Az érzelmi támogatásra igencsak szükségük van az első iskolás napokban az újdonsült kisdiákoknak. Nem lehet elvárni tőlük, hogy egyik napról a másikra „nagyok” legyenek, csak azért, mert iskolába járnak. Ilyenkor igénylik csak igazán a figyelmet, az érdeklődést, és a szeretetteljes biztatást. A rengeteg új élmény, az ismeretlen arcok, a fokozott figyelem elfárasztja, gyakran feszültté teszi a kis elsősöket. Jólesik esténként egy kicsit anyához bújni és belemerülni egy érdekes történetbe. Lehet, hogy a napközbeni problémák akkor már nem is tűnnek olyan ijesztőnek. A mesékbe bújt megoldás pedig nemcsak a kisdiákot, hanem anyát is megnyugtathatja. A következő sulikezdő mesék segítenek ebben.

Hervay Gizella: Ábécés mese

Kobak iskolába indult. Elgurította a játékautót:

– Gurulj, amerre látsz! Én már iskolás vagyok! Mától kezdve nem játszom játékautókkal!

Belerúgott a labdába:

– Játssz, akivel akarsz! Én már nagyfiú vagyok, iskolába megyek.

Sarokba állította a képeskönyvet:

– Kuksolj itt magadnak! Én már ezután csak olvasni fogok. Nem képeskönyvet nézegetni, mint a kicsik.

Aztán kiitta a kakaóját, hátára vette az iskolatáskáját, és elindult.

– Úgyse találsz oda egyedül! – kiáltott utána a labda, és már ott is ugrált Kobak előtt.
– Erre van az iskola, erre! – gurult jobbra.
– Nem igaz! Erre van az iskola! – dudált a kisautó, és már fordult is be balra.

Kobak megállt az út közepén, és nem tudta, merre menjen.

– Mama, mama – sírta el magát -, merre van az iskola?
– Sír az iskolás! Sír az iskolás! – csúfolta a labda.
– Bőg az iskolás! Bőg az iskolás! – csúfolkodott a kisautó.

De már jött is mama.
– Csak nem félsz iskolába menni? Gyere, induljunk! – Azzal már kézen is fogta Kobakot, és indultak – előre.

Hanem ahogy a sarokra értek, nagy mérgesen rájuk szólt a jelzőlámpa:

– Megállni!

Aztán a villamosokra hunyorított:

– Mehettek!

Mentek a villamosok, egyik a másik után.

– Elkésel! Elkésel! – csörömpöltek el Kobak előtt. Most az autókra hunyorított a jelzőlámpa, s már durrogtak-berregtek is hosszú sorban.

– Úgyis elkésel! Úgyis elkésel! – dudált leghátul a játékautó. A tetején a labda ugrált:

– Mi hamarabb odaérünk!

Végül átmehettek a gyalogosok is. Mentek, mendegéltek, míg az iskolába nem értek. Hanem az iskola kapujában ott állt már a játékautó, ott ugrált a labda.

– Engedjetek be! – kiáltott rájuk Kobak. – Elkésem!

Váratlanul füttyszó hallatszott; s a lépcsőn ott állt a képeskönyv, és integetett ki belőle a rendőr bácsi:

– Megállás! Előbb a játékok!

S már gurult is befelé a kisautó, mögötte a kiságy, mögötte a bólogató bádogbéka, a cérnacica, csúszott a csiga, dübögött a dob, eregélt befelé az egérke, énekelt az énekesmadár, fütyült a füstös  mozdony, gurult a görkorcsolya, gyalogolt a gyúrótábla, himbálódzott a hinta, indult az indián, izgett-mozgott az íj, jött a jérce a kakassal, ládikó a lyukkal, mackó a mézzel, nénike a nyúllal, ordított az oroszlán, mögötte öt
ökröcske, parádézott a póni, ravaszkodott a róka, selypített a síp, szökdécselt a szita, mögötte a teve, a tyúkocska, az ugrókötél, az ürge, a villanyvonat, a zebra és a zsineg.

Mire Kobak bejutott az osztályba, telisde-teli volt játékokkal a terem: játékok ültek a padokban, az  ablakpárkányon, a tábla szélén; s akkora zajt csaptak, akkora csiricsárét, hogy még a kréta is ugrálni kezdett, és táncolt a táblán a táblatörlő.

Kobak ijedtében a pad alá bújt, s mikor a tanító néni bejött, azt hitte, hogy fél az iskolától.

– Ne félj, Kobak, nem harap meg az iskola! – nevetett a tanító néni; és mire Kobak előbújt, egy játék sem volt sehol, úgy eltűntek, mintha ott sem lettek volna. Csak az autó lapult a tanító néni zsebében. Úgy látszik, ijedtében odabújt.

– No, ha itt vagy, megfoglak! – mosolygott a tanító néni a kisautóra, azzal – hipp-hopp! – máris A betűt varázsolt belőle a táblára. Attól fogva meg se mert moccanni; ott is maradt a táblán, míg minden gyermek le nem írta a füzetébe.

– Mindennap fülön fogunk egy játékot, míg meg nem tanuljuk az egész ábécét – mondta a tanító néni. 

Aztán megrázta a csengőt, és megkezdődött az első szünet az iskolában.

Nyomtasd ki a mesét!

Janikovszky Éva: Már iskolás vagyok (részlet)

Másnap Pöszke feljött hozzám, pedig nem szokott. Mindig én egyek le hozzájuk.

– Mutasd meg, hogy a te iskolatáskádban mi van – kérte. – Mert az enyém olyan üres, és szeretném berendezni.

Szerencsére anyukám még nem volt otthon, így kiboríthattam mindent a földre. Mire nagymamám észrevenné, addigra visszarakom. Pöszke mindent külön fölemelt, megnézett és megkérdezte:

– Ez mire jó?
– Ebből tanuljuk a betűket. Olvasni.
– És ez mire jó?
– Ebbe írunk.
– És ez mire jó?
– Ezzel mérünk.
– És ez mire jó?
– Ezeket rakosgatjuk, kiválasztjuk, ahogy a tanító néni mondja.
– És ez mire jó?
– Ebben tartjuk a betűket.
– És ez mire jó?
– Ezzel dobjuk ki a számokat.
– És ez mire jó?
– Ebből énekelünk.
– És ez mire jó?
– Ezt vesszük fel, ha tornázunk vagy futunk vagy labdázunk.
– És ez mire jó?
– Erre tesszük a rajzlapot.

Végre a gyurmához, a zsírkrétához, a gombfestékhez és az ecsetekhez ért.

– Ezt tudom, hogy mire jó! Ezzel gyurmázol, ezzel rajzolsz, ezzel festesz és ebbe mosod ki az ecsetet! És ez mind van nekem
is. Akkor ezeket beleteszem az iskolatáskámba. Meg a színes ceruzákat is.

A tévében éppen a reklám ment.

– Nézzük? – kérdeztem Pöszkét. De nem akarta.

– Inkább játsszunk mirejót – mondta. És azóta folyton mirejót játszunk. Azért jó játék a mirejó, mert nem kell hozzá semmi, csak mi ketten, meg azért is, mert akárhol lehet játszani, az utcán, a lépcsőházban, a liftben, az ABC-áruházban és otthon is, ha rossz az idő. Meg azért is jó játék, mert mi találtuk ki.

Eleinte mindig a Pöszke kérdezett és én válaszoltam.

– Mire jó, ha megtanulod a betűket? – kérdezte Pöszke.

– Mindent el tudok olvasni, amit leírtak – válaszoltam én.

– És hol vannak a betűk? – kérdezte Pöszke.

– A legtöbb a könyvekben van, de mindenütt vannak – mondtam én.

– Itt is? – kérdezte Pöszke és körbeforgott az utcán, mert éppen az ABC-ből jöttünk a mamájával.

– Itt nincsenek is betűk! Lehet, hogy a Pöszke is tudta, hogy az utca is tele van betűkkel, de úgy tett, mintha nem tudná. Én meg már nem emlékeztem, hogy óvodás koromban tudtam-e. Megmutattam Pöszkének, hogy mennyi betű van az utcán. A boltokban meg a vendéglőkön neonból, a kirakatokban kézzel írva, a házak falán fényes táblákon, a kapuk mellett a házitelefonoknál kis keretben, a teherautók
oldalán színes festékkel, a hirdetőoszlopokon, csak soroltam, és nem akart vége lenni.
Most jöttem rá, hogy eddig én se tudtam, hogy mennyi betű van az utcán.

– És mire jó, ha ezt a sok betűt mind elolvasod? – kérdezte Pöszke. Kicsit megijedtem, hogy most majd azt kéri: olvassam fel neki az egész utcát, de szerencsére nem kérte. Csak egyet-kettőt. Egy táblára mutatott a tejbolt ajtaján.

– Itt mi van kiírva?

– Zárva – olvastam egész folyékonyan.

– Hát azt mindenki látja – vont vállat Pöszke –, ahhoz nem kell megtanulni olvasni! 

– Akkor mást olvasok neked – mutattam egy nagy táblára, amely a járdán állt három lábon.

– Tudod, mi van ideírva? – Pöszke nem tudta. – Vigyázat! A tetőn dolgoznak! – olvastam szép hangosan. Mindenki fölnézett a tetőre, Pöszke mamája is. A tetőn nem volt senki. Pöszke rám nézett.

– Hát itt nem dolgozik senki!

– Azért mi még vigyázhatunk – mondtam.

– Nagyon igazad van, fiacskám – mondta egy ismeretlen néni –, a múltkor nekem majdnem a fejemre esett a cserép!

– Virágcserép? – kérdezte Pöszke, és ezen muszáj volt nevetni, mert elképzeltem a nénit virágcseréppel a fején.

– Tetőcserép – mondta a néni, és megigazította a kucsmáját. A cukrászda elé értünk. A kirakatban egy nagy, kézzel írt tábla volt. Nagyon szerettem volna, ha Pöszke megkérdi, hogy mi van odaírva. De nem kérdezte. Én kérdeztem őt.

– Tudod, mi van odaírva?

Pöszke vállat vont.

– Biztosan az, hogy diós-mákos bejgli kapható. Itt szoktuk venni karácsony előtt.

– Nem! – kiabáltam. – Nem bejgli! Hanem az, hogy Fagylalt kapható!

Pöszke nagyon megörült ennek, de a mamája nem annyira.

– Télen igazán nem kell fagylaltot ennetek – mondta –, és vacsora előtt meg egyáltalán nem! De addig könyörögtünk, hogy mégiscsak vett nekünk két kis tölcsérrel.

– Most láthatod, hogy mire jó, ha az ember tud olvasni – mondtam Pöszkének, és ő bólogatott. Mert jó volt a fagyi.

Nyomtasd ki a mesét!

Gárdonyi Géza: Marci baja

A gesztenyefa levelei megsárgultak. Az őszirózsa haloványkék virágai ringadoznak a sóhajtozó szélben. A gólya is búcsút kelepel a kéményen, fölszáll a magasba és egy utolsó pillantást vet a hervadó mezőkre, berekre, útra kél. 

Egy napon aztán megszólal az iskola csengője:

Gyerekek, gyerekek,

Iskolába jöjjetek,

Akár fiú, akár lány,

Várja őt a tudomány!

– Marcikám – mondják otthon – gyere csak, vedd fel az ünneplő ruhádat.

– Hová megyünk – kérdi örömmel Marci-, talán bizony a templomba?

– Nem oda, az iskolába.

Jaj, megijedt Marci. Sohasem volt ő még iskolában. Csak úgy kívülről nézegette, mint a macska az aranyhalat.

– Ne vigyen el, édesanyám!

– Miért ne vinnélek el? Csak nem akarsz úgy felnőni, mint a kisborjú. Lásd, a kisborjú egyebet nem tud mondani, csak azt, hogy: bő! bő!

– Hát akkor vigye el édesanyám az iskolába a kisborjút!

– De nem úgy van az, fiam. A borjúnak nem kell tudnia sem írni, sem olvasni, neked pedig még azt is kell tudnod, hogy mennyi kétszer kilenc.

Bizony szégyen, hogy így kell írni a könyvbe, de úgyis tudja már az egész falu, hogy Marci valósággal végigsírta az utcát, míg elérkezett az iskolába. Mikor bevezette az anyja, úgy visított, mint a kismalac.

– Nini – mondta a tanító úr – talán megharapott a szúnyog, Marci fiam, vagy pedig megrúgott a hangya? Mert az iskolától nem szokás félni. Itt van a Pista is, meg a Jancsi is. Ahol ülnek a padban! Nem sírnak, látod-e, inkább nevetnek.

Marci felpislantott, és látta, hogy a pajtásai vidáman ülnek a padban, és nevetik őt, erre aztán ő is abbahagyta a muzsikálást.

–Maradjon itt velem, édesanyám! – mondta szepegve. Még talán édesapját is szerette volna maga mellé ültetni, meg a Bundás kutyát is. Szép is volna így ülni az iskolában.

Nagy nehezen be tudták édesgetni két pajtás közé. Ott aztán meg is ült nagy félelemmel. Isten tudja, mitől félt – talán ő maga sem tudta. Hanem az bizonyos, hogy délben már büszkén ment haza az iskolából és azt mondta otthon:

– Édesanyám, már tudok is valamit.

– No, mit tudsz, Marci fiam?

– Azt – felelte Marci gondolkozva-, hogy kétszer kettő az …hat.

Nyomtasd ki a mesét!

Cinca Katica: Kismanó iskolába indul

Volt egyszer egy eleven, mindenre kíváncsi kis manó. Ő volt a legeslegkisebb kis manó a manócsaládban. Szülei és testvérei nagy szeretettel és törődéssel vették körül. Otthonuk, a szép Manóvölgy, telis-teli volt virágokkal. A kis patak fölött mind megannyi híd ívelt át, körös-körül pedig tarka pillangók és szivárványszárnyú szitakötők repdestek.

Nőtt-növekedett Kismanó, s mikor elég nagy lett, mint minden rendes manógyereket, őt is beíratták a manóiskolába. Szülei lázasan készülődtek. Megvettek mindent, ami a tudományhoz kellett: húsz darab bükkmakkot a számoláshoz, két fácántollat az íráshoz, öt lapulevelet, hogy legyen mibe írni, háncsból font tarisznyát, s még ki tudja, mi mindent… A leendő kisdiákot kiokosították, hogyan kell illedelmesen viselkedni, és bátorították, hogy egyáltalán nem kell félni.

Kismanó csak kacagott szülei buzgóságán. Vidáman kergette a pillangókat, gyűjtögette a szép kavicsokat továbbra is.

– Messze van még az aranyszínű ősz, jó anyám! Ráér még az okítás, jó apám!

Elérkezett a ragyogó nyár vége.

– Holnap lesz a nagy nap, gyermekem. Aludj nagyot, hogy kipihenten érkezz az iskolába! – búcsúzott este manómama Kismanótól.

– Jó, jó – ásított egy hatalmasat ő, azzal lehunyta a szemét. A következő pillanatban már nyitotta is kerekre.

– Ugye, elkísérsz?

– Természetesen.

– Akkor jó – hunyta le újra.

– Nem lesz nehéz a tudomány, anyukám? – ült fel hirtelen a manó.

– Ha odafigyelsz, akkor nem – mosolyodott el az anya, s gyöngéden lefektette.

– Odafigyelek – motyogta, s végre elszenderedett.

Még a kakas elsőt sem kukorintott, mikor a manógyerek kipattant az ágyból, s szaladt a szüleihez.

– Anya, apa, elkésem, keljetek fel! Már fütyült a rigó az első tanórára, hallottam.

– Jaj, dehogyis, kicsim, az a csalogány volt. Bújj csak vissza hamar az ágyacskádba, s szunyókálj tovább! – ölelte meg álmosan manópapa.

 – Á, de én már egyáltalán nem vagyok álmos! Én akarok az első lenni az iskolában! Menjünk már!

 A manószülők megadóan kászálódtak ki a puha paplan alól. Iszogatták reggeli nektárjukat. Ezalatt gyermekük ott téblábolt körülöttük, és kifogyhatatlanul kérdezgette őket.

– És ott is lesz játék? És nehéz lesz leírni a ’p’ betűt? De hiszen én még nem is tudok írni! És nem lesz nehéz a számolás? És különben is, a jobb, meg a bal csápomat folyton összekeverem, és, és, és…hogy menjek így iskolába?! Még annyi mindent nem tudok! – sírta el magát végül.

– Látod-látod? Egész nyáron nem értél rá, nem tudtunk veled beszélgetni. A pillangók, meg a szitakötők jobban érdekeltek. Nem lesz semmi baj, csak csitulj, kincsem. Most már viszont tényleg mennünk kell,
ha nem akarsz elkésni – törölgette manómama Kismanó könnyeit.

Amaz hüppögve akasztotta nyakába a háncstarisznyát, kézen fogta anyját, s lehajtott fejjel elindult a manóiskolába. A kapuban már várta őket a tanító néni.

– Hát te, miért lógatod az orrodat? – mosolyodott el, s felemelte az új diák fejecskéjét az állánál fogva.

Kismanó félénken felnézett, s még a szája is tátva maradt a nagy erős csodálkozástól. Bizony, mert a tanító néni egy igazi tündér volt. Csillogó szeméből olyan jóság sugárzott, hogy  egyszeriben elfelejtette minden
félelmét. Cuppanós csókkal búcsúzott anyjától, s boldogan lépett be az iskola kapuján. Tudta, hogy csupa csoda várja odabenn, hisz a tanító néni egy igazi tündér…

Nyomtasd ki a mesét! 

Nézd meg az otthoni, játékos iskolaelőkészítő programot!

✅12 iskolaelőkészítő foglalkozás

✅iskolaérettség képességei

✅sok-sok mozgásos játék

✅videók, letölthető anyagok

 Astrid Lindgren: Harisnyás Pippi

Pippi iskolába megy

Tomi és Annika már elmondták a tanító néninek, hogy jön majd egy új kislány, akit Pippinek hívnak. A tanító néni is hallotta a kisvárosban szállongó híreket Pippirõl. És mivelhogy aranyos és kedves tanító néni volt, úgy döntött, mindent megtesz, hogy Pippi jól érezze magát az iskolában.
Pippi kérdezés nélkül levágta magát az egyik üres padba. A tanító néni azonban nem zavartatta magát hanyag viselkedése miatt, hanem barátságosan üdvözölte:

– Isten hozott nálunk, kedves Pippi! Remélem, hogy jól fogod érezni magad közöttünk, és nagyon sokat tanulsz.

– Aha, és remélem, hogy karácsonyi szünetet is kapok – felelte Pippi. – Mert amiatt vagyok itt. Az igazságosság minden előtt!

– Ha volnál olyan kedves, és megmondanád a teljes nevedet – folytatta a tanító néni –, akkor beírnálak az osztálykönyvbe.

– Úgy hívnak, hogy Harisnyás Pippilotta Citadella Intarzia Majolika Ingaóra, az apám Harisnyás Efraim kapitány, valaha a tengerek réme, mostanában négerkirály. A Pippi igazában a becenevem, mert apám úgy gondolta, hogy a Pippilotta túl hosszú.

– Értem – mondta a tanító néni –, akkor mi is Pippinek fogunk szólítani. De most először megnézzük, mit tudsz már egyáltalán. Hiszen nagy lány vagy, biztosan tudsz sok mindent. Kezdjük a számolással. Lássuk, Pippi, mennyi 7 meg 5 együtt?

Pippi csodálkozva és kedvetlenül nézett a tanító nénire.

– Na hallod, ha nem tudod magad, azt hiába várod, hogy éntőlem tudod meg!

A gyerekek mind rémült szemeket meresztettek Pippire. A tanító néni pedig elmagyarázta neki, hogy az iskolában nem szokás így felelni. És a tanító nénit az iskolában nem tegezzük, hanem tanító néninek szólítjuk.

– Bocsánatot kérek – mondta Pippi őszinte megbánással –, ezt nem tudtam. Többé nem csinálom.

– Remélem is – mondta a tanító néni. – És akkor most elárulom neked, hogy 7 meg 5 az 12.

– Na látod! – vágta rá Pippi. – Tudod te magad is, akkor meg miért tőlem kérdezted? Te jó ég, már megint tegeztelek! Bocsánat – mondta, és jót csípett a saját fülébe.

A tanító néni úgy döntött, hogy semmit sem vesz észre.

– Nos, Pippi – folytatta –, akkor mit gondolsz, mennyi 8 meg 4?

– Hát, mondjuk, 67 – próbálkozott Pippi.

– A világért sem – felelte a tanító néni. – 8 meg 4 az 12.

– No most már álljunk meg, anyuskám – csattant fel Pippi –, mert ami sok, az mégiscsak sok! Egy perce sincs, hogy azt mondtad, 7 meg 5 lesz 12. Azért még az iskolában is kell lennie valamiféle rendnek. Egyébként, ha ilyen gyerekesen odavagy ezekért a butaságokért, miért nem ülsz félre egyedül egy
sarokba számolni, hogy addig mi legalább fogócskázhassunk? Ó, a keservit, hát már megint tegeztelek! – kiáltott Pippi egészen kétségbeesve. – Nagyon igyekszem ezután, hogy el ne felejtsem. Meg tudsz bocsátani még most az egyszer?

A tanító néni azt mondta, hogy meg tud bocsátani. Belátta, hogy semmi értelme Pippit tovább faggatni a számolásról, és inkább a többi gyereket kérdezte.

– Tomi feleljen most erre – folytatta. – Ha Lizának van 7 almája és Lexinek 9 almája, mennyi van kettőjüknek együtt?

– Helyes, Tomi, mondd csak meg – kotyogott közbe Pippi –, és közben felelj nekem is. Ha Lizának fáj a gyomra, és Lexinek még jobban fáj, akkor ki a hibás, és hol lopták az almát? A tanító néni igyekezett úgy tenni, mintha semmit sem hallott volna, és Annikához fordult.

– Most neked adok egy példát, Annika: Guszti iskolai kiránduláson volt az osztálytársaival. Amikor elindult, egy koronája volt, és amikor hazaért, hét fillére maradt. Mennyi pénzt költött az úton?

– Én pedig azt szeretném tudni – ugrott fel Pippi –, hogy miért pazarolt ennyit, hogy málnaszörpre költötte-e a pénzét, és hogy indulás előtt rendesen fület mosott-e.

A tanító néni jobbnak látta mindenestül otthagyni a számtant. Úgy képzelte, hogy Pippi szívesebben tanulná az olvasást. Ezért aztán elővett egy faliképet, amely egy sündisznót ábrázolt. A sündisznó orra előtt ott lebegett egy „s” betű.

– Nézd csak, Pippi, ez biztosan tetszeni fog neked – mondta a tanító néni. – Itt látsz egy s-s-s-s-sündisznót. És ez a betű itt, a s-s-s-s-s-s-s-s-sündisznó orránál, ez az „s” betű.

– Nohát, ezt én el nem hiszem – felelte Pippi. – Inkább úgy néz ki, mint egy kampó. Csak azt nem tudom, mit kezd a sündisznó ezzel a kampóval.

A tanító néni elővette a következő falitáblát, amelyre egy kígyó volt rajzolva, és elmagyarázta, hogy a felette látható betű a „k”.

– Ha már kígyókról beszélünk – mondta Pippi –, sose felejtem el, amikor egy óriáskígyóval verekedtem Indiában, akkora fenevad volt, hogy olyat el se tudtok képzelni, tizennégy méter hosszú, és olyan mérges, mint egy darázs, mindennap öt indust falt föl, és még utóételnek két gyereket, képzeljétek csak, egyik nap engem akart utóételnek fölfalni, és körém tekeredett, reccs!, én meg jól fejbe csaptam, bumm!, mire ő sziszegett, hisssz!, erre még egyszer fejbe csaptam, bumm!!, no erre phúúú!, kifújta a szufláját, és megdöglött, szóval ez a „k” betű? Nagyon érdekes.

Pippi végül kénytelen volt levegőt venni, és a tanító néni, aki már látta, hogy nem lesz könnyű zöld ágra vergődnie Pippivel, azt javasolta a gyerekeknek, hogy inkább rajzoljanak. Akkor biztosan Pippi is nyugodtan ül egy darabig, gondolta a tanító néni. Papírlapokat meg ceruzákat szedett elő, és kiosztotta a gyerekeknek.

– Mindenki azt rajzoljon, amihez kedve van – mondta, ő pedig leült a katedrához, és javítani kezdte a füzeteket. Kis idő múlva felnézett, hogy lássa, hogy megy a rajzolás. És azt látta, hogy a gyerekek mind Pippit bámulják, aki a padlón hasal, és arra rajzol elmerülten.

– Mondd csak, Pippi – kérdezte –, miért nem rajzolsz a papírra?

– Az már tele van rajzolva – felelte Pippi –, de az egész lovam nem fér el azon a vacak kis fecnin. Most rajzolom éppen a mellső lábait, de majd ha a farkához érek, ki kell mennem vele a folyosóra.

A tanító néni egy darabig erősen törte a fejét.

– Mi volna, ha énekelnénk inkább? – kérdezte. Minden gyerek felállt a padjában, csak Pippi nem, aki továbbra is a padlón hevert.

– Ti csak énekeljetek, addig kissé kipihenem magam – mondta. – A túl sok tudomány megárt a legjobb koponyának is.

Ettől a tanító néni türelme végleg elfogyott. Az összes gyereket kiküldte az iskolaudvarra, mondván, hogy négyszemközt akar beszélni Pippivel. Amikor kettesben maradtak, Pippi felállt, és a katedrához ment.

– Tudod mit? – kezdte, majd így folytatta: – …izé, tanító néni, tetszik tudni, nagyon jó volt itt, jó volt látni, hogy megy az iskola. De azt hiszem, ennyi elég is volt belőle. Azt se bánom, ha nem kapok karácsonyi szünetet. Sok nekem ennyi alma meg sündisznó meg kígyó. Csak úgy forog a fejem tőlük. Remélem, hogy nem bánkódsz miattam.

De a tanító néni azt mondta, hogy igenis bánkódik, főleg azért, mert Pippi meg se próbál rendesen  viselkedni, márpedig egyetlen gyerek se járhat iskolába, aki ott így viselkedik, még akkor se, ha nagyon szeretne.

– Talán rosszul viselkedtem? – ámuldozott Pippi. – Nohát, ezt igazán nem gondoltam volna – mondta bús képpel.

Senki sem tudott olyan bús képet vágni, mint Pippi, ha szomorú volt. Hallgatott egy darabot, végül így szólt remegő hangon:

– Értsd meg, tanító néni, ha valakinek a mamája angyal és az apja négerkirály, és ő maga egész életében csak a tengert járta, akkor nem könnyű tudnia, hogyan kell viselkedni az iskolában az almák meg a sündisznók között.

A tanító néni azt felelte, hogy megérti, és egyáltalán nem bánkódik Pippi miatt, és hogy Pippi visszajöhet az iskolába később, ha majd nagyobb lesz. Pippiről sugárzott az öröm ennek hallatára, és így szólt:

– Igazán nagyon rendes vagy, tanító néni. Nézd, ezt neked adom! Azzal a zsebéből előhúzott egy szép kis aranyórát, és a tanári asztalra tette. A tanító néni azt mondta, hogy nem fogadhat el egy ilyen értékes ajándékot, de erre Pippi így szólt:

– El kell fogadnod! Különben holnap reggel is eljövök az iskolába!

És Pippi már futott is ki az iskolaudvarra, és egy ugrással a lova hátán termett. A gyerekek mind köréje tódultak, hogy megpaskolják a lovát, és lássák az elvonulását.

– Én más iskolát is láttam Argentínában – jelentette ki Pippi fölényesen, és lepillantott a gyerekekre. – Nektek is oda kéne járnotok. Ott a húsvéti szünet a karácsonyi szünet vége után három nappal kezdődik, és alig ér véget a húsvéti szünet, három nap múlva már nyári vakáció van. A nyári vakáció november elsejéig tart, akkor nehéz időszak következik a karácsonyi szünidőig, ami november tizenegyedikén kezdődik.

Azért azt is ki lehet bírni,mert leckét nem adnak fel. Argentínában szigorúan tilos leckét feladni és tanulni. Előfordul időnként, hogy egyik vagy másik argentin gyerek elbújik a ruhásszekrénybe, és ott titokban tanul, de ha a mamája rajtakapja, akkor megkapja a magáét. Ott egyáltalán nincs számtan az iskolában, és ha
valamelyik gyerek tudja, mennyi 7 meg 5, akkor azt a szégyenpadba ültetik, legalábbis, ha volt olyan ostoba, hogy elmondta a tanító néninek. Olvasás is csak pénteken van, már ha akad könyv, amiből olvassanak. De sohasem akad.

– És akkor mit csinálnak az iskolában? – érdeklődött egy kisfiú.

– Hát cukorkát esznek – vágta rá Pippi.

– Van a közelben egy cukorkagyár, onnan egy hosszú cső vezet az iskoláig, azon ömlik a cukorka egész nap, a gyerekeknek épp elég dolguk van vele, hogy mind megegyék.

– Jó, de mit csinál a tanító néni? – kérdezte egy kislány – Szedegeti le a papírt a cukorkákról, te butuska. Talán azt képzelted, hogy a gyerekek bajlódnak ezzel? Még mit nem! Sokan nem is mennek el az iskolába, csak a bátyjukat küldik maguk helyett.

Pippi meglengette a kalapját.

– Szevasztok, gyerekek! – kiáltotta vidáman. – Most nem láttok egy darabig. De mindig tartsátok észben, hány almája van Lexinek, különben sose lesztek boldogok! Hahahaha!

Csengő kacagással vágtatott ki Pippi a kapun, hogy a zúzott kő csak úgy kavargott a ló patája körül, és megremegtek az iskola ablakai.

Nyomtasd ki a mesét!

 
Tordon Ákos: Szoknyáhoznőtt Katinka

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, aki odanőtt a mamája szoknyájához. Bizony, folyton-folyvást a mamája mellett volt, óvodának színét se látta, hírét se hallotta. A mama babusgatta nyakra-főre, s fürösztötte tejben-vajban, tejszínhabban.

– Mi lesz ebből? Mi lesz ebből??? – sopánkodott a nagymama. Az egyik is, a másik is. S a nagymamákkal a rokonság, a rokonsággal a szomszédság, a szomszédsággal a fél város:

„Mi lesz ebből a kislányból, Szoknyáhoznőtt Katinkából?”

Csak Katinka nem törődött ezzel, s Katinka mamája. Közben teltek-múltak az évek, és Katinka iskolássá cseperedett.

A Nagy Nap Reggelén együtt mentek az iskolába. Szégyen ide, szégyen oda: együtt álltak be a sorba: a mamája volt a párja! Az ő kezét fogta! Mindenki megmosolyogta!

Hanem már másnap nem maradhatott a mama az iskolában. Ki kellett mennie az osztályból. Benne az osztályban szívettépően zokogott Szoknyáhoznőtt Katinka:

– Mama, mama! Mamácska! Ne hagyj itt! Veled akarok lenni! Haza akarok menni!!! 

Fel is állt vagy hússzor, hogy hazamenjen, de a tanító néni nem engedte. A déli harangszó is könnyes szemmel érte, a könnyek miatt meg se látta a reá várakozó mamáját az iskolakapuban, az szaladt hozzá, s ölelte, csókolta.

A következő napokban késve ment Katinka az iskolába, mert odahaza hol ide, hol oda bújt el, és sok időbe tellett, amíg a mamája megtalálta. Az iskolában pedig egyre csak pityergett, hiába volt kedves hozzá a tanító néni. Azt se bánta, hogy a többiek mulatnak rajta, konokul hajtogatta a magáét:

– Haza akarok menni! Haza akarok menni!

Haragudott a szomszédjára, haragudott a fél osztályra, a táblára, a katedrára. Haragudott az iskolára.

Telt-múlt az idő, az osztály már a betűkkel barátkozott. Ám most nőtt meg csak a tanító néni gondja, mert a makacs kis teremtés, akinek odahaza mindig mindent megengedtek, félbeszakította a magyarázatot, és ráfogta az O betűre, hogy bizony az A betű!

Máskor pedig, az óra közepén, Katinka kijelentette, hogy bizony neki elég volt az iskola mára, veszi a táskáját, sapkáját, s hazamegy a mamájához!

A tanító néni először méregbe gurult, de másodszorra, harmadszorra nem állta útját, hagyta, hadd menjen, szinte észre sem vette. Közben persze a fejét törte váltig: mitévő legyen Katinkával?!

Addig törte a fejét, amíg egy öreg, tapasztalt tanító néni jó tanáccsal nem szolgált neki. Hogy mi volt  a jó tanács, azt nem árulom el nektek, csak annyit mondok, hogy a tanító néni nem kímélte a lábát, és sorra látogatta Katinka nagymamáit, s rokonait, amíg egy szép napon mamástul állított be Szoknyáhoznőtt Katinka az osztályba.

A tanító néni tüstént elültette mellőle a szomszédját, s ha hiszitek, ha nem, a mamája telepedett melléje az iskolapadba!

Diadalmas boldogság ragyogott Szoknyáhoznőtt Katinka arcán, fénylett a szeme, mosolygott a szájacskája! Szegény mama ott kuporgott a szűk iskolapadban, elzsibbadt a keze-lába, megfájdult a karja, dereka, válla, kék-zöld lett az arca.

Végre-valahára dél lett, kinyílt az iskola kapuja, kitódult a sok gyerek, de egyik se széledt el: mind Szoknyáhoznőtt Katinkára vár, aki a mamájával ült az iskolapadban! Lett nevetés, amikor meglátták! A nagy padban kuporgástól szegény mama otthon mozdulni se tudott, lerogyott egy székre.

– Főzd meg az ebédet! – rendelkezett Katinka. De a mama meg se moccant:

– Mit főzzek? Hiszen nem is vásároltam! – motyogta. – Veled voltam az iskolában! Takarítanom is kellene…

– Éhes vagyok! Éhes…! – hangoskodott Katinka.

De aznap nem került ebéd az asztalra. Be kellett érje egy karéj libazsíros kenyérrel. Vetetlen volt az ágy, takarítatlan a szoba, mert szegény mama egész áldott délután a leckéjét körmölte, hiszen másnap újra iskolába kellett mennie. Este gondterhelt arccal aludt el. Másnap reggel, amikor a mama is vette a táskáját, Katinka kérve kérlelte:

– Édes mamám, csak az iskolakapuig kísérj el! Hagyd itt a táskádat! Inkább vásárolj be, takaríts ki, és főzd meg az ebédet!

Ám a mama a fejét rázta:

– Nem lehet, nem lehet, Katinkám! Veled kell mennem az iskolába, megígértem a jó tanító néninek!

– Ne gyere, ne gyere, édes mamám! – rimánkodott Katinka. – Otthon a te helyed! Majd én megmagyarázom a tanító néninek, hogy nem töltheted feleslegesen az idődet az iskolában!

Attól kezdve Katinka megváltozott, ha nem is a legjobb, de jó tanuló lett belőle, megszerette az iskolát, s fogadni merek, hogy az iskolaév végére már alig-alig fognak emlékezni iskolatársai, hogy szeptemberben mindenki Szoknyáhoznőtt Katinkának hívta.

Gárdonyi Géza: Iskolában

Mikor elmúltak a nyári forró napok, egy szép reggelen megszólalt az iskola csengettyűje:

Csiling, giling, irka, tábla,

fiúk, lányok iskolába!

A csengettyű hangja bejárta a házakat, minden ablakon beszólott:

Csiling, giling, ébredjetek,

iskolába siessetek!

A gyerekek kiugrottak az ágyból, az ablakhoz futottak; úgy hallgatták, mit hirdet az iskola csengettyűje.

Csiling, giling, irka, tábla,

gyertek, gyertek iskolába!

A gyerekek sietve öltöztek föl. Előkeresték a tarisznyát, táskát, palatáblát, irkát, plajbászt és tollat.  Mennek már a gyerekek. Egyik innen, másik onnan. Az iskola kapujában összetalálkoznak:

-Jó reggelt, Miska!

– Adjon Isten, Jancsi! 

– De megnőttél!

– Te is, pajtás!

A padok megtelnek. A tavalyi tanulók hátrább ülnek. Azok helyére, akik tavaly utoljára jártak. Mennek a helyükre újak.

Ni, éppen most vezetik be az ajtón Gergely Miskát meg a húgát, a kis Juliskát. Az anyjuk vezeti őket. A tanító úr az asztal előtt ül.

– Ne féljetek – mondja nekik – szeretem én a gyerekeket.

De azok mégis félnek. Jaj, nem voltak ők soha ilyen helyen, ahol mindent tudnak. Hogyisne félnének, mikor ők nem tudnak semmit. Jaj, ha a tanító úr azt találná kérdezni, melyik az á betű! Pedig a kérdéstől nem menekülnek meg. A tanító megsimogatja a Miska fejét, és azt kérdezi tőle:

– Hogy hívnak, édes fiam?

Miska félénken felel:

-Úgy hívnak, hogy: gyere ide, Miska!

A gyerekek nevetnek a padban.

– Csitt! – mondja a tanító úr. – Mit nevettek? Jól felelt a Miska. Őt csakugyan úgy hívják: gyere ide, Miska!

Miska felbátorodik. Hátra mer most már tekinteni a pajtások közé. Alig várja, hogy ő is beülhessen a padba, a Balog Jancsi mellé, akivel együtt paripázott egész nyáron.

Juliskának úgy dobog a szíve, alig tud lélegezni. Érzi, hogy Miska után rá kerül a kérdés. Hátha őtőle azt kérdi a tanító úr, hogy hány csillag van az égen, vagy ráparancsol, hogy tüstént olvasson el egy egész könyvet. A tanító úr csakugyan meg is szólal:

– Mondd meg te is a nevedet, lányom.

Juliska tudja a nevét, jaj, de nem meri megmondani. Hátha nem tetszik az a tanító úrnak. Hátha nem is úgy kell kimondani, hogy Juliska, hanem valahogy másképpen. Odasimul az édesanyjához. Irul-pirul zavarában. Pedig a tanító úr olyan jóságosan néz rá.

– Néma ez a jó leány? – mondja az anyjának.

– Dehogy néma – feleli az anyja -, hallaná csak tanító úr, milyen nótázást csap  néha. Beszélj, no, lányom, mondd meg a nevedet, különben azt hiszi a tanító úr, hogy néma vagy.

Juliska összeszedi magát és így suttog:

– Juliska.

– No, hála Istennek – mondá a tanító úr – bizony megijedtem, hogy elállt a szólásod. Hát azt tudod-e, hogy hány lában van a tyúknak?

– Három – feleli nekibátorodva Juliska.

Az iskolás gyerekek nevetnek. A tanító úr is nevet. Juliska is nevet.

– Jó is volna – mondja a tanító úr – te bizonyosan szereted a combját.

Azzal az új tanulók is helyre ülnek. Majd meglátjátok tíz hónap múlva a vizsgálaton, milyen bátran beszél mind a kettő!

Jó mesélést és örömteli sulikezdést kívánok!

Nézd meg a sulikezdéshez kapcsolódó összes ötetet! 

Tudd meg, hogy melyek óvodás gyermeked legfontosabb képességei, amelyek fejlődésére szülőként nagyon fontos odafigyelned!

Olvasd el az egyszerű tippeket, amelyeket tehetsz érte a mindennapokban!

Kapcsolódó feladatlapok, játékok: