Zelk Zoltán: Az állatok iskolája

 

 

Nagy napra virradt a téli erdő: megkezdődött a tanítás az állatok iskolájában. Sorra jöttek a medve-, fakas-, nyúlfiak, fakéregből készült könyveket szorongatva a hónuk alatt, és szépen sorba ültek a fatuskó padokon.

Mindnyájan vidámak voltak, örültek, hogy végre az állatoknak is van iskolájuk, de a legboldogabb a róka volt, hiszen ő találta ki az egészet, ő lett a tanító, s így övé lesz a sok tandíj is. Csak a varjú okvetetlenkedett, fáról fára szállott, s odakiáltotta minden iskolába igyekvő állatnak:

 

Kár, kár, kár,
nagy baj vár!

 

De hát rá se hederítettek a vészjósló varjúra, hiszen az mindig így kiabál. Ha feljön a nap az égre, ha esik az eső, ha szél fúj, mindig azt mondja: kár – nem jó neki semmi.

Így hát már kora reggel megkezdődött a tanítás.

– Ide figyeljetek! – mondta a róka. – Írni tanulunk!

S már kezdte is mondani hangosan:

– Úr, ír…

– De a nyúl az nem úr! – szólt közbe egy kisfarkas. – Csak a farkasok írjanak…

Ezen aztán elveszekedtek egy félóra hosszat, míg végül is rend lett valahogyan, és újból megszólalhatott a róka:

– Most K betűt írunk: “Kutya ugat…”

No hiszen! Fölugrottak erre a nyulak, őzek, hogy elbújhassanak, mert ha a kutya ugat, akkor jön a vadász is…Alig lehetett megértetni velük, hogy ez iskola, ahol nem kell félni se kutyától, se vadásztól, így is tíz óra volt már, mire újból magyarázni kezdhetett a róka:

– Most számolni tanulunk: három nyúl elmegy sétálni, az erdő közepén találkoznak három farkassal, hány állat van együtt akkor?

– Öt! Kettő! Kilenc! – kiabálták egyszerre, s mikor elhallgattak, a róka szépen megmagyarázta, hogy hat állat van együtt, mert három meg három az hat.

– Tudjátok most már?

– Igen, tudjuk! – kiabálták a kis állatnebulók.

– Hát akkor mondja el a nyúl! – szólt a róka.

A nyuszi szépen felállt, és elmondotta, hogy sétálni megy három nyuszi, találkozik három farkassal, akkor hat állat van együtt.

Az őzike is felelt, ő is így mondotta el, azután került sor a farkasra.

– Ha három nyúl és három farkas találkozik, akkor három állat van együtt, mert a három farkas megeszi a három nyulat…

– Buta vagy! – kiáltott rá mérgesen a róka. – Te vagy a legbutább az egész osztályban!

Mikor aztán a többi állat hangosan nevetni kezdett a farkason, az fölugrott a padból, s egyenesen hazaszaladt az apjához, az öreg Ordashoz. Elpanaszolta, hogy a róka azt mondta, ő a legbutább az egész osztályban.

– Hű, a sárga falevelét meg a hóval lepett száraz ágát! – kiáltotta az öreg farkas. – Hogy az én fiam butább, mint a nyúlkölykök meg az őzikék? Majd adok én annak az iskolás rókának!

De minek is meséljek tovább? Mikor a róka meghallotta, hogy rohan az öreg farkas az iskolába, úgy elszaladt, hogy csak a farka látszott a nagy sietéstől. A kis állatok is hazamentek, s azóta nincs iskolájuk. Csúfolja is őket a varjú, egyre azt kiabálja feléjük:

Kár, kár, kár,
mind szamár!

 

A naplopó medve

csukcs népmese

 

 

Egyszer a vadász, amint az erdőn ballagott, találkozott a barnamedvével.

-Adj’ isten, medve! – köszönt rá.

-Adj’ isten, vadász! – válaszolt a medve. –Mi hír a nagyvilágban?

-Semmi – mondta a vadász. – Hát te mit tudsz?

-Én csak annyit, hogy holnap elbújok aludni. Hiszen nemsokára leesik az első hó.

-Elbújsz aludni? És mikor bújsz elő? – kérdezte a vadász.

-Tavasszal, mikor elolvad a hó – mondta a medve.

-Ejnye, te világ lustája! – csóválta fejét a vadász. – Míg más birkózik a téllel, te csak alszol?

-Bizony alszom! – bólogatott a medve. – Még a szememet se nyitom ki.

A vadász megharagudott, és így szólt:

-Hallod –e, te lusta! Tudod-e, mi mindent csinálok én télen? Szánkót javítok, prémre vadászom, a jég alatt halászom! Reggeltől estig dolgozom, és csak éjszaka pihenek. Te még nappal is alszol? No hiszen!

És magára hagyta a medvét.

De bezzeg nem segített a szidás! A medve azóta is átalussza a telet. Elbújik a barlangjában, és elő se jön tavaszig.

 

 

A két kicsi bocs, meg a róka

 

Medve apó, medve anyó dolga után járt az erdőben. Volt nekik két kicsi bocsuk. Azok otthon heverésztek. Mikor ráuntak a heverészésre, elindultak sétálni.

Ahogy sétáltak, egyszerre meglátták az országutat. Az országúton emberek jártak, szekerek döcögtek. A két kicsi bocs egy bokor hűséből nézelődött.

Az országút göcsörtös volt. Egyik-másik szekér akkorát zökkent, hogy a kocsis majd ledőlt a bakról. A két kicsi bocsnak a könnye is kicsordult, olyan jól mulatott.

Egyszer aztán keserves nyikorgást hallottak. Egy hosszú szekér közeledett az úton. Egy roskadásig megrakott, hosszú szekér. A két kicsi bocs csendben kuksolt a bokorban; s nézte, mi történik.

Az történt, hogy az egyik kerék gödörbe szaladt, a szekér tetejéről pedig a földre gurult egy nagy, fehér malomkő. Gurult, gurult, aztán elterült az árokban. A két kicsi bocs odaszaladt. Látták, hogy nem malomkő az, hanem szép, zsíros sajt.

– No, ezt megesszük – mondták.

Azzal megfogták a sajtot kétfelől; bevitték a sűrűbe, hogy megosztozzanak rajta. Csak hát egyik bocs sem bízott a másikban. Veszekedni kezdtek, a sajtot pedig ide-oda rángatták. S kiabáltak, ahogy a torkukon kifért.

A róka éppen arra kószált. Gondolta, megnézi, min torzsalkodik a két bocs. Mikor látta, hogy a sajton kaptak össze, ajánlkozott, hogy majd igazságot tesz közöttük: elosztja a sajtot.

– Elfogadunk bírónak, róka koma – mondta a két kicsi bocs.

– Akkor menjetek oda a bokor mögé! – szólott rájuk a róka. Fordítsatok hátat; s addig ide ne nézzetek, míg hármat nem vakkantok!

A két kicsi bocs engedelmesen elbújt egy bokor mögött.

A róka megnyalta a szája szélét, s jóízűen hozzálátott a lakomához. Mikor a sajtot az utolsó harapásig fölfalta, megint megnyalta a száját, s nesztelenül odábbállott.

A két kicsi bocs pedig várta, várta, hogy a róka hármat vakkantson. Telt az idő, múlt az idő; de nem vakkantott senki. Erre kukucskálni kezdtek a bokor mögül. S nagyon elcsodálkoztak, mivel a rókának a színét se látták.

Mikor pedig kiderült, hogy a rókával együtt a szép kövér sajtnak is nyoma veszett, akkor a két kicsi bocs rettentően elszomorodott.

– Ha jó testvérek lettünk volna, sajtot is ehettünk volna – mondták. Azzal nagy búsan megindultak hazafelé.

 

 

A róka és a farkas csikót vesz

 

Elindult a róka csikót venni farkas komával. Látják, hogy legel a ló a fiával a réten.

Kérdezi a róka a kancalótól:

– Eladó-e ez a csikó?

Azt mondja a ló:

– Eladó, hanem a hátulsó jobb lábam patkójára van az ára ráírva.

Azt mondja erre a róka nagy ravaszon:

– Én nem tudok olvasni, de farkas komám tud, az majd elolvassa, hogy mi az ára.

A ló felemelte a hátsó lábát, odament a farkas, el akarta olvasni, de a kancaló úgy orron rúgta, hogy gombolyagba tekerődzött.

A róka meg elszaladt, csak messziről nevette pórul járt barátját.

Mikor a farkas kijózanodott, odament a rókához. Kérdi tőle a róka:

– Na, komám, ízlett-e a csikóhús?

A farkas nem tudott semmit se szólni erre, csak elólálkodott.

 

 

Móra Ferenc: A nagyhatalmú sündisznócska

 

 

Kerek erdő közepében, jegenyefa tetejében vidoran munkálkodott a piros sapkás Harkály mester. Kis baltácskájával sorra megkopogtatta a hernyóházacskák ajtaját:

– Gyertek ki egy kicsit a friss levegőre, hernyócskák! Fogadom, vissza sem mentek többet, ha egyszer az orrocskátokat kidugjátok!

S amilyen jóakarójuk Harkály mester a hernyócskáknak, még most is költögetné őket, ha föl nem dörmög hozzá valaki a fa tövéből:

– Hallod-e, te erdei ács, ki az úr az erdőben?

Harkály mester máskor erre a kérdésre mindig leugrott a legalsó ágra, szárnya alá dugta a piros sapkáját, s azt felelte alázatosan: – Tányértalpú, lomposfarkú, tipe-topa Mackó!

Most azonban meg se billentette a sapkát. Csak úgy félvállról vetette oda a fahegyről.

– Hogy ki az úr az erdőben? Hát a nagyhatalmú Sündisznócska.

Mackó úr akkorát ütött a fára tányértalpával, hogy a hernyócskák egyszerre begubództak ijedtjükben.

– Darázsdárda, méhszurony! Kitől hallottad ezt az újságot?

– Magától a nagyhatalmú Sündisznócskától – hunyorgott le az erdei ácsmester a bozontos fejű nagy úrra.

De akkorát horkantott az haragjában, hogy Harkály mester leejtette ijedtében a kis baltáját. Nem is találta meg azóta se, ezért keresi máig is nagy panaszkodva:

– Hová lett, hová lett?

Mackó úr pedig dúlva-fúlva vágott neki az erdőnek, törve-zúzva a bokrokat, amik eléje kerültek. S a bokrok azt recsegték, a szellő azt dudorászta, még a saját tipe-topa lépései is azt csoszogták a harmatos fűben:

– Nagy-ha-tal-mú Sün-disz-nócska.

– No, majd kipróbáljuk a hatalmát annak a híres Sündisznócskának – morogta Mackó úr s egyenesen annak a tölgyfának tartott, amelyiknek a tövében Sündisznócska nyaralni szokott.

Éppen a küszöbön sütkérezett az ártatlan s egy boglárka virágot tartott a körmei között. Annak a tükréből pedergette hegyesre a bajuszát friss nyírfabalzsammal. De ahogy Mackó urat meglátta, úgy elfogta a reszketés, hogy menten lekonyult a bajusza.

– Alázatos a szolga! – nyöszörögte ijedten s nagy zavarodottan Mackó urat kínálta meg nyírfabalzsammal.

– Parancsoljon, urambátyám, egy kis bajuszpedrőt.

No hiszen egyéb se kellett Mackó úrnak. Világéletében mindig azt szégyenlette legjobban, hogy neki még vénségére se nőtt ki a bajusza. Még a foga is csattogott, ahogy ráförmedt Sündisznócskára.

– Ohó, kis öcsém, a nagy hatalmadat mutogasd inkább! De sebesen ám, mert mindjárt befelé fordítom tüskéivel a bundádat.

Sündisznócska ravaszul hunyorított a ragyogó fekete szemével:

– Ami igaz, igaz! Én előlem mindenki elszalad ijedtében erdőn-mezőn.

– No, azt magam is szeretném látni – kacagott Mackó úr akkorát, hogy Sündisznócskának összeütődtek tőle a szuronyai.

– Állom a szavam – mosolygott Sündisznócska a bajusz alatt. – Mindenkit megszalajtok,akivel találkozunk. Ha nem hiszed, gyere utánam.

Azzal elkezdett gurulni Sündisznócska, mint a gombolyag, a sarkában nagy dírrel-durral Mackó úr, recsegtetve a gallyakat, jobbra-balra.

– Fusson, akinek az élete kedves! – sikított Sündisznócska, ahogy a torkán kifért, s lett olyan futás az erdőben, hogy szem nem látta mását!

A sok erdei egér mind elhagyta ijedtében a csizmáját.

– Ez semmi – fújt nagyokat dühében Mackó úr -, azt a szarvast ijeszd meg, amelyik a patakban nézegeti magát.

– Fusson, akinek az élete kedves! – visított Sündisznócska, s a szarvas ijedten kapta föl a fejét a vízből s úgy eliramodott, mint a nyúl, ahogy Mackó urat meglátta.

– Ej, de derék fickó ez a Sündisznócska – mondogatta magában. – Ha ő föl nem riaszt, bizony csúffá tesz Mackó úr.

Mackó úr pedig csudálkozva csóválta meg a kócos üstökét:

– Ez már valami volt, Sündisznócska. De azért akkora hatalmad még sincs, hogy az erdőkerülőt meg tudnád ijeszteni. Az erdőkerülő pedig éppen szembe jött velük: Ordas mester, a farkas.

Úgy látszik, hiába kerülte az erdőt, mert úgy villogott a szeme az éhségtől, mint a parázs.

– Fusson, akinek az élete kedves! – füttyentett Sündisznócska, s Ordas mester már kitátotta rá a száját, mikor Mackó urat megpillantotta. De el is szelelt onnan, mint a nap elől a köd.

– Ejnye, most megszabta volna Mackó úr a bundám, ha Sündisznócska nem figyelmeztet – gondolta magában. – No, de meg is hálálom neki. Nem eszem sündisznópecsenyét egy hétig. Mackó úr pedig úgy rázta a fejét bámulatában, mint szél a mákot.

– No, ilyet még álmomban se értem – motyogta kelletlenül. – Hanem, ha csakugyan te vagy az úr az erdőben, ijeszd meg azt a pásztort, aki az erdőszélben legeltet.

Azzal Mackó úr kidugta az ormótlan nagy fejét a bokrok közül, Sündisznócska pedig olyat sikoltott, hogy majd beleszakadt a tüdeje:

– Fusson, akinek az élete kedves!

No, de lett is foganatja, mert odatekintett a pásztor, s ahogy a Mackó úr fejét meglátta, úgy elszaladt, hogy még ma se állt meg.

Sündisznócska pedig büszkén tekintett hátra:

– No, urambátyám, hiszi-e már a nagy hatalmam?

Hát híre-hamva se volt már ott Mackó úrnaMk. Úgy elkullogott onnan, mint akit orron vertek. Megijedt a Sündisznócska nagy hatalmától és sohse kérdezte többet senkitől, ki az úr az erdőben.

Sündisznócska pedig azóta még kétszer olyan hegyesen pödri a bajuszát, mint azelőtt. 

Készítsd el a legismertebb állatos mesék bábjait!

Legyél a Játéktár tagja!

 

Zelk Zoltán: Erdei mulatság

 

 

A medve nagyon unatkozott. Végül is elhatározta, hogy összehívja az állatokat egy kis mulatságra. Fel is kerekedett tüstént, és elment a farkashoz.

– Azt gondoltam, farkas koma, jó lenne egy kis mulatságot rendezni, nagyon unalmas így az élet.

– Nem bánom – felelte a farkas –, csak egy baj van: a mulatságon enni is szoktak, de kinek van annyi ennivalója, hogy egy egész vendégseregnek elég legyen? Hiszen magunknak is alig van valami harapnivalónk.

– Ez igaz – bólogatott szomorúan a medve, de nemsokára felvidult, mert nagyszerű ötlete támadt. – Mindenki hozzon magával ennivalót! – kiáltott örömmel. – Akkor aztán olyan vendég­asztalt terítünk, hogy aki meglátja, táncolni kezd örömében.

Tetszett a dolog a farkasnak is. Rögtön munkához láttak, megírták a meghívókat, s másnap reggel kiakasztották a fákra:

Medvééknél holnap nagy vigasság leszen,

aki négy lábon jár, az mind-mind ott legyen!

Elemózsiát is hozzon tarisznyába,

mert szegény a medve, üres a kamrája!

Fél nap se telt bele, olyan sürgés-forgás kerekedett az erdőben, amilyen még soha nem volt. Még a faluban is híre futott a nagy eseménynek. A kutyák is arról ugattak, a macskák is arról miákoltak. A madarak pedig így beszélgettek a fákon:

– Ezek a négylábúak se férnek a bőrükbe!

Végre elérkezett az erdei mulatság napja. Elsőnek a farkas állított be a medve barlangjába.

– Szerencsés jó napot, sok-sok jó falatot! – mondta, és egy fél bárányt tett az asztalra.

Nem késtek sokáig a többiek se. Jöttek egymás után: a róka, a borz, a tigris, még az oroszlán is eljött. A róka két tyúkot, a tigris egy óriási darab húst, az oroszlán három zebracombot hozott. Még a nyúl is eljött. Félénken lépett a medve barlangjába, de az oroszlán rögtön megnyugtatta:

– Amíg tart ez az ünnepség, szent lesz köztünk a békesség!

A többiek is mind helyeseltek, s a nyúl most már félelem nélkül tett az asztalra egy zöld levelű káposztafejet.

Nem lehetett panaszkodni, volt ott ennivaló bőven. A medve még egy csomó édesgyökeret is tett az asztalra, s így szólt vendégeihez:

– Asztalhoz, barátaim!

De ebben a pillanatban egy kutya lépett a barlangba. Két nagy szelet rántott húst hozott a szájában, amit – mi tagadás – a gazdasszonya lakásából lopott el.

– Bár hármat hozhattam volna! – sóhajtotta, mikor a medve a kutya ajándékát is az asztalra tette.

Mindnyájan asztalhoz ültek. A medve osztotta szét az ennivalókat úgy, hogy mindenkinek jusson mindenből. Köpködött is a tigris meg a farkas, mikor beleharaptak a káposztába, és szidták a medvét, mikor megkóstolták az édesgyökeret. Hanem aztán, amikor a rántott húsra került a sor – akkor még az oroszlán is felkiáltott:

– Ilyen finomat sem ettem még soha életemben!

Sajnos, mindegyiküknek csak egy falat jutott belőle. Faggatták is a kutyát, miféle hús ez a soha nem ízlelt, finom eledel.

– Nagy sora van annak – felelte a kutya. – Ez nem az állatok, hanem az emberek eledele: ők minden ételt megsütnek, megfőznek!

– Főzzünk akkor mi is! – kiáltotta az oroszlán, utána a róka, a farkas s az egész vendégsereg.

Egyszerre körülfogták a kutyát, magyarázza el nekik, hogy s mint kell azt csinálni. A kutya a fülét vakarta.

– Hát… hát… még én se főztem. De tegyétek csak egy fazékba az ennivalót, rakjatok tüzet, úgy szokták azt az emberek is.

A medve és a farkas szaladt rőzsét szedni. A nyúl kuktának öltözött, az oroszlán fehér kötényt kötött maga elé, s honnan, honnan nem, egy fehér sipka is akadt, amit a fejébe nyomott.

A medve meg a farkas már hozta is a sok rőzsét, s egy perc múlva akkora tűz lobogott, hogy öröm volt ránézni. Rátettek egy fazekat a tűzre. A nyúl fogta az egyik fülét, az oroszlán a másikat, a medve meg dobálta a fazékba a főznivalókat.

– Egy őzcomb!

– Éljen! – kiáltotta az oroszlán, a tigris meg a farkas.

– Egy édesgyökér!

– Azt nem! – kiabálta az oroszlán, tigris, farkas meg a róka.

– Dehogyisnem! – méltatlankodott a medve és a nyuszi.

Támadt is akkora tülekedés, hogy majdnem felborították a fazekat, de a medvének mégis sikerült behajítani az édesgyökeret az őzcomb mellé. Egymás után dobálta azután a tyúkot, zebracombot, káposztafejet, a többiek pedig egyre kiabáltak:

– Dobd ki az édesgyökeret!

– Ki a káposztával!

– Kidobod már azt a zöldséget?!

– Dehogy dobom! – kiáltotta a medve. Erre mindnyájan nekiestek: csihi-puhi erre is, arra is. Az oroszlán a zebracombokat, a róka a tyúkjait, a farkas a bárányt akarta visszakotorni a fazékból.

Volt ott verekedés, volt ott dulakodás. Felfordult a fazék, a sok drága ennivaló mind a tűzbe esett, s oda is égett.

Így aztán nem tanult meg főzni sem az oroszlán, sem a medve, sem a farkas…

 

 

Ann Siebert: Öregember a kertben

 

 

Klári a babáival játszott a kertben. A nap melegen sütött. Köröskörül minden csendes volt. Egyszer csak Klári egészen közelről különös zajt hallott. De nem jött rá, honnan jön a nesz. Gyorsan beszaladt hát a házba, és izgatottan kiáltotta:

-Anyu! Anyu! Egy öregember horkol a kertben!

Anyu csodálkozott:

-Ugyan hol? Miért aludna a kertünkben egy öregember?

Klári azonban megfogta anyu kezét és a mosogatódézsa mellől kivonszolta a kertbe.

Klári négyéves volt, és minden nap talált a kertben valami érdekeset. Egyszer egy nagy, kövér, tarka hernyót, másszor a rejteket a sövény alatt, ahol tizennégy tojásán ült a kotlós. De ez ma más volt. Ezért egészen halkan súgta:

-Anyu, én nem láttam az öregembert, pedig kerestem.

-Biztosan be akarsz csapni! – mondta anyu. – Miért mesélsz ilyeneket?

Klárit elszomorította, hogy anyu nem hisz neki.

-De hát itt kell lennie! – mondta – egész hangosan horkolt!

-Jól van – mondta anyu – majd keressük; de alighanem csak elaludtál a kertben és álmodtad az egészet.

Klári nem válaszolt. Kutattak a ribiszkebokrok között, majd a tyúkólban, de öregembert sehol sem találtak.

-Hallgasd csak! Innen a sarokból jön a hang! – kiáltott fel hirtelen klári. Nem volt ott egyéb, csak egy alacsony, sűrű pöszmétebokor.

-Ez a hely nagyon kényelmetlen egy öregember számára; itt legfeljebb egy icipici törpe bújhatna meg – csodálkozott anyu.

Hirtelen mégis hangos horkantás hallatszott, éppen a kis bokor alól. Klári meg is szeppent. Bizony ijesztő volt. Anyu azonban örömmel kiáltott fel:

-Megvan! Ide nézz!

Felemelte az ágakat a földről, és már elő is bukkant – egy pici, szürke valami, egy hosszú orrocska és két feketén ragyogó szemecske: egy vén, ősz hajú, tüskés sündisznó!

 

 

Harkály mester szerencséje

 

 

Télidőben későn ébred még az erdő is. Nincs, aki költögesse. Oda vannak a vidám szavú madarak; aki itthon maradt közülük, örül, ha mentül tovább nyújthatja az éjszakát. Legalább addig se gyötri a gond: hogy hol terítenek neki ma ebédre?

Mikor a tudós bagoly, aki egész éjszaka a csillagokat vizsgálgatta, hajnal szőkülésekor hazafelé suhog a ködben, még akkor minden alszik. A fák csendesen bólogatnak: álmukban bizonyosan virágukat ringatják a meleg napsugárban.

Lassú horkolás hallatszik a fahegyről: ott a mókus álmodik puha vackán friss mogyoróról.

A sűrűből is jön valami halk neszezés: az összebújt őzikék kergetőznek álmukban a csörgő patak partján.

Bezzeg a mackó bácsi akkorákat szusszan az erdő mélyén, hogy elhajtana egy szélmalmot. Bizonyosan mézet talált álmában a Tányértalpú, s most a vad méhecskék elől menekszik esze nélkül. Meleg napsugár, csörgő patak, mézelő méhecskék? Az ám, ólomszín felhők, csepegő köd, nyirkos hideg.

A bölcs bagolynak minden tolla reszket, ahogy lebegtében elsóhajtja magát:

– Huhu, jobb nyáron! Huhu, de fázom!

– Kidobolták Szentesen: aki fázik, reszkessen recseg bele valami jókedvű nevetés a hajnali csendbe.

Tudós bagoly ijedtében majd leejti a pápaszemét: ugyan kinek van ilyen hangos jókedve ebben a cudar időben?

Harkály mesternek biz ott, aki kint gubbaszkodott a háza küszöbén, nagy faodú szélén. Piros sapkája csak úgy villog a félhomályban, ahogy csavargatja a fejét jobbra-balra.

– Nini, Harkály mester – mondja neki a bagoly –, de korán kialudtad magad! Tán valami szépet álmodtál, hogy olyan nagy jókedved van?

– Huj-huj – ujjong a mester –, úgy érzem, hogy ma valami különös szerencsém lesz!

– Bizony rád is férne – szánakozik a bagoly –, mert olyan vagy már, mint a hét szűk esztendő.

– Az erdők tollas ácsmesterét csakugyan nagyon megviselte a tél. Tisztes fekete gúnyája, szép zöld kötője csak úgy lityeg-fityeg rajta, hiába: tél az idő, nincs kereset, üres a konyha. Hetek óta nem evett húsocskát, csupa fenyőmagon tengődik a jámbor.

– De érzem, hogy ma valami különös szerencsém lesz – bíztatja magát a mester, s nyakába veszi az erdőt, hátha kerülközik egy kis munka valahol.

Először a fenyőfákat kopogtatja sorra. Azokban lakik a fenyőpihe könnyű hernyója, nincs annál fölségesebb eledel a harkálygyomornak. Az ám, de a hernyónak is van magához való esze: olyan mélyen bevette magát a fába, hogy odáig ugyan be nem ér az ácsbalta, ha tövig kopik is.

– Mindegy az, mégiscsak valami szerencse ér ma engem – csóválja a mester a piros sapkát, s nekifeszíti a vésőjét a cserfakéregnek. Ott lakik az ormányos bogár, bizony azt is jó lenne kávézni.

– Ki-jő, ki-jő! – kiabálja Harkály mester diadalmasan. De bizony nem jön ki az az ármányos ormányos. Sebaj, hiszen még a bükkfák hátra vannak. Pedig azoknak a repedéseiben tanyázik a százlábú bogár.

– Gyer-gyer, gyer-gyer! – kopácsol a mester. De nemhiába van száz lába a százlábú bogárnak, úgy elindul velük, hogy nyoma se marad.
Pedig lefelé csúszkál már a napocska az égen, s ugyancsak vacsorázhatnékja van a mesternek.

Ej, ej, hát csak nem mutatkozik az a különös szerencse? Nyilván azoknak az öreg nyárfáknak a kérge alatt bujkál. Nem baj, ha csupa hangyatojás lesz is, az is drága koszt ebben a szűk időben.

– Kipp-kopp, kipp-kopp – dolgozik a fejsze, hasad a forgács, de semmi sincs alatta. Alighanem olyan vidékre hurcolkodtak a hangyák, ahol nincs nincsen ács a faluban.

– Hű-hű, hű-hű – sóhajt szomorúan a mester –, miből éljen most már a szegény mesterember? Már látom, hogy el kell bujdosnom erről a tájról, ahol semmi becsülete az iparosnak.

Pedig dehogyis nincs, dehogy! Alig ért haza Harkály mester, mindjárt rákopogtatták az ablakot. Egy kövér csigabiga ágaskodott be rajta.

– Ugyan, mester, foltozd be a házamat, kilyukadt a teteje, mind bever rajta az eső.

– Kérem alássan, kérem alássan – szorgoskodott a mester, s úgy beácsolta a tetőt, hogy tán szebb volt, mint azelőtt. Hálálkodott is a csigabiga, ahogy csak a szarvaitól telt, hanem a mester nem érte ám be szép szóval:

– Hohó, barátom, hát a napszám hol van?

– Napszám – meresztgette a csiga a szarvait –, hát nem elég, hogy dolgot adtam, még meg is fizessek érte?

– De mindjárt, de tüstént! – rikoltozott a mester. – Háziúr létedre elvennéd az ingyenmunkát a szegény embertől?

– No, majd nyáron küldök egy kis tormalevelet, ha el nem felejtem – integetett nagy kegyesen a csiga, s azzal kotródott b e a száraz levelek közé.

– Úgy? Majd a nyáron? Ha el nem felejted? – ugrott utána a mester, a sutty! –, úgy kirántotta a csigát a házából, mintha benne se lett volna. – Kirántott csigát is régen vacsoráltam – bóbiskolt álmosan, mikor a háziurat lenyelte –, de éreztem én ezt már reggel, hogy ma valami különös szerencse ér engem.

Mese forrása

Joel Chandler Harris: Rémusz bácsi meséi

A szarvas állatok gyűlése

 

 

– Múltkor ott hagytuk abba – kezdte legközelebb Rémusz bácsi -, hogy a Nyúl teljesen meggyógyult. Tulajdonképpen nem is volt igazán beteg. Egy kicsit több káposztát evett a kelleténél, és az megfeküdte a gyomrát: ennyi volt az egész. Egyszóval makkegészséges volt, úgyhogy elfogadhatta a meghívást a szarvas állatok gyűlésére.

– Milyen állatok azok a szarvas állatok? – tudakolta a Kisfiú.

– Hát mindenféle – felelte az öreg. – Van ilyen is, olyan is, csak abban egyformák, hogy mindegyiknek szarv van a fején.

– Például Mezei Benjámin bácsi, a kos – mondta a Kisfiú.

– Az is – bólintott az öreg néger. – Meg a Tehén is, a Bika is, a Kecske is, a Bivaly is, az Őz is, a Szarvas is, a Bölény is, a Zerge is.

– És a csiga – tette hozzá a Kisfiú.

– A csiga?

– A csiga. Mert annak is van szarva.

– Az másféle szarv – felelte Rémusz bácsi. – A csigának puha szarva van, és nincs lába. Mit keresne a csiga a kemény szarvú, négylábú állatok gyülekezetében?

– És mit keresett ott a Nyúl? – vitatkozott a Kisfiú. – Annak semmilyen szarva sincs!

– A Nyulat azért hívták meg a szarvas állatok – mondta Rémusz bácsi -, mert tudták, milyen okos, furfangos eszű állat. Nagyon bíztak benne. Tanácsot akartak kérni tőle egy-egy nehezebb kérdésben.
A szarvas állatok általában békés természetű növényevők, és sokat szenvedtek az éles fogú, éles karmú húsevőktől: a Rókától, a Farkastól, a Vadmacskától, a Hiúztól meg a többitől. Elhatározták, hogy az erdő közepén, egy alkalmas helyen összegyűlnek, és megbeszélik, hogyan védekezhetnének a ragadozók ellen.

Meghívták valamennyi szarvas állatot, és ezeken kívül, tanácsadónak, még a Nyulat is.

Hírét vette a nagy tanácskozásnak a Farkas is. Igen érdekelte a dolog, hiszen egyike volt azoknak, akik ellen a szarvas állatok szövetkezni szándékoztak. Igen ám, de hogyan jusson el a találkozó helyére? Az úton mindenfelé őrök állnak, és elkergetik azokat, akik nem hivatalosak a tanácskozásra.

Sokáig törte a fejét, hogy mit tegyen. Aztán pompás ötlete támadt: valami szarvfélét rak a fejére, kijátssza az őröket (akiknek aligha van idejük apróra, egyenként megvizsgálni mindenkit, aki a gyűlésre igyekszik), s azután szerényen meghúzódva, meglapulva valahol az utolsó sorban, kikémleli, hogy mit terveznek a ragadozók ellen a fűevő állatok.

Amit kigondolt, végre is hajtotta. Vágott az erdőn két görbe ágat, az egyiket a jobb füle mögé kötözte a másikat a bal füle mögé, és elindult a szarvas állatok gyülekezőhelyére. Nem kellett sokat keresgélnie az utat, csak éppen követnie kellett az őzek, szarvasok patája nyomát.

Egyszerre csak elébe toppant az egyik őr: Bika bátya.

– Hová, hová? – tudakolta az őr.

– A szarvas állatok gyűlésére – felelte a Farkas.

Bika bátya végigmérte tetőtől talpig.

– Ki vagy, mi vagy? – kérdezte. – Nem emlékszem, hogy valaha is láttalak volna.

– Nem is láthattál, mert eddig igen csendesen, elvonultan éltem, nem jártam társaságba. Én vagyok a Törpeszarvas.

– Ami azt illeti, törpének nem is vagy olyan kicsi! – jegyezte meg a Bika.

– Ez csak azért van, mert nagyon megnőttem – felelte a Farkas. – De képzeld csak el, mennyivel nagyobb egy kisebbfajta Óriás-szarvas!

– Óriásszarvas? – csodálkozott a bika. – De hiszen olyan nincs is!

– Nincs? – mondta a Farkas. – Elég hiba. Mert ha volna, mindjárt látnád, milyen kicsi vagyok hozzá képest.

A Bika sosem volt híres a nagy eszéről. Most is bambán hallgatta a Farkas zagyvaságait.

Amíg azon törte a fejét, hogy volt-e valami értelme annak, amit hallott, a Farkas, fején a mesterséges két szarvval, továbbsétált.

A gyülekezőhelyen már mind együtt voltak a szarvas állatok. Akkora volt a nyüzsgés, kiabálás, hogy a Farkas biztonságosan elosonhatott közöttük egy jó, rejtett zugba, egy szikla tövébe, ahonnan mindent könnyen kileshetett.

Egy ágas-bogas agancsú öreg szarvas elnöklésével hamarosan tanácskozásba kezdtek, de nem ám valami rendben, hanem ide-oda topogva, lármásan, egymás szavába vágva. A Farkas azonban annyit mindenesetre megértett a szavukból, hogy ha már szarvuk van, ezentúl használni akarják.

– Csak találkozzam a Farkassal! – fogadkozott a Bölény. – Felöklelem, mielőtt eszébe jutna támadni vagy akár csak védekezni is.

“Jó tudni az effélét!” – mormolta magában a Farkas.

Nem vette észre, hogy a közelében ott ült a Nyúl. Azért helyezkedett el ő is a szikla tövében, mert attól tartott, hogy a sok izgő-mozgó, tolongó, rúgkapáló állat véletlenül kárt tesz benne a patájával.

A Nyúl ellenben észrevette azt a furcsa, szarvas állatot a szikla rejtett zugában, és titokban jól megnézte.

Egy kis egér szaladt arra éppen: úgy látszik, megriasztotta a sokadalom. A Farkas – aki nem válogatós a húsételekben – hirtelen odakapott, és egy harapásra befalta szegényt.

A gyűlés részvevőinek kisebb gondjuk is nagyobb volt, mint hogy az effajta apróságokra figyeljenek. A Nyúlnak azonban szöget ütött a fejébe a dolog.

Egy őz mellett ült. A Nyúl, mintha csak egy kis dalt dudorászna, ezt súgta a fülébe:

Ez a szarvas: szarvas, csakhogy
nem egészen.
Ha egészen szarvas volna,
s nem amolyan farkasforma,
eszébe se jutna az, hogy
egerésszen.

Az Őz a szónok szavára figyelt (még mindig a Szarvas beszélt), és ezért ráförmedt a Nyúlra:

– Csitt! Nem azért hívtunk meg a tanácskozásra, hogy úgy dalolgass itt, mintha mulatságon volnál!

A Nyúl vállat vont: ha nem hallgat a szavára, ő bizony nem erőlteti. De azért továbbra is szemmel tartotta a sziklazugban rejtőző különös állatot.

Nemhiába tartotta szemmel, mert az a különös állat most is különös dolgot művelt: vakaródzott. Úgy látszik, bolha csíphette, s emiatt – nem gondolva arra, hogy ilyesmit semmiféle szarvas, patás állat soha nem cselekszik – két mellső lábára támaszkodva felült, és az egyik hátsó lába karmaival megvakarta a füle tövét. Ettől elmozdult a helyéről az odamadzagolt két görbe faág. Gyorsan megigazította, és visszafeküdt a helyére.

A Nyúl megint megbökte a mellette ülő Őzet, és a fülébe dúdolta:

Ez a szarvas igen-igen
furcsa fajta.
Azért olyan furcsa fajta,
mert a füle, mert a szarva
meg a karma: igen-igen
furcsa rajta.

Az Őz még javában a szónokot hallgatta (a Szarvas még most sem hagyta abba a beszédet), így hát türelmetlenül rászólt a Nyúlra:

– Nyughass már! Fontos dolgokról van szó. Nem érek rá a bolondságaidra figyelni.

A Nyúl megint visszahúzódott. Fél szemét azonban nem vette le arról a furcsafajta szarvasról.

Nemhiába nézte. A különös állat felállt, és nagyot ásított, akkorát, hogy kilátszott valamennyi agyara, azután jobbról-balról meglegyezgette magát a lompos, bozontos farkával.

A Nyúl harmadszor is odahajolt az Őz füléhez:

Nézd a szarvát, hosszú karmát,
lompos farkát,
éles fogát, hegyes fülit,
meg hogy milyen hetykén ül itt!
Ki látott már ilyenfajta
szarvas marhát?

A szónok történetesen egy kis szünetet tartott a beszédében, úgyhogy az Őz ezúttal ráért meghallgatni, mit mond a Nyúl.

– Mit beszélsz? – kérdezte meghökkenten. – Hol az a furcsa állat?

– Csendesen! – intette a Nyúl az Őzet. – Itt ül, mindjárt mellettem, ebben a sziklazugban.

Az Őz odasandított.

– De hiszen ez nem más… – suttogta. – Nem más, mint…

– …a Farkas! – egészítette ki a Nyúl. – És azt hiszem, legjobb, ha mindjárt szólsz is valamelyik erősebb állatnak, hogy kém van közöttünk.

– Éppen itt jön a Bölény!

– De titokban ám! – figyelmeztette a Nyúl az Őzet. – Máskülönben gyanút fog a Farkas, és elmenekül!

Hanem a Farkas máris gyanút fogott. Látta a Nyulat, észrevette a nagy sugdosódást meg azt, hogy az Őz oda-odasandít feléje. Amikor aztán az Őz odalépett a Bölényhez, jobbnak vélte, ha otthagyja a gyülekezetet.

Csakhogy még mindig akkora volt a tolakodás, hogy a Farkas hol egy kecskébe, hol egy szarvasba, hol egy kosba botlott.

– Bocsánat! – mondogatta. – Kérek egy kis helyet!

Így történt, hogy a Bölény utolérte.

– Kihez van szerencsém? – kérdezte udvariasan.

– Én vagyok a Törpeszarvas – válaszolta a Farkas, de sokkal bizonytalanabbul, mint idejövet, amikor a Bikának felelgetett.

– Nem emlékszem, hogy valaha is láttalak volna – ráncolta a homlokát a Bölény.

– Nem is láthattál, mert eddig igen csendesen, elvonultan éltem, nem jártam társaságba.

A Bölénynek úgy villámlott a szeme, úgy tágult, szűkült az orrlyuka, hogy meglátszott rajta: nem sokáig bírja türtőztetni a haragját. De egyelőre még türtőztette.

– Értem – mondta nyugodtan. – Abban a csendes magányosságban, ott növesztetted ilyen hosszúra a karmaidat, ott köszörülted ilyen hegyesre a fogaidat, ott nevelted ilyen szép bozontosra a farkadat. Csak éppen a szarvad maradt egy kicsit satnya.

A Farkas, amennyire tehette, húzódott hátrafelé.

– Látom, szeretnél hazamenni – szólt a Bölény. – Igazad is van, mert a szónok nagyon hosszadalmasan beszél.

– Nehéz kijutni innen! – hebegte zavartan a Farkas, mert most már nem tudta, hányadán áll.

– Majd én segítek! – felelte készségesen a Bölény.

Azzal leszegte a fejét, nekirontott a Farkasnak, és a szarvával akkorát penderített rajta, hogy kalimpálva, forogva átrepült a gyülekezet feje fölött. Nagy sokára valami puffanás hallatszott: akkor ért földet a Farkas, a patakon túl, a szúrós csipkebokrok között.

Mindenki látta, hallotta, hogy mi történt, kivéve a bőbeszédű Szarvast, mert az csak a saját szónoklatára figyelt. El is csodálkozott roppantul, amikor egyszerre csak hallja, hogy az állatok, egyre többen, ezt kiabálják:

– Éljen a Nyúl! Éljen a Nyúl!

– A Nyúl? – kérdezte megütődve. – Miért éppen a Nyúl?

A Bölény odarúgtatott hozzá, és gyorsan megmagyarázta. A Szarvas csak egy pillanatig tétovázott.

– Kedves barátaim! – kiáltotta. – Indítványozom, hogy a Nyulat, kiváló szolgálataiért, válasszuk meg Tiszteletbeli Szarvas Fő-állatnak! Hol az a Nyúl? Hadd szorítsam meg a becsületes kezét a gyűlés minden részvevője nevében!

De a Nyúl – lippiti-klippiti – akkor már messze járt. Sosem szerette az ünneplést: most is ügyesen megszökött előle a tolongó, rúgkapáló szarvas állatok lábai között.
Rémusz bácsi felállt, és odalépett a polchoz. Két görbe faágat vett le róla és egy kis madzagot.

– Tessék – nyújtotta oda a Kisfiúnak.

– Mi ez? – kérdezte a Kisfiú.

– Két görbe faág és egy kis zsineg – felelte az öreg. – Hogy ne kelljen keresgélned, ha szarvat akarsz kötni a fejedre.

A Kisfiú azonban nem nyúlt az ágak után.

– Nem játszom Farkast – mondta. – Nyulat játszom.

És azzal ügyesen átbújt Rémusz bácsi két lába között, és – lippiti-klippiti – hazaszaladt.  

 

feladatok színekről

Készítsd el a

Sün Balázs meséhez kapcsolódó

nyomtatható

játékokat, bábokat!

 

Asztalos István: Erősebb, mint a medve

 

 

Egyik nap bent kóboroltam egy tölgyfaerdőben. Sűrű, dús lombú fák között mentem.

Egy helyen a fák alját telenőtte a gyöngyös, csillagos moha, hogy úgy mentem rajta, mint valami dús szövésű, vastag szőnyegen. Egyszer aztán véget ért a mohaszőnyeg, s én nagy zajjal léptem rá a tavalyi száraz tölgyfalevelektől csörgő avarra.

Ekkor, háromlépésnyire tőlem, olyan visítva ugrott fel hirtelen valami, hogy azt sem tudtam, hogyan álljak meg ijedtemben. Meresztettem a szemem, de csak annyit láttam, hogy egy vöröskés szőrgomolyag elcikázik előtte, s fel egyenesen egy szép magas fára. Mint dugóhúzó csavarodott fel rajta egész a legtetejéig. Közben állandóan vakogott, mint akit nyúznak.

Mókus volt az istenadta. Makkevéssel volt elfoglalva a bokrok alatt, s csak akkor vett észre, mikor közvetlen a puha moháról ráléptem a csörgő levelekre. Legalább annyira megijedtem én is tőle, mint ő tőlem, de nem tudtam nevetés nélkül hagyni az ijedtségét.

Már rég ott ült a fa tetején, de még mindig fel-felvakogott, tele felháborodással:

-Miféle ostoba ember! Egy becsületes mókus mit sem sejtve fogyasztja nehezen megszerzett eledelét, ő meg se szó, se beszéd, ráijeszt! – véltem kivenni haragos hangjából.

Egés a fa mellé álltam, s néztem, hogy mit csinál. Rögtön elhallgatott, s lapult az ághoz. Még a farkát is eldugta. Egy száraz ággal kopácsolni kezdtem a fa törzsét. Állta egy darabig, de aztán elfogyott a bátorsága. Hirtelen felállt, végigszaladt az ágon, nekilendült, és:

-Juj, te bolond, leesel! – ijedtem meg, de ő csak beleszökött a levegőbe. Ugrás közben szétterpesztette a négy kurta lábát, s mint a madár, szállt át egy hat-hét méternyire levő szomszédos fára. Csak úgy úszott utána a nagy bozontos farka. Ott a körmével ekapta az egyik ágat, s egy pillanat alatt a fa tetején termett.

Darabokra törtem a száraz ágat, s darabjaival dobálni kezdtem ezt a tornászbajnokot. Egy darabig tűrte, hanem aztán csak felvakogott, nekiiramodott az ágnak, s egy szempillantás alatt egy másik fán termett. Aztán egy harmadikon, majd a negyediken; s bármennyire igyekeztem lent a földön a nyomában maradni nemsokára eltűnt a szemem elől, beleveszett a fák lombjai közé.

Egy fecske tudná csak megfogni, olyan gyors ez a mókus – gondoltam. Abba is hagytam a kergetését, s továbbmentem. A gondolatom azonban nem tudta otthagyni.

Lám, micsoda védőfegyvereket volt kénytelen kialakítani magának. Éles körmöket, melyekkel jól tud kúszni, kapaszkodni; alkalmas termetet a fára mászáshoz, s bozontos farkat, amellyel pontosan tudja kormányozni magát ugrás közben a levegőben.

Sok ellensége van, s mindig az a mókus marad legtovább életben, amelynek legélesebb a körme, legfürgébb a lába, s legbozontosabb a farka. Ez így volt, mióta csak mókus van a világon, s így tenyésztődött ki ez a roppant gyors és fürge állat.

Tovább azonban nem értem rá törődni a mókussal még gondolatban sem. Sok-sok rókagomba sárgállott előttem a fák között az avarban. Vékony vesszőt metszettem, szedtem a gombát, s fűztem fel erre a vesszőre. Ahogy szedem a gombát, egy hétpettyes katicabogár a kezem fejére szállt. Mikor két ujjal megfogtam, s a tenyerembe tettem, rögtön mozdulatlanná vált, mintha meg volna dögölve.

“No lám, ez meg így védekezik…” De amikor a hátára fordítottam, vékonyka lábaival rúgkapálni kezdett, s a tenyerembe egy kis sárga cseppet pettyentett. Hű, de rossz szagú volt az a sárga folyadék! Ezt is védekezésül izzadta ki magából. Ha valami madár be találja kapni, rögtön ki is köpi, olyan büdös szagú és csípős ízű attól a sárga folyadéktól. Így védekezik a mezei poloska, a kőris- és még számtalan másfajta bogár is.

A szőrös hernyót a bundája miatt egyetlen madár sem tudja megenni, kivéve a kakukkot. De van olyan állat is, például a szúnyog, vagy a légy, amely azzal védekezik, hogy annyira szapora, hogy bármennyit is pusztítsanak el belőle ellenségei, mindig marad bőven, amely tovább szaporítsa a szúnyog-, vagy légynemzetséget.

No, de elengedtem baj nélkül a katóbogarat, szálljon, amerre lát, s tovább szedtem a mindenféle gombát. Rókagombán kívül volt abban még csiperkelábgomba. Ez volt a legtöbb.

A fák lombjaira erősen sütött a nyári nap, de az erdőben jó hűvös volt az árnyék. A fák között hatalmas termetű szarvasbogarak repültek. Burrogva szálltak, mint egy-egy kicsi repülőgép.

Hát ahogy ott csendben szedem a gombát, egyszer csak hallom, hogy valami szuszog-muszog, csörtet felém. Hű, a mindenit, ez elefánt, vagy legalábbis medve! – gondoltam ijedten, se elbújtam egy fa mellé, nehogy észrevegyen az a valami, s nekem jöjjön.

Izgatottan álltam a fa mellett, s feltettem magamban, meg se moccanok, hátha nem vesz észre, se elmegy mellettem. Állok s várok, hát mind közelebb és közelebb szuszog az a hatalmas valami. Meg- megáll, nagyokat fúj, aztán csörtet tovább, és jön egyenesen nekem. Megdermedve álltam; most, na most bújik elő!

Egyszer aztán elő is bújt egy sündisznó. Bizony, egy kicsi sündisznó baktatott, szuszogott felfelé. Nagyon nagy melege lehetett, mert minden fa árnyékában megállt pihenni, kifújni magát.

-Ó, hát te vagy az?! Hová, hová olyan szuszogva? – léptem ki eléje megkönnyebbülten.

Megállott meghökkenve, s felém hunyorgott apró szemeivel. Nem tudta mire vélni a dolgot! “Egy fa csak kettéválik, egyik fele odamegy hozzá, s elkezd beszélni…nagyon furcsa – gondolhatta, s még jobban szemügyre vett. Aztán csak észretért: Hohó, ez ember!”

Nagyot tüszkölt ijedtében, előrecsapta tüskéit, az orrát behúzta s egy pillanat alatt olyan kerek lett, mint egy labda.

-Várj, no, beszélgessünk – mondtam, s lábammal a hátára fordítottam. De hát így is éppen olyan kerek és tüskés volt, mint a hasával lefelé.

-Most mit csináljak vele, hol itt a bejárat? – tűnődtem. – Ezen nem tanácsos ám kopogtatni…ő így védekezik a tolakodók ellen.

Ide-oda forgattam, hátha mégis kibújik a tüskéi közül, de csak még kerekebb lett.

-Várj, mert becsaplak én téged! – gondoltam, azzal visszaálltam óvatosan a fa mellé, s vártam mozdulatlanul, hogy kiegyenesedjék. Vártam és vártam. Eltelt öt perc, tíz perc, még tíz perc, el egy fél óra, de a sün meg se moccant.

-Na, még várok tíz percet – gondoltam, s vártam húszat, de a sün csak állt éppen olyan kereken, mint azelőtt. Most már dühös lettem.

-Várj csak, majd kibújsz te!

Az erdő lejtős volt, s gondoltam, meghengerikáztatom egy kicsit ezt a sünt. Odamentem, s a lábammal löktem egyet rajta. Úgy elindult, akár egy labda. Kíváncsian néztem, hogyan gurul lefelé, s kárörvendve lestem, mikor egyenesedik ki, s dugja ki az orrát.

Azt ugyan leshettem! Nem dugta ki az orrát, hanem ahelyett mind sebesebben gurult. Én meg mind jobban megijedtem.

-Bújj ki, ostoba! Nekimész egy fának, s abból aztán baj lesz… De a sün csak gurult, s én most már szaladni kezdtem utána, hogy megállítsam nehogy tényleg nekimenjen egy fának. Szaladva rohantam hát utána, csakhogy már utolérni se tudtam, olyan sebesen gurult lefelé a meredek lejtőn.

-Ó, te szegény, ezt igazán nem akartam! – kiáltottam. De ahogy szaladok, csodálkozva vettem észre, hogy gurulás közben a sün mind nagyobbodik. Már akkora volt, mint egy futball, aztán mint két futball. Ugyanis a száraz falevelek mind felszúródtak a tüskéire, s nőtt, vastagodott, mint télen a guruló hógolyó.

Mire leértem az aljba, ott kerekedett a sündisznó teljesen sértetlenül: a testét körülburkoló falevelek megóvták minden sérüléstől.

-Hiszen ez erősebb, mint egy medve – hüledeztem.

Miután meggyőződtem arról, hogy kutya baja, óvatosan, szinte lábujjhegyen mentem el mellőle, nehogy most kiegyenesedjék, s még jobban megszégyenítsen ravaszul hunyorgó tekintetével.

 

Készítsd el

A három medve c. meséhez tartozó bábokat!

Legyél a Játéktár tagja!

Ugye tudod, hogy a gyermeked számára a veled való kapcsolat pótolhatatlan és nagyon nagyon fontos?

A gyerekekkel való meghitt, szoros kapcsolat egyik legnagyszerűbb eszköze a játék!

Ehhez nyújt segítséget számodra az oldalon található sok-sok játékötlet.

A közös játék révén ráadásul te is egy varázslatos világba csöppensz, ahol ellazulhatsz, kikapcsolódhatsz, és világossá válik számodra, hogy semmi sem olyan fontos, mint együtt lenni! 

Kérd a 10 hetes játéktipp sorozatot és próbáld ki a gyermekedhez való kapcsolódás legegyszerűbb, legélvezetesebb formáját!

Közös játék 10 héten át!