Fésűs Éva: Gyümölcsmese

 

Egyszer régen a Nyár nagyon telhetetlen volt. Nem elégedett meg kalásszal, virággal — minden gyümölcsöt magának akart.

Hiába kérlelte kék szemű húga, a Tavasz, hiába könyörgött szelíd mosolyú nővére, az Ősz, hogy hagyjon nekik is, a Nyár akaratos, forró haragjában toporzékolni kezdett, és csakazértis elvette tőlük a gyümölcsöskosarat.

Tavaszka kék szemén felhők futottak át, úgy ment panaszra Tél anyóhoz, az Ősz pedig szomorú könnyet ejtett — de Tél anyóka a maga hófehér, szelíd nyugalmával csitította őket:

— Sohase pityeregjetek! Most még konok a Nyár, de várjátok csak meg a végét! .. .

Így történt, hogy azon a nyáron minden gyümölcs egyszerre érett. Egyidőben piroslott a cseresznye, sárgult a körte, mosolygott a csengő barack, és kínálta édes fürtjét a szőlő. Sőt, még a dió is nagyot koppant és a Nyár kosarába pottyant:

— Itt vagyok! A mandula tüstént utánaugrott, azután a mogyoró bukfencezett nagyot:

— Miénk az elsőbbség! Minket szüretelj le!

Ezt már a többi gyümölcs sem hagyta annyiban. Egy kövér körte belekotyogott:

— Még mit nem! A csonthéjasok igazán ráérnek, de én olyan érett vagyok, hogy körüldonganak a darazsak. Először engem tégy a kosaradba!

— Ohó! — kiabált egy pufók, kerek alma. — Csak nem hagyom, hogy ez a szottyos körte megelőzzön? Hiszen én vagyok a legpirosabb, és engem szeretnek a gyerekek!

— Engem is! Engem is! — hangzott százfelől.

A cseresznye izgatottan hintázott az ágon, mert félt, hogy az eső elrontja az ízét. Az eper csattogott a fűben, hogy megdézsmálják a csigabigák, ha nem kerül azonnal porcukorba, üvegtálra. Haragoskéken harsogott a szilva, őt kell elsőnek leszedni, mert őt a gombócba is belerakják! A csengő barack tüstént ráfelelt, hogy a gombócban ő is megállja a helyét. Egy szó, mint száz, akkora ricsaj támadt, hogy a Nyár befogta a fülét, behunyta a szemét. Ne is lássa, ne is hallja azt a hatalmas, erőszakos görögdinnyét, aki most gurul a veszekedés kellős közepébe:

— Lári-fári, én ülök bele a kosárba!

S hiába zörgött a dió, hasztalan csörgött a mogyoró, nekilódult és beletottyant! Erre haragjában megrepedt a körte bőre, barnára ütődött az ágon a piros alma egyik oldala, és édes nedvet sírtak a szőlőszemek. De sírt már akkor a Nyár is!

— Jaj, mit csináljak ennyi türelmetlen gyümölccsel? Egyszerre nem győzöm leszedni őket!

— Márpedig mi nem várhatunk, mert különben tönkremegyünk! — hangoskodtak a gyümölcsök. — Éretten, édesen és hibátlanul akarunk eljutni mindenkinek az asztalára!

A dió egyre szaporábban kopogott, a kövér körtét pedig megcsapolták a darazsak.

— Tönkremegyünk! Tönkre! — zokogott a csengő barack, édes szőlő, ropogós cseresznye.

A nagy lármára felfigyelt a Tavasz meg az Ősz. Telhetetlen testvérük, a Nyár, bánatosan hullatta keserű könnyeit.

— Ne haragudjatok rám, amiért mindent magamnak kívántam! — kérte őket. — Inkább segítsetek, és akkor megosztozunk ezen a sok gyümölcsön, mert belátom, hogy egyedül nem bírok velük.

Tavaszka egy szót sem szólt, csak nekilátott lerázni a cseresznyét, leszedni az epret. A szelíd Ősz most szigorúan parancsolta hátra a diót, mogyorót, mandulát, s előbb elkezdett körtét, almát, szilvát szedni, szőlőt szüretelni. Még így is maradt a Nyárnak bőven dolga, de most már nyugodtan szedte kosarába a meggyet, málnát, egrest, barackot, dinnyét, szépen sorba. Nem is kellett neki több! Hiszen a gyerekek elrontották volna a gyomrukat, ha egyszerre kínálja őket annyiféle jóval!

Tél anyó pedig csak mosolygott. Boldog volt, hogy megbékéltek egymással és szépen megosztoztak a leányai. Örömében még arról is megfeledkezett, hogy neki már nem jutott gyümölcs. Ezért nem tud benneteket megkínálni mással, mint egy nagy marék sült gesztenyével.

 

 

Kányádi Sándor: Két szem cseresznye

 

Történt egyszer, éppen a tavaszi-nyári napforduló reggelén, hogy a felek, mármint a harmatos szemmel elköszönő tavasz s a széles mosollyal megérkező nyár, összeszólalkoztak. S ha még idejében közbe nem lép egy kisfiú meg egy kislány, talán össze is verekednek.

Pedig az elején igazán szívélyesek, mondhatnám, testvérien kedvesek voltak egymáshoz. Az öreg tavasz kézen fogta az újdonsült nyarat, végigvezette erdőn-mezőn, hegyeken-völgyeken, dombokon, lankákon s véget nem érő, kalászringató síkságokon.

Egyszóval annak rendje és módja szerint számba adott az előd az utódnak mindent, amit csak számba adhat a tavasz a nyárnak. Még tanácsokkal is ellátta a bölcs tavasz az ifjút, hogy hová kellene egy kicsit több eső vagy éppenséggel több napfény. Ahová már nem tellett az ő megfogyatkozott erejéből.

Hallgatta a nyár a tavaszt nagy figyelemmel, bólintott is olykor-olykor nyomatékul, miközben a szeme sarkából már az önálló gazda tekintetével vetett egy-egy pillantást az érőfélben lévő árpa- s a már-már sárgába hajló búzatáblákra.

– Aztán a gyümölcsösöket külön figyelmedbe ajánlom – mondta a tavasz, amint az ő utolsó harmatába ösvényt verve, a kertek felé közeledtek.
– Hogyne, hogyne, hát persze! – bólogatott a nyár szórakozottan, s közben az útjukba hajló kalászokat simogatta, húzogatta, hadd tömöttődjenek.

Oldalt kapta erre a fejét a tavasz. Látta, hogy már a nyár csak tiszteletből hallgatja az ő mondókáját, tanácsait. Sértődötten elhallgatott.

A nyár viszont észre sem vette a tavasz sértődöttségét, továbbra is szorgalmasan bólogatott, mintha még beszélne az öreg. Bólogatott és simogatta a kalászokat.

Ettől végképpen megbántódott a tavasz. Érezte, hogy a szíve is egyből megöregedett.

– Fiatalság hálátlanság – mormogta már csak inkább magának. A nyár persze erre is bólintott. Sóhajtott egy nagyot a tavasz.

– Úgy bizony! – füttyentette el magát a kölyöknyár, mert éppen egy szarka röpült el nagy csörögve a fejük fölött.

– Hát akkor szusszanjunk egyet, mielőtt elmennék – mondta a tavasz, amint beértek az első gyümölcsöskertbe, s azzal le is zöttyent az árpára érő körtefa alá. A nyár is vidáman mellé kuporodott, de a szeme fönn az ágak hegyén járt.

– Rázintsd már meg azt az alsó ágat – enyhült meg bölcsen a tavasz -, hadd lássuk, megérett-e már. Látom, a nyálad is kicsordult, annyira kívánod.

Nem kellett kétszer mondani a nyárnak, fönn termett az ágak közt, s rázta a fát, hogy csak úgy potyogott a körte.

– Elég, elég! Nem kell mindent egyszerre fölfalni! – fenyegette meg a földre huppanó fürge nyarat, aki hamar telekapkodta a kalapját körtével, s illedelmesen odakínálta az öregnek.

Az öreg tavasz ettől megenyhült valamelyest. Kiválasztott egy érettebb formát, és elkezdte majszolni. A nyár pedig a térde közé kapta a kalapot, és rágcsálni kezdett jó étvággyal.

– Hű, de finom, hű, de jó! – ujjongott a nyár.

– Hát igen, már ehető – mondta a tavasz, de megint csak elszomorodott attól, hogy a nyár milyen mohón zabálja az aranysárga körtét, tulajdonképpen az ő körtéjét, s még csak le sem rágja tisztességesen a csutkáról, máris újba harap. „Mindenemet el fogja pusztítani ezzel a féktelen étvágyával, mindenemet, amiért annyit dolgoztam, kínlódtam – gondolta nagy búsan, és elnézett a szemközti cseresznyefa megfosztott ágai között.

– No de ezt nem hagyom ennek a nagybélűnek” – villant fel a tekintete, amint meglátta az utolsó két szem cseresznyét a fán.

– Nini, cseresznye – dobta el a körtét kalapostul a nyár, s már rugaszkodott is a fára. De az öreg még idejében elkapta nyár úrfi nadrágját.

– Nem oda Buda, a cseresznye még engem illet!

– Abizony már az enyém! – nyelvelt vissza nyár úrfi.

– Majd mindjárt megmutatom, hogy mi a tiéd, szemtelenje! A fenekeden mutatom meg! – markolta meg most már két kézzel a ficánkoló nyár nadrágját.

– Eresszen el, eresszen el, enyém a cseresznye! Én vagyok már itt a gazda, enyém a cseresznye, enyém, ha itt hagyta!

– Még nem mentem el. A cseresznyét nem hagyom.

– Mért ne hagyná? Evett már kend éppen elég cseresznyét. Mind kend ette meg.

– Ezt is megeszem, mert szemtelen vagy.

– Nem vagyok szemtelen.

– Az vagy, ha mondom!

És amíg így vitatkoztak, s már-már majdnem hajba kaptak, jött egy kisfiú meg egy kislány. A vakáció első napja lévén, boldogan fürödtek a harmatban. Az ő szemük is mind az ágak hegyén járt.

A kislány meg is látta a pár szem cseresznyét. Erre a fiú már fönn volt a fán. Leszakította, és mint egy szép fülbevalót, a kislány fülére akasztotta. És azzal vidáman tovább ugrándoztak.

Erre az öreg tavasz is elengedte nyár úrfi nadrágja trottyát. Nyár úrfi meg röstelkedve megkövette az öreg tavaszt. Jót nevettek azon, hogy mindketten hoppon maradtak.

– Hát akkor az esztend’  ilyenkori viszontlátásra, fiam – mondta a tavasz, és megsimogatta a nyarat. Fölült a lombok között rejtőző kakukk hangjára, s elszállt.

– Viszontlátásra, viszontlátásra, köszönöm a tanácsait! – kiáltott utána a nyár meghatódva.

Szétnézett a kertben, arcát a tavasz utolsó, már fölszáradni készülő harmatában jól megmosta. Aztán fütyörészve nekivágott a határnak. Igyekeznie kellett, nemsokára nyakán az aratás.

 

 

Két szem cseresznye

 

Nekeresdfalván lakott az én kicsi barátom Peti. Ez a fiúcska arról volt híres, hogy imádta a cseresznyét. Alig várta, hogy kertjükben megérjen ez a finom gyümölcs. Amikor már pirosodni kezdett türelmetlenül toporgott a fa körül. Édesanyját szünet nélkül nyaggatta, mikor lehet már megkóstolni a kertjükben lévő hatalmas fa termését.

– Türelem, kicsi fiam. Türelem. – nyugtatta az anyja. – Annak is eljön az ideje. Úgy jó a cseresznye, ha jól megérik és ropogós. Még várni kell néhány napot, hogy ehess belőle!

A kisfiú nem tudott várni. Amikor édesanyja nem vette észre kilopózott a kertbe, és egyenesen a cseresznyefához futott. Elhatározta, ha megérett, ha nem ő bizony megkóstolja, és jól teli tömi vele a bendőjét.

A fa ágai majdnem a földet súrolták és így könnyen elérhette halványpiros gyümölcsöt. Igaza volt édesanyjának, még néhány napot várni kellett volna. De mit tegyen, ha annyira szereti. Nem tud várni napokig.

Izgatottan nyúlt az első szem felé, amikor különös dolog történt. Annyira meglepődött, hogy majd leült a földre. Az egyik cseresznyéből egy aprócska ember ugrott elő és harsány hangon mondta:

– Megállni! Nehogy egy szemet is levegyél! Tudd meg én vagyok a cseresznyekirályfi, és aki a birodalmamat bántani merészeli, annak velem gyűlik meg a baja.

Peti sehogy sem értette, mi ez a dolog. Még sohasem hallott a cseresznyekirályfiról. Hogyan lehetséges ez?

– Hol van a birodalmad? – kérdezte a kisfiú.

– Itt ebben a cseresznyében – mutatott az egyik nagy, már majdnem piros szemre. Ebben lakom és itt van a birodalmam. Közepén pedig áll a csodaszép, kacsalábon forgó váram. Te még nem láttál olyan szépet, mint az. Bizonyára szeretnéd látni saját szemeddel is. Ugye?

Naná, hogy Petit érdekelte a dolog. Ezért mindjárt rá is vágta:

– Igen, nagyon szeretném látni azt a várat. De hogyan tudnék eljutni oda?

– Mi sem egyszerűbb annál – mondta a cseresznyekirályfi. – Csak csukd be a szemed és számoljál háromig.

Peti becsukta a szemét és háromig számolt.

– Egy, kettő, három.

Alig, hogy kimondta három, máris benntermett a cseresznyébe és ott is egy nagy virágos rét közepén, ahol egy domb tetején pompázott a cseresznyekirályfi vára.

Valóban olyan szép volt, hogy ilyet Peti még mesekönyvben sem látott. Ami, a legkülönösebb volt, a várban minden ropogós cseresznyéből volt. De még a kacsaláb is. Amerre csak nézett a kisfiú mindenhol cseresznyét látott. Annyit ehetett, amennyit csak bírt. Mindjárt ki is használta az alkalmat és tömte magába a finom gyümölcsöt.

– Vigyázz! – szólalt meg egy kis idő múltán a királyfi. – Nehogy pocakod megfájduljon. Csak módjával.

Peti nem hallotta, amit újdonsült barátja mondott. Hogyan is figyelne ilyenkor ilyenre, amikor annyi cseresznyét ehet, amennyit csak akar. Tömte magába a sok piros ropogós gyümölcsöt. Maga volt a mennyország a cseresznyekirályfi birodalmában.
Még sohasem érezte magát ilyen jól, mint itt. Nagyon boldog volt, hogy új barátra tett szert.

– Te, miért nem eszel? – kérdezte Peti a mellette álló királyfitól.

– Akkor eszek cseresznyét, amikor csak akarok – válaszolta mosolyogva. – Nálunk egész évben van cseresznye, nem úgy, mint nálatok.

– Még télen is? – csodálkozott el a kisfiú.

– Országunkban nincsen tél. Itt mindig ilyen szép idő van. Állandóan érik a cseresznye.

– De jó lenne itt lakni! – sóhajtott egy nagyot Peti és újból egy csomó cseresznyét magába tömött.

Látszott rajta, hogy már nem is kívánja, de ennek ellenére nem tudja abbahagyni. Mintha attól félne, hogy elfogy. Pedig, ha körbenézett, mindenhol hatalmas cseresznyefákat látott telis-tele rengeteg gyümölccsel.

– Vigyázz, mert még megárt a sok cseresznye! – figyelmeztette barátja. – Gyere, menjünk be a várba és játszunk valamit!

– Mindjárt megyek, várjál még egy kicsit! – mondta Peti és újabb szemeket gyömöszölt be a szájába. – Még ezt a néhányat bekapom, amelyek itt ezen az ágon pirosodnak. Imádom a cseresznyét. Bárcsak nálunk is egész évben teremne! Olyan jó lenne!

A királyfi hiába figyelmeztette, hogy megárt és megfekszi a gyomrát, Peti nem fogadott szót. Csak ette és ette a cseresznyét.

– Majd meglátogatsz máskor is és akkor is ehetsz, amennyit csak akarsz.

– Mindjárt megyek játszani. Csak még ezt a szép, piros cseresznyét.

Akkor valami olyan dolog történt, amire a kisfiú nem gondolt. Váratlanul hasába szúró fájdalom nyilat bele.

– Jaj! – szisszent fel.

– Mi az? – kérdezte a királyfi.

– Nem tudom, fáj a pocakom, és hányingerem van.

A királyfi Petire nézett és látta, hogy az elsápadt. Annyira fájt a hasa szegénykének, hogy valósággal összegörnyedt. Nem tudott felegyenesedni.

– Haza akarok menni – sírta el magát.

A cseresznyekirályfi is nagyon megijedt. Félt, ha édesapja megtudja, hogy egy kisfiút hívott Cseresznyeországba, akkor nagyon kikap. Tudvalevő, hogy országukba földi ember nem léphet be. Már bánta, hogy megszegte ezt a törvényt. Ha ez kiderül, akkor egész életére egy kukacos cseresznyébe lesz száműzve. Gyorsan kellett cselekedni.

– Mondd azonnal: egy, kettő, három! – utasította Petit. – Visszaküldelek a te világodba. Nagyon kérlek, senkinek ne beszélj, hogy nálam jártál!

– Még édesanyámnak se? – gördült sírásra az ajka.

– Igazából még annak sem lenne szabad. Nem bánom, neki mégis elmondhatod. Egy édesanyának, mindent kell tudni kisfiáról. Különben is, tiedé mindig olyan megértő, ezt egy kismadártól tudom. De másnak egy kukkot se! Megértetted?

– Meg – nyögte Peti.

– Akkor mondd gyorsan: egy, kettő, három!

– Egy, kettő, három…

Ahogy kimondta, máris a kertjükben volt a cseresznyefa alatt. Éppen jött az édesanyja.

– Mi történt, Petikém? – ijedt meg a fához érő nő. – Olyan rosszul nézel ki.

– Fáj a hasam és hányingerem van – pityeredett el a kisfiú és szorosan édesanyjához bújt.

– Ugye, ugye megmondtam, nem szabad éretlen cseresznyét enni?

– De hiszen én nem is éretlen cseresznyét ettem – próbált védekezni – A cseresznyekirályfi hívott meg birodalmába és ott lakmároztam be finom, piros, érett cseresznyéből. Olyan jó volt és annyit ehettem, amennyi csak belém fért.

– Látom, és ez lett az eredménye. Sipirc, be a házba, és elhívom a doktor bácsit, hogy vizsgáljon meg. Szerintem pár napig nem kell cseresznyét enned.

Így is lett. Az orvos gyomorrontást állapított meg és néhány napig Petinek diétáznia kellett. Mire meggyógyult a kertben a cseresznye is beérett. Pirosan, nagy szemekkel kacsingatott a kisfiúra.

– Édesanyám, most már ehetek belőle? – kérdezte Peti.

– Igen, de csak annyit, amennyi jólesik. Nem szeretném, ha megint beteg lennél.

– Ne félj, édesanyám, megtanultam a cseresznyekirályfinál, nem szabad mindent egyszerre felfalni, mert akkor megfájdul a pocakunk. De azért nem bánnám, ha nálunk is egész évben lenne cseresznye, mint Cseresznyeországban.

– Ez miatt ne búsulj, ha leérik a cseresznye, akkor majd jön a barack, körte, alma, szilva, szőlő és még sokféle gyümölcs. Ha csak ez a gyümölcs lenne, hidd el előbb utóbb beleunnál és egy idő nem bírnál enni belőle. – mondta Peti édesanyja és fiacskája fülére akasztott egy pár piros cseresznyét.

Ezt a kedves mesét itt találtam. 

Készíts gyümölcsökkel kapcsolatos

játékokat!

 

 Móra Ferenc: Egy szem meggy

 

– Ekkora gyerek lehettem, Jani fiam, mint te most, mikor az történt, amit el akarok mondani. Hanem gyerünk ki a kertbe, majd ott mondom el, míg elültetek egy kis cseresznyefát annak a haszontalan bodzabokornak a helyébe, akit Pistával az ősszel kiásattam.

Misa, Kató persze hozzánk szegődnek, pedig Kató nem tud vigyázni a kertben.

A kis cseresznyefa már akikor ott állt a tetthelyen egy vödör vízben. S míg elültettük (Jani tartotta, Misa temette, Kató a kis locsolóval iszapolta) – elmondtam az ígért történetet:

– Meleg ételt vittem ki öreg apámnak a szőllőbe, mert az egész héten odakint dolgozott így tavaszban. Főzött ő esténként tarhonyát, hol levesnek, hol keménynek, – de húsleves-félét csak akkor evett, ha édesanyám küldött ki neki. Az meg küldött minden csütörtökön éntőlem, mikor iskolába nem kellett mennem. Épp ilyen kilencesztendős lehettem, Jani fiam, mondom, mint te most.

– Nem lötykölte ki édes apám a levest? – nyelveskedik Kató.

– Nem ám, mint te a kávét az asztalon is, – felel helyettem Misa.

Rágyújtok a kerti fapipámra, aztán folytatom:

– Egyszer az úton, egy, uri szőllő mellett, ahol a garádot írtották, találtam egy takaros kis ostornyélnek való meggyfát. Olyan vastagderekut, mint a te hüvelykujjad, Kató… Hát fölvettem: hát bicska nem is volt nálam, úgy tövestül vittem ki az elhajított fácskát a mi szőllőnkbe. Nagyhangon kellett köszönnöm, mert öreg apó lent buddogott, metszegetett az aljon. Mikor a köszönésem fogadta, fölnézett a napba:

– Még egy óra sincs… Nagyon igyekeztél, kis fiam.

– Édesanyám parancsolta, – adtam a szót vissza.

– No, majd szentmihályi vásárkor veszek neked valamit.

Kató megint csacsog:

– Mit vett édesapámnak?

– Mézes kalácsot, de megettem… Aztán öregapóval csak együtt kellett nekem még egyszer ebédelnem. Étel után meg eltörülgetni a tányér-fazekat, kit ő elmosogatott. Nem szokott öregapó pipálni soha, hát mindjárt kiindult a dolga után, mihelyt az edényt tisztába tettük. Azt mondta: játsszál, kis fiam, nekem szombatra tisztába kell tennem az egész szőllőt… Akkor mutattam neki az ostornyélnek valómat. Fölvette, jól megnézte a tövit, vesszejét s akkor azt mondta: “Kár volna ezt a kis fát kettőbe vágni. Majd keresek én neked csigahajtó-nyelet, de ezt ültessük el. Mert ez megfogja, mert ez fa lesz s mindig a te kis fád lesz. Tied lesz a termése, az idén is lesz rajta virág, nem tudom, megneveli-e. Esztendőre meg beoltjuk üvegmeggyel.”

Kató nem öntheti a cseresznyefa tövére kis-locsoló vizét türelmetlenség nélkül:

– Oszt lett rajta virág?

– Lett. Még meggy is lett.

– De igazán apámé lett?

– Az lett, csacsim, hisz csupa egy szem volt. És timsóízü sommeggy, de nézzétek, leveszem a kalapomat, soha én édesebb gyümölcsöt nem ettem. Mert az én kis fám termette.

Misa majd egyszerre szólal Janival:

– Megvan az még, édesapám?

Megint rágyújtok a kerti fapipámra:

– Hogy megvan-e? De meg ám. Nagyapó beoltotta üvegmeggyel; nagyapó meghalt, édesapám, a ti nagytatátok is ősz ember lett: s az a fa megvan. Arról szoktak nekünk befőzni valót küldeni. Láttátok-e, hogy simogatom szemenkint a meggyet, mikor megérkezik? Tudjátok-e, mi forog olyankor eszemben? Az én lelkem öregapám amit mondott, mikor a kis fát elültettük: “Lásd, cselédem, a fa addig is nő, míg az ember alszik; aztán is mikor az ember nincs…”

Önts még Kató egy kis-locsoló vizet ennek a fának a gödrébe… A fa megköszöni a jót, mit vele tesznek. S hallottad, hogy akkor is nő, mikor te alszol? Te helyetted is, Misa helyett is. Jani helyett is, én helyettem is: százesztendeig is.

 

Fésűs Éva: Mire való a dinnye?

 

 

A kerekerdei játszótéren egy nagy, kövér borzgyerek rá akart ülni a hintára.

Tapsi Ferkó, Mókus Péter, Ürge Gyurka, sőt még Kisegér Kelemen is hiába magyarázták neki, hogy ne üljön rá, mert ekkora borzfiú alatt leszakadhat a kicsiknek szánt, lenge hinta. Borz Berci mindennap újra eljött, és megpróbálta elfoglalni, amiből rendszerint akkora nézeteltérés támadt, hogy az egyiknek az emlékét máig is őrzi Malacka fülén egy szaggatott csipkeminta.

Egyszer aztán a harkály kiszögezte a tölgyfa derekára az erdei határozatot, ami így szólt:
„Nagy, kövér borzok a játszótéri hintát nem használhatják! A tilalom megszegőjére személyesen fogok rámordulni. Bömböldi Balambér, barnamedve.”

No hiszen, volt öröm! Csak a borz kerülgette duzzogva a margarétás, mécsvirágos játszóteret. Nem merte megszegni a tilalmat, mert a harmatos fűben friss medvenyomokat látott. Mérgesen nézte, hogyan hintázik a mókus, hogy leng a nyuszi kajla füle a szélben, sőt még azt is el kellett tűrnie, hogy malacka csúfondárosan ráöltse a nyelvét.

– Na, megálljatok! – morogta magában. Azért is borsot török az orrotok alá! Ha én nem hintázhatom, egykönnyen ti sem fogtok!…

Másnap reggel az erdei-mezei gyerekek egy óriási görögdinnyét találtak, közvetlenül a hintájuk előtt – de akkorát, hogy attól sem a hintára felülni, sem azt meglendíteni nem lehetett. Nyilvánvaló volt, hogy az erős borz görgette oda.

– Most mitévők legyünk? – nézett egymásra Tapsi Ferkó és Mókus Péter.

– Majd én megmondom! – visított Malacka. – Ha a kölcsönkenyér visszajár, akkor a kölcsöndinnye is!

– Színigaz – cincogott Kisegér Kelemen – , de hogyan akarod neki visszaadni, amikor meg sem bírod mozdítani?

– Ha mindnyájan nekirugaszkodunk, együtt el tudjuk görgetni a lejtős domboldalig, onnan pedig már magától is legurul, és aztán … – itt lehalkította a hangját Malacka és kuncogva suttogott valamit a többieknek.

– Nagyszerű, nagyszerű! – verte össze apró mancsát Mókus Péter, Tapsi Ferkó pedig bukfencet vetett örömében.

Hanem a dinnye nagyon nehéz volt, az út pedig rögös. Szuszogtak, lihegtek, százszor is nekirugaszkodtak, amíg végre-valahára boldogultak vele. Tapsi Ferkó füle egészen a vállára hervadt a fáradtságtól, Ürge Gyurka elharapta a nyelvét, Kisegér Kelemen farkincája csücskét pedig meglapította a rettenetes dinnye.

Mind az öten fülig porosak, bogáncsosak lettek, mire a lejtő tetejéhez értek, de ott már valóban csak egy egészen pici lökés kellett ahhoz, hogy a dinnye meginduljon lefelé. Gurult, gurult, mint a lavina, füvet, virágot, mindent lehengerelve, és végül nagy zökkenéssel megállapodott, pontosan a borzvár kapujában.

Borz Berci ki akart jönni, hogy megnézze, mi ez a nagy robaj – de már nem tudott. A dinnye teljesen eltorlaszolta a kijáratot. Távolról odahallatszott Malackáék kárörvendő visongatása.-

– Kölcsöndinnye visszajár! Visszajár!

Malacka mégis tévedett, amikor azt hitte, hogy a borz lombhullató vasárnapig sem fog előjönni. Igaz, eleinte csak fújt, prüszkölt, mérgelődött magában, de aztán hamarosan ásott magának új kijáratot. És a következő reggelen a dinnye ismét ott volt a játszótéren, a hinta előtt, ugyanúgy, mint az előző napon.

Ürge Gyurka sírva fakadt, amikor meglátta, Malacka ellenben kijelentette, hogy a harcot nem lehet feladni, a dinnyét megint vissza kell görgetni a borzvár elé. Hadd lássa, hogy nem akármilyen ellenfelekkel van dolga!

A többiek fancsali képet vágtak. Sehogy sem fűlt a foguk az újabb bosszúhoz. Tapsi Ferkót izomláz gyötörte, Kisegér Kelemennek be volt pólyálva a farkincája, Mókus Péter pedig egyszerűen a fejét rázta. Hozzá sem nyúl többé ehhez a szörnyűséges, nagy dinnyéhez!-

– Könnyű neked, te az ágon is hintázhatsz! – ripakodott rá Malacka és már majdnem összevesztek, amikor megzörrent az avar és észrevették a sünt.

A sün ritkán járt a játszótérre, mert szúrt, és a többiek féltették tőle az orrukat. Most mégis odahívták, hogy adjon tanácsot, mitévők legyenek. A sün végighallgatta őket, aztán se szó, se beszéd, elővette kicsi nádkését és meglékelte a dinnyét. Csodálatos, illatos, piros belseje volt! Malackának és társainak tátva maradt a szája.

A sün elkezdett jóízűen falatozni, és nagyokat csettintett hozzá. Tapsi Ferkó két lábra állt, úgy bámulta. Kisegér Kelemen egyszeriben megfeledkezett a fájós farkincájáról. Ürge Gyurka akkorát nyelt, hogy hallani lehetett. Mókus Péternek és Malackának kicsordult a nyála. Erre a sün feléjük nyújtott egy-egy szeletet: – Tessék!

No, több se kellett! Kitörő ujjongással mind nekiestek a dinnyének. Mire a borz odasettenkedett meglesni, hogy mi történt, csupa vidám, jóllakott erdei gyereket látott. Malacka éppen teli pocakját simogatta, a sün pedig nádkésére tűzte az utolsó dinnyeszeletet és magasra emelte:-

– Köszönjük a finom dinnyét, Borz Berci!Ilyet akár mindennap ide guríthatsz nekünk!

Mindenki hangosan nevetett, míg a borz majd megpukkadt mérgében, amiért neki nem jutott eszébe, hogy a dinnyét inkább meg kell enni. Úgy elszaladt, hogy még most is porzik az út utána. Malacka rámutatott a dinnyehéjra:

– Ezt pedig most hordjuk oda mind az ajtaja elé!-

– Még mit nem! – intette le a sün. – Nem volt elég a bosszúból?

– Akkor hová tegyük? – kérdezték valamennyien.

– Hát nem tudjátok?…A szemétbe! – felelte a sün és egy darabbal máris elindult a játszótéri szeméttartó felé. A többiek szó nélkül utána.

 

 

Szepes Mária: Barackszüret

 

Panni, Smirgli és Csimpajkó annyira teleették magukat délben, hogy alig tudtak szuszogni. Nem csoda, ha mindhárman elálmosodtak. Smirgli lehevert a veranda hűvös kövére, Csimpajkó pedig Panni ölébe fészkelte magát. Dorombolásától Panni alig tudta a szemét nyitva tartani.

– Feküdjünk le egy kicsit – hívta a nagymama.

– Nem lehet – rázta a fejét a kislány. – Mindjárt kezdődik a barackszüret. A fa már nagyon fáradt a gyümölcsöktől. Megharagszik, ha nem segítünk neki.

– A fa szívesen vár még egy kicsit – nyugtatta meg Kati néni.

Pannit kétszer sem kellett biztatni. Jó mélyen elaludt a hűs, tiszta kis szobában. Arra ébredt, hogy Csimpajkó rátüsszentett. Pedig egyáltalában nem lett volna szabad ott feküdnie mellette a heverőn. Emlékezett rá, hogy Kati néni kitette a kertbe. Úgy látszik, beszökött az ablakon. Ő is jól kialudta magát a tilosban, felállt, nagyot nyújtózott, azután nesztelenül leugrott a földre.

– Jössz? – kérdezte a szeme Pannitól, és könnyedén felszökkent az ablakpárkányra.

Panninak rögtön eszébe jutott a barackszüret és gyorsan lesiklott a heverőről. Nagymama már kint várta Kati nénivel együtt a kertben. Forrón sütött a délutáni nap. A virágok bágyadtak voltak a hőségtől, körülöttük megrepedezett a száraz föld.

– Szomjasak szegények. Eső kellene – mondta Kati néni.

– Hoztam öntözőkannát! Mindjárt megöntözöm a virágokat – ajánlkozott Panni készségesen.

– Most nem szabad, mert a naptól nagyon kimelegedtek. Ha hideg vizet öntenél rájuk, éppúgy megbetegednének, mint te, ha felhevülten hideg vizet innál.

Elkezdődött a barackszüret. Katin néni létrát támasztott a barackfának és felmászott rá. Karjára akasztva vitte a kosarat, s kezében görbe végű botot tartott, amellyel magához húzta a távolabb levő ágakat.

De volt nála egy másik bot is, a végén kis kampóval és fátyolszövet zsákocskával. Azzal nyúlt a barackért; a kampóval letépte, a puha barack meg a zsákocskába pottyant, anélkül, hogy megsérült volna. Csimpajkó persze rögtön Katin néni után mászott és mindenütt útjában volt.

Nagymama a felső ágakról szedte a barackot, Panni meg azokról a lehajló ágakról, amelyeket már villás karóval kellett megtámasztani, nehogy letörjenek. Fürtökben lógott rajtuk az érett gyümölcs.

– Csak a pirosakat szedd, Pannikám! – figyelmeztette Kati néni – azután vigyázva rakd a kis kosárba. És emlékezz arra, amit mondtam: csak annyi barackot egyél, amennyit a nagymama megenged neked.

– Hány barackot ehetek? – Kérdezte Panni sóváran.

– Elég, ha négyet eszel belőlük.

– Ó, hadd egyek legalább ötöt! – könyörgött Panni.

– Nem lehet kislányom! Ma négyet és holnap négyet!

Panni duzzogva rakta kosárba a gyümölcsöt. Közben kiválasztott egy puha, illatos barackot és mohón megette. De nem is lehetett azt a barackot lassan enni, olyan mézédes és finom volt. Rögtön meg kellett ennie a másodikat, harmadikat, negyediket is. Most aztán nem tudta biztosan, melyik volt jobb. Többet azonban nem ehetett, ha engedelmes, jó kislány kart lenni. És Panni igazán az akart lenni.

…Később, mikor a baj már megtörtént, azt mondta Kati néninek és nagymamának, hogy a barackok rábeszélték az evésre. Igenis rábeszélték! Azt mondogatták:

„ Légy szíves, egyél meg engem is! Hát csak nem hagysz itt éppen engem?” Sőt, olyan barack is akadt, amelyik magától szétnyílt a kezében és emiatt nem lehetett kosárba tenni. Az egyik pedig egyenesen a szájába ugrott. Ez volt a legeslegédesebb. Addig-addig unszolták, erőltették, míg megevett…nem is tudja pontosan, hány barackot, mert még csak nyolcig tud számolni.

– Mégis, hányat ehettél? – kérdezte gondterhelten nagymama, miközben orvosságot adott neki.

– Nem tudom! – nyögte Panni pityeregve

– És mikor etted?

– Mikor bevittétek a házba a barackot Kati nénivel. Nagyon kellett sietni. A barackok azt mondták: „Gyorsan! Gyorsan!” Jaj de fáj! Nagymama, vedd ki a hasamból ezeket az utálatos barackokat! Nem akarok többé barackot enni! A barackok rosszak! Nem hallgatok rájuk többé!

– Biztos, hogy a barackok voltak rosszak? – kérdezte csendesen a nagymama.

Panni halkan nyöszörgött.

Nem biztos – suttogta szégyenkezve. Panni már estére jobban érezte magát. Vacsorát nem kapott, de nem is kívánt enni. Másnap reggelre pedig semmi baja nem volt.

 

 

Telegdi Ágnes: Málnaszüret mackófalván

 

A langyos nyári napsugár bekukucskált az ablakon, és megcsiklandozta Barnabás orrocskáját. Mackónk előbb félálomban megdörzsölte arcát, aztán egyszer csak kinyitotta a szemét. Barnabás kiszállt kiságyából és az ablakhoz ment. Ahogy lenézett a kertbe, meglátta a hatalmas kosarakat, melyeket Mackópapa készített elő. Erről eszébe jutott, milyen izgalmas eseményre is készül ma az egész mackócsalád.

– Málnaszüret! – rikkantotta el magát, s hangjára megéledt az egész gyerekszoba. Berni és az ikerlányok álmosan dörgölték szemüket. Ám Barnabás nem hagyta őket újra elszunyókálni.

– Menjünk gyorsan a konyhába! Tudjátok, ma fogjuk leszüretelni a sok finom málnát – mondta, s ezzel leszáguldott a lépcsőn. A konyhában Mackómama és Mackónagymama már a reggelit készítette. Barnabás mancsot mosott, és már neki is látott kedvenc reggeli kakaójának. Eközben Mackópapa lehozta a többi bocsot is, és alig tíz perc múlva boldogan falatozott az egész mackócsalád.

Reggeli után a szülők és nagyszülők vállukra vettek még néhány kosarat, a gyerekek pedig apró játék kosarakat kaptak. Néhány perc gyaloglás után elérkeztek egy apró ösvényhez, mely kedvenc málnásukhoz vezetett.

– Gyerekek – mondta Mackópapa komolyan –, a málnát mindannyian szeretjük, ezért jöttünk szüretelni, de nem szabad elfelejtenünk, hogy a bokroknak szúrós ágaik vannak. Így a legjobb lesz, ha én igazítom nektek el az ágakat, így könnyebben hozzáfértek. És mindenki vegye fel a védőkesztyűt!

– Nekem nem kell – okoskodott Barnabás –, úgy sokkal több szemet tudok összegyűjteni, ha nincs rajtam a kesztyű!

Mackópapa ismerte már fiacskáját, aki bizony gyakran ellenkezett. Még egyszer elmondta, miért kell a mancsokra kesztyűvel vigyázni, ám utána nem győzködte tovább Barnabást.

A mackók elkezdték gyűjteni kosarukba a piros málnaszemeket. Mackómama a két kislánnyal együtt keresgélte a legszebb gyümölcsöket, Mackónagymama és Mackónagypapa a sűrűbb részekre is bemerészkedtek, nekik nagy tapasztalatuk volt már a szüretelésben. Mackópapa Barnival és Bernivel dolgozott együtt. Mackópapa az igazán nagy szemeket óvatosan Barni és Berni szájába tette, akik hangosan kacagtak, mert mindkettőjük arca perceken belül élénkpiros színű lett a málna levétől.

Persze ők is szedegették kicsi kosárkáikba a gyümölcsöt, ám Barni kesztyű nélkül, igencsak nekibátorodva dolgozott. Nem telt el negyedóra, és egyszer csak mackónk keservesen feljajdult.

– Papa, valami megszúrt! – kiáltotta és mancsát szája elé kapta.

Mackópapa rögtön a segítségére sietett. Óvatosan megvizsgálta Barni mancsát, majd sóhajtva így szólt.

– Belement egy kis tüske, Barni, ezt azonnal ki kell szednünk.

– Papa, nagyon szúr – sírdogált Barnabás, akinek persze nyomban elment a kedve az egész málnaszürettől.

Ekkorra odaérkezett Mackómama is, akinél mindig volt kötszeres doboz.

– Add ide a mancsod, kicsim, először lefertőtlenítem, utána gyorsan kihúzom a tüskét. Ne félj, észre sem fogod venni – mondta és bekente kisfia tenyerét hűsítő balzsammal.

– De nem fog fájni, Mama? – pityergett Barnabás.

– Dehogy, kicsim, ne félj, máskor is szedtem már ki tüskét.
Ezzel Mackópapára kacsintott, aki, hogy Barnabás ne figyeljen a mancsára, mutatott neki egy kis katicabogarat, mely a kosár tetején mászkált. Barnabás odafordult, és ebben a pillanatban Mackómama egy gyors mozdulattal már ki is húzta a tüskét kisfia mancsából.

– Kész is vagyunk – mondta mosolyogva. – Ugye, észre sem vetted?

– Nem is fájt, Mama. Azért bekötözöd?

– Persze, gyere, teszünk rá egy kis kötést.

Így aztán Barnabás egyik kezén egy kis kötéssel, másikon pedig már védőkesztyűvel folytatta a munkát.

Amikor a nap a legmagasabbról sütött le rájuk, és nagyon meleg lett, a mackócsalád árnyékba húzódott. Mackónagymama kosarából előkerültek a finomságok, melyeket még reggel csomagolt. A fáradt medvék ettek, ittak, majd egy puha takarón kicsit szunyókáltak is. Kora délután indultak haza, hogy a frissen szedett málnát mihamarabb a jégszekrénybe tegyék. Másnap pedig igazi málnás finomságokat készítettek.

Mese forrása

Ki ette meg a málnát?

Készítsd el a

vershez tartozó

nyomtatható

bábokat,

játékokat!

Tudd meg, hogy melyek óvodás gyermeked legfontosabb képességei, amelyek fejlődésére szülőként nagyon fontos odafigyelned!

Olvasd el az egyszerű tippeket, amelyeket tehetsz érte a mindennapokban!