Zelk Zoltán: Az állatok iskolája
Nagy napra virradt a téli erdő: megkezdődött a tanítás az állatok iskolájában. Sorra jöttek a medve-, fakas-, nyúlfiak, fakéregből készült könyveket szorongatva a hónuk alatt, és szépen sorba ültek a fatuskó padokon.
Mindnyájan vidámak voltak, örültek, hogy végre az állatoknak is van iskolájuk, de a legboldogabb a róka volt, hiszen ő találta ki az egészet, ő lett a tanító, s így övé lesz a sok tandíj is. Csak a varjú okvetetlenkedett, fáról fára szállott, s odakiáltotta minden iskolába igyekvő állatnak:
Kár, kár, kár,
nagy baj vár!
De hát rá se hederítettek a vészjósló varjúra, hiszen az mindig így kiabál. Ha feljön a nap az égre, ha esik az eső, ha szél fúj, mindig azt mondja: kár – nem jó neki semmi.
Így hát már kora reggel megkezdődött a tanítás.
– Ide figyeljetek! – mondta a róka. – Írni tanulunk!
S már kezdte is mondani hangosan:
– Úr, ír…
– De a nyúl az nem úr! – szólt közbe egy kisfarkas. – Csak a farkasok írjanak…
Ezen aztán elveszekedtek egy félóra hosszat, míg végül is rend lett valahogyan, és újból megszólalhatott a róka:
– Most K betűt írunk: „Kutya ugat…”
No hiszen! Fölugrottak erre a nyulak, őzek, hogy elbújhassanak, mert ha a kutya ugat, akkor jön a vadász is…Alig lehetett megértetni velük, hogy ez iskola, ahol nem kell félni se kutyától, se vadásztól, így is tíz óra volt már, mire újból magyarázni kezdhetett a róka:
– Most számolni tanulunk: három nyúl elmegy sétálni, az erdő közepén találkoznak három farkassal, hány állat van együtt akkor?
– Öt! Kettő! Kilenc! – kiabálták egyszerre, s mikor elhallgattak, a róka szépen megmagyarázta, hogy hat állat van együtt, mert három meg három az hat.
– Tudjátok most már?
– Igen, tudjuk! – kiabálták a kis állatnebulók.
– Hát akkor mondja el a nyúl! – szólt a róka.
A nyuszi szépen felállt, és elmondotta, hogy sétálni megy három nyuszi, találkozik három farkassal, akkor hat állat van együtt.
Az őzike is felelt, ő is így mondotta el, azután került sor a farkasra.
– Ha három nyúl és három farkas találkozik, akkor három állat van együtt, mert a három farkas megeszi a három nyulat…
– Buta vagy! – kiáltott rá mérgesen a róka. – Te vagy a legbutább az egész osztályban!
Mikor aztán a többi állat hangosan nevetni kezdett a farkason, az fölugrott a padból, s egyenesen hazaszaladt az apjához, az öreg Ordashoz. Elpanaszolta, hogy a róka azt mondta, ő a legbutább az egész osztályban.
– Hű, a sárga falevelét meg a hóval lepett száraz ágát! – kiáltotta az öreg farkas. – Hogy az én fiam butább, mint a nyúlkölykök meg az őzikék? Majd adok én annak az iskolás rókának!
De minek is meséljek tovább? Mikor a róka meghallotta, hogy rohan az öreg farkas az iskolába, úgy elszaladt, hogy csak a farka látszott a nagy sietéstől. A kis állatok is hazamentek, s azóta nincs iskolájuk. Csúfolja is őket a varjú, egyre azt kiabálja feléjük:
Kár, kár, kár,
mind szamár!
A naplopó medve
csukcs népmese
Egyszer a vadász, amint az erdőn ballagott, találkozott a barnamedvével.
-Adj’ isten, medve! – köszönt rá.
-Adj’ isten, vadász! – válaszolt a medve. –Mi hír a nagyvilágban?
-Semmi – mondta a vadász. – Hát te mit tudsz?
-Én csak annyit, hogy holnap elbújok aludni. Hiszen nemsokára leesik az első hó.
-Elbújsz aludni? És mikor bújsz elő? – kérdezte a vadász.
-Tavasszal, mikor elolvad a hó – mondta a medve.
-Ejnye, te világ lustája! – csóválta fejét a vadász. – Míg más birkózik a téllel, te csak alszol?
-Bizony alszom! – bólogatott a medve. – Még a szememet se nyitom ki.
A vadász megharagudott, és így szólt:
-Hallod –e, te lusta! Tudod-e, mi mindent csinálok én télen? Szánkót javítok, prémre vadászom, a jég alatt halászom! Reggeltől estig dolgozom, és csak éjszaka pihenek. Te még nappal is alszol? No hiszen!
És magára hagyta a medvét.
De bezzeg nem segített a szidás! A medve azóta is átalussza a telet. Elbújik a barlangjában, és elő se jön tavaszig.
A két kicsi bocs, meg a róka
Medve apó, medve anyó dolga után járt az erdőben. Volt nekik két kicsi bocsuk. Azok otthon heverésztek. Mikor ráuntak a heverészésre, elindultak sétálni.
Ahogy sétáltak, egyszerre meglátták az országutat. Az országúton emberek jártak, szekerek döcögtek. A két kicsi bocs egy bokor hűséből nézelődött.
Az országút göcsörtös volt. Egyik-másik szekér akkorát zökkent, hogy a kocsis majd ledőlt a bakról. A két kicsi bocsnak a könnye is kicsordult, olyan jól mulatott.
Egyszer aztán keserves nyikorgást hallottak. Egy hosszú szekér közeledett az úton. Egy roskadásig megrakott, hosszú szekér. A két kicsi bocs csendben kuksolt a bokorban; s nézte, mi történik.
Az történt, hogy az egyik kerék gödörbe szaladt, a szekér tetejéről pedig a földre gurult egy nagy, fehér malomkő. Gurult, gurult, aztán elterült az árokban. A két kicsi bocs odaszaladt. Látták, hogy nem malomkő az, hanem szép, zsíros sajt.
– No, ezt megesszük – mondták.
Azzal megfogták a sajtot kétfelől; bevitték a sűrűbe, hogy megosztozzanak rajta. Csak hát egyik bocs sem bízott a másikban. Veszekedni kezdtek, a sajtot pedig ide-oda rángatták. S kiabáltak, ahogy a torkukon kifért.
A róka éppen arra kószált. Gondolta, megnézi, min torzsalkodik a két bocs. Mikor látta, hogy a sajton kaptak össze, ajánlkozott, hogy majd igazságot tesz közöttük: elosztja a sajtot.
– Elfogadunk bírónak, róka koma – mondta a két kicsi bocs.
– Akkor menjetek oda a bokor mögé! – szólott rájuk a róka. Fordítsatok hátat; s addig ide ne nézzetek, míg hármat nem vakkantok!
A két kicsi bocs engedelmesen elbújt egy bokor mögött.
A róka megnyalta a szája szélét, s jóízűen hozzálátott a lakomához. Mikor a sajtot az utolsó harapásig fölfalta, megint megnyalta a száját, s nesztelenül odábbállott.
A két kicsi bocs pedig várta, várta, hogy a róka hármat vakkantson. Telt az idő, múlt az idő; de nem vakkantott senki. Erre kukucskálni kezdtek a bokor mögül. S nagyon elcsodálkoztak, mivel a rókának a színét se látták.
Mikor pedig kiderült, hogy a rókával együtt a szép kövér sajtnak is nyoma veszett, akkor a két kicsi bocs rettentően elszomorodott.
– Ha jó testvérek lettünk volna, sajtot is ehettünk volna – mondták. Azzal nagy búsan megindultak hazafelé.
A róka és a farkas csikót vesz
Elindult a róka csikót venni farkas komával. Látják, hogy legel a ló a fiával a réten.
Kérdezi a róka a kancalótól:
– Eladó-e ez a csikó?
Azt mondja a ló:
– Eladó, hanem a hátulsó jobb lábam patkójára van az ára ráírva.
Azt mondja erre a róka nagy ravaszon:
– Én nem tudok olvasni, de farkas komám tud, az majd elolvassa, hogy mi az ára.
A ló felemelte a hátsó lábát, odament a farkas, el akarta olvasni, de a kancaló úgy orron rúgta, hogy gombolyagba tekerődzött.
A róka meg elszaladt, csak messziről nevette pórul járt barátját.
Mikor a farkas kijózanodott, odament a rókához. Kérdi tőle a róka:
– Na, komám, ízlett-e a csikóhús?
A farkas nem tudott semmit se szólni erre, csak elólálkodott.
Móra Ferenc: A nagyhatalmú sündisznócska
Kerek erdő közepében, jegenyefa tetejében vidoran munkálkodott a piros sapkás Harkály mester. Kis baltácskájával sorra megkopogtatta a hernyóházacskák ajtaját:
– Gyertek ki egy kicsit a friss levegőre, hernyócskák! Fogadom, vissza sem mentek többet, ha egyszer az orrocskátokat kidugjátok!
S amilyen jóakarójuk Harkály mester a hernyócskáknak, még most is költögetné őket, ha föl nem dörmög hozzá valaki a fa tövéből:
– Hallod-e, te erdei ács, ki az úr az erdőben?
Harkály mester máskor erre a kérdésre mindig leugrott a legalsó ágra, szárnya alá dugta a piros sapkáját, s azt felelte alázatosan: – Tányértalpú, lomposfarkú, tipe-topa Mackó!
Most azonban meg se billentette a sapkát. Csak úgy félvállról vetette oda a fahegyről.
– Hogy ki az úr az erdőben? Hát a nagyhatalmú Sündisznócska.
Mackó úr akkorát ütött a fára tányértalpával, hogy a hernyócskák egyszerre begubództak ijedtjükben.
– Darázsdárda, méhszurony! Kitől hallottad ezt az újságot?
– Magától a nagyhatalmú Sündisznócskától – hunyorgott le az erdei ácsmester a bozontos fejű nagy úrra.
De akkorát horkantott az haragjában, hogy Harkály mester leejtette ijedtében a kis baltáját. Nem is találta meg azóta se, ezért keresi máig is nagy panaszkodva:
– Hová lett, hová lett?
Mackó úr pedig dúlva-fúlva vágott neki az erdőnek, törve-zúzva a bokrokat, amik eléje kerültek. S a bokrok azt recsegték, a szellő azt dudorászta, még a saját tipe-topa lépései is azt csoszogták a harmatos fűben:
– Nagy-ha-tal-mú Sün-disz-nócska.
– No, majd kipróbáljuk a hatalmát annak a híres Sündisznócskának – morogta Mackó úr s egyenesen annak a tölgyfának tartott, amelyiknek a tövében Sündisznócska nyaralni szokott.
Éppen a küszöbön sütkérezett az ártatlan s egy boglárka virágot tartott a körmei között. Annak a tükréből pedergette hegyesre a bajuszát friss nyírfabalzsammal. De ahogy Mackó urat meglátta, úgy elfogta a reszketés, hogy menten lekonyult a bajusza.
– Alázatos a szolga! – nyöszörögte ijedten s nagy zavarodottan Mackó urat kínálta meg nyírfabalzsammal.
– Parancsoljon, urambátyám, egy kis bajuszpedrőt.
No hiszen egyéb se kellett Mackó úrnak. Világéletében mindig azt szégyenlette legjobban, hogy neki még vénségére se nőtt ki a bajusza. Még a foga is csattogott, ahogy ráförmedt Sündisznócskára.
– Ohó, kis öcsém, a nagy hatalmadat mutogasd inkább! De sebesen ám, mert mindjárt befelé fordítom tüskéivel a bundádat.
Sündisznócska ravaszul hunyorított a ragyogó fekete szemével:
– Ami igaz, igaz! Én előlem mindenki elszalad ijedtében erdőn-mezőn.
– No, azt magam is szeretném látni – kacagott Mackó úr akkorát, hogy Sündisznócskának összeütődtek tőle a szuronyai.
– Állom a szavam – mosolygott Sündisznócska a bajusz alatt. – Mindenkit megszalajtok,akivel találkozunk. Ha nem hiszed, gyere utánam.
Azzal elkezdett gurulni Sündisznócska, mint a gombolyag, a sarkában nagy dírrel-durral Mackó úr, recsegtetve a gallyakat, jobbra-balra.
– Fusson, akinek az élete kedves! – sikított Sündisznócska, ahogy a torkán kifért, s lett olyan futás az erdőben, hogy szem nem látta mását!
A sok erdei egér mind elhagyta ijedtében a csizmáját.
– Ez semmi – fújt nagyokat dühében Mackó úr -, azt a szarvast ijeszd meg, amelyik a patakban nézegeti magát.
– Fusson, akinek az élete kedves! – visított Sündisznócska, s a szarvas ijedten kapta föl a fejét a vízből s úgy eliramodott, mint a nyúl, ahogy Mackó urat meglátta.
– Ej, de derék fickó ez a Sündisznócska – mondogatta magában. – Ha ő föl nem riaszt, bizony csúffá tesz Mackó úr.
Mackó úr pedig csudálkozva csóválta meg a kócos üstökét:
– Ez már valami volt, Sündisznócska. De azért akkora hatalmad még sincs, hogy az erdőkerülőt meg tudnád ijeszteni. Az erdőkerülő pedig éppen szembe jött velük: Ordas mester, a farkas.
Úgy látszik, hiába kerülte az erdőt, mert úgy villogott a szeme az éhségtől, mint a parázs.
– Fusson, akinek az élete kedves! – füttyentett Sündisznócska, s Ordas mester már kitátotta rá a száját, mikor Mackó urat megpillantotta. De el is szelelt onnan, mint a nap elől a köd.
– Ejnye, most megszabta volna Mackó úr a bundám, ha Sündisznócska nem figyelmeztet – gondolta magában. – No, de meg is hálálom neki. Nem eszem sündisznópecsenyét egy hétig. Mackó úr pedig úgy rázta a fejét bámulatában, mint szél a mákot.
– No, ilyet még álmomban se értem – motyogta kelletlenül. – Hanem, ha csakugyan te vagy az úr az erdőben, ijeszd meg azt a pásztort, aki az erdőszélben legeltet.
Azzal Mackó úr kidugta az ormótlan nagy fejét a bokrok közül, Sündisznócska pedig olyat sikoltott, hogy majd beleszakadt a tüdeje:
– Fusson, akinek az élete kedves!
No, de lett is foganatja, mert odatekintett a pásztor, s ahogy a Mackó úr fejét meglátta, úgy elszaladt, hogy még ma se állt meg.
Sündisznócska pedig büszkén tekintett hátra:
– No, urambátyám, hiszi-e már a nagy hatalmam?
Hát híre-hamva se volt már ott Mackó úrnaMk. Úgy elkullogott onnan, mint akit orron vertek. Megijedt a Sündisznócska nagy hatalmától és sohse kérdezte többet senkitől, ki az úr az erdőben.
Sündisznócska pedig azóta még kétszer olyan hegyesen pödri a bajuszát, mint azelőtt.
Játsszátok el
„Az alma” mesét bábokkal!
Nyomtasd ki egyszerűen a
szereplőket!
Zelk Zoltán: Erdei mulatság
A medve nagyon unatkozott. Végül is elhatározta, hogy összehívja az állatokat egy kis mulatságra. Fel is kerekedett tüstént, és elment a farkashoz.
– Azt gondoltam, farkas koma, jó lenne egy kis mulatságot rendezni, nagyon unalmas így az élet.
– Nem bánom – felelte a farkas –, csak egy baj van: a mulatságon enni is szoktak, de kinek van annyi ennivalója, hogy egy egész vendégseregnek elég legyen? Hiszen magunknak is alig van valami harapnivalónk.
– Ez igaz – bólogatott szomorúan a medve, de nemsokára felvidult, mert nagyszerű ötlete támadt. – Mindenki hozzon magával ennivalót! – kiáltott örömmel. – Akkor aztán olyan vendégasztalt terítünk, hogy aki meglátja, táncolni kezd örömében.
Tetszett a dolog a farkasnak is. Rögtön munkához láttak, megírták a meghívókat, s másnap reggel kiakasztották a fákra:
Medvééknél holnap nagy vigasság leszen,
aki négy lábon jár, az mind-mind ott legyen!
Elemózsiát is hozzon tarisznyába,
mert szegény a medve, üres a kamrája!
Fél nap se telt bele, olyan sürgés-forgás kerekedett az erdőben, amilyen még soha nem volt. Még a faluban is híre futott a nagy eseménynek. A kutyák is arról ugattak, a macskák is arról miákoltak. A madarak pedig így beszélgettek a fákon:
– Ezek a négylábúak se férnek a bőrükbe!
Végre elérkezett az erdei mulatság napja. Elsőnek a farkas állított be a medve barlangjába.
– Szerencsés jó napot, sok-sok jó falatot! – mondta, és egy fél bárányt tett az asztalra.
Nem késtek sokáig a többiek se. Jöttek egymás után: a róka, a borz, a tigris, még az oroszlán is eljött. A róka két tyúkot, a tigris egy óriási darab húst, az oroszlán három zebracombot hozott. Még a nyúl is eljött. Félénken lépett a medve barlangjába, de az oroszlán rögtön megnyugtatta:
– Amíg tart ez az ünnepség, szent lesz köztünk a békesség!
A többiek is mind helyeseltek, s a nyúl most már félelem nélkül tett az asztalra egy zöld levelű káposztafejet.
Nem lehetett panaszkodni, volt ott ennivaló bőven. A medve még egy csomó édesgyökeret is tett az asztalra, s így szólt vendégeihez:
– Asztalhoz, barátaim!
De ebben a pillanatban egy kutya lépett a barlangba. Két nagy szelet rántott húst hozott a szájában, amit – mi tagadás – a gazdasszonya lakásából lopott el.
– Bár hármat hozhattam volna! – sóhajtotta, mikor a medve a kutya ajándékát is az asztalra tette.
Mindnyájan asztalhoz ültek. A medve osztotta szét az ennivalókat úgy, hogy mindenkinek jusson mindenből. Köpködött is a tigris meg a farkas, mikor beleharaptak a káposztába, és szidták a medvét, mikor megkóstolták az édesgyökeret. Hanem aztán, amikor a rántott húsra került a sor – akkor még az oroszlán is felkiáltott:
– Ilyen finomat sem ettem még soha életemben!
Sajnos, mindegyiküknek csak egy falat jutott belőle. Faggatták is a kutyát, miféle hús ez a soha nem ízlelt, finom eledel.
– Nagy sora van annak – felelte a kutya. – Ez nem az állatok, hanem az emberek eledele: ők minden ételt megsütnek, megfőznek!
– Főzzünk akkor mi is! – kiáltotta az oroszlán, utána a róka, a farkas s az egész vendégsereg.
Egyszerre körülfogták a kutyát, magyarázza el nekik, hogy s mint kell azt csinálni. A kutya a fülét vakarta.
– Hát… hát… még én se főztem. De tegyétek csak egy fazékba az ennivalót, rakjatok tüzet, úgy szokták azt az emberek is.
A medve és a farkas szaladt rőzsét szedni. A nyúl kuktának öltözött, az oroszlán fehér kötényt kötött maga elé, s honnan, honnan nem, egy fehér sipka is akadt, amit a fejébe nyomott.
A medve meg a farkas már hozta is a sok rőzsét, s egy perc múlva akkora tűz lobogott, hogy öröm volt ránézni. Rátettek egy fazekat a tűzre. A nyúl fogta az egyik fülét, az oroszlán a másikat, a medve meg dobálta a fazékba a főznivalókat.
– Egy őzcomb!
– Éljen! – kiáltotta az oroszlán, a tigris meg a farkas.
– Egy édesgyökér!
– Azt nem! – kiabálta az oroszlán, tigris, farkas meg a róka.
– Dehogyisnem! – méltatlankodott a medve és a nyuszi.
Támadt is akkora tülekedés, hogy majdnem felborították a fazekat, de a medvének mégis sikerült behajítani az édesgyökeret az őzcomb mellé. Egymás után dobálta azután a tyúkot, zebracombot, káposztafejet, a többiek pedig egyre kiabáltak:
– Dobd ki az édesgyökeret!
– Ki a káposztával!
– Kidobod már azt a zöldséget?!
– Dehogy dobom! – kiáltotta a medve. Erre mindnyájan nekiestek: csihi-puhi erre is, arra is. Az oroszlán a zebracombokat, a róka a tyúkjait, a farkas a bárányt akarta visszakotorni a fazékból.
Volt ott verekedés, volt ott dulakodás. Felfordult a fazék, a sok drága ennivaló mind a tűzbe esett, s oda is égett.
Így aztán nem tanult meg főzni sem az oroszlán, sem a medve, sem a farkas…
Ann Siebert: Öregember a kertben
Klári a babáival játszott a kertben. A nap melegen sütött. Köröskörül minden csendes volt. Egyszer csak Klári egészen közelről különös zajt hallott. De nem jött rá, honnan jön a nesz. Gyorsan beszaladt hát a házba, és izgatottan kiáltotta:
-Anyu! Anyu! Egy öregember horkol a kertben!
Anyu csodálkozott:
-Ugyan hol? Miért aludna a kertünkben egy öregember?
Klári azonban megfogta anyu kezét és a mosogatódézsa mellől kivonszolta a kertbe.
Klári négyéves volt, és minden nap talált a kertben valami érdekeset. Egyszer egy nagy, kövér, tarka hernyót, másszor a rejteket a sövény alatt, ahol tizennégy tojásán ült a kotlós. De ez ma más volt. Ezért egészen halkan súgta:
-Anyu, én nem láttam az öregembert, pedig kerestem.
-Biztosan be akarsz csapni! – mondta anyu. – Miért mesélsz ilyeneket?
Klárit elszomorította, hogy anyu nem hisz neki.
-De hát itt kell lennie! – mondta – egész hangosan horkolt!
-Jól van – mondta anyu – majd keressük; de alighanem csak elaludtál a kertben és álmodtad az egészet.
Klári nem válaszolt. Kutattak a ribiszkebokrok között, majd a tyúkólban, de öregembert sehol sem találtak.
-Hallgasd csak! Innen a sarokból jön a hang! – kiáltott fel hirtelen klári. Nem volt ott egyéb, csak egy alacsony, sűrű pöszmétebokor.
-Ez a hely nagyon kényelmetlen egy öregember számára; itt legfeljebb egy icipici törpe bújhatna meg – csodálkozott anyu.
Hirtelen mégis hangos horkantás hallatszott, éppen a kis bokor alól. Klári meg is szeppent. Bizony ijesztő volt. Anyu azonban örömmel kiáltott fel:
-Megvan! Ide nézz!
Felemelte az ágakat a földről, és már elő is bukkant – egy pici, szürke valami, egy hosszú orrocska és két feketén ragyogó szemecske: egy vén, ősz hajú, tüskés sündisznó!
Harkály mester szerencséje
Télidőben későn ébred még az erdő is. Nincs, aki költögesse. Oda vannak a vidám szavú madarak; aki itthon maradt közülük, örül, ha mentül tovább nyújthatja az éjszakát. Legalább addig se gyötri a gond: hogy hol terítenek neki ma ebédre?
Mikor a tudós bagoly, aki egész éjszaka a csillagokat vizsgálgatta, hajnal szőkülésekor hazafelé suhog a ködben, még akkor minden alszik. A fák csendesen bólogatnak: álmukban bizonyosan virágukat ringatják a meleg napsugárban.
Lassú horkolás hallatszik a fahegyről: ott a mókus álmodik puha vackán friss mogyoróról.
A sűrűből is jön valami halk neszezés: az összebújt őzikék kergetőznek álmukban a csörgő patak partján.
Bezzeg a mackó bácsi akkorákat szusszan az erdő mélyén, hogy elhajtana egy szélmalmot. Bizonyosan mézet talált álmában a Tányértalpú, s most a vad méhecskék elől menekszik esze nélkül. Meleg napsugár, csörgő patak, mézelő méhecskék? Az ám, ólomszín felhők, csepegő köd, nyirkos hideg.
A bölcs bagolynak minden tolla reszket, ahogy lebegtében elsóhajtja magát:
– Huhu, jobb nyáron! Huhu, de fázom!
– Kidobolták Szentesen: aki fázik, reszkessen recseg bele valami jókedvű nevetés a hajnali csendbe.
Tudós bagoly ijedtében majd leejti a pápaszemét: ugyan kinek van ilyen hangos jókedve ebben a cudar időben?
Harkály mesternek biz ott, aki kint gubbaszkodott a háza küszöbén, nagy faodú szélén. Piros sapkája csak úgy villog a félhomályban, ahogy csavargatja a fejét jobbra-balra.
– Nini, Harkály mester – mondja neki a bagoly –, de korán kialudtad magad! Tán valami szépet álmodtál, hogy olyan nagy jókedved van?
– Huj-huj – ujjong a mester –, úgy érzem, hogy ma valami különös szerencsém lesz!
– Bizony rád is férne – szánakozik a bagoly –, mert olyan vagy már, mint a hét szűk esztendő.
– Az erdők tollas ácsmesterét csakugyan nagyon megviselte a tél. Tisztes fekete gúnyája, szép zöld kötője csak úgy lityeg-fityeg rajta, hiába: tél az idő, nincs kereset, üres a konyha. Hetek óta nem evett húsocskát, csupa fenyőmagon tengődik a jámbor.
– De érzem, hogy ma valami különös szerencsém lesz – bíztatja magát a mester, s nyakába veszi az erdőt, hátha kerülközik egy kis munka valahol.
Először a fenyőfákat kopogtatja sorra. Azokban lakik a fenyőpihe könnyű hernyója, nincs annál fölségesebb eledel a harkálygyomornak. Az ám, de a hernyónak is van magához való esze: olyan mélyen bevette magát a fába, hogy odáig ugyan be nem ér az ácsbalta, ha tövig kopik is.
– Mindegy az, mégiscsak valami szerencse ér ma engem – csóválja a mester a piros sapkát, s nekifeszíti a vésőjét a cserfakéregnek. Ott lakik az ormányos bogár, bizony azt is jó lenne kávézni.
– Ki-jő, ki-jő! – kiabálja Harkály mester diadalmasan. De bizony nem jön ki az az ármányos ormányos. Sebaj, hiszen még a bükkfák hátra vannak. Pedig azoknak a repedéseiben tanyázik a százlábú bogár.
– Gyer-gyer, gyer-gyer! – kopácsol a mester. De nemhiába van száz lába a százlábú bogárnak, úgy elindul velük, hogy nyoma se marad.
Pedig lefelé csúszkál már a napocska az égen, s ugyancsak vacsorázhatnékja van a mesternek.
Ej, ej, hát csak nem mutatkozik az a különös szerencse? Nyilván azoknak az öreg nyárfáknak a kérge alatt bujkál. Nem baj, ha csupa hangyatojás lesz is, az is drága koszt ebben a szűk időben.
– Kipp-kopp, kipp-kopp – dolgozik a fejsze, hasad a forgács, de semmi sincs alatta. Alighanem olyan vidékre hurcolkodtak a hangyák, ahol nincs nincsen ács a faluban.
– Hű-hű, hű-hű – sóhajt szomorúan a mester –, miből éljen most már a szegény mesterember? Már látom, hogy el kell bujdosnom erről a tájról, ahol semmi becsülete az iparosnak.
Pedig dehogyis nincs, dehogy! Alig ért haza Harkály mester, mindjárt rákopogtatták az ablakot. Egy kövér csigabiga ágaskodott be rajta.
– Ugyan, mester, foltozd be a házamat, kilyukadt a teteje, mind bever rajta az eső.
– Kérem alássan, kérem alássan – szorgoskodott a mester, s úgy beácsolta a tetőt, hogy tán szebb volt, mint azelőtt. Hálálkodott is a csigabiga, ahogy csak a szarvaitól telt, hanem a mester nem érte ám be szép szóval:
– Hohó, barátom, hát a napszám hol van?
– Napszám – meresztgette a csiga a szarvait –, hát nem elég, hogy dolgot adtam, még meg is fizessek érte?
– De mindjárt, de tüstént! – rikoltozott a mester. – Háziúr létedre elvennéd az ingyenmunkát a szegény embertől?
– No, majd nyáron küldök egy kis tormalevelet, ha el nem felejtem – integetett nagy kegyesen a csiga, s azzal kotródott b e a száraz levelek közé.
– Úgy? Majd a nyáron? Ha el nem felejted? – ugrott utána a mester, a sutty! –, úgy kirántotta a csigát a házából, mintha benne se lett volna. – Kirántott csigát is régen vacsoráltam – bóbiskolt álmosan, mikor a háziurat lenyelte –, de éreztem én ezt már reggel, hogy ma valami különös szerencse ér engem.
Joel Chandler Harris: Rémusz bácsi meséi
A szarvas állatok gyűlése
– Múltkor ott hagytuk abba – kezdte legközelebb Rémusz bácsi -, hogy a Nyúl teljesen meggyógyult. Tulajdonképpen nem is volt igazán beteg. Egy kicsit több káposztát evett a kelleténél, és az megfeküdte a gyomrát: ennyi volt az egész. Egyszóval makkegészséges volt, úgyhogy elfogadhatta a meghívást a szarvas állatok gyűlésére.
– Milyen állatok azok a szarvas állatok? – tudakolta a Kisfiú.
– Hát mindenféle – felelte az öreg. – Van ilyen is, olyan is, csak abban egyformák, hogy mindegyiknek szarv van a fején.
– Például Mezei Benjámin bácsi, a kos – mondta a Kisfiú.
– Az is – bólintott az öreg néger. – Meg a Tehén is, a Bika is, a Kecske is, a Bivaly is, az Őz is, a Szarvas is, a Bölény is, a Zerge is.
– És a csiga – tette hozzá a Kisfiú.
– A csiga?
– A csiga. Mert annak is van szarva.
– Az másféle szarv – felelte Rémusz bácsi. – A csigának puha szarva van, és nincs lába. Mit keresne a csiga a kemény szarvú, négylábú állatok gyülekezetében?
– És mit keresett ott a Nyúl? – vitatkozott a Kisfiú. – Annak semmilyen szarva sincs!
– A Nyulat azért hívták meg a szarvas állatok – mondta Rémusz bácsi -, mert tudták, milyen okos, furfangos eszű állat. Nagyon bíztak benne. Tanácsot akartak kérni tőle egy-egy nehezebb kérdésben.
A szarvas állatok általában békés természetű növényevők, és sokat szenvedtek az éles fogú, éles karmú húsevőktől: a Rókától, a Farkastól, a Vadmacskától, a Hiúztól meg a többitől. Elhatározták, hogy az erdő közepén, egy alkalmas helyen összegyűlnek, és megbeszélik, hogyan védekezhetnének a ragadozók ellen.
Meghívták valamennyi szarvas állatot, és ezeken kívül, tanácsadónak, még a Nyulat is.
Hírét vette a nagy tanácskozásnak a Farkas is. Igen érdekelte a dolog, hiszen egyike volt azoknak, akik ellen a szarvas állatok szövetkezni szándékoztak. Igen ám, de hogyan jusson el a találkozó helyére? Az úton mindenfelé őrök állnak, és elkergetik azokat, akik nem hivatalosak a tanácskozásra.
Sokáig törte a fejét, hogy mit tegyen. Aztán pompás ötlete támadt: valami szarvfélét rak a fejére, kijátssza az őröket (akiknek aligha van idejük apróra, egyenként megvizsgálni mindenkit, aki a gyűlésre igyekszik), s azután szerényen meghúzódva, meglapulva valahol az utolsó sorban, kikémleli, hogy mit terveznek a ragadozók ellen a fűevő állatok.
Amit kigondolt, végre is hajtotta. Vágott az erdőn két görbe ágat, az egyiket a jobb füle mögé kötözte a másikat a bal füle mögé, és elindult a szarvas állatok gyülekezőhelyére. Nem kellett sokat keresgélnie az utat, csak éppen követnie kellett az őzek, szarvasok patája nyomát.
Egyszerre csak elébe toppant az egyik őr: Bika bátya.
– Hová, hová? – tudakolta az őr.
– A szarvas állatok gyűlésére – felelte a Farkas.
Bika bátya végigmérte tetőtől talpig.
– Ki vagy, mi vagy? – kérdezte. – Nem emlékszem, hogy valaha is láttalak volna.
– Nem is láthattál, mert eddig igen csendesen, elvonultan éltem, nem jártam társaságba. Én vagyok a Törpeszarvas.
– Ami azt illeti, törpének nem is vagy olyan kicsi! – jegyezte meg a Bika.
– Ez csak azért van, mert nagyon megnőttem – felelte a Farkas. – De képzeld csak el, mennyivel nagyobb egy kisebbfajta Óriás-szarvas!
– Óriásszarvas? – csodálkozott a bika. – De hiszen olyan nincs is!
– Nincs? – mondta a Farkas. – Elég hiba. Mert ha volna, mindjárt látnád, milyen kicsi vagyok hozzá képest.
A Bika sosem volt híres a nagy eszéről. Most is bambán hallgatta a Farkas zagyvaságait.
Amíg azon törte a fejét, hogy volt-e valami értelme annak, amit hallott, a Farkas, fején a mesterséges két szarvval, továbbsétált.
A gyülekezőhelyen már mind együtt voltak a szarvas állatok. Akkora volt a nyüzsgés, kiabálás, hogy a Farkas biztonságosan elosonhatott közöttük egy jó, rejtett zugba, egy szikla tövébe, ahonnan mindent könnyen kileshetett.
Egy ágas-bogas agancsú öreg szarvas elnöklésével hamarosan tanácskozásba kezdtek, de nem ám valami rendben, hanem ide-oda topogva, lármásan, egymás szavába vágva. A Farkas azonban annyit mindenesetre megértett a szavukból, hogy ha már szarvuk van, ezentúl használni akarják.
– Csak találkozzam a Farkassal! – fogadkozott a Bölény. – Felöklelem, mielőtt eszébe jutna támadni vagy akár csak védekezni is.
“Jó tudni az effélét!” – mormolta magában a Farkas.
Nem vette észre, hogy a közelében ott ült a Nyúl. Azért helyezkedett el ő is a szikla tövében, mert attól tartott, hogy a sok izgő-mozgó, tolongó, rúgkapáló állat véletlenül kárt tesz benne a patájával.
A Nyúl ellenben észrevette azt a furcsa, szarvas állatot a szikla rejtett zugában, és titokban jól megnézte.
Egy kis egér szaladt arra éppen: úgy látszik, megriasztotta a sokadalom. A Farkas – aki nem válogatós a húsételekben – hirtelen odakapott, és egy harapásra befalta szegényt.
A gyűlés részvevőinek kisebb gondjuk is nagyobb volt, mint hogy az effajta apróságokra figyeljenek. A Nyúlnak azonban szöget ütött a fejébe a dolog.
Egy őz mellett ült. A Nyúl, mintha csak egy kis dalt dudorászna, ezt súgta a fülébe:
Ez a szarvas: szarvas, csakhogy
nem egészen.
Ha egészen szarvas volna,
s nem amolyan farkasforma,
eszébe se jutna az, hogy
egerésszen.
Az Őz a szónok szavára figyelt (még mindig a Szarvas beszélt), és ezért ráförmedt a Nyúlra:
– Csitt! Nem azért hívtunk meg a tanácskozásra, hogy úgy dalolgass itt, mintha mulatságon volnál!
A Nyúl vállat vont: ha nem hallgat a szavára, ő bizony nem erőlteti. De azért továbbra is szemmel tartotta a sziklazugban rejtőző különös állatot.
Nemhiába tartotta szemmel, mert az a különös állat most is különös dolgot művelt: vakaródzott. Úgy látszik, bolha csíphette, s emiatt – nem gondolva arra, hogy ilyesmit semmiféle szarvas, patás állat soha nem cselekszik – két mellső lábára támaszkodva felült, és az egyik hátsó lába karmaival megvakarta a füle tövét. Ettől elmozdult a helyéről az odamadzagolt két görbe faág. Gyorsan megigazította, és visszafeküdt a helyére.
A Nyúl megint megbökte a mellette ülő Őzet, és a fülébe dúdolta:
Ez a szarvas igen-igen
furcsa fajta.
Azért olyan furcsa fajta,
mert a füle, mert a szarva
meg a karma: igen-igen
furcsa rajta.
Az Őz még javában a szónokot hallgatta (a Szarvas még most sem hagyta abba a beszédet), így hát türelmetlenül rászólt a Nyúlra:
– Nyughass már! Fontos dolgokról van szó. Nem érek rá a bolondságaidra figyelni.
A Nyúl megint visszahúzódott. Fél szemét azonban nem vette le arról a furcsafajta szarvasról.
Nemhiába nézte. A különös állat felállt, és nagyot ásított, akkorát, hogy kilátszott valamennyi agyara, azután jobbról-balról meglegyezgette magát a lompos, bozontos farkával.
A Nyúl harmadszor is odahajolt az Őz füléhez:
Nézd a szarvát, hosszú karmát,
lompos farkát,
éles fogát, hegyes fülit,
meg hogy milyen hetykén ül itt!
Ki látott már ilyenfajta
szarvas marhát?
A szónok történetesen egy kis szünetet tartott a beszédében, úgyhogy az Őz ezúttal ráért meghallgatni, mit mond a Nyúl.
– Mit beszélsz? – kérdezte meghökkenten. – Hol az a furcsa állat?
– Csendesen! – intette a Nyúl az Őzet. – Itt ül, mindjárt mellettem, ebben a sziklazugban.
Az Őz odasandított.
– De hiszen ez nem más… – suttogta. – Nem más, mint…
– …a Farkas! – egészítette ki a Nyúl. – És azt hiszem, legjobb, ha mindjárt szólsz is valamelyik erősebb állatnak, hogy kém van közöttünk.
– Éppen itt jön a Bölény!
– De titokban ám! – figyelmeztette a Nyúl az Őzet. – Máskülönben gyanút fog a Farkas, és elmenekül!
Hanem a Farkas máris gyanút fogott. Látta a Nyulat, észrevette a nagy sugdosódást meg azt, hogy az Őz oda-odasandít feléje. Amikor aztán az Őz odalépett a Bölényhez, jobbnak vélte, ha otthagyja a gyülekezetet.
Csakhogy még mindig akkora volt a tolakodás, hogy a Farkas hol egy kecskébe, hol egy szarvasba, hol egy kosba botlott.
– Bocsánat! – mondogatta. – Kérek egy kis helyet!
Így történt, hogy a Bölény utolérte.
– Kihez van szerencsém? – kérdezte udvariasan.
– Én vagyok a Törpeszarvas – válaszolta a Farkas, de sokkal bizonytalanabbul, mint idejövet, amikor a Bikának felelgetett.
– Nem emlékszem, hogy valaha is láttalak volna – ráncolta a homlokát a Bölény.
– Nem is láthattál, mert eddig igen csendesen, elvonultan éltem, nem jártam társaságba.
A Bölénynek úgy villámlott a szeme, úgy tágult, szűkült az orrlyuka, hogy meglátszott rajta: nem sokáig bírja türtőztetni a haragját. De egyelőre még türtőztette.
– Értem – mondta nyugodtan. – Abban a csendes magányosságban, ott növesztetted ilyen hosszúra a karmaidat, ott köszörülted ilyen hegyesre a fogaidat, ott nevelted ilyen szép bozontosra a farkadat. Csak éppen a szarvad maradt egy kicsit satnya.
A Farkas, amennyire tehette, húzódott hátrafelé.
– Látom, szeretnél hazamenni – szólt a Bölény. – Igazad is van, mert a szónok nagyon hosszadalmasan beszél.
– Nehéz kijutni innen! – hebegte zavartan a Farkas, mert most már nem tudta, hányadán áll.
– Majd én segítek! – felelte készségesen a Bölény.
Azzal leszegte a fejét, nekirontott a Farkasnak, és a szarvával akkorát penderített rajta, hogy kalimpálva, forogva átrepült a gyülekezet feje fölött. Nagy sokára valami puffanás hallatszott: akkor ért földet a Farkas, a patakon túl, a szúrós csipkebokrok között.
Mindenki látta, hallotta, hogy mi történt, kivéve a bőbeszédű Szarvast, mert az csak a saját szónoklatára figyelt. El is csodálkozott roppantul, amikor egyszerre csak hallja, hogy az állatok, egyre többen, ezt kiabálják:
– Éljen a Nyúl! Éljen a Nyúl!
– A Nyúl? – kérdezte megütődve. – Miért éppen a Nyúl?
A Bölény odarúgtatott hozzá, és gyorsan megmagyarázta. A Szarvas csak egy pillanatig tétovázott.
– Kedves barátaim! – kiáltotta. – Indítványozom, hogy a Nyulat, kiváló szolgálataiért, válasszuk meg Tiszteletbeli Szarvas Fő-állatnak! Hol az a Nyúl? Hadd szorítsam meg a becsületes kezét a gyűlés minden részvevője nevében!
De a Nyúl – lippiti-klippiti – akkor már messze járt. Sosem szerette az ünneplést: most is ügyesen megszökött előle a tolongó, rúgkapáló szarvas állatok lábai között.
Rémusz bácsi felállt, és odalépett a polchoz. Két görbe faágat vett le róla és egy kis madzagot.
– Tessék – nyújtotta oda a Kisfiúnak.
– Mi ez? – kérdezte a Kisfiú.
– Két görbe faág és egy kis zsineg – felelte az öreg. – Hogy ne kelljen keresgélned, ha szarvat akarsz kötni a fejedre.
A Kisfiú azonban nem nyúlt az ágak után.
– Nem játszom Farkast – mondta. – Nyulat játszom.
És azzal ügyesen átbújt Rémusz bácsi két lába között, és – lippiti-klippiti – hazaszaladt.
Készítsd el a
Sün Balázs meséhez kapcsolódó
nyomtatható
játékokat, bábokat!
Asztalos István: Erősebb, mint a medve
Egyik nap bent kóboroltam egy tölgyfaerdőben. Sűrű, dús lombú fák között mentem.
Egy helyen a fák alját telenőtte a gyöngyös, csillagos moha, hogy úgy mentem rajta, mint valami dús szövésű, vastag szőnyegen. Egyszer aztán véget ért a mohaszőnyeg, s én nagy zajjal léptem rá a tavalyi száraz tölgyfalevelektől csörgő avarra.
Ekkor, háromlépésnyire tőlem, olyan visítva ugrott fel hirtelen valami, hogy azt sem tudtam, hogyan álljak meg ijedtemben. Meresztettem a szemem, de csak annyit láttam, hogy egy vöröskés szőrgomolyag elcikázik előtte, s fel egyenesen egy szép magas fára. Mint dugóhúzó csavarodott fel rajta egész a legtetejéig. Közben állandóan vakogott, mint akit nyúznak.
Mókus volt az istenadta. Makkevéssel volt elfoglalva a bokrok alatt, s csak akkor vett észre, mikor közvetlen a puha moháról ráléptem a csörgő levelekre. Legalább annyira megijedtem én is tőle, mint ő tőlem, de nem tudtam nevetés nélkül hagyni az ijedtségét.
Már rég ott ült a fa tetején, de még mindig fel-felvakogott, tele felháborodással:
-Miféle ostoba ember! Egy becsületes mókus mit sem sejtve fogyasztja nehezen megszerzett eledelét, ő meg se szó, se beszéd, ráijeszt! – véltem kivenni haragos hangjából.
Egés a fa mellé álltam, s néztem, hogy mit csinál. Rögtön elhallgatott, s lapult az ághoz. Még a farkát is eldugta. Egy száraz ággal kopácsolni kezdtem a fa törzsét. Állta egy darabig, de aztán elfogyott a bátorsága. Hirtelen felállt, végigszaladt az ágon, nekilendült, és:
-Juj, te bolond, leesel! – ijedtem meg, de ő csak beleszökött a levegőbe. Ugrás közben szétterpesztette a négy kurta lábát, s mint a madár, szállt át egy hat-hét méternyire levő szomszédos fára. Csak úgy úszott utána a nagy bozontos farka. Ott a körmével ekapta az egyik ágat, s egy pillanat alatt a fa tetején termett.
Darabokra törtem a száraz ágat, s darabjaival dobálni kezdtem ezt a tornászbajnokot. Egy darabig tűrte, hanem aztán csak felvakogott, nekiiramodott az ágnak, s egy szempillantás alatt egy másik fán termett. Aztán egy harmadikon, majd a negyediken; s bármennyire igyekeztem lent a földön a nyomában maradni nemsokára eltűnt a szemem elől, beleveszett a fák lombjai közé.
Egy fecske tudná csak megfogni, olyan gyors ez a mókus – gondoltam. Abba is hagytam a kergetését, s továbbmentem. A gondolatom azonban nem tudta otthagyni.
Lám, micsoda védőfegyvereket volt kénytelen kialakítani magának. Éles körmöket, melyekkel jól tud kúszni, kapaszkodni; alkalmas termetet a fára mászáshoz, s bozontos farkat, amellyel pontosan tudja kormányozni magát ugrás közben a levegőben.
Sok ellensége van, s mindig az a mókus marad legtovább életben, amelynek legélesebb a körme, legfürgébb a lába, s legbozontosabb a farka. Ez így volt, mióta csak mókus van a világon, s így tenyésztődött ki ez a roppant gyors és fürge állat.
Tovább azonban nem értem rá törődni a mókussal még gondolatban sem. Sok-sok rókagomba sárgállott előttem a fák között az avarban. Vékony vesszőt metszettem, szedtem a gombát, s fűztem fel erre a vesszőre. Ahogy szedem a gombát, egy hétpettyes katicabogár a kezem fejére szállt. Mikor két ujjal megfogtam, s a tenyerembe tettem, rögtön mozdulatlanná vált, mintha meg volna dögölve.
„No lám, ez meg így védekezik…” De amikor a hátára fordítottam, vékonyka lábaival rúgkapálni kezdett, s a tenyerembe egy kis sárga cseppet pettyentett. Hű, de rossz szagú volt az a sárga folyadék! Ezt is védekezésül izzadta ki magából. Ha valami madár be találja kapni, rögtön ki is köpi, olyan büdös szagú és csípős ízű attól a sárga folyadéktól. Így védekezik a mezei poloska, a kőris- és még számtalan másfajta bogár is.
A szőrös hernyót a bundája miatt egyetlen madár sem tudja megenni, kivéve a kakukkot. De van olyan állat is, például a szúnyog, vagy a légy, amely azzal védekezik, hogy annyira szapora, hogy bármennyit is pusztítsanak el belőle ellenségei, mindig marad bőven, amely tovább szaporítsa a szúnyog-, vagy légynemzetséget.
No, de elengedtem baj nélkül a katóbogarat, szálljon, amerre lát, s tovább szedtem a mindenféle gombát. Rókagombán kívül volt abban még csiperkelábgomba. Ez volt a legtöbb.
A fák lombjaira erősen sütött a nyári nap, de az erdőben jó hűvös volt az árnyék. A fák között hatalmas termetű szarvasbogarak repültek. Burrogva szálltak, mint egy-egy kicsi repülőgép.
Hát ahogy ott csendben szedem a gombát, egyszer csak hallom, hogy valami szuszog-muszog, csörtet felém. Hű, a mindenit, ez elefánt, vagy legalábbis medve! – gondoltam ijedten, se elbújtam egy fa mellé, nehogy észrevegyen az a valami, s nekem jöjjön.
Izgatottan álltam a fa mellett, s feltettem magamban, meg se moccanok, hátha nem vesz észre, se elmegy mellettem. Állok s várok, hát mind közelebb és közelebb szuszog az a hatalmas valami. Meg- megáll, nagyokat fúj, aztán csörtet tovább, és jön egyenesen nekem. Megdermedve álltam; most, na most bújik elő!
Egyszer aztán elő is bújt egy sündisznó. Bizony, egy kicsi sündisznó baktatott, szuszogott felfelé. Nagyon nagy melege lehetett, mert minden fa árnyékában megállt pihenni, kifújni magát.
-Ó, hát te vagy az?! Hová, hová olyan szuszogva? – léptem ki eléje megkönnyebbülten.
Megállott meghökkenve, s felém hunyorgott apró szemeivel. Nem tudta mire vélni a dolgot! „Egy fa csak kettéválik, egyik fele odamegy hozzá, s elkezd beszélni…nagyon furcsa – gondolhatta, s még jobban szemügyre vett. Aztán csak észretért: Hohó, ez ember!”
Nagyot tüszkölt ijedtében, előrecsapta tüskéit, az orrát behúzta s egy pillanat alatt olyan kerek lett, mint egy labda.
-Várj, no, beszélgessünk – mondtam, s lábammal a hátára fordítottam. De hát így is éppen olyan kerek és tüskés volt, mint a hasával lefelé.
-Most mit csináljak vele, hol itt a bejárat? – tűnődtem. – Ezen nem tanácsos ám kopogtatni…ő így védekezik a tolakodók ellen.
Ide-oda forgattam, hátha mégis kibújik a tüskéi közül, de csak még kerekebb lett.
-Várj, mert becsaplak én téged! – gondoltam, azzal visszaálltam óvatosan a fa mellé, s vártam mozdulatlanul, hogy kiegyenesedjék. Vártam és vártam. Eltelt öt perc, tíz perc, még tíz perc, el egy fél óra, de a sün meg se moccant.
-Na, még várok tíz percet – gondoltam, s vártam húszat, de a sün csak állt éppen olyan kereken, mint azelőtt. Most már dühös lettem.
-Várj csak, majd kibújsz te!
Az erdő lejtős volt, s gondoltam, meghengerikáztatom egy kicsit ezt a sünt. Odamentem, s a lábammal löktem egyet rajta. Úgy elindult, akár egy labda. Kíváncsian néztem, hogyan gurul lefelé, s kárörvendve lestem, mikor egyenesedik ki, s dugja ki az orrát.
Azt ugyan leshettem! Nem dugta ki az orrát, hanem ahelyett mind sebesebben gurult. Én meg mind jobban megijedtem.
-Bújj ki, ostoba! Nekimész egy fának, s abból aztán baj lesz… De a sün csak gurult, s én most már szaladni kezdtem utána, hogy megállítsam nehogy tényleg nekimenjen egy fának. Szaladva rohantam hát utána, csakhogy már utolérni se tudtam, olyan sebesen gurult lefelé a meredek lejtőn.
-Ó, te szegény, ezt igazán nem akartam! – kiáltottam. De ahogy szaladok, csodálkozva vettem észre, hogy gurulás közben a sün mind nagyobbodik. Már akkora volt, mint egy futball, aztán mint két futball. Ugyanis a száraz falevelek mind felszúródtak a tüskéire, s nőtt, vastagodott, mint télen a guruló hógolyó.
Mire leértem az aljba, ott kerekedett a sündisznó teljesen sértetlenül: a testét körülburkoló falevelek megóvták minden sérüléstől.
-Hiszen ez erősebb, mint egy medve – hüledeztem.
Miután meggyőződtem arról, hogy kutya baja, óvatosan, szinte lábujjhegyen mentem el mellőle, nehogy most kiegyenesedjék, s még jobban megszégyenítsen ravaszul hunyorgó tekintetével.
Készítsd el
A három medve c. meséhez tartozó bábokat!
Legyél a Játéktár tagja!
Mester Györgyi: A hókotró százszorszépei
Szakadt a hó, a földet a felhőkkel egybemosták az égiek. Fehér, helyenként szürke latyakosan csúszós volt a talaj, s a tél annyira megnehezítette a közlekedést, hogy az iskolákban szünetet rendeltek el, és sok munkahelyen is szabadságra küldték a dolgozókat.
Az utakon alig volt mozgás, a közlekedés teljesen befulladt, muszáj volt még a régi, rozsdás kotrógépeket is bevonni a hóval folytatott csatába.
Ádáz küzdelem folyt, és a hó csak egyre sűrűbben esett.
A roncstelepről kivontatták az évek óta ott nyugvó rozsdás hótolót is, és ügyes emberek megpróbálták üzemképessé tenni.
Tökéletessé tenni, olyanná, mint újkorában volt, természetesen nem sikerült, de annyira kijavították, hogy dolgozni lehessen vele.
A roncstelep közelében három falu is sínylődött a hó súlya alatt, de az öreg gép helyt állt. Csak amikor a harmadik falu határába ért, és vissza akart fordulni egy erdei bekötő úton, akkor állt le, akkor azonban végleg.
Se előre, se hátra. Nem lehetett rá haragudni, hiszen csak tessék-lássék javítgatták, nem kapott új alkatrészeket, de erre most nem is volt idő. Hát otthagyták, hogy majd tavasszal érte jönnek, és elvontatják, ha nem sikerül helyben megjavítani.
Az öreg masina ottmaradt az erdő szélén. Kicsit szomorkodott, mert már teljesen egyedül volt, míg a roncstelepen mellette és mögötte is álltak más gépek, és azokkal néha lehetett beszélgetni, afféle gépnyelven.
Most erre se volt lehetősége.
Az első éjszaka nagyon unalmasan telt, és mi vár még rá az elhúzódó tél többi napján? Bele se mert gondolni….
Ekkor, hajnalodván, amikor a hóval terhes felhők mögül kikukucskált a Nap, valami mozgást hallott az erdő bokrai közül. Az óvatos hangok után hamarosan meglátta a zaj okozóját is. Egy szép, vörhenyes bundájú rókát.
Az állat előbbre jött, egészen közel hozzá, körbeszaglászta, és benézett még a gép hasa alá is.
Aztán, óvatosan, ahogy jött, elosont.
Hamarosan újabb finom nesz hallatszott. Megjelent a róka, és láss csodát, a szájában ott csüngött egy rókakölyök. A róka azután még kétszer fordult, és minden alkalommal hozott egy – egy kis kölyköt a szájában.
Így szállásolta be magát egy rókacsalád az öreg hókotró alá. Jól elvoltak. Az öreg masina örült, hogy mégsem hasztalan tölti a telet az erdő szélen, hanem szállást adhat egy kis családnak.
Megfigyelhette, amint esténként a rókamama elment vadászni, és mindig örült, ha látta, hoz valami élelmet a kis rókafiaknak.
Lassan elolvadt a hó, és már érezni lehetett a tavasz illatát. Harsány zöld lomb jelent meg a csupasz ágakon, kivirágzott a kökény és a galagonya is. A rókacsalád aztán egy napon elköltözött. Visszamentek az erdőbe.
A tavasz előrehaladtával emberek jöttek, hogy javításra elvontassák az öreg hókotrót. Amint elmozdították, meglepődve vették észre, hogy a gép alatt sok kis százszorszép nőtt, holott az erdő szélén csak a bokrok virágoztak, semmilyen más, apró virág nem díszlett.
Nem tudta más, csak a rozsdás gépveterán, hogy a rókacsalád küldte neki a virágokat. Nem túrták ki, nem hagyták kifagyni a kis virágok gyökereit, hanem meghagyták azokat emlékül. Emlékül az öreg masinának, hogy ezzel hálálják meg az általa nyújtott biztonságos téli szállást.
Mester Györgyi: Az igazi barátság
Az erdőben mindenki úgy hitte, hogy a nagy, szürke farkas ki nem állhatja a kis, vörös rókát. A két állat ugyanis folyton „szekálta”, ugratta egymást.
A róka azzal bosszantotta a farkast, hogy neki csak a feje nagy, az esze nem, és ő csak a termetével félemlíti meg a többi erdőlakót.
Épp gyűlést tartottak a tisztáson, amikor nagy csörtetve megérkezett, az amúgy késésben lévő vaddisznó.
Meneküljön, ki merre lát, nagy vihar közeleg, és ég az erdő! – röfögte szinte elhaló hangon.
Ő maga szaladt is tovább, hogy minél messzebbre kerüljön a nagy robajjal egyre közeledő tűzvésztől.
Valamennyi állat lábra kapott, és szaladt, ki merre látott. Leginkább előrefele, mert mindegyik félt a tűztől, és többen már azt érezték, a lángok ott ropognak a sarkukban.
Egyedül a kis, vörös róka torpant meg. Ő hátat fordított a többieknek, és loholt vissza, egyenesen a lángtenger irányába. Csak a nagy, szürke farkas vette észre, és nem értette az okát.
„Emögött valamiféle csalafintaság rejtőzik. Lehet, hogy nem is igaz a tűz, csak ez a csavaros észjárású ravaszdi eszelt ki már megint valamit. Talán a közelben jó lakomára nyílik lehetőség, és ő átverte úgy a vaddisznót, mint a világgá szaladó többi erdőlakót is, csak hogy egyedül övé lehessen a préda” – morfondírozott magában.
A farkas mindezt végiggondolta, kicsit várt még, de aztán egy hirtelen elhatározással követni kezdte a róka nyomát. A levegő egyre melegebb lett, a füstszag is jobban érezhető volt, és mintha a hangok is az erdőtűz valós voltára figyelmeztettek volna. Percekig loholt, amikor egyszer csak meglátta a rókát.
Egy nagy fatörzs gyökerei előtt feküdt, magatehetetlenül. Testét beborították a vihar által letört ágak. Mozdulni sem tudott. A fa gyökerei közül halk nyüszögés hallatszott. „A kölyköm van odabenn a kotorékban” – mondta a farkasnak.
A nagy, szürke farkas akkor nekifeszült, és hatalmas körmeivel, fogaival, addig rángatta a faágakat, amíg a kis, vörös róka ki nem szabadult. Szerencsére nem sérült meg komolyan. Kicsit fájlalta ugyan a hátát, de ez nem akadályozta meg abban, hogy kölykével a szájában ne szaladjon a farkas után.
Rohantak a tűz, a száraz gallyakat ropogva emésztő lángok elől. Egy tűzcsóva megelőzte őket, és az égő zsarátnok a farkas farkára hullt, kiégetve jó darabon róla a szőrt.
Ez persze csak akkor derült ki, amikor kijutottak a tűzzónából, és védett helyen végre megpihenhettek. A nagy, szürke farkas akkor vette észre, hogy a tűz lekopasztotta a farka végéről a szőrt. Amikor látta, hogy a kis, vörös róka is azt nézi, szomorúan megjegyezte. „Na, most aztán lesz miért csúfolnod. Még annyi eszem sincs, hogy megőrizzem a bundám épségét, hiába olyan nagy a termetem és az erőm!”
De a róka, szokásától eltérően, egyáltalában nem kezdett el gúnyolódni. Sőt, azt mondta. „Tudod farkas, én magam fogom elmondani minden erdőlakónak, hogy te vagy a legjobb szívű, és a legbátrabb közülünk. Téged nem riasztott el a tűz, nem menekültél, hanem az erőddel megmentettél a kölykömmel együtt. Ha az eszed nem is, de a szíved neked a legnagyobb közöttünk. És te vagy a legjobb barátom!”
Mester Györgyi: Az okos bárány és a buta farkas
A farkasnak olyan hangosan korgott a gyomra, hogy a legtöbb levadászni szánt prédát már ez a korgás-morgás elijesztette a közeléből. Az egyébként gonosz fenevad most elesetten ténfergett a sűrű fákkal benőtt rengetegben, s mivel napok óta nem jutott élelemhez, üres hasa szinte a bordáihoz tapadt.
Belátta, az erdő belsejében nem talál mást, mint hidegtől meggémberedett, döglött békát, fáról leesett, elpusztult madárfiókát, öregkori végelgyengülésben elhunyt pockot, ami számára mint eledel, vajmi kevésnek bizonyul, csupán az éhenhaláshoz lenne elegendő.
Gondolt hát egy nagyot és merészet, s óvatosan kioldalgott az erdő szélére, ahol a fák sűrűjét, a szabad ég alatt végtelennek tűnően elterpeszkedő, zöldfüves legelő váltotta fel.
Na, de innen hogyan tovább? – merült fel benne, az elsőre megválaszolhatatlannak tűnő kérdés.
Ekkor váratlanul szélesen hömpölygő, szürkén bégető, bolyhos tömeg keltette fel a figyelmét, ami egyre közeledett épp az ő őrhelye felé. Mintha ebédszag áradt volna a szoros egységben haladó állatok tömegéből.
Ezeket az élőlényeket még nem ismerte, az erdőben sohasem találkozott velük.
A legkívánatosabbnak, egyben könnyen megszerezhető falatnak egy kisebb négylábú, szőrös teremtmény tűnt. Amint odaért hozzá a szélen haladó, ugribugri bolyhos kis állat, mancsával elkapta, és kicsit megszorította. Ki tudja, nem szúr-e ez az eddig még sohasem látott valami?
– Megeszlek – mondta neki egyszerűen a farkas.
És hozzá is látott volna, hogy bundájából kihámozza, de az állatka hirtelen megszólalt.
– Te nagy vagy és okos, én meg csak egy buta kis bárány vagyok. Nem lennék elég még a fél fogadra sem, nemhogy az éhedet csillapítsam. – Gyere vissza holnap, és kapd el azt a társamat, amelyik ott elől halad. Jókora darab, finom, porhanyós húsú, de a legízletesebb rajta a fején lévő kemény, csavart rész, azt célozd meg, amikor elkapod. – Na, a holnapi viszontlátásig!
A nagy, éhes ordas annyira megdöbbent ettől a barátinak mondható tanácstól, hogy tényleg elállt a szándékától, és elengedte a fickándozó báránykát.
Másnap ismét odaállt a leshelyére, a legelő szélére, várva a mindennél ínycsiklandóbb, nagy falatot.
Nem kellett sokáig várnia, és amikor a nap esti szálláshelyére indult, megérkezett a szőrösen, bolyhosan hömpölygő nyáj, legelől a nagy testű vezérállattal.
A gaz toportyánféreg elszántan elébe állt, s mellső lábaival elkapta a birkát, majd fogait azonnal az ínycsiklandónak hitt csavaros fejrészhez csattintotta. Két foga bánta, a két felső szélső, a legszebbek, a legélesebbek.
A kos meg nagyot taszítva rajta, büszkén tovalépdelt, s visszaállt a nyáj élére.
A farkas hamarosan meglátta a fickándozó kisbárányt. Szemére vetette, hogy elinalt a vacsorája, a tanács nem bizonyult jónak.
Bár a birka fején lévő, legízletesebbnek mondott, csavaros résznél kezdte volna az evést, de az, sajnos, nagyon keménynek bizonyult, s így – az ő fogvesztesége folytán – karmai közül kiszabadult a nagy falat, ő meg nyelheti továbbra is az éhkoppot.
A bárányka tarsolyában azonban akadt még jó ötlet. Azt mondta:
– Ha az elől haladó, nagy birka nem váltotta be a hozzá fűzött reményeidet, és éhen maradtál, javaslom, holnap próbálkozzál a bal szélen, na meg időnként körös-körül szaladgáló, szintén termetes, szőrös falattal. Annak meg a nyelve a legkiválóbb része, már ha nem ugat – mondta a bárányka.
Így is lett. Ordasunk másnap megvárta, míg elhalad előtte a nyáj, s akkor, a sor végét vigyázó, nagy, fekete bundás állathoz ugrott. A szájánál fogva akarta elkapni, de sajnos, ez nem sikerült. Mert a nagy száj kinyílt, s az övéhez hasonlóan hatalmas tépőfogak mélyen belevájtak a bundájába, meghátrálásra késztetve.
Na, ma is elmarad a vacsora – gondolta az éhes farkas. Az összevissza szaladgáló virgonc bárányka ugyanakkor továbbra sem fogyott ki a jó tanácsból.
– Szerintem – kezdte nagy megfontoltan -, holnap a nyáj legnyurgább tagjával kísérletezz. Annak puha a húsa, hol elől, hol hátul láthatod a nyáj mellett, de mindig ott van, soha el nem marad, így biztosan megtalálod. – A legízletesebb része pedig – neked elárulom -, a fején van, az a pörge, barna, karimás valami, amit olyan hetykén visel. – Kezdj hát vele, és talán végre igazán megtöltheted a bendődet.
Eljött a következő nap is. A farkas az éhségtől már alig látott, de azért nem tévesztette szem elől azt a langaléta figurát, amelyik pörge, karimás holmit viselt a feje búbján – a legínycsiklandóbb falatot -, s néha kurjongatva utasította a többi állatot, hogy merre menjenek.
Amikor ez az élőlény odaért a leshelye elé, a farkas kiugrott. Sajnos, elvétette az ugrást, és éppen csak leverni tudta azt a furcsa, karimás valamit, a préda egyébként hosszú, kemény, faragott ágra emlékeztető kezével jobbról-balról csépelt rá egyet-kettőt, hogy épp csak el tudott szabadulni, és szájában a pörgekarimás holmival beszaladt az erdőbe.
Hiányzó szemfogakkal, tépett bundával, testén ütésnyomokkal, nehézkesen látott hozzá szerzeménye elfogyasztásához.
Szétrágta, megette, még a száját is megnyalta utána, noha igazából nem tetszett neki. Úgy találta, nem elég ízletes, se nem laktató.
A gyomra ugyan továbbra is korgott, végkövetkeztetésképpen mégis úgy gondolta: inkább marad az erdő sűrűjében, mert az elhullott madárfióka, a halott pocok, az enyészetnek magát átadó döglött béka még mindig barátságosabb „falatok”, mint a kos szarva, a kutya nyelve vagy a pásztor kalapja.
És erről aztán ő – ha hagyják -, igazán sokat tudott volna mesélni, mivel a saját bőrén tapasztalta meg.
Mester Györgyi: Dallamos kirándulás
Az iskola csengője aznap is eljátszotta Vivaldi fülbemászó, csodálatos dallamát, mint minden tanítási nap kezdetén, amióta beköszöntött a tavasz.
Az erdei iskolában ezen a napon azonban senki sem figyelt a csengő dallamára, mert más miatt volt nagy az izgalom. Mindenki örült és felszabadult volt, ma ugyanis nem tanórát tart a szigorú Mackó tanár úr, hanem erdei sétára viszi kis nebulóit azért, hogy megismerjék egymás lakóhelyét és az ehető erdei növényeket.
Amikor azonban már indulásra készen állt a kis csoport, mely egy medvebocsból, nyuszi- gyerekből, mókusból, őzgidából, hollófiókából és egy csíntalan, folyton rosszalkodó rókakölyökből állt, Mackó tanár úr bejelentett egy fontos dolgot.
Igaz, hogy a séta kötetlen, menetközben is eldönthetik, merre mennek tovább, az erdő mely szegletét látogatják meg, azonban a részvételnek van egy feltétele: minden tanulónak legalább egy mondókát el kell mondania, vagy dalt el kell énekelnie a kirándulás során, mert aki nem teszi, az a későbbi sétákból kimarad. Büntetésből nem mehet velük.
Ezután el is indultak. A kezdeti szomorkodást, hogy mégis csak lesz feladatuk, „leckéjük” az úton, hamarosan felváltotta a jókedv. Valaki még Ravel „Boleró”-ját is elkezdte dúdolni, hogy frissebben, ütemesebben tudjanak lépkedni a fülbemászó dallam ritmusára.
Séta közben nézelődtek, élvezték a tiszta erdei levegőt, többüknek eszébe jutott Bach „Air” című alkotása, de momentán nem tudtak vele mit kezdeni.
Így csak bámészkodtak, ismerkedtek a növényekkel, a termésekkel, s igyekeztek megjegyezni, hogy néz ki a jó gomba, melyik bogyó ehető, és melyik virágot, hajtást nem szabad semmiképpen megkóstolni, mert elrontaná a gyomrukat. Az égkék színben pompázó kedves kis harangvirág, külsejét tekintve, mindnyájuknak Delibes „Lakmé” csengettyűáriáját juttatta az eszébe, de persze előadni egyiküknek sem volt kellő bátorsága.
A fák alatt kacskaringózó ösvény egy tóhoz vezette el őket. Mókusban azonnal felötlött, megelőzhetné társait, ha valamilyen „vizes” dal jutna az eszébe, vagy mondjuk el tudná dúdolni Schubert „Pisztráng” című művét. Közben azonban – szerencsére – rájött, hogy a pisztráng nem is tóban él, hanem a hegyi patakokban, azon kívül az ő hangja sem a legideálisabb, így letett a dologról, és „átengedte” másnak a dalkezdés lehetőséget.
A vízben mindeközben feltűnt három gólya. Közömbösen, fél lábon ácsorogtak a sekély vízben. Piros volt a hosszú csőrük, meg a fél lábuk is. A közömbös arckifejezéssel a kíváncsiságukat akarták leplezni, mert igazából nagyon is szerették volna megtudni, hogy vajon miért jött a kis csoport a tóhoz. Csak nem akarják elcsenni előlük a békákat, meg az apró halakat?!
De a kisiskolások egyike sem akart belegázolni a vízbe. Amint ott álldogáltak a parton és bámulták a gólyákat, amelyeket eddig még csak a magasban szállva láttak, a legbátrabb közülük, a medvebocs egyszer csak rázendített:
Gólya, gólya gilice
Mitől véres a lábad
Török gyerek elvágta
Magyar gyerek gyógyítja
Síppal, dobbal, nádi hegedűvel.
Mackó tanár úr megdicsérte a kis bocsot, hogy jó példát mutatott a többieknek. A csíntalan rókakölyök azonban nem tudta megállni, hogy ne cukkolja meg a dalnokot, amikor odasúgta neki: ugye nem gondolod, hogy attól piros a lába, mert elvágta? A bocs mérgesen vágott vissza, hogy: na, majd meglátjuk, te mit fogsz énekelni?
Ekkor váratlanul őzike kiáltott fel: nézzétek, eddig észre se vettük, egy kis kacsa is van a tóban! Körbe-körbe úszkál, időnként még a víz alá is lebukik. Vajon mit kereshet? Olyan tanácstalannak látszik, csak nem tévedt el?
Azzal már rá is zendített:
Kis kacsa úszik fekete tóba’
Anyjához készül Lengyelországba
Síkos a talpa, magos a sarka
Fordulj ki, fordulj ki, szép arany alma.
Mackó tanár úr nagyon meg volt elégedve, élvezettel hallgatta volna tovább is a dalt, mivel őzikének szép, vékony hangja van, nem olyan mély, dörmögő, mint az övé.
Miután kigyönyörködték magukat a tóban, és kicsit bele is pancsoltak, indultak tovább.
Fejük fölött a levegőben körbe-körbe keringtek a lepkék és a méhecskék, eszükbe juttatva Puccini „Zümmögő kórusát”.
Egyszer csak Mackó tanár úr észrevette, hogy nyuszika nincs közöttük, eltűnt. Megállította a csapatot, és alaposan körbekémlelt. A szemfüles rókakölyök hirtelen elrikkantotta magát: nézzétek, ott van, megy befelé az erdőbe! Aztán már éneklő hangon utána is kiabált:
Hová mégy te kis nyulacska?
Nyulacska meg dallamos hangon visszakiabált:
Ingyom-bingyom tálibe,
tutálibe málibe, az erdőbe.
A kíváncsi rókakölyök persze nem tudta megállni, hogy tovább ne kérdezősködjön:
Minek mész te az erdőbe?
Mire nyuszika így felelt:
Ingyom-bingyom tálibe
Tutálibe málibe, vesszőcskéért.
Erre már Mackó tanár úr is elnevette magát. Megdicsérte mindkét tanítványát, de legfőképp a haszontalan rókakölyköt, hogy milyen ügyesen feltalálta magát, és már teljesítette is az aznapra kirótt iskolai feladatot, hiszen önszántából dalra fakadt.
A dalpárbaj csak azért nem folytatódott tovább, mivel nyuszika közben talált egy megfelelő vesszőcskét, amelyre felakasztotta a hátizsákját, majd a botot a vállára vette. Úgy akart kinézni, mint egy igazi turista.
Mackó tanár úr indulást vezényelt a csapatnak, és folytatták a túrát.
Az erdő sűrűjét zöld, zsenge fűvel borított tisztás váltotta fel. Letelepedtek, hogy egy kicsit szusszanjanak. Pihenés közben körbenézelődtek.
A tisztást kis fák állták körbe. Egyikre szederinda tekeredett, a másikon vadszőlő piroslott. Mivel mókuska nem csak a magokat szereti, hanem a gyümölcsöket is, így nem tudta megállni, hogy bele ne kóstoljon a vadszőlőbe. Köpd ki de gyorsan, az még éretlen! – korholta a mindenre odafigyelő Mackó tanár úr.
Mert meggondolatlan voltál, most rajtad a sor, hogy dalolj valamit nekünk.
Mókuska rázendített:
Érik a szőlő, hajlik a vessző
Bodor a levele
Két szegély legény szántani menne
De nincsen kenyere…
Itt azonban elakadt, nem tudta folytatni. Ránézett a vöröslő vadszőlőre és így folytatta: ha nagyobb lenne ez a gyümölcs, lehetne akár ringlószilva is, és a torkából már elő is tört a következő dallam:
Hull a szilva a fáról, most jövök a tanyáról
Ej haaj, ruca ruca, kukorica derce.
Egyik ága lehajlott…
Ekkor azonban – szerencsére – Mackó tanár úr közbeavatkozott, mivel mókusnak tudottan nem a legkellemesebb a hangja.
A csapat nevetgélve, vidáman folytatta az útját. Rövid gyaloglás, meg egy kis kaptató után, hármas útelágazáshoz érkeztek.
Hollónak – nem tehet róla szegény – de köztudottan nagyon darabos, károgó a hangja. Úgy gondolta, a többieket megkímélendő, ő éneklés nélkül oldja meg a leckét, nem dalol, de elmond egy mondókát:
Ecc, pecc kimehetsz
Holnapután bejöhetsz
Cérnára cinegére
Ugorj cica az egérre, fuss!
Amelyik útelágazásra a „fuss” jutott, úgy gondolta, arra kellene tovább folytatni a sétájukat. Szerencsére, Mackó tanár úr nem engedte, mert – mondóka ide, mondóka oda -, bizony estére se értek volna haza, ha a holló által „kiszámolt” útirányt választják.
Jócskán elfáradtak. De nem ám csak ők, mintha velük együtt a napocska is elfáradt volna, és egyre gyengébben sütött, majd elbújt néhány apró bárányfelhő háta mögé.
Ekkor mindenki meglepetésére, Mackó tanár úr kezdte el a maga dörmögő hangján:
Süss fel nap
Fényes nap
Kertek alatt a ludaim – kis csapatom tagjai –
Megfagynak.
És láss csodát! Napocska egyszeriben kikukucskált a felhők mögül, és már vissza se bújt a rejtekébe. Fényes, melengető sugaraival hazáig kísérte a vidám kis csapatot.
Mackó tanár úr a jól sikerült nap eseményeitől maga is megvidámodva cammogott hazafelé. A barlangjuk kapujában elébe szaladt legkisebb fia, a páréves medvebocs, és legnagyobb meglepetésére, a következőképpen hozta tudomására nagy bánatát:
Fáj a kutyám bal lába,
Megütötte a szalmába.
Ördög vigye a szalmáját,
Mért bántotta kutyám lábát.
Mackó tanár úr ámulatát látva azonban nyomban elnevette magát, és meg is magyarázta dalban előadott panaszát. Erdő szerte híre ment Mackó tanár úr „dallamos, mondókás kirándulásának”, és azért úgy gondolta, az énekkel megtréfálja édesapját.
Mackó tanár úr éppen meg akarta dicsérni a kis bocsot, amikor eszébe jutott, hogy nincs is kutyájuk.
A szép nap ezzel véget is ért. Leszállt az est, és a levegő megtelt Beethoven „Holdfény” szonátájának megejtő dallamával…
Olvass még több mesét az állatokról a
„Simogató” c. mesekönyvben!
Tudd meg, hogy melyek óvodás gyermeked legfontosabb képességei, amelyek fejlődésére szülőként nagyon fontos odafigyelned!
Olvasd el az egyszerű tippeket, amelyeket tehetsz érte a mindennapokban!
