével átfesti a katicák hátát. Az elsőre egy pöttyöt, a másodikra két pöttyöt, a harmadikra hármat… s máris dominózhatnak egymással.

Váratlanul betoppan a menyét egy kosár tojással.

-Nézd csak, Piktor, ezeket a tojásokat, tudod ellop… azaz kölcsön…. illetve most kaptam ajándékba. Először meg akartam enni őket, de rájöttem, hogy jobb lenne, ha mindet befestenéd. Betenném a vitrinbe dísznek… vagy akár el is ajándékozhatnám. Sosem lehet tudni, mire lesznek még jók.

-Rendben – mondja a mester. – De örvendetes lenne, ha egy üveg lekvárt… hm… ajándékba… esetleg…

A festőműhely ablakán néhány kíváncsi éjjeli lepke kukkant be.

-Na ne! Ez így nem megy – jajdul fel a festő, amikor meglátja őket.

-Mi nem megy? Talán a festés?

-Dehogy! A szárnyatok! Nézzetek tükörbe! Ilyen szörnyű szürke szárnyakkal akartok ma mulatságba menni? Valami vidámabb színt kell öltenetek.

-Igen, de…

-Csak semmi de! – Sietve előkapja a színmintákat. – A segédem éppen a héten hozta Párizsból ezeket a legújabb modelleket.

Piktor mester színesnek szeretné látni az egész világot, s a szürkétől dühbe gurul. Szín kollekciója valóban csodaszép.

-És valóban tudnál nekünk ilyet festeni? – kérdezték a lepkék, s a szemük máris csillogott.

-Hát persze. Ajándékba esetleg egy kis méz, pár szem dió, egy toboznyi fenyőmag… és minden rendben.

Még aznap este a párizsi divat bevonul Törpeországba: elöl az éjjeli lepkék, utánuk a cserebogarak, a cincérek, mögöttük valamennyi bogár felvonul. Hát nem sokkal szebb ilyen tarkán a világ?! 

Készítsd el a foglalkozásokkal kapcsolatos játékokat!

Legyél a Játéktár tagja!

 

 

Sarkady Mária: A cipész és a kisfiú

 

Hogyan hogyan sem, Tibi azelőtt még sohasem látott ilyet: a fehér hajú cipész ott ült egy földig érő kirakatban, s jól látszott, hogy egy egészen icike-picike széken ücsörög Persze, hogy Tibi azt gondolta rögtön: “Éppen olyan kis szék kell nekem is.”

Zöld kötény lógott a cipész nyakában, egész másforma, mint anyu kötényei. Anyunak három köténye is volt, olyan szépek, hogy apu is szívesen felkötötte. Bár éppen tegnap délben, amikor apu mosogatott, valahogy kicsúszott a kezéből az egyik régi, kék virágos tányér: “Zszssss… Ppppppp,” Apró darabokra tört. Anyu söpörte össze a kék cserepeket, és csak annyit mondott: “Jól van. Semmi sem tart örökké.”

-Miért nincs a bácsi kötényén csipke? – rántott egyet Tibi anyu kezén.

-Mert ez cipészkötény – mondta anyu.

Tibi magában már ezt is elintézte: “Ilyen zöld kötény kell nekem is.” A cipész ott benn a kirakatban egy cipőt forgatott a nagy zöld kötényen, és apró kalapáccsal kopácsolt rajta. Nyár volt, meleg volt, nyitva volt az ajtó. Kihallatszott jól az utcára is: “Kopp. Kopp-kopp-kopp. Kopp. Kopp-kopp-kopp.”

“Olyan kalapács kell nekem is.” – gondolta Tibi. Mindez vagy három szempillantás alatt történt, amíg anyuval megálltak ott a kirakat előtt. S pontosan elegendő volt ahhoz, hogy Tibi arra is kíváncsi legyen: mi van belül? Anyut még közelebb húzta és rátapasztotta arcát az üvegre: hűűű, hogy mi minden volt ott belül!

Az ősz cipész fél szemmel odasandított: mi az, ami olyan ácsorgó árnyékot vet? A járókelők gyors, eltűnő árnyékaihoz volt hozzászokva. Amikor meglátta, hogy Tibi van ott, rámosolygott, felemelte a kalapácsos kezét, intett vele, olyasformán: “No, most figyelj csak!”

És akkor az ősz cipész fütyülni kezdett. Gyönyörűen. Hűűű, de szépen. Ilyen csuda szépen még apu sem fütyült. A fütty útnak eredt az őszi cipész szájáról, bejárta a műhely minden kis zugát, és a kaptafák az öreg, vén fekete tűzőgép, a kisszék, a kalapács, a zöld kötény, meg taln még a szemüveg is az orrán, meg talán még a pók is ott fenn a jobb sarokban azt mondogatták egymásnak: “Fütyül a mester. Jó kedve van.”

Anyu mosolygott. Tudta, hogy az ősz cipész most Tibinek fütyül. Közben a cipész szakadatlan, furtonfurt tett-vett valamit, egyre járt a keze. S a kisasztal, ami előtt ücsörgött, telis-tele volt sok csuda dologgal. Tibi jól megnézte, egy csöpp üres hely sem látszott azon. A fütty végén a cipész Tibire nézett és intett neki.

-Ints te is! – mondta anyu Tibinek. – Megyünk!

De Tibi most sehogyan sem akart integetni, pedig róla azt tartotta a családi hagyomány, hogy már egészen kicsike korában mindenkinek integetett a metrón, az utcán, a vonaton, a buszon, aki csak rámosolygott. Most húzta anyu kezét, hogy maradjanak.

-Neee…- mondta Tibi.

-Deee… – mondta anyu.

-Ne! – mondta Tibi.

-De! – mondta anyu.

-Be akarok menni! Ott akarok játszani!

-Nem lehet. A cipész bácsi nem játszik. A cipész bácsi dolgozik.

-Én is dolgozni akarok! – Tibi majdnem sírt.

Úgy látszik, az ősz cipész sejtette, mi folyik odakinn:

-Tessék bejönni! – hívta őket barátságosan. Tibi és anyu néhány lépcsőt lépdeltek lefelé, és az ősz cipész nem volt sehol. A műhelyt deszkafal választotta el az előtértől, és csak egy kis ablakban látszott a cipész feje, de csak akkor, ha odahajolt.

-Gyönyörűen fütyült, mester úr – mondta anyu.

-Köszönöm, asszonyom – mondta az ősz cipész.

-Úgy megbűvölte Tibit, hogy mindenáron magával akar játszani…

-Az jó lesz. – felelte az ősz cipész. – Úgyis régen játszottam már… No, Tibi – fordult Tibi felé – akkor gyere be.

-Ezen a kis ablakon? – csodálkozott Tibi.

-Á – nevetett a mester – az ajtón…

-Hol van? – nézett körül Tibi.

-Keresd meg! Ez egy elvarázsolt cipészműhely ám!

-Azt látom – nevetett anyu.

-Most már egy elvarázsolt cipészinasom is lesz – örült az ősz cipész.

-Én is el leszek varázsolva? – örült Tibi is.

-Csak akkor, – mondta a mester – ha megtalálod az ajtót.

-Meg akarom találni! – mondta Tibi.

-Nagyon helyes – mondta a mester. – Ha valaki valamit nagyon akar, ezt jól jegyezd meg: azt el is éri…

Tibi végigsétált a barna deszkafal előtt vagy kétszer, mire észrevette a parányi réseket, ahol az ajtó rejtőzködött. Benyomta. Az ősz cipész és anyu harsogó hurrával avattak egy újonnan varázsolt cipészinast.

-Mi a múlt héten költöztünk ám ide! – mondta Tibi.

-Igen – magyarázta anyu – a férjem mozdonyvezető. Azért cseréltünk lakást, hogy közelebb legyünk a Déli pályaudvarhoz.

-Aha – mondta az öreg cipész. – Ezért nem láttam akkor még Tibit.

Tibi felmászott a fadobogóra, azon ült a mester kisszékestül, asztalostul együtt. Vastag bőrgöngyöleget húzott közelebb.

-Jó lesz?

-Jó lesz – Tibi rátelepedett azonnal.

A mester folytatta a munkát, sarokvasat szögelt egy-egy sarokra, néha ránézett Tibire, és csak a szeme mosolygott a szemüveg alól. Valahogy nem jutottak szóhoz, annyira örültek. Anyu menni készült.

-Asszonyom! – kiáltott utána Tibi. – Hoz nekünk Tibi csokoládét?

-Hozok!  -nevetett anyu.

 

 

Szepes Mária: Szia, világ! – “Kiből mi lesz” játék

 

….. Mi most olyan “kiből mi lesz” játékot fogunk játszani, amelyikben mindenki lesz valaki!

A gyerekek izgatottan betódultak Eszter néni után a belső terembe. Mindenki leült a helyére.

-Ez azért egy nagyon érdekes játék, mert lehet, hogy a kívánságotok véletlenül belecsúszik egy holnap-gépbe, és mire felnőtök, a valóságban is azok lesztek, amivé lenni szeretnétek! – mondta Eszter néni.

-Mi az a holnap-gép? Hol van? Tessék megmutatni! – kiáltozták a gyerekek.

-Mekkora? – tagolta Matyi Tamás hangosan.

-A holnap-gép láthatatlan, de mindenkiben ott van belőle egy. Egészen minimini-picurka. Mégis ő igazgatja a jövőtöket!

-Hogyan? – kérdezte Panni.

-Úgy, ahogy egy gombocska bekapcsolja a tévét vagy a rádiót.

-Bennem is van ilyen jövő gombocska? – ámuldozott Matyi Tamás. Annyira csodálkozott, hogy elfelejtett hangosan beszélni.

-Persze!

-Akkor miért nem vesszük észre? – firtatta Panni.

-Én sem vettem észre kislány koromban, mikor elhatároztam, hogy óvó néni leszek. De ez a kívánságom valahogy belekerült az én holnap-gépembe, és most láthatjátok, valóban óvó néni lettem!

Eszter néni ezután Kockás Petihez fordult.

-Peti! Én azt hiszem, a te holnap-gépedbe már belecsúszott egy kívánság!

-Micsoda? – kérdezte a kisfiú izgatottan.

-Hát mit csinálsz legszívesebben?

-Épít! – kiáltotta Panni. – Folyton fölrakja az asztalra a székeket, a székekre a sámlit, a sámlira a hokedlit, és a hokedlire a vasalódeszkát. De mikor megpróbál felmászni rá, mert az toronyház, akkor leesik, összedől az egész, ő meg bőg.

-Hallgass! – kiáltott rá Peti, de Panni csak folytatta.

-Lakótelepeket is rajzol. Meg áruházakat. Egy igazi kis repülő liftet is csináltak már Rónai bácsival, ami olyan, mint egy helikopter, és az ablakon át lehet beleszállni!

– Ki az a Rónai bácsi? – kérdezte Eszter néni a kipirult Petitől.

– A legjobb barátom! Ezermester! Az udvarban van egy igazi barkácsműhelye tele szerszámokkal! – mondta Peti bosszúsan Panni felé sandítva, de az nem zavartatta magát.

-A tömbházfelügyelő bácsi a lakótelepen! – magyarázta, mintha őt kérdezték volna. – Rónai néni mindig nagyon haragszik, hogy Rónai bácsi annyit barkácsol Petivel abban a kis fabódéban. Azt mondja, hogy szégyellje magát, mert idős ember létére kisgyerekekkel játszik, ahelyett hogy mindenfélét megjavítana a házban!

-Ne árulkodj! – kiáltott rá Peti – Árulkodni csúnya dolog! Ha tudni akarod, Rónai bácsi egy perccel sem öregebb nálam! Annyi idős, mint én! Igenis!

-Nem igaz! – Panni egészen elképedt ekkora hazugságtól.

-De igaz!

-Hogy lehet a tömbházfelügyelő bácsi egyidős veled? – kérdezte Eszter néni.

-Rónai bácsi bebizonyította nekem!

-Hogy bizonyította be?

Peti nagyot nyelt.

-Úgy, hogy én ötéves vagyok, Rónai bácsi meg ötven. Leírta nekem az ötös számot – Peti az ujjával a levegőbe rajzolta az ötöst – és melléje rajzolt egy karikát. Azt mondta, ezt a karikát nullának hívják. A nulla annyit jelent, hogy semmi! És a semmi az nincs! És a karikát áthúzta piros ceruzával. Maradt az ötös. És akkor ő is rögtön ötéves lett. Vagyis egyidős velem – nagyot fújt a nehéz magyarázat izgalmától.

-Hát… ez egy nagyon ravasz és érdekes okoskodás – nevetett Eszter néni – csak azt nem tudom, mit szól hozzá Rónai néni?

-Veszekedik! – kottyantotta ki Panni.

-Pannikám – szólt rá Eszter néni – árulkodni valóban nem szép dolog. Peti magától is elmondja azt, amit közölni akar velünk.

Panni elszégyellte magát.

-Én… én nem akartam rosszat, csak…

-Elhiszem. Peti! Szóval te építész leszel a játékban. Jó?

-Jó! – Peti csupa beszédes lelkesedés lett egyszerre. – De mi Rónai bácsival egész különleges házakat fogunk építeni! Kívül lesz rajta a lépcső, hogy a lépcsőházban ne bújhasson el senki. Persze az ablakokból csúszdán is lejöhet, aki akar. A szemetet a lakók egy léggömb kosarába öntik, amelyik egyenesen a szeméttelepre viszi, hogy ne kelljen Rónai bácsinak folyton megjavítani a szemétgyűjtő aknát, ami mindig eldugul. A lakásokban a padlót is ki lehet nyitni, hogy a lakók beszélgethessenek egymással, ha félnek éjszaka egyedül, és…

Márkus Zsuzsi hirtelen a fejére állt és valami éles, nyekergő hangot adott ki. Egyfolytában üvöltött. A gyerekek befogták a fülüket.

-Hallgass! – kiáltotta Cirok Rudi olyan hangosan, hogy Panni összerezzent mellette. – Most ne hülyéskedj, mint egy bohóc, mert nem tudunk játszani tőled! Nem vagy a cirkuszban!

-Miért ne lehetne a cirkuszban? – emelte meg a hangját Eszter néni is. – Ha például Márkus Zsuzsi légtornász és bohóc lenne, akkor annyiszor állhatna a feje tetejére, ahányszor akar.

Márkus Zsuzsi hirtelen felállt. Arca kipirosodott, szeme csillogni kezdett.

-Cirkuszkocsiban fogok lakni és beutazom az egész világot! Lesz száz pónilovam, sok kismajmom, akik tökéletesen táncolnak kötélen, bicikliznek, meg harmonikáznak! Én fejjel lefelé lógok a cirkusz tetején, és mindenki fél, hogy leesek, csak én nem félek, hanem ide-oda lengetem magam, és cintányérokat verek össze közben! – szaladt ki belőle egy lélegzetre.

Eszter néni felemelt egy fényes, gömbfejű tárgyat, amelyből ezüstös zsinór kunkorodott elő.

-Tudod mi ez? – mutatta Cirok Rudinak.

-Nem.

-Egy játék mikrofon. Mi lenne, ha te odaállnál az egyik sarokba, figyelnéd, mi történik az óvodában és tudósítanád róla a rádióhallgatókat? Szóval rádióriporter lennél.

-Rádióriporter leszek! – ordította Cirok Rudi. – Halló! Halló! Itt a Cirok-rádió beszél!

-Figyelj csak rám! – csendesítette Eszter néni – A mikrofonba nagyon halkan kell beszélned ám, hogy ne zavard itt a játékot! A rádiótudósítók nem kiabálnak!

-Mikor a futballt közvetítik, akkor nagyon ordítanak: “Góóól! Góóóóól!”

-Rendben van. Sportközvetítéseken te is ordíthatsz.

Cirok Rudi megmarkolta a játék mikrofont, az egyik sarokba vonult vele, és máris közvetíteni kezdett:

-Halló! Itt a pöttyös óvoda beszél! – Hangját egészen lehalkította. – Kedves hallgatóink! Most éppen ” Kiből mi lesz” játékot játszunk ebben a repülő űrhajóban, amiben a Marsra utazunk! A gyerekek súlytalanul lebegnek a levegőben. Eszter néni spárgával odakötötte magát a kilincshez, hogy a szél ki ne vigye az ablakon! Én ide-oda úszom a plafonon. Most kaptam el a szájammal egy fagyit, amelyik itt a falból az óvodások szájába ugrik!

Panni odahajolt Eszter nénihez.

-Rudi összevissza hazudik mindent! Ez az óvoda a földön van, és mi sem lebegünk a levegőben.

-Ez nem hazugság, Pannikám, hanem egy színes rádióriport a pöttyös óvoda képzeletbeli Mars utazásáról. Hallottál már ilyesfajta meséket a rádióban is.

– Igaz – mosolyodott el Panni. Matyi Tamás megfogta Eszter néni karját.

-Én mi legyek? – kérdezte.

-Az előbb egy egész őserdőt szállítottak azon a teherautón, tele élő állatokkal. Én a te helyedben őserdőkutató vagy régész lennék.

-Mi az a régész?

-Aki régi városok, települések nyomát tárja fel az őserdőben. Ahol valami érdekes romot talál, ott mélyen leás a földbe. Már nagyon sok csodálatos kincset ástak ki így a régészek. Ékszereket, agya- és fémedényeket, még aranyszobrokat is!

-És mi lett a kincsekkel? Hazavitték?

-Azt éppen nem. Múzeumba kerültek. De a felfedezőjük gazdag jutalmat kapott és híressé vált. Ha például te bukkannál valami ritka nagy kincsre, azt kiállítanák a múzeumban. Rengeteg ember bámulná meg a vitrinekben, amelyekre ráírnák: “Matyi Tamás lelete”.

-Ha igazából el kellene mennem az őserdőbe, akkor félnék a mérges kígyóktól – mondta a kisfiú sápadtan. Egészen közel simult Eszter nénihez.

-Ne félj! – lépett oda hozzá Bácskai Csibi. – Én majd megvédelek még a kardfogú tigrisektől is! Apukámmal minden reggel együtt tornászunk. Ő a legerősebb anyagmozgató a gyárban! – Két karját felemelte, ökleit is összeszorította. – Látod, hogy ugrál?

Matyi Tamás megbűvölten nézte a két le-fel rángatózó kis izomcsomót Bácskai Csibi karján.

– Látom -tagolta – Mi az az anyagmozgató?

-Valaki, aki rengeteg nehéz árut szállít egyik helyről a másikra a gyárban. Ma már inkább gépek végzik az ilyen munkát. – magyarázta Eszter néni.

-Az én apukám minden géppel felveszi a versenyt! – dicsekedett Bácskai Csibi.

-Persze! -Eszter néni megsimogatta a kislány hevült arcát. – Azt hiszem, akkor te vagy itt a legalkalmasabb arra, hogy Matyi Tamást megmentsd az őserdő minden veszélyétől! Te leszel a testőre. Jó?

-Eszter néni! – szólt közbe Peti.

-Tessék!

-Hajni nem meri hangosan megmondani, hogy japán bírkózóbajnok szeretne lenni. Olyan nagy és kövér, aki mindenkit földhöz vág.

-Miért nem meri hangosan mondani?

-Fél, hogy kinevetjük.

-Senki se neveti ki. Hajni! Azért akarsz nagy és kövér bírkózó lenni, hogy aki görbén néz rád, azt földhöz vágd?

-Igen – felelte Hajni halkan – És jól meg is tudjam verni. Egy olyan óriás bácsitól mindenki fél.

-Értem. – Bólintott Eszter néni, s a szemében mosoly bujkált. – Rendben van. Bírkózóbajnok leszel.

Pannihoz fordult.

-Te még nem mondtad meg, mi szeretnél lenni.

-Nagyon sok minden! – felelte Panni gyorsan, azután elakadt. – Az a baj, hogy…

-Nem tudsz választani – segített neki Eszter néni. Panni arca felderült hirtelen.

-Hopp! Megvan! Feltaláló leszek! De mi az, hogy feltaláló? – kérdezte éledő izgalommal.

-Aki feltalál valami olyat, ami még nem volt eddig, és nagyon hasznos az embereknek. Egy orvosságot például, ami a gyógyíthatatlannak hitt betegséget meggyógyítja. Olyan ajtózárat, ami szirénázni kezd, és segítségért kiabál, ha egy betörő ki akarja nyitni…

-Feltaláló leszek! – kiáltotta Panni lelkesen.

-Az inkább fiúknak való – mondta Cirok Rudi egy kicsit irigykedve.

-Ma már nincsenek külön fiú- és lány foglalkozások. Minden pálya nyitva áll a lányok előtt is – intézte el a kérdést Eszter néni.

Nézd meg a foglalkozásokkal kapcsolatos

összes ötletet!