Varga Áfra: A bolygók vitája

Az alábbi mese egy kislány alkotása, ami a „Mesém” kezdeményezés meseíró pályázatára született. Nézzétek meg az oldalt, sok kedves mesét olvashattok, amelyet gyerekek írtak!

Távol a messzi Világűrben találhatóak a bolygók. Réges-régen ugyanúgy, mint mi, emberek, ezek az égitestek is ismerték a szavak nyelvét. Igen, jól hallod: tudtak beszélni!

Egy nap beszélgetni kezdtek. Azon tanakodtak, ki közülük a legnagyobb. Talán a Merkúr vagy a Vénusz, Föld, Mars, Jupiter, esetleg a Szaturnusz, Uránusz, netán a Neptunusz? Nagyon összevesztek ezen, ugyanis mindannyian saját magukat tartották a legóriásibbnak.

Mivel sehogyan sem tudtak megegyezni, elmentek kikérni a Nap véleményét. A bölcs Napnak nem kellett sokáig gondolkoznia a bolygók kérdésén. Összeszedte minden tudását és beszámolt a dühös társaságnak:

„Bár a Jupiter a LEGNAGYOBB bolygó a Világűrben, a többieknek sem kell szomorkodniuk. Mindegyikőtök különleges valamiért.

Merkúr a LEGKISEBB, Vénusz a LEGFÉNYESEBB, a Föld pedig a LEGNEHEZEBB bolygó, mivel több millió növény, állat és ember lakóhelye.

A Mars a LEGVÖRÖSEBB égitest, az éjszakai égbolton is látható a ragyogó Vénusszal együtt. A Szaturnuszt ÓRIÁSI GYŰRŰK veszik körül.

Az Uránusz gyönyörű kékeszöld színű, nevének jelentése: az ÉG URA. A sötétkék Neptunusz pedig a tengerek istene NEPTUNUSZ KIRÁLY után kapta a nevét.“

A bolygók ámulva hallgatták a Napot. Büszkén indultak haza és egész úton a tulajdonságaikról beszélgettek.

Itt a vége, fuss el véle! Ha nem hiszed, repülj ki az űrbe és kérdezd meg a Naptól, hogy így történt-e!

Várfalvy Emőke: A nagy égbolt takarítás

Én nagyon szeretem Várfalvy Emőke meséit és verseit. Az oldalán böngészve biztos, hogy találsz kedvedre való történetet te is!

Mondják, hogy az augusztusi éjszakák a legszebbek. Szerintem is mesések. A levegő olyan langyos és simogató, mint egy puha, pamut pléd. Friss fafüst, és a piruló pecsenye illata keveredik, a forróságtól felszabaduló föld, harmatszagú leheletével.

Miközben a jéghideg, dinnyeszelet leve patakzik végig az arcomon, élvezet hallgatni a tücskök bandáit. Olyan átéléssel játszák hajnalig a téli vackukban írt slágereiket, hogy bármelyik nagy zenekar példát vehetne róluk a Szigeten.

És akkor még a látványról nem is beszéltünk.

Ha az ember végre kikerül a városban tobzódó utcai lámpák fényköréből – ne adj Isten egy világ végi kis faluban egy mező szélére – a szeme boldog megkönnyebbüléssel öleli magához ez elé táruló végtelent.

Az ég zaccfekete ponyváján millió csillag pislog, némelyik álmosan, némelyik huncutkásan, némelyik meg csak úgy, mert épp ezen a féltekénken van halaszthatatlan dolga.

Persze most azt kérded – megjegyzem jogosan – miben mások az augusztusi éjszakák a korábbi nyári éjszakáknál? Mert ott van például a június, amikor még úgy örülünk a nyárnak, mint egy régóta várt, értékes ajándéknak. Vagy a július, amikor még annyi van hátra a szünetből, hogy senkinek sem fáj a feje amiatt, hogy egyszer csak véget ér.

Pedig a válasz egyszerű: a nagytakarítás miatt.

Nagytakarítás?

Micsoda vicc ez?!

Ki látott már olyan nagytakarítást, ami szép, pláne olyat, amit este csinálnak?

Én.

És te is fogsz, ha egyszer szánsz rá egy kis időd, kiülsz a zaccfekete égbolt alá, valahol egy világvégi kis faluban, ne adj Isten, a mező szélére.

Én is ott láttam először ilyet. Persze akkor még nem tudtam, hogy ez nagytakarítás.

Édesapám mesélte, hogy minden augusztusban, Anyaisten felveszi a halkan csoszogós, oroszlán mintás mamuszát, felköti a fejére a fiastyúk pettyes kendőt, derekára meg a tejútfehérre mosott kötényt, és nekiáll leseperni a csillagokat az égről.

Persze nem mindet. Csak azokat, amik elromlottak. Amik szépen ragyognak, mint a Göncöl szekér vagy a Kismedve csillagai, azokat csak óvatosan leporolja, kifényesítgeti, hogy még szebbek legyenek. Ezután megy tovább, hogy megkeresse a hibásakat.

Persze a hibásak között is vannak olyanok, amiket még meg lehet bütykölni. Ezeket összeszedegeti egy nagy, spirálgalaxis mintás reklámszatyorba, és elviszi a Mennyei Műhelybe javítani. Jó szórakozás Atyaistennek vasárnaponként, mikor épp pihen.

S hogy mit csinál a többivel? Azokkal, amik már csúnyán kicsorbultak, eltörtek, örökre kiégett bennük az izzó? Üstökössörtéjű partvisával gondosan belesöprögeti őket egy fekete lyukba, ahol pillanatok alatt finom csillagpor lesz a hulladék csillagokból. A port összegyűjti egy fényzáró, kozmikus zsákba, és felteszi a műhely egyik polcára. Így Atyaistennek mindig van miből világokat teremteni, ha épp kedve támad hozzá.

Hát ezt látod, mikor augusztusban a csillaghullást nézed.

Ugye mondtam?

Meseszép!

Lázár Ervin: Nagyapa meg a csillagok

Nagyapa napközben olyan, mint minden más öregember. Azaz egészen mégsem olyan, mert fütyörészni szokott, és beszélget az almafáival. Kedveseket mondhat nekik, mert az almafák majdnem mindig mosolygósak.

De hát ezt nem furcsállotta Babó Titti, mert ha egy kicsit odafigyelt, ő maga is tudott az almafákkal beszélgetni. Egyszerű ez annak, aki tud almafául. Márpedig ők tudtak, Nagyapa is meg Babó Titti is.

Azt nem értette Babó Titti, hogy éjszakánként hova tűnik Nagyapa. Mert Nagyapa minden áldott este fogott egy hosszú létrát, kalapácsot meg szöget tett a zsebébe, és elindult valamerre. Azt sem tudta Titti, mikor szokott Nagyapa a létrával hazajönni, mert addigra mindig elaludt.

Reggelente néhányszor kérdezte, hogy merre járt az éjszaka, de Nagyapa csak mosolygott a bajusza alatt…

Még szerencse, hogy Mikkamakka gyakran meglátogatta Babó Tittit. Mert ismeretes, hogy Mikkamakka majdnem mindent tud. Avagy: majdnem tud mindent. Esetleg: mindent majdnem tud. Megkérdezte hát tőle Titti, tudja-e, hova jár éjszaka Nagyapa.

– Hát te nem tudod? – ámuldozott Mikkamakka.

– Nem – mondta Titti.

– Na jó, elmagyarázom neked. Láttál már csillagos eget?

– Persze.

– Azt is láttad már, hogy időnként egy-egy csillag leesik?

– Láttam, azok a hulló csillagok.

– És mindennap több is leesik. Igaz-e? – folytatta Mikkamakka.

– Igaz… Ez azt jelenti, hogy egyszer csak elfogynak az égről a csillagok? – ijedt meg Babó Titti.

– Na látod – mosolyodott el fölényesen Mikkamakka. – Azt gondolod, hogy mindennap kevesebb csillag van az égen?

– Én aztán nem.

– Nem is gondolhatod, mert nincs kevesebb.

– Bár nem egészen értem – komorodott el Babó Titti. – Mindennap leesik egy csomó, még sincs kevesebb?!

– De nincs ám! Mert Nagyapa minden éjjel összeszedi a lehullott csillagokat, a létráján fölmászik az égig, és szépen visszaszögezi mindeniket.

Babó Titti szájtátva hallgatta Mikkamakkát, csak nagy sokára ocsúdott ámulatából.

– És mi lesz – kérdezte suttogva –, mi lesz, ha Nagyapa meghal?

– Ó, te bikfic – nézett rá megrovóan Mikkamakka –, hát nem tudod, hogy Nagyapa sohasem hal meg? Az lehet, hogy egyszer majd már nem jár ki az almafáival beszélgetni. Meg talán veled se beszélget, velem se. De minden éjjel veszi a létráját, összeszedi a lehullott csillagokat, és mind visszaszegzi az égre. Mindörökké, a világ végezetéig.

Bizony, Babó Titti, ilyen nagyapád van!

Készíts a bolygókkal kapcsolatos érdekes játékokat!

A Nap és a Hold látogatása – albán népmese

Egy napon fogta magát a Hold és látogatóba ment a Naphoz, a fény királyához.

Meseszépen ragyogott a Hold, és a sok szép ajándék között összegyűjtött egy csomó csillagot is. Miután úgy megtisztelte a Napot, ismét visszatért a helyére.

Most már a Napon volt a sor, hogy visszaadja a látogatást, de igen-igen szorult helyzetbe került, mert nem tudta, hogy milyen ajándékot vigyen.

„Mit vigyek neki.? Mit vigyek neki?”

Az jutott eszébe, hogy egy nagyon szép, épp a termetére szabott ruhát visz a Holdnak. Magához hívatta hát a legjobb csillagszabót, és elmondta a kívánságát. A csillag ekkor olyasmit mondott el neki, amit csupán azok a csillagok tudtak, akik a Hold udvarához tartoznak, és mindig körülötte vannak.

– Ugyan, uram, királyom – mondta a csillagszabó a Napnak –, hogyan szabjam ki a Hold ruháját, hiszen sohasem egyforma a termete! Ma felfújja magát és kigömbölyödik, holnap meg lesoványodik, és néhány nap múlva úgy összegörnyed, mint a sarló, aztán meg olyan lesz, mint a boszorkányok öreganyja. Te uralkodsz mindannyiunk felett, és többet tudsz, mint mi valamennyien. Taníts meg hát, hogyan szabjam ki ezt a ruhát?

– Hagyd csak, hagyd csak! – válaszolta a Nap, és egyenesen a Holdhoz ment.

A Hold igyekezett megadni neki a legnagyobb tiszteletet, és körbejárta az ég királyát, de amikor észrevette, hogy üres kézzel érkezett, kissé elborult a tekintete, és így szólt:

– Amikor én jártam nálad látogatóban, ezer meg ezer jót vittem neked, és a legszebb csillagok kísértek, amelyeket útközben össze tudtam gyűjteni. Te pedig nemcsak egymagadban érkeztél, hanem úgy látszik, eszedbe sem jutott, hogy valami ajándékot hozz nekem!

– Úgy van – válaszolta a Nap –, de mégsem egészen úgy, ahogy te mondod. Éppen az ajándék miatt késett a látogatásom.

Az volt a szándékom, leányom, hogy ruhát hozok neked ajándékba, és a legjobb csillagszabót hívattam, hogy kiszabja; de amikor ő elmondta nekem, hogy te napról napra változtatod arcodat és alakodat, hagytam a ruhát, és csak úgy magamban jöttem látogatóba, nehogy szégyenben maradjak előtted.

Egyet akarok neked mondani: ha szükséged van a fényemre, végy magadnak belőle annyit, amennyit csak akarsz, hogy megszépítsd vele termeted! Különben pedig, ég áldjon! – azzal felkerekedett és faképnél hagyta a Holdat.

A Hold elsápadt mérgében, és azóta is ferde szemmel néz a Napra.

Farkas Bíborka: A rongyinyulak és a Hold

Ezt a mesét a Mesélj minden nap oldalán találtam, ahol sok-sok további mese között keresgélhetsz.

A három Rongyinyulat a nagymama varrta Esztinek. Egy kékkockásat, egy sárgakockásat és egy zöldkockásat.

Kis gazdájuk nagyon szerette őket: az egyiket a jobb karjával ölelte, a másikat a bal karjával, a harmadikat pedig a feje alá gyűrte, amikor napközben aludt. A Rongyinyuszik is szerették Esztit, jókat lehetett vele szundítani. Még azt is elnézték neki, hogy néha megrágta őket.

Azonban ez nem tartotta vissza a Rongyinyulakat attól, hogy éjszakánként kiszökjenek a gyerekszobából, és odakinn csatangoljanak.

Viháncoltak a szobákban, ugráltak az alvó anyu és apu takaróján, kergetőztek a kertben.

Nagyon falánkak voltak: kiürítették az éléskamrát és a hűtőt, felfalták a nagyi konyhakertjéből az összes káposztát, sárgarépát és karalábét, lerágták a fák kérgét. Zöldkockás, aki a legpákosztosabb volt közülük, a krumplikat is kiette a földből, és még a gyomrát sem csapta el velük, olyan feneketlen volt az étvágya. Persze a többiek sem maradtak el tőle.

Egy őszi éjszakán, amikor hiába kutattak a kiskertben valami ehető után, Kékkockás egyszer csak felnézett, és megpillantotta az égen a teliholdat.

– Odanézzetek, egy óriási sajt! – kiáltotta.

– Hol? Hol? – a két másik falánk nyúl is felfelé tekergette a fejét.

– Hát nem látjátok?

– Én látom – felelte Sárgakockás. – Nem szeretem a sajtot, és különben is túl magasan van…

– Dehogyis sajt! – vágta rá Zöldkockás. – Egy nagy, kerek vaníliás torta az, nem látjátok? Olyan, mint amelyiket a múltkor megrágtunk a nagyi kamrájában!

– Az nagyon finom volt! Bármennyit fel tudnék belőle falni! – így Kékkockás. – De szerintem ez nem torta lesz… Hanem egy szép, kerek, ropogós káposzta!

Több sem kellett a Rongyinyulaknak: mindhárman boldogan ugrándozni kezdtek.

– Káposzta! Káposzta! Van egy káposztánk!

Hallotta ezt az öreg Hold az égen, és nem tudta, nevessen-e vagy bosszankodjon.

„Még hogy káposzta… Engem néznek ezek a bugyuták káposztának?!”

Még nagyban ugrabugráltak a Rongyinyulak, amikor megszólalt Kékkockás, aki állítólag egy picit okosabb volt, mint a többiek.

– Jó, jó, hogy van egy káposztánk, de hogy szedjük le onnan?

Összedugták a fejüket a nyuszik, tanakodtak. Zöldkockás, aki már nagyon éhes volt, azt mondta:

– Majd én felugrom érte, nem lehet az olyan magasan!

– Hogyisne, a végén még magad falod fel az egészet! – vágta rá a másik kettő.

– Ezt feltételezitek rólam?! – kiáltotta Zöldkockás sértődötten.

– Ezt bizony! Aki még a földes krumplit is megeszi… Pfúj!

– Hát, akkor ugorjatok ti is! Majd meglátjátok, hogy én tudok a legmagasabbra ugrani közületek! Nekem van a legnagyobb lábam!

A buta Rongyinyulak majdnem hajba – azaz szőrbe – kaptak rajta, hogy melyikük tud a legnagyobbat ugrani. Aztán elhatározták, hogy egyszerre szökkennek fel, megragadják a nagy, kerek káposztát, lerántják, és testvériesen megosztoznak rajta.

– Eeegy, kettőőő, hááárom! – vezényelt Kékkockás, aki állítólag a legokosabb volt közülük.

Elrugaszkodtak a földről, és hopp! Akkorát ugrottak, amekkorát csak bírtak, de persze nem tudták elkapni az öreg Holdat. Az csak nézte őket, és majd’ megpukkant a nevetéstől. A Rongyinyulak pedig csak ugráltak-ugráltak sokáig.

– Hát, ez így nem fog menni… – vallotta be végül Sárgakockás kifulladva.

– Akkor most mit csináljunk? – így Zöldkockás, és nagy, kerek pocakját tapogatta. – Nagyon éhes vagyok…

– Én is, én is – nyöszörögte Kékkockás. – Csak nem foghat ki rajtunk egy nyavalyás káposzta…

Amíg így tanakodtak, a Hold lejjebb ereszkedett az égen. Közeledett a hajnal.

– Odanézzetek! – kiáltott Kékkockás, aki állítólag a legokosabb volt közöttük. – Ez lejön magától!

– Csalogassuk még lejjebb! – javasolta Sárgakockás.

– Aztán ugorjunk rá, és faljuk fel a pimaszt! – rikkantotta Zöldkockás, és megnyalta a szája szélét.

– Gyere! Na, gyere… Hadd kapjunk be, te káposzta! – biztatták kórusban az öreg Holdat, aki csak nevetett magában. Olyan unalmas az égen az éjszakai szolgálat, és már rég szórakozott ilyen jól… Leereszkedett hát, amennyire csak tudott.

– Ez az, mindjárt elérjük! – ugrándozott a három Rongyinyúl.

– Tudjátok, mit? – szólt a nagyeszű Kékkockás. – Álljunk egymás vállára, úgy már könnyen elkaphatjuk!

– Jó, de én leszek legfelül! – erősködött Zöldkockás, akinek már hangosan korgott a gyomra.

– Na, arról ne is álmodj! – vágta rá a másik kettő.

Ezen megint majdnem összekaptak. Végül hosszas huzavona után abban állapodtak meg, hogy menjen fel Sárgakockás, úgyis ő a legkisebb közülük.

Így történt, hogy Zöldkockás négykézlábra állt, a hátára felállt Kékkockás, az ő vállára pedig felkapaszkodott Sárgakockás. Kis mancsait kinyújtotta az ég felé, és látta, hogy a nagy kerek káposzta épp akkor tűnik el a láthatár mögött.

– Nézzétek, meglép!

Zöldkockás, aki semmiképp nem akart éhen maradni, kiugrott a többiek alól, és futásnak eredt, arrafelé, amerre az öreg Hold kezdett lehúzódni a föld alá. Durr, a másik két Rongyinyúl nagyot puffant a földön! Zöldkockás pedig futott-szaladt, egészen a kerítésig, ahol felakadt, és ott maradt lógva, amíg a nagy kerek káposzta végleg legurult a föld alá, a helyén pedig felemelkedett egy óriási, narancsvörös gömb, a Nap.

– Ejnye, ez az Eszti! – dohogott magában a nagymama, amikor reggel kiballagott a kertbe. – Mindig szanaszét hagyja játékait… Ráadásul milyen piszkosak lettek! Na, Rongyinyuszik, irány a mosógép!

Donnert Károly: A kis lángoscsillag

Ezt a mesét a Meseles oldalán találtam.

A csillagnyájnak, amelyre Hold pásztor vigyázott minden éjszakán, Petike, a kis lángoscsillag volt a legnyugtalanabb, legizgágább, legszeleburdibb báránykája.

Míg Esthajnal apó vagy Fiastyúk anyó bölcs nyugalommal álldogáltak időtlen idők óta a helyükön, addig Petike állandóan, megállás nélkül fel-alá száguldozott az éji felhők bokrai között.

Néha még a Földön is észrevették a kis lángoscsillag bolondos futkározását, ami nem is csoda, hiszen a kis gézengúz fényből szőtt palástja messzeviláglóan lobogott ilyenkor a feketébe öltözött égbolton.

Az emberek, akik megpillantották a különös égi jelenséget, örömmel kiáltottak fel:

– Nini, hullócsillag!

Ők ugyanis valamilyen különös okból így nevezték a lángoscsillagot. Első ámulatuk elmúltával pedig gyorsan kívántak maguknak valamit, mert úgy tartották, hogy ezek az óhajok előbb-utóbb egész bizonyosan teljesülni fognak majd.

Hunyorgó Sámuel, az öreg éjjeliőr például azt kérte, hogy a Nap éjszaka süssön, ne pedig nappal – hiszen akkor úgyis világos van. Viszont az éjszakai napfényben ő sokkal jobban ki tudná bogarászni a keresztrejtvényeket, amelyek megfejtésével szórakoztatta magát egészen hajnalhasadtáig, amikor véget ért a szolgálata.

– No hát, neked aztán tényleg nincs sok sütnivalód, ha ilyen ostobaság jut az eszedbe! – kacagott Petike a furcsa óhajon.

Kukucska Jenő csillagász ugyanakkor azt kívánta, hogy a hullócsillag álljon meg végre az ég szent szerelmére, legalább egy percig, hogy jól megfigyelhesse, megmérhesse és lefényképezhesse. Petike villámgyors égi vágtáját követve ugyanis a szemei úgy összekancsalodtak, hogy már akkor is csillagokat látott, amikor nem kukucskált bele a távcsövébe.

– Figyeld meg, mérd le és fényképezd le te a saját krumpliorrodat, ha mindenáron furcsaságot akarsz látni! Én bizony nem állok meg senki kedvéért sem! – csóválta a fejét Petike, és száguldozott tovább.

De nem járt jobban Benedek bácsi, az álmatlanságban szenvedő nyugdíjas patikus sem a maga óhajtásával. Ő azt kérte volt a lángoscsillagtól, hogy két öreg barátja és kártyapartnere, Gazsi bácsi és Samu bácsi se tudjon ezen túl aludni éjszakánként. Ekkor aztán nem kellene minden áldott este 11 órakor abbahagyniuk kedvenc foglalatosságukat, a csapd-le-csacsizást.

– Ejnye, te nem is kis csacsi vagy, hanem egyenesen nagy szamár! Vigyázz, nehogy téged csapjanak nyakon a barátaid, ha megtudják, hogy milyen csúnya, kellemetlen nyavalyaságot kívántál nekik! – kiáltott fel az égbekiáltó butaság hallatán Petike, és ha lehet, még gyorsabban folytatta futását a csillaghímes, felhőfodros éjszakai égbolton.

Futott, futkosott körbe-körbe odafent még akkor is, mikor odalent a Földön már novembert mutattak a kalendáriumok, és csikorgó hidegre fordult az idő. Persze, ő ebből a nagy hidegségből semmit sem érzett a tüzes fénypalástjába burkolódzva.

Pedig azon a télen mindeddig még hó sem esett, hogy óvó melegével betakarta volna a vacogó vetéseket és a didergő szegény embereket. Nem csoda hát, hogy az egyik éjszakán Petikéhez egy különleges óhajtás szállott fel az egyik ütött-kopott, düledező kis faluszéli házikó lyukas szalmatetején keresztül:

– Drága kis lángoscsillagocska, te gyönyörűszép égi csudája a Jóistennek! Óh, bár tudnál juttatni egy picinykét a nagy fényességedből, a nagy melegedből nekem, szegény, magányos öreganyócskának is… Látod, nincs már egy hasábnyi tűzifácskám sem, hogy befűtsek. A kis unokám, ez az árva kis Katinka pedig betegen fekszik az ágyban, és hiába terítettem rá még a saját egyetlen kabátkámat is, mégis majdnem megvesz mindkettőnket az isten hidege…

A kis lángoscsillag úgy megdöbbent ezektől a szavaktól, hogy Kukucska Jenő nagy örömére egy picinyke pillanatra tényleg megállott az égen… De aztán annál sebesebben, lélekszakadva futott oda Hold apóhoz, minden éji csillagok pásztorához:

– Hold apó, Hold apó..! Ne haragudj, de itt kell hagyjalak téged és a csillagpajtásaimat, mert elhívattam, mert életemben először tényleg igaz szívből jövő kívánsággal, igazán fontos és szép ügyben idéztek meg engem az emberek!

– Menj csak, báránykám, ha úgy érzed, hogy menned kell..! – simogatta meg Petike fejét nagy-nagy szeretettel Hold apó. – De tudnod kell, hogy ha így cselekszel, akkor lángoscsillagból valóban hullócsillag lesz belőled, soha többé nem térhetsz már vissza közénk. A tüzedet és a fényedet pedig előbb-utóbb fölemészti majd odalent a nagy éjszakai sötétség és nagy téli hideg…

A kis lángoscsillag megint megállt, és elgondolkozott egy picit – de igazán csak egy röpke pillanatig. Azután már száguldott is lefelé a Földre, hosszú, vakító fénycsóvát húzva maga után az égbolton.

Vágtatott, szállott villámsebesen – és amint megérkezett hozzánk, a faluszéli, ütött-kopott kis házikó szalmatetejének lyukán keresztül egyenesen belesurrant a kicsiny szobácska hidegen didergő kályhájába, amelyben most egyszer csak szívmelengető duruzsolással, messze lobogó fénnyel feléledt a tűz…

– Nagyanyókám, drága édes Nagyanyókám! Nézd csak, milyen fényesség támadt nálunk, és milyen édes jó meleg lett hirtelen idebent..! Már nem is fázom, már nem is érzem magamat betegnek – dobta le magáról csengő nevetéssel a dunyhát, de még az anyó kabátját is Katinka.

Aztán nagy örömében azonmód az ablakhoz szaladt, amelyről közben mind leolvadtak már a jégvirágok, úgyhogy a kislány, akit oly sokáig ágyhoz kötött a kór, most már kedvére gyönyörködhetett a dérlepte faágak csodálatos csipkepalotáiban.

A földre szállott kis lángoscsillag áldott tüze pedig azóta is ott parázslik minden kedves otthon tűzhelyének mélyén – fénye ott világlik minden jó ember szívében. Csak remélni lehet, gyerekek, hogy még nagyon-nagyon sokáig nem fog elhamvadni ott.

Várfalvy Emőke: Mese az esthajnalcsillagról

A magányos bolygó már jó ideje érezte, hogy valaki figyeli. Tulajdonképpen nem volt benne biztos, hogy amit érez figyelem, hiszen mint írtam magányos volt. Oly annyira, hogy a Napon kívül nem beszélt és találkozott senkivel.

A Nap meg, mint igazi csillag, folyton el volt foglalva. Leginkább önmagával.

A bolygó egyszer gondolt is rá, hogy megmondja, nem a Nap körül forog a világ, de sosem jött el a megfelelő alkalom. Meg hát aggódott is, mi lesz, ha egyetlen ismerősét megbántja.

Így csak hallgatott és tűrte a Nap gyakori önimádó kitöréseit:

– A tündöklő ragyogás nem ingyen van ám! Ha tudnád, mi munka van ebben! – magyarázta gyakran, de közben oda sem figyelt, hogy a Bolygó válaszol-e. Csak az érdekelte vajon felfedezik-e ragyogó tehetségét végre.

Így hát a bolygó magányos volt, teltek az évek és évszázadok, míg egyszer csak érzett valamit. Valami különöset. Sokáig töprengett rajta, megnézze-e mi az. Lehet, egy elhúzódó meteorzápor vagy talán a Nap űz vele idétlen tréfát?

– Esetleg éghajlatváltozás – ijedt meg igazán a gondolattól , mert még emlékezett rá, milyen rossz volt, amikor felszínéről az utolsó óceán is elpárolgott.

Azóta valahogy olyan szürkének és szomorúnak érezte magát. El is morzsolt egy kénsavas könnycseppet és már épp beletörődött volna, hogy ez is így marad, amikor meghallott egy ismeretlen hangot.

Sóhajtás volt.

– De gyönyörű vagy!

– Tessék? – pördült azonnal a bolygó a hang irányába.

– Gyönyörű vagy! – válaszolta egy apró alak és hosszú, csőszerű szemét még tágabbra nyitotta.

– Hogy én? – csodálkozott a bolygó.

– Ki más? – mosolyodott el az alak és tekergetni kezdte a hosszú, csőszerű szemén lévő gyűrűket – Gyönyörű vagy, nem véletlenül lett a neved Vénusz.

– Nem is tudtam, hogy van nevem – pirult el a bolygó.

– Mi neveztünk el így. A szépség római istennőjéről – válaszolt az alak és megigazította fején vastag, bundás sapkáját.

– Ki az a mi? – érdeklődött a bolygó.

– Mi, az emberek – felelt szűkszavúan az alak és belefújt elgémberedett tenyerébe.

– Emberek – ismételte meg a Bolygó áhítattal.

– Már évszázadok óta figyelünk és csodálunk téged aki, a legfényesebb csillagként ragyogsz az égbolton.

– Óóó – kezdett bele a bolygó csalódottan – én nem vagyok csillag. Csak egy bolygó.

– De a mi egünkön csillagként ragyogsz – válaszolt az apró alak.

A bolygó ismét elpirult és valami furcsa melegséget kezdett érezni a belsejében. Ahogy azon tűnődött, hogy vajon mi lehet az, észre sem vette, hogy az apró alak eltűnt. Helyén csak egy fényes, kék golyót lát zöld foltokkal.

– Milyen gyönyörű! – gondolta magában és ettől fogva szemmel tartotta a kék golyót és rajta az embereket, akik nemcsak higy figyeltek rá, szerették is.

A hosszú, csőszemű alak: a Csillagász után új embereket is megismert. A Hajóst, a Pilótát, a Vándort és a Szerelmest. De minden ember körül a legjobban a Gyermeket szerette, akit szívesen bámult, míg alkonyat után elalszik és megvárta, míg reggel felébred. A Gyermek még szebb nevet adott neki, mint az emberek régen.

Ő úgy hívta:

Esthajnalcsillag. 

Készítsd el a Föld bolygóval kapcsolatos játékokat!

Hárs László: Hol voltam, hol nem voltam (részlet)

Amint így mentem, mendegéltem, eljutottam végre a kerek erdőbe. Elvégre a mese nem is mese kerek erdő nélkül. Ugye?

A kerek erdőben csak mentem, mendegéltem tovább, természetesen változatlanul toronyiránt. El is fáradtam. Meg is éheztem. Rám is esteledett.

Szerencsére egy kunyhóra bukkantam. Ablakából hívogató fény szűrődött ki az estébe.

Be akartam kopogtatni, de nem volt rá szükség, mert kinyílt az ajtó. A lámpafényes négyszögben fekete ruhás öreganyóka állt és integetett.

– Hozott isten, Buci királyfi, lépj be szerény hajlékomba!

Beléptem szerény hajlékába és szemügyre vettem. Úgy tetszett, hogy nem más, mint a vasorrú bába. De az anyóka azt mondta, hogy szó sincs róla, ő erdő-berdő anyókája, pihenjek meg nála, készít nekem hamarjában valami jó vacsorát. Addig játszadozzam az ő alvóbabájával, járóbabájával, szólóbabájával.

Ha megnyomják az orrát, behunyja a szemét. Ha meghúzzák a fülét, kinyitja a szemét. Ha megbökik a bal oldalát, elhallgat.

Erdő-berdő anyókája kisietett a konyhába. Én meg szemügyre vettem azt a csodálatos babát. Nagyon ismerősnek tűnt az a baba. Az a gyerek nagyságú baba. Ismerős volt a szeme, a szája, az orra, a haja, de még a ruhája is.

De hiszen ez a baba pont olyan, mint Pirók Zsuzsi, a padszomszédom az első osztályban! – gondoltam meghökkenve. – Még a hét szeplőpötty is ott virít az orra tövén!

Kérdeztem, hogy ő csakugyan Pirók Zsuzsi-e. De nem felelt. Megböktem a jobb oldalát, de csak annyit mondott: „Papa-mama. Papa-mama.”

Körülnéztem és az asztalon telefont pillantottam meg. Gyorsan feltárcsáztam Pirókék számát. Pirók néni jelentkezett. Kérdeztem, otthon van-e a Zsuzsi. Azt felelte, hogy nincs. Mondtam, hogy rögtön gondoltam. Kérdezte, honnan gondoltam. Mondtam, azt nem árulhatom el, de ne aggódjon, majd én, Buci, mindent eligazítok és hazaviszem.

Kérdezte Pirók néni, honnan beszélek. De nem mondhattam meg. Gyorsan le kellett tennem a kagylót, mert jött már befelé az anyóka, aki nem erdő-berdő anyókája volt, hanem a vasorrú bába, és behozta a levest.

– Itt ez a finom leveske, nem sok, de nem is kevéske – mondta kedveskedve. -Egyenest neked főztem, hozzá még egy varázsverset is kifőztem.

Eske de meske,

mekken a kecske,

ugrik a beste,

villan a fecske,

házamról hess te,

öreg az este,

itt a leveske.

Nyújtotta felém a tányért, de én köszöntem szépen, és nem kértem belőle. Hogyisne, hogy én is alvó-, járó-, beszélőbabává váljak tőle, mint Pirók Zsuzsi!

– Válogatós vagy- vicsorgott a vasorrú.

– Nem vagyok válogatós, néni – mondtam – de köszönöm, nem kérek.

– Márpedig megeszed, vagy beléd töltöm! -kiáltotta ő, és megfenyegetett. – Majd én megmutatom!

Lassan hátráltam előle, és közben óvatosan elővettem az oroszlán sörényének aranysárga szálát. Ráfújtam. Abban a szempillantásban ott termett az oroszlán.

– Oroszlán-boroszlán, segíts! -kiáltottam.-Nem akarom megenni a levest! Nem akarok elvarázsolódni!

Nem kellett kétszer mondani az oroszlánnak. Nekiugrott a vasorrú bábának, kiverte a kezéből a tányért és jól leforrázta a zubogó levessel.

A vasorrú bába jajgatva kifutott a konyhába, hogy olajat kenjen a forrázásra.

– De most aztán tűnés, Buci királyfi! -kiáltotta az oroszlán. – Mert ha visszajön, úgy elvarázsol mindkettőnket, hogy attól koldulunk! Futás!

Futottunk, futottunk, majd kifutottunk a világból. De mégse futottunk ki egészen, mert előbb megálltunk. Most mi történjék szegény Pirók Zsuzsival, aki ott maradt elvarázsolva a kunyhóban? Az oroszlán-boroszlán nem tudott tanácsot adni. Mert igaz, hogy éles a körme, éles a foga, de egy cseppet se éles az esze.

Szerencsére eszembe jutott a golyóstoll. Elővettem, és az élesztő csomagjára egy nagy B betűt írtam. Kornicsek bácsi máris ott termett. Kérdezte, mi kéne, ha vóna.

– Tanács kellene, öregapám – mondtam – Hogyan oldjam fel a vasorrú bába varázslata alól szegény Pirók Zsuszit?

– Fogas kérdés -bólogatott az ősz öreg Brúnó bácsi. – De nincs olyan fogas kérdés, amire ne lehetne megfelelni, Bucikám. Attól tartok, fel kell látogatnod a holdra. Bizony.

– Hát az nem olyan nagy valami manapság, a holdrepülések idején – vélekedtem.

– De ezzel még nincs vége. Odafönt fel kell keresned a holdkirály őfelségét és meg kell szerezned holdezüst gyűrűjét. Ha azt Pirók Zsuzsi ujjára húzod, menten elmúlik róla a varázslat és megelevenül.

Megköszöntem a jótanácsot. Most már csak egy holdrakétára lett volna szükségem. De hol vegyek holdrakétát a kerek erdőben? Sehol. Viszont volt a tarisznyámban egy autótülök. Elővettem, háromszor dudáltam vele.

Ott termett a piros autó. Beleültem, gázt adtam és máris robogtunk. Eleinte majd kirázta a lelkemet a holdút, mert nagyon göröngyösek voltak a felhők. De a Tejút már autósztrádának volt kiképezve, azon simán suhantunk. Az út mentén csillagok voltak a kilométerkövek. Fényük elvezetett minket egyenest a holdkirály palotájába, a holdkirály trónusa elé.

A holdkirály először éktelen haragra gerjedt. Ugyanis épen fogyóhold volt, és mi még azt a kis darabka holdat is elsötétítettük, ami megmaradt a birodalmából. Dúlt-fúlt, hogy az emberek újabban jönnek-mennek, holdszondákat, holdrakétákat meg efféle egyéb földi holmikat hajigálnak a képébe, és most tessék, még egy űrautó is mindezek tetejébe!

De én udvariasan bemutatkoztam neki. Amikor meghallotta a nevemet, szélesen elmosolyodott – volna, ha nincs éppen fogyóhold. Így a képe nem volt elég kerek a mosolygáshoz. Hát csak örvendezve bólogatott, hogy:

– No lám, no lám, te vagy az a híres-nevezetes Buci királyfi, az a hol-voltam, hol-nem-voltam Buci! – És még azt is megkérdezte:

– Mi járatban, mi járatban, talán te is űrrepülő lettél?

– Csak kényszerűségből, kedves holdkirály – feleltem én. – Égető szükségem van holdezüst gyűrűdre, azért jöttem.

Megint csak dúlni-fúlni kezdett, hiába magyaráztam neki szegény Pirók Zsuzsit. Azt mondta, örömest megvendégel holdezüst tejszínhabbal és csillagpor-cukorral meg effélével, de a gyűrűt nem adja semmi áron.

– Nem-e?! – kiáltottam én. – Akkor én, felséges holdkirály, egy életem, egy halálom, egyszerűen hasra fekszem ezen a maradék kis fogyóholdon és úgy eltakarom a fényét, hogy odalent minálunk azt hiszik majd: holdfogyatkozás van.

– Jaj, csak ezt ne tedd, kedves Buci királyfi, csak ilyesmire ne vetemedj! Inkább odaadom holdezüst gyűrűmet, üsse kő, mentsd meg a Pirók Zsuzsit. De mit kapok cserébe?

– A színes ceruzáimat – ajánlottam – Vagy a legszebb mesekönyvemet. Vagy hozok neked a földről…

– Te csak ne hozz nekem semmit a földről! – így a holdkirály. – Vagy van valami a tarisznyádban, vagy nincs. És akkor gyűrű sincs.

Mit tehettem egyebet, kezdtem kirakodni. Először a duda akadt a kezembe, de a holdkirály nem állhatta a zajt. Aztán a golyóstoll, de a holdkirály nem tudott írni. Az oroszlánsörényt már meg se említettem. Amint tovább kotorásztam az iskolatáska-tarisznyában, egy kis csomagocska akadt a kezembe. A holdkirály kíváncsian kérdezte:

– Az mi? Az mi?

– Á, semmi – mondtam – csak öt deka élesztő.

– Ide vele! – rikkantotta a holdkirály. – Kelesztő élesztő, éppen ez kell nekem. Az élesztővel megkelesztem a fogyó birodalmamat, s m ajd lesz ámulás-bámulás odalent ha a fogyóhold hipp-hopp, úgy kikerekedik, mint a szegedi cipó! Ide hát azzal a kelesztővel-élesztővel!

Szabadkoztam, hogy azt az egyet nem adhatom, mert édesanyámnak viszem, kell a kalácssütéshez, azt kakaóhoz kiváltképp szeretem.

– Hát legfeljebb nem eszel a kakaóhoz kalácsot, csak zsemlét – torkolt le a holdkirály és kikapta kezemből az élesztőt. Azután sebesen az ujjamra húzta holdezüst gyűrűjét.

A piros autó abban a szempillantásban elindult, pedig nem is adtam neki gázt. Mire felocsúdtam, már a Tejúton robogtunk. Csak úgy fütyült mellettünk a szél.

Nézd meg a Föld napjához kapcsolódó meséket is!

Alkoss

együtt  a

gyerekekkel!

Gyere a

Játéktárba

a kreatív

ötletekért!

Mester Györgyi: A szökevény űrhajócska

Az űrállomáson rendezett sorokban, szépen, egymás mellett álldogáltak a kísérleti célra szánt űrhajók. Kisebbek, nagyobbak, aszerint, hogy milyen célra tervezték, szerelték össze őket.

A termetesebbeket, a lehető leghamarabb, a magas levegőégbe kívánták fellőni, azzal a szándékkal, hogy eddig még ismeretlen bolygókat fedezzenek fel velük. Mit lehet tudni, milyen csodákat tárhat fel a világűrben egy ilyen hatalmas, erős, nagy sebességgel száguldó űrhajó?!

Mindegyik rakéta, vagy nevezzük űrhajónak, abban reménykedett, nem kell már sokáig várnia, hogy útra kelhessen. Egy kicsit szerelgetnek még rajtuk, de azután irány a nagy Világmindenség!

A kíváncsiság ott élt mindannyiukban, hiszen ki ne vágyna arra, hogy első legyen, úttörő legyen egy különleges bolygó felfedezésében, aminek a híre aztán örökre fennmarad, és még az űrkutatás nagy történelemkönyvében is megörökítik.

A sorban az utolsó helyen álló, legkisebb űrhajó azonban folyton szomorkodott.
Már csak azért is, mert rajta szerelgettek a legkevesebbet, ezért úgy gondolta, nem lenne képes olyan nagy teljesítményre, mint a többi rakéta. Nem szállhatna olyan magasra, hogy a világűrben valami igazán különleges helyre eljuthasson, és ott felfedezzen valami eddig még nem ismert, csodás dolgot.
Azt nem tudta, hogy bár keveset dolgoztak rajta a szerelők, de a legfrissebb kutatási eredményeket mind beleépítették, és úgy gondolták, nem a nagy súly, meg a szerkezet hossza adja meg a komoly teljesítményre a lehetőséget, hanem épp ellenkezőleg: a filigrán termet, a könnyű burkolat, belül okos találmányokkal felszerelve, többre lesz majd képes, mint a régi típusú, otromba nagy szerkezetek.

A kis űrhajónak ezekről a dolgokról nem volt tudomása, de bízott önmagában. Kísérletező szellem volt, fiatal és bátor. Folyton csak azon járt az esze, hogyan próbálhatná ki magát egy igazi légi kalandban, hogyan juthatna ki a világűrbe. „Ha az emberek nem használnak fel engem, majd használom én a magam eszét és erejét” – gondolta fiatalos hevülettel.

Vasárnap volt, amikor az űrállomás minden alkalmazottja otthon pihente ki a munkával töltött hét fáradalmait. Nem volt a közelben egyetlen kutatómérnök, egyetlen gyakorló űrhajós, de még szerelőmunkás sem. Csak az épület őre, de ő meg benn ült a kuckójában, mivel igencsak hűvös volt még a reggel azon a koratavaszi napon.

A kis rakoncátlan űrhajócska addig izgett-mozgott a helyén, mígnem sikerült kimozdítania magát az alaphelyzetből. Erősen arra gondolt, hogy repülni szeretne, ebből pedig annyi energiát gyűjtött össze, hogy beindultak a kis rakétái, működött minden berendezése, és egyszer csak kirepült a harsánykék levegőégbe.
Szállt, repült, egyre gyorsabban és egyre magasabbra.
Hamarosan elhagyta a Föld légterét, a lendület kiröpítette a földkörüli pályáról. Boldognak és szabadnak érezte magát.

Váratlanul egy hatalmas, vöröses színben pompázó kerek labda, egy nagy bolygó került a látóterébe. „Ezt nem szabad kihagynom – gondolta. Muszáj elérnem, és leszállnom a
felszínére. Ki tudja, milyen csodák várnak ott rám?!”
Csak percekbe telt, és már „landolt” is, leszállt a bolygón. Leállította a motorként működő „hajtóművét”, és beindította a videokamerát. Azzal fürkészte, figyelmesen nézegette a környezetét.

A közelében valami megcsillant, mintha vízfelület lett volna. Egy „kráterben”, kis mélyedésben látta a fényeket. A kamerával rögzítette, megörökítette a távolban feltűnő, hegyekhez hasonló felszíni formákat is.
Mivel mozgást sehol sem tapasztalt, összeszedte magát, nagy akarattal beindította az energiáit, mire a hajtómű újra beindult, és ő ismét felröppent a sötétlilán pompázó levegőégbe.

Az ég persze sűrűn tele volt pettyezve, meg volt szórva tündöklő kis égitestekkel, amelyek kis lámpásokként sziporkáztak, és szinte vezették őt, mutatták neki az utat, hogy csak tovább,
bátran, haladjon előre, hiszen még annyi különleges dolog vár rá a világűrben.

Most egy nagyon fényes, csillogó bolygó került az útjába. „Ezt sem szabad kihagyni – gondolta -, muszáj körül néznem rajta, hátha ott is találok valami rendkívülit.”
Ahogy gondolta, úgy is tett. Leszállt a fényes bolygóra. Mihelyt szilárdan állt a bolygó felszínén, ismét elővette a kameráját, azzal szemlélte a közelebbi és távolabbi környezetét.
Váratlanul furcsa képződményeket pillantott meg. Először olyannak tűntek, mintha különleges alakú fák lettek volna, de mihelyt megmozdultak, rögtön tudta, növények nem lehetnek, mivel egyre közeledtek hozzá.

Olyan emberszerűek voltak – hasonlóak az űrállomás kutatóihoz, na meg a kezeslábasba bújt szerelőkhöz -, de valahogy mégis mások. Kézszerű nyúlványokból több is volt rajtuk, és a
fejük is lapos volt. Egy nyílás tátogott ezeken a „fejeken”, és mintha hozzá beszéltek volna.
A kis űrhajón volt olyan berendezés, amellyel értelmezni lehetett az idegen nyelveket, és ez a
gép még a hangtalan „űrnyelvet” is megértette.
A fordításból kiderült, az idegen lények üdvözölték őt, és azt kérdezték, honnan került ide
hozzájuk?

Az ő válaszát is lefordította a szuper tolmácsgép. Elmondta, hogy a nagy kék bolygóról jött, amit Földnek hívnak, és amelyet különböző élőlények, emberek, állatok, növények népesítenek be. Az ő szerkezetét szerelők rakták össze, építették fel, de a tudása a földi tudománynak, és a kutatóknak köszönhető.

Mivel több mondanivalója nem volt, úgy gondolta, elbúcsúzik. Még készített néhány felvételt a kamerával, majd erőt gyűjtött, és újból felröppent a levegőbe.
Ekkor eszébe jutott, hogy időközben bizonyára felfedezték a „szökését”, és majd keresni fogják. Legalábbis, remélte, hogy keresik, mert hiányolják.
Amikor földet érve ügyesen landolt, meglepődve észlelte, hogy semmi nem változott, és csupán egy napot volt távol.

Az űrállomás őre épp nyitotta a kapukat, sorban érkeztek a dolgozók.
Mivel sikerült beállnia korábbi helyére, a szerelők, a szokásos reggeli terepszemlén, őt is ellenőrizték. Ekkor az egyik szerelő mosolyogva megjegyezte a társának: „ez az űrhajócska
mintha át lenne melegedve egy kicsit. Pedig hűvös volt a hétvégén az időjárás. Talán álmában
utazott egy nagyot, hiszen örökké a magasba vágyik.”

Most a kis űrhajó „mosolyodott el” – persze, ha képes lett volna rá -, s közben ezt gondolta:
„el sem hinnétek, merre jártam! Majd egyszer, valamikor, előkerülnek a felvételek, amelyeket a vörös bolygón, meg azon a nagyon fényesen készítettem, és az lesz a legnagyobb megfejtésre váró rejtély a számotokra. A lényeg az, hogy boldog vagyok, mert „elszökhettem”, kalandoztam egy kicsit a világűrben. Az én hétvégém tökéletes volt…”

Olvass még több mesét a természetről

„Évszakok meséi” c. könyvben!

Tudd meg, hogy melyek óvodás gyermeked legfontosabb képességei, amelyek fejlődésére szülőként nagyon fontos odafigyelned!

Olvasd el az egyszerű tippeket, amelyeket tehetsz érte a mindennapokban!