Az őszi mesék kisgyerekeknek szóló történeteiben megismerkedhetünk a téli álomra készülő állatokkal, az őszi természet változásaival és megtudhatjuk azt is, mit kell tenni, ha náthásak vagyunk. Akár esti elalváskor, akár délutáni összebújós meséléskor is elővehetitek ezeket a főként óvodásoknak, kisiskolásoknak szóló őszi meséket.
Tordon Ákos: Egyszem cinege erdei élete
– Én is úgy keltem ki a cinegetojásból, akár a többi cinegefióka – mesélte a cinege. – Úgy csipogtam, úgy tátogattam kicsi csőrömet, akár a többiek. Velük együtt növekedtem, velük tanultam meg repülni, hanem egyben mégis különböztem a többi cinegétől: nem akartam elhagyni az erdőt, s mikor azok mind a kertek, házak, emberek közelében kerestek szállást maguknak télvíz idejére, én ott maradtam szép hazámban, a rengeteg nagy erdőben.
Tavasszal bújtam ki a cinegetojásból, amikor zöldült a világ, csak a vidám és zöld nyarat ismertem, s azt hittem, örökké tart! Az ősztől nem ijedtem meg, a színpompás tarka erdő a zöld erdőnél kis jobban tetszett nekem, hanem amikor eleredt a levéleső, s hullott a fákról, bokorról, bizony összeszorult a szívem.
Az éppen megült faágról a földet beborító levélszőnyegre néztem, amikor váratlanul egy igyekvő csigabigát pillantottam meg.
– Hová visz téged a nagy igyekezet, Csigabiga?
– Ide-ide, a fa tövébe… – felelete a Csigabia.
– Milyen jó, hogy éppen ennek a fának az ágán ülök,most elbeszélgethetünk kedvünkre egymással! -örültem meg a Csigabiga válaszának.
– Szó sem lehet róla! – szólt a Csigabiga nagy komolyan. – Bebújok a csigaházba, csigaházam betakarja az avar, a hullott levelek szőnyege, s én alszom a jó melegben, csak tavasszal bújok újra elő! – S azzal már ott se volt, azaz mégis ott volt, csak nem láthattam többé, mert mélyen elrejtezett a levelek alatt.
– Jó álmokat! – kiáltottam mérgesen, és elröppentem. Barátomat, a kis mókust kerestem fel. Álmosan ült a fészkében, és lompos farkával vigyázva takarta roskadásig elemózsiával telt kamrácskája ajtaját.
– Ilyenkor, téli álmom előtt már nem szívesen fogadok vendégeket…még legjobb barátaimat sem…- mondta barátságtalanul, és nagyot ásított.
– Bocsáss meg, kedves Mókus – válaszoltam udvariasan-, nem tudtam, hogy a mókusok ilyentájt aludni készülnek…- és odébbálltam.
Erdő fölött szálltam, mező fölött szálltam. Az egek pásztorai, a szelek, fellegnyájukat terelgették az égen…és lenn, a mezőségen éppen akkor iparkodott haza a Mezei Egérke.
– Hová-hová, Mezei Egér? – szólítottam meg. A Mezei Egérke előbb megijedt és elbújt, de amikor meghallotta, hogy én, Kiscinege szóltam hozzá, előbújt hirtelen rejtekéből, és így felelt:
– Hazamegyek a házamba, föld alatti lakásomba…Jobb odabent, mint idekint…Nézz csak fel az égre, látod-e a sok felhőt, azok hozzák az esőt! – s már ott se volt.
Eszembe jutottak a fürge gyíkok, békák, a hallgatag erdei siklók, vajon hová tűntek? Bizony ők is átalusszák a telet, ki kövek alján, ki öreg fák odvában, sötét üregében, ahol helyet talál. A Hörcsög is, mintha drága prémbundáját féltené az esős és zimankós időjárás viszontagságaitól, föld alatti termeiben, begyűjtött gabonájából eszegetve szundikálja át a telet. Maga a Borz sem sétál kinn a nyirkos, nedves időben, hanem száraz és tiszta lakásában, a Borz-várban éldegél.
De én ágról ágra szállva még vígan éltem. Már kinőtt meleg téli tollruhácskám, megvédett a hideg szél ellen. Amikor eleredt az eső, így énekeltem:
Ess, eső, ess…engem ne keress…!
De az eső mégis rám talált, én meg egy csapzott bundás Nyuszira akadtam. Meg is dorgáltam nyomban:
– Ilyenkor minden rendes Nyuszi a Nyuszi-házban alszik!
– Micsoda!?! – szökkent talpra a tapsifüles Nyuszi. – Hogy költheted ilyen henye hírét a Nyúl-nemzetségnek?
– Hogyan? Ti nem alusztok téli álmot? – csodálkoztam. Bizony a Nyuszi válaszra sem méltatott, hanem megvetően odébb iramodott. Később az Őzike magyarázta meg nekem, hogy a Nyuszi, mióta világ a világ, esőben, szélben, hóban, fagyban a szabadban marad, s újonnan nőtt meleg téli bundájában dacol a hideggel.
Őzike lett ekkor az én jó barátom, ő mesélte el azt is, hogy a Medvék is barlangjaikba húzódtak, és hosszú téli álomra hajtották medvefejüket. Fagyos szél zörgette az ágat, napról napra nőtt a hideg, aztán egyszerre csak fehér lett a világ. Olyan fehér, amilyennek előtte sohasem láttam.
– Mi ez a nagy fehérség? – kérdeztem Őzikét, aki annyival okosabb volt nálam.
– Ez a hó …-felelte. – Alvó erdők, alvó mezők takarója…
– Szépnek szép… – ismertem el – csak éppen elfedi előlem az ebédemet, nem látom az apró magvakat, szemeket…s bizony nekem már nagyon üres a begyem!
Harmadnapra még üresebb lett. S hiába kértem a fától, erdőtől, mezőtől tanácsot: mitévő legyek, aludtak mind, s én ott álltam a nagy télben, tanácstalan. Bántam-szántam, miért is nem hallgattam cinegetestvéreim tanácsára, miért maradtam künn az erdőn? Aztán gondoltam egy nagyot, s utánuk repültem. Meg is találtam őket, s velük együtt átvészeltem a telet. Azóta is mindig a házak közelébe költözöm télire.
Fésűs Éva: A bukfencező mókus
Zörgő lábú szél osont át az erdei tisztáson. Egy fánál megállt, fázósan köhögött, panaszkodott:
– Elvesztettem a virágillatot!
Nedves, hűvös sóhajától tétován röpködni kezdtek a piros falevelek. Az aggódó, kicsi sündisznók összenéztek, és szapora döcögéssel hordani kezdték rejtekhelyükre a derékaljnak valót.
– Ennek fele sem tréfa! – mordult fel Mackó bácsi, amikor észrevette, hogy a vadméhek bezárták orra előtt a mézecskés odút. – Itt az ideje, hogy összehívjam téli álomra készülődő népemet a nagy, őszi számadásra!
A Kerekerdőben úgy szokás, hogy ősszel mindenki beszámol az erdő urának, Mackó bácsinak arról, menyit dolgozott és mi mindent gyűjtött a nyáron. Uhu bácsi szálkás ákombákomokkal feljegyzi ezeket az adatokat az erdő nagykönyvébe, és a legszorgalmasabbak nevét virágporból készült aranyfestékkel írja be. Ez ám a nagy kitüntetés! Elmegy a híre fától fáig!
Ezért hát Mackó bácsi mindjárt kidoboltatta a harkállyal egy bükkfa kopogós derekán, hogy mindenki sorakozzék fel a tisztáson, kezdődik a nagy számadás! A parancsnak mindenki eleget tett.
Jött a hörcsög büszkén jelenteni, hogy hány pofára való gabonát gyűjtött. Borzék elmondták, hogy éjt nappallá téve hány cső kukoricát fuvaroztak haza A méhek meg a hangyák sem szégyenkeztek, de nekik már amúgy is nagyon jó hírnevük volt. Mackó bácsi elégedetten nézte a szorgalmas népet, a serény mezei egereket, a fontoskodó sündisznókat.
-Remélem, nem lesz ínség a télen, még akkor sem, ha hosszúra szabják a hótakarót. Ugye, mókuskák?
A mókusnemzetség tajgai büszkén válaszoltak:
– Mindent megszereztünk, ami tőlünk tellett! -És sorolták sorra, hogy ki mennyi diót, mogyorót, áfonyát hordott össze; hogyan bélelte ki frissen gyűjtött mohával az otthonát és tömködte be vele a repedéseket – egyszóval, hogy mennyi hasznos munkát végzett.
Csak egy kis mókus hallgatott nagy bölcsen a sor végén, azt remélve, hogy őt senki sem veszi észre: a kisi Mókus Péter. De nem volt szerencséje, mert Mackó bácsi hirtelen feléje fordult.
– Hát te…Halljuk, mit dolgoztál a nyáron? Nem vagy ölbeli gyerek!
Várakozó csend lett. Mindenki odanézett. A mókuska szeretett volna a föld alá süllyedni szégyenében, de a föld nem nyílt meg, és neki felelnie kellett. A sunyi róka, aki egy bokorból leste az egész gyülekezetet, odasúgta:
– Hazudj nekik valamit!
Mókus Péter is egy pillanatig erre gondolt, de aztán úgy érezte, hogyha most hazudna, hát soha többé nem tudna vidáman belenézni a patak tükrébe. Ezért inkább nagyot sóhajtott, és kibökte:
– Én egész nyáron játszottam és bukfenceztem!
– Feneketlen mézes bödön! – kiáltott Mackó bácsi. Mindenki felhördült a meglepetéstől, de legjobban a mókusnemzetség tajai.
– Szégyent hoz ránk ez a haszontalan!
– Poroljátok ki a bundáját! – vicsorgott a hörcsög.
– Nem engedem! Nem hagyom! – ugrott oda Mókus mama, és magához ölelte a fiacskáját.
– Mi az , hogy nem hagyod? – Hallatszott innen is, onnan is. – Meg kell leckéztetni a naplopót!
Akkora zsivaj kerekedett, hogy Mackó bácsi elbömbölte magát:
– Csend legyen!
Erre mindenki lejjebb vitte a hangját és ismét hallani lehetett, hogy zörög, köhög az avarban az őszi szél. Mackó bácsi sziogrúan nézett a rendbontó mókusra.
– Szóval azt mondod, hogy azért nem gyűjtöttél semmit a télre, mert egész nyáron át bukfenceztél?
– Igenis Mackó bácsi, kérem -szepegett a kérdezett-, annyit, hogy szinte belefáradtam.
– Hallatlan – morajlott fel újra a megbotránkozás és egy idős borzasszonyság, akinek a hátán már teljesen kikopott a bunda a sok fuvarozástól, hosszú orrát magasra tartotta: – Nahát, hogy mik vannak!…Bezzeg az én időmben!
– Bezzeg!…-Bezzeg! – bólogattak az erdei egerek. Mackó bácsi megvakarta a füle tövét.
– Akárhogy is vesszük, kölyök, te súlyosan megsértetted az erdei törvényt, amely kimondja, hogy minden valamirevaló mókusnak gyűjtenie kell a télre. Aki ezt elmulasztja, mehet száműzetésbe a nyírfaerdőbe, ahol se odú, se mogyoró!
Mókus Petinél eltörött a mécses.
– Mackó bácsi, ne tessék engem elkergetni! Igazán nem értem rá gyűjteni!
A róka, aki az előbb még füllentésre unszolta, most szolgálatkészen előugrott.
– Nagyon helyes! A bűnös bűnhődjék! Majd én megmutatom az utat a nyírfaerdőbe!
Mókus mama a kötényébe temette az arcát, a többiek pedig hangosan jajveszékeltek: -Ilyen szégyen! Még ilyen szégyent!
Már úgy látszott, hogy Mackó bácsi csakugyan nem tágít, amikor egy kis puha bundás, egérforma vendég furakodott a sokaság közé. – Utat kérek! Sürgős mondanivalóm van! Nehogy bántsátok ezt a kis drága mókusgyereket!
– Hát e ki vagy? – csodálkozott Mackó bácsi.
– Cickány Panni, a vízi cickányok családjából – felelte a jövevény. – Váram van, sok-sok folyosóval, a patakpartba vájva.
Öntudatosan körülnézett. Hirtelen csend támadt.
– No, és mi közöd a Mókus Péter dolgához? – morgott Mackó bácsi. – Az, hogy ez a mókus énmiattam bukfencezett és velem játszott egész nyáron.
– Micsodaaaa? Még dicsekszel is vele?
– Úgy bizony! Neki köszönhetem, hogy meggyógyultam. Mert nagyon beteg voltam, és búsan üldögéltem a patakparton, amikor egyszer arra jött Mókus Péter.
„Látod, – mondtam neki szomorúan,- milyen jó a pajtásaimnak. Azok úszkálhatnak a patakban, de én nem, mert a betegség után sokáig nem vízálló a bundám, és ha mégis belemennék, hát elpusztulnék.” „Jaj, a világért bele ne ugorj a vízbe!” – intett Mókus Péter. „Igen ám, de olyan nehéz megállni, és még borzasztóbb itt ülni elhagyottan a parton, amikor velem nem játszik senki, mert mindenkinek unalmas vagyok azzal, hogy ezt se szabad, azt se szabad…És így fog elmúlni felettem az egész napsugaras nyár…”
Hát tudjátok-e, mit csinált erre Mókus Péter? Nem ment el a vörös fenyők erdejébe áfonyát szedni, pedig oda indult, hanem ott maradt és játszott velem egész estig, hogy ne fájjon annyira a szívem a lubickolás után. Azután is eljött, mindennap. Letette a falevél tarisznyáját és mókázott meg bukfencezett. Akkor mulattam a legjobban, amikor vetette a bukfenceket! Minden búmat, bánatomat elfelejtettem és a vidámságtól napról napra jobban lettem. Peti meg csak vitte haza mindennap az üres tarisznyáját…
A kis cickány elhallgatott. Hálától csillogó szemmel nézett Petire. Mackó bácsinak úgy a torkára ment vaalmi láthatatlan gombóc, hogy percekig krákogott tőle. Mókus néni félig sírt, félig nevetett.
– Tudtam! Tudtam, hogy valami tévedés lehet a dologban!
– Nincs itt semmiféle tévedés! – dördült meg újra erőteljesen, de kissé náthásan Mackó bácsi hangja. – Elrendelem, hogy Mókus Péter nevét aranybetűkkel írják be a Kerekerdő nagykönyvébe!
– Nem is kell száműzetésbe mennem? – szólalt meg remegve Peti.
– Nem, fiacskám! -felelte Mackó bácsi.
-Éljen! – tört fel az ujjongás a mókusok torkából. – Mégsem hozott ránk szégyent Mókus Péter! Majd mi adunk neki a mogyorókészletünkből, hogy ne éhezzék, ha felébred télen!
És elkezdték szórni Peti elé a rengeteg összekuporgatott mogyorócskát, úgy, hogy nemsokára a derekáig ért…Csak a hörcsög vágott mos is mérges arcot. – Na és az erdei törvény?…Azzal mi lesz?
Mackó bácsi alig méltatta egy megvető pillantásra, azután a mókusokra mutatott.
– Ez az igazi törvény! Hátat fordított a durcás hörcsögnek és elindult a barlangja felé.
Zelk Zoltán: Őszi mese
Egy magas fa legszélső ágán élt a kis falevél. Mostanában nagyon szomorú volt. Hiába jött játszani hozzá a szellő, csak nem vidult fel.
-Miért nem hintázol velem? – kérdezte a szellőcske. -Láttam, most mindig egy kismadárral beszélgetsz. Ugyan, mennyivel mulatságosabb ő nálamnál? No, de találok én is más pajtást!
A falevél erre sírva fakadt.
-Ne bánts, szellőcske, tudhatnád, mennyire szeretlek, és láthatod, milyen szomorú lett a sorsom. Azelőtt reggelenként arany napsugárban fürödtem, és fecskesereg köszöntött vidám jó reggelt. Most se napsugár, se fecskék. Hová lettek? Miért hagytak el? Nézd az arcom, a nagy bánattól egészen megöregedtem, már ráncos is, az esőcseppek naphosszat elülnek benne!
A szellő megsajnálta a falevelet. Megsimogatta, vigasztalta, de az zokogott, hogy leszakadt az ágról, és hullt a föld felé.
Nem baj ha meghalok – gondolta – úgysem ér már semmit az életem.
De a szellő nem hagyta kis barátját: szárnyára vette, s azt mondta:
-Oda viszlek, ahová akarod! Merre repüljünk?
De a falevél bizony nem tudta.
Éppen akkor egy kismadár szállt a fára. Csodálkozott, hogy nem találja ott a falevelet; máskor már messziről integetett neki, alig várta, milyen híreket hoz.
-Ott van a kismadár – ujjongott a falevél – akivel beszélgetni láttál. Ő megígérte, hogy hírt hoz a fecskékről, talán már tudja is, merre kell utánuk menni!
Oda repültek hát hozzá. A kis madár elmondta, hogy egyik pajtása látta, mikor a fecskék összegyűltek s elhatározták, hogy itt hagyják ezt a vidéket, s elindulnak a tengeren túlra. Azt beszélték: ott mindig aranyos napsugár ragyog.
-Menjünk utánuk-könyörgött a falevél.
A szellő nem kérette magát. Szálltak hegyen – völgyön, erdőkön, mezőkön, míg csak a tengerhez nem értek. Azon is átszálltak, mikor egy fecske suhant el mellettük. Rögtön észrevette a kis falevelet, aki több társával együtt olyan kedves házigazdája volt. Örömében gyorsan összehívta a fecskéket; de mire odaértek, a falevél már nagyon fáradt volt. Ott himbálózott a ragyogó napsütésben. A fecskék énekeltek, a napsugár mosolygott, a szellő duruzsolt.
-Most már boldog vagyok – sóhajtotta a falevél, aztán álomba ringatta a tenger.
Készítsd el a legismertebb őszi mesék bábjait!
Gyere az Őszi Játéktárba!
Fésűs Éva: Tüsszentős mese
Neszepisze, a csíkos malacka egyszer nagyon megnáthásodott. Harkály doktor azt mondta, hogy gőzölje kamilla tea felett az orrát, és egy hétig ne pancsoljon pocsolyában. Búsult is szegény, és szörnyen unatkozott egymagában a százéves tölgyfa árnyékában, amíg a többi vadmalac vígan dagonyázott. Befogta a fülét, hogy ne is hallja boldog visítozásukat.
Aztán egyszer csak pompás ötlete támadt. Legalábbis ő annak tartotta, amikor elhatározta, hogy elmegy vendégségbe. Végiglátogatja a pajtásait, akiket már régóta nem látott: legelőször a bumfordi mackót. A mackó éppen erdei hangversenyre készült, és szorgalmasan gyakorolt egy trombitán odabent a barlangjában, mert a falak ott csodálatosan visszhangzottak.
– Bújj be! – brummantott kurtán, amikor meghallotta a kopogtatást két trombitaszó között. Bezzeg meglepődött, amikor a malacot meglátta.
– Nini, hát te nem dagonyázol?
– Nem, mert dagyon dáthás vagyok! – szortyogott Neszepisze, és hogy még jobban bebizonyítsa, hatalmasat tüsszentett, egyenesen bele a trombitatölcsérbe.
– Gondoltam, dagyon fogsz örülni, ha meglátogatlak!
– De én most éppen gyakorolok – lépett hátra a bocs. – Vasárnap lesz a hangverseny; odáig már nincs sok időm.
– Ó, csak gyakorolj tovább nyugodtan, én majd hallgatom! Happcii… Sőt, ha elfáradsz fújom helyetted.
– Még mit nem! – mondta mérgesen a mackó – Különben is hűvös a barlangom. Jobban tennéd, ha kiülnél a napra.
– Dehogy ülök! – erősködött malacka. – Hiszen mondom, hogy látogatóba jöttem hozzád!… Happcii
A bumfordi mackó akkorát fújt a trombitába, hogy a sarokban lengő pókháló háromszor megcsavarodott.
– Akkor hát én megyek ki gyakorolni – mondta, és már vitte is kifelé a hangszerét.
Malacka megsértődött.
– Nahát, milyen barátságtalan vagy! Tudd meg, hogy többé be se teszem hozzád a lábamat! Tovább is ment mindjárt, Nyuszókához.
Nyuszóka éppen káposztát rakott el télire egy nagy hordóba, amikor Neszepisze betoppant hozzá.
– Szia, Nyuszóka! Eljöttem hozzád látogatóba.
– Szép, hogy eszedbe jutottam, de látod, éppen igen nagy munkában vagyok
– Majd én segítek neked. Happii…
– Mi az? Megfáztál?
– Dagyon dáthás vagyok! – düllesztette ki büszkén a mellét Neszepisze, és akkorát szívott az orrán, hogy egy elefántnak is dicsőségére vált volna. Kis csülkét sebtében végig is húzta az orra alatt, aztán már nyúlt volna a káposztalevelek után, de Nyuszóka hirtelen a körmére koppintott egy fakanállal:
– Ohó, barátocskám, az ilyen segítségből nem kérek!
– No nézd csak, milyen irigy vagy! – kapta vissza a csülkét Neszepisze. – Nem élek én káposztával!
– Egészen másról van szó… – kezdte Nyuszóka, de a kismalac ismét hatalmasat tüsszentett, egyenesen a szeme közé, aztán anélkül, hogy megvárta volna mit mond, sarkon fordult és uzsgyi!…
– Elmegyek Sünihez – gondolta. Régen láttam, és ő biztosan örül majd nekem. Süni éppen csomagolt.
– Elutazol? – kérdezte csalódottan Neszepisze.
– Igen, holnap reggel indulok Tüskésföldvárra, süntáborba! – felelte Süni, és apró gombszemei örömtől ragyogtak. – Minden kész, már csak egy igazolás kell Harkály doktortól, hogy egészséges vagyok.
– Minek az? – csodálkozott a malac.
– Mert aki beteg, az nem nyaralhat együtt a többiekkel. Hanem teveled mi van? Olyan furcsán szörcsögsz!
Süni azonban nem nevetett, hanem kissé ijedt képet vágott.
– Ugye, neked még sohasem volt ekkora dáthád? – kérdezte Neszepisze.
– Nem, de nem is kívánom, hogy legyen. Kérlek, eredj haza!
– Hát már te is ilyen utálatos vagy? Nem is örülsz nekem?
– Aki beteg, annak otthon a helye.
– A dátha nem betegség, az csak dátha! Kérdezz meg akárkit!
– Mégsem szeretném elkapni tőled, éppen a nyaralásom előtt.
– Nem is adom oda, tudd meg! Happcü… És mától fogva nem köszönök neked! – húzta fel kivörösödött orrát a kismalac.
Mélységesen megbántva fordított hátat a sünnek. De most már hová menjen? Leült a tisztáson egy lapos kőre, és elkezdte magát rettentően sajnálni. Még a könnye is kicsordult.
– Hát téged ki bántott? – szaladt oda hozzá Mókuska.
– Bindenki! – bőgte el magát Neszepisze, és elmesélte balul sikerült látogatásait. A végén tüsszentett rá akkorát, hogy Mókuska is jobbnak látta gyorsan visszakapaszkodni a faágra. Onnan, tisztes távolságból szólt le újra:
– Igazuk volt a pajtásaidnak.
– Én nem csináltam semmi rosszat!
– Tapintatlan voltál. Az ilyen viselkedést így nevezik.
– Akárhogy nevezik, én azt mondom, hogy nem igazi barát az, akinek náthásan nem kell a pajtása!
– De az sem igazi barát, aki nem kíméli meg a másikat! Szó szót követett, feleseltek, veszekedtek, és talán még most is folytatnák, ha a malackának nem támad ismét egy pompás ötlete.
Döntsön valaki más!… Például te!… És akkor az lesz ennek a mesének a vége.
Tordon Ákos: Makkmanócska
Makk-erdőben makkházikó, itt éldegél Makkmanó. Olyan pici, hogy emberszem meg se látja. De akkor se látná, ha nagyobb lenne, mert a Makkmanó sohasem mozdul ki a házából, hiszen a leggyengébb szellő is világgá fújná.
Otthon ül hát a belül tágas, kívül pirinyó házikóban. Időnként ki-kitekint a varázsablakon, máskor meg a varázsdobozt forgatja, így aztán mindig tudja: mi újság a nagyvilágban, közel, távol, hetedhét határban, hetedhét országban.
A minap is varázsablakából látta, hogy de nagy bolondot cselekszik Dünnyögi uram: a fekete varjakat pusztítja oktalan haragjában. Pedig tán még a zörgő haraszt is tudja, hogy a fekete varjak igazi segítőtársai a szántó-vető embernek.
– Ejnye-ejnye, Dünnyögi uram – mérgelődött Makkmanó-, csak találkoznék kenddel, jól megmondanám a magamét! – s már a kilincsen volt a keze, amikor eszébe jutott a szellő általi világgá fújás nagy veszedelme. Nomeg a felesége is a nyakába kapaszkodott:
– Jaj, édes uram, szellő elfújhatja, esőcsepp-tengerbe fúlhat, eltévedhet egy tavalyi levélen! – és sorolta tovább a sok-sok veszedelmet. Még most is sorolná, de akkor odaégett volna a kürtős kalács, kiperdült hát a konyhára, a dolgára.
Makkmanócska levette kezét a kilincsről, és ezt dúdolta: Csörög a zsákban a sok dió, égen a a csillag millió…De nem mozdult el a varázsablak mellől, onnét tartotta szemmel Dünnyögit és a fekete varjakat.
A fekete varjak haragosak voltak, hiszen jót akartak ők Dünnyöginek, segítettek néki a földje megművelésében.
– Hej, Dünnyögi uram, ne bántson bennünket, csak magamagának cselekszik vele rosszat! – károgta a legvénebb varjú, s azzal fürgén kitépett a földből egy zsendülő, de satnya búzaszálacskát. – Nézzen csak ide, beteg ez a búzaszem, féreg bántja, féreg rágja, sose lesz ennek kalásza. Ha nem pusztítanám el a férget, egy szem búzája se lenne Péter-Pálra, aratásra…
S mutatta is a satnya hajtás beteg tövét. De Dünnyögi uram nem értette a varjúbeszédet, nem látta meg a csenevész búzaszál tövére tapadt, erejét, életét elszívó halálos nagy ellenségét, csak a vélt kárt látta.
– Hej, rusnya varja, csúf madara! Mind kiirtalak benneteket, kifordítom begyeteket, puska űzzön el titeket!!!- kiáltotta Dünnyögi haragosan és hazaszaladt a puskájáért.
– Kár…kár…kár…be nagy kár…- károgták búsan a fekete varjak, mert bizony még sok napra való munkájuk lett volna Dünnyögi földjén. Dúlva-fúlva jött vissza a haragos Dünnyögi, vállán a puskája, s vele jött a fellármázott fél falu. De a fekete varjak nem vitték a bőrüket a vásárra, felkerekedtek, s a szomszéd határba repültek.
Az ottani gazda okos ember volt, megörült a fekete tollú segítőknek, dehogyis bántotta őket! Dünnyögi esztelen mérgében bele-beledurrantott a puszta levegőbe, hogy örökre elijessze földjéről a fekete varjúnépet.
– Üres a kaptár, nincsen méz, ostoba fejben nincsen ész…-dünnyögte magában a haragos Makkmanócska. – Dünnyöginek ugyan hiába is próbálnám megmagyarázni, hogy nagy ostobaságot cselekedett…- mondta este a feleségének.
És az asszony rábólintott: – Talán tanul majd a saját kárán…
Aratáskor együtt néztek ki a varázsablakon. Bizony, sanyarú képet nyújtott Dünnyögi uram földje, nem termett rajta félmarékra való se! Bezzeg dús volt a termés a szomszéd határban, az okos gazda földjén, aki megbecsülte a szántó-vető nép szorgalmas segítőjét, a fekete varjak seregét. Hiszen az ember szeme nem látja meg a gabona földben rejtőző sok-sok ellenségét, varjúszem és varjúcsőr kell ehhez.
Amikor híre ment, hogy okos gazda földje milyen jól termett, nagy búsan átballagott hozzá Dünnyögi, hogy az okát megtudakolja. Bizony, nagyot csodálkozott, amikor meghallotta, hogy a fekete varjaknak köszönheti szomszédja a jó termést.
– Hiszen én mindig úgy tudtam – kapta fel a fejét Dünnyögi – hogy a varjú nagy kártevő!
– A szürke varjú, de nem a fekete! – nevetett az okos gazda.
Makkmanócska becsukta a varázsablakot. – No, ettől talán megokosodtál, Dünnyögi barátom, s ezentúl nem kergeted el a fekete varjakat! – mormogta a szakállába.
Mert szakálla is van ám a Makkmanónak. A felesége szokta fésülgetni, míg a konyhában vígan pattog a tűz. A szakállfésülés után elalvásig egyre ezt dúdolja a pici Makkmanócska: Csörög a zsákban a sok dió, égen a csillag millió… A nóta kihallatszik a a makkházikóból, szárnyára kapja az esti szellő, s hajnalig dudorássza az ablakunk alatt. Én legalábbis hallani szoktam,ha hajnalonta felébredek.
Móra Ferenc: Szóló szőlő
Mióta az eszem tudom, mindig éltem-haltam a szőlőért. Ma is azt tartom, hogy nem teremtett ahhoz fogható gyümölcsöt az Úristen. Ha úgy volna benne módom, mint ahogy nincsen, ma se enném lágy kenyeret sose szőlő nélkül. Gyerekkoromban is az volt a legnagyobb örömöm, mikor édesapám a vállamra csapott:
– Nyergelj, legény, kimegyünk Galambosba. Megnézzük, zsendül-e már a szőlő.
No, a nyergelés hamar megesett. Mindössze a csizmácskámat kellett lerántani a lábamról. Másfél óra járásra esett a galambosi szőlő, de csizmában ki nem futotta volna három óra: akkora homokot kellett odáig gázolni.
Mire kiértünk, átlépett már a juhász az árnyéka felett: delet kongattak a galambosi csőszök. Édesapám kivette a csíkos tarisznyából a kakastejes kenyeret, lekanyarított belőle egy karajt, és a markomba nyomta.
– Gyerünk, keressünk hozzá szőlőt, ha le nem szüretelték már az érettjét a seregélyek.
– Csak ki, csak ki, csak ki! – rikácsolták haragosan a seregélyek, ahogy megláttak bennünket. A magunk szőlőjéből tessékeltek ki bennünket az arcátlanok. Hanem édesapám nagyon értett a nyelvükön. Feleletképpen közéjük hajított egy szőlőkarót, erre egyszerre elfüstölt a dézsmáló had.
Nagy csendesség támadt, csak a nagy levelű szőlőgallyak bókolgattak körülöttünk, büszkén mutogatva mosolygó fürtjeiket.
– Nézd ezt a piros dinkát – kérkedett édesapám -, a hajnal megszégyellhetné magát mellette.
Hanem biz azt nem látta többet a hajnal, mert mire a pászta végére értünk, csak a csutkája maradt.
– Hát ez a fehér bajor – mutogatott tovább édesapám -, nincs az a méz, amelyik fölérne vele.
Magam is megbizonyosodtam róla, hogy a fehér bajor szőlő édesebb a méznél.
Egy fürtöt se hagytam belőle a tőkén.
– De még azt a fekete kadarkát meg kell kóstolnod! Ilyet még álmodban se ettél.
Nemigen kínáltattam magamat, hanem hozzáláttam a mustos fehérhez, most már csak úgy kenyér nélkül. Hanem a rózsalugashoz már nem éreztem semmi étvágyat. Nagyon elteltem a szőlővel. Hiába dicsekedett most már édesapám a piros szagos szőlővel, a tömött szemű gránáttal, az aranyos bakatorral: rájuk se néztem.
– Nem ér ez semmit, édesapám, ha szóló szőlő nincsen közte.
– Hát az mi fán terem?
– Hát a mesében, édesapám.
– Jaj, gyermekem, nagyon rég volt ám az, mikor én Meseországban jártam. Hanem azért megállj, mire hazafelé fordítjuk a csikókat, kerítek én neked olyan szóló szőlőt, hogy még meg is sokallod a beszédjét.
Elálmosított a szőlősuhogás, a méhecskedongás, a tücsökcirpegés, hanem ez az ígéret egyszerre kiverte a szememből az álmot. Hej, micsoda öröm lesz az, ha holnap eldicsekedhetem a pajtásaimnak:
– Úgy nézzetek rám, gyerekek, hogy én már szóló szőlőt is ettem!
Búcsúzófélben csókolgatta már a nap a nyárfák hegyét, mikor azt mondja nekem édesapám:
– Hallod-e, cselédem, most már jó lesz, ha útnak veszed magad. Én még egy kis kerülőt teszek a keresztapádék szőlője felé. Hanem jól a tenyeredbe szedd a lábad, hogy előbb otthon ne legyek, mint te.
– Hát a szóló szőlő? – kérdeztem ijedten.
– A’ biz igaz! Ígéret: adósság.
A gunyhónk végiben nyomorgott egy árva szőlőtőke. Apró fodor a levele, ritka szemű, hitvány a termése, petrezselyemszőlőnek csúfolják a jámbort. Erről szakított le édesapám egy fej szőlőt.
– Itt a szóló szőlő – mondta mosolyogva, nekem azonban egyszerre sírhatnékom támadt.
– Hiszen ez csak petrezselyemszőlő. Annak is hitványa. Olyan kemény, hogy nyulat lehetne vele lőni.
– Ne törődjél vele, fiacskám. Jutka húgod ezt is megköszöni, ha hazaviszed neki. Tudod, mennyire rimánkodott szegényke, hogy neki is juttassunk egy kis madárlátta szőlőt.
– De ez nem szóló szőlő! – kötözködtem könnybe lábadt szemmel.
– Majd megválik – vette apám komolyra a szót. – Majd meglátod, hogy elmondja ez nekem estére, hogy szófogadó gyerek vagy-e. Még azt is kitudom tőle, hogy szereted-e a húgodat.
Megindultam a szőlővel hazafelé, de olyan búsan ballagtam, mint akinek az orra vére folyik. Az öreg diófán éppen vackolt a sárgarigó, rám kiáltott nagy vidáman:
– Van dió, millió, kell-e dió, fiú?
Mérgemben majd hozzávágtam a petrezselyemszőlőt.
– Edd meg a diódat, ha nem tudod megmondani, merre terem a szóló szőlő!
Ahogy a szőlők közül kiértem az országútra, leültem pihenni a gyepszélre. Fáradt is voltam, szomjas is voltam: lecsíptem egy szemet a petrezselyemszőlőből.
– Nini – mondtam -, nem is olyan rossz. Hanem Jutkának mégiscsak nagyon savanyú volna. A második szem még jobban esett, aztán meg már eszembe se jutott olvasgatni őket. Éppen beértem a kisajtónkon, amikor bekaptam az utolsó szemet. Nem maradt a kezemben, csak az üres csoma.
Édesapám csakugyan megelőzött. Ott ült a küszöbön, ölében Jutka húgom, vígan tapsikolva elém két kis tenyerével.
– Ehol hozza neked Ferkó bátyád a szőlőt, ehol-e – mondta neki édesapám.
kiejtettem a kezemből a szőlőcsutkát. Édesapám fölkapta, és tenyerére fektette.
– Szóló szőlő, mondd meg nekem, szófogadó gyerek-e az én Ferkó fiam, akinek én azt parancsoltam, hogy hozza haza a szőlőt a kis húgának!
Én már bújtam volna a föld alá, mikor édesapám újra megszólalt:
– Szóló szőlő, mondd meg nekem, szereti-e ez a gyerek a kis testvérjét. No, Ferkó, szóló szőlő-e a petrezselyemszőlő?
Bekotródtam a szoba sarkába, s tán még most se jöttem volna elő, ha elférnék benne. Azzal pedig sose dicsekedtem el a pajtásaimnak, hogy én már szóló szőlőt is ettem.
Készíts érdekes őszi
játékokat a gyerekeknek!
Legyél a Játéktár tagja!
Tudd meg, hogy melyek óvodás gyermeked legfontosabb képességei, amelyek fejlődésére szülőként nagyon fontos odafigyelned!
Olvasd el az egyszerű tippeket, amelyeket tehetsz érte a mindennapokban!
