A mesék támogatják a beteg gyerekek gyógyulását. Aktivizálják a megküzdési stratégiáikat, meghozhatják az étvágyukat, a meghitt, összebújós mesélés pedig lélek-orvosságként segíti a törődésre vágyó kis betegek gyógyulását.

Nagyon érdekes dolgokat olvashatsz a mesék gyógyító hatásárol ebben a cikkben.

 

Mondókák

Áj, báj, kecskeháj,

Jól bekenjünk,

Majd nem fáj!

Áj, báj, kecskeháj,

Ha meggyógyul, majd nem fáj!

*****

Evés előtt kezet mosok,

beteg lenni nem akarok,

mert ki piszkos kézzel eszik,

bizony hamar megbetegszik.

Evés előtt kézmosás egészséges jó szokás!

 

Lackfi János: Kézmosó vers

 

Szappan, szappan habozzon,

kezemet jól megmosom.

Kívül-belül ujjamon

egy maszat se maradjon!

Hüvelykujjam, körmeim,

bacik búvóhelyein

sikálom, hogy ragyogjon,

 

 

Gutási Éva: Sapka nélkül

 

Csabi ma az udvarra sapka nélkül ment ki,

hidegben megfázáshoz éppen elég ennyi.

Nagyon sokat szaladgált, forró volt a teste,

lázasan feküdt le az ágyba aznap este.

 

Reggelre folyt az orra, a láza felszökött,

nem mehetett oviba, egész nap köhögött.

Elvitték a rendelőbe, megnézték a torkát,

estére már állandóan fújta az orrát.

 

Hideg vízzel borogatták, gyógyszert is kapott,

eltelt néhány újabb nap, mire végül hatott.

Mézes teát szürcsölgetett friss citromlével,

gyümölcsökkel kínálták és zöldségfélékkel.

 

Mikor aztán meggyógyult és játszhatott végre,

felvette a sapkáját fedetlen fejére.

Nyakára sálat tekert, szaladt az udvarra,

nyelvét kinyújtotta a közelgő viharra.

 

Illés Adrienn: Gizi és Guzi meg a bárányhimlő

 

 

Gizi, a vörös hajú rongybaba óvatosan megrázta a hangosan hortyogó-mortyogó Guzit. Guzi, a plüss barnamaci nem ébredt fel, hanem hangos horkantással a jobb oldalára fordult.

– A manóba! – suttogta Gizi, s átlépkedett a mackó másik oldalára. – Ébresztő!

– Mi az? Ki az? – horkant fel Guzi. – Hol vagyok?

– Halkabban! – pisszegett a rongybaba. – Fel ne ébreszd Hannát!

– De te felébreszthetsz engem? – zsörtölődött a barnamedve.

– Gyere! – intett neki Gizi, s lemászott a polcról, mert a gyerekszoba padlóján már ott álltak, vártak a többi játékok. Gyűlést tartottak.

– Azért gyűltünk össze– kezdett bele halkan a mondandójába Gizi –, mert Hanna megbetegedett. Bárányhimlős lett.

A játékok nagyon elszomorodtak, de a rongybaba csak mondta tovább.

– Segítenünk kell neki. Egész nap óvodában volt, ahová nagyon szeret járni. De holnap már nem mehet, mert lázasan, pöttyösen, betegen nem engedik be a kiscsoportba.

– Mi lesz így vele? – bégettek a bárányok.

– Holnap lesz a tavaszváró ünnep az oviban! Mindenféle finomságok lesznek! – keseregtek az építőkockák.

– De ez még nem a legrosszabb! – vágott komoly arcot Gizi.

Mindenki feszülten figyelt.

– A legeslegeslegrosszabb az, hogy egyedül lesz, senkivel nem osztozhat ebben a baráttalan, ünneptelen betegségben.

Mély, szomorú csend telepedett a játékokra. Hallgattak a labdák, a zenélő könyvek, a falovacskák, a társasjátékok és a szoba összes lakója.

– Nekünk kell segíteni! – szólalt meg Guzi mély, dörmögős hangja.

– Hogyan? – kérdezte a sípoló papagáj.

– Kitaláljuk! – csapta össze mancsait a mackó. – Hanna mindenkit szeret és mi is szeretjük őt!

A játékok nagyokat bólogattak, s ki halkabban, ki hangosabban helyeselt. A bánatnak nyoma sem maradt, mert most mindenki igyekezett előállni valami ötlettel. A pancsoló kacsa javasolta, hogy énekeljenek, a színes ceruzák rajzot szerettek volna készíteni, az építőkockák védőbástyát építeni, a színes lepke röpködni. De ezek az ötletek a többi játéknak nem tetszettek.

Ekkor előrepattogott a piros pöttyös labda, s így szólt:

– Hanna arcocskája, kezecskéi meg az egész teste csupa-csupa piros pötty. Szerintem nagyon örülne neki, ha ti is olyan pöttyösek lennétek, mint ő, vagy mint én, mert akkor nem egyedül lenne beteg.

Olyan hangos éljenzésbe fogtak a játékok, hogy Hanna majdnem felébredt, de Gizi gyorsan elcsendesítette a szobát.

– Rendben! – mosolygott a rongybaba. – Már csak pöttyözőknek kell jelentkezni!

– Majd mi! – kopogtak a filctollak.

– Csak nekem nem lesz elég a tintám, hogy mindenkit bepöttyözzek– aggodalmaskodott a piros filc.

– Sebaj! – lendítette meg nagy mancsait Guzi. – Én leszek kék pöttyös! Nem a szín a lényeg, hanem a pötty!

Na, ezt ismét nagy hurrázás és éljenzés kísérte, így Gizi megint csak pisszegett, hogy örüljenek halkabban.

A húszdarabos filctollkészlet tollai felálltak egymás mellé, s eléjük sorakoztak a játékok. Mindenki abba a sorba állt, amilyen bárányhimlőpöttyöt szeretett volna.

Így történt, hogy reggel, amikor Hanna kikelt az ágyból, az összes játéka pöttyösen fogadta. Kék, zöld, rózsaszín, sárga, piros, barna s ki tudja, még hány színben pompáztak a szoba lakói.

A kis beteg hol az egyiket, hol a másikat ölelte magához, mert annyira örült, hogy nem egyedül bárányhimlős. Hanna örömére napokig pöttyös volt az egész gyerekszoba.

Amikor aztán a doktor bácsi azt mondta, hogy mehet óvodába, leült a játékai közé. De nem egyedül ült közöttük, mellette volt egy pici szivacs, amellyel lemosta játszótársairól a pöttyöket.

– Ha már én egészséges vagyok, akkor ti is gyógyuljatok meg – suttogta nekik, s egészen vacsoráig gyógyította őket.

Gizi orrán hagyott egyet, szeplőnek.

 Ezt a mesét itt találtam

 

Christian Morgenstern: A nátha

 

Egy nátha gubbaszt a teraszon

Prédájául kit válasszon?

Eldöntötte egykettőre,

Ugrik Kis Pál orrhegyére.

Hapci! – Pál már el is bágyadt,

Hétfőig nyomja az ágyat.

 

 

Lelkes Miklós: Nátha

 

Orrban sétál nátha.

Megy előre, s hátra…

Orrot facsar, csavar.

Mi a csudát akar?!

Ittam teát: hátha

elhagy ez a nátha.

Ágy melegbe bújtam.

Náthám jaj de untam!

Vártam várva- várva:

rám un majd a nátha.

Így lett. Elment. Hol van?

Most egy másik orrban!

Forrás: Meseles

 

 

 

 

Fésűs Éva: Tüsszentős mese

 

Neszepisze, a csíkos malacka egyszer nagyon megnáthásodott.

Harkály doktor azt mondta, hogy gőzölje kamillatea felett az orrát, és egy hétig ne pancsoljon pocsolyában. Búsult is szegény, és szörnyen unatkozott egymagában a százéves tölgyfa árnyékában, amíg a többi vadmalac vígan dagonyázott. Befogta a fülét, hogy ne is hallja boldog visítozásukat.

Aztán egyszer csak pompás ötlete támadt. Legalábbis ő annak tartotta, amikor elhatározta, hogy elmegy vendégségbe. Végiglátogatja a pajtásait, akiket már régóta nem látott: legelőször a bumfordi mackót.

A mackó éppen erdei hangversenyre készült, és szorgalmasan gyakorolt egy trombitán odabent a barlangjában, mert a falak ott csodálatosan visszhangzottak.

– Bújj be! – brummantott kurtán, amikor meghallotta a kopogtatást két trombitaszó között. Bezzeg meglepődött, amikor a malacot meglátta.

– Nini, hát te nem dagonyázol?

– Nem, mert dagyon dáthás vagyok! – szortyogott Neszepisze, és hogy még jobban bebizonyítsa, hatalmasat tüsszentett, egyenesen bele a trombitatölcsérbe.

– Gondoltam, dagyon fogsz örülni, ha meglátogatlak!

– De én most éppen gyakorolok – lépett hátra a bocs. – Vasárnap lesz a hangverseny; odáig már nincs sok időm.

– Ó, csak gyakorolj tovább nyugodtan, én majd hallgatom! Happii… Sőt, ha elfáradsz fújom helyetted.

– Még mit nem! – mondta mérgesen a mackó.

-Különben is hűvös a barlangom. Jobban tennéd, ha kiülnél a napra.

– Dehogy ülök! – erősködött malacka. – Hiszen mondom, hogy látogatóba jöttem hozzád!… Happii A bumfordi mackó akkorát fújt a trombitába, hogy a sarokban lengő pókháló háromszor megcsavarodott.

– Akkor hát én megyek ki gyakorolni – mondta, és már vitte is kifelé a hangszerét.

Malacka megsértődött.

– Nahát, milyen barátságtalan vagy! Tudd meg, hogy többé be se teszem hozzád a lábamat! Tovább is ment mindjárt, Nyuszókához.

Nyuszóka éppen káposztát rakott el télire egy nagy hordóba, amikor Neszepisze betoppant hozzá. – Szia, Nyuszóka! Eljöttem hozzád látogatóba.

– Szép, hogy eszedbe jutottam, de látod, éppen igen nagy munkában vagyok

– Majd én segítek neked. Happii…

– Mi az? Megfáztál?

– Dagyon dáthás vagyok! – düllesztette ki büszkén a mellét Neszepisze, és akkorát szívott az orrán, hogy egy elefántnak is dicsőségére vált volna. Kis csülkét sebtében végig is húzta az orra alatt, aztán már nyúlt volna a káposztalevelek után, de Nyuszóka hirtelen a körmére koppintott egy fakanállal:

– Ohó, barátocskám, az ilyen segítségből nem kérek!

– No nézd csak, milyen irigy vagy! – kapta vissza a csülkét Neszepisze.

– Nem élek én káposztával! – Egészen másról van szó… – kezdte Nyuszóka, de a kismalac ismét hatalmasat tüsszentett, egyenesen a szeme közé, aztán anélkül, hogy megvárta volna mit mond, sarkon fordult és usgyi!…

– Elmegyek Sünihez – gondolta. Régen láttam, és ő biztosan örül majd nekem. Süni éppen csomagolt.

– Elutazol? – kérdezte csalódottan Neszepisze.

– Igen, holnap reggel indulok Tüskésföldvárra, süntáborba! – felelte Süni, és apró gombszemei örömtől ragyogtak.

– Minden kész, már csak egy igazolás kell Harkály doktortól, hogy egészséges vagyok.

– Minek az? – csodálkozott a malac.

– Mert aki beteg, az nem nyaralhat együtt a többiekkel. Hanem teveled mi van? Olyan furcsán szörcsögsz!

Süni azonban nem nevetett, hanem kissé ijedt képet vágott.

– Ugye, neked még sohasem volt ekkora dáthád? – kérdezte Neszepisze.

– Nem, de nem is kívánom, hogy legyen. Kérlek, eredj haza!

– Hát már te is ilyen utálatos vagy? Nem is örülsz nekem?

– Aki beteg, annak otthon a helye.

– A dátha nem betegség, az csak dátha! Kérdezz meg akárkit!

– Mégsem szeretném elkapni tőled, éppen a nyaralásom előtt.

– Nem is adom oda, tudd meg! HappcÜ… És mától fogva nem köszönök neked! – húzta fel kivörösödött orrát a kismalac.

Mélységesen megbántva fordított hátat a sünnek. De most már hová menjen? Leült a tisztáson egy lapos kőre, és elkezdte magát rettentően sajnálni. Még a könnye is kicsordult.

– Hát téged ki bántott? – szaladt oda hozzá Mókuska.

– Bindenki! – bőgte el magát Neszepisze, és elmesélte balul sikerült látogatásait. A végén tüsszentett rá akkorát, hogy Mókuska is jobbnak látta gyorsan visszakapaszkodni a faágra. Onnan, tisztes távolságból szólt le újra:

– Igazuk volt a pajtásaidnak.

– Én nem csináltam semmi rosszat!

– Tapintatlan voltál. Az ilyen viselkedést így nevezik.

– Akárhogy nevezik, én azt mondom, hogy nem igazi barát az, akinek náthásan nem kell a pajtása!

– De az sem igazi barát, aki nem kíméli meg a másikat!

Szó szót követett, feleseltek, veszekedtek, és talán még most is folytatnák, ha a malackának nem támad ismét egy pompás ötlete. Döntsön valaki más!… Például te!… És akkor az lesz ennek a mesének a vége.

 

Francsovics Judit: Kerülget a nátha

 

Úgy érzem, hogy napok óta

kerülget a nátha.

Leskelődik utánam

az utcasarkon állva.

Már messziről figyeli,

hogy van-e rajtam sapka.

Meleg kabát begombolva?

Kötött sál a nyakba’?

Lopakodva követ engem,

az utcákat járva,

ha esőben kabát nélkül

megyek iskolába.

Már dörzsöli a tenyerét,

hisz tegnap bőrig áztam.

Nincs menekvés, jól tudom…

Haccsi! …

Na tessék! Jól megfáztam

Forrás: Meseles

 

Osvát Erzsébet: Fogat húznak Ferikének

 

Fáj a foga Ferikének,

feldagadt az arca.

Kicsi fiát az orvoshoz

viszi édesapja.

 

Doktor néni vizsgálgatja,

csóválja a fejét,

s előszedi nagy titokban

csillogó műszerét.

 

A kis Ferkó észreveszi,

mi készül itt csendben,

de nem fél, csak ül nyugodtan,

a szeme se rebben.

 

Látja a jó doktor néni,

nagyon megsajnálta,

s nehéz szívvel lát hozzá, hogy

a fogát kirántsa.

 

Biztatóan szól a kis Ferkó:

– Tessék, tessék, bátran!

Ez a gonosz fog úgyis csak

bajt csinál a számban.

 

 

Hapcimanó

 

Hogy ki a Hapcimanó?

Pirinyó kicsi emberke a Hapcimanó, kajla lábú, ráncos képű, vörös orrú. Fekete malaclopóban jár, a fekete malaclopón van egy nagy, lötyögős csuklya, az a nagy, lötyögős csuklyát legtöbbször annyira a fejére húzza a Hapcimanó, hogy az arcából csak a nagy vörös orra kukucskál ki, hanem aztán messzire fénylik, akár az érett paprika.

Hogy hol van Hapcimanó?

A Hapcimanó legszívesebben a nyirkos ereszcsatornákban kuporog, fönt a házak legtetején. Onnan kukucskál le az utcára. Mert az arca ugyan kicsike, hanem a két apró szeme olyan jó, hogy a sasé se jobb annál.

Amikor azután esik az eső, s az utca csupa pocsolya, a rakoncátlan lurkók meg addig tapicskálnak a pocsolyákban, amíg meg nem vizesedik a lábuk, akkor Hapcimanó lemászik a csatornán, villámgyorsan és alig-alig észrevehetően belecsíp az orrukba, aztán másnap valamennyi lurkó náthás.

– Hapci! – tüsszent akkor a sok haszontalan. Vagy:

– Pcuha!

Némelyik meg úgy, hogy:

– Há-ácsi!

Vagy éppen:

Há-ápp-csihi!

Hanem az bizony nem nevetni való, mert ilyenkor folyton-folyvást orrot kell fújni, és a többi gyerekkel játszani meg éppenséggel tilos. Néha még egész nap az ágyban is kell maradni annak, aki náthás, ez pedig igen-igen keserves dolog.

A Hapcimanó különben azt is ugyancsak lesi, hogy betakaróznak-e szépen a gyerekek este az ágyacskájukban, főleg télen.

Őrizkedjetek hát nagyon a manótól, s ha valaha az utcán játszotok, és kezdtek fázni, mert elhűl a lábatok, akkor gyorsan-gyorsan futkározzatok egyet.

Mert a Hapcimanó résen van ugyan, hanem a lába, az olyan kurta, és olyan kajla, hogy azt a gyereket, aki gyorsan elszalad előle, sohanapján se éri utol.

 

 

 

 

 

Csukás István: Makk Marci

 

Makk Marci az én nevem

ezt a nevet kedvelem!

Mondják is rám: De remek,

vidám szemű, szép gyerek!

Egészséges mint a makk,

nincs is nála boldogabb!”

 

Döng a labda, száll a labda,

az égnél is magasabbra,

fejről-fejre, lábról-lábra,

majd a kapu balsarkába;

aki gólt rúg, aki kap

egészséges, mint a makk!

 

Figyelj ide, elmesélem,

mit csinálok nyáron, télen,

mért mondják rám: „De remek,

vidámszemű, szép gyerek!

Ha hull a hó, süt a nap,

egészséges, mint a makk!”

 

Ősszel hívogat az erdő:

„Gyere, sétálj, kis tekergő!”

Madárfütty szól, lomb susog,

bámulnak a mókusok.

Sétálok a fák alatt,

erős vagyok, mint a makk!

 

Nyisd ki reggel az ablakot,

lélegezz jó mélyet, nagyot!

Jöhet hideg víz, a szappan,

fogkefe jár fogkrémhabban!

Jól kezdődik így a nap,

olyan leszel, mint a makk!

 

Hogyha télen hull a hó

vár domboldal, s a szánkó,

jégen ide és oda

kanyarog a korcsolya!

Bár arcod csípi a fagy,

egészséges, mint a makk!

 

Ha öt-hatszor leguggolsz,

lábad erős lesz és gyors!

Hajlongj, körözz, nem is fáraszt!

csinálhatsz pár fekvőtámaszt!

Meglátod, egy nyár alatt

olyan leszel, mint a makk!

 

Nézd meg, milyen erős lettem,

dudorodik a bicepszem;

olyan kemény, mint a vas:

a láb, a váll és a has!

Láthatja, aki nem vak,

olyan vagyok, mint a makk!

 

Mit iszom és mit eszem?

Elmesélem szívesen.

Gyümölcsöt és friss tejet,

húst és kevés kenyeret,

eleget, de nem sokat,

olyan vagyok, mint a makk!

 

Látod, milyen könnyű dolog,

kezed-lábad fürgén mozog!

Nem kell hozzá semmi más,

minden nap kis testmozgás!

Csináld velem, már holnap

olyan leszel, mint a makk

 

Fésűs Éva: A fogfájós nyuszi

 

 

Képzeljétek gyerekek, mi történt! …

Egy nyuszikának a mezőn megfájdult a foga. Valószínűleg úgy esett meg ez a nagy baj, hogy kemény káposztatorzsára harapott.
Panaszosan makogott a nyuszi, és nem tudta, mitévő legyen. A pofácskája hamarosan dagadni kezdett, s amikor a barázdabillegető meglátta, ijedtében még billegni is elfelejtett.

Lekonyult a füle bánatában , és csak üldögélt a rét közepén, gyógyfüvecskék kínálták magukat orvosságnak a fájós fogára, vadvirágok legyezgették a daganatot. De hát mindez nem sokat használt.

Észrevette a nyuszi, hogy egy mókus mogyorót ropogtat az erdőszéli fán. Elkezdett vele beszélgetni.

– Mak-mak, de jó neked, mókuska!

– Mi a bajod van nyulacska?

– Fáj a fogam. mókuska!

– Ki kell húzni nyulacska.

– Ki húzná ki, mókuska?

– Harkály doktor nyulacska.

– Nem fog fájni, mókuska?

– Csak egy kicsit, nyulacska.

Gyáva volt a nyuszi, de a foga már annyira fájt, hogy mégis elindult az erdőbe. Messziről hallatszott Harkály doktor kopácsolása. Amint közeledett hozzá, egyre jobban inába szállt a bátorsága.

– Sárgarépás jó napot!- toppant eléje hirtelen a róka. – Mi lelte azt a szép nyúlpofikádat, hogy ekkorára dagadt?

– Éppen most megyek fogat húzatni – reszketett a nyuszi-, de nagyon félek, mert harkály doktornak éles a csőre.

– Ó, ó- sopánkodott a róka-, nem kell ahhoz harkály. Ide süss, nyulacska! Majd én rákötök egy vékony indát a rossz fogadra, megrántom, és úgy kihúzom, hogy egy csöppet sem fog fájni.

Valójában azt gondolta a ravasz róka, hogy a fogára kötött indánál fogva szépen hazavezeti az ostoba nyulacskát a rókalyukban várakozó fiainak. Azoknak ma éppen ilyne gyönge nyúlhúsra támadt kedvük.

A nyuszi ezt nem tudta, ezért izgatottan mozgatta a bajuszát.

– Komolyan mondod, Róka bácsi?

– Úgy ám füles öcsém! Sohasem fog többé fájni a fogad! No gyere csak közelebb, ne félj, nem bántalak. Tátsd ki szépen a szád! … Így ni! Biz’ ez csúnya fog, de már rajta is a hurok. No gyere szépen velem, amerre vezetlek.

Vitte a róka a megszeppent nyulacskát és már majdnem a rókalyuknál voltak,s be is húzhatta volna oda szépen, de akkor az egyik rókafi, a legéhesebbik, kidugta a fejét, és elkiáltotta magát:

– Hozza papa a pecsenyét!

Ettől a nyuszi úgy megijedt, hogy hátrarántotta a fejét, s nyomban kirepült a szájából a fájós fogacska. A róka meg, aki húzta az inda másik végét, hanyatt bukfencezett, és legurult a domboldalon, bele a jéghideg patakba.

Felröppentek a madarak a fákról, összeszaladtak az őzek, és makkot dobáltak egymásnak a mókusok, úgy örültek, hogy ravaszdi pórul járt.
A nyuszi pedig ahogyan hátrarántotta a fejét, megszabadult a fájós fogától, s ma is vidáman ugrál a mezőn.

Aki nem hiszi, menjen ki a mezőre és kérdezze meg tőle!

 

Lázár Ervin: Hapci király

 

 

– Én vagyok a legnagyobb király – kiáltotta Hapci király.

– Te vagy a legnagyobb – zúgták az udvaroncok.

– Nem félek semmitől – folytatta Hapci király.

– Nem félsz semmitől – búgták az udvaroncok.

– Csak a náthától – suttogta Hapci király.

– Hess, nátha! Hess, nátha! – rivallták erre az udvaroncok, csapkodtak a levegőbe, hogy elijedjen az a fránya nátha, borzasztó képet meresztgettek a négy világtáj felé, te nátha, ide ne gyere!

Ezzel a szertartással kezdődött a nap Hapci király udvarában. Mert való igaz: Hapci király ennyire félt a náthától. Jaj volt annak, aki Hapci király országában eltüsszentette magát. Azon nyomban hosszú lándzsákkal felfegyverzett poroszlók fogták körül, és elindult a náthamenet. Elöl egy kürtös fújta: tratata-trütütü, mindenki félre az útból, bújj, rejtőzz, mert hozzuk a náthást. A kürtös után – persze tisztes távolban – szegény náthás, hapci, utána meg, még tisztesebb távolban, a hosszú lándzsások. Így kísérték a birodalom széléig, és ott – hipp-hopp – átzsuppolták a határon. S hivatkozhatott ám szegény pára bármire. Jaj, nekem csak füst ment az orromba, azért tüsszentettem, jaj, én meg borsot szagoltam, jaj, én a napba néztem.

– Óvakodj a füsttől, ne szagolj borsot, ne nézz a napba! – mondták neki a lándzsások, és már terelgették is a határ felé. Hapci király birodalmában tilos a tüsszentés.

Ám mi történt egy szép keddi napon?

Az udvaroncok épp ott tartottak a reggeli szertartásban, hogy hess, nátha, hess, nátha, és akkor hapci, de akkora ám, hogy megremegtek bele a trónterem ablakai – a király egy nagyot tüsszentett. Megdermedtek a náthahessegető karok, az udvaroncok báva képpel elhallgattak. Még csak azt sem mondta senki, hogy egészségére… ami igaz, igaz, ebben az országban ez nem is volt szokásban. Dermedt csend szállt a trónteremre. Mire a király még egy hatalmasat tüsszentett.

– Jaj – mondta síri hangon -, jaj, náthás vagyok.

Nosza óbégattak, rohangáltak, kapkodtak az udvaroncok, senki sem tudta, hová legyen, mihez kezdjen, mit kell ilyenkor csinálni.

Ha most itt köztársaság volna – gondolta az udvari bolond -, Hapci királyt is ki kellene zsuppolni az országból. Persze annyi esze bolond létére is volt, hogy nem mondta ki a gondolatát. Mert ez az ország nem köztársaság, királyság volt.

Összedugták a fejüket az udvari bölcsek, de a nagy bölcsességből csak annyira futotta, hogy ágyba parancsolták Hapci királyt, hasas dunnák és pocakos párnák közé.

– A jó meleg ágy, az kell neki – mondták.

– Hapci – válaszolt rá a király, és még egyszer: – Hapci!

– Jajmicsináljunk, jajmicsináljunk? – tanácstalankodtak a bölcsek.

– Küldjünk orvosért – javallta az udvari bolond.

Kürtösök, hírvivők, dobosok, futárok és fullajtárok szedték nyakukba a lábukat és hirdették országszerte: Orvosok, kuruzslók, javasasszonyok, felcserek, lecserek, doktorok, faktorok, gyerünk mind a királyi palotába, tüsszög a király.

Na, jöttek is. Elözönlötték a királyi udvart. Fürdött a király kénes vízben, ivott mályvagyökérfőzetet, inhalált kamillagőzben, iszappakolást kapott, kenegették galajjal, dörzsölték urtikával, pirulát, tablettát, port nyeldesett – de mindhiába. Hapci, hapci! Tüsszögött, csak úgy zengett.

Megdühödött Hapci király.

– Fürdetés, izzasztás, dögöny – ordította -, de meggyógyítani, azt aztán nem! Majd adok én ennek a sok sarlatánnak! Ide most már csak az jöjjön, aki segíteni tud rajtam. Ha meggyógyít, száz aranyat kap, ha nem, a fejét vétetem.

Behúzta a nyakát a sok felcser és a többi fent említett, és szép csöndeskén, lábujjhegyen elsomfordált. Száz aranyunk bármikor lehet – gondolták -, de fejünk csak egy van.

Még ezer szerencse, hogy ott volt az udvari bolond. Megteszi az orvosnak, ha más nem akad.

– Ugyan már, semmiség az a kis nátha – mondta az udvari bolond.

– Semmiség?! Kis nátha?! – háborgott a király. – Mindjárt szíjat hasítok a hátadból.

A bolond csitítóan emelte a kezét.

– Hallgass végig, uram – mondta. – Ugye, ha egy nagy zsák kölest viszel a hátadon, és odamegy valaki hozzád, és magára vállalja a fele cipelését, megkönnyebbülsz?

– De még mennyire – mondta a király -, bár fél zsák is épp elég nehéz lehet.

– De akkor jön egy másik ember, és magára vállalja a fél zsák kölesed felét…

– Értem már – mondta a király -, a végén annyi ember jön a segítségemre, hogy mindenkinek csak egy szem kölest kell cipelnie. Az aztán semmiség… – Itt elakadt. – De mire megyek én ezzel a históriával, nem kölest kell nekem cipelnem, hallod-e, hanem náthás vagyok, nem hallod, náthás, hapci, hapci!

– Épp ez az – mondta a bolond -, a náthádat éppen úgy szét kell osztani, mint a kölest. Most egyedül cipeled az egészet, de ha szétosztanád alattvalóid között, mindenkire egy icinke-picinke nátha jutna csak. Nem igaz?

– Hogy neked mennyi eszed van! – kiáltott Hapci király, s máris szóltak a dobok, harsogtak a kürtök, gyülekezzen mindenki a vásártéren.

Reszketett a nép, na most mi lesz?

De nem esett senkinek bántódása. Amikor a birodalom minden teremtett lelke ott szorongott a vásártéren, megjelent közöttük Hapci király, és hapci, hapci, rájuk tüsszentett. Rájuk tüsszentett egyszer, rájuk százszor, rájuk ezerszer.

Nem tudta a nép, mi végre a tüsszögés, de egy jó negyedórácska múltán egy szegény koldus nem bírta tovább, ő is eltüsszentette magát. Na, megijedt ám, most őt kitoloncolják, vége a jól jövedelmező, kellemes koldusi pályafutásának. Behúzta a nyakát, várta a lándzsásokat. De a lándzsások helyett a király rontott oda hozzá, keblére ölelte a koldust.

– Máris jobban vagyok – mondta -, fele náthámat átvetted tőlem.

A koldusnak megvolt a magához való esze, átszellemült képpel suttogta:

– Királyi náthám van!

– Az bizony – mondta a király. – Ezennel kinevezlek udvari főtüsszögnökömmé. Udvarmester! Fényes ruhát neki!

Na, több se kellett a népnek, tüsszögni kezdtek, mint a bolondóra.

– Királyi náthánk van – ordítozták -, királyi náthánk!

A király meg ugrabugrált örömében.

– Jaj, de megkönnyebbültem – mondogatta, és hapci, hapci!

De alig hallatszott a tüsszögése a nagy zajban, mert egy egész ország tüsszögött harsogva és boldogan. Tüsszögött az is, akinek kellett, és az is, akinek nem, tüsszögtek szabadon, rettegés nélkül, száz éve visszatartott tüsszögések durrogtak és burrogtak, önfeledten tüsszögött az ország.

Boldogan széledt szét a nép, a vidám tüsszögés közepette jobban ment a munka is. A királyi udvarban ettől kezdve megváltozott a reggeli szertartás. Nyoma sem maradt a náthaűzésnek. Belépett Hapci király a trónterembe, és azon nyomban egy nagyot tüsszentett.

– Egészségedre – zúgták az udvaroncok, s utána kórusban tüsszentettek. Valamennyien. A főudvarmestertől az utolsó kuktáig.

– Egészségetekre – mondta leereszkedően Hapci király, és lehuppant a trónusára.

Ám egy szép napon, a közös tüsszentés után felcsattant a főporoszló hangja.

– Felséges királyom – árulkodott -, az udvari bolond nem tüsszentett.

– Micsoda?! – csattant fel a király, és a bolondhoz fordult. – Nem tüsszentettél?

– Mit tegyek – vigyorgott a bolond kissé megszeppenten -, elmúlt a náthám.

– Neked csak úgy ukmukfuk elmúlt a királyi náthád?! – harsogott a király.

Ennek fele sem tréfa, gondolta ijedten a bolond.

– Hát egészen nem múlt el, csak lanyhult – hazudta. S hogy bizonyítson, hapci, egy nagyot tüsszentett.

Hát így. A poroszlók újra járni kezdték az országot, lábujjhegyen osontak az emberek közelébe, füleltek. S persze a cserzővargák, földművesek, sókereskedők, lókupecek és egyéb minden rendű és rangú népség rég kilábalt már a királyi náthából. S ha nem náthás, minek tüsszentsen? Minek? Majd mindjárt megmondom.

Mert előugrottak rejtekükből a poroszlók.

– Te már fél napja nem tüsszentettél – ordították. – Hát ezért kaptad te a náthát felséges urunktól?! Kitoloncolunk.

– Még hogy én ne volnék náthás! – siránkozott a rajtakapott cserzővarga, földműves, sókereskedő és egyéb minden rendű és rangú népség. – De mennyire, hogy az vagyok, hapci, hapci, hapci! – tüsszentettek.

A poroszlók kéjes arccal bólogattak.

– Azért! – S nagyot tüsszentettek ők is.

Azóta folyvást tüsszentget az egész ország, csak úgy harsog. Kivált, ha poroszlókat lát közeledni.

A bolond se kivétel. Ha a közelében van valaki, akkorákat tüsszent, hogy szél kerekedik tőle, ha meg egymagában gunnyaszt, azt hajtogatja, jaj, de bolond országban élek. Neki könnyű, ő maga is bolond. De mit szóljanak a többiek?

Készítsd el az egészséges étkezéssel kapcsolatos játékokat!

Legyél a Játéktár tagja!