A pillangós mesék közül talán a legismertebb “A három pillangó”, amelyet már a picuri ovisok is szívesen hallgatnak. Ezt a mesét a Tavaszi virágos mesék között tudod elolvasni.

Ehhez a meséhez nyomtatható bábokat találsz a Játéktárban. Segítségükkel könnyedén eljátszhatjátok és elmesélhetitek a mesét. Ez segíti a gyerekeket az összefüggő beszéd kialakulásának folyamatában, a mondatalkotásban, szókincs bővítésben. A történetre való visszaemlékezés által pedig a memória fejlődik. Ez a mese a színekkel való ismerkedésre és a párosításra is alkalmas (a tulipánokat az ugyanolyan színű pillangókhoz párosítjuk).

 

 

 

Eric Carle: A telhetetlen hernyócska

 

Csodaszép éjszaka volt, a hold csillámló fényével bevilágította az egész égboltot. Egy levélkén egy iciri-piciri tojás feküdt.
Lassan kivilágosodott. Szép vasárnap reggel volt, felkelt a nap, kellemes világosságot és meleget árasztva.

Ekkor a kis tojás megrepedt és kikelt belőle egy kicsi és nagyon éhes hernyócska. Útra kelt, hogy keressen magának valami ennivalót.

Hétfőn megevett egy almát, de még mindig nagyon éhes volt.

Kedden elfogyasztott két körtét, de még mindig nagyon éhes volt.

Szerdán felfalt három szilvát, de még mindig nagyon éhes volt.

Csütörtökön behabzsolt négy epret, de még mindig nagyon éhes volt.

Pénteken átrágta magát öt narancson, de még mindig nagyon éhes volt.

Szombaton felzabált egy csokoládétortát, egy fagyi tölcsért, egy uborkát, egy szelet sajtot, egy darab kolbászt, egy nyalókát, egy gyümölcskenyeret, egy virslit, egy tortácskát és egy szelet dinnyét. Ezen az estén bizony nagyon megfájdult a hasa.

-Jaj, mennyit ettem! Mindjárt szétdurranok!

A következő nap újra egy vasárnap volt, amikor a kis hernyócska egy zöld levélen rágta át magát, ekkor már sokkal jobban volt.

Nem volt már éhes, jól érezte magát, mert jóllakott.
Nem volt többé már kicsike, nagy volt és nagyon kövér.
Ekkor készített magának egy szűk házat, melyet bábnak nevezünk és több mint két hétig ebben lakott.

Végül gondolt egyet és a báb falába rágott egy lyukat, melyen keresztül kirepült egy csodaszép pillangó.

 

Az Olvasóvá nevelés blogon bepillanthatsz a hasonló című mesekönyvbe is:

 

 

 

Kálmánchey Laura: A szivárványszínű pillangó meséje

 

Ezt a kedves mesét itt találtam.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy csodaszép mező. Pont olyan, ahol már jártál egyszer. Emlékszel?

Hunyd csak be a szemed egy pillanatra. Érzed? A hajad simogatja a nyári szellő, az arcod melegíti a nap, és mindenhonnan hallod a méhecskék és dongók szorgos zümmögését. Erre biztosan emlékszel.

De vajon azt is észrevetted, hogy amíg ott voltál, és üldögéltél a fűben, egy könnyű kis valami meglegyintette az arcodat?

Egy pillangó volt az. De nem akármilyen! Ha kinyitottad volna a szemed, belekáprázott volna. A szárnyai a szivárvány minden színében tündököltek. Persze nem csoda, ha nem vetted észre, jól megtanulta már, hogyan kell elrejtőznie az emberek elől. Kíváncsi vagy a történetére? Akkor csukd be a szemed, és elmesélem.

Nem mindig volt szivárványszínű, de színesebb és szebb volt, mint a többi pillangó. Nem is szerették. Nem lehetett elég szerény, nem lehetett elég kedves ahhoz, hogy a többi pillangó befogadja.

Ha örömében kicsit hangosabban szólt, azt mondták, kérkedik. Ha nevetett egy jóízűt, azt hitték, rajtuk nevet. Ezért aztán egyre csendesebb és visszahúzódóbb lett, amiért gőgösnek és beképzeltnek gondolták.

Egyedüli barátai a virágok voltak. Köztük érezte igazán jól magát. Meleg, nyári napokon kora hajnaltól késő estig kint repkedett a réten, minden pipaccsal, minden búzavirággal cseverészett, sőt még a szúrós bogáncstól sem félt, hiszen ő tudta a legjobb vicceket.

Egy szép csendes reggelen, amikor épp a pipacs történetét hallgatta egy csapodár mákvirágról, váratlan dolog történt. Annyira belefeledkezett a pipacs szavaiba, hogy nem vette észre a sötét, vészjósló fellegeket a mező felett. Hirtelen minden elcsendesedett, még a pipacs is elhallgatott. A méhecskék már nem döngicséltek körülöttük, a madarak is eltűntek. Csak a fűszálak susogtak egyre hangosabban, ahogy erősödött a szél. A kis pillangó nagyon megijedt.

Az erdő túl messze volt, és az első esőcseppek már meg is érkeztek.

– Gyere, bújj el a szirmaim közt – mondta neki a pipacs, de az egyre szaporábban hulló eső leverte a szirmait.

– Elrejtelek – biztatta a búzavirág, de túl pici volt ahhoz, hogy betakarja a pillangót.

Senki sem tudott segíteni. Mire a pillangó a mező széléhez ért, szárnyáról az összes hímpor leázott, és tehetetlenül pottyant egy tócsa kellős közepébe.

A vihar olyan gyorsan elment, amilyen észrevétlenül jött. A nap sugarai pillanatok alatt felszárították a vizet, a virágok felfrissültek és elégedetten pompáztak.

A madarak és méhek ismét birtokba vették a mezőt, és visszatértek a pillangók is. Vidáman táncoltak a tarka-barka rét felett, amikor az egyikük észrevette a sárban gubbasztó, szürke szárnyú pillangót. Odasereglettek köré.

Szívszorító látvány volt, ahogy a hajdan gyönyörű pillangó takargatni próbálta sártól összeragadt megszürkült szárnyait. Mindannyian tudták, nincs menekvés számára, hiszen hímpor nélkül nem tud majd repülni. Annyira megsajnálták, hogy tanakodni kezdtek, hogyan s miként tudnák megmenteni.

A hírt a madarak szárnyaikon elrepítették egészen az erdőig. Az erdőlakók szíve sem volt kőből. Gondolhatod, hogy ők is megsajnálták a pórul járt pillangót. Azt is tudták, kihez kell fordulni tanácsért.

A bagoly odújánál hamarosan nagy lett a tolongás. Csakhogy fényes nappal volt, és az köztudomású volt, hogy a bagoly ilyenkor alussza legmélyebb álmát. A madarak ott tipegtek-topogtak, röpködtek az odúja előtt, de nem merték felkelteni.

– Ébresszük fel! – kiabálták a bátrabbak.

– Talán várjunk alkonyatig – okoskodtak az óvatosabbak. Végül egy szarka elunta a várakozást és felkeltette a baglyot.

– Mi történt? Miért zavartok ilyenkor, amikor épp a legjobbat álmodtam? – kérdezte morcosan a bagoly, és türelmetlenül körbeforgatta a fejét. Tudod, úgy ahogyan csak a baglyok tudják.

A szarka, aki a legbátrabb és legharsányabb volt a madarak közt, elmesélte milyen szerencsétlenül járt a kis pillangó.

– Csak ennyi? – kérdezte türelmetlenül a madarak legbölcsebbike, mintha valami roppant hétköznapi dologról lenne szó, amire mindenki tudhatná a megoldást. Mindig így tett, ezzel is hangsúlyozva az ő nagy bölcsességét, amely mellett minden probléma kis semmiséggé törpül.

– Egyszerű a megoldás, mivel a pillangónak hímporra van szüksége, adni kell neki. A pillangók sokan vannak. Ha mindenki ad pár szem hímport a sajátjából, attól még egyikük sem fog rosszabbul repülni, viszont lefedhetik vele a társuk szárnyait.

Még egyszer körbefogatta a fejét, hogy ezzel is jelezze, részéről lezárult az ügy, és mielőtt bárki közbekotyoghatott volna, eltűnt az odújában. A madarak boldogan vitték a hírt a mezőre, ahol már összesereglett az összes pillangó. Vigasztalták és szárnyukkal takargatták pórul járt társukat. Amikor meghallották a megoldást, egymás előtt tülekedtek, hogy segíthessenek.

A mező állatai is odagyűltek, hogy lássák a nagy eseményt. Olyan volt, mint valami hatalmas pillangótánc, mint egy színes keringő. Körbe-körbe röpködtek, rázogatták a szárnyukat, és megmentették társukat, aki még szebb lett, mint valaha, hiszen valamennyi pillangó valamennyi színe ott tündökölt rajta. De ne hidd, hogy irigyek voltak rá! Büszkén dicsekedtek vele minden arra járó idegennek, és amikor csak tehették együtt röpködtek vele.

Kíváncsi vagy rá, hogy miért?

Azt hiszem, egy kicsit minden pillangó saját magát vélte felfedezni benne, és amikor ránéztek, eszükbe juttatta, hogy egy kis jóság és törődés micsoda nagy dolgokat tehet a világban.

 

Mézes Judit: A szivárvány ajándéka

 

Ezt a mesét a Mézes Mesék oldalán találtam sok más kedves mesével együtt.

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szivárványos szárnyú pillangó. Egy napon elhatározta, hogy meglátogatja hatalmas barátját az Égi szivárványt.

Szállt, szállt felfelé, mikor találkozott egy szürke kis verébbel.

–       Most megeszlek! – örvendezett a veréb.

–       Kérlek, ne egyél meg kedves veréb! Szeretném meglátogatni a nagy Égi szivárványt. – kérlelte szép szóval a pille.

–       Rendben van. Nem eszlek meg, de ígérd meg, hogy ha kapsz valamit az Égi szivárványtól, abból nekem is adsz.

–       Megígérem.

Tovább szállt a szivárványos szárnyú pillangó. Egyre feljebb, egyre magasabbra repült. Egyszer csak szembe találta magát egy nagy fehér gólyával.

–       Most megeszlek! – örvendezett a gólya.

–       Kérlek, ne egyél meg, kedves gólya! Szeretném meglátogatni a nagy Égi szivárványt. – kérlelte szép szóval a pille.

–       Rendben van. Nem eszlek meg, ha megígéred, hogy ha kapsz valamit az Égi szivárványtól, abból nekem is adsz.

–       Megígérem.

Tovább szállt a kis szivárványos szárnyú pillangó. Már-már elérte az Égi szivárványt, mikor hirtelen elé vágott egy fekete sólyom. Körülrepülte a pillét és rákiáltott:

–       Most megeszlek kis pillangó!

–       Kérlek, ne egyél meg, kedves sólyom! Szeretném meglátogatni a nagy Égi szivárványt. – kérlelte szép szóval a pille.

–       Rendben van. Nem eszlek meg, de ígérd meg, hogy ha kapsz valamit az Égi szivárványtól, abból nekem is adsz.

–       Megígérem.

Nagy sokára elérte az Égi szivárványt a kis szivárványos szárnyú pillangó. Nagyon megörültek egymásnak. Beszélgettek ki-ki a maga világáról. A pille arról, milyen szép a rét és a mező odalenn, a szivárvány arról, milyenek a felhők és a szelek odafenn az égben. Gyorsan eltelt az idő. Haza kellett indulnia a kis pillangónak.

–       Mit kérsz tőlem búcsúajándékul? – kérdezte az Égi szivárvány.

–       Mikor hozzád jöttem, találkoztam egy szürke verébbel, egy fehér gólyával és egy fekete sólyommal. Mind azt mondták, hogy csak akkor engednek tovább, ha adok nekik valamit abból, amit tőled kapok. Kérlek hát, olyan ajándékot adj, amiből nekik is juttathatok.

–       Rendben van! – mosolygott az Égi szivárvány. – Olyan ajándékot adok, amit mindhárman örömmel fogadnak és amire sokáig emlékezni fognak.

Azzal merített az égi fényekből és az égi színekből egy jó marékkal és ráhintette a szivárványos pille szárnyaira. Csillámlott, ragyogott tőle a pillangó szárnya. Alig bírta a nagy súlyt. Elbúcsúztak egymástól.

Majd a pille ereszkedni kezdett lefelé, egyre lejjebb, egyre mélyebbre a maga világába. Az Égi szivárvány mosolyogva nézte. Majd lassan-lassan elolvadt az ég kékjében.

Ahogy lentebb ért a pille, elévágott a fekete sólyom.

–       Mit hoztál nekem az Égi szivárványtól?

–       Nyisd szét a szárnyaid és ráhintem!

Amint a fekete sólyom széttárta szárnyait, a pillangó megrázintotta magát és a sok aranyos, ezüstös, szivárványos színű por bőven hullott reá. Olyan színes és fényes lett tőle a sólyom, mint még sohasem.

Tovább ereszkedett a kis pille, mikor hozzászegődött a gólya.

–       Mit hoztál nekem az Égi szivárványtól?

–       Tárd szét a szárnyaid és rádhintem!

Amint a fehér gólya széttárta szárnyait, a pillangó megrázintotta magát és a sok aranyos, ezüstös, szivárványos színű por bőven hullott reá. Olyan színes és fénylő lett tőle a gólya, mint még soha életében!

Tovább ereszkedett a kis pille, s hamarosan mellé röppent a szürke veréb.

–       Mit hoztál nekem az Égi szivárványtól?

–       Tárd szét a szárnyaid és máris rád hintem!

Amint a szürke kis veréb szétnyitotta szárnyait, a pillangó megrázintotta magát és a sok aranyos, ezüstös, szivárványos színű por bőven hullott reá. Olyan színpompás és ragyogóan fényes lett tőle a verebecske, mint még soha!

Már búcsúzkodott a nap, mikor hazaért a pillangó a maga világába, szép kis rétjére, virág barátai közé. Kíváncsaian várták. Ekkor még utoljára megrázintotta szárnyacskáit és bearanyozta, beezüstözte, megszínesítette az egész rétet, ami olyan szép lett, hogy csodálkozásában még a lemenő nap is tátva felejtette a száját.

Ám soha olyan különös éve nem volt verébnek, gólyának és sólyomnak, mint akkoriban. Mert nemcsak ők, de még fiókáik is a szivárvány minden színében ragyogók lettek. Boldogságuk pedig sokáig bearanyozta azt a rétet, azt a mezőt, ahol a jószívű szivárványos szárnyú pillangó élt.

 

 

 

 

Tordon Ákos: Pilleruha

 

Volt egyszer egy takácsműhely, benne hét szövőszéken szőtt egyszerre a takács, akkora volt a szövőtudománya. De ha jól meggondoljuk, nem is volt ebben semmi csodálatos, hiszen a Pók volt a takácsmester, a pókok meg úgy jönnek erre a világra, hogy már töviről hegyire ismerik a takácsmesterséget. Egy napon a káposztapille kopogtatott be hozzá:

– Jó napot, jó napot, Pók mester!

– Neked is jó napot, kis káposztapille!

– Látom, látom, sző kegyelmed…

– Szövök, szövök, szövögetek, hétféle selyemszövetet…

– Selyemszövet kellene nekem is… Pilleruhának való jó selyem! …Minden lepke olyan fényes, olyan kényes, szivárványos, ragyogó, csak én vagyok ilyen szegényes…

– No, ezen könnyen segíthetünk! Hétszer hétféle csillogó selymem van… Mindből lehet pilleruhátá varratni… A feleségem szépen varr… Olyan ruhád lesz, kis káposztapille, hogy a Pillangók Királynője sem visel különbet!…

Válogatott, válogatott a káposztapille, mire kiválasztotta, Pókné asszony már mértéket is vett róla, mire kifizette a selyem árát, már kész is volt a selyemruha.

Hej, pomádé, parádé, karalábé! A káposztapille nem ismert magára. Hálálkodott a Póknak, hálálkodott a Póknénak, s kilibegett az ajtón. Libegett, libegett a kertben.

– Nicsak, de kiöltözködött a kis káposztalepke! – szólt le a nap az égről.

– Rettentő! – komorodott el a lepke. – Megismert a nap! Nem elég díszes a pilleruhám!!!

Azzal visszaszállt a pók műhelyébe.

– Takácsom, takácsom, én kedves takácsom, egy a kívánságom: szebb ruhára vágyom!

Hét szövőszéken szőtt a Pók, úgy felelt munka közben:

– Válassz magadnak selymet…megvarrja a feleségem…!

Válogatott, válogatott a káposztapille, mire kiválasztotta legtarkábbat, Pókné asszony már mértéket is vett róla, mire kifizette a selyem árát, már kész is volt a selyemruha.

Hej, pomádé, parádé, karalábé! a káposztapille nem ismert magára. Hálálkodott a póknak, hálákodott a Póknénak, s kilibegett az ajtón. Libegett, lebegett a réten.

– Nicsak, de kiöltözködött a kis káposztalepke! -nevetett le rá a kék ég.

– Rettentő! – komorodott el a lepke. – rám ismert az ég is…!

Azzal visszaszállt a pók műhelyébe.

– Takácsom, takácsom, én kedves takácsom, egy a kívánságom: szebb ruhára vágyom!

Hét szövőszéken szőtt a Pók, úgy felelt munka közben:

– Válassz magadnak selymet…megvarrja a feleségem…!

Válogatott, válogatott a káposztapille. Válogatott három nap és három éjjel. Mire kiválasztotta legcsillogóbbat, Pókné asszony már mértéket is vett róla, mire kifizette a selyem árát, már kész is volt a selyemruha. A legcsillogóbb pilleruha.

Hej, pomádé, parádé, karalábé! A káposztapille nem ismert magára. Hálálkodott a póknak, hálákodott a Póknénak, s kilibegett az ajtón. Libegett, lebegett a tó felett.

– Lám, a kis káposztalepke! – mosolyodott el a tó. – A ragyogásával akarja becsapni a világot…

Elszégyellte magát a káposztapille. Szégyenében visszaszállt a takácsműhelybe. Bekopogott az ajtón, de senki sem válaszolt a kopogásra, mert a Pók feleségestül elutazott ezüstös ökörnyálon. A káposztapille levetette a csillogó pilleruhát, s odaakasztotta a kilincsre. Még most is ott van, ha el nem fújta a szél. De azóta, ha bárhol lebeg a káposztalepket, így szól a nap, az ég, a tó:

– Nézzétek, milyen szép ez a kis fehér káposztalepke!

 

 

 

 

Móra Ferenc: A fűzfahegyi ezermester

 

Az ablakunk alatt van egy öreg fűzfa. Éppen a hegyébe látok az emeletről. Mindig találok rajta valami néznivalót.

Ahogy a minap kikönyökölök az ablakon, mit látok az egyik fűzfalevélen? Egy icipici hernyót. Nagy begyesen sétál a levélen előre-hátra, föl-fölemeli a fejét, és körülnéz. Ha beszélni tudna, bizonyosan ezt mondaná: “Én is úr vagyok a magam fűzfalevelén!”

Kinyújtom a kezem, barátságot akarok kötni a kis háziúrral. Csakhogy akkorra már kötelesmester lett belőle. Hajszálnál vékonyabb, pókformájú kötelet eresztett, s úgy hányta rajta a bukfencet, mint valami cigánygyerek.

Másnap, ahogy kinézek, megint ott van a hernyó a levélen. De most már nem ugribugri kötéltáncos, hanem tudós mérnök. Méri, méri a levelet hosszában-széltében – ugyan mire méricskéli?

Egyszer csak látom ám, hogy lyukas a fűzfalevél. Kirágta a fűzfahegyi mérnök. No, gondoltam magamban, ilyen bolond mérnököt se láttam még, aki elegye maga alól az országutat. Hiszen most már mind lepotyog róla. Nem kell megijedni, nem tört neki csontja, puhára esett, másik levélre, azt is fölette, megint új tanyát keresett, s pár hét alatt lekopasztotta az egész ágat.

Akkor jöttem rá, hogy nem is mérnök ez, hanem fakopasztó.

Azonközben meg is emberkedett akkorára, mint a kisujjam. Vitéz harcos lett belőle. Zöld bársonyruhája, fehér selyem csíkos; sarkantyús csizmája nem is egy, hanem négy pár. Örültem, hogy a kardját ki nem rántotta.

Dehogy rántotta ki, dehogy. Meghúzódott egy nagy levélen, a fejére húzta a két szélét, s elő nem bújt onnan, akárhogy csalogatta a napsugár. Mintha csöndes remete lett volna a szilaj vitézből!

Azért se az lett belőle, hanem takács. Szőtt magának olyan paplant, hogy a lába vége se látszott ki belőle.

Telik-múlik az idő, egyszer megint kinézek az ablakon: nincs már ott se paplan, se takács. Hanem vékony selyemszálon ott lóg egy barna kis koporsó, benne van maga az asztalosmester is, bebábozott az én hernyóm.

De már csak mégse hagyom itt a szelek játékának – gondoltam magamban, s azzal leszakítottam fonaláról a bábot. El is temettem itt az íróasztalomon egy üvegharang alá. Itt nyugodhatik békességben a jámbor, míg csak jólesik neki.

Nyugodott is vagy három hétig, hanem egyszer azt veszem észre, hogy megmozdul a hernyókoporsó. Mi lesz itt, uram teremtőm!

Az lett biz abból, hogy egyszerre szétnyílt a koporsó, s kivergődött belőle egy nagy tarka pille. Nyújtózkodott, rezgette szárnyait, s mikor fölemeltem az üvegharangot, úgy kivágódott alóla, hogy majd kiütötte a szemem.

– Nini, hisz ez a pávaszempillangó! – kiáltottam utána, ahogy megláttam a szárnya kerek foltjait. – Gyere csak vissza, hadd beszélek a fejeddel!

Beszélhettem én annak, kint kóstolgatta már az akkor valahol a virágok mézét. De legalább arra megtanított a fűzfahegyi ezermester, hogy miből lesz a pille.

 

Mentovics Éva: A kiskacsa és a pillangó barátsága

 

Klotild, a kacsamama egy napon elhatározta, hogy elvezeti gyermekeit a közeli tóhoz, és beavatja őket az úszás rejtelmeibe.

– No, ide is érkeztünk – mutatott körbe lelkesen.

– Látjátok ezt a csodálatos tavat?  Nincs is annál jobb dolog a világon, mint megmártózni a hűs habok között – lelkendezett vidáman.

Az egyik kiskacsa odatotyogott a vízhez, majd óvatosan beledugta a lábát.

– Még hogy víz? Csak nem azt akarod mondani, hogy ebbe még bele is kell mennünk? Fúj! A múltkor is alig tudtam bemenekülni az ólba, amikor eleredt az eső. Csurom víz lett tőle a tollacskám. Mondhatom, nem volt túl kellemes. Én aztán biztos, hogy nem megyek bele. Még hogy hűs habok… és abban még meg is mártózni? Brrrrr…  – háborgott morcosan.

– De hát Tóbiás! Milyen kacsa az, amelyik nem tud úszni? Olyan, mintha egy sas nem tudna repülni – győzködte lelkesen a mamája.

– Jaj, jaj, jaj… segítség, segítség, sas! – kiabálták rémülten a kiskacsák, és már szaladtak is a mamájuk szárnyai alá.

– Ó jaj… ne haragudjatok, nagyon rossz példát mondtam. Szerencsére nincs itt semmiféle sas.  Bújjatok csak elő nyugodtan – nyugtatgatta a gyermekeit.
– De hát milyen szégyen lenne egy kacsának, ha nem tudna úszni?

– Nem bánom. Inkább szégyenkezem, de én abba a vizes micsodába még a lábamat se lógatom bele – szipogott durcásan Tóbiás.

– Jól van, no. Ne pityeregj! Ha nem szeretnél, akkor ne gyere. De el ne mozdulj innen, a partról! Ha meg netán meggondolnád magadat, csak szólj, azonnal érted jövök – cirógatta meg szárnya végével Klotild a makacs kiskacsát.

Tóbiás szomorkásan sétálgatott a part közelében.

– Elég unalmas itt egyedül. Senki sem játszik velem, pedig olyan jó lenne egy kicsit fogócskázni! – motyogta félhangosan.

– Ez meg mi? – pillantott a közelben lévő fűzfa törzsére.

– Meg kellene kóstolni. Biztosan finom lehet – hápogta, és már nyújtotta is érte a csőrét, hogy felcsippentse.

– Jaj, ne egyél meg, kedves Tóbiás! – hallatszott egy halk kis hangocska.

– Beszélő ennivaló? Na, ilyent se láttam még – pislogott meglepetten.

– Ha nem eszel meg, szívesen leszek a barátod. Akkor majd nem kell egyedül unatkoznod. Fogócskázhatunk, és akár bújócskázhatunk is együtt – könyörgött megszeppenve az a kis színes, szőrös valami.

– Ezt ugye nem gondoltad komolyan? Hogyan tudnánk mi fogócskázni?

– Igazad van. Most tényleg nem tudnánk, de ha várnál rám néhány napot… Hidd el nekem, akkor már nagyon sokat tudunk együtt játszani – kérlelte szívhez szólóan a kis hernyó.

– Na jól van. Azt ugyan én sem tudom, hogy miért, de hiszek neked. De addig is mit csináljak? Annyira unatkozom így,  egyedül.

– Azt hiszem, igaza van anyukádnak. Az egész baromfiudvar kinevetne, ha nem tanulnál meg úszni. Hidd el, az úszást legalább olyan jó mókának fogod találni, mint a fogócskázást. És ne feledd, néhány nap múlva találkozunk.

– Szerinted is olyan nevetséges egy úszni nem tudó kacsa? Na jó, akkor kipróbálom. De ha becsaptál, akkor visszajövök, és bekaplak.
Azzal letotyogott a vízpartra, és zsupsz… beletoccsant a tóba.

– Nahát! Ez nem is olyan rossz dolog. Sőt, egyenesen szuper. Anya, anya, úszok, úszok! – hápogta hangosan.

– Ugye mondtam én neked, hogy nincs is az úszásnál remekebb dolog a világon – mosolygott vidáman Klotild mama.

Ettől kezdve a kiskacsák naponta többször is elsétáltak a tóhoz. Tóbiás annyira belefeledkezett az úszásba, hogy eszébe sem jutott a kis hernyó ígérete.
Egy napon, amikor szintén a tóhoz tartottak, ismerős hangra lett figyelmes.

– Tóbiás! Tóbiás! Fogócskázol velem? – kérdezte valaki.

A kiskacsa a hang irányába fordult, ám ott csak egy csodálatos színekben pompázó pillangót látott.

– Megígértem, hogy leszek a játszópajtásod, emlékszel? – kérdezte a kis lepke.

– Nahát! Te vagy az? Ezt meg hogyan csináltad? Amikor a fűzfánál találkoztunk, valamilyen szőrös öltözéket viseltél, és szárnyaid sem voltak – álmélkodott a kiskacsa.

– Ezen nincs mit csodálkozni. Akkor hernyó voltam, azután bebábozódtam, néhány nap múlva levetettem a bábruhámat, és most itt vagyok. Nem is értem, hogy mit találsz ezen olyan furcsának, hiszen úgy tudom, hogy te meg nem is olyan régen még csak egy tojás voltál.

– Látod, erre nem is gondoltam – kacagott önfeledten a kiskacsa.

– Igazából neked köszönhetem, hogy megtanultam úszni. De most, hogy itt vagy, akár fogócskázhatnánk is egyet.

– Igazán remek ötlet – szólt a kis pillangó, és csalogatóan lebbentette meg a szárnyait Tóbiás felé.

Ettől a naptól kezdve a kiskacsa és a pillangó elválaszthatatlan barátok lettek. Vidáman kergetőztek és bújócskáztak a színpompás vadvirágokkal tarkított mezőn és a mézillatú, hófehér, fodros ruhába öltözött bodzabokrok tövénél. Persze azért Tóbiás gyakran útba ejtette a szélben fodrozódó tavat, ahol pihenésképpen úszott néhány kört a családjával.

 

 

Mester Györgyi: Az aranygubó

 

Élt Bergengóciában egy szegény földműves, süldő leánykájával, Kincsővel.

Nagy-nagy nyomorúságban tengődtek, kis földjük tartotta el őket. Hiányzott bizony a gazdasszony, Kincső édesanyja, kinek keze alól annak idején szebbnél-szebb, színes kelmék kerültek ki a szövőszékről. Az otromba faalkotmányt azonban jó ideje vastag porréteg fedte, csupán pár darab piros almát tartottak rajta díszül. A rideg téli estéken olykor csak a szeretetteljes emlékezés mentette meg az öreg szerkezetet attól, hogy tűzrevaló legyen belőle.

Egy kora nyári reggelen a lányka kiment az udvarra, hogy felsöpörje a szél által összehordott faleveleket. Söprögetés közben, meglátott a földön egy babszem nagyságú gubót. Kezébe vette a furcsa szerzeményt, és bevitte a házba. Az ablakpárkányra tette, hátha a lassan ébredező napocska sugarai felmelegítik, s kiderül, mit rejteget a belsejében. Miután a ház körül rendbe tett mindent, kiment a krumpliföldre, hogy segítségére legyen az apjának.

Szürkületkor érkeztek haza, s majd holttá váltak, látván, hogy minden fényárban úszik. Azt hitték, kigyulladt a viskójuk. Hamarosan rájöttek azonban, szó sincs tűzről.

Az ablakpárkányon hagyott gubó ragyogott szemkápráztató fényességgel. A kislány kíváncsian vette kezébe az aprócska gubót, mire az felnyílt, és kiröppent belőle egy meseszép pillangó. Föl-le cikázva körbetáncolta a szobát, s fénnyel árasztotta el a sötét kis helyiség minden zegzugát.

Kincső azon az éjen álmot látott. Édesanyját látta pillangószárnyakon lebegni, amint felhő puhaságú, lágy esésű, színes kelméket nyújt felé. Valamit mondott is, de hogy mit, nem értette, mivel közben felébredt. Ekkor eszébe jutott a pillangó.

Körülnézett, s meglátta, amint a kis jószág az ajtónál keringve repked. Bizonyára a szabadba vágyik – gondolta -, s kitárta az ajtót. A pillangó a feje fölött körözött, hívogatva, hogy kövesse. Utánament.

A tágas mezőn a pillangó a magasba röppent, megérintette a kék eget, és ahogy lejjebb ereszkedett, szárnyai közül égszínkék selyemfonalat bocsátott a földre. Azután a zöld vetés fölött repült el, s szárnyai alól zöld selyemszálak omlottak alá. Majd megérintette a tűzpiros pipacsokat, a napsárga kankalint, a lila szarkalábat, s egy pillanatra átsuhant a hófehér százszorszépeken.

A pillangószárnyak érintése nyomán a virágszirmok színéből selyemfonál sodródott, mely lehullott a leányka lábai elé. Kincső futva, szökellve követte a lepkét, és csak tekerte, gombolyította a szebbnél-szebb, színes szőnivalót. Úgy érezte, álma elevenedett meg, a szivárvány színű ajándékot bizonyára édesanyja küldte.

A lepke hazakísérte Kincsőt. A házban odatelepedett a szövőszékre, s addig táncolt, lebegtette a szárnyait, mígnem őt is odacsalta. A leányka leült az otromba faalkotmányhoz, letörölgette róla a port, s kezei mintha akaratlanul mozdultak volna a jó irányba. Ujjai alatt az öreg szerkezet életre kelt.

Kincső kikerekedett szemei előtt összekapaszkodtak a selyemszálak, mintává alakultak, s valami csodálatos, mesebeli kert képe kezdett kibontakozni a tarkán csillámló, habkönnyű kelmén. A csendben szinte hallani vélte a csodakert fáin trillázó madarakat, s érződött a virágok bódítóan édes illata.

Elkészült egy jó darab kelme, de úgy tűnt, a fonál csak nem akar elfogyni, minél többet használt belőle, annál nagyobb lett a fonálköteg.
A pillangó ugyan tovaszállt, de Kincső famíliájában a lányok még ma is szövik a csodakelmét, s utódaiknak továbbadják ezt a szép mesét.

 

Bolla Gábor: A lepke cipője

 

Pille Pali egy fűszálon ébredt fel, amikor az első napsugarak megérintették a csápocskáit. Hamar kitárta szárnyait a fény felé, mert csak akkor tud repülni velük, ha felmelegednek.

Megmosta az arcát egy csepp hűvös, reggeli harmatban, felhörpintett egy másikat, majd elrugaszkodott a fűszálról.

Vidáman lebegett a kergetőző, könnyű szellők hátán. Táncoló pitypangernyőcskék között szállt csapongva, és látta, hogy lent a réten ezerféle, szebbnél szebb virág nyílik. Ennek nagyon megörült, mert szívesen szívogatott volna egy kis mézédes nektárt.

Így hát lassan leereszkedett egy kamillaágra, ahol rátalált hamar a finom eledelre. Ott kényelmesen elhelyezkedett, és eszegetett. Hirtelen megpillantott egy nagy bogarat a földön, éppen a kamillabokor alatt.

– Hát te ki vagy, és mit csinálsz itt!? – kiáltott le a pillangó.

– H…h… hogy én? K…k…ki vagyok? – dadogta meglepődésében a bogár. – Én vagyok a futrinka, és éppen a cipőmet kötöm, ha tudni akarod.

– A micsodádat?

– A cipőmet.

– Az meg mire jó?

– Hát, nem kopik el a lábam a sok futástól. Tudod, egész nap szaladgálok, azért is hívnak futrinkának.

Pille Pali csodálkozva hallgatta, közben nem vette le a szemét a cipőről, ami meggymagból volt faragva.

– Bizony, kellene nekem az a cipő – gondolta –, jól mutatna a lábamon.

– Add nekem a lábbelidet, te futrinka! – kérlelte. Szükségem volna rá!

– Nem, nem! Nem lehet! – mondta a bogár. – Azt nem adhatom, hacsak…

– Hacsak?

– Tiéd lehet, ha cserébe adsz a szárnyad aranyporából!

– Rendben, áll az alku! – válaszolta Pali, és mindjárt meg is töltött egy virágkelyhecskét aranyporral.

Cseréltek, a bogár fogta a port, és nagy örömmel elsietett vele.

Pille Pali megkopogtatta a cipőt, beledugta a lábát, mászkált benne egy kicsit, majd megpróbált felszállni. Igen ám, de túl nehéz volt a cipő, mindig visszahúzta a földre, nagyokat huppant, néha fejreállt.

Mindenféle bogarak, csigák, kukacok gyűltek köré, és a hasukat fogták a nevetéstől. A végén már ő is csak nevetni tudott, meg sem próbált már felrepülni.

Amikor aztán jól kimulatta magát, hirtelen levette a cipőket, és így szólt:

– Sajnos túl nehéz ez a cipő. Nem vihetem magammal, mert mindig lepottyanok. Talán majd egyszer veszek magamnak egy kisebbet. Most azonban irány a lég! – kiáltotta, és felemelkedett a magasba, ahonnan újra láthatta a sok-sok piros pipacsot meg fehér margarétát.

Boldogan lebegett a virágos mezők felett, közben elhatározta, hogy a következő napon még azt a széles folyót is át fogja repülni, amin olyan nagy hajókat látott, vagy az erdőt, de az is lehet, hogy a várost.

 

Nézd meg az összes pillangós játékötletet ide kattintva!