A süket, a vak és a kopasz

magyar népmese

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy süket, egy vak és egy kopasz fejű ember. Ezek hárman nagy erős barátságban éltek, mindig együtt jártak-keltek.

Amint egyszer mennek, mendegélnek a rengeteg erdőn keresztül, megszólal a süket ember:

-Hallgassatok csak, én valamit hallok!

Megszólal a vak is:

-Az ám, nézzétek, én valamit látok!

Nagyot kiált erre a kopasz ember:

-Uccu bizony szaladjunk, hadd lobogjon a hajunk!

 

Maros Krisztina: Az illatok és hangok őrzője

 

A világ tetején, málnalekvárfellegek és rózsaködök között lakott az Illatok és Hangok Őrzője. Arca, akár az aszalt alma, oly édes, és éppolyan ráncos is. Mosolya színtiszta muzsika. Tarka kunyhója telis-tele volt fiókokkal, melyekben a rég elfeledett illatokat és hangokat tartotta.

Éveken át gyűjtögetett, mint egy szorgos méh. Külön fiókba rejtette a nyári eső illatát és az esőcseppek koppanásait, nagymamák frissen sült kalácsainak emlékét és anyák lágy altatódalait. Egy titkos zugban pedig olyan parányi szelencét őrzött, amelyikbe csak a legapróbb ritkaság fért bele: egy kisdarázs álma a cseresznyevirágokról.

Eközben odalent, a világban, az emberek sorra építették szürke házaikat. Az épületek közt szürke utcák kanyarogtak, sugárutakba és autópályákba torkolltak. A férfiak magukra öltötték szürke zakóikat, az asszonyok pedig szürke szoknyáikat, és munkába indultak. A telefonok csörögtek, a számítógépek billentyűi kattogtak, az autók kipufogói szomorú szürkeséget pöfékeltek a siető alakok köré.

Az Illatok és Hangok Őrzője nem bírta sokáig nézni ezt a bánatos egyhangúságot. Kitárta házának ablakait, és ráborította a világra színpompás felhőit.

Az ismerős illatokkal együtt kiszöktek az elfeledett hangok: a sült gesztenye héjának roppanása, a hajnali madárcsicsergés, a száraz falevelek zizegése. Ekkor valami megváltozott a világban.

Az asszonyok illatos lekvárokat főztek csinos, piros fodros ruhákban, a férfiak mintás pólókban zongoráztak, és szerelmes verseket írtak. A gyerekek pedig újra látták a színeket.

Néhány napig tartott ez a varázslat, aztán kezdődött minden elölről. A férfiak és a nők újra sietni kezdtek, izgatottan nyomkodták szürke telefonjaikat, és gyorséttermekben ettek. A dalok lassan elillantak az utolsó, kemencében sült alma gőzével.

Az Illatok és Hangok Őrzője ekkor olyan fellegeket főzött, amelyek hosszabb időre is képesek vidámságot lopni a városokba. Fiókjaiból egy hatalmas üstbe öntötte a hozzávalókat: tengermorajlást, őszi erdő levegőjét, sünök masírozásának neszeit. A színes gőzpamacs elterült az égen, befedte a háztetőket, mint a cukormáz.
És valóban, az emberek arca kipirult, hirtelen az őszi erdőbe vágytak, befogadták a kóbor macskákat, és virágos pulcsikat kötöttek kövér kutyáiknak. Házaik kéményéből színes füstök szálltak, az otthonokban édes sütemények sültek, cifra mesék szövődtek a nappalik puha szőnyegén.

Eltelt egy egész év. Fakóbbak lettek a kékek, a zöldek, de még elégedetten doromboltak a vörös hasú cirmos macskák a kék pettyes tálkájuk mellett. Mikor elhalkult az utolsó madárdal is, és csak az autók pöfögése hallatszott újra, az Illatok és Hangok Őrzője elszomorodott.

Sóhajtozva nyitogatta a fiókokat, kereste a varázslatot, amely véglegesen visszahozhatná a színeket a világba. Végül elővette titkos szelencéjét, amelyben ott lapult a kisdarázs álma a cseresznyevirágokról. Óvatosan a tenyerébe hintette, és a város felé fújta.

Az ég elsötétült. Az emberek szinte egyszerre lettek álmosak. Hazatipegtek szürke cipőikben, megmosakodtak szürke csempés fürdőszobáikban, felöltötték szürke hálóruháikat, és nyugovóra tértek. Álmukban mezítláb szaladtak a fűben, körülöttük virágzó cseresznyefák, fészküket építő, zümmögő darazsak – csupa szín, hang és illat. Átölelték a hatalmas gyümölcsfák törzsét, és határtalanul boldogok voltak.

Másnap reggel a férfiak és nők felébredtek, felmásztak poros padlásaikra, kihúzták pókhálós komódjaik legkisebb fiókját, kivették belőle azt a zörgős papírzacskót, amelybe egykor
a cseresznyemagokat gyűjtötték. Kimentek a házaik elé, és szétszórták a magokat. A magokból hatalmas cseresznyefák nőttek, melyek illatos virágaira csíkos méhek és pettyes katicák gyűltek, a lombkoronába énekes madarak költöztek. A színek és illatok ezután örökre az emberekkel maradtak.

Ezt a mesét itt találtam.

 

Bódi Irén: Testrészek

Kerek fején két kis füle,

orra, szája, két szép szeme.

Vállacskákból két kicsi kar,

hasa éhes, enni akar.

Van két erős lábacskája,

azon jár az óvodába.

Ezt a verset a Mesemorzsa oldalán találtam.

 

Vass Antónia: A százszínű ceruzák

 

A tavasz első virágai a szirmukat bontogatták, a hóvirág vakító fehérségbe vonta a tájat.

Lizácska, a falu szélén lakó szőke kislány már kora reggel kipattant az ágyából, felöltözött és már rohant is volna, hogy meglesse a leveleken megbújó harmatcseppeket. Legjobban a reggel illatát szerette.

Azon a reggelen azonban az idő nagyon morcos kedvében volt, komor, sötétszürke fellegek vonták be az eget, a járdát pedig foltokban óriási tócsák borították. Így hiába a sarokban árválkodó piros cipellő, a tavaszt ünneplő fodros szoknyácska, ezen a nyálkás napon még a kutya is behúzódott.

Lizácska tanácstalanul tárta szét a karját, bánatos volt, hiszen ez azt is jelentette, hogy nem hívhatja játszani jó pajtását, Petit, akivel már egészen kisbaba koruk óta együtt cseperedtek. A konyhából friss kalács illata illant be a szobába, a kislány pedig sóhajtva indult reggelizni. Bele-belecsipegetett az ételbe, de nem volt étvágya, ezért visszament a szobájába.

Papírt vett elő és a százszínű ceruzáit. A testvére, Lili hívta így őket, hiszen valóban a szivárvány összes színe megtalálható volt a tolltartóban. A mélyvöröstől az ibolyakékig, a türkiz-zöldtől a napsárgáig ezernyi színnel alkothatták meg, amit elgondoltak.

– Ha ezekkel rajzolsz, kiszínezheted vele az egész világot! – magyarázta Lili, miközben levette a könyvespolcról az egyik színezőjét, és hozzálátott egy állatos kép kifestéséhez. – Arra gondoltam, hogy pirosra festem a hajam, a tied pedig majd kék lesz.

Lizácska irigykedve figyelte a kipirosodott arcot és a szanaszét álló göndör fürtöket. Ő már első osztályos, nem hisz az ilyen kislányos komolytalanságoknak. De ma mégis ott ült és a fehér papírra bámult.

„Én biztos nem leszek kék hajú!” – gondolta, és egy emberfejet rajzolt, ébenfekete hajjal. A szájával gondban volt, először egy szomorú, sírós lány jutott eszébe, aztán eszébe jutott megint a Lilivel töltött délután és felfelé kanyarította a száj szélét.

A papírnap ezúttal óriási gömbként sütött le rá, nem csak sárga volt, hanem néhol narancsszínű, máshol egészen piros. Sugarai ezer felé szórták a fényt. Aztán felhők gyülekeztek és csepegni kezdett az eső, de ez nem szegte a nap kedvét, szivárványt rajzolt az égre.

A ceruzák gyorsan szaladtak a papíron, ahány színű csak volt, mind beleért a szivárványba. Végül még a fű is kizöldült az ében-Liza lába alatt. De valami még hiányzott. „A piros cipő? Nem, hiszen az ott fénylik a papíron a pázsit szálai között. Megvan! Petit kell még rárajzolni!”
Hamarosan égnek meredő vörös fürtökkel ott állt Lizácska mellett a kisfiú, megfogta a kezét, másikban kedvenc pöttyös labdáját tartotta. Minden tökéletes volt.

Egyszer csak trappolást és kiáltozást hallott kintről. Lili – mit sem törődve azzal, hogy Lizácska ajtaja be van csukva, ami azt jelenti, hogy fontos dolgot csinál – villámként robbant be a szobába.

– Liza, Liza! Szivárvány! – kiáltott vidáman és már húzta is magával testvérét. Lizácska gyorsan öltözködött, kabátot vett és kilépett az ajtón.

Az égen nem is egy, hanem három szivárvány tündökölt, a legváltozatosabb színekben. A kertkapuig futott és kinyitotta, miközben kilépve az útra ügyelt rá, hogy nehogy pocsolyába lépjen.

A távolból valaki a nevét kiáltotta, Peti futott felé, kezében a labda, lábán sebtében felkapott cipő, aminek a fűzőjét elfelejtette bekötni. Karon ragadta Lizácskát és nem törődve a vízzel szaladni kezdett. Ide-oda forgott, beleugrott a pocsolyába, és táncolt vele a kislány is, mígnem egy óriási tócsa közepén fenékre nem estek. Nevetni kezdtek, olyan vidáman és boldogan, mint még soha. A nap visszanevetett rájuk.

Ez a mese a “Mesém” pályázatára érkezett egyik mese.

 

 

 

 

 

 

Balajti Zsuzsanna: Büdi Bogi és a mézeskalácsillat

 

Egyszer élt éldegélt, nem is olyan messzi földön, még az Üveghegyig sem kell elmenni oly közel, csupán kicsiny ablakunk sarkában, egy kis poloska család. Még az ősszel költöztek a korhadt ablakpárkány icipici résébe. Öten éppen kényelmesen elfértek. Nagyot ásítottak, s szép álmok közé, télire elszunnyadtak.

Bent a házban, a takaros kis konyhában, Nagymama finom mézeskalácsot sütött éppen. Hogy a meleg kitávozzon, s helyébe friss, kinti, hűvös levegő jöjjön, hát kinyitotta a konyha bepárásodott ablakát.

Olyan édes-mézes illat suhant ki az ablakpárkány mellett, hogy bizony a háromgyermekes poloskacsalád legkisebbik gyerkőce, Büdi Bogi, izinyomban, csukott szemmel, téli kis ruhájában, testvérei mellől, a meleg ágyikóból kipattant, s az illatokat rögtön követni kezdte. Hipp és hopp, belékerekedett a házunk konyhájának ablakán.

– Ejsze-fejsze, de jó illat! – mosolygott a kis szende-szundi álmában. Kicsi karját előre nyújtva, álmaiban mézeskalács pajtások kergetésébe kezdett.

– Hú de jön be a hideg, becsukom már az ablakot! – gondolta nagymama.

S ahogyan odalépett, meglátta az ablaküvegen álomtáncát járó kis poloskagyereket. Hatalmasat sikított ijedtében, mire Bogi szemei rögvest kipattantak, s rémületében kieresztett egy kis büdös-pukkanóst.

– Jaj, hol vagyok? Mi történik? – kiáltott fel Bogi riadtan. S ekkor hirtelen Büdi mama karja ragadta meg, s rántotta be az ablakpárkány kicsiny résébe a kis alvajáró, mézillat-kergető poloskagyereket.

– Ejsze, Bogi, nem szabad ijesztgeti az embernagyikat, mert aztán félelmükben agyonlapítanak egy papuccsal! Inkább gyere, kucorodj vissza közénk, hisz nem jött még el a tavaszi kirepülésünk ideje! – szólt kedvesen Büdi mama, és betakargatta a kipirosodott arcú poloska kislányt.

Azzal mind lehunyták újra szemeiket, s Büdi Bogi aznap éjjel mézeskalácsokkal táncolt álmában. Így volt, nem így volt, de az biztos, hogy ezen a télen, a mi kis konyhánkban, Büdi Bogi az ablaküvegen ott táncolt!

Ezt a kedves történetet is a “Mesém” oldalán találtam.

 

 

Bartos Erika: Tükör

Tükör előtt álldogálok,

Elmesélem, amit látok.

Van egy orrom, van két szemem,

Van egy szám és van két fülem.

Homlokom és selymes hajam,

Itt az állam, itt a nyakam!

Nézd, amikor vidám vagyok,

Mosolygok egy ilyen nagyot!

Amikor meg bosszantanak,

Ráncolom a homlokomat!

Hogyha nagyon megijedek,

Félelmemben szám is remeg!

Néha pedig csodálkozom,

Szemöldököm is felvonom!

Hogyha viszont bánat érne,

Legörbülne szájam széle.

Ásítok, ha álmos vagyok,

Hamarosan elszunnyadok,

Lehunyom a szemeimet,

Éjszakára lepihenek.

Bartos Erika oldala

 

Mézes Judit: Alvós nyuszi

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, aki nagyon félt az esti árnyékoktól. Ha leoltották a villanyt, csak kuporgott a paplan alatt és rettegve gondolt a félelmetes kinti világra.

Egyik este édesanyja egy kedves nyuszival lépett a szobába.

– Ő Bors. Kicsi, de erős!

– Mit tud Bors?

– Megvéd téged minden rossztól.

– Hogyan tudna megvédeni, mikor kicsi?

– Ha magadhoz szorítod, erőssé válsz.

– Egy nyuszitól? Mindenki tudja, hogy a nyuszik a legfélénkebb állatok a világon – legyintett a kisfiú.

– Tedd próbára!

– Hát jó – egyezett bele a kisfiú, mert szófogadó volt. De nem igazán hitt abban, hogy épp egy nyuszika védi meg őt a szobában tornyosuló óriási, félelmetes árnyékoktól.

A nyuszika selymes szőrét jólesett megérinteni és szinte átmelegedett a kisfiú karjaiban. Hozzányomta az arcocskáját és érezte az illatát. Jó illata volt. Melegség és szeretet illata, mint anyának és apának.

Édesanya „jó éjt puszit” adott a kisfiúnak, leoltotta a villanyt és kilépett a szobából.

– Jaj! Most jön a félelem! – gondolta a kisfiú és jó szorosan magához ölelte a nyuszit.

Jólesett, hogy van mellette valaki. Jólesett, hogy nincs egyedül, mikor annyira ijesztő lesz minden a szobában. Mindezt szerette volna elmondani valakinek, így hát halkan beszélni kezdett a paplan alatt Borssal.

– Tudod nyuszi, én nagyon félek. Anya azt mondta, hogy te meg tudsz védeni. Olyan jó lenne, ha így volna! Mit tudnál tenni, hogy ne féljek többé? El tudod űzni a sötétséget? Vagy meg tudod szelídíteni a félelmetes árnyékokat?

A nyuszi nem felelt. Melegen odasimult a kisfiú ölelő karjaiba és jó anya-illata volt.

– Tudod, azt szeretném a legjobban, ha nem téged ölelnélek, hanem anyukát. De ő azt mondja, hogy nagyfiú vagyok már és egyedül is el kell tudnom aludni. Nem is tudja, hogy milyen félelmetes itt nélküle.

A nyuszi csendesen hallgatta a kisfiút. Kellemes anya-illata betöltötte a paplant.

– Jó az illatod. Olyan, mint anyáé. Biztosan téged is nagyon szeret. Tudod, azt szokta mondani, ha félek, imádkozzak és a világmindenségek teremtő Istene meg tud engem védeni mindentől. Mit szólnál hozzá, ha most együtt imádkoznánk?

A nyuszi beleegyezett, mert mindenki tudja, hogy a hallgatás beleegyezés. Így hát a kisfiú imádkozni kezdett:

– Jó Isten! Te teremtetted a sok-sok csillagot és a galaxisokat. Te nagyon nagy vagy és nagyon erős. Arra kérünk nyuszival, hogy védj meg bennünket! Űzd el a rossz álmokat és a rossz gondolatokat a fejünkből! Segíts, hogy jó dolgokra gondoljunk és el tudjunk aludni! Ámen.

Az imádság alatt magához szorította a nyuszikát. Érezte, hogy nagyon jó, hogy nincs egyedül. Érezte, hogy jó barátra talált nyusziban, akivel együtt lehet imádkozni. Azt érezte, hogy egyre távolabb kerülnek tőle a rossz gondolatok. Csak nyuszi van ott és ő. És ekkor felemelkedtek a felhőkbe és látták a csodálatos galaxisokat, a színes csillagködöket, a szép kék bolygókat, a magas fákat, a tarka réteket, a nyári virágokat és csak szálltak, szálltak egyre szebb tájakon. Őzikék szökdeltek a réteken. Szarvasok legelésztek. Madarak csicseregtek a fákon. És ott volt nyuszi családja is. Már várták őket. Integettek nekik, hogy jöjjenek közelebb. Leereszkedtek hozzájuk és együtt játszottak reggelig.

Olyan édesen aludt a kisfiú, mint pici baba korában, mikor még összebújhatott anyukával. Megnyugodott. Vigasztalóra talált és jó barátra Borsban, az alvós nyusziban.

Ezt a mesét a Mézes Mesék oldalán találtam.

 

Zsuppánné Tófejy Éva: Szemüveg

 

Jópár napja már, hogy

Nem látok jól messze.

Dörzsölgetem szemem,

Nem lesz ez így rendbe’.

 

Messziről ha rám köszönnek,

Közelebb kell menni, hogy

Meglássam, ki akar épp

Vállon veregetni.

 

Múltkor is mi történt velem,

Nem fogod elhinni!

Belépek az oviba,

És röhög mindenki.

 

Végignézek magamon,

Már látom az okát:

Felvettem a húgom

Kedvenc pöttyös zokniját.

 

Nem mehet ez már így tovább,

Tudom, mit kell tenni,

Anya, kérlek gyere velem!

Szemészhez kell menni.

 

Szemüveget visel ma már

Kicsi, felnőtt, öreg,

Professzor és tudós ember,

Milliónyi tömeg.

 

Szemüveges lettem én is,

Nem olyan nagy dolog,

Nézd, ott a pók a falon

Éppen rám mosolyog.

 

Ezt a verset a Meseles oldalán olvashatod

 

 

 

 

Szemfüles érzékszervek

 

Milyen csodálatos ez a reggel! – szólt Micimackó Füleshez, miközben szokásos reggeli utáni sétájukat tették a Pagonyba.

-Csodálatos? – kapta fel a fejét Füles. – Ugyan miből gondolod, hogy csodálatos? Reggel van, és kész!

-Hát, nézz csak fel az égre! – magyarázta Micimackó. – Ragyogóan kék az ég! Aztán szippants bele a levegőbe!

Mmmm…Hogy illatoznak a gyöngyvirágok! És ahogy a füvön lépkedünk! Érezd, milyen puhán simogatja a talpadat?
És mekkorákat lehet benne ugrálni!

Micimackó rögtön be is mutatta ezt Fülesnek. Akkorát szökkent, hogy beleütközött az éppen vele szemben repülő Bagolyba.

-Jól hallottam, hogy arról beszéltetek, milyen puhán simogatja a talpatokat a pázsit? – kérdezte Bagoly.

-Úgy van – felelte Micimackó.-Éppen azt próbáltam elmagyarázni Fülesnek, honnan lehet tudni, hogy csodálatos ez a mai nap. Mert ugye ott van a kék ég, amit látunk, aztán az illatok, s a többi.

-Ahá, értem! -felelte Bagoly.-Szóval az öt érzékszervünkről beszéltél!

-Öt micsodáról? -kérdezte Füles és Micimackó egyszerre.

-Az öt érzékszervünkről – magyarázta Bagoly.-Ezek segítségével ismerjük meg a világot. Az öt érzékünk pedig: a látás, a hallás, a szaglás, a tapintás és a…látás.

-De a látást kétszer mondtad!-ellenkezett Füles.

-Tényleg?- kérdezte Bagoly.-Jaj nekem! Akkor megpróbálom még egyszer. Látás, hallás, szaglás, tapintás és a hogyishívják. Jaj, az ötödiket mindig elfelejtem!

-Nézzétek, itt jön Malacka és Nyuszi!-kiáltott fel Bagoly, amint egy fa mögül előbukkanva megpillantotta barátait.

-Gyertek, játszatok velünk!

-Én is jöhetek? -sipította Zsebibaba, aki ekkor bukkant föl Nyuszi háta mögül.-Mit játszotok? Ugye, ha nem nehéz, én is beállhatok?

-Történetesen éppen most szeretnénk elkezdeni egy játékot-mondta Bagoly.-Egy úgynevezett keresős játékot. Arra szeretnélek kérni benneteket, hogy menjetek el az erdőbe, és hozzatok magatokkal két-két dolgot, ami valahogyan kapcsolatban áll az érzékszerveinkkel. Talán a játék végére eszünkbe jut, melyik is az ötödik érzékszervünk. Nos, ki kezdi?

-Én szeretném kezdeni! Én szeretném kezdeni! -kiáltozta Zsebibaba.

-Remek, Zsebibaba! Az első érzékünk a látás. Most pedig menj, és keress nekünk valamit, amire szeretsz ránézni, és egy másik valamit, amire egyáltalán nem szeretsz ránézni. Mi majd itt megvárunk.

Zsebibaba vidáman szökdelve indult útnak. Büszke volt rá, hogy ő lehet az első játékos. Igazán nem esett nehezére olyasvalamit találni, amire mindig szívesen pillantott. Néhány másodperc múlva egy gyermekláncfűvel a kezében ugrándozott.

-Ez az! – állapította meg elégedetten. -Na, de vajon mi az, amire nem szeretek ránézni?

Ekkor egy szúnyog repült el mellette. “A szúnyogokat nem szívesen nézem – töprengett magában Zsebibaba-, de mégsem vihetek magammal egy szúnyogot! Még megcsípne! Na, de van itt valami más, amit magammal vihetnék! Taplógomba a fa törzséről! Még ránézni is rossz: csúnya fekete!”

-Bravó! -lelkendezett Bagoly, amint megpillantotta Zsebibabát egyik kezében a gyermekláncfűvel, a másikban pedig a taplógombával.-Tökéletesen igazad van, Zsebibaba! A gyermekláncfű szerintem is sokkal kellemesebb látvány, mint a taplógomba.

Most pedig a hallással folytatjuk. Ki lesz a következő?

-Én szívesen elmegyek, ha akarod – jelentkezett Malacka.

-Rendben! – felelte Bagoly. -Keress valamit, amit szívesen hallgatsz, és valamit, amit egyáltalán nem szeretsz hallgatni!

-Szeretem hallgatni a harkály kopácsolását fenn a fán – mondta Malacka.

-Helyes, Malacka. De ezzel még nem ért véget a feladatod.

Malacka töprengve indult útnak, hogy valami olyasmit találjon, amit nem szívesen hallgat.

-Miért áll égnek az egyik füled?-bömbölt a fülébe egy ismerős hang, amitől ijedtében összerezzent.

-Jaj, Tigris! Hát te vagy az? – kiáltott fel Malacka rémülten.-Tulajdonképpen most éppen olyasvalamit keresek, amit nem szívesen hallgatok, és erre a célra te tökéletesen megfelelsz. Nem jönnél velem? Te is része leszel a kiállításunknak.

-Na de mit jelentsen ez? -tiltakozott Tigris, ám Malacka határozott mozdulattal megragadta őt a bal lábánál, hogy elcibálja a füves folyópartra, ahol a többiek vártak rájuk.

-Engedj el! -kiáltozott Tigris. Malacka azonban addig vonszolta őt, amíg vissza nem értek társaikhoz.

-Itt van, amit nem szeretek hallgatni, ha éppen a fülembe kiabál. Túlságosan hangos – mutatta be Malacka Tigrist a többieknek.

-Pompás! – állapította meg Bagoly. Malacka tehát második érzékünket is szemléltette, mégpedig a hallást. Tigris, nem lennél te a következő?

-Én mindenben benne vagyok, ha ugrándozhatok – egyezett bele Tigris.

-Jól van, akkor tiéd a tapintás! -kérte Bagoly. -Hozzál nekünk valamit, amit szeretsz megérinteni, és egy másik dolgot, amit nem szívesen érintesz meg!

-De hisz’ ez remek játék! -kiáltott fel Tigris, és már szökdelt is a fák közé, mígnem a folyóparthoz ért.

-Tudom már, mi az, amit szívesen érintek meg: ez a friss, csobogó hideg víz! Lefröcskölöm az arcomat, és sietek vissza, hogy megmutathassam a többieknek. Csak lubickolt a hűs vízben, és énekelgetett:

“Fröccsen a hűs víz, fürdök a habokban.
Ezt a tigrisek csinálják a legjobban.”

Aztán kiszökkent a vízből, és meghemperegett a fűben. Szerencsétlenségére épp egy olyan helyet választott, ahol egy sündisznó napozott.

-Aúúú!-kiáltott fel a fájdalomtól, amikor a sündisznó tüskéi a hátában álltak. -Mi ez a szúrós izé? Csak nem egy sündisznó?!

A sündisznónak haja szála sem görbült, ám Tigris kissé megviselten tért vissza barátaihoz.

-Megvan, amit kértetek – jelentette fennhangon. -Látjátok? Vizes az arcom. Imádok hideg vízben pancsolni! És íme a sündisznó tüskék, amik hempergés közben a hátamba álltak! Ezeket nem nagyon szeretem. Nos, akkor most én vagyok a győztes?

-Nem, Tigris – jelentette ki határozottan Bagoly. -Ügyes voltál, de azért nem te vagy a győztes. Az lesz a győztes, akinek az ötödik érzék eszébe jut. Lássuk csak! Ó, már meg is van: látás, hallás, tapintás, szaglás, hallás!

-De a hallást kétszer mondtad!- tiltakoztak a többiek.

-Tényleg? -kérdezte Bagoly. -Sehogy se megy ez nekem! Nos, akkor ki akarja bemutatni a szaglást?
Erre Nyuszi emelte fel a kezét.

-Én tudom, hol találok olyat, amit szívesen, és amit nem szívesen szagolok! -mondta, és már ugrándozott is háza felé. Ott pedig egyenesen a konyhába ment. Kinyitotta a sütő ajtaját, és kihúzott belőle egy forrón gőzölgő csokitortát. Épp most készült el! Isteni illata volt!

“Még szerencse, hogy nem felejtettem el – gondolta magában -, különben most már csak egy égett tortát vehettem volna ki a sütőből! Az égett tortának pedig egy cseppet sincs jó illata!”

Ezután Nyuszi a kamrába ment, és felnyúlt a legfelső polcra.

-Á, ez az! – mondta, majd leemelt egy jó érett, büdös sajtdarabot.-Már hetek óta meg akartam enni, de valami mindig közbejött! Te jó ég! De hisz’ ez már kék a penésztől! Pfú, de büdös!

Mivel Nyuszi nem tudta volna a csokitortát és a sajtot is egyszerre elvinni a többieknek, úgy határozott, hogy inkább meghívja őket magához.

-Hahó! Min-den-ki jöj-jön el hoz-zám! Szagoljátok meg, amiket gyűjtöttem! -kiáltotta. Szerencsére a Nyuszi házából áradó tortaillat erősebb volt a sajtszagnál.

-Csak menjünk az orrunk után – szólt a többiekhez Bagoly-, amíg el nem érjük az illat forrását!

Eközben Nyuszi csodálatosan feldíszítette a tortát cukormázzal és rumos meggyel. A torta már az asztalon díszelgett, és várta a vendégeket. Elsőnek Micimackó érkezett. Amint megpillantotta a tortát, így szólt Nyuszihoz:

-Nyuszi, hadd kóstoljam meg azt a tortát! Igen ízletesnek tűnik.

Bagoly meghallotta Micimackó szavait, és boldogan kiáltott fel:

-Ízlelés! Megvan az ötödik érzék! Látás, hallás, tapintás, szaglás és ízlelés! Ügyes vagy, Micimackó! Te vagy a győztes, mert neked jutott eszedbe az ötödik érzék!

-Akkor most már végre tényleg megkóstolhatom? – kérdezte Micimackó kissé türelmetlenül.

Nyuszi mindenkinek vágott egy szeletet. Mindenkinek nagyon ízlett – kivéve Fülest.

-Miért kell nekem tortát ennem? – kérdezte. -Miért nem ehetek inkább valami ragacsos, kékes, krémes dolgot?

-Arra a büdös sajtra gondolsz? – kérdezte Nyuszi.

-Szerintem isteni illata van! -felelte Füles.

Füles végül mind felfalta a büdös sajtot, és életében először állapította meg, hogy mindent egybevéve tényleg csodálatos nap volt ez a mai.

-Fúj! – szólt Malacka. -Hogy lehet ilyen büdös sajtot enni, amikor az ember tortát is ehet?!

-Hát, bizony mindenkinek más az ízlése -fűzte hozzá bölcsen Bagoly.

Ezt a mesét – sok más kedves mese és vers mellett – a Mesemorzsa oldalán olvashatod.

 

 

Galla Ágnes: Mindenkinek más hangja van

 

Mindenkinek más hangja van.

Ha behunyom a szemem,

akkor is tudom, hogy nagyapa jön felém,

mert medvehangja van,

ha anya közeledik, akkor ő felnevet,

hogy miért van csukva a szemem,

apának Mikulás-hangja van,

Áginak zöld hangja van és sárga,

Johanka cinkehangú kismadár,

csirip-csirip, Gergő cérnavitéz hangú,

Eszternek nyekerde, mert ő még pólyás,

Pepinek nevetős hangja van és napsugár,

Dezső hangja mindig dadog, didereg,

olyan fagyis hangú, rekedt,

mert náluk folyton hideg van és fázik,

Matyi hangja okos, Danié kíváncsi,

az öcsémnek dübörgő expresszvonat,

és akkor tudom, hogy gyorsan

ki kell nyitnom a szemem,

mert el akarja venni a játékomat.

 

Csetényi Anikó: A három bűvös palack

 

Tündérország határszélén, ott ahol a kacsalábon forgó palotákat felváltják a lapulevelek árnyékában meghúzódó piros kalapos galambházikók, éldegélt egy kedves tündércsalád.

Tündér papa egész héten mézeskalácsot sütött, szombatonként aztán befogta az aranyhörcsögöt a dinnyehéj-szekérbe és bekocsizott a tündérlaki vásárba. Ott felállította a sátrát, és mielőtt a nap lement, túladott minden portékáján. Hogy mi volt a titka a híres mézeskalácsoknak, azt is elárulom.

Tündér papa soha két ízben nem sütött két egyforma kalácsot. Ahány szív, annyiféleképpen kanyarította a cukormintát; ahány huszár, annyiféleképpen pödörítette a cukorbajszát. A tündériskolában a tündértanítók Tündér Tóbiás féle mézesbábokat osztogattak év végén a legszorgalmasabb tündérgyerekeknek; egyszóval ismerték Tündér papa nevét kicsinyek és nagyok, kivéve a varázslókat és a királyi tanácsosokat, akik nem foglalkoztak olyan komolytalan és gyerekes dolgokkal, mint a mézeskalács.

Amíg Tündér papa a kemence mellett szorgoskodott, Tündér mama a nyári konyhában, egy kis rézüstben virágillatot kotyvasztott mézből és harmatból. Külön kis befőttesüvegekben sorakozott a polcán a szegfű, a viola, az akác, a zsálya illata, gondosan befedve celofánnal, lekötözve spárgával, hogy el ne párolgjon.

A virágok tavasszal egymásnak adogatták a kilincset, mert aki csak egy kicsit is adott magára, Tüdér mamánál szerezte be az illatát. Nem egy közülük – hogy csak az ibolyát és a levendulát említsem – szerény külseje ellenére díjat nyert az illatával a híres tündérlaki virágkarneválon.

Tündér Tóbiásnak volt egy lánya – Tündér Anninak hívták. Csak névrokona a sok meséből ismert Tündér Ilonának, de szépségben vetekdett vele, ügyességben pedig messze felülmúlta. Ha bővebbet akarsz róla tudni, figyeld meg tavasszal az erdőn röpködő lepkéket: ha különösen szépre bukkansz közöttük, biztos lehetsz benne, hogy Tündér Anni festette rá a pávaszemet.

Alig-alig pihent hajszálvékony kis ecsetje – a borz a három legszebb szál bajuszát tépte ki külön az ő kedvéért – és a finom hímpor festékből szebbnél szebb bíborvörös, rozsdabarna, tengerkék pettyek, karikák sikeredtek a keze nyomán a pillangók szárnyán. Két teljesen egyforma pillangót pedig ugyanúgy nem találsz, ahogy nincs két teljesen egyforma illatú virág sem.

Történt egyszer, hogy a hirtelen kerekedett nyári zápor elkapott az erdőben egy tekintélyes férfiút. Tündér mama éppen a nyári konyhában csukta be a spalettát, nehogy beverjen az eső, amikor megpillantotta a magas rangú urat, amint cseppet sem előkelő mozdulatokkal ugrándozott keresztül a sűrű buborékokat vető pocsolyákon, és a gombaházikó felé igyekezett.

Tündérék világéletükben jólelkű, vendégszerető népek voltak, így hát természetes, hogy egy percig sem hagyták az esőben ácsorogni a csuromvizes idegent, hanem szívélyesen betessékelték a szobába. Tündér mama mézes teát forralt a számára, nehogy náthát kapjon, Tündér papa kölcsönadta neki a legszebb házi köntösét, Anni pedig fölakasztotta ázott fekete köpenyét az előszobában a csigaszarvra száradni.

Amíg a köpeny száradt, sok mindenről folyt a szó. Kiderült, hogy a vendég nemcsak varázsló, hanem ráadásul még titkos tanácsos is – márpedig ez a két cím külön-külön is igen előkelő dolog. Elmesélte, hogy a tündérkirály megbízásából járja az országot, hogy a szegényebb sorsú tündérek életét tanulmányozza, és ha lehet, segítsen rajtuk.

-Őfelsége legfőbb óhaja, hogy minden alattvalója boldog legyen – tette hozzá nyomatékkal.

-Ó, mi nagyon boldogok vagyunk! – válaszolta élénken Tündér papa.

A tanácsos úr körbejártatta tekintetét a kis szoba szerény bútorzatán és kétkedve hunyorgott. Azután apróra kifaggatta mindegyiküket, hogyan él, mivel foglalkozik. Bezzeg megörült Tündér papa, hogy eldicsekedhet élete büszkeségével, a gyönyörű mézeskalácsformákkal, és megmutogathatja a temérdek furfangos mintát, mégpedig nem is akárkinek, hanem egy valóságos királyi tanácsosnak, aki a jelek szerint tudós férfiú is.

Utána a nyári konyhába mentek – a nap ekkor már ismét ragyogóan sütött – és a jeles vendéggel sorra megszagoltatták a rózsa, a jázmin, a bazsalikom illatát. Úgy látszik, érdekelte a dolog, mert még az ezer illat receptjét tartalmazó szakácskönyvet is átböngészte, de szólni egy kukkot sem szólt, csak a szemöldökét mozgatta.

A kis szoba ablakában megpillantotta Tündér Annit, aki éppen egy fecskefarkú pillangó estélyi ruháját tervezte hihetetlen gonddal és türelemmel. A tanácsos úr megszólította a világszép leányzót:

-Mondja, kiszasszony, mennyi ideig tart, amíg egy ilyen köntös elkészül?

-Ó, ha szépen akarjuk csinálni, beletelik egy félnapi munkába is – felelte Anni – , de megéri a fáradtságot. Tessék megnézni, milyen gyönyörű, ahogy a vajszínű körök fokozatosan átmennek éjbarnába!

A varázsló azonban a homlokát ráncolta.

-Babramunka – jelentette ki határozottan.  – Az igaz, hogy szép, de alig van látszatja, és ráadásul a szemet is rontja. Nem telik bele három esztendő, és a kisasszonynak pápaszemet kell viselnie.

A Tündér családot meghökkentette a jóslat, tudnivaló ugyanis, hogy a szemüveges tündérlány rendkívül ritka jelenség.

-Mit tegyünk? – kérdezte szorongva Tündér mama. -A mi Annink él-hal a munkájáért.

A királyi tanácsos fölényesen mosolygott. És minthogy nemcsak tanácsos volt, hanem varázsló is, a köntöse ujjából három kicsi, de különleges formájú palackot teremtett elő.

-Jótett helyébe jót várj! -mondta, és átnyújtotta a legnagyobb palackot Tündér Tóbiásnak. – Ezentúl nem kell vesződnie azzal a sokféle kacskaringóval meg cirádával; elég, ha ennek az üvegnek a tartalmával meghinti a kalácsokat.

Tündér papa kipróbálta, és – láss csudát! – a mézeskalács szíven négylevelű lóhere nőtt hófehér cukorból. Ugyanaz a lóhere díszítette a mézesbábu pólyáját, meg a huszár csákóját is.

-Micsoda szerencse! – lelkendezett Tündér mama, Tündér papa azonban gondterhelten vakaródzott.

-Szép, szép – dünnyögte -, de hát az én fejem számtalan ötlettel van tele, ez a csudapalack meg csak ezt az egyet tudja.

-Badarság – recsegte a varázsló – , hiszen a végén úgyis megeszik a mézeskalácsot!

Azzal a középső palackot Tündér mamának nyújtotta.

-Illateszencia – magyarázta fontoskodva. – Ezerféle illat keveréke egyetlen palackban. Egyetlen ujjnyomással belepermetezhető a szükséges adag egy virág kelyhébe.

-Ez aztán nagyszerű, ugye, mama? – örvendezett Tündér papa. – Legalább nem kell annyit pepecselned a konyhában ezentúl!

-És minden virágnak egyforma illata legyen? – aggodalmaskodott Tündér mama.

-Badarság! – vetette közbe ismét a varázsló, ez volt a szavajárása. – A méhek így is, úgy is rátalálnak a virágmézre.

Azzal Anni kezébe nyomta a legkisebb palackot.

-Egyetlen csöpp is elegendő ebből a folyadékból, s a kisasszonynak nem kell többé rongálnia a szemét.

Anni rácseppentett a papírosra egy pöttyöt és a fehér lapon abban a minutumban megjelent egy pávaszem: kék a közepe, zöld a széle. Kipróbálta egyszer, kétszer, tízszer, de bizony minden pávaszem úgy hasonlított az előzőre, mintha ikertestvérek volnának.

-Már engedje meg, kegyelmes uram, de bizony ez unalmas – mondta ki kereken a szép lány.

-De milyen kényelmes – vitatkozott a varázsló.

-És milyen hasznos – tódította Tündér mama – , gondold csak el, hány lepkével készülsz el így egyetlen délután! Sok pénzt jelent ám ez, édes lányom!

-Ugyan melyik lepke fogja nálam festetnni a pávaszemeit, ha megtudja, hogy a szomszédjának szaksztott ugyanolyant készítettem? – nevetett a szép Anni.

-Az már az én gondom – jelentette ki a varázsló.

Azzal két varázskört és egy varázsnégyszöget írt a levegőbe, és máris berepült az ablakon a Tündérharsona legfrissebb kiadása. Az udvari hírek között egyetlen pöccintéssel rámutatott egy tudósításra, amely leírta, hogy őfelsége a tündérkirály díszlakomán látta vendégül rokonát, a manókirályt, s a számos csemege között Cincér Pincér, a főasztalnok valódi Tündér Tóbiás féle mézeskalácsot is feltálalt.

Néhány sorral lejjebb a szemfüles újságíró arról tájékoztatta olvasóit, hogy a lakomát követő udvari bálon a tündérkirálynő valami különlegesen finom illatszert használt, amely Tündér Tóbiásné született Rezeda Malvin vegykonyhájában készült, ezer virág illatából összekeverve.

Egy másik cikk beszámolt arról, hogy a díszes vendégsereg kirándult az Üveghegyre; Tündér Ilona főhercegnő hintóját hat egyforma lepke húzta, és mind a hatnak a szárnyát a híres divattervező, Tündér Anni díszítette kék és zöld pávaszemekkel.

Mondanom sem kell, hogy az ármányos újságnak meglett a hatása. Tündér Tóbiás sátrában mindenki olyan mézeskalácsot akart venni, amilyent a tündérkirály evett. A virágok olyan illatért ostromolták Tündér mamát, amilyent a királynő használt. A lepkék egytől egyig olyan pávaszemeket rendeltek Tündér Anninál, amilyent a főhercegnő kocsija elé fogott pillangók viseltek. Még szerencse, hogy a bűvös palackokból sohasem fogyott ki a varázsfolyadék, tudniillik ugyanazzal a módszerrel készültek, mint a “terüljasztalkám”.

Egész Tündérország a szegény mézesbábos szerencséjét irigyelte. Dőlt a csengő tallér a Tündér családhoz, azt sem tudták már, mit kezdjenek vele. Kacsalábat építettek a gombházikó alá, a hörcsögvontatású dinnyeszekeret kicserélték a legdivatosabb napsugár hajtású táltosra, csokoládét reggeliztek hétköznap is, és még mindig annyi aranyuk maradt, mint a rosta lika, sőt még egy kicsit annál is több.

A varázsló, valahányszor új híreket kapott a derék Tündér Tóbiásék mesebeli szerencséjéről, elégedetten hátradőlt piros bársonyszékén, megdörzsölte a kezét, és ezt gondolta: “Hiába, nincs szebb dolog a világon, mint jót tenni!”

Egy szép napon kedve szottyant, hogy a saját szemével gyönyörködjék Tündér Tóbiásék boldogságában, amit egyedül az ő nagylelkűségének köszönhetnek. A királyi tanácsosoknak ritkán van alkalmuk jót tenni, ezért hát azt a keveset nagyon megbecsülik.

Már messziről megpillantotta Tündér papát. Ott kuporgott a kemence mellett, körülötte halmokban tornyosult a mézeskalács. Éppen azzal foglalatoskodott, hogy a frissen sült kalácsokat egy irdatlanul mély zsákba gyömöszölje. Az arcán furcsa módon nyoma sem látszott az örömnek; mogorva volt és kedvetlen, ráadásul legalább három napja nem borotválkozott. Amikor megpillantotta a varázslót, feltápászkodott, és dörmögött valamit. Tiszteletteljes üdvözlésnek is vehette, aki akarta. A varázsló képe viszont sugárzott.

-Megy a munka, megy? – kérdezte és rákacsintott Tündér papára.

Ismét az előbbi dörmögés, ami nyilván azt jelentette, hogy persze, de még mennyire. Azzal tovább tömködte a sok egyforma kalácsot a zsákba.

-Össze fogja törni – figyelmeztette a varázsló – miért nem rakja inkább egy széles füles kosárba?

Erre aztán érthetően válaszolta Tündér papa:

-Ha összetörnek, annál jobb. Annyi van belőlük, mint a szemét. És még azt mondják, hogy a négylevelű lóhere szerencsét hoz! Ezret készítek egy nap, érti? Ezret! Beteg vagyok, ha a saját kezem munkájára nézek. Ha bekötöm a zsák száját, legalább nincs a szemem előtt.

A varázsló hümmögött és megkérdezte, hogy van a kedves Tündér mama.

-Köszönöm, jól – felelte Tündér papa kurtán – mert most éppen hagymát aprít.

-Tessék? – hüledezett a varázsló, és azon tűnődött, vajon nem zavarta-e meg a jó Tündér papa eszté a váratlan szerencse.

-Hagymát bizony – mondta Tündér papa. – Annak legalább más az illata, mint a csudapalackban levő kotyvaléknak.

A varázsló szemöldöke a homlokára szaladt a megdöbbenéstől. Kinyitott a száját, de aztán hamarosan ismét becsukta, mert szóhoz sem tudott jutni ekkora hálátlanság hallatán. Ebben a pillanatban lépett a műhelybe Tündér Anni.

Még mindig szép volt, de olyan sápadt és sovány, hogy a vendégnek is feltűnt.

-A kisasszony megint agyonhajszolja magát – csóválta a fejét, és mert az orvostudományban sem volt járatlan, hozzátette: – többet kellene sétálni a réten, a friss levegőn!

Anni azonban haragosan legyintett.

-Soha többé nem megyek a rétre! Nem akarok kék meg zöld pillangókkal találkozni; torkig vagyok már velük! Ráadásul minduntalan összetévesztem őket és kész a sértődés, hogy így, úgy, mióta jól megy a sorom, meg sem ismerem a régi barátaimat. De hát hogyan különböztessem meg egyik lepkét a másiktól, ha egyenruhában járnak, mint a tűzoltók?

-Nem is mondjátok, hogy vendég van – nyitott be Tündér mama; bizony megőszült tavaly óta. -No nézd csak, hiszen ez a tanácsos úr! De rég nem láttuk! Anni, kedveském, mért nem hozol egy széket a tanácsos úrnak?

-Köszönöm, nem ülök le! – vetette oda a varázsló szárazon. -Így is többet időztem a kelleténél. Meg akartam nézni, hogyan örülnek a szerencséjüknek. De hát, ugye, csak hálát ne várjon az ember manapság. A három bűvös palackot magammal viszem.

-Valóban elviszi? Tanácsos úr! Jótevőnk! – kiáltozták mindhárman egyszerre, és a királyi tanácsos végre-valahára megláthatta arcukon azt, amit eddig oly nagyon hiányolt: az elégedett és boldog mosolyt.

 

Olvas el a színekkel kapcsolatos verseket is!

Nézd meg az érzékszervekkel kapcsolatos összes játékötletet!