Az alábbi mesék tavaszi virágokról szólnak. Egy-egy történet mesélése során felidéződhetnek bennetek a közös kertészkedés, kirándulás, virággondozás élményei is, vagy éppen a cselekmény kelthet jó hangulatot bennetek. Sok ismeretet is rejtenek a mesék a tavaszi virágokról, évszakokról, vagy éppen a virágültetésről. A rózsa és a tulipán a népmesékben is gyakran megjelenő motívum, így erre is találtok példát az alábbi, tavaszi virágokról szóló mesék között.

 

Mester Györgyi: Egyetlen kívánság

 

Még az ősidőkben történt, amikor a bölcs öreg Természet apó úgy döntött: minden növénynek legyen zöld a szára és a levele, de a virága maradjon fehér.

Úgy gondolta, ha külső formájukban változatosak, színben azonban egyformák lesznek, sohasem fognak összeveszni, nem irigykednek majd egymás szépségére.

Hosszú ideig így ment ez, mígnem egy télvégi napon a hóvirág, hogy megszabaduljon a
vállán lustálkodó utolsó hópelyhektől, megrázta harang alakú fejecskéjét, és az akkorát csendült, hogy felriasztotta álmából a békésen szunyókáló fehér ibolyát.

A bonyodalmak ekkor vették kezdetüket.

A szerény ibolyának ugyanis azon nyomban lelkiismeret-furdalása támadt: bizonyára elaludt, ezért egyenesen neki szánták a hangos ébresztőt. Nagy nehezen kikecmergett a még kemény hópáncél alól, hogy szétnézzen a külvilágban.

Körbekémlelve azonnal rájött: ez még nem az ő ideje, vagyis odébb van még a tavasz. Fázósan húzta magára zöld leveleit, de így is majd megfagyott, nem bírta abbahagyni a didergést. A dermesztő hideg hamarosan kékre festette fehér szirmait.

Mikor kissé megenyhült az idő és olvadni kezdett, a tócsák fénylő felszínén meglátta önnön tükörképét.
Meglepődött nagyon, hogy milyen szépen mutatnak fagytól megkékült szirmai.

– Nem is bánnám, ha így maradna – szólalt meg fennhangon. Aztán magában továbbgondolta a dolgot: – ha Természet apó meglátja, biztosan nem engedi, hogy megtartsam a kék szirmokat. Bárcsak megtarthatnám őket! – sóhajtotta.

A pajkos szél felkapta a sóhajt, és maga előtt kergetve, űzve, egészen Természet apó füléig juttatta.

Természet apó nemhiába volt öreg és bölcs, a sóhaj a szívéig hatolt, és megértette, hogy minden virág, akármilyen kicsi és szerény is, boldogan viselne szebb külsőt, hiszen a szépség iránti vágy mindenki szívében titkon ott lapul. Végül is, attól a világ is tarkább, élvezhetőbb lenne.

Elhatározta hát, hogy korábbi döntését megváltoztatva, egyetlen kívánságát teljesíti
minden virágnak.
Az elhatározást tett követte, s elindult, hogy sorra látogassa kedves virágait.

A hóvirág – mely kitüntetésnek érezte, hogy a hóról kapta a nevét -, teljesen meg volt elégedve a külsejével, így azt kérte, maradjon minden úgy, ahogy van.

A kis ibolya a szirmai kék színére volt büszke, ezért azt kívánta, az ne is változzon meg többé.

A földből, a melengető nap sugaraira előbúvó kankalin magatartása azonban ugyancsak
meglepte Természet apót. A kis haszontalannak még ki sem simultak a hosszú, téli szunyókálásban meggyűrődött apró levelei, amikor máris megjegyzést tett a közelében viruló, új színben pompázó ibolyára.

– Egyeseknek lehet, másoknak meg nem, kiríni a tömegből?! Ezt meg ki engedte meg
neked?! – förmedt rá az amúgy is félénk virágra.

– Te is kívánhattál volna egyet, egyetlenegyet, ha nem lennél ilyen féltékeny és önző.
Látom, egészen elsárgultál az irigységtől – szólalt meg Természet apó. – Maradj is így,
mert ez meg az én kívánságom.

Természet apó a gyöngyvirágtól is megtudakolta, mit szeretne. Ez, hogy össze ne tévesszék a harangvirággal, fehér virágcsengettyűi kelyhébe finom illatot kért.

A harangvirág – mondván fehér harangjai a gyöngyvirágnak is vannak – világos rózsaszín
kívánt lenni. Meg is kapta.

Kívánság terén azonban a tulipán még a bölcs öregnek is fejtörést okozott, ugyanis nemhogy
nem kívánt semmit, megszólalni se volt hajlandó, szorosan összezárta a szirmait. A többiek azonban igen kedvelték ezt a társukat. Sorra dicsérték hát kecses alakját, karcsú, hosszú szárát, formás szirmait, lándzsa alakú leveleit. Még a szél is azt susogta, „szép vagy, nincs miért szégyenkezned”.
A kis tulipán nem bírta sokáig elviselni a bókokat, egyszer csak elpirult tőlük az összes virágszirma. Ettől pedig még szebb lett, így a ki nem mondott kívánsága is teljesült: csodálatos, piros tulipánná vált, és úgy is maradt mindörökre.

Természet apónak köszönhetően a többi fehér virág is színt vagy illatot kapott, ki-ki
kívánsága szerint. És mivel jól és okosan tudtak kívánni, így lett általuk sokszínűen tarka, illatos és gyönyörű a világunk.

 

Fésűs Éva: Kié a virág?

 

Malacka egyszer gyönyörű virágot talált az erdőben. Akkorát visított örömében, hogy a bükkfa oldalán dolgozó harkály félrenyelte a farontó kukacot.

– Ejnye! – bosszankodott. – Miféle csendháborítás ez?

– Én nem háborítok semmiféle csendet, csak kimondhatatlanul örvendezek az én szépséges virágomnak! – visított tovább malacka – Nézd meg, ha nem hiszed!

A harkály odasandított.

– Csakugyan gyönyörű. De mi a neve?

– Természetesen Neszepisze virág – ugrándozott a vadmalac, ekkor azonban odatoppant a kényes őzike.

– Tévedsz! Ilyen szép virágnak csak őzikefüzér lehet a neve!

– Semmi közöd hozzá! – visított a kukorifarkú. – Ez a virág az enyém, mert én találtam.

– De azon a tisztáson nőtt, ahol én szoktam játszani!

– Kár a szóért! – lépett közéjük fölényesen a rókakölyök. – Ez a virág a világszerte ismert rókatulipán és át fogom ültetni a saját kertembe!

– Ülteted ám az árvacsalánt! – huppant melléje a mókus. – Én láttam meg legelőször, onnan a magasból.

– Ugyan, mikor?

– Tegnap ilyenkor!

– Hiszi a piszi! Akkor mért nem szóltál?

– Mert a virág egyikőtöké sem, hanem az enyém! – válaszolt mókus helyett váratlanul macika, és mindjárt szagolgatni kezdte az üde szirmokat. – Mézszagú! Világos, hogy nekem termett!

Malacka segélyt kérőn tekintett fel a bükkfára.

– Harkály bácsi, tégy köztünk igazságot!

– Nem vagyok én bíró – berzenkedett a harkály – , és úgy sem tudnék olyat mondani, hogy mindannyian elégedettek legyetek.

– De hát akkor mi lesz?

– Egyszer csak kiderül az igazság magától.

– Csakhogy én addig nem várok! – kiáltott malacka, és mindjárt egy botocskát ragadott, hogy vonalat húzzon vele a földön a virág köré; bűvös kört, amibe senkinek sem szabad belépnie.

Hanem a többiek azt hitték, hogy malacka verekedni akar a botocskával. A róka nagyot kanyarított lompos farkával, hogy kiüsse a kezéből, de ugyanakkor a kényes őzet is meglegyintette. Az őz visszarúgott, és eltalálta macika balhátsó lábát. Macika sem volt rest, visszabokszolt a mancsával. Közben mindenki azt visította, kiabálta, brummogta, hogy:

– Enyém a virág! Enyém a virág!

Akkor arra jött a sün. Letette csigákkal teli kis kosarát, körülnézett, és csodálkozva kérdezte:

– Hol van itt virág?

A virág, amelyen összevesztek, eltiporva, tönkretaposva hevert a tisztáson. Akkora csend lett, hogy a hangyák lépteit is hallani lehetett a fűben. Legelsőnek malacka pityeregte el magát.

– Jaj, odavan a virágom! Most már mindegy, hogy mi lett volna a neve.

– Úgy láttam, őzikefüzér volt – fintorgott az őz –, de azt hiszem tévedtem.

Megnézte a letiport növényt, azután sántikálva odébbállt.

– Giz-gaz! – legyintett a sunyi róka.

– Gyim-gyom! – brummogta macika, a mókus pedig még megtoldotta.

– Söprűnek sem való!

Egykettőre otthagyta mindenki, harkály doktor pedig folytathatta a dolgát. Le sem nézett a tisztásra, csak három sikeres féreg-operáció után vetett egy sajnálkozó pillantást az eltaposott, szép virágra – de akkor azt hitte, káprázik a szeme attól, amit látott.

A virág újra egyenes száron állt, mert valaki gondosan karóhoz kötötte, földjét megkapálta, elegyengette körülötte.

– Nini! – kiáltott harkálydoktor – Hát mégis van ennek a virágnak igazi gazdája?

Jobban körülnézett, s akkor látta, hogy a kicsi sün jön a patakról egy öntözőkannával döcögve, és nagyon jókedvűen dudorászik magában.

 

A virágos bolond – Bácskai népmese

 

Volt a világon egy szegény ember. Ennek a szegény embernek volt három fia. A két öregebb élénkebb volt, de a legfiatalabb egy kicsit bamba.

Hát egyszer hallják, hogy a város nagy szomorúságban van. A királynak volt egy lánya. Ez a királykisasszony mindig sírt. Nem tudták a kedvét eltalálni. Akármit csináltak, csak sírt, sírt. Kihirdette a király, hogy odaadja a fele királyságát annak, aki megnevetteti a királykisasszonyt.

Hát azt mondják a szegény ember fiai, hogy ők is elmennek szerencsét próbálni. A két öregebb felfegyverkezett, elbúcsúztak, és mentek a királyhoz. Beengedték a legöregebbet, de bizony nem bírt az semmit se. Csinált az mindent, talán még bukfencet is hányt, a királykisasszony sehogy se akart nevetni. El kellett neki takarodni onnan.

Hát akkor bemegy a középső. Az is hiába csinált mindenfélét, még cigánykereket is hányt, a királykisasszony egy pirikét se nevetett. A legénynek nagy szomorúságára ki kellett kullogni a palotából.

Nem tehettek mást, hát visszamentek apjukhoz. Látta ezt a legkisebb fiú is. Nem szólt senkinek semmit, csak elindult otthonról. Amerre csak ment, mindenütt összeszedte a virágot. Úton-útfélen, minden burgyingban talált virágot; leszakította, és magára rakta. Teletűzdelte a haját, fülét, orrát, száját, és a lábbelijébe is rakott. Mikor a palotához ért, be sem engedték. Szerencsére találkozott a kuktával, az beengedte valahol a királykisasszonyhoz. Ahogy bement, dallikázott egy kicsit, a virág meg szóródott róla, mint a záporeső.

A királykisasszony pedig csak nézte, nézte ezt a cifrába öltözött bolondot, s egyszer csak elkezdett kiabálni:

– Megjött a virágos bolond! Megjött a virágos bolond!

A virágos bolond meg elkezdett táncolni, amerre csak mozdult, pergett belőle a virág. A királykisasszony úgy elkezdett nevetni, hogy zengett a palota,. De még a király meg a királyné is kacagtak, meg az egész udvar.

Meg se várták, hogy kifújja magát a sok tánctól, mindjárt feleségül adták a királykisasszonyt a virágos bolondhoz. Csapott a király nagy lakodalmat. Megjelent a rengeteg fényes vendég. Táncoltak, mulattak, ittak, ettek. Talán még most is élnek ha meg nem haltak. Régen volt, talán igaz se volt.

Készíts 

tavaszi virágos

játékokat!

Legyél a Játéktár tagja!

 

A pitypang meséje

 

A virágok tündére egy napon sorra meglátogatta az alattvalóit, megkérdezte tőlük, nincs-e panaszuk, kérésük, kapnak-e hűvös reggeli harmatot, kedvesen játszadozik-e velük az esti szél, fölkeresik-e őket a pillangók.

A kényes kerti virágok sorra elmondták panaszaikat. A rózsa arra kérte a tündért, intézze úgy, hogy a viola illata ne legyen olyan fűszeres – mert irigy volt ez a kerti rózsa, irigyelte a viola édes illatát, azt szerette volna, hogy az emberek csak az ő illatában gyönyörködjenek.

A virágok tündére jószívű volt, mint az egy tündérhez illik, megszidta hát az irigy rózsát, és megsimogatta a hallgatag, csöndes violát.

A százszorszép arra kérte a tündért, növesszen neki töviseket, hogy az emberek nehezebben tudják leszakítani; a liliom élesebb kardokat kért; az estike meg azt szerette volna, ha ő nem este, hanem reggelenként nyílna, illatozna.

A tündér zokon vette a virágokhoz csöppet sem illő sok kérést meg panaszt, rosszkedvűen ment el a kertből. Elhatározta, hogy egyhamar nem látogatja meg ismét az elkényeztetett virágokat, s lehorgasztott fejjel ballagott hazafelé, az erdőbe.

Így történt, hogy meglátta az út szélén, a porban virító pitypangot. Megállt előtte:
– Mondd, kedves pitypang, nincs valami kérésed, panaszod?

A pitypang csak ingatta sárga fejét, hogy nem, nincs sem kérése, sem panasza.

– Nem kívánsz magadnak jó illatot? Esetleg tüskéket, hogy ne tudjanak leszakítani a gyerekek?

Nem, a pitypang nem kívánt semmit, de mikor a tündér továbbment, fölsóhajtott. Meghallotta a tündér a pitypang sóhaját, visszafordult:
– Talán mégis szeretnél kérni valamit, pitypang?
– Hiába minden, tündér, az én bánatomon te sem tudsz segíteni – mondta a pitypang.
– Messze földről kerültem ide, ebbe az országba, meggyökereztem itt, tudom, hogy soha többé nem láthatom a hazámat, s ha eszembe jut a régi táj, mindig nagyon szomorú vagyok. Csak legalább a gyerekeim elmehetnének…, de hát azoknak sincs szárnyuk!

Gondolkozott egy kicsit a tündér, s mert csodatévő, nagy hatalma volt, úgy intézte, hogy a pitypang bolyhos fiacskái, leánykái – a termésbóbiták – ezentúl apró szárnyakkal szülessenek. A bóbiták apró szárnyába belekap a szél, röpíti őket hegyen-völgyön át, messzi földre elkerülnek, s ha jó szél fúj, a pitypang egyik-másik fia, lánya visszaröpülhet a rég elhagyott hazába is.

 

 

A tulipánná változott királyfi

 

Volt egyszer egy király, annak volt egy fia. Azt mondta egyszer a fiú az apjának:

– Édesapám, én most elmegyek, és addig vissza sem jövök, míg meg nem találom a legszebb lányt a világon.

-Menj, édes fiam – mondta az apja -, és járj szerencsével.

Ment a királyfi, ment, mendegélt, útjában sűrű erdőbe tévedt. Egy tüskebokorban varjú károgott kétségbeesetten, sehogy sem szabadulhatott a sűrű, tüskés ágak közül. Jószívű volt a királyfi, kiszabadított a varjút, az meg így szólt hozzá:

-Húzz ki egy tollat a szárnyamból, s ha valaha bajba kerülsz, röpítsd a levegőbe a tollat, nyomban ott leszek, és segítek rajtad.

A királyfi eltette a varjútollat, s ment tovább. Most országútra ért, s egyszer csak látja ám, hogy halacska vergődik az egyik kiszáradt keréknyomban. A királyfi megszánta a halacskát, elvitte a tóhoz, beledobta. Az meg így szólt hozzá:

-Vegyél le a hátamról egy pikkelyt, s ha valaha bajba kerülsz, dobd vízbe a pikkelyt, nyomban ott leszek, és segítek rajtad.

Ezután meg egy öregembert látott meg a királyfi, szomjas volt az öreg, meg éhes is; a királyfi jó szívvel megitatta, megetette, az pedig így szólt hozzá:

-Tépd ki két hajszálamat, s ha valamikor bajban leszel, ereszd csak szélnek, nyomban ott leszek és segítek rajtad.

Ment tovább a királyfi, harmadnapra egy falu határába ért. A falusiaktól meghallotta, hogy lakik itt egy öreg király, van annak egy világszép leánya, de ha azt valaki feleségül akarja venni, a kérőnek háromszor úgy el kell bújnia, hogy a királylány ne találja meg.

„No, ezt én megpróbálom” – gondolta a királyfi. El is ment a királykisasszonyhoz, feleségül is kérte, az pedig megmondta neki, hogy bújjon el háromszor; ha egyszer is el tud bújni úgy, hogy ő nem találja meg, hát a felesége lesz.

No, a királyfi levegőbe dobta a varjútollat. Jöttek a varjak seregestül, fölvitték egy magas hegy tetejére. De a királylány egyenesen oda ment, meg is taláta, ki is nevette a királyfit.

Másnap tóba dobta a pikkelyt. A partra úszott egy hatalamas hal, annak a hasába bújt a királyfi. De jött ám a királylány, merítőhálóval kifogta a halat meg a királyfit is, és még ki is nevette.

Harmadnap szélnek eresztette a két hajszálat. Jött az öregember, megcirógatta a királyfit, az nyomban tulipánná változott, és az öregember a kalapja mellé tűzte. Kereste a királylány a kérőjét, de hiába kereste. Estére ki is hirdette, hogy ő bizony nem találja.

Akkor a szépséges lány elé állt az öregember, a kezébe adta a piros tulipánt. A szép lány még meg is csókolta a virágot, s az nyomban újra királyfi lett.

-Te az enyém, én a tiéd – mondta a királylány, s mindjárt meg is tartották a lakodalmat. A királyfi így hát megtalálta, haza is vitte a falujába a világ legszebb lányát.
 

 

 

 

Molnár Andrea: Mese a feledékeny tavaszról

 

A Forrás gyémántos vonójával muzsikált egy szikla tetején. Erre a csodálatos dalra ébredezni kezdett a Tavasz. Igaz, még igen álmosan pislogott, de azért elindult a hang irányába.

Fel is frissült nyomban, amint megfürdött a muzsikáló Forrás habjaiban. Majd gyorsan magára öltötte a ruháját, kibontotta sugárhaját, és mint egy óriás pillangó, kiröppent a rétre. Amint azonban körülnézett ott, kis híja, hogy el nem pityeredett, mert a kegyetlen Tél lehelete még ott dermedt a fűszálakon.

-Jaj de fehérek vagytok, kedveseim! Vajon most mit tegyek?! – kiáltott a Tavasz kétségbeesetten. – Hiszen nincs még annyi erőm, hogy lefújjam minden egyes fűszálról, minden ágról a Telet!

Már éppen visszaindult nagy búsan, hogy a Naphoz bújva egy kissé átmelegedjen, amikor az erdei ösvényen egy öreganyókát pillantott meg, aki rőzsét vitt a hátán, közeli kis házikójába. Olyan árván bandukolt szegény, mint akinek senkije sincs ezen a világon. Erre aztán a Tavasz meleg sugarával máris táncba kezdett az anyóka kendőjén, görnyedt hátán, fáradt kezén.

-Nicsak! – örvendezett az öreganyó. – Itt a Tavasz! Talán már nem kell sokáig fagyoskodnom. S milyen kedvesen simogat, mintha csak mindeni körém gyűlne, mindenki, aki oly távol van tőlem.

Aztán feltekintett az égre, s szinte hinni sem akarta, hogy maga a Tavasz röppen felette. De aztán mégis felbátorodott, és így szólt hozzá:

-Köszönöm jóságodat, köszönöm, hogy átmelegítetted dermedt csontjaimat. De engedd meg, hogy megkérdezzem: hol maradt szépséges ruhádról, napsugár-hajadról a hóvirág, az ibolya, és a többi virág?

S ekkor tekintett végig önmagán a Tavasz. Rémülten vette észre, hogy hajnalban a nagy kapkodásban mind-min odahaza, a hótakarója alatt felejtette hírnökeit, a hóvirágokat és kökörcsineket.

-Milyen bölcs vagy te, nénikém – mondta hálásan. S még egyszer úgy ráborította sugárhaját az anyókára, hogy az egyszeriben elfelejtette, hogy valaha is fagyoskodott.

„Most már tudom, miért nem rázta le magáról jégbilincsét fű, fa, bokor!” – gondolta a Tavasz.

Elszégyellte magát feledékenységéért, és gyorsan hazarohant. Hótakarója alól előbűvölte a hóvirágokat és ibolyákat. A karjába ölelte valamennyit, s a föld fölé lebbent. Könnyű fátyla mint lenge pára úszott-lebegett utána.

Amerre csak elrepült, mindenfelé széthintette a hóvirágokat és ibolyákat. Most már bezzeg megismerték a mezőkön a fűszálak, hogy itt a rügyfakasztó, virágnyitó Tavasz. Boldogan intetettek neki, s a harmatcseppek úgy tündököltek rajtuk, mint az örömkönnyek. A fák, bokrok is kibontották leveleiket, súgy lengették feléje, mintha apró zöld zászlókkal üdvözölnék mindenfelől.

A jószívű, de feledékeny Tavasz aztán utolsó virágait is odaadta a földnek, de az öreganyóról sem feledkezett meg, aki figyelmeztette a mulasztásra. Olyan csodálatosság varázsolta hálából a kertjét, hogy arról már csak a legszebb mesék mesélhetnek.

 

 

 

Fésűs Éva: Mókus Péter kiskertje

 

A napos, déli domboldalon már kinyitotta sok sárga ernyőjét a som, amikor Mókus Bence bácsi egy szép napon az odúablakon kinézett…
Ó, mennyi szépet látott! A nedves ágakon ezernyi napsugár táncolt! A parti füzeken sok kis bozontos barka bolyhosodott, mint megannyi icipici nyuszi farka!

Kék ibolya és sárga kankalin virult a réten meg a tavaszi vizek partjain. Vidáman énekeltek a hazatért madarak.

– Gyerekek! Ki az ágyból! – kiáltotta Bence bácsi. – Jó volna ott lent egy kiskertet csinálni, hogy barátságosabb legyen az odunk tája!

A három kismókus ujjongva, kiabálva dobálta le a mohapaplant. A lusta Peti is tüstént felpattant:

– Kertet? Pompás! Ugye most mindjárt megcsináljuk? Az őzeknek, rókáknak leesik majd az álluk, ha erre járnak!

A kis Balázs már magyarázta anyukának, hogy ő milyen szép kertet kerekít. Alig bírta izgalmában lenyelni a finom reggelit.
Az okos kistestvérke, Mókus Panna, tüstént keresni kezdte: van-e locsolókanna, ásó, kapa, gereblye.

– Van ám, kicsim, eredj le a fa alatti mély gyökérpincébe! – felelte Bence bácsi, mert arra volt kíváncsi, hogy fél-e a kislánya a sötétben.
Nem félt az! Okos volt! Lement, és hozta szépen a kiskapát, kisásót. Addigra Peti is, meg Balázs is lemászott a nagy fa derekáról. Szaladtak ki a napra, keresték, hol van egy jó földdarabka, hogy kiskertnek felássák.
Mosolygott Bence bácsi, mozgatta bajuszkáját. A mókuskák szorgalma neki is tetszett.

– Meglátjuk, kié lesz a legszebb!

– Itt legyen Petié! – és mindjárt kijelölte a kert helyét egy pálcikával.

-Ez lesz Pannié – most legalább meglátom, hogy milyen ügyes a kislányom!  Itt meg a tiéd, nézd, Balázska!

– Tündérkert lesz az, akárki meglássa! – mondta büszkén a legkisebbik, és mindjárt nekilátott, hogy elkészüljön estig.

Forogtak a kisásók, fordult a sok rögöcske, de Peti tenyerét az ásó nyele törte, hamar melege lett, s a bükkfa árnyékában pihent egy keveset. Lám, nem is hitte volna, hogy egy kertésznek ilyen sok a dolga!

Ezalatt Pannika az édesanyját kérte, hogy adjon sok virágmagot a köténye zsebébe, rezedát, violát, petúniát. Azokat elültette szépen sorba, utána friss vízzel meg is locsolta, és tulipánhagymát is rakott a puha földbe vagy egy tucatot.

Peti látta, hogy mit csinált, de ajkát biggyesztve legyintett:

– Mikor lesz abból még virág?!

A kis Balázs megállt egy percre. Ő is elfáradt már.

– No, persze! Csinálhatnánk ezt okosabban is! – És nagyot nevetett a kis hamis.

– Tudom már, Péter! A kertésznek is ész kell, s mindjárt virul a tündérkertje! Minek megvárni, míg a mag kikel? A réten ezrivel hajlik a sok virág a szélbe, csak el kell menni érte! Máris szaladt, ahogy csöpp lába bírta:

– Apu! Hol a talicska?

Ráfektetett kisásót, kiskapát, s hajrá! Tolta is ki a rétre… Tengernyi virágot talált! A legszebbeket szépen körülásta, és gyökerestül kiemelte, úgy rakta fel a talicskára. A nagy munkát hümmögve nézte Péter.
Nem! Ez sem jó! A sok sáros gyökérrel szép bundácskáját kente össze, és kétszer annyit ásott a kisöccse! Minek is az a sok piszkos föld alatti ág-bog? Anélkül sokkal szebbek a virágok!
És homlokára koppintott vidáman:

– Ohó, butuskák! Csak fáradjatok! Estére fájni fog a hátatok, de bezzeg én már kitaláltam, hogy mit kell tenni!

Gyorsan hazaszaladt, hozott egy jó nagy kerek kosarat, és sebbel-lobbal, ahogy érte, a sok réti virágot mind letépte. Szedett kökörcsint, habszegfűt, fehér virágú tőzikét, egy korai árvácskát sem kímélt, aztán a sárga mezei tyúktaréj is belekerült a kosárba. Vitte a sok virágot, remegő rezedát nagy diadalmasan a napos réten át.

Csöppet sem fáradt, inkább dudorászott. Örült, hogy milyen jó dolgot csinált, aztán vágott magának egy hosszú pálcikát. Kiskertje földjét azzal mind kifúrta, s a virágokat sorba beledugta. Virult a kert egy pillantás alatt!
A fél erdő összeszaladt, és Panni összecsapta kis kezét:

– De szép! Peti, ezt hogy csináltad?

Peti dölyfösen nézte, hogy Panni kiskertjében semmit se mutatnak a virágágyak, a kis Balázsnak meg hátra van még rengeteg sok munka, nagyon szuszog, piheg, talán már meg is unta.

– Gyere, apu! – kiáltott Mókus Péter – az én kertem a legszebb, nem is mérhető össze senkiével!
Bence bácsi tüstént odajött, de csodálatosképpen egy szót sem szólt, csak hümmögött. Peti unszolta:

– Apu, szólj!… Nem értem, a kiskertemet miért nem dicséred?

Az öreg mókus bácsi furcsán nézett, pici szemei gyanúsan ragyogtak, míg végül így szólt:

– Kisfiam, majd holnap!

– Holnap?

– Az ám! A rendes munka nem egy napra készül!

Volt izgalom, míg másnap a piros hajnal nappallá nem sápadt, s a rigó ébresztőt nem fütyörészett! Akkor Peti a kiskertjére nézett, s a lélegzete is elállt! Azt hitte, rosszat álmodik – meg is csípte magát! – de mindhiába, mert hervadtan feküdt a kert minden virága.
A hős kertésznél eltörött a mécses, kis mancsát nyomkodta könnyes szeméhez:

– Gonosz varázsló tette ezt! – zokogta -, biztosan belebújt egy nagy bokorba, s amint aludni mentem, virágaimat lekaszálta menten!

A testvérkék hallgatták szívszorongva. Balázs részvéte jeléül az ujjacskáját szopta, míg meg nem szólalt Bence bácsi:

– A lustaságod volt a rossz varázsló, mert lám, a hamar munka sohasem igazán jó! A leszedett virág csak egy napig, ha él, elhervad, szárad, elviszi a szél. Hiába szép, hiába illatos… kell az a maszatos, erős, kis földbe markoló gyökér! Szavaira szepegő csend lett. A pajkos rigó sem füttyentett, úgy figyelte, hogy mi is történt?

De Peti szépen letörölte könnyét, és irulva-pirulva, de zokszó nélkül újra munkához látott. Most már magot rakott a puha földbe, nem letördelt virágot…
Egyszer később, amikor arra jártam, tulajdon két szememmel láttam, hogy a magocska mind kikelt, s egy vidám, hosszú nyáron át virágzott a pompás kicsi kert…

 

Jékely Zoltán: A három pillangó

Volt egyszer három pillangó: egy sárga, egy piros meg egy fehér.

Vígan játszadoztak a verőfényes mezőn, virágról virágra szálldostak, táncoltak, repdestek jókedvükben. De hirtelen beborult az ég, közeledett a vihar.

– Repüljünk haza – mondta a sárga pillangó, s ijedten pergette szárnyát.

– Minél gyorsabban – mondta a piros is, a fehér is, s elindultak gyors szárnyalással.

Éppen jókor értek haza, mert a zápor már megeredt, s egyre vizesebb lett a szárnyuk. De a ház ajtaját nem tudták kinyitni, s az eső mind jobban s jobban szakadt.

– Menjünk a sárga tulipánhoz – mondta a sárga pillangó -, az majd bebocsát.

S a szakadó esőben elvergődtek a tulipánhoz, és könyörögni kezdtek neki:

– Kis Tuli, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől.

De a tulipán így felelt: – A sárgának meg a pirosnak szívesen kinyitom, de a fehérnek nem.

Erre a sárga meg a piros pillangó összenézett, majd így felelt a szívtelen tulipánnak:

– Ha fehér testvérkénket nem bocsátod be, mi is kint maradunk!

A tulipán csak ingatta a fejét, s kelyhét nem nyitotta ki. Az eső pedig mind sűrűbben szakadt.

– Menjünk a liliomhoz – mondta a fehér pillangó.

Ázva-fázva elvergődtek a liliomhoz, s szépen kérlelni kezdték:

– Kis Lili, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől.

De a liliom így felelt: – A fehéret örömest befogadom, de a sárgát és a pirosat nem.

Erre a fehér pillangó így felelt: – Ha a testvérkéimet nem fogadod be, én is kint maradok. Inkább ázzunk együtt, mintsem elhagyjuk egymást.

A szívtelen liliom csak ingatta a fejét, s kelyhét nem nyitotta ki. Továbbvergődtek hárman csuromvizesen a szakadó esőben. Hímporuk már elázott, csápjuk kókadozott, szárnyuk össze-összetapadt, még a lelkük is átázott. Csetlettek-botlottak fűszálról fűszálra, s egy-egy lapu alatt húzták meg magukat, de a szél oda is besüvöltött, s bebecsapott az eső.

Süss fel, nap, süss fel, nap, szárogasd meg szárnyamat, nyisd ki a virágokat! – könyörgött a három didergő pillangó.

A nap meghallotta a sűrű felhők mögül a pillangók esdeklő kérését, s annyira megilletődött, hogy a felhőket elűzte, meleg fényt árasztott a mezőre, s a pillangók szárnyát egykettőre megszárította.

S a három pillangó újra táncolt, repdesett vígan, míg csak le nem áldozott a nap. Akkor aztán szépen hazaszálltak, kis házukat kinyitották, lefeküdtek s elaludtak.

 

Készíts bábokat A három pillangó c. meséhez és játsszátok el otthon együtt a történetet! A bábokat a Játéktár tagjaként itt  tudod letölteni. 

Ha szeretnél a Játéktár tagja lenni, itt tudod megvásárolni az előfizetést.

 

 

 

Fésűs Éva: Mese az ibolyáról, meg még valamiről…

 

Lehetséges, hogy nem is rossz szándékkal tette, csak véletlenül történt. Az ibolya gyönge virágdereka nem törött el, de fájdalmasan meghajlott a kő súlya alatt. Hamvas arcocskáját földhöz szorította, lila bóbitájáról messzire gurult a hajnali harmatcsepp. Körülötte zsongott-bongott a ta­vasz, furulyázott a szél, táncoltak a méhek.

— Nem bírok fölegyenesedni! — sóhajtotta panaszosan. — Segítsetek raj­tam! … Hát nem látjátok, mi történt velem?

Bizony nem látták, mert ugyan ki veszi észre a mézillatú, madárfüttyös, tarkán kavargó tavaszi sokadalomban, hogy egy ibolyát baleset ért az erdőszélen? Legfeljebb az illatszedő szél, de annak nincs ereje köveket mozdítani.
Most is csak annyit tehetett, hogy elvitte az ibolya sóhaját a legközelebbi csigaházig.

— Csigabiga, te olyan erős vagy, hogy a hátadon elbírod a házad. Gyere, segíts elgördíteni a követ az ibolyáról!

— Erősnek erős vagyok — felelte dölyfösen a csiga —, de az ibolya egyszer megsértett, mert nem látott szívesen a levelén, hát boldoguljon ezután is nélkülem!

Visszahúzódott a házába, az illatszedő szél pedig körülnézett, hogy kihez fordulhatna.

Nem messze onnan gyík sütkérezett egy sziklán: Ahhoz sietett, hátha az segítene.

— Gyíkocska, te olyan ügyes vagy, gyere, segíts elgördíteni a követ az ibo­lyáról!

A gyík azonban meg se moccant, csak drágakő szeme villámlott:

— Miért éppen engem zavarsz? Nem látod, milyen fáradt vagyok? Egész nap lótok-futok, és akkor még ezt a napfényes órát sem élvezhetem zavar­talanul.

A szél sóhajtott egyet, aztán tovább illant, mert nyulat látott a mező szé­lén, sárgarépával vesződni. Messziről nagyon derék fülesnek látszott, hát megszólította.

– Kedves nyulambulam, gyere, segíts elgördíteni egy követ az ibolyáról!

– Még mit nem?! – fordult meg a nyúl, és akkor derült ki, hogy szúrós a bajuszkája, morcos a képe, mert ahány répát eddig ki akart cibálni, mind belétörött a földbe. – Kit érdekel az ibolya? Még ha valami káposzta-féle volna … !

A szellő meghallotta a közelben Harkály doktor kopácsolását. No per­sze, hát mindjárt ahhoz kellett volna sietnie!

De bizony Harkály doktor csak farontó férgekkel foglalkozott, és éppen bosszús volt, mert napok óta hiába keresett egy kukacot a tölgyfa dereká­ban.

– Egy madártapodtat se megyek innen! – jelentette ki. – Lehetséges, hogy éppen most fogom azt a kártevőt a csőröm végére kapni. Beláthatod, szellőcske, hogy nagyobb dolgok is vannak a világon, mint holmi erdőszéli ibolyácska ijedelme!

A szellő most már egyenesen a medvéhez szaladt.

– Te vagy az erdőn a legtekinté­lyesebb, a leghatalmasabb. Kérlek, segíts elgördíteni egy követ az ibo­lyáról!

– Szedte-vedte, brummadza! Ép­pen azért nem mehetek – mordult nagyot a medve. – Hát nem látod, hogy egy vadméh megcsípte az orromat, mókés akkorára dagadt, mint egy krumpli? Ha így meglát az erdő né­pe, odalesz a tekintélyem!
– Az ám! És megtudják, hogy mé­zet csentél! – gondolta magában a szellő, és szomorúan ült le egy faág­ra. Senkire sem számíthat, minden­kit csak a maga baja érdekel. A nagy sóhajtozásra egyszer csak kikukucskált odújából a mókus, akit az egész erdőben haszontalan mogyoró­pusztítónak, komolytalan bohócnak tartottak. Még a szellő is bizalmatlanul tekintett rá, amikor a mókus tudakolni kezdte, hogy mi történt.

— Könnyű neked, kutya bajod! — mondta keserűen.

— Már hogyne volna! — felelte a mókus. — Beázott az odúm, megavasodott a mogyoróm, és tegnap rám huhogott a bagoly. Egész éjjel nem jött álom a szememre!

— Akkor úgysem érsz rá törődni a más bajával!

— Dehogynem! Mondd csak el, olyan kíváncsi vagyok!

Addig kérlelte, míg a szellő kénytelen-kelletlen el nem mesélte az ibolya szerencsétlenségét. De lám, a haszontalan hamar megunta, végig sem hall­gatta, hanem egyszer csak se szó, se beszéd, faképnél hagyta. Úgy elillant ágon-bokron át, mint a villám.

— Minek is vesztegettem vele az időmet? — gondolta a szellő. — Inkább összeszedem, ami virágillat van az erdőn, és elviszem vigasztalásul sze­gény ibolyának.
Hanem azt a virágillattal teli kosárkát majdnem elejtette, amint az ibo­lyát újra meglátta. Mert az boldogan ágaskodott, nyújtózkodott a helyén, és éppen gyűrött szirombóbitáját igazgatta.

– Ugye, már jól áll?

— Ki vette le rólad a követ? — álmélkodott a szellő.

— Egy kedves mókus. De neked is nagyon hálás vagyok.

— Ugyan, semmiség. Hová lett az a mókus?

— Ugyanazt mondta, mint te, aztán elszaladt. Most ott hintázik fent, az ágon. Nézd csak! Alig bír a jókedvével!

— De hiszen annak egy batyunyi gondja van!

— Hát látod… mégis! — mondta az ibolya, és csak mosolygott boldogan, kéken.

Mindenki felnézett a fára, hogy a mókus világnagy jókedvét megcso­dálja. Csak a csiga nem bírta nézni, és újra behúzódott a házába, a gyík pedig bebújt a kő alá.

— Mitől van az, hogy egyesek mindig olyan szerencsések? — makogta iri­gyen a nyúl, aki végre répához jutott, de férges volt a répa.

— Megáll a tudományom! — csapta földhöz piros sapkáját Harkály doktor, a medve pedig fancsali képpel rakott friss borogatást az orrára.

— Csak azt szeretném tudni — dörmögte —, hogy hol árulják az ilyen jó­kedvet? Szavamra, vennék egy bödönnel belőle! …

 

Mester Györgyi: A pipacsok hercegnője

 

Először a töltéseket borította el, majd a szántóföldeken a gabonatáblát pöttyözte be, végül az utak mentén, s helyenként a kissé gazosabb kertekben is feltűnt a sok tűzvörös pipacs.

Ha a bolondos, késő tavaszi szél végigfutott közöttük, úgy hajladoztak, mint valami gyönyörű piros lepkeraj, szinte félő volt, szárnyra kapnak, s fölröpülnek a magas égbe.

Kár lett volna értük, hiszen itt, a földön is szükség volt a szépségükre. A tengernyi pipacs ragyogott a napsütésben, s időről-időre, újabb és újabb lepkeszárnyak keltek életre a kis, szoros, babszem nagyságú, zöld bimbókból.

Egy napon azonban, az útmenti töltést elborító pipacstenger közepén, egy különleges kis pipacs bontotta ki szirmait. Az ő virágleveleinek mindegyike azonban hófehér lett!

Ilyet se látott még a világ! – hüledeztek a körülötte viruló pipacsok. Kíváncsian nézegették, barátkozni próbáltak a szokatlan látvánnyal. Először el sem hitték, hogy a rokonuk, de aztán látták, szára, virágja, bibéje mind olyanok, mint az övék. Elfogadták, megtűrték, de azért egy kicsit mind kételkedő szemmel néztek rá, azon tanakodván, mi lehet a nagy különbség oka, a külső megjelenésében.

A kis pipacs is azonnal látta, hogy mennyire más, mint a többi társa. Érezte az őt körülvevő bizalmatlanságot, hát bánkódni kezdett, szomorkodott.

Talán én valamiféle hiányossággal, hibával jöttem a világra – gondolta. Biztosan nem is érek annyit, mint a többiek. Bennem nem
gyönyörködik senki, mert én nem is vagyok „igazi” pipacs.

Telt-múlt az idő, amikor egyszer csak az úttesten folyamatosan elsuhanó autók egyike
megállt. Az útpadkán parkoló autóból fiatal nő szállt ki, s kezében furcsa masinát tartva,
óvatosan, hogy le ne tapossa a virágokat, begázolt a pipacstenger közepébe.

Már az autóból észrevette, azonnal feltűnt neki a sok piros között, az egyetlen, különleges, hófehér pipacs.

A fényképezőgépével meg akarta örökíteni. Mert rózsaszínűt már fotózott, de ilyen szép
fehérrel még nem volt szerencséje találkozni.

Gyönyörű vagy – suttogta a kis virágnak. Olyan vagy, mintha te lennél a pipacsok hercegnője! – mondta ki hangosan.

És a kis pipacs mintha megértette volna. Egyszeriben valami jóleső, melengető érzés töltötte el, hogy őrá irányul a figyelem, őt nézi valaki, és nem bántja, nem haragszik rá, hanem mosolyogva csodálja.

A fiatal nő visszaült az autójába, és a magával vitt képeket beküldte egy természetfotó
pályázatra, amit meg is nyert a pipacshercegnő fotójával…

Azóta a szél is azt susogja a kis pipacsnak: légy büszke magadra, mert nemhogy rosszabb vagy, mint a többi társad, hanem te vagy a töltés legkülönlegesebb tavaszi virága.

 

Mester Györgyi: Egy tulipán életrajza

 

„Amikor először tettem említést arról, hogy megírom az életrajzomat, a környezetemben lévő tulipánok mind nevetésben törtek ki, mondván, írni csak az tud, akinek papírja és tolla van.

Hát ezekkel én valóban nem rendelkezem, viszont ezért is írok gondolatban. Hiszen akinek „feje” van, az ugye képes a gondolkodásra. Mivel ezt az érvemet senki nem tudta megcáfolni, hozzá is fogtam a megvalósításhoz.

A kezdetekről szinte semmi élményem nincs. Az akkor történteket valaki másnak kellene
megírnia, aki már akkor is ott volt, amikor a lényemet rejtő hagymácskát a kertészkedő kedvű öreg hölgy ledugta a földbe, és gondosan rányomkodta a porhanyós talajt.

Valószínű, a tavaszi nap, és a májusi langy esők együttesen keltették bennem az első
bizsergető érzést, mely a testemet formázó zöld szár gyors növekedését eredményezte.

Kellemesen csiklandó emlékeket elevenít fel a levelek kibújása is, de az igazi mámorító érzés
akkor fogott el, amikor a szoros bimbóból kibontakoztak a szirmaim.

Jaj, hogy mit aggódtam a színük miatt! Vajon szűziesen tiszta, de jellegtelenül fehérek
lesznek, esetleg rikító sárgát kell viselnem életem végéig?

Leginkább persze a piros után áhítoztam, mert az a legszebb szín, a tűz színe, ráadásul fiatalos külsőt is kölcsönöz. Szerencsém volt, piros lettem.

A környezetemben persze mindenféle szín előfordult, még cirmos is akadt a szomszédok
között, de hamarosan rájöttem, így voltunk szépek.

Életem, társaimmal együtt, az előkertben folyt. Ez afféle díszkert volt, középen sziklacsoporttal, benne a kövek között apró, pozsgáslevelű zöldek, és kis tarkaszirmú virágok bújtak meg. Mi, tulipánok, félkörben fogtuk közre a kis halmot, tömött sorokban álltunk egymás mellett és mögött.

Amikor fújt a szél, mint színes pillangók tengere hajladoztunk jobbra és balra, félő volt, hogy egyszer csak fölrepülünk. De miért is akartuk volna elhagyni a szülőhelyünket?

Mögöttünk öreg ház fala magasodott, előttünk rozsdás kerítés emelkedett, de mindez nem zárta el előlünk a világot. Nem csak a szél susogta el minden nap a kert távolabbi részének híreit, a rovarok is rendszeresen látogattak bennünket. Néha kis féltékenykedés is kitört közöttünk, amikor egy-egy méhecske gyakrabban látogatta meg valamelyik társunkat, mint a többit, de azután hamar helyreállt a békesség.

Kutyát, macskát nem tartott az öreg hölgy, gyerek se volt már a háznál, nem kellett tartanunk attól, hogy letarol, eltipor, vagy kitépked bennünket bárki.

Szép volt így ez az élet. Kár, hogy e pár hét gyorsan eltelt. A napsugár még ugyanúgy csókol, a szellő hordja a híreket, s az eső is meghozza nap mint nap a felüdülést, de a testem már lankad.

Félek, hogy egykor élettől duzzadó, hetykén feszülő, mára meglazult piros szirmaim egyszer majd mind lehullanak.

De mi lesz azután?

Néhány öreg társunk azt mondja, hagymáikat korábban sziromhullás után a földben felejtették. Ők állítják, több ilyen szép tavaszt is megértek. De vajon valóság ez, vagy csak
beteljesületlen vágyakozás?

Érzem, gyengülök. Egy remegéssel utolsó, legszebb szirmom is földet ér, álom borul rám, és nem tudom, csak remélem, hogy jön még számomra is új tavasz…”

Olvass még több csodaszép történetet „A pillangófa és más mesék” c. könyvben!

Készítsd el a

tavaszi virágos 

nyomtatható

játékokat

a gyerekeknek!

Tudd meg, hogy melyek óvodás gyermeked legfontosabb képességei, amelyek fejlődésére szülőként nagyon fontos odafigyelned!

Olvasd el az egyszerű tippeket, amelyeket tehetsz érte a mindennapokban!