Nyári, vízparti, strandolós mesék gyerekeknek.
Lehel vezér a Balaton partján
Egyszer Lehel vezér egy nagy tóhoz ért a seregével. Annak túlsó partján látták a sok szép hegyet. Azt mondja Lehel vezér a katonáinak:
-Én most megmártózom ebben a tiszta vizű tóban.
Azzal belement és megfürdött. Beesteledett, és a katonák kifeszítették a sátrakat. Reggel, amint felébredtek, akkor látták csak igazán, milyen szép tájra kerültek. Azt mondta Lehel vezér:
-Menjünk el lovagolni!
Azzal elmentek. Mentek-mendegéltek, egyszer csak Kishegybe értek.
-Jó lenne, ha telepítenénk sok-sok szőlőt, és állatokat tenyésztenénk! – mondta Lehel vezér a katonáinak.
Egyszer csak, amikor reggel elmentek Kishegybe, látták ám, hogy egy pásztorfiú legelteti a nyáját. Azt gondolta Lehel vezér, hogy jó lenne a lányának férjnek. Mondja is a pásztorfiúnak, hogy menjenek el a Balaton partra. Azzal felültek a lovaikra, és elindultak.
Ahogy mennek-mendegélnek, egyszer a fiú elejtett egy babszemet. Mihelyst odaértek a Balaton partjára, meglátta a pásztorfiú Lehel vezérnek a gyönyörű lányát. Rögtön beleszeretett, hét országra szóló lakodalmat csaptak. Ahogy telt-múlt az idő, a babszemből egy nagyon nagy fa lett.
Ez a nagy fa még most is itt áll a kastély épület udvarában. Még öt gyereknek is elég átkarolni.
Komjáthy István: Balatoni kecskekörmök
Ismeritek-e a Balatont? Pihentetek-e már kies partjain? Hallgattátok-e már a hullámok csacska beszédét, a nádasok súgását-búgását, a madarak kedves énekeit? Ha nem hallottátok még, akkor én most mesélek róla nektek.
Mert a hullámok, a nádasok, a madarak suttogását, énekét érdemes meghallgatni! Csodálatos regékről tudnak, szebbnél szebb meséket mondanak a régi időkről, amelyekről már az emberek megfeledkeztek. Ezt a szép regét is Tihany köves partjain üldögélve hallottam. Most nektek továbbadom.
Tihany partjait réges-régen ezüstföveny borította, az erdők tisztásain selyemfű nőtt, s csodálatos szökőkutak lövellték vízsugarukat a ligetek bokrai közt. Nem lakott még ekkor ember a félszigeten, csak egy vénséges banya, aki ott vert tanyát magának a legmagasabb tihanyi hegy barlangjában. A banyának világraszóló szép kecskenyája volt, szökőkutak vize mosta szőrüket ezüstös fehérre, a balatoni selyemfű nevelte őket szép, kezes állatokká.
Az ezüstös nyáj s a banya is minden áldott este leereszkedett a Balaton partjára, kecskéi kortyoltak a hűsítő habokból, a banya meg gyönyörködött szépséges nyájában, s büszkén kiáltotta a Balatonnak:
– Nincs szebb az én kecskéimnél! Tudod-e?
A tréfás kedvű tihanyi visszhang ilyenkor mindig ráfelelte:
– Nincs szebb az én kecskéimnél! Tudod-e!!!
Bosszankodott is a vén banya minden este, de a tihanyi visszhang ellen tenni mit sem tudott.
Sok víz csorgott el már a tihanyi szökőkutakon, amikor egy szép napon kedves pásztorlány, a Hold kistestvére hajtotta kecskéit a Balaton-partra. Soha nem járt még arra. Megtetszett neki a selyemfű, a csillogó szökőkutak, a tihanyi erdők, a gyönyörűséges parti föveny.
Kapta magát, beszaladt az árnyas félszigetre, s kecskéi utána iramodtak. Meg sem álltak előbb, csak a szépséges fövenyen, a kecskék megöklelték a selymes hátú hullámokat. Nem is látott még a Balaton ilyen szép kecskéket soha életében, nem is csoda, hiszen a Hold udvarában nevelkedtek! Aranylott földig érő szőrmebundájuk, aranyból volt szarvacskájuk, s körmük meg vakító fehér, fehérebb az igazgyöngy fehérségénél.
A banya is megpillantotta a csodálatosan szép kecskenyájat. Azonnal észrevette, hogy a kecskék szebbek, kedvesebbek, játékosabbak az övéinél. No, menten felforrt az epéje. Eszébe jutott a tihanyi visszhang felelete. Hát mégiscsak van szebb az ő nyájánál! Meg is irigyelte. El is határozta, hogy elpusztítja a Hold kistestvérét, s az arany nyájat magának kaparintja.
A kedves pásztorlány mit se tudott a vénséges banya gonosz szándékáról. Annyira megtetszett neki a Balaton, hogy ha csak tehette, kiült a partjára, az ezüstös fövenyre, s énekelt, míg csak be nem alkonyodott. A tihanyi madarak a Hold kistestvérétől tanulták legszebb nótáikat, s azóta is fújják szakadatlanul! A kecskék meg eközben a szökőkutak körül ugrándoztak, a selyemfűben legelésztek. Igen jól érezték magukat. Néha még a messzi hegyek lábáig is elkóboroltak.
Egyszer is, amikor a kedves pásztorlányka a Balaton-parton ülve dalra tanítgatta a madarakat, s a nyája messze elkóborolt, a banya befogta ökreit arany ekéjébe, s olyan mély barázdát húzott a lány köré, hogy azon bizony a nyáj nem tudott volna keresztülugrani. Így akarta elválasztani a kecskéket kedves gazdájuktól.
A pásztorlányka, amikor észrevette a banya mesterkedését, felugrott és elkezdett szaladni az árok felé, erős volt, edzett volt, biztos volt benne, hogy keresztülugorja.
Ekkor rettentő vihar kerekedett, és zúgva, bömbölve törtek át a hullámok a partokon. Próbált a leány menekülni erre is, nézett amarra is. De a hullámok sziszegve nyaldosták sarujának szíját, egykettőre beborították a pásztorlánykát. Még utoljára annyit tudott kiáltani:
– Gyertek, gyertek, édes kecskék! – s azzal elmerült.
Alighogy meghallották a kecskék a kiáltást, szedték a lábukat, csattogott fehér márványkörmük az ezüstös fövenyen. Rohantak kis gazdájukhoz. A banya kitárta előttük karját, haza akarta őket terelni az övéihez, hogy ezután neki legyen a világon a legszebb kecskenyája.
No, ugyan az aranyszőrű nyájat hívogathatta, csalogathatta, szólítgathatta. Nem hallgattak azok rá. Rohantak egyenesen a hullámokba, magukkal sodorva a jajveszékelő banyát is, aki gonosztettéért szörnyen meglakolt. A Balaton hullámaiban lelte halálát.
A Hold kistestvéréből Tündér lett, s még sokáig ott tanyázott a tihanyi ligetek tisztásain. Aranyszőrű nyája azonban benn maradt a Balatonban, nem maradt egyéb belőlük, mint a szépséges fehér körmük, melyek csodálatos fehéren izzanak a telihold fényében!
Még ma is találnak a tihanyi gyerekek a hegyekben kecskekörmöt. Olcsó pénzért adnak is belőle.
Vegyetek tőlük, ha arra jártok.
K. László Szilvia: Strandolós mese
Egyik láb, másik láb,
Bal láb, jobb láb
Mezítláb.
Kerek kavics, lapos kő,
Forró beton, sistergő.
Puha homok, bársony fű,
Szúrós szalma, mint a tű.
Kapd a lábad magasba,
Ugorj be az iszapba,
Ott jön, ott jön, jön a hullám,
Lábadat betakarja!
A nyaralás alatt a család szinte az egész délelőttöt a tóparton töltötte. Igazán nem lehetett panasz az időjárásra, nagyon szép, meleg idő volt. A gyerekek mezítláb szaladgáltak, lubickoltak a sekély, langyos vízben. Anya minden reggel jó alaposan bekente őket napkrémmel, nehogy a Napocska megégesse őket.. .
A fejükre szellős, nyári sapka került, ez azért kellett, nehogy napszúrást kapjanak.
– Na, de mivel szurkál meg a Nap? – kérdezte Marci Kékmanótól.
– A sugaraival.
– Á, én azt úgysem hagyom! Ha szurkálni akar, észreveszem, és elfutok előle.
– Tudod, a vízparton, játék közben, pancsolás közben nem is tűnik fel, milyen nagy a hőség. Könnyen hólyagosra éghet a bőröd, megfájdulhat a fejed, a hasad. Jobb lesz, ha vigyázol magadra, hogy ne rontsd el a nyaralásodat ilyesmivel, mert még a végén úgy jársz, mint a szórakozott pékmester kenyere.
– Miért? Hogy járt a pékmester kenyere?
– Elmondom neked – mosolygott rá Kékmanó.
Mese a szórakozott pékmesterről
Egyszer volt, hol nem volt, valahol az Óperenciás tengeren is túl, élt egyszer egy pékmester. Nagyon szerette a szakmáját, finom kiflit, foszlós kalácsot, ropogós kenyeret tudott sütni.
Egy hibája akadt a pék mesterségének, mégpedig az, hogy nagyon szórakozott volt szegény! Ügyesen összegyúrta a tésztát, kelesztette, dagasztotta, kemencébe tette, de aztán sajnos megfeledkezett róla.
Persze, mindig megfogadta, hogy „na, ezentúl másképp lesz, majd jobban odafigyelek”, de ez valamiért mégsem sikerült soha. Előfordult, hogy belemerült egy újfajta recept olvasásába vagy egy új tészta dagasztásába, a söprögetésbe, elment bevásárolni vagy váratlan vendég érkezett, de a vége mindig az lett, hogy nem vette ki időben a péksüteményt a kemencéből, és megégett. Fekete lett a kifli. Fekete lett a kalács. Fekete lett a kenyér.
Leült egy nap a kemence elé, nem mozdult, csak bámulta az egyre pirosabbá váló kenyeret, de akkor meg a nagy figyeléstől nem tudott figyelni. Újra fekete lett a kifli. Fekete lett a kalács. Fekete lett a kenyér.
Megunta a pékmester nagy szórakozottságát a Napocska, segíteni szeretett volna, ezért sugarait benyújtotta az ablakon, megsimogatta a pékmester arcát.
– Jaj, milyen szépen süt a nap – sóhajtott fel a pékmester, behunyta a szemét, és napozni kezdett. A Napocska ekkor odaszólt a felhőnek:
– Felhő, szólj a péknek, hogy ne égesse meg a kenyeret!
A felhő esőt küldött az ablakra, mire a pék azt mondta:
– Milyen szépen esik az eső! – és mosolyogva hallgatta az esőcseppek dobolását.
A felhő ekkor szólt a szellőnek:
– Szellő, szólj a péknek, hogy ne égesse meg a kenyeret!
A szellő fújni kezdett, megcirógatta a pékmester arcát, aki erre azt mondta:
– Jaj, de jólesik ez a szellő! – és közelebb húzódott az ablakhoz.
A szellő most megkereste a kismadarat.
– Kismadár, szólj a péknek, hogy ne égesse meg a kenyeret!
Repült a kismadár, és az ablak előtt táncolni kezdett.
– Szia, madárka, de szépen táncolsz! – kiáltott fel a pék, és csodálattal figyelte a madarat. A kismadár énekelni kezdett
– És milyen szépen énekelsz! – tette hozzá elismerően a pék, és ügyet sem vetve a kemencében sülő kenyerekre, lehunyt szemmel hallgatta tovább a madárka énekét.
A kismadár ekkor berepült a nyitott ablakon, csipkedni kezdte a pék kezét, aki erre rögtön kinyitotta a szemét, kinyitotta a fülét és kinyitotta az orrát is.
– Jaj, a kenyér! – kiáltott fel, és szaladt a kemencéhez.
Éppen időben! Illatos, ropogós lett a kifli, foszlós lett a kalács, és finom, piros-barnára sült a kenyér is.
Jöttek is a vevők sorban, alig győzte kiszolgálni őket. Mire az utolsó vevő is elment, már csak egy icike-picike cipó maradt. A pékmester kétfelé vágta az icike-picike cipócskát. A felét megette, a másik felét a kismadárnak adta, így mind a ketten úgy jóllaktak, hogy meg sem éheztek addig, amíg le nem nyelték az utolsó falatot.
Így volt, mese volt, edd meg, ami benne volt! Aki nem hiszi, járjon utána!
– Hihi, ez jó mese volt! – kacagott Marci. – És ha nem engedem a krémet, akkor megég a bőröm, mint a kenyér? És fekete leszek? Az vicces!
– Először inkább piros – magyarázta Kékmanó. – És tényleg viccesen néznél ki, ebben igazad van. A baj inkább az, hogy az égés nagyon fájdalmas. Ezért jó, hogy a te anyukád nem feledékeny, és nem hagy kint benneteket a napon!
– Igen, csak én utálom a krémeket, mert ragadós – érvelt Marci.
Kékmanó megértette őt.
– Akkor kitalálhatunk mást is – ajánlotta. – Mi lenne, ha felvennél egy pólót, és így játszanál a strandon?
– Pólóban fürödjek? – Marci egészen kerekre nyitotta a szemét, annyira csodálkozott.
– Igen.
– Jó! – bólintott végül, mert tulajdonképpen ez egészen érdekes ötletnek tűnt.
Azt hitte, majd anya is csodálkozik, és furcsának találja a kérését, de nem így történt. A szülők örültek, hogy sikerül megóvni Marci bőrét, és annak is, hogy nem kell hadakozni többet a krémezés miatt.
Készíts
a vízi élőlényekkel kapcsolatos
nyomtatható
játékokat
a gyerekeknek!
Fésűs Éva: Szélfiúcska a Balatonon
A városi szélfiúcska nagyon sok kéményfüstöt nyelt a télen, sőt még egy gyárkémény fekete kormát is beszippantotta. Mire jött a tavasz, köhögősen, bágyadtan ténfergett a vidám virágok között.
— Nem jól van ez így! — mondta az édesanyja, aki egész nap a sétatéri fák haját fésülgette. – Elküldelek nyaralni Nádi Szél bácsikádhoz, jó levegőre, hogy felerősödjél!
Nádi Szél bácsi a Balaton déli partján lakott, egy szőke nádas mélyén. Valamikor sok duhaj vihart kavart a tó vizén, de most már csak a békanótához szolgáltatott kísérőzenét. Örült, hogy a füttyös hangú, városi kisöccse felvidítja öreg napjait, és olyan szeretettel fogadta a szélfiúcskát, hogy mindjárt az első napon friss halszagot hozott neki reggelire.
Szélfiúcska eleinte csak a nádasban játszadozott. Zizegtette a nádakat, fodrokat rajzolt a vízre, és vékony hangján városi nótákat dúdolt a bácsikának.
Nádi bácsi pedig esténként azokról a régi viharokról mesélt, amiket ő korbácsolt végig a Balaton vizén. Micsoda hullámnyájakat terelt a partra! Hogy megtáncoltatta a vitorlásokat! Hej! .. . Szélfiúcska lélegzetvisszafojtva hallgatta a történeteket, és megkérdezte:
— Most miért nem teszel már ilyet? Miért bújtál el ebben a nádasban, hiszen még nem is vagy nagyon öreg! Nádi bácsi kedve elborult, és nagyot sóhajtott.
— Mert egyszer rossz vége lett a mókának. Felborítottam egy csónakot, és a mély vízből ketten nem tudtak kiúszni. A jó szelek tanácsa büntetésből ebbe a nádasba száműzött engem. Soha többé nem mehetek ki a tó vizére, pedig néha majd belepusztulok a vágyakozásba, hogy még egyszer hófehér vitorlákat dagaszthassak! … Pedig csak játszottam. Nem akartam rosszat.
— Elhiszem, Nádi bácsi — felelte halkan a szélfiúcska, és aznap nem beszélgettek többet. Szélfiúcska szépen kezdett erősödni, és másnaptól fogva minden délelőtt leszaladhatott a szép, homokos strandra, hogy enyhítse a nyári nap tüzét. A strand tele volt vakációzó gyerekekkel, pihenő felnőttekkel, s amikor a szelíd fuvallat a bőrükhöz ért, mind azt mondták:
— Ó, de kellemes kis szellő!
Szélfiúcska legszívesebben egy szöszi kislány mellett táncikált, aki homokvárat épített a parton. Amikor elkészült a vár, megcsattogtatta a tornyába tűzött papírzászlót. A kislány kacagott örömében:
— Fújjad, csak fújjad, aranyos szellőcske!
A szélfiú másnap is egyenesen a homokvárhoz futott, és lebegtette, lobogtatta a zászlót, de a szöszi kislány nem jött. Helyette egy siheder szél csapódott oda, és kinevette a szélfiúcskát:
— Én meg a barátaim ennél sokkal jobb játékot tudunk. Gyere velünk, ha van erőd és bátorságod!
Hogyne ment volna a szélfiúcska! .. . A siheder és társai — megannyi zabolátlan, hajat kócoló, port keverő szélgyerek — ott kergetőztek a víz felett, és egy tarka-barka, pillekönnyű strandlabdát görgettek a hullámok hátán, ide-oda. A sekély vízben egy kislány kapdosott vidáman a labda után. Szélfiúcska boldogan ismerte fel benne az ő szöszi játszótársát. Mindjárt odapöccintette neki a labdát, hogy megfoghassa, de a siheder szélgyerekek kiütötték a kezéből, és újra elsodorták. A kislány nevetve, ujjongva, gondolkodás nélkül indult utána. Még egyet lépett, még kettőt, még … még … egyre tovább, vígan sikongva, játszadozva, míg egyszer csak a víz már a derekán felül ért.
Szélfiúcska megszeppent.
— Ne menj tovább, fordulj vissza! — súgta-búgta bele a fülébe, sőt, még tajtékos vizet is freccsentett a szemébe, hogy megállásra bírja, de a kislány ezt is játéknak vélte, tovább kacagott, sikongatott nagy vidáman, és ment, bukdácsolt egyre beljebb, két kitárt karjával röpdösve a labda után. Sejtelme sem volt a veszélyről. Ki gondolna ilyesmire a tündérkék nyári ég alatt, a bársonysimogatású, szelíden ringó Balatonban?
— Álljatok meg, baj lesz! — kiáltott rá Szélfiúcska a mély víz felé sodródó, siheder szelekre. — Ne vigyétek beljebb azt a labdát!
De azok olyan önfeledten hancúroztak, hogy talán meg sem hallották, vagy nem is akarták. Szélfiúcska megpróbált ellenük szegülni, de gyönge volt a túlerővel szemben. Hiába fújta a part felé a labdát, ha azok valamennyien befelé fújták. Mit tegyen hát, hogy megfordítsa pajkos kedvüket, nehogy úgy járjanak, mint Nádi bácsi, s hogy baj ne érje a szöszke kislányt, aki vidám vakációra jött a Balatonhoz. Hirtelen meglátta a nádast.
— Hé, fiúk — füttyentett akkorát, amekkorát csak bírt. — Ott az a nádas a parton, cibáljuk meg, és fogadjunk, hogy én érek oda legelsőnek!
— Mi? Micsoda? Te? — ekkora hetykeségre már a vad szélgyerekek is felfigyeltek.
— Én hát! Fogadjunk egy mesében! — bizonygatta szélfiúcska.
-Egy egész mesében? No, ez jó! — viháncolt a legnagyobbik siheder. —Rajta, fiúk, mutassuk meg ennek az incifinci hullámcsipkézőnek, milyen az igazi, balatoni szélroham!
— Hurrá! – zúgtak a többiek, s már vágtáztak is vissza, a part felé, végigszántva a hullámokat. Vitték a labdát is magukkal, de már egy csöppet sem törődtek vele. A szöszi kislány is megfordult, és indult utána, kifelé.
Az öreg Nádi Szél mérgesen rezzent fel délelőtti szendergéséből, amint a nádas zúgni, imbolyogni kezdett a feje felett.
-Forgószeles nemulass! Miféle süvölvények vagytok? — mordult rá az odavágódó szélgyerekekre.
— Ezek a barátaim, bácsikám! — felelt helyettük kifulladva a legutolsónak odaérkező szélfiúcska. — Ne haragudj rájuk, én találtam ki a nádascibálást meg a versenyfutást, mert ez még mindig sokkal jobb játék, mint amit a tó vizén űztek. – És belesúgott valamit a bácsi fülébe.
— Akármit sugdosol, elveszítetted a fogadást! — hangoskodott a siheder szélgyerek.
— Tudom — mondta szélfiúcska. — Meg is kapjátok a mesét most mindjárt, ugye, Nádi bácsikám?
— Tőlem? — csodálkozott az öreg. — Mit akartok hallani?
— Azt a történetet, amiért balatoni szél helyett nádi szél lettél — kérlelte a szélfiúcska.
— Áhá, értem! — nézett rá az öreg. — Hát akkor jó lesz, ha mind elültök itt szépen és nagyon figyeltek!
Nád se zizzent, hullám se csobbant, amíg a nádi szél meséje tartott. A haszontalan sihederek lélegzetet is alig vettek, úgy hallgatták.
Csak szélfiúcska kandikált ki minduntalan a sűrű nádfüggöny mögül, annyira örült annak, amit a strandon látott. Pedig nem is történt ott semmi különös, csak egy szöszi kislány mászott ki jókedvűen a vízből, a tarka labdája után.
Helen Bereg: Mesék a teknősbékáról – A nyaralás
Egy szép nyári napon, mikor korán reggel egy napsugár megcsiklandozta Zsemle orrocskáját, és a nyitott ablakon besuhant a szél, Zsemlének honvágya támadt.
Szerette volna látni az Óperenciás tenger jobb partján élő ismerőseit, arról nem is beszélve, hogy a tarisznyarákoknak vissza kellene már adni a kölcsönkért tarisznyát. Most már van saját tarisznyája, Dorcsa varrta neki éppen tegnap este. Valami gyönyörűséges lett. Sárga, mint a Nap, kékeszöld, mint a tenger, és sötétzöld, mint Zsemle páncélja. A kis teknős ránézett a tarisznyára és megtelt a szíve melegséggel az ő csillagszemű barátja iránt.
– Mi lenne, ha együtt mennénk el nyaralni az Óperenciás tenger jobb partjára? – morfondírozott magában.
– Ha felébred Dorcsa meg is kérdezem tőle. – határozta el, és már érezte is a szélben a tenger sós illatát.
Mikor Dorcsának elmondta a tervét, az tapsolt örömében és rögtön szaladt megbeszélni a szüleivel. Nekik is nagyon tetszett az ötlet, éppen azon tanakodtak, hová menjenek nyaralni. Bevásároltak, összepakoltak és estére már készen is álltak az indulásra.
– Reggel a Nappal együtt kelünk, és irány a tenger! – adta ki a parancsot Ildikó.
Zsemle annyira boldog volt, hogy egy szemhunyásnyit sem tudott aludni. Nézte az eget, mikor látja már felbukkanni az első napsugarat. Örökké valóságnak tűnt, míg pirkadni kezdett az ég alja.
– Ébresztő! Itt a reggel! Indulhatunk! – kiabálta örömmel Zsemle.
A reggeli készülődés után bepakoltak a kocsiba, mert természetesen nem gyalog mentek, mint annak idején szegény Zsemle, amikor kereste a barátját. Így autóval is beletellett három napba, míg elérték az Óperenciás tenger partját.
Már épp neki akartak kezdeni a sátorverésnek, amikor kibukkant a tengerből Falatka a kis delfin.
– Ne verjetek sátrat! Mi sejtettük, hogy ékszerteknős barátunk egyszer elhozza a barátait, ezért készültünk a fogadásotokra. – mondta büszkén.
– Hogyan készültetek, hiszen nem látok itt semmiféle szálláshelyet. – nézet körbe csodálkozva Zsemle.
– Nem is a parton van, hanem a tenger alatt. Innen nem messze van egy csodálatos vízipalota. Berendeztük a fogadásotokra.
– Jó- jó, de hogyan megyünk oda, mert én tudok víz alatt úszni, de Dorcsáék nem.
– Nagyon jól kitaláltuk. Megkértük Hálócskát, a vízipókot, készítsen egy hatalmas, erős légbuborékot, olyat mint a saját légvára, csak nagyobbat. Ezzel fogtok közlekedni.
Amint ezt kimondta, kiemelkedett a vízből egy hatalmas buborék, háromszor akkora, mint egy autó.
– Ez gyönyörű! – kiáltott fel Dorcsa meglátva a napfényben szikrázó buborékot.
Bepakolták a csomagokat, beszálltak valamennyien és a delfinek, mint a lovak elkezdték húzni lefelé a csodajárművet. Körbe fogta őket a tenger. Halak, polipok, ráják úsztak el mellettük, és vidáman integettek nekik. Csodálatosan szép volt a tenger víztükrén megtörő fénytől kéken, zölden, feketén csillogó víz.
Alig tellett el egy fél óra már meg is érkeztek. A vízipalota fala szikrázott, mint a gyémánt. A tengeri növényekkel berendezett nappalihoz foghatót még nem látott emberi szem. Látszott első ránézésre, hogy itt minden kényelmük meglesz.
– Ha utazni akartok, csak szóljatok! Itt leszek mindig a közelben. – mondta Falatka és elúszott, néhány bukfencet vetve a vízben.
Körbenéztek és egyik ámulatból a másikba estek. Ennyi szeretettel még nem vártak vendégeket, mint őket várták a tenger állatai. Mindenre gondoltak, ami a kényelemhez kell, még jeget is hoztak az Északi sarkról, hogy legyen hűtőjük.
– Ékszerteknős! – hallatszott egyszer csak a bejárat felől.
Zsemle odament és mit lát, az összes ismerőse ott tolongott a bejáratnál, mind üdvözölni akarta őt.
– Gyere, mesélj nekünk! Merre jártál? Hogyan találtad meg a barátodat, mert ugye megtaláltad? Ugye az a csillagszemű kislány az? – Zsemle feje már zsongott a sok kérdéstől.
– Várjatok, megyek mindjárt, csak szólok Lalinak és Borinak, hogy jöjjenek ők is velem.
Valóban alig telt el egy szemhunyásnyi idő, már jöttek is. Lali és Bori borzasztóan izgatottak és kíváncsiak voltak, milyen is az Óperenciás tengerben úszkálni.
A három teknős kiúszott a vízipalotából. Lali és Bori először csak óvatosan dugták ki a fejüket, azután a két első, majd hátsó lábaikat. Zsemle mosolyogva nézte őket. Amint teljesen kint voltak, elkezdtek emelkedni és emelkedtek, emelkedtek egészen a víztükörig.
– Mi a baj? – kérdezte Zsemle az ijedt teknősöket.
– Nem tudom, de olyan könnyűnek érzem magam – mondta Lali – pedig az utóbbi két hétben, kicsit meg is híztam. Nézd milyen gömbölyű a páncélom!
– Hát persze – csapott a fejére Zsemle. A sós víz! – Meg kell tanulnotok úszni a sós vízben! – Ó, de buta is vagyok!
– Na majd leszek én a tanárotok! Megtanítalak benneteket, hogyan ússzatok biztonságosan. – ajánlkozott Zsemle.
És megkezdődött az úszólecke. Lali igen ügyes tanítványnak bizonyult, de Borinak először nem igazán sikerült a merülés és emelkedés. Egyszer egy túl gyorsra sikeredett felfele útnál, átbucskázott a fején és a pocakkal felfelé ért a felszínre. A várakozó állatok nevettek, mert annyira mulatságos volt, ahogy ott kapálózott a felszínen. Leghangosabban Falatka nevetett. Na azután el is szégyellte magát, mert eszébe jutott, hogy nem illik kinevetni a másikat. Pár kísérlet után Bori is ügyesen úszott.
– Gyertek, készítettünk egy kis fogadást nektek! – mondta Villám a kis polip.
– Hová megyünk? – kíváncsiskodott Zsemle.
– A nagy korallzátonyhoz. A többiek már ott várnak bennünket.
Nem tartott sokáig az út, bár Lali és Bori állandóan lemaradtak, hogy megcsodáljanak valamilyen tengeri növényt, vagy állatot. Amikor megérkeztek tátva maradt a szájuk a csodálkozástól. Terített asztal várta őket. Volt ott minden, mi teknős szemnek, szájnak ingere.
– A kedvenc halfarkincás pogácsám! – kiáltott fel Zsemle, mikor felfedezte a sok finomság között a kedvencét.
– Ezt kóstoljátok meg először! – hívta boldogan a két teknőst.
Mikor már úgy megtömték a pocakjukat, hogy mozdulni sem tudtak, Zsömle elkezdte a mesélést. A tenger állatai körbefogták Zsemlét, még Rejti a muréna is kidugta a fejét búvóhelyéről, mert nem akart elszalasztani egyetlen szót sem.
Zsemle pedig mesélt és mesélt. Először a nagy vándorlásáról, amíg megtalálta Dorcsát. Elmesélte útját a varázsrétre, hogy gyógyító füvet szerezzen beteg barátainak. Bizony rájuk esteledett mire minden élményét megosztotta a többiekkel. Azért úgy gondolta, hogy a végére tanulságképpen valami szépet kellene mondania. Gondolkodott, törte a fejét, azután eszébe jutott a Kis hercegből egy részlet, amit Ildikó olvasott fel Dorcsának a múlt héten.
– Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges a szemnek láthatatlan. – büszkén nézett körül, hogy a többiek mit szólnak hozzá.
– Ez nagyon szép volt. – szólalt meg Rejti – de mi nem vagyunk emberek. Szerintem úgy kellet volna mondanod: Jól csak a szívével lát aki él. Ami igazán lényeges a szemnek láthatatlan. Ez akkor már ránk is vonatkozik.
Ebben maradtak. Még megették a lakoma maradékait és elindultak vissza a vízipalotához.
– Hol voltatok csavargók?! – fogadta őket Dorcsa, aki arcát a palota falának szorítva kétségbe esve várta őket.
– Miért nem szóltatok, hogy elmentek?! Halálra izgultam magam. – mondta szemrehányóan a három teknősnek.
– Igazad van Dorcsa! – sütötte le szemét Zsemle.
– Elfelejtettem. Legközelebb szólunk, ugye? – nézett Lalira és Borira.
– De most ölelj magadhoz, mert rettenetesen elfáradtam! Már le is csukódtak a szemei. Azért még félálomban érezte, ahogy Dorcsa szeretettel magához öleli.
Mese forrása: Napvirág íróklub
Tony Wolf: Az új uszoda
Oh, jaj! Majdnem baj történt!
Meleg nap volt, az állatok lihegtek és izzadtak a napon. Egy kis egér állt a patakparton.
-De jó hűvös a víz! – gondolta az egér. Nem sokáig tépelődött, hanem máris beleugrott a vízbe. Csakhogy egyáltalán nem tudott úszni. A sodrás egyből elkapta, és ragadta magával.
-Segítség! Segítség! – kiáltozta az egér kétségbeesetten.
Ki tudja, mi történt volna, ha Tüsi éppen nincs a közelben. Felkapott egy szál virágzó ágat, és odanyújtotta a kapálódzó egérnek.
-Jó erősen tartsd magad! – kiáltotta.
Az egér szót fogadott és így megmenekült. Az állatok összegyűltek és izgatottan tanácskoztak.
-Mit tegyünk ebben a hőségben? – keseregtek. – Nem vagyunk mindnyájan olyanok, mint a hód vagy a béka. Nem tudunk úszni. De akkor is meg akarunk mártózni!
-Nagyon egyszerű- mondta a hód. – Építünk egy uszodát!
Azon nyomban munkához is látott. A mérőszalaggal kimérte a három medence helyét.
-Itt már el is kezdhetünk ásni – mutatott az első helyre.
-Itt a mezőn? HIszen itt nics víz!
-Semmi fölösleges kérdést! Akartok uszodát vagy nem?
-Persze, hogy akarunk!
-Akkor munkára fel!
Akinek csak jutott ásó, kapa, vagy egyéb szerszám, mind munkához látott. Egymás után elkészült a három gödör. A három úszómedencét gáttal választják el egymástól. A közeli patakhoz kis csatornát ásnak, s a medencéket a vizével töltik fel. Kész is az uszoda.
-Hurrá! – kiáltják az állatok. – Mehetünk úszni!
-Egyelőre csak a középső medence használható – rendelkezik a hód.
Rögtön birtokba is veszik a medencét. A béka egy ugrósáncot fabrikál, arról veti magát kurjongatva a vízbe. Feketerigó úr egy üres fészket bocsát a vízre, azzal hajókáztatja meg a két egérlányt, míg a harmadik a parton marad. Óvatosságból előkészíti a mentőövet, mert soha nem lehet tudni…
Egy béka üres konzervdobozt használ hajónak, a vidra meg azzal szórakozik, hogy a konzervdobozt mindig felborítja. Két egér pedig vidáman úszkál fel-alá.
-Utat! – kiáltja a szarvasbogár, aki borsóhéjat használ vízisínek.
Négy dongó húzza a vízen. Hogy spriccel! Az egérlányok elbűvölten nézik. A parton Elek egér kényelembe helyezi magát egy napernyő alatt, és megelégszik azzal, hogy nézi ezt a jókedvű társaságot. Mellette gitárját pengeti a kis kabóca. Ezalatt a hód és Tüsi elkészíti a többi medencét. Gondosan kimélyítik az utolsó gödröt is.
-Jó mély – álllapítja meg a hód.
-Ez a medence csak úszóké lesz!
A hangyák csónakot építenek maguknak egy dióhéjból. A lágyszívű hernyót használják stégnek a beszálláshoz. A hörcsögnek bolondos ötlete támad: legyen a csónakja a teknőc, s az meg hagyja magát; a hátára fekszik, s a hörcsög a hasán ülve evez. Így már el lehet viselni a nyári hőséget!
Ettől a naptól kezdve mindig sokan vannak az uszodában. A béka úszóleckéket ad mindenkinek, hogy fürdés közben semmi baj ne történjék.
Fésűs Éva: Pöttömke piros vitorlása
Pöttömke a nyáron hosszú ideig ott nyaralt Valamilyenvásárhelyen, Másik nagymamánál. Hogy milyen Vásárhely, azt mindig elfelejti, de valóságos tündérváros! Két kicsi folyó éppen ott találkozik, és a találkozás feletti örömükben fodrosan-bodrosan körültáncolnak egy icipici szigetet. Aztán együtt bújnak be az alá a kőhíd alá, amit azért építettek, hogy a gyerekek átjárhassanak rajta a szigetre játszani, lubickolni, homokvárat építeni. Pöttömke is átment egy szép napon.
A vízparton vidám, barnára sült gyerekek zsivajogtak, és egyik homokvár a másikat érte. Egytornyos, kéttornyos, soktornyos!
A várépítők között különösen nagy tekintélye volt egy Füligmaszat nevű kisfiúnak, aki a legjobban tudott sározni. Ezért is lett Füligmaszat. Később megfürdött a folyóban, és a maszat lejött róla, de a neve rajta ragadt. Ezt akkor Pöttömke még nem tudta. Nem is igen törődött a
gyerekekkel, csak a saját játékhajójával, amit újonnan kapott Másik nagymamától.
De micsoda hajó volt az!… Piros testű, karcsú vitorlás, egy igazi, nagy vitorlásnak tökéletes, kicsinyített mása! Pöttömke térdig bemerészkedett a folyóba, és vízre bocsátotta. A nyári szellő tüstént belekapott a fehéren dagadó vitorlákba és vitte, vitte, röpítette, ameddig a rákötözött zsineg engedte. Pöttömke pisze orrát magasra tartva, boldogan fogta a zsineg másik végét. Ilyen gyönyörű vitorlása senkinek sincs, egész Valamilyenvásárhelyen!
Fel is figyeltek rá a parton sározó gyerekek. Mintegy varázsütésre fordultak feléje.
– Oda nézzetek! – kiáltotta Füligmaszat, és mert ő mindig a tettek embere volt, egyenesen a vízbe vetette magát, hogy közelebbről is szemügyre vegye. A többiek utána!… Pöttömke ijedten húzta magához a vitorlást Füligmaszat elől.
– Ne nyúlj hozzá!
Füligmaszat megtorpant, és elbiggyesztette a száját:
– Ó, de félted! Nem eszem meg. Láttam én már ilyet.
– Nem hiszem, mert csak ez az egy volt az egész játékboltban, és ezt is nekem vette meg Másik nagymama.
– Akkor is láttam már ilyet, sőt azt is látom, hogy az orrvitorlája rosszul áll. Ha ideadod, megigazítom!
– Hogyne, hogy elrontsd és összekend a piszkos kezeddel!
Füligmaszat fülig piros lett a maszat alatt, és két kis tenyerét buzgón összedörzsölte a vízben.
– Ez csak sár. Lemosom. Akkor ideadod?
Pöttömke konokul rázta a fejét.
– Nem adom! Ez az én játékom.
A gyerekek összenéztek. Füligmaszat csalódottan mondta:
– Kár. Jó lett volna megúsztatni a homokvár-árokban.
– Ezt??? … Soha!
Pöttömke kiemelte a vitorlást a vízből, úgy tartotta, féltékenyen magához szorítva, amíg a gyerekek vissza nem mentek a partra.
Attól kezdve csak a szemük sarkából sandítottak néha Pöttömkére, de azután ők is kitaláltak valamit, ami elfeledtette velük az iménti csalódást. Füligmaszat tanácsára újságpapírból annyi kis hajót hajtogattak, hogy néhány perc alatt valóságos hajóhad ringott a homokvár-árok vizén. Pompás mulatság kezdődött, és Pöttömkével már nem törődött senki. Nyugodtan játszhatott a vitorlással.
Egy darabig örült is ennek a zavartalanságnak, de nincs olyan gyönyörű játék a világon, amit egyedül meg ne lehetne unni. Lassanként ő is ráunt a magányos hajóúsztatásra, mert akármerre vezérelte, a vitorlás mindig csak ugyanoda érkezett meg: az ő madzagot tartó kezéhez. Egészen más lett volna, ha valahol áll még egy kisfiú a vízben, aki nevetve fogadja és nevetve küldi vissza.
Pöttömke óvatosan körülnézett, de csak Füligmaszat társaságát látta. Minden gyerek ott ugrált, zajongott, kacagott és ha egy papírhajó elázott, vagy felborult, mindjárt csináltak helyette másikat.
Amint Pöttömke közelebb somfordált, látta, hogy a színes papírból hajtogatott hajók versenyeztek a fehérekkel. A gyerekek a homokban hasaltak, úgy fújták őket, teli tüdőből, pufók arccal, hogy segítsenek a szélnek. Füligmaszat csákóval a fején, lelkesen vezényelt:
-Hajrá! Hajrá!
-Hajrá, színesek! – toldotta meg Pöttömke. Tapsolni is akart, de ekkor hirtelen félúton megállt a keze a levegőben és dermesztő ijedtséget érzett. Igen ám, mert a kis vitorlás zsinege nem volt a kezében! Kicsúszott belőle, vagy valahol önfeledten letette. Rémülten fordult meg ugyanakkor, amikor Füligmaszat minden eddiginél nagyobbat kiáltott, és a folyóra mutatott:
-Odanézzetek! Viszi a víz a piros vitorlást!
-Jaj, a hajóm! – sírt fel Pöttömke. – Odavan a szép hajóm!
-Úgy kellett! Úgy kellett!… – kezdett rá kárörömmel néhány gyerek, de Füligmaszat váratlan eréllyel leintette őket:
-Fogjátok be a szátokat! Gyerünk a hídhoz, ott még kihalászhatjuk!
Választ nem is várt, hanem elővonszolt a part menti fák alól egy ágasbogas gallyat és teljes erőből futni kezdett a parton lefelé, hogy előbb érjen a hídhoz, mint az elsodort kis hajó.
A gyerekhad egy pillanatnyi gondolkodás után követte. Kihajoltak a kőhíd párkányán és valóságos gallyfüggönyt lógattak a vízbe, a sebesen közeledő kis vitorlás elé.
-Most! Most! – visítottak izgatottan, és úgy kapkodtak, hadonásztak, igyekeztek, hogy a játékhajó vitorlája beleakadjon valamelyik ág tüskés hegyébe. De az igazi küzdelem még csak ezután kezdődött: partra terelni a hajót, vagy legalábbis olyan közel a parthoz, hogy Füligmaszat bemehessen érte a vízbe. Sajnos a szép, fehér vitorla kiszakadt, de a haómentés mégiscsak sikerült.
Pöttömkének már régóta nem jött ki hang a torkán, csak állt a parton könnyeit nyelve, valósággal földbe gyökerezve. És most egyszer csak odaállt eléje Füligmaszat a kipirult arcú gyerekek élén, és átnyújtotta a féltett vitorlást:
-Nesze, itt van és ne bőgj!
-Nem bőgök – mondta Pöttömke tovább szepegve. – Ha akarod, neked adom.
-Jaj, de buta vagy te… hogy is hívnak?
-Pöttömke vagyok.
-Én meg Füligmaszat, és kész! Gyerünk játszani!
-Gyerünk…
Ettől kezdve Pöttömke mindennap együtt játszott a gyerekekkel, a gyerekek pedig valamennyien játszottak a kis vitorlással. Többé sosem vitte el a víz, mert mindig akadt fürge kéz, amelyik utánakapott.
Hogy néha maszatos lett? …Hogy nyár végére lekopott az orráról a piros festék? …Ugyan! Ki törődött ilyen kicsiséggel!?
Készíts nyári
nyomtatható
játékokat
a gyerekeknek!
Tudd meg, hogy melyek óvodás gyermeked legfontosabb képességei, amelyek fejlődésére szülőként nagyon fontos odafigyelned!
Olvasd el az egyszerű tippeket, amelyeket tehetsz érte a mindennapokban!
