Barion Pixel

Zelk Zoltán: Párácska

 

Régen történt ez, nagyon régen, s olyan nagyon messze, hogy még a torony tetejéről sem lehetett odalátni. Egy kis felhőcske született a hegy fölött, de olyan szép göndör felhőcske, hogy a nap és a hold egyszerre bújtak ki az égen, csak hogy láthassák a kis felhőt.

A vihar is kézen fogta kis unokáit, a szellőket, így indult el velük meglátogatni Párácskát, a most született kis felhőt.
Büszke is volt a felhőpapa és a felhőmama gyönyörű gyermekére, és gyakran mondogatta felhőpapa szomszédjainak:

— Meglátjátok, mire megnő: zivatar lesz belőle!

— Az bizony —mondogatták a felhőszomszédok —, zivatar, de még országos eső is lehet… Csak felhőmama búsult, mikor ezt a beszédet hallotta: ő azt szerette volna, hogy mindig ilyen kicsi maradjon gyermeke, ilyen szelíd és göndör. Sohase kiáltson haragos villámszavakat, ne veszekedjen mennydörögve a földdel, s ne verje le jégkavicsokkal a gyümölcsfák virágait.

Amíg így aggódott felhőmama Párácska sorsa fölött, az egyre növekedett, egyre erősebb lett, s egyedül szaladgált a hegy csúcsai felett. Egyik reggel odaállt szülei elé, és így szólt:

— Most már megnőttem, erős vagyok, engedjetek el világot látni.

Felhőpapa büszkén nézett Párácskára, s így válaszolt:

— Menj csak, fiam, vándorold be az eget, szórjál villámokat, mennydörögj hangosan, légy erős, büszke felhő…

Felhőmama így szólt:

— Menj, fiam, járd be az eget, szeresd az erdőket, a rét virágait, és szelíd légy, mint nénéd, a szivárvány…

Párácska egy-két esőcseppet könnyezett, elbúcsúzott szüleitől, repülni kezdett az égen. Mikor egy erdő fölé ért, hallotta, hogyan sóhajtoznak odalent az ágak:

— Ó, felhőcske, öntözz meg minket, mert halálra száradunk!

A kis felhőnek eszébe jutottak anyja szavai, s megöntözte a tikkadt lombokat. Aztán tovább vándorolt, s egy rét fölé ért. Amikor meglátták az elsárgult fűszálak, mindnyájan könyörögni kezdtek:

— Ó, kedves felhőcske, ne hagyj szomjan halni minket!

Párácska őket is megöntözte, és boldogan hallgatta, hogyan kortyolják a fűszálak az esőcseppeket. De akkor már bizony nagyon kicsike felhőcske volt, úgy megfogyott az erdő és a rét megöntözése után, hogy még szállni sem tudott volna, ha meg nem könyörül rajta a szél,
és nem fogja erős karjai közé.

Alkonyodott már, mikor egy búzatábla fölé ért, ahol a gazda éppen szomorúan leste az eget. Mikor a kis felhőt meglátta, örömmel felkiáltott:

— Ó, drága felhőcske, vidítsd fel az én kalászaimat, mert ha elszáradnak, nem süthetek kenyeret a gyermekeimnek!

A kis felhő rögtön esővé változott, s a szomjas kalászok boldogan hajladoztak az esőben. A szél pedig hiába kereste kis barátját, mert az már eltűnt az égről, hogy tovább éljen falevélben, fűszálban, margarétában, búzában, kenyérben.

 

Mester Györgyi: A szárnyas kicsi felhő

 
A folyó felett szállongó párából, a nyárvégi napocska melegének segítségével, apró felhő
formálódott.

Hófehér volt és bolyhos, mint egy újszülött kisbárány. Eleinte csak lebegett a lustán
hömpölygő nagy víz felett, majd a játékos kedvű szél meglódította, és a fák csúcsáig repítette.
De csak addig, és nem tovább.

Ahogy visszanézett a folyóra, a vízben észrevette a fölötte keringő, suhanó felhők tükörképét.
Látván, hogy rokonai, a nagyobbnál-nagyobb felhők odafönn a magasban tornyosulnak, maga
is felemelkedni kívánt közéjük. Mivel azonban nagyon könnyű volt, szinte súlytalan, önnön
erejéből nem volt képes feljebb szállni.

Sóvárogva nézte a hatalmas felhőket, amelyek különböző alakzatokat, és eltérő színárnyalatot
vettek fel. Némelyik óriás, sötétszürke szörnyre hasonlított, melynek ormánya, szarva volt,
néha pedig úgy néztek ki, mintha valaki halványsárga tésztát dagasztott volna egy terjedelmes
teknőben. Leginkább azonban a nem ijesztő, hanem kellemes látványt nyújtó hófehér, habos
felhőket irigyelte. Szépnek tartotta őket.

A felhők hol úsztak, hol csendben hömpölyögtek, néha azonban a felerősödő szél jól
meglódította őket. Ilyenkor olyan sebesen haladtak, hogy szemmel szinte követhetetlenek
voltak.

Miért vagyok csak én ilyen kicsi? Vajon hogy lehetne belőlem is nagy, felnőtt felhő? –
töprengett magában a felhőcske.

Teltek a napok, és beköszöntött az ősz.
Az ég még mindig kék volt, hol felhősebb, hol tisztább, az éjszakák azonban egyre
hűvösebbek lettek. Ekkor, egyik napról a másikra, váratlanul visszatért a meleg. Szinte
kánikulai hőség váltotta fel a kellemes, őszi időt.

A „vénasszonyok nyara” teljes erejéből megmutatta magát. A folyó minden egyes nappal
langyosabb lett, és a nagy melegtől egyre több víz párolgott el belőle. Apró felhőfoszlányok
keletkeztek a párából.

A mi felhőcskénk látva ezt, hívogatni kezdte a kicsi felhőkezdeményeket, csatlakozzanak
hozzá. Két felhőgyerek elfogadta a meghívást. Felemelkedtek a fák csúcsáig, és jobbról-balról
hozzákapcsolódtak felhőcskéhez.
Hármasban már egész terjedelmesnek látszottak, majdnem olyannak, mint egy felnőtt felhő. A
szél – átérezve a felhők kívánságát, és látván, milyen elszántak -, a segítségükre sietett. Nagy
levegőt vett, és a magasba fújta, röpítette a kis hármast.

A felhőcske a magasból meglátta magát a folyó tükrében. Hozzácsatlakozott két felhőbarátja
olybá tűntek mellette, mintha az ő szárnyai lennének.

Egymásra néztek, összemosolyogtak, és az együttérző szél, egy újabb óriási fújásával, még
magasabbra röpítette őket.

Így sikerült a felnőtt felhők közé kerülniük. Boldogan vegyültek el közöttük, és azontúl velük
együtt suhantak, úsztak, röpültek az égen a nagy ismeretlen, de titokzatos és csodás tájak felé.
 

Fésűs Éva: Esőmese

 

Ősz van. Locsipocsi eső kotyog, fecseg szünet nélkül az ablak alatt. Pletykázik a mindig szomjas, öblös torkú csatornával, az meg tüstént továbblocsog mindent a vízgyűjtő dézsának. A kövér dézsa egy percig sem bír semmit magában tartani, mert lyukas, ezért aztán csobogva, csörgedezve adja tovább az eső meséit a kerti útnak, amitől valamennyi olyan kacskaringós lesz, hogy se vége, se hossza.

A bádoghasú öntözőkanna mindezt hűvösen hallgatja a veranda sarkában, csak elvétve szól közbe, ha egy-egy eltévedt vízcsepp nagyot koppan rajta. Haragszik az esőre, mert szeszélyes és kiszámíthatatlan. Sohasem akkor érkezik, amikor várják.

Az öntözőkanna még arra az esetre is nagyon jól emlékszik, amikor nyáron egy tulipán torokgyulladást kapott a kertben a szárazságtól.

Doktor Duruzsi Darázs baljós zümmögéssel röpdöste körül a bágyadozó virágot.

– Záporesővel gargarizálj! – dünnyögte – Ennek az az egyetlen orvossága.

Igen ám, de hogyan, amikor hetek óta nem volt eső, és egy tenyérnyi felhő sincs az égen?

-Zzzz! – mondta komoran Duruzsi doktor. – Az eset súlyos. Én felírom az esőt jázminlevélre. Ha itt nincs, a nagy hegyek mögül kell megszerezned, de ez már a te dolgod.

Fizetségül magával vitt egy morzsányi virágport és továbbrepült a fonnyadó rózsákhoz. Annyi betege volt, azt sem tudta, melyik virágkehelybe kukucskáljon. Az egyik korán hervadt, a másik nem tudott kinyílni, a harmadik fejfájást kapott a saját illatától – de egyik sem volt olyan lázas beteg, mint a tulipán.

-Mi lesz velem? – sóhajtotta – Hiszen én nem tudok elmenni az esőért!

A kerti ösvényen csigabiga ballagott maga húzta, fényes országútján. Rosszkedvűen nyújtogatta a szarvait.

-Ugye, neked is hiányzik az eső? – szólította meg a tulipán.

-Hiányzik, bizony, de addig semmi sem lesz belőle, amíg a békák nem kuruttyolnak érte.

A tulipán nem szerette a békákat, mert mindig udvariatlanul fickándoztak a virágok között. Most mégis megszólított egy arra ugráló zöld pocakost.

-Nagyon kérlek, segíts rajtam! – suttogta, és megmutatta Duruzsi doktor receptjét.

-Eső? Hehe! Az kéne, meg egy kis szivárvány! – heherészett a zöld pocakos, miközben szórakozottan elkapott a nyelvével egy vigyázatlan legyecskét. – Kérésedet továbbítom a szélnek, mert amíg ő nem fúj, semmi sem lesz az egészből. De addig se csüggedj, kis tulipán, fel a fejjel, majd csak beborul!

Azzal hipp-hopp-zsupsz! – továbbugrált, és belefejeselt a közeli patakba.

Amint a tulipán a vízcsobbanást meghallotta, még jobban szenvedett. Legszívesebben ő is a sekély vizű patakba vetette volna magát, de nem tehette, hiszen a virágok egy helybe gyökerezve élik le az életüket.

A szél meghallotta a béka vartyogását, és nyomban forgolódni kezdett, de csak száraz port kavart.

-Jaj, ne! Ne! – fulladozott a tulipán. – Inkább erre a jázminlevélre kellene esőt hoznod, hogy meggyógyuljak.

A szél aprócska förgeteg volt, ház körül szemetet söprögető, és nem tudott átrepülni a magas hegyeken, de röstellte bevallani, ezért azt mondta:

-Akár egész felhőszakadást is hoznék neked, tulipán, de addig nem lehet eső, amíg a csacsi nem ordít érte!

A csacsi a sövénykerítés mellett legelészett. Felkapta szürke fülét.

-I-ááá! Olyan szép hangom van, hogy attól minden felhő sírni kezd, de addig mégsem lesz eső, amíg a madarak magasan repülnek.

-Madarak! Madarak! – integetett felfelé a tulipán. – Gyertek, szálljatok le egészen alacsonyra, hogy megjöjjön az eső, és én meggyógyuljak!

A madarak visszaintegettek.

-Bizonyos, ha mi lejjebb szállunk, megerednek az ég csatornái, de kitárt karjával ijesztget minket a madárijesztő. Amíg ő nem ad engedélyt, hogy leszálhassunk, addig nem lesz eső.

-Ó, hiszen ez nagyon egyszerű! – derült fel hirtelen a tulipán. – A madárijesztő itt áll a szomszédos konyhakertben, csak szólni kell neki, és minden rendbe jön.

A madárijesztő csakugyan ott állt, és nagy tekintélynek örvendett, mert minden délután megnőtt az árnyéka, és azt beszélték, hogy a kalapját valamikor okos ember viselte. Most mégis sajnálkozva tárta szét a karját.

-Mit képzelsz, tulipán? Én azért állok itt, hogy a madarakat elhessegessem. Ha nem így teszek, elveszik tőlem a kalapom!

-Ezt igazán nem kívánhatom! – sóhajtott bocsánatkérően a tulipán és csüggedten lehajtotta a fejét. „Holnapra végem” – gondolta, mert már alkonyodott és felhő sehol sem látszott az égen.

S akkor egyszer csak hirtelen, csodák csodája, mégiscsak megeredt a zápor! Ezüstösen peregve, szitálva, üdítve omlott a piros tulipánra. De jutott belőle a rózsáknak, a sárguló bajszú fűkatonáknak, sőt még a bánatos csigabigának is, aki úgy felvidult tőle, és egyszeriben olyan erősnek érezte magát, hogy aznap emeletes házról álmodott.

Felhő pedig most sem úszkált az égen, sőt úgy tűnt, mintha a lemenő nap fénye megkétszereződött volna. Mosolygós kislányarc hajolt a virágok fölé.

-Szerencse, hogy hazajöttünk, mert még kiszáradt volna a kertünk! – hallotta a tulipán, mialatt tűzpiros torkát hűsítve öblögették a vízcseppek. Csodálkozni sem volt ideje, csak akkor, amikor már lement a láza, és az öntözőkanna is megpihent a kerti úton.

-Varázslat történt! – lehelte a tulipán.

-Dehogy! – kottyant meg a maradék víz az öreg kannában. – Csak egy kislány jó szívvel cselekedett.

-Méhozzá egészen kicsi kislány! – bólogattak a magukhoz tért rózsák, mire az egész kert mosolyogni kezdett.

A béka ámuldozva pillogott ki a patakból. Még ilyet!… Elhallgattak a madarak, a szél meg se zizzent a bokorban, a madárijesztő pedig mélyen a szemére húzta híres kalapját. Mindenki elgondolkodott a dolgon – csak a csacsinak nem jutott eszébe semmi, de hát ezt őtőle nem is lehet rossz néven venni.

Zelk Zoltán: A patak meséje

 

A patak szélén álldogáló bokor egyszer megkérdezte a locsogó pataktól:

– Mondd, hová sietsz, hogy sohasem állsz meg? Mi dolgod van tulajdonképpen?

– Elmondanám – felelte a kispatak -, ha versenyt futnál velem, mert hosszú ez a történet, s nincs időm órahosszat beszélgetni. De, ha akarod, utam végén elmondom a folyóparti fának s megkérem, hogy üzenje meg neked egy falevélen.

A bokor örömmel beleegyezett, s várta, hogy mikor jön meg a falevélre írt üzenet. Nem sokáig kellett várnia, harmadnap odaérkezett a természet postása, a szél, s a bokor ágai közé hajította a folyóparti fa üzenetét. Köszönt is, de nem állt meg, hiszen még messzi út várt rá, erdőkbe, kertekbe, hegyek tetejére vitte a rábízott faleveleket.

A patakparti bokrok kíváncsian hajoltak össze a lombjaikkal, valamennyien tudni akarták, mi van a levélben. De várniok kellett, míg kisüt a nap, mert bokortársuk már bizony öreg volt, s csak napfénynél tudott olvasni. Mikor aztán a nap kisütött, megtudhatták végre, hogy miért olyan sietős az útja a pataknak.

– Egyszer régen, nagyon régen, négy testvér élt a földön: négy kis forrás. Nagyon szerették egymást, boldogan éltek együtt a hegy tövében, csak azon búsultak, hogy nem vándorolhatják be az egész világot. Öreg barátjuk, a hegy, azt tanácsolta nekik, hogy az egyik induljon világgá, s ha hazajön, mesélje el a többieknek, hogy mit látott. Így is történt.

Nagy búcsúzkodás, sírás-rívás közben útra kelt a kis forrás, miközben a hegy, a szél s az erdő jó tanácsokat kiabáltak utána. De hiába várták, elmúlt egy év, elmúlt kettő, elmúlt három, a forrás még mindég nem tért vissza.

Amikor aztán a negyedik évben is hiába várták, elhatározták, hogy egyikük elindul s megkeresi. Igen ám, de hol, merre, mikor már negyedik éve nem hallottak róla semmit? Így töprengtek, szomorkodtak, mikor váratlanul egy madár szállott le hozzájuk, s kéretlenül is megszólalt:

– Nagy hírt hozok nektek a testvéretekről! Akár hiszitek, akár nem, már nem forrás ő, hanem tenger! Olyan nagy és hatalmas, hogy három hét alatt sem tudok átrepülni a partjai között. Ő már nem jöhet többé közétek, de nagyon vágyik utánatok, s ezért arra kér, hogy ti menjetek hozzá.

Egyéb sem kellett, az egyik forrás rögtön útra kelt, s ment, amerre a madár vezette. De ő sem jött vissza, sem egy, sem két, sem három év múlva, helyette is madár jött el a negyedik évben.

– Akár hiszitek, akár nem, folyó lett a ti testvéretekből! Nagyon vágyik már utánatok, kér, hogy menjetek el hozzá… Amikor idáig ért a bokor az olvasásban, megszólalt a patak:

– Egy percre megállhatok, a végét már én mondom el. Amikor ezt meghallottam a madártól, én is útra keltem. Patakká változtam, s azóta is mindennap elszaladok folyóvá lett testvéremhez. Legkisebb testvérem, a forrás üzenetét viszem a folyóhoz, ő pedig a tengerhez. Így élünk mi négyen azóta is együtt, így szeretjük egymást továbbra is, s így fogjuk szeretni, amíg világ a világ…

 

Készíts

játékokat 

vízi élőlényekről

a gyerekeknek!

Legyél a Játéktár tagja!

 

Mester Györgyi: A csacsogó kispatak

 

A tavaszi hóolvadást követően, az erdei barlangból egyszer csak felszínre bukkant egy vékonyka vízerecske. Még patakocskának se volt mondható, hiszen alig csörgedezett benne víz, de az élni akarása hatalmas volt, ezért a tavaszi esőktől megerősödve, buzogva, nagy lelkesedéssel folytatta útját a szelíd domboldalról lefelé.

Amikor lapos részre, kavicsos talajra ért, kicsit szétterült, de csak annyira, hogy azért az a létét, a további haladását ne akadályozza.
Vidáman csobogva folytatta megkezdett felfedező expedícióját. Furdalta a kíváncsiság, milyen lehet a világ az addig megismert erdőn, dombokon és füves réteken túl? Van-e valahol egy nálánál jóval nagyobb víz, amivel érdemes szövetségre lépni, egyesülni vele?

Kavicsos medrében hát virgoncan, csacsogva haladt tovább. A kisebb szikladarabokon átbukfencezett, a nagyobbakat megkerülte, közben hófehér habfodraiban gyönyörködve tudatta a környezetével, hogy ő itt van, és már nem lehet megállítani, nem lehet őt csak úgy eltaposni.
Egy idő után már ki is törlődött az emlékezetéből, honnan került a napvilágra, hogyan jutott a karsztbarlangból a felszínre, de arra mérhetetlenül kíváncsi volt, mi van előtte, mi vár még rá, merre vezet az útja?

Örömmel találkozott volna egy nagyobb, legalábbis, nálánál nagyobb vízfolyással. Előre haladtában hát folyton kérdéseket tett fel mindenkinek, akivel csak összehozta a sors. Amikor szomjazó madárka szállt le a partján, rögtön nekiszegezte a kérdést.

– Mit láttál, jártodban-keltedben, kis madárka? Van-e arrafelé, amerre én haladok, nagyobb folyó, esetleg állóvíz?

A madárka azt felelte.

– Amerre én jártam, ott csak magas fenyőóriások, sűrű bokrok voltak. Még fészket rakni se volt könnyű közéjük. De legalább, ha sikerült, a nagy bozótban védve voltak az otthonom, és a fiókáim.

A madárka, miután szomját oltotta, tovarepült. A nyári esőktől időközben folyóvá duzzadt patakocska is folytatta az útját. Nem sokkal később, inni vágyó szarvasok sorakoztak fel a partján. Nem tudta megállni, hogy őket is ki ne faggassa, láttak-e, jártukban-keltükben, valami nagyobb vizet, vízfolyást?

A szarvasok először szóhoz se jutottak, csak nyelték nagy kortyokban a vizet, de miután a szomjukat oltották, szóba elegyedtek a folyóval.

– Amerről mi jöttünk a csordával, ott csak az odvas fák törzsében, a nagyobb tócsákban megálló esőlével találkoztunk, azért is voltunk olyan nagyon szomjasok. Köszönjük neked kis folyó, hogy ihattunk belőled.

Az immár folyóvá duzzadt kis patak, a választól kicsit csalódottan folytatta az útját. Továbbra is kerülgette a nagyobb kődarabokat, átbucskázott a kisebbeken, és be nem állt a szája. Folyton csak csacsogott, kérdezősködött, minden elébe kerülő ismerőstől, idegentől.
Néha halakkal is módjában állt összetalálkozni, az ívóhelyükre igyekvő pisztrángokkal, de ők fontos dolguk miatt annyira siettek, szóba se álltak a folyócskával. Az pedig csak haladt tovább, előre, lelkesedése nem csökkent.

Egyszer csak, váratlanul, útját állta egy mocsár. Hogy „mocsárnak” hívták, azt nem tudta, hiszen még sohasem volt érkezése ilyen látványhoz,
de azonnal megtapasztalta, hogy innen bizony nehéz lesz tovább jutnia. A mocsár sekély, iszappal, sűrű növényzettel telített vize akadályozta a haladását, de szerencsére, épp jöttek az őszi esők, amelyek annyira felduzzasztották, hogy át tudott vergődni rajta. Itt persze kérdezősködni se állt meg, mert attól félt, a mocsár feltartóztatja, akár örökre foglyul ejti, és akkor sose jut el végcéljához, valami nagyobb, bő vízű folyó
rokonhoz, vagy terjedelmes, nagy mélységű állóvízhez.

Persze, jó szokását továbbra se adta fel, változatlanul csobogott, csacsogott továbbra is. Már nagy utat tett meg, amikor maga fölül egyszer csak ismeretlen eredetű berregést hallott. Váratlanul egy nagyobb árnyék tűnt fel, majd egy hatalmas szerkezet magasodott elébe. Még
a ragyogó napocskát, állandó kísérőjét is eltakarta egy időre.

A hajó – bár a nevét nem ismerte, de attól a hajó még az maradt, ami volt -, nem válaszolt a kérdésére: hova is vezet az a nagy víz, amibe – az úszó, lebegő hajó alatt – most ő is belészaladt?

Mit tehetett mást, most már a nagy vízzel együtt, kettesben folytatták az útjukat. Időközben az ő fodros, hófehér hullámai is egyre nagyobbak lettek, és a hangja is kissé megkomolyodott. Már nem csacsogott, inkább morgott egy kicsit, de azért a tudásvágya, a kíváncsisága nem múlt el.

A sok erőfeszítés, és kitartás végül meghozta gyümölcsét. Társával, a széles hömpölygő folyóval együtt elérték a Nagy Vizet, és a valamikori kis patakocska, kacagva, csobogva, örömmel torkollott bele a tengerbe…

 

Tony Wolf: Mesél az erdő – Az árvíz

 

A legfeketébb éjszaka van. Az erdei állatok alszanak. Hirtelen hatalmas égzengés hallatszik. Olyan erős a dörgés, hogy néhányan felriadnak álmukból. Vannak, akik nem ébrednek fel. Mások hallják, de a másik oldalukra fordulnak és alszanak tovább. Akik ijedten felriadnak, az ajtóhoz mennek és az eget kémlelik.

-Vihar? Ebben az évszakban? Még olyan messze a tavasz!

Az égbolton sűrű felhők rohannak. Csak néha dereng elő mögülük a hold. Esni kezd. Ez bizony nem egy szokásos eső. Elek egér kezdi felfogni. Aggódva dörmögi:

-Ez már nem is eső, ez inkább felhőszakadás!

Tovább esik hajnalig, majd egész nap és egész éjjel. Két nap és két éjszaka után már minden csuromvizes. Utána havazik, aztán olvad és a vizek áradni kezdenek. A szárazföld eltűnik a víz alatt.

-Ez nem tarthat így sokáig – gondolják az állatok – Hamarosan abbamarad.

De esik tovább. A patakok kiáradnak, a tavak tengerekké nőnek. A víz tovább emelkedik. Először a vakond kénytelen elhagyni a lakását. Riadtan mászik fel egy magaslatra.

-Az összes járatom víz alá került! – jajgatja. – Majdnem belefulladtam magam is.

Tanácstalanul bújnak össze az állatok.

-Építenünk kell egy nagy tutajt. Arra minannyian felszállunk, amíg az eső el nem áll – javasolja a mókus.

-Már túl késő – mondja a hód. -Mire a tutajjal elkészülnénk, megfulladhatunk!

-Hát akkor mit csináljunk? – kérdezik az egérlányok aggodalommal telve.

-Alkossunk csoportokat! Minden csoport készít magának egy vízi járművet. El kell innen mennünk.

-De hová?

-A dombokra, ahová a víz nem ér el. Nézzetek utána minden lehetséges dolognak, ami úszik!

Esik egyre tovább. Az állatok otthagyják lakásukat, csak a legszükségesebbeket viszik magukkal. Feketerigó úr ismét csónaknak adja fészkét az egérlányok számára. A hangyák konzervdobozokba és dióhéjakba szállnak, a hörcsög ezúttal is kényelmesen felszáll a teknős hátára, míg a békáknak egy faág is elég. Néhány kis tutaj a rendelkezésükre áll. Azokat is igénybe veszik. De nézzétek csak a pelét! Két egérrel ül egy ládán és alszik! Ez tényleg hétalvó.

Igen, az állatok elmenekülnek. Hogy hová, azt ők maguk sem tudják. A kabócát nem hagyja el a bátorsága. Akármi is történjék, csak gitározik. A víz felett repülnek a madarak. Józsi holló fontoskodik:

-Két fokkal keletre! – károgja. – Aztán három fokkal délnyugatra!

-Mit mond? – kérdezi a vakond. A nyuszi a távcsövön át kémlel.

-A távolban egy domb! – kiáltja. – Magas fák vannak rajta. Oda kell mennünk!

A hosszú karaván a domb felé indul. Másnap reggel megszűnik az eső, és az állatok fellélegeznek.

-Na nézd csak! – kiáltja a borz és az égre mutat. Az esőfelhők továbbhaladnak és egy halvány kis napsugár tűnik elő. Az utazás véget ért.

-Hurrá, célba értünk! – kiáltják az erdőlakók.

 

 

A róka és a kácsák  – magyar népmese

 

Egyszer a róka séta közben a tópartra ért. A tóban kácsák úszkáltak.

Amint meglátta a róka a kácsákat, mindjárt kacsapecsenyére fájt a foga. Gondolkozott, hogy foghatna meg csak egyet is. Tudta, hogy a kácsák nagyon kíváncsiak, bekiáltott nekik:

– Gyertek csak közelebb, majd szép mesét mondok!

– Halljuk mi innen is – felelték a kácsák -, csak mondjad!

– De messze vagytok ám, nem tudok akkorát kiáltani. Jöjjön ki közületek egy, annak majd a fülébe súgom, az azután elmondja a többinek. De okos jöjjön ám ki, mert a szamár elfelejti!

A kácsák mind kijöttek a partra, mert mind okosnak tartotta magát, a róka azután, amelyik legközelebb volt hozzá, megfogta, a többi pedig szétrebbent.  

 

Gárdonyi Géza: A kiskacsák

 

Még javában tartott a tél, mikor Kácsa anyó ráült a tojásaira. Kilenc tojása volt összesen. Tudta azt Kácsa anyó, hogy abból kilenc kiskacsája lesz. Mikor a hó elment, Kácsa anyó fülelni kezdett a tojásokra.

– No, melyiktek él már? Amelyik él, zörgessen.

Egyszer csak megkoppant az egyik tojás. Gyönge kopogtatás hallatszik belőle. Kácsa anyó behorpasztotta az orrával a tojást, hát kibukkan ám egy kis sárga ostoba fejecske a tojásból, és azt mondja vékony gyerekhangon:

– Sáp, sáp.

Ami bizonyosan annyit tesz: – Jó reggelt kívánok.

Kácsa anyó visszafelel erre vastag öreg hangon:

– Sáp, sáp.

Ami meg valószínűleg annyit jelent: – Isten hozott! Bújj csak elő!

A kiskacsa előkecmereg a tojásból ügyetlenül, ostobán. A nagy kacsa meg fölemeli a szárnyát, és azt mondja:

– Bújj csak ide! Itt jó meleg van.

Persze, ezt is sáp szóval mondta. A kacsanyelv csak ebből az egy szóból áll, de ezzel ők mindent meg tudnak mondani. Aztán még aznap előbújt valamennyi. Olyan sárgák voltak, mint a tojás sárgája és olyan gyöngék, hogy alig tudtak a lábukon állni. Kácsa anyó akkor nagyot kiáltott a konyha felé:

– Sáp, sáp!

Ott meghallották. Hamar vizes korpát meg vágott csalánt hintettek a szakajtó kosár elé, és kirakták a kiskacsákat. Azok eleinte kedves butasággal néztek a vizes korpára: nem tudták, mire való. De Kácsa anyó megint sápogott nekik, s megmutatta, hogyan kell felnyitni azt a kis lapátforma kacsaszájat, és hogyan kell belevetni a vizes korpát.

No, belaktak ott mindjárt úgy, hogy félreállott a bögyük is a vizes korpától. Hanem akkor nagy sírás következett az evés után:

– Mi bajotok van? – kérdezte az öreg Kácsa.

– Szomjasak vagyunk – felelték az aprók.

Akkor az öreg Kácsa a vizes tányérhoz billegett, és ivott.

– Így igyatok.

A kiskacsák bámulva nézték, hogyan kell inni. Nem nehéz az, csak bele kell dugni a kis lapátot, aztán fölnézni a gerendára: a víz leszalad a gégén. Mikor ezt elvégezték, az öreg Kácsa azt mondta nekik:

– Aludjunk, gyerekek.

A szárnya alá szedte őket. Az egyik olyan ostoba volt, hogy csak a fejét dugta be anyja tollai közé, azt gondolta, hogy egészen benne van.

– Jaj, de ügyetlen vagy! – mondotta az öreg Kácsa. Azzal betol­ta az orrával maga alá azt is.

Alvás után már olyan erősek voltak a kiskacsák, hogy valamennyien tudtak járni. Ott illegtek-billegtek az anyjuk mellett. Egyik-másik még lerogyott, vagy felfordult, és az ég felé kapálódzott a lábával, de félnapi gyakorlás után már valamennyi jól tudta rakni a lábát.
A vizes tányér különösen tetszett nekik. Belement volna mind a kilenc egyszerre, ha belefért volna.

– Fürödjünk – mondották az anyjuknak.

– Megálljatok – felelte az anyjuk –, majd egy-két hét múlva elvezetlek benneteket a tóra. Az nagy víz. Nagyobb, mint az egész szoba, még az udvarnál is nagyobb. Abban aztán fürödhettek akár egész nap is.

A kiskacsák türelmetlenül várták ezt a napot. Végre egy szép enyhe napon megindult velük. Ő már tudta a járást. Ment, ballagott, egyenesen le a tóhoz. Amint a kiskacsák meglátták a tavat, nagy örömmel kiáltozták:

– Mekkora víz! Milyen nagy víz ez!

Rohantak a partról, de úgy rohantak lefelé, hogy egyik-másik hatot is bukfencezett.

– Megálljatok! – kiáltott az öreg Kácsa –, majd én megyek elől.

De már akkor a kis kacsák mind ott úszkáltak a vízben. Le-lebuktak, nagyokat ittak. Most is ott vannak, ha még haza nem mentek.

 

Játék a ruhadarabokkal

Készíts

a vízi élőlényekkel kapcsolatos

nyomtatható

játékokat

a gyerekeknek!

 Az aranyhal – magyar népmese

 

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren túl, a hármas üveghegyen is túl, túlonnan túl… Megálljatok csak, nem jól kezdettem… Hát: volt egyszer egy király. Magyar király volt az, mert Budán lakott. Melyik volt, nem tudom, elég az, ahogy egyszer ez a király az Óperenciás-tengeren túl járt háborúba, s amikor onnét visszaindult, a tengerben meglátott egy aranyhalacskát.

– Hej – mondta a király -, ha ezt hazavihetném a leányomnak!

Nosza, egyeszriben hálót eresztenek a tengerbe tízen is, húszan is, s kifogták az aranyhalacskát.

Vagy örült, vagy nem a király, de a királykisasszonynak, mikor meglátta az aranyhalacskát, még a könnye is kicsordult szertelen örömében.

Aranytálba tette az aranyhalacskát, s nézte, nézte, folyton nézte, amint úszkált, fickándozott a vízben. Hanem egyszerre csak nőni kezdett a halacska, nőtt, nőtt, s akkorára növekedett, hogy nem fért el a tálban.

– Jaj, Istenem, nagyobb tál kéne! – mondotta a királykisasszony. – Édesapám, van-e nagyobb aranytál?

– Van, lelkem, leányom, száz is, de egyebet mondok én neked. Ásatok a Margit-szigeten halastavat, annak a fenekét, oldalát kristályüveggel kirakatom, ott lesz csak igazi jó helye.

Még egy nap sem telt belé, nagy tavat ásatott a király, a tónak fenekét, oldalát kristályüveggel kirakatta, csináltatott rá arnycsorgót, azon csorgott a tóba a Duna vize. Az aranyhalat a tóba eresztették, de aznaptól fogvást nem is volt a palotában maradása a királykisasszonynak: minden áldott nap átcsónakázott a szigetre, s nézte, nézte az aranyhalat.

Na, telt-múlt az idő. Egyszer rettentő égiháború kerekedik, csurog az eső, mintha dézsával öntenék, megárad a Duna, kicsap a szigetre, s úgy elsöpört mindent, de mindent, hogy csak a kopasz föld maradott. Azám, elvitte az aranyhalat is.

Hej, Istenem, Istenem, édes jó Istenem, búsult a királykisasszony, éjjel-nappal hullott a könnye, mint a záporeső, hiába vigasztalták, hiába hoztak minden szépet, minden ékeset,ami csak volt kerek-e földön – azt mondta:

– Sírok, sírok, mindég sírok, amíg az én kedves aranyhalam meg nem kerül.

Mondjam, nem mondjam, ha nem mondom, úgyis tudjátok: búsult a király is, félt, hogy kifogy egyetlen lányából. Nosza, kihirdettette az országban, hogy aki megtalálja az aranyhalat, s elevenen Budára hozza, annyi aranyat ád, hogy a hetvenhetedik unokája is négylovas hintón járhat.

Bezzeg hogy halászni indult minden lélek, még az is, aki annakelőtte nem halászott, különösen a Duna s Tisza mentén. Csak egy halászlegény akadt, egy Tisza menti halászlegény, aki egész nap a Tiszán csónakázott, de a hálóját ki nem vetette, csak búsult, szomorkodott. Azért búsult, azért szomorkodott ez a halászlegény, mert nem adták neki azt a leányt, akit szeretett, s aki igaz szeretettel volt őhozzá. Meghiszem, hogy nem adták: nagyúri kisasszony volt az a leány, Tisza mentén a leggazdagabb földesúrnak a leánya!

No, ha a király búsult a leánya miatt, búsult ám a halászlegény miatt is az apja. Eleget mondta, de hiába mondta:

– Tedd le az eszedet arról a leányról, fiam! Nem való az szegény legénynek.

Beszélhetett annak, akár a süketnek, nem hallotta, s minden este üres tarisznyával tért haza. Bizony ha üres tarisznyával, annál több halat fogott az öreg. Egy nap azonban megesett, hogy csak egy halat fogott, hanem ez elég is volt, mert akár hiszitek, akár nem, az aranyhal volt ez.

Hej, uramteremtőm, volt öröm, de mekkora!

– No, fiam, ne búsulj – mondotta az öreg -, kifogtam az aranyhalat! Jere, vigyük Budára.

Mindjárt nekicihelődtek, s addig mentek, mendegéltek, míg Budára nem értek. Ott mindjárt a király színe elé vezették, s mikor a király meglátta az aranyhalat, nagyot kiáltott, hogy megrezdült belé a palota. Abban a pillanatban beszaladt a királykisasszony, s alig tudták felmosdatni, úgy elájult a szertelen örömtől.

Bezzeg volt becsülete az öreg halásznak meg a fiának. A király az asztalához ültette, s három napig el sem eresztette. Akkor méretett a kincseskamrából hat szekér aranyat: mind a hat elé hat ökröt fogtak, s úgy vitték a Tisza mentére, a vén halász kunyhójához. Hm, de az arany mellett még egy falut is adott a király az öreg halásznak, s nemességre emelte a jobbágysorból! Mindjárt más nevet is adott a falunak a király. Azt mondta: mától fogva Halász legyen a falu neve, de még a tied is, öreg!

No, mikor ezt megtudta a földesúr, egy szó nem sok, annyit sem szólt a fiatalok dolgába, hanem nagy hirtelen papot hívatott, s csaptak olyan lakodalmat, hogy hét álló hétig nem szakadott vége. Akkor a fiatalok dióhéjba kerekedtek, s a Tiszán leereszkedtek.

Így volt, vége volt, mese volt.

 

Tony Wolf: Az új uszoda

 

Oh, jaj! Majdnem baj történt!

Meleg nap volt, az állatok lihegtek és izzadtak a napon. Egy kis egér állt a patakparton.

-De jó hűvös a víz! – gondolta az egér. Nem sokáig tépelődött, hanem máris beugrott a vízbe. Csakhogy egyáltalán nem tudott úszni. A sodrás egyből elkapta és ragadta magával.

-Segítség! Segítség! – kiáltozta az egér kétségbeesetten.

Ki tudja, mi történt volna, ha Tüsi éppen nincs a közelben. Felkapott egy szál virágzó ágat, és odanyújtotta a kapálódzó egérnek.

-Jó erősen tartsd magad! – kiáltotta. Az egér szót fogadott és így megmenekült.

Az állatok összegyűltek és izgatottan tanácskoztak.

-Mit tegyünk ebben a hőségben? – keseregtek – Nem vagyunk mindnyájan olyanok, mint a hód vagy a béka. Nem tudunk úszni. De akkor is meg akarunk mártózni!

-Nagyon egyszerű – mondta a hód – építünk egy uszodát!

Azon nyomban munkához is látott. A mérőszalaggal kimérte a három medence helyét.

-Itt már el is kezdhetünk ásni – mutatott az első helyre.

-Itt a mezőn? Hiszen itt nincs víz!

-Semmi fölösleges kérdést! Akartok uszodát, vagy nem?

-Persze, hogy akarunk!

-Akkor munkára fel!

Akinek csak jutott ásó, kapa, vagy egyéb szerszám, mind munkához látott. Egymás után elkészült a három gödör.  A három úszómedencét gáttal választják el egymástól. A közeli patakhoz kis csatornát ásnak, s a medencéket a patak vizével töltik fel. Kész is az uszoda.

-Hurrá! – kiáltják az állatok. – Mehetünk úszni!

-Egyelőre csak a középső medence használható – rendelkezik a hód.

Rögtön birtokba is veszik a medencét. A béka egy ugrósáncot fabrikál, arról veti magát kurjongatva a vízbe. Feketerigó úr egy üres fészket bocsát a vízre, azzal hajókáztatja meg a két egérlányt, míg a harmadik a parton marad. Óvatosságból előkészíti a mentőövet, mert soha nem lehet tudni…

Egy béka üres konzervdobozt használ hajónak, a vidra meg azzal szórakozik, hogy a konzervdobozt mindig felborítja. Két egér pedig vidáman úszkál fel-alá.

-Utat! – kiáltja a szarvasbogár, aki borsóhéjat használ vizisínek. Négy dongó húzza a vízen. Hogy spriccel! Az egérlányok elbűvölten nézik.

A parton Elek egér kényelembe helyezi magát egy napernyő alatt, és megelégszik azzal, hogy nézi ezt a jókedvű társaságot. Mellette gitárját pengeti a kabóca.

Ezalatt a hód és Tüsi elkészíti a többi medencét. Gondosan kimélyítik az utolsó gödröt is.

-Jó mély – állapítja meg a hód. – Ez a medence csak az úszóké lesz!

A hangyák csónakot építenek maguknak egy dióhéjból. A lágyszívű hernyót használják stégnek a beszálláshoz. A hörcsögnek bolondos ötlete támad: legyen a csónakja a teknőc, s az meg hagyja magát: a hátára fekszik, s a hörcsög a hasán ülve evez. Így már el lehet viselni a nyári hőséget!

Ettől a naptól kezdve mindig sokan vannak az uszodában. A béka úszóleckéket ad mindenkinek, hogy fürdés közben semmi baj ne történjék.

 

 

Mester Györgyi: A csodatévő Flóra-kút

 

A városka házaiba, annak idején, amikor ez a történet játszódott, még nem volt bevezetve a víz. A szomjoltó nedűt akkoriban artézi kútról hordták a település lakosai. A friss vízért nap mint nap el kellett gyalogolniuk a központi térre, ahol a híres, vöröskőből faragott, nagy kút
terpeszkedett.

Néha sok ember, egész sorok kígyóztak előtte, hiszen az ebéd elkészítéséhez, a lurkók mosdatásához, a ruhák tisztántartásához rengeteg vízre volt szükség. Ahol nagy munkabírású háziasszony, vagy erős férfiember, netán edzett kamaszok, serdülő, fiatal fruskák voltak a háznál, mindig akadt valaki, aki elment vízért, és a súlyos vödröket hazacipelte.

A városkában csupán egyetlen százéves asszony élt, aki – magas kora miatt -, bizony már nem volt olyan fürge, mint fiatal menyecske korában, ezért igen nehezére esett kijárni a kúthoz. Míg eleinte nagy fáradsággal hazacipelte a teli favödrét, idővel egyre ritkábban látták a kút közelében.

Pletykálás közben, valamelyik asszony megkérdezte: nem tudjátok, mi lelte a Juliska nénit, napok óta nem láttam?

De a többiek sem tudtak semmit róla, és a fáradságot se vették maguknak, hogy rányissák az ajtót az idős mamókára. Egyes-egyedül egy félárva, bicegős lánynak, Flórának jutott az eszébe, hogy meglátogassa.

Talán már szenved a szomjúságtól, vagy szomjan is halt – gondolta. Miért ne segítsek rajta, ha tehetem? Én legalább még járóképes vagyok.

Amikor belépett az öregasszony házába, a félhomályban alig tudta kivenni a nagy dunyha alatt összekuporodva meglapuló, soványka testet. Az ágyhoz lépve látta, a matrónának le vannak hunyva a szemei, és halkan nyögdécsel. Szemébe tűnt, hogy a szobában egyetlen edényben sem volt víz, és már a favödör is megrepedezett a szárazságtól.

Mivel egy korty víz sem volt a háznál, nem tétovázott, fogta a magával hozott vödrét, és amennyire csak telt bicegős lábától, szaladt a kúthoz. Szerencsére, nem kellett soká várakoznia, hamarosan megtelt a nagy vödör. A házba visszatérve megitatta az anyókát.

Az első kortyok után a néne hálás szemmel nézett a lányka arcába: te vagy az, kis Flóra? Az életemet mentetted meg. Bárcsak én is tehetnék érted valamit! Ez a víz nekem életet adott, neked is kell, hogy segítsen. Emberséges voltál velem, ezért azt kívánom, gyógyuljon meg a
lábad, legyen olyan egészséges, mint a legszebben táncoló lányoké a faluban. Menj vissza a kúthoz ma éjjel. Ereszd meg a vizet, és amikor a holdfény első sugara megcsillan rajta, meríts belőle. Locsold rá a fájós, bicegős lábadra, azután pördülj egyet. Egyet se félj, nem leszel többé bicebóca.

A lány elmosolyodott, hitte is, meg nem is, amit az öregasszony mondott, de odahaza csak nem hagyta nyugodni a dolog. Le sem vetkőzött, és amikor a többiek már az igazak álmát aludták, ő észrevétlen kisurrant a házból. Az éjszaka leple alatt visszaosont a kúthoz.

Sötét volt, kicsit félt is, de szerencsére ilyen későn már nem járt senki az utcán. A hold épp akkor bújt ki egy felhő mögül, amikor a kúthoz ért. Az első holdsugár már a kútból csobogó vízsugarat érte. A vizet felfogta a korsójába, majd nem messze a kúttól, ráöntötte a bicegős bal bokájára. Azután önkéntelenül pördült egyet.

És láss csodát, nem bicegett többé egy szemernyit sem!

Hogy a holdfény tette-e, vagy a Föld gyógyító erejével telített, kristálytiszta víznek volt ilyen varázsereje, sohasem derült ki. Tény azonban, hogy a szomjhaláltól megmentett hálás anyóka kívánsága valóra vált. Flóra egészséges lett, sohasem bicegett többé, és mivel mindenkinek
elmesélte az éjszakai csodát, róla nevezték el, s lett később a kútból Flóra-kút.

 

Mester Györgyi: A homok kincse

 

Az ifjú herceg már évek óta járta a világot, kéttucat idegen nyelven beszélt, azonban esze ágában sem volt hazatérni. Még többet akart látni a világból, mielőtt megkezdi bölcs uralkodását a saját birodalmában.

Felkeresett ugyan számtalan gazdag várost, látott mérhetetlenül szegény falvakat, hófödte csúcsokat mászott meg, barátkozott kannibálokkal, túlélt több őserdei kalandot, hónapokig hánykolódott a viharos óceánon, oroszlánra vadászott a szavannákon….csupán a sivataghoz nem volt még szerencséje.

Mivel a kíváncsisága nem hagyta nyugodni, ellátogatott hát az arab világba, azzal a szándékkal, hogy szolgájával kettesben, keresztültevegelnek a sivatagon. Jóakarói óvták ugyan, hogy másodmagával, biztonságos kíséret nélkül, meggondolatlanság útra kelni, de ő nem hagyta magát lebeszélni, s egy forró reggelen, hű szolgájával nekivágtak a homoktengernek.

Hatnapi járásra oázist kellett volna találniuk, de a hetedik napon még a nyomát se látták. Ekkorra az ivóvizük elfogyott, a tevék is fáradni látszottak. Már majdnem feladták, amikor a messzeségben pálmafák és kunyhók körvonalai bontakoztak ki. Először azt hitték délibáb, de ahogy közelebb vonszolták magukat, meglátták, hogy valóságosak úgy a fák, mint a kunyhók.

Szokatlanul csendes volt minden. Talán a hőség teszi, s mindenki árnyékba vonult, azért nincs mozgás a házikók körül – gondolta a herceg.

Rögvest a víztárolóhoz mentek, azonban legnagyobb megdöbbenésükre, az csontszáraz volt! Kétségbeesve néztek körül, amikor a szolga felhívta a figyelmét egy hatalmas repedésre, mely megnyitotta a homokfalat. A hasadékból hűvös levegő áradt, előtte törött vizeskorsó cserepei és üres kulacsok hevertek szanaszét.

A nyíláson átlépve, a herceg meglepetéssel vette észre, hogy az üreg beljebb alagúttá tágul. Égő fáklyája hosszú folyosót világított meg.
Bizonyára vizet kerestek a helyiek – gondolta -, s talán most mind, odabenn hűsölnek. De az is lehet, hogy baj érte őket. A herceg, ilyen gondolatokkal a fejében haladt előre.

Egyszer csak emberi alakot pillantott meg. Örvendezve futott felé, amikor észrevette, hogy az kővé van dermedve, vállán kiszakadt tarisznya, lába előtt pedig, kisebb-nagyobb halmokban, apró kődarabok hevertek.

Itt valami rejtély lappang. De nem azért volt kíváncsi a herceg, hogy ennek a végére ne járjon! Haladt tovább, előre, amikor váratlanul újabb embereket, két egyívású férfit pillantott meg. Testvérek lehettek. Egyikük kezében, taligán, nagy vizeshordó terpeszkedett, de a férfiak, egy
tapodtat se tovább, álltukban változtak kővé. A hordó azonban színültig tele volt egyforma, szabályos alakú kődarabokkal.

Odébb egy asszony tűnt fel. Nagy, kerek tál volt a kezében, kavicsokkal púpozva. Ő is ott gyökerezett a földbe, ahol állt. Ezután egyre sűrűbben bukkant kővé vált helybeliekre, kik nagy ládákat vonszoltak, vagy vizes tartályokat görgettek maguk előtt, megtömve kaviccsal.

Már a mélyén járt az alagútnak, amikor neszezést hallott. Egy öreg férfi kővé dermedt alakja mellett, kisfiú kuporgott. Vizeskulacsot szorongatott a kezében, szipogott és ….élt. A herceg karjára vette a gyermeket, aki lassan megnyugodott, és elmesélte, mi történt.

Az oázist éltető víztároló valóban kiszáradt. A helyiek vizet keresve leltek rá a homokfalat megbontó repedésre. Először tágították, majd ráakadtak az alagútra. Mindenki szomjas volt, egymást legázolva tolongtak át a kapuvá szélesített résen.

Az alagút kisebb barlangba torkollott, ahol, a legnagyobb ámulatukra, egy medencére bukkantak, amely telistele volt kristálytisztán csillogó, hűvös vízzel. Alig merítettek azonban bele, amikor valaki felkiáltott: a víz alatt a medence alja drágakövekkel van borítva, az sziporkázik olyan nagyon!

Már senki nem gondolt a szomjúságra, csak a megszerezhető kincsre. Mint az őrültek, belevetették magukat a vízbe, és mindenki meríteni akart – a drágakövekből. A csobolyókba, vizes hordókba, köténybe, korsóba, tarisznyába, mind-mind drágakő került!

A medence vize előbb csak zavarossá vált, majd lassan elszivárgott valamerre. Ezt akkor senki nem vette észre, csak igyekeztek kifelé a barlangból, kinccsel megrakodva. Alig érték el azonban a fele utat, a drágakövek kaviccsá változtak, a hordók, ládák, tarisznyák feneke a nagy súlytól kiszakadt, az emberek pedig maguk is kővé dermedtek.

Az ő apja is mohó volt, telerakta a zsebeit kincsekkel, kővé is vált. Vele azonban csak a vízből meríttetett, ezért rajta nem fogott a varázslat.
A herceg és szolgája először a vizeshordóban lelt faragott köveket hordta vissza a medencébe, majd sorban, minden megkövült alak mellől begyűjtötték azokat. Összeszedték az alagútban elszóródott kavicsdarabokat is.

Ahogy egyre jobban beborította a medence alját a sok kő, elkezdtek színesedni, szikrázni, s közöttük ismét felbugyogott a tiszta, hűsítő forrásvíz. A herceg és a szolga merítettek maguknak a vízből. Miután szomjukat oltották, minden kővé vált alakot meghintettek vízzel, mire azok megelevenedtek.

Összeszedték az eldobált kulacsokat, a törött korsók helyett újakat hoztak, s mindet megtöltötték … vízzel. Már senkinek nem kellett a drágakő, mert tudták, a barlang nem engedi a kincsét elvinni, a tolvajokon bosszút áll. Eközben rájöttek arra is, hogy mégiscsak gazdagok lettek, hiszen vízre leltek, s a sivatagban mi lehet nagyobb kincs az életet adó víznél!

A herceg épségben átért a sivatagon, de amikor elmesélte a vele történteket, nem hittek neki, csak összesúgtak a háta mögött: agyára ment a forróság, megbolondította az arab csodavilág, s mesét sző, mint Seherezádé… 

 

március 15. az óvodában

Olvass még több mesét a természetről

az „Évszakok meséi” c. könyvben!

 Móra Ferenc: Nagymosás volt nálunk

 

– Apu, új játékot tudok – ugrott a nyakamba valamelyik nap a kislányom. Aput majd a hideg lelte ki örömében.

– Félek én attól, lelkem – mondtam neki ijedten -, mindig rossz vége van annak, ha te új játékot tudsz. Tán már megint locsolót csináltál a cilinderemből?

– Ó, dehogy! – kacagott Panka olyan vidáman, hogy még az óra sétálója is sebesebben sétált örömében. – Ez nem olyan játék, hiszen azt anyukámtól tanultam.

– Micsoda játék az? – kérdeztem még ijedtebben.

– Nagymosás.

Erre én úgy elpittyesztettem a számat, hogy az óra sétálója is lassúbbra fogta a sétát elszomorodtában.

– Nem szép játék. Anyukád is jobban tenné, ha nem játszana olyant.

No, ennél egyéb se kellett Pankának. Jaj, hogy ez az apu mindig csak ilyeneket mond. De most már csak azért is megmutatja, milyen gyönyörű játék az a nagymosás.

Másnap reggel annyi volt a babaszennyes a konyhában, hogy nem tudtam tőle kiférni az ajtón.

– Ejnye, fiam, micsoda munka ez – morogtam bosszúsan -, úgy kell átmászni az embernek ezen a ruhahegyen, mint hangyának a vakondtúráson.

– Hja, kérem – rakta Panka csípőre a kezét -, így van ez, mikor nagymosás van a háznál!

Nem baj, no, én jó nevelésű apa vagyok, hanem az már igazán zokon esett, mikor ebéd után hiába hívtam Pankát szappanbuborékot fújni. Az szokott a rendes ebéd utáni szórakozásom lenni, hogy Pankával telecsepegtetjük a szőnyeget, és aztán anyuval összeveszünk érte.
Egész elszomorodtam, mikor Panka azzal fizetett ki:

– Hogy is ne, éppen most érünk rá az ilyen bolondságra, mikor nagymosás van a háznál.

– No jó, majd estére – biztattam magamat. De nincs az az igazi mosóasszony, aki olyan jóízűeket nyögjön, mint Panka vacsora után:

– Jaj, csak keserves kenyér a mosónéé. Még az életét is megunja az ember a teknő mellett.

Meg ám, még a mosdó mellett is. Mert ott is hűlt helye volt másnap reggel a szappannak. Az ember ilyenkor nem tehet mást, mint hogy megmosdatja az asszonyt.

– No – mondom -, már mosdani is a szomszédba kell járni.

Mást is akartam még mondani, de akkorra Panka úgy ugrott be a konyhából, mint egy fióktigris, akinek a mamukáját kell védeni, s megcsóválta pirosbabos kendővel hátrakötött fejecskéjét.

– Nézze meg az ember, mennyit kötözködik ez az apu! Mosdani lehet szappan nélkül is, de mosni nem lehet.

– Hát már megint nagymosás van nálunk? – felejtettem el a haragomat csodálkozásomban. ‑ Hát van még babaszennyes a világon?

– Az nincs, de szennyes baba van – magyarázta Panka a habos tenyerecskéivel. – Most a babákat mosom sorra.

Hanem a babáknak nyilván nem tetszett annyira a mulatság, mint Pankának. Szólni ugyan nem szóltak semmit, mert nekik nem természetük a panaszkodás, hanem bánatában kinek az orra ázott le, ki meg a szemét felejtette ott a teknőben.

– No, lelkem – kérdem este Pankát -, vége van-e már a nagymosásnak?

– Ó, dehogy, apu, a java még hátra van.

Mikor másnap előkerült, tán még a nyelve is kormos volt.

– Nini, te tán a kéményt mosogattad máma? – kérdeztem tőle.

– Ó, apu, ilyen furcsákat is csak te tudsz kitalálni! Hát már kinek jutna eszébe kéményt mosogatni? Csak a régi bográcsokat hordtam le a padlásról. Annyi volt a korom szegényeken, hogy alig bírtam róluk lefaragni a tortavágó késsel.
De már erre anyuka is az ölébe vette Pankát, s ott cirógatta végig, ahol a leggömbölyűbb. Alig bírtam megvigasztalni szegénykét:

– Nono, csacsikám, hiszen nem olyan nagyon haragszik anyu, csak teszi magát – simogattam meg a szöszke haját.

– Hiszen nem azért sírok én – fuldokolta Panka -, hanem azért, mert már kifogytam minden mosnivalóból.

– Hála legyen az istennek – örültünk meg mind a ketten. Legalább holnap nyugodtan mehetünk kalapot próbálni. (Mink ugyanis mindig együtt próbálunk kalapot az anyukánkkal. Nekem kell kikeresnem, hogy melyik áll neki legrosszabbul. Azt aztán nyugodt lélekkel meg meri venni, mert az mindenki másnak bizonyosan tetszeni fog.)

Hát nyugodtan elmentünk, nyugodtan is hazatértünk, csak a nagy csendességen ijedtünk meg az ajtóban. Szakácsnénk ott bóbiskolt a konyhaszéken, Panka pedig ott guggolt mellette a földön.

– Mi újság, öreg? – szaladtam oda rosszat sejtve.

Ő pedig boldog mosolygással terjesztette elénk a szappanos tenyerét.

– Megint nagymosás volt nálunk!

– Mit mostál már megint, te rosszkor lett?

– Megmostam a lekváros tésztát.

De már erre akkorát kiáltottam, hogy mind a hárman belefehéredtünk, csak Panka tette össze a tésztás kacsóit a maga igazát ismerő lélek nyugalmával.

– Ne haragudj, apukám, nagymama egyszer azt mondta, hogy Félegyházán a lekváros tésztát piszkos tésztának hívják. De a mienk már nem piszkos ám!

Készítsd el a víz világnapjával kapcsolatos játékokat!

Legyél a Játéktár tagja!

Tudd meg, hogy melyek óvodás gyermeked legfontosabb képességei, amelyek fejlődésére szülőként nagyon fontos odafigyelned!

Olvasd el az egyszerű tippeket, amelyeket tehetsz érte a mindennapokban!