Pető Sándor: A locspocs-autó

 

Bence éppen mamus szoknyáját cibálta a villamosmegállóban, amikor a sarkon befordult egy locsolóautó. Kétoldalt csak úgy prüszkölte a vizet.

– Mamus! Mamus! Nézz oda, hogy izzad az az autó!
– Nem izzad. Locsol.
– Locspocs-autó! Locspocs-autó! – kiabálta Bence, és közben tapsolt. – Igenis izzad. A locspocs-autó folyton izzad, csak télen nem, mert akkor fázik, bebújik a locspocs-barlangba és téli álmot alszik. Azt álmodja: esik az eső, és neki nem kell végigizzadnia az utakat, hanem leheveredhet egy fa alá és jól teleeheti magát tejcsokival.

A locsolóautó nagyot nyekkent és megállt. A hátsó, jobb kereke élesen sípolt és lassan leengedett.

– Látod, mamus, elfáradt. Vegyünk neki csokit.

– Az autó nem eszik csokit. A locsolóautó csak vizet iszik, és azt prüszköli ki, hogy ne legyenek szárazak, porosak az utak. És sose fáradnak el. Mindent, mindenütt lelocsolnak.

– Még a nagymamus kertjét is?

– Igen, még azt is- mondta mamus, mert fáradt volt egy kicsit, és nem akart mesélni arról,hogy a kertet nagymamus locsolja.

– És a Pistit is az óvodában – faggatózott tovább Bence-, aki nem akar megvárni, meg a Zsoltot is, aki tegnap sem adta oda az autóját, meg mindenkit, aki bánt? És ugye nem fog belefáradni soha?

– Nem bizony.

– Akkor most miért állt meg?

– Mert kidurrant a kereke.

A kocsiból bosszús, mérges hangú emberek szálltak ki. Tapogatták, rugdosták a leroskadt kereket.

– Mamus! A locspocs-autónak van testvére?

– Igen. A szemeteskocsi.

– És az most hol van? Miért nem jön erre, hogy segítsen rajta? Látod, fáj a lába, nem tud tovább menni.

– Ha kicserélik a kerekét, elindul.

– De azért jöhetne a szemetesautó is.

– Miért?

– Hogy ne legyen egyedül a locspocs-autó. Hiszen beteg.

– A szemetesautó most máshol dolgozik.

-Dolgozik? Mit dolgozik?

– Gyűjti a szemetet. Mindent magába gyűjt, ami rossz, ami piszkos, amire már senkinek sincs semmi szüksége.

– És közben mit mond?

– Azt, hogy “pffu, cssss!”

– Pffu, cssss, pffu, cssss! – ismételte Bence, de nem sokáig, mert jött a villamos. Odafönn az ablakra nyomta az arcát, még sokáig bámulta az elfáradt locsolóautót, s az, mintha tudta volna, hogy gondolnak rá, kigyújtotta a fényszóróit is, így integetett a villamos után.

 

 

Pető Sándor: Pffu!…Cssss!…

 

– Pffu!… Cssss!… Pffu! Cssss! – fújtatta, prüszkölte a szemeteskocsi. – Pffu! Cssss!… Pffu! Cssss!

Bence az ablakra tapasztotta az arcát, úgy bámult a sárga mellényes, hajnali emberekre, akik a görgőkerekű szemeteskukákkal huzakodtak.

– Pffu! Cssss!… Pffu! Cssss! – kiáltozta egyfolytában a nagy sárga kocsi. Pffu! Cssss!… Pffu! Cssss! – fújtattak, prüszköltek a szemetesek is, és sárga mellényük vidáman lobogott a hajnali szélben.

– Pffu! Cssss!… Pffu! Cssss! -lépett be Bence a szobába, fején a sárga strandsapkával, kezében nagy, játékkal teli dobozzal. Felnyitotta a tulipántos láda tetejét.

– Pffu! Cssss!… Pffu! Cssss! – szuszogta, s öntötte a frissen vasalt ágyneműre a műanyag lovakat, törött autókat, kopaszra játszott hajas babákat, kicsorbult építőkockákat.

– Pffu! Cssss!… Pffu! Cssss! . dobálta bele a tompa hegyű ceruzákat és kibicsaklott végű filctollakat, aztán visszaszaladt, összeszedte a szanaszét heverő gombokat, kinyílt perselyt, horpadt papírcsákót és – pffu! Cssss! – beleöntötte azokat is.

– Papus, mi bajod, – nézett apjára, aki éppen az arcát gyúrta, mintha valami távoli ismeretlen valamitől várna segítséget. – Ha valami bajod van, add csak ide! – mondta, azzal megsimogatta az apját.

– Kis tenyerét, mintha valamit kincset vinne, maga elé tartotta; így vitte apja ijedt szomorúságát is a tulipántos ládába.

– Pffu! Cssss!… Pffu! Cssss! Papus! Papus! Te már nem lehetsz szomoorú! Papus! Papus! Gyere, segíts! A mamusét is bedobjuk, de óvatosan ám, mert még alszik.

Odalopództak az ágyhoz, óvatosan megsimogatták az arcát, leemelték a kezüket, s lassan, görnyedten, mintha valami nagy terhet vinnének, lépkedtek egymás mellett a tenyerükön lapuló szomorúsággal.

– Pffu! Cssss!… Pffu! Cssss! – hajtogatták együtt. Bence hirtelen lecsapta a láda tetejét és ráült. Levette sárga strandsapkáját, kezével megtörölte a hommlokát, s megveregette papus vállát, ujját szájába vette és hangos cuppantásokkal szopogatni kezdte.

 

 

 

Ela Peroci: A mi autónk

 

Messze lakunk a várostól, a házak itt olyanok, mint a virágok a zöld réten. Az egyik sárga, a másik piros, de van fehér meg kék is.

Mi, gyerekek, egész nap az utat bámuljuk, amely kígyózva halad a város felé, autó autó után száguld rajta szakadatlanul, mintha sohase akarna vége lenni. Mi csak nézzük, nézzük az autókat, és néha úgy érezzük, mintha mi magunk is utaznánk, de sajnos, nem jutunk el soha sehova.
Reggel néhány gyerek mégiscsak elmegy a városba. Autóbuszon utaznak. Iskolába mennek.

Mi otthon maradunk nagymamával, mert apa, anya már korán elmentek a városba dolgozni. Nagymama csak egy van, édesanyánk édesanyja. A szomszéd gyerekek is mind átjönnek hozzánk. Nagymama vigyáz ránk, nagyon szeret bennünket.

Nagyokat játszunk együtt, és ha elunjuk a játékot, kimegyünk virágot szedni. Nagymama ilyenkor szüntelenül azt mondogatja:

– Vigyázzatok! Vigyázzatok! Az útra ki ne menjetek! Kicsik vagytok, még elgázol benneteket valamelyik autó. Nem szabad kimenni az útra!

Nem is megyünk, pedig szeretnénk nagyon. Fölülnénk az autóbuszra, és bemennénk a városba. Vennénk valamit. Édesapám zsömlét szokott hozni a városból, anyám cukrot, az iskolások színes papírt. Rágógumit nem hoz senki.
Nagyon szeretnénk rágógumit venni. Pénzünk is van rá. Megtakarítottuk.
Tudja mindenki, hogy szeretjük a rágógumit, de nem hoznak. Anya azt mondja, látni se akar bennünket, amint rágjuk, apa azt mondja, hogy a gumi piszkos. Az iskolások nem mondanak semmit, de iskolából jövet ők is gumit rágnak.

Nagymama néha vigasztalni akar bennünket.

– Ha én bemegyek a városba, egészen biztosan hozok nektek rágógumit.
– Mi is elmehetünk veled? – kérdezzük ilyenkor, de nagymama nem válaszol. Szívesen magával vinne bennünket, de már nem lát jól, hallása is gyönge, no meg hogy is vihetne magával ennyi gyereket ilyen veszedelmes úton? Hiszen még ő maga sem lenne biztonságban.
– Mit vennél magadnak a városban, nagymama? – kérdezgetjük tovább.
– Autót.

Fillérenként rakosgatta össze a pénzt. Régi vágya teljesül majd, ha bemegy a városba. De mikor lesz az?

Néhány iskolás rendőr-egyenruhát kapott az iskolában meg fehér kesztyűt. Ők már jól ismerik a közlekedési szabályokat. Átvezetik a kicsiket, öregeket az úton, megállíthatják az utókat, nehogy valakinek baja történjék.

– Vigyél el a városba iskola után – kérleltem a bátyámat. Neki is van egyenruhája meg fehér kesztyűje, s én nagyon büszke vagyok rá.
– Jól van. Elviszlek – ígérte.

Este sokáig nem tudtam elaludni az izgalomtól. Bátyám előbb álmosodott el. Amikor elaludt, fölpróbáltam a rendőrsapkáját meg a kesztyűjét.
Bátyám másnap valóban elvitt a városba bennünket. Nagymama is velünk jött. Legszebb ruháját vette föl, a fejére selyemkendőt kötött. Mi is megmosdottunk, megfésülködtünk, és a kezünkben szorongattuk a pénzt – rágógumira.

Először autóbuszon utaztunk, aztán gyalog mentünk a városban.
Ha át akartunk menni az úton, a bátyám intett, megálltak az autók meg a kerékpárok. Még a troli is megállt. Szép nyugodtan, biztonságosan mentünk át a másik oldalra.
Bementünk egy boltba. Rágógumit vettünk. Szép színes papírba volt csomagolva.
Körülvettük nagymamát. Rágcsálva kérdeztük.
– Veszel autót, nagymama?
– Veszek.
Mindnyájan bementünk vele az üzletbe, odaálltunk a pult elé.
– Kérek egy autót – mondta nagymama -, olyan kulcsosat, amit föl lehet húzni, és sokáig szalad.
– Sárgát vagy kéket tetszik?
– Sárgát kérek – felelte nagymama, és ránk nézett.

A kiszolgálónő becsomagolta az autót, és odaadta nagymamának. Azt hitte, odaajándékozza valamelyikünknek.
Nagymama azonban a táskájába tette az autót. Az utcán várt ránk a bátyám. Neki is vettünk rágógumit.
Azt mondta, hogy stramm fickók vagyunk.
Most újra itthon vagyunk, de tudjuk, hogy akármikor újra bemehetünk a városba, mert a bátyám diákrendőr. Nagyon büszkék vagyunk rá.
Rágjuk a rágógumit.

Nagymama fölhúzza a sárga autót, leteszi a ház előtt a sima földre. Az autó szalad, fordul. Körülüljük, és mi is benne utazunk.
Utakat rajzolunk a földre, jelzőtáblákat állítunk.
Nagymama csak ül a karosszékében, és mosolyog. Este elteszi az autót, de tudjuk, hogy másnap újra ideadja.
Nagymamát nagyon szeretjük, ki sem tudná mondani, hogy az autó csak az övé.

– A mi autónk – mindig így mondja.
Lesz majd nekünk igazi autónk is, akkor majd mindennap bevisszük nagymamát a városba. Lehet, hogy a mi autónkat is megállítja majd egy diákrendőr. Ilyenkor megállunk, megvárjuk, amíg a gyerekek biztonságosan átmennek a túloldalra. Aztán rágógumit rágva vígan továbbhajtunk. A kis házak mellett pedig, amelyek olyanok, mint a virágok a mezőn még egy virág nyílik akkor ki: a mi autónk garázsa.

 

 

Hervay Gizella: Piros autós mese

Első fejezet, amelyben Kobak nagyon, de nagyon szeretne egy igazi autót.

Kobak ötödik születésnapjára kapott egy könyvespolcot. A könyveit kétfelé osztotta, bal kéz felől azokat, amelyekben nincs autó, jobb kéz felől azokat, amelyekben van autó.
Az autóskönyveket a felső polcra tette, és róluk mindennap letörülte a port. A többi, amelyben valami buta véletlen folytán nincs autó, az alsó polcra került, és ezekről Kobak csak szombaton törli le a port, mikor Mama nagytakarítást rendez a szobában.

Miután már Mama is letörülte a port, Kobak kiteríti a szőnyegre az autóskönyveit, kinyitja mindeniket ott, ahova autót rajzoltak, és megszámolja őket. Van nyolc piros rajzolt autója, öt kék, két zöld, egy sárga és egy fekete. Most a nyolc kis rajzolt piros autót egymás mellé helyezi, és – vigyázz, kész, rajta! – már meg is kezdődik a verseny. Egy Mercedes tör előre, a Trabant mindjárt az elején lemarad, kár is drukkolni neki, node sebaj, a kis piros Fiathatszáz egyre gyorsabban szalad, és – hajrá! – elhagyja a Mercedest, de még a Chevrolet-t is.

– Győzelem! Győzelem! – kiabálja Kobak, és a győztes autót lefényképezi. Vagyis lerajzolja.

A kerekei a rajzon nagyobbak lesznek, mert ezek győztes kerekek, és a kormány mellé Kobak odarajzolja saját magát, hiszen ő vezette a győztes autót. Egy virágot is rajzol a fényképre, meg egy napot, aztán a házat, amiben lakik, madarakat és rakétát a fejük fölé, és minden rendben van.

A képet Mama a könyvespolc fölé szegezi. Kobak pedig pálcát vesz a kezébe, és odaáll a játékautók elé.

– Látjátok a győztes Fiathatszázat? Azért győzött, mert jó kis piros autó. Ha nem lesztek ti is olyan jók, mint Fiathatszáz, elverlek benneteket!

És mivel az egyik emelődarus autó rendetlenkedni kezdett, és leesett a polcról, mindjárt rajzolt is neki a fénykép aljára egy fekete pontot.

– Aki fekete pontot kap, azt elverem! – fenyegette meg még egyszer a játékokat, aztán az egész autóseregletet kivitte az erkélyre.
Sorba állította őket. Legelőre a mentőautót, mögé a tűzoltóautót, mögé az emelődarus autót, mögé a billenő-teherautót, mögé a locsolóautót,
mögé a nagy hóhányó-autót és leghátul a traktort.

Kobak kivitt egy locsoló vizet az erkélyre, és mosni kezdte az autóit. A nagy hóhányó-autóra már a harmadik locsoló vizet öntötte, mikor
arra jött egy helikopter. Épp a ház fölött körözött, mintha csak arra lenne kíváncsi, hogy mit csinál Kobak.

– Szerbusz, helikopter! – kiáltott fel hozzá Kobak. – Te mit csinálsz? Én autót mosok.

A helikopter elnevette magát.

– Úgy locsolod az autókat, mint a virágokat. Látszik, hogy nincs igazi autód.

Kobak sírni kezdett.

– Mama egy igazi autót akarok! Egy egészen igazi autót. Amibe beleülhetek. Megindíthatom, és megy. És el fogok hagyni vele minden
Mercedest. Igazi kicsi piros Fiathatszázat akarok! Vegyél nekem egy Fiathatszázat, Mama!

Most Mama nevette el magát. Pont úgy, mint az előbb a helikopter.

– Majd ha nagy leszel, és te is dolgozol, akkor veszünk ketten egy autót. Jó?

Kobak elszomorodott. Mért nem érti meg Mama, hogy ő MOST szeretne egy igazi autót? Nagyon szeretne. Biztos azért nem érti meg Mama, mert tegnap
elszakította a nadrágját. És ettől fogva Kobak úgy vigyázott a nadrágjára, mint a kislányok a szalagjukra.
De Mama nem vette észre. Meg kellett mondani.

– Mama, nem látod, hogy nem szakítottam el a nadrágomat?

– Ügyes fiú vagy.

– Most már megveszed a kis piros Fiathatszázat?

– Majd ha nagy leszel.

Kobak megint elszomorodott. Mért nem érti meg Mama, hogy ő MOST szeretne egy igazi autót? Nagyon szeretne. Biztos azért, mert tegnap sírt, mint egy buta kisgyerek. És ettől fogva Kobak nem sírt, akármilyen nagyot esett is.

De Mama nem vette észre. Meg kellett mondani.

– Mama, nem hallod, hogy nem sírok?

– Bátor fiú vagy.

– Most már megveszed a kis piros Fiathatszázat?

– Majd ha nagy leszel.

Kobak nagyon elszomorodott. Hát sehogy se érti meg Mama, hogy o MOST szeretne egy igazi autót? Nagyon szeretne. Biztos azért nem
érti meg, mert az óvodában nem issza meg a tejet, ha föle van. És ettől  fogva Kobak minden reggel megitta a tejet az óvodában, akármilyen
vastag föle volt is. De Mama nem tudta. Meg kellett mondani.

– Mama, tudod, hogy én már minden reggel megiszom a tejet az óvodában, akármilyen vastag föle is van?

– Jó fiú vagy.

– Most már megveszed a kicsi piros Fiathatszázat?

– Majd ha nagy leszel – válaszolt megint Mama.

De amikor meglátta Kobak szomorú arcát, kézen fogta, és elvitte a játékosboltba. És vásárolt neki egy kicsi piros játékautót.

Kobak most már nem tudta, hogy örüljön-e vagy szomorkodjon. A kicsi piros játékautó nagyon szép volt, kulccsal kellett felhúzni, és
akkor körbeszaladt a szobában, és elhagyott minden más játékautót. Még lámpája is volt, de hát Kobak egy igazi autót szeretett volna, egészen
igazit, és most már látta, hogy Mama ezt nem érti meg.

Kirakta szépen a szőnyegre az autóskönyveket, szembe velük a játékautókat, és az új autót maga mellé tette. De nem számolta meg
őket, és nem rendezett versenyt. Szomorú volt. Csak ült, és nézte az autóit.
És egyszerre eszébe jutott valami.

Második fejezet, amelyben Kobak megjavult, és a játékautó örömében igazi autóvá változik át

Kobak maga elé tette az új játékautót, és azt mondta neki:

– Ide figyelj, Fiathatszáz! Át fogsz változni igazi autóvá. Azt akarom, hogy átváltozzál.
Fiathatszáz nem válaszolt.

Kobak most kérlelni kezdte: – Kérlek szépen, Fiathatszáz, változzál át! Nagyon szépen kérlek!

Fiathatszáz hallgatott. Kobak elkomolyodott.

– Megígérem, hogy nagyon jó leszek! Megeszek mindent, nem piszkolom össze a ruhámat, és nem verekedek. Megígérem, hogy szót
fogadok Mamának.

Fiathatszáz most mintha hunyorított volna a lámpájával. A kicsi piros autó külön polcot kapott. Hogyha nőni akar, legyen helye. Kobak
pedig minden este maga elé tette:

– Szerbusz, Fiathatszáz! Ma egyedül raktam rendbe a játékokat.

Kobak most már egészen jól látta, hogy a kisautó hunyorított lámpájával. Másnap azt mondta Kobak:

– Ma segítettem Sanyikának az óvodában. Tudod, Fiathatszáz, Sanyika még kicsi, és nem tud egyedül kezet mosni. Mindig kiejti a kezébõl a szappant, és a törülközőt földre lógatja. Mától kezdve együtt mosunk kezet és… – Kobak most nagyon jól látta, hogy Fiathatszáz nőtt egy kicsit.

– Örülsz, Fiathatszáz, ugye örülsz, hogy segítettem Sanyikának, azért  nősz meg?

Másnap elénekelte az autónak a fecskés éneket, amit az óvodában tanultak. Örömében megint nőtt egy kicsit az autó. Egész héten nőtt-nődögélt az autó. Hétfőn Kobak rajzolt Fiathatszáznak egy virágot, kedden megmutatta a körmét – tiszta volt, szerdán fényes kavicsot hozott, csütörtökön meglocsolta Mamának a virágokat, pénteken magától kelt fel, nem kellett ébreszteni, szombaton elmondott egy hosszú-hosszú verset.

Fiathatszáz örömében úgy megnőtt, hogy alig fért már a polcra. Hanem egy nap Kobak összeverekedett az óvodában Karcsival. Autóbuszosdit játszottak, de mindketten sofőrök akartak lenni. Már minden gyerek beszállt az autóbuszba, jegyet is váltottak. A legelső ülésen Ilus átadta a helyét Rózsinak, mert alvóbabával szállt fel, Miki el is kiáltotta magát: – Ajtót becsukni! Indulás – mikor a két fiú vitatkozni kezdett:

– Én leszek a sofőr!

– Én leszek!

– De az óvónéni azt mondta, hogy én vezessek.

– De én jobban tudok vezetni!

– Nincs is autód.

– De van. Igenis van.

– De nem igazi.

– De igazi.

– Hazudsz!

– Te hazudsz!

Piff-paff-puff. Ez már verekedés volt. A következő percben felborult az autóbusz, az utasok jobbra-balra potyogtak, és mire odajött az óvónéni, hogy
rendet csináljon, már meg is esett a baleset. Két kislány felhorzsolta a térdét, a két verekedő pedig…

Este Fiathatszáz ránézett Kobakra, meglátta orrán a sebet, és azonnal zsugorodni kezdett. Kobak kérlelni kezdte:

– Ne zsugorodj, Fiathatszáz! Meglátod, többet nem verekedek. Nőjél nyugodtan tovább!

És ettől fogva Kobak valóban nem verekedett többet. És a kis játékautó mindennap nőtt egy kicsit. Kobak jól látta. Hanem egyszer eljött Katika Kobakhoz játszani. Játszottak, játszottak, egyszer csak Katika felhúzta a kis Fiathatszázat, az körbeszaladt a szobában, és Katika örömében tapsolt és sikongott. De Kobak elvette tőle a kisautót.

– Nem adom!

– Add ide!

– Nem adom!

– Megmondlak Anyukának!

– Akkor sem adom. Az enyém.

Katika sírni kezdett. És Kobak másnap úgy látta, hogy a kicsi piros autó mintha kisebb lenne valamivel.

– Nem akarsz tovább nőni? – kérdezte Kobak. De az autó lámpája nem hunyorított. – Nagyon kérlek, nőõjél tovább! Megígértem, hogy ezután nem leszek
irigy, és nem veszlek el Katikától, ha játszani akar veled.

És ettől fogva nem vette el többet Katikától a játékautót. S a kis piros autó napról napra nagyobb lett. De egy napon Kobak eltört egy csészét.

– Ki törte el? – kérdezte Mama.

– Nem én törtem el – hazudott Kobak, és másnap a kis piros Fiathatszáz egészen kicsi volt megint. Kobak sírni kezdett.

– Nem hazudok többet, igazán nem hazudok! Nőjél vissza nagyra, soha többet nem hazudok.

És nem hazudott többet. A piros autó megint nőtt-nődögélt. Egy reggel Kobak kifényesítette a cipőjét. Mikor a második cipő is ragyogott már, odavitte a cipőket, és letette Fiathatszáz elé.

– Ugye szép fényesek?

A kicsi piros autó tülkölt egyet. Egészen halkan tülkölt, de Kobak jól hallotta. Másnap segített Mamának ágyat vetni. Megfogta a párna két csücskét. Mama a másik kettőt, és – hó-rupp! – már fenn is volt a párna az ágyon.

– Ágyat vetettem – mondta Kobak Fiathatszáznak. – Mint a rakodó Nagyanyó, aki beveti a vánkost. És a pokrócot elsimítottam szépen, hogy ne legyen görcsös. Nézd csak meg, milyen szép lett a vetett ágy! Ha tetszik, tülköljél.

A kis autó tülkölt. Most nagyobbat, mint a tegnap. Harmadnap Kobak úgy hozta haza az óvodáskötényét, hogy egy pecsét se volt rajta. Mama éppen mosott.

– Látod, Mama, vigyáztam a kötényemre, hogy ne piszkoljam össze. Most könnyű lesz kimosni – mondta Kobak Mamának, de közben az autóra nézett, hogy lám, mit szól. Egészen nagyot tülkölt.

Kobak ettől fogva mindenhová magával vitte az autót. Mikor a járda szélére értek, Fiathatszáz tülkölt, és Kobak megállt. Ha egy szomszéd néni jött szembe, akkor is tülkölt, és Kobak azt mondta hangosan: „Kezét csókolom.” Ha arra jött egy macska, és Kobak meghúzta a farkát, Fiathatszáz tülkölt, és Kobak rögtön elengedte.
Olyan jó fiú lett, hogy Mama egész nap mondogatta: – Ebből a fiúból igazi sofőr lesz, úgy megjavult.

És egy nap, mikor Kobak kiment reggel az előszobába, hogy kifényesítse Mama cipőjét, megindult az autó. Jött utána. Szombaton Kobak kicsi piros zászlót hozott haza az óvodából.

– Tudod, Mama, az kap kicsi piros zászlót, aki egész héten jól viselkedik – magyarázta, és átvitte Mamának a zászlót a másik szobába.
Az autó ment utána. Kobak elment kenyeret vásárolni. Az autó egész úton a a nyomában.
Hazahozta a kenyeret, aztán fogta magát, és beleült az autóba. Gázt adott, és megindult. Egyre gyorsabban mentek.

 

Hervay Gizella: Vonat mese

 

Kobak egészen kicsi fiú volt, még nem utazott vonattal. Igaz, hogy minden reggel mondogatta:
– Én már nagy fiú vagyok, elérem a lekvárt – de elárulom nektek, nem érte el, Mama kellett hogy felemelje, s úgy vették le a lekvárt ketten a polcról. Úgy is fogták meg ketten, nehogy eltörjön a lekvárosüveg. Mindenesetre, mikor Mama megkente a kenyeret, Kobak megint kijelentette:
– Én már nagy fiú vagyok, mind megeszem – és meg is ette. No, de azért mégsem volt olyan nagy fiú.
Így aztán, amikor Mama megmondta neki, hogy vonattal fognak utazni, nem tudta elképzelni, hogy milyen is lesz az utazás. Mama elővett egy bőröndöt, abba becsomagolták az ingecskéit, nadrágocskáit, de Ma­ma nem akarta becsomagolni se a párnát, se a szőnyeget. Pedig Kobak nagyon szerette volna. Végül is becsukták a bőröndöt, és ekkor Kobak hirtelen elszomorodott.
– Hol a vonat? Miért nem jön? – kiabált, és nézett ki az ablakon, hátha jön az utcán valahol. De nem jött, és Mama kacagott. Kobak az ajtót is kinyitotta, hogy be tudjon jönni a vonat a szobába, ha megérkezik. De Mama becsukta az ajtót, és öltöztetni kezdte.
Kobak autón ment ki az állomásra Mamával, és egyáltalán nem olyan volt a vonat, mint a kis játékvonatok, amik a szobában is tudnak járni. No de hát ez már így szokott lenni. A vonatban aztán Kobak rengeteg vonatot rajzolt.
A vonatok jobban hasonlítottak autóhoz, mint vonathoz, mert Kobak szerint a vonat olyan, mint az autó, csak sok kereke és sok ablaka van.
Ha ti jobban megfigyeltétek a vonatot – és gondolom, hogy igen, hiszen ti már valóban nagyok vagytok -, akkor rajzoljátok le, és küld­jétek el Kobaknak, nagyon fog örülni.
Mert ő még csak autót tud rajzolni meg olyan vonatot, ami olyan, mint az autó, csak sok kereke és sok ablaka van. Hiszen Kobak még egészen kicsi fiú.

 

Döbrentey Ildikó: Kismarkoló

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Kismarkoló. Anyukájával és apukájával élt egy építkezésen, a Szedres-erdő közelében. Kismarkoló anyukáját úgy hívták, hogy Mamarkoló, apukáját meg úgy, hogy Paparkoló.

Barátai is voltak Kismarkolónak: Kisdömper és Kisdaru. Napközben, amíg Mamarkoló, Paparkoló, meg a többi felnőtt dolgozott, addig Kismarkoló, Kisdömper és Kisdaru az erdő melletti réten játszottak. Pillangót kergettek, vadalmával futballoztak, legelésző teheneket bámultak, virágszedő lányokat csodáltak, és irigykedtek a falusiakra, akik szedret szedegettek az erdőben.

– Én is szeretnék szedret szedegetni! – nyafogott esténként Kismarkoló.

– Hét végén elmegyünk az erdőbe, és mi is szedegetünk szedret! – ígérte Mamarkoló és Paparkoló.

– Hét végén! Hol van az még?! – legyintett Kismarkoló.

Másnap sok eső esett, és Kismarkoló hiába várta Kisdömpert és Kisdarut az erdő szélén. Hogy ne unatkozzon, kicsit kergette a pillangót, kicsit futballozott a vadalmával, kicsit bámulta a legelésző teheneket, kicsit csodálta a virágszedő lányokat, de érezte, hogy egyre jobban irigyli a szedret szedegető falusiakat.

– Szeder! Szeder! – hallatszott az erdőből. – Szép a szeder, szúr a szeder, szédület, hogy mennyi szeder!

– Egy életem, egy halálom, nekem ezt most meg kell látnom! – gondolta Kismarkoló, és egyedül elindult az erdőbe.

Izgatottan gurult a nagy fák alatt, és mohón szedegette markolójával a szedret.

Egyre beljebb keveredett.

Már a vaddisznók dagonyázóhelyénél járt, mikor egy markolás után – zsupsz! – megcsúszott, és a hátsó kereke elsüllyedt a pocsolyában.

– …Ajjaj… Beragadtam a sárba!… – szeppent meg Kismarkoló. Jó erősen felbrummogtatta a motorját, nekirugaszkodott: – Hórukk! – de egy centit se mozdult odébb.

– Na még egyszer! – bíztatta magát. Újra felbrummogtatta a motorját, újra nekirugaszkodott, még a lámpáit is megvillogtatta, de hiába. Mintha ólomsúly húzta volna a kerekét.

– Jaj nekem, most mi lesz velem?!… – rémült meg Kismarkoló.– Mi lesz, mi lesz?!… – és kétségbeesetten dudálni kezdett.

– Hátha meghallja egy őzike – gondolta. – Vagy az Öreg Néne, aki az őzikét ápolta. Ő biztosan segítene rajtam is!

De csak egy magányos tehén jött arra, aki elkódorgott a csordából.

– Hát te mit dudálsz itt? Mit villogsz itt? Mit brummogsz itt? – kérdezte mélán.

– Jaj, kedves tehén, már egészen elsüllyedtem itt a sárban, nem tudnál kihúzni?

– Én nem, de ismerek valakit, aki majd segít – válaszolta a tehén. Azzal megfordult, és elment.

– Jaj, ne menj el, kedves tehén! Ne hagyj itt! – kiabálta Kismarkoló, de a tehén nem fordult meg.

Teltek-múltak az órák.

– Anyukám meg apukám aggódni fog értem – gondolta Kismarkoló, és megremegett a motorháztetője. – Hiányozni fogok nekik… – és keservesen brümmögni kezdett.

Ahogy ott brümmög, szipog, egyszer csak ágropogást hall. Felnéz: hát, jön a tehén visszafelé! De nem egyedül, hanem egy bőbugyogós fura figurával.

– Ez Mehemed, a török – dünnyögte a tehén. – Ő az ismerősöm, aki segít. Lapátot hoztál? – fordult a törökhöz.

– Ühüm! – bólintott Mehemed. – Gyűrűm ezüst, köve török, tenyerembe belepökök! Sarat merek, követ török! – és szélsebesen lapátolni kezdte a sarat. Aztán ágakat tett a hátsó kerék alá, és intett Kismarkolónak, hogy mehet.

Kismarkoló felbrummogtatta a motorját, megvillogtatta a lámpáját, nekirugaszkodott, és – cupp! – egyszerre kiszabadult a sárból.

– Hurrá! Hurrá! – dudált Kismarkoló, és boldogan mozgatta a kerekét.

– Rendben, Mehemed – dünnyögte a tehén.

– Ühüm! – bólintott Mehemed. – Gyűrűm ezüst, köve török, tenyerembe belepökök, sarat merek, követ török! Perdülj felém, kedves tehén!

Kismarkoló mindkettőjüket felültette a hátára, és egészen a házuk kapujáig vitte őket. Ott elköszönt tőlük, és gyorsan-gyorsan hazagurult az építkezésre Mamarkolóhoz és Paparkolóhoz, akik már nagyon várták.

– Többé nem megyek egyedül szedrezni! – gondolta félálomban, aztán elaludt.

Másnap reggelre a madarak Kismarkoló minden szedrét felcsipegették. Egyetlen félig érett szemet hagytak csak a markoló sarkában, nehogy Kismarkoló azt higgye, hogy álmodta az egész kalandot.

 

 

 

Nyári László: A három repülőgép

 

Egyszer, nem is olyan régen egy hatalmas repülőtér legeldugottabb sarkában, a hangárok mögött három öreg repülőgép várakozott.

Régóta álldogáltak már ott, belepte őket a por, kikezdte a rozsda, de senki nem törődött velük, mert megöregedtek. Az új repülők már sokkal gyorsabban és sokkal több utast szállítottak, s az öreg gépekre nem volt többé szükség. Senki nem takarította, nem olajozta őket. Az emberek megfeledkeztek róluk. Nap, mint nap fájó szívvel néztek levegőbe emelkedő társaik után, s arra gondoltak, de jó lenne még egyszer repülni egyet.

A legöregebb gép, aki egy kicsit távolabb állt a másik kettőtől, és aki a legrégebb óta tekintett vágyakozva az égre, gondolt egyet és megrázkódott. Érezte, hogy maradt még a tartályaiban üzemanyag. Ettől a felfedezéstől remek kedve kerekedett, de annyira, hogy vezetékeiben bizseregni kezdett az áram, és
máris arra gondolt, megpróbálja, amit még soha, repül egyet egyedül, pilóta nélkül.

Az ötlettől szinte megtáltosodott, dübörögni kezdtek a motorjai, légcsavarjai nyikorogva nekiindultak. Az öreg repülőgép megmámorosodva indult
a kifutópálya felé.

– Ne butáskodj, le fogsz zuhanni – kiáltott a két társa, de nem figyelt rájuk. Boldogan futott végig a betonszalagon, futott, futott, míg a szárnyai alá nem kapott a szél.

Méltóságteljesen emelkedett fel. Két társa odalenn egyre csak azt kiabálta:

– Gyere vissza! Le fogsz zuhanni!

– Ne féltsetek, gyertek inkább ti is – kiáltott vissza nekik, de a másik két repülő nem mozdult, csak hitetlenkedve nézett utána.

– Gyávák – gondolta az öreg gép, s a város felé vette útját.

Lenézett az autók sokszínű foltjaira, a csikorgó, csilingelő villamosokra, nézte a munkába siető embereket. Aztán nyugat felé fordult. Alant a mezők sárga, barna, zöld foltjait utak szürke szalagjai, vasúti sínek fényes csíkjai és csillogó patakok, folyók szabdalták szabálytalan négyszögekké.

Lent a földeken serény munka folyt. Az emberek arattak. A zöld kombájnok mohón harapták a búzát, lenyelték, s mikor a gyomruk megtelt, sárga villogókkal jeleztek a várakozó teherautóknak. A repülőgépnek tetszett az aratás, hosszú ideig körözött a mező felett, aztán nyugatnak fordult a hegyek felé.

Vidáman kerülgette a hegycsúcsokat, s közben megpillantott odalenn a sok hágó, szakadék és szoros között egy hatalmas, szinte teljesen sík rétet. Ezen a réten gyönyörű virágok, haragoszöld fű nőtt, s az apró erek, patakok partját sűrű bokrok szegélyezték. Az öreg repülő leereszkedett megpihenni, csak
egy kicsit gondolta, de aztán nem akarózott nekilendülni többé, mert a rét gyönyörű volt.

Talán már egy hét is eltelt, amikor egy csapat gyerek jött arra, csodálkozva szaladgáltak a gép körül, találgatták, hogyan került oda. A gyerekek azután rendszeresen meglátogatták az öreg gépet, sőt szerszámokat is hoztak, s megtisztították, kicsinosították. Az öreg gép pedig hálából mesélt nekik azokról az időkről, amikor még rendszeresen felszállt, hogy berepülje a Föld sokféle szépséget rejtő tájait.

 

Orsovai Mária: Repülni jó

 

Kint üldögélt a háza előtt, a kispadon a vakond. Két könyökével a combjaira támaszkodott, állát tenyereibe fogta. Így ült, pihent és hallgatta a tücsök muzsikáját, aki ott húzta hegedűjét nem messze tőle.

Arra repült nagy szárnysuhogással egy fekete holló. Lekiáltott a vakondnak.

– Pihenünk?

De mire válaszolhatott volna a kis vakond, addigra a madár már tovarepült.

– Milyen jó neki, hogy tud repülni! – sóhajtott a vakond. – Szeretnék én is felemelkedni a magasba és repülni!

Végignézett magán, görbe lábain, nagy pocakján, s elkeseredett.

– Nincsenek szárnyaim – sóhajtott még mélyebbet. – Vágyam hogyan teljesülhetne?

S ekkor a nagy csend, amely eddig körülvette, hirtelen megszakadt. Mindenfelől hallotta a madarak, a rovarok szárnyainak halk suhogását. Ezelőtt is itt voltak, ezelőtt is hallotta, de csak most figyelt fel rá. Körülötte röpködnek a pillangók, döngicsélnek a méhek. Hétpettyes katicabogár száll egyik fűszálról a másikra. Felnézett az égre, és ott is röpködtek a fecskék, vígan szelve a levegőt. Lebegtették a szárnyaikat fenn a magasban a galambok, a feketerigó és… nicsak mennyi veréb! Úgy elfogta a vágy a repülés után, hogy elhatározta, ő is repülni fog. De hogyan?

Felugrott a padról, lement a pincébe. Ott keresett-kutatott, s egy kosárra való ezt-azt hozott fel. Hosszú drótot, léceket, vasrudat, csavarokat. Talált egy kerek doboztetőt is.

– Ez jó lesz kormánynak! – derült fel az arca.

Kiborította a földre a kincseit. Nekiállt a munkának. Fúrt, faragott, törölgette a homlokáról az izzadságcseppeket. Arra sétált az aranyszínű hörcsög. Kíváncsian leste, mit csinál a barátja, akinek még az orra hegye is fekete volt az olajtól.

– Mi lesz ebből? – kérdezte.

– Repülőgép! – nézett barátjára a vakond csillogó szemekkel. – Mindjárt elkészülök vele. – azzal könyékig bújt az alkatrészek közé.

– No, ezt megvárom – mondta a hörcsög, s leült a kispadra.

Nagy igyekezettel rakosgatta össze a vakond a repülőgépet. Néha, hogy jobban lásson, még a szemüvegét is az orrára tette.

– Kész vagyok. – helyezte az utolsó csavart is a helyére. Felállt a munkájából, elégedetten dörzsölte össze kezeit. – Kipróbálom.

– Milyen repülőt készítettél? – kíváncsiskodott a hörcsög.

– Vitorlázót – felelte büszkén a kis vakond. – Akarsz te is repülni velem?

– Nem – válaszolt gyorsan a hörcsög. – Előbb megnézem, hogyan repülsz te.

– Ahogy gondolod – mondta a vakond, azzal felhúzta a repülőt a domb tetejére. Ráült, és a lábaival lendítette előre magát egészen a domb széléig. Onnan… jaj, a gép zuhant a földre, egyenesen a szántás közepébe.
Odafutott a hörcsög.

– Jól vagy? – kérdezte a mestert, aki épp akkor kászálódott ki a roncsok alól.

– Valamit elrontottam. Valamit nem jól csináltam – dünnyögte a vakond, inkább magának, s töprengve vakargatta a feje búbját. – Újra kezdem! Sikerülni fog.

S dolgozott, dolgozott keményen és figyelmesen. Erős vászonból feszítette ki a repülő szárnyait. Kerekeket szerelt a gép alá, hogy könnyen fusson a földön, lendületet adva a felszálláshoz. Amikor elkészült a munkájával, festéket hozott, és kék-fehér csíkokkal díszítette a repülőt.

– Szép lett – dicsérte meg a hörcsög, aki el nem mozdult a barátja mellől, figyelte minden mozdulatát.
A vakond ismét felhúzta a dombra a repülőjét, és… repült, repült.

– Hurrá! – kiáltott le a hörcsögnek, aki ámult-bámult. – Repülni jó!

Hallotta a hörcsög a vakond örömtől repeső hangját.

– Repülni jó!

– Szállj le! – kiáltotta fel a barátjának. – Repülni szeretnék én is! – könyörgött a hörcsög és integetett kézzel, lábbal. Megértette a vakond a hörcsög kérését. Leereszkedett a földre.

– Gyere, ülj ide mellém! – hívta. A hörcsögnek nem kellett kétszer mondani. Beült a repülőbe, és most már ketten élvezték a repülés örömét.

– Nézz csak oda – szólt a fecske a galambhoz –, kik repülnek ott?

A vakond és a hörcsög boldog mosollyal integettek a mellettük elsuhanó madaraknak.

– Repülni jó! – kiáltották vidáman, s meg nem unták estig a lebegést a föld felett.

 

Gyárfás Endre: Mese a kis repülőgépről

 

Volt egyszer, hol nem volt egy kis repülőgép. Lökhajtásos. Ez a kis repülőgép nagyon szeretett csavarogni. Mondta is az anyukája, a repülőgépanyahajó,
hogy megcibálja a szárnyát, ha még egyszer elkószál valamerre.

Egyik éjjel, mikor már a repülőgépanyahajó is a legszebb álmát aludta, a mi kis gépünk fogta magát, és elszökött a hangárból. Még az éjjeliőr sem vette
észre, mert éppen diót tört, és egy elgurult dióért az asztal alá bújt. A kis szökevény pedig egyenesen a Balatonra repült.

Még hajnal sem volt, amikor odaért, így hát nem sokat látott a gyönyörű tájból, fáradt is volt, no meg az üzemanyaga is elfogyott, amit az  uzsonnatáskában hozott. Lepihent a parton, és elaludt. Egyszer csak arra ébredt, hogy valaki simogatja a motorját.

– Te ki vagy? – kérdezte a kis repülő.
– Én a vitorlás csónak vagyok, megszöktem a kikötőből. Csavarogni szeretnék. Nem jössz velem?

A mi repülőnket nem kellett kétszer hívni, beleült a vitorlásba, és máris versenyt száguldottak a széllel. Ám az egyik fordulónál a vitorlás megbillent, és a kis repülőgép zsupsz! – belepottyant a vízbe. Elmerült. Éppen arra úszott egy nagy-nagy harcsa, meglátta a repülőt, és ezt gondolta: „No, ezt bekapom.”
Be is kapta. Igen ám, de nem sokkal később a horgot is bekapta, és már ott ficánkolt Balázs bácsi, az öreg horgász kezében.

Este Balázs bácsi felvágta a harcsát, gyomrában ráakadt a mi szökevényünkre.

– Mit keresel itt, te kis repülőgép, ahol még a gépmadár sem jár?
– Jaj, jaj, haza szeretnék már jutni, nagyon megbántam, hogy elszöktem hazulról!
– Jól van, majd reggel hazaviszlek – mondta Balázs bácsi, és letette a padkára, aztán nekilátott, hogy halászlét főzzön.

Ezalatt a macskája felugrott a padkára, szájába kapta a kis repülőt, és uzsgyi, elszaladt. A kiscicáit akarta meglepni ezzel a furcsa ajándékkal.
Ahogy szalad, szalad, egyszerre csak elsötétül felette a világ: zsákot dobtak rá. A zsák egy matrózé volt, a matróz pedig a repülőgép-anyahajón
szolgált. Azért fogta a macskát, mert a fedélzeten nagyon elszaporodtak már az egerek.
Mondjam-e, ne mondjam, hogy örültek otthon, amikor a zsákbamacska szájában meglátták a kis repülőgépet? Ő pedig megígérte, hogy nem
fog többet elrepülni hazulról, csak ha majd nagy lesz, kétmotoros, igazi pilóták ülnek benne, és igaz történeteket írnak róla az újságok, nem
olyan kitalált mesét, mint ez volt, ni!

 

Hervay Gizella: Traktor mese

Kobak meglátott egy traktort. Piros volt, és nagy kerekei voltak.

– Szép – mondta Kobak. – Ugye mind megissza a tejet? -kérdezte Mamától.

– A traktor nem iszik tejet.

– De ugye mind megeszi a vajas kenyerét?

– A traktor nem eszik vajas kenyeret.

– De ugye megmossa a kerekeit?

– A traktor nem mosakodik.

– De ugye este szépen lefekszik és elalszik?

– A traktor nem alszik.

– De ugye reggel veszi a táskáját és megy óvodába?

– A traktor nem jár óvodába.

– De ugye jó kis traktor, és szót fogad a mamájának?

– A traktornak nincs mamája.

– Szegény traktor! De miért nincs?

– Mert gép – mondta Mama. – Nem eszik, nem iszik, nem alszik, nem megy óvodába, és nincs mamája. Csak gép, kerekei vannak, azok forognak, ha megindítja a traktorista. Ha megindítják, megy.

– Csak akkor, ha megindítják?

– Csak akkor.

– Mert gép?

– Mert gép.

– És az autó is csak akkor megy?

– Az autó is.

– Az autó sem iszik tejet?

– Nem iszik.

– És nem eszik vajas kenyeret?

– Nem eszik.

– És nem alszik?

– Nem alszik.

– És nem megy óvodába?

– Nem megy.

– És nincs mamája?

– Nincs.

– Szegény autó, akkor ő is csak egy gép. De én azért a kicsi autómat megetetem és megitatom, lefektetem és sétálni viszem, hadd higgye, hogy van mamája.

 

 

 

Horgas Béla: Álom utca: Végállomás!

 

– Játsszunk pályaőröst! – kiáltott Ádám, nem is tudom, melyik…Ádám I. vagy Ádám II., mert az erkélyen tanyázott a társaság, én meg a szobában olvasgattam, és az utóbbi időben a két fiú hangja nagyon hasonlít: persze, mert barátságból még egymás hangját is utánozzák.

– Pályaőröst? Jó. De én leszek a pályaőr!

– Nem, te mozdonyvezető leszel!

– Nem, én pályaőr leszek!

– Akkor legyél főnök…állomásfőnök!

– Nem-nem!

– Tegnap is te voltál a főnök!

– Azért leszek most pályaőr!

– De nem leszel, mert én leszek!

– Te elfelejted leengedni a sorompót!

– Én? Minek nézel te egy pályaőrt?

– Nincs is őrház!

– De van! Ez a karosszék az őrház!

– A karosszék az mozdony!

Ádám I. és Ádám II. talán még ma is vitatnák, ki ki és mi mi legyen, ha Zsófi oda nem pördül közéjük, hogy egyik se legyen pályaőr, hanem ő. Na erre aztán lett nagy zsivaj, s várható volt, hogy a zsivajból kipattan a csihi-puhi is, már csak azért is, mert a régi szereplők mind jelen voltak: Sárga boszorkány, Kicsi tündér és Vaslapát. Hogy mégsem erre kanyarodott a mese útja – mondhatom így is: a mese vasútja! – az kizárólag Zsófinak köszönhető. Mert Zsófi volt az,aki emlékeztette a társulatot, tündérlányokat és ördögfiókákat, hogy mindenki eljátszhat minden szerepet, hiszen lehet cserélni vagy akár csereberélni.

Ez a szó, hogy csere és különösen a cserebere aztán egyszerre elrendezett mindent. Zsófi maradt a pályaőr, a két Ádám a mozdonyvezető és az állomásfőnök szerepén osztozott. Dóra lett az autóbusz, Judit pedig a szénásszekér.

A szénásszekér az autóbusz előtt döcögött. Dóra autóbusz türelmetlenül dudált, hogy siessen már a szénásszekér, de a kanyarban nem mert előzni. A szekér azonban nem gyorsított, inkább lassított, döccent egyet és megállt. Dóra buszvezető kihajolt a nádszék…vagyis a panoráma autóbusz ablakán, és rákiáltott a szekeresre:

– Alszol, szekeres? Csapj a lovak füle közé!

Csapásról azonban szó sem lehetett, mert Zsófi leengedte a sorompót. Várni kellett türelmesen. Csakhogy Ádám, az állomásfőnök közbeszólt:

– Mit csinálsz, pályaőr? Még nem volt telefon…Késik az expressz!

Ha késik, az más. Zsófi átengedte a szekeret és az autóbuszt és intett nekik, hogy most a másik oldalról jöjjenek. Az éppen olyan jó, mert ott is van kanyar. Jöttek is. De addig már a telefonértesítés is megérkezett.

– Halló! Halló! Ott ki beszél? Itt a főnök beszél! Pályaőr? Igen? Elindult az expressz, vontassa le a sorompót!

– Nem úgy mondják, hogy vontassa le… Csavarja le!

– Akkor már engedje le, jó? Különben is a pályaőr nem vitatkozik, hanem teszi a dolgát!

– Jó, jó! Teszem!

– És nem azt mondja, hogy teszem, hanem ahogy nagypapa is mondta: vettem!

Zsófi ezen aztán tovább vitatkozik, hogy ő ugyan nem vett semmit, nem is járt boltban, Ádám meg szörnyülködik, hogy tessék, ez a vége, ha egy lány a pályaőr, még azt sem tudja, hogy a vettem ezt jelenti: “tudomásul vettem”.

Szerencsére közben azért Zsófi leengedte a sorompókat, méghozzá villámgyorsan, csak úgy nyiszorogtak a drótkötelek. A szénásszekér és mögötte az autóbusz türelmesen várakozott, az expressz pedig dübörögve vágtatott a síneken. Ha mozdony húzta volna, és sötét este lett volna, akkor még a szikrákat is látták volna, amelyek a mozdony kéményéből röppentek a csillagok közé. A szikrák szépek, de veszélyesek is. János nagyapa mesélte, hogy azon a vidéken, ahol ő fiatal korában pályaőr volt, sokszor felgyújtották a szikrák a mezőket, erdőket. Ilyenkor a pályaőr továbbította a hírt, hogy “Tűz van!”, és a pályaőr volt az első tűzoltó.

Ezen az estén “pályaőröst” játszottak a gyerekek, s ha jól hallottam a hangokból, mindegyikük volt pályaőr. Amikor egy-egy expresszvonat elvágtatott az őrház előtt, a pályaőr figyelmes tekintetével hosszan kísérte a kocsikat, aztán jött a szerepcserebere. Ilyenkor azt kiáltották:

-Kiszállás! Álom utca: végállomás!

S aztán kezdődött minden elölről.