Mészöly Miklós: Reggel a tanyán
Tudjátok-e, hogyan beszélgetnek az állatok? Elmondom nektek.
Egyszer kora hajnalban kinyitottam az ablakot, és kinéztem az udvarra. Látom ám, hogy a kakas körbe-körbe futkos, kerülgeti a szemétdombot, mintha
üldözne valakit, és közben ezt mondogatja:
– Ki kotor itt? Ki kotor itt? Fekete kóró!
Aztán felröppent az ól tetejére, és rázendített:
– Kukorikúúú! Kukorikúúú! Kukorikúúú!
Ebből mindjárt megtudta az egész világ, hogy vége az alvásnak, vége a lustálkodásnak: csipás szemét mindenki nyissa ki!
Elsőnek az öreg harang ébredt fel, s bummogni kezdett:
Grá-nit! Gyé-mánt!
Grá-nit! Gyé-mánt!
Amikor jól kibummogta magát, a kicsi harang folytatta:
Iminnen – amonnan!
Iminnen – amonnan!
S csakugyan! Egyszeribe innen is, onnan is előfutottak az állatok, kiabáltak, veszekedtek, mind éhes volt, mind enni kért.
Gyorsan kaptam a ruhámat, és kiszaladtam közéjük.
Hívtam a csirkéket:
Csike, csike, csike, pir!
Csike, csike, csike, pir!
Hívtam a tyúkokat:
Tyutyukám, tyu-tyu, tyutyukám!
Tyutyukám, tyu-tyu, tyutyukám!
Hívtam a kacsákat:
Kur, kur, tasikám,
Kur, kur, tasikám,
Tas, tas, tas!
Hívtam a libákat:
Libi, libi, lapatya!
Buri, buri, papatyka!
No hiszen, lett is olyan lárma, hogy alig győztem a fejemet kapdosni.
Kacsák meg a libák mondták:
Kacs, kacs, tacs, tacs,
Gazdasszonyka, jól tarts!
Csirkék meg a tyúkok azt mondták:
Kity-koty, koty, koty, koty,
Gazdasszonyka, gondoskodj!
No – gondoltam –, jól van, vetek egy kis kukoricát, ha már ilyen szépen megkértek rá. Egykettőre felkapdosták! Most a gyöngytyúk is ott termett, és éktelenül pörölni kezdett:
Csüpp, csüpp, csüpp!
Bogrács! Bogrács! Bogrács!
A telhetetlen mindjárt egy bográcsra valót követelt! De neki sem adtam többet. Előbb azt egye meg, amit elébe szórtam, majd azután kaphat ráadást.
Mentem a disznókhoz, hadd lám, fölébredtek-e. Bizony, egyik se aludt.
– Cikka, cikka, mancsi ne! Mi kéne, ha vóna? – kérdeztem az öreg disznótól.
Rám nézett, és így szólt:
– Vad mák! Vad mák! Vad mák!
„Jó lesz neked moslék is!” – gondoltam magamban, és nyúltam a vödör után. De akkor már a kismalacok is mind a vályúhoz rohantak, ott visítottak:
– Víz! Víz! Víz!
– Nincs dara! Nincs dara! Nincs dara!
– Lesz majd az is mindjárt! – nyugtattam meg őket, s hoztam vizet, hoztam darát. Jól is laktak tőle, mozdulni se bírtak.
Mikor mindez megvolt, körülnéztem, hogy ki nem kapott még enni.
Hát a pulykák! Eelkezdtem hívni őket:
Puzsa, puzsa, puzsa, tuk!
Puzsa, puzsa, puj, puj!
Nem kellett kétszer mondani. Úgy rohantak, majd feldöntötték egymást. A kicsik így kiáltoztak:
– Korpa, dudva az ételünk,
– Csak így élünk, csak, csak, csak!
Az öregek meg így karattyoltak.
– Apró túró, az lesz a jó,
– Lub, lub, lub, udri, udri, udri!
Adtam azoknak is korpát, dudvát, apró túrót – de bár ne adtam volna! Mikor a pulykák jóllaktak, olyan büszkén kezdtek járni, hogy még Bodri kutya is
megsokallta. Odaugrott az öreg pulyka elé, s ahogy a torkán kifért, úgy ugatta:
– Úgy lesz, úgy van biz a,
– Szebb a páva, mint a pulyka!
Jaj, de mi lett ebből – olyat ti még nem láttatok!
A pulykák nekirohantak Bodrinak, és csípték, marták a bundáját – alig tudtam szétkergetni őket.
Igen ám, de akkor meg a csirkék, tyúkok, libák, kacsák szaladtak szanaszét – mind azt hitték, hogy a pulykák őket kergetik.
Futkosott, röpdösött a sok állat ijedten, mikor hirtelen kidugta fejét az istálló ajtaján a bika. Dobbantott egy jókorát, nagyot bődült, s azt mondta:
– Mi-hály! Mi-hály!
– Ha-múúú!… Mú!…
– Ha-múúú!!!…
Egyszeribe csönd lett. Senki se pisszent, senki se szólt.
Mindenki takarodott a dolgára, a tyúkok mentek kapirgálni, a kacsák a patakra úszkálni, a pulykák a rétre papsajtot rágcsálni. Még a Bodri kutya is behúzta a farkát, lefeküdt az eresz alá, és vigyázott a házra.
A bika pedig elégedetten visszavonult az istállóba.
Mindenki jóllakott, helyreállt a békesség a baromfiudvarban. Még a pulykák se mérgesek, ha Bodri azt ugatja:
– Úgy lesz, úgy van biz a,
– Szebb a páva, mint a pulyka!
Mese a falánk tyúkocskáról
Így szólt egyszer a tyúkocska tyúkanyóhoz:
– Éhes vagyok, kérlek szépen, süssél nekem kalácsot!
– Jól van, tyúkocskám, sütök neked kalácsot – mondta tyúkanyó. – Most menj szépen, és hozzál nekem fát az udvarról, hadd rakjak tüzet, anélkül nem sül meg a kalács.
Ment a tyúkocska, ment az udvarra a fáért. Ahogy az udvarra ért, szembe jött vele egy nagy-nagy kandúr. A nagy-nagy kandúr azt mondta a tyúkocskának:
– Miau, ham! Én most téged bekaplak, meg is eszlek!
– Ne egyél meg, kérlek szépen, ne egyél meg engem! Fát viszek most tyúkanyónak, tyúkanyó majd kalácsot süt nekem, s ha nem bántasz, kapsz egy nagy darab kalácsot tőlem!
A macska úgy gondolta, sokkal többet ér egy nagy darab cukros kalács, békén hagyta hát a tyúkocskát.
A tyúkocska összeszedte a fát az udvaron, bevitte tyúkanyónak.
– Jaj, tyúkanyó, nagy baj van! – mondta.
– Mi a baj, tyúkocskám?
– Az a baj, hogy az udvaron összetalálkoztam a macskával, az – ham! – be akart kapni, meg akart enni, én meg azt mondtam neki, ne kapjon be, ne egyen meg engem, inkább adok neki a kalácsomból.
– Egyet se búsulj, tyúkocskám – mondta tyúkanyó. – Olyan nagy kalácsot sütök neked, hogy akár három macskát is jóllakathatsz vele!
Hamarosan megsült a nagy kalács. Tyúkanyó enni hívta tyúkocskáját, s így beszélt hozzá:
– Egyél, tyúkocskám, egyél jó étvággyal! De el ne felejtsd, hogy a macskának is jár ebből a kalácsból! Megígérted neki!
– Tudom – mondta a tyúkocska, s azzal nekilátott enni. Ette, ette a finom cukros kalácsot, addig ette, míg az utolsó morzsát is megette. Csak akkor jutott eszébe a macska meg az, hogy kalácsot ígért neki.
– Jaj, tyúkanyó – siránkozott -, mind megettem a kalácsot, egy morzsát sem hagytam belőle, jaj, most mitévő legyek?
– Ó, te falánk, ó, te szószegő tyúkocska!
– Ne haragudj rám, tyúkanyó – siránkozott tyúkocska. – Ne haragudj rám! A macska azóta talán már el is feledkezett a kalácsról meg rólam is! Ha nem is feledkezett el a kalácsról meg rólam, nem baj, úgyse tudja, hol lakom!
Ebben a pillanatban tyúkanyó is meg tyúkocska is meglátta a macskát. Az udvaron át bársonytalpakon sétált a konyha felé.
– Jaj, végem van! – csipogta rémülten a tyúkocska.
Tyúkanyó meg nem csipogott semmit, hanem a szárnyánál fogva fölkapta tyúkocskát, a konyhába vitte, s vele együtt belebújt a nagy hasú agyagkorsóba.
A macska csak annyit látott, hogy tyúkanyó és tyúkocska a konyhában tűnt el. Nagy mérgesen megállt a küszöbön, s így pörölt:
– Hol a kalács részem? Ide vele, mert ha nem, mindkettőtöket bekaplak!
Aztán belépett a konyhába, de nem látta sem tyúkanyót, sem tyúkocskát.
– Pedig ide szaladtak be – morogta. – El nem mozdulok innen, míg meg nem kapom a kalácsot, vagy be nem kapom azt a két szökevényt! – Azzal a macska lefeküdt a küszöbre, és várt.
Tyúkanyó meg tyúkocska ott lapult a nagy hasú agyagkorsóban. Tyúkocska egyszer csak suttogni kezdett:
– Tyúkanyó, én úgy szeretnék prüsszenteni!
– Ne prüsszents, mert meghallja a macska, s bekap mindkettőnket! – suttogta tyúkanyó.
Tyúkocska kis ideig békén maradt, aztán megint csak rákezdte:
– Tyúkanyó, igazán muszáj prüsszentenem! – Tyúkanyó türelmét vesztve szólt tyúkocskára:
– Bánom is én, prüsszents hát, úgyis végünk lesz!
Tyúkocska óriásit prüsszentett, de akkorát ám, hogy a nagy hasú agyagkorsó megingott a polcon, aztán leesett a földre, s ezer darabra tört. A küszöbön a macska ijedtében fölnyivákolt.
– Jaj, dörög az ég! – kiabálta, s eszeveszetten menekült.
Tyúkanyó meg tyúkocska kikászálódott a cserepek közül, s látták, hogy a macska elszaladt.
– No, ez se jön többé vissza – mondta tyúkanyó.
– Látod, milyen hős vagyok – mondta a falánk tyúkocska. – Látod még a macska is megrémül és menekül, ha én egyet prüsszentek!
Készítsd el a háziállatokkal kapcsolatos játékokat a gyerekeknek!
Legyél a Játéktár tagja!
Tordon Ákos: A tudós csacsi
Volt egyszer egy csacsi, kicsike kis csacsi, bojtos farkú, hosszú fülű, bársonyszőrű csacsi. Két nagy fényes gomb volt a szeme, azzal bámult kívácsi-szelíden a világba. Orra, szája halovány rózsaszín volt, édes szamártejen ét, s a mamája körül ugrabugrált. Aki látta, megszerette, s ha épppen cukor volt nála, nyújtott tenyerén cukorral kínálta.
Amikor nem ugrabugrált, a mamája mellé hevert, s kíváncsian kérdezősködött:
– Ez mi? Az mi?
– Ez az. Az ez. Kert. Kerítés. Sövény. Istálló. Alom. Jászol. Abrak. Széna. Szalma. Ház. Madár. Kutya. Macska. Ember. Kút. Víz. Patak. Híd. Utca. Domb. Halom. Malom. Rét. Mező. Erdő. Ég. Föld. Felhő…
Mire a szamártejről a szamárkóró kosztra tért, már megokosodott a kis csacsi, sok mindent tudott, sok mindent ismert, mégis egyre mohóbban szomjazott a több tudásra.
Szegény mamája egyre többet pirult, mert az új kérdésekre már nem tudott felelni.
– Nem tudom, nem tudom – vallotta be, a fejét rázogatva.
De én tudni szeretném! – kiáltgatta a kis csacsi.
Meghallották a galambok, és turbékolva kikacagták:
– Kru-kru! Hallottak már ilyet?! A csacsi maradjon csacsi!
Meghallotta a kakas is, és mérgesen kukorékolta:
– Kikerikiii, kukurikuuu! Igazat búg a galambnép: a csacsi maradjon csacsi!
A kakasszóra rábólogttak a libák is, és haragosan gágogták:
– Gá-gá-gá! Jól modta a Nagy Tarajos: aki csacsi, maradjon is csacsi!
És sziszegve kontrázott a gúnár:
– Szszszsz! A szamár – szamár! A sok tudomány még megártana egy kis csacsi fejének, kicsi csacsifejnek!
– Hess! Hess! Hallgassatok! Márpedig én juszt is tudós csacsi leszek!!! – mérgedt meg a kis csacsi, s egyszerre négyfelé rúgott a négy lábával.
Szétrebbent a sok szárnyasjószág. A felszállló s elszálló nagy porfelhővel a kis csacsi haragja is elszállt, és bánatosan lógatta csacsifejét.
– Mi bánt? Mi bánt? – ijedezett a mamája, amikor megpihent fahordás közben.
A kiscsacsi odadörgölte rózsszínű kicsi orrát a mama meleg nyakáhozs és belesusogta a fülébe:
– Tanulni szeretnék, anyukám! Iskolába szeretnék járni!
Leesett erre a mama álla, mert – bár sokfelé járt – szamáriskoláról még sohase hallott. Hanem a kiscsacsi nem hagyta ennyiben, elbúcsúzott a mamájától s felkerekedett a nagy útra, hogy beiratozzék az iskolába.
Ment egyeneset alvégről felvégre, s bekopogott az iskolába. No hiszen, lett nagy hahota, amikor előadta a kívánságát!
Nevette a tanító, nevették a gyerekek. Fájt ez a kiscsacsinak, hát még amikor kereken megmondták neki: Kint tágasabb! Szedje irháját!
Szedte is sebesen, iskolától iskoláig. Hanem hát jó szóval sehol sem fogadták. Hely sehol se várta. Csak csúfolódás, gúnyolódás, kikacagás. Bizony, ettől még az útszéli szamártüske is megkeseredett a szájában.
Egyszer, amikor már igen nekibúsult, s épp azt latolgatta kicsi kobakjában: adja-e fel a hiábavalónak látszó iskolakeresést, Rigóváry Boldizsárral, a feketerigóval találkozott.
– Ne is mondd el nekem, mi bánt, kiscsacsi, tudom én azt jól. Rólad csiripelnek a verebek faluban és városszerte. Te vagy az a kiscsacsi, aki azt szeretné, hogy tudós csacsi váljék belőle. Csak épp iskolára nem találsz, tanítóra nem akadsz… – csicseregte Boldizsár egy szuszra.
– Így ám! Úgy ám ! Jól mondod, kedves Rigóváry Boldizsár…- bólogatott busa fejével a kiscsacsi.
– Hegyezd jól a füled, kiscsacsi és figyelj a szavamra! – rikkantotta a feketerigó. A kiscsacsi engedelmesen hegyezni kezdte a fülét.
– Menj el Kökörcsinbe – folytatta Rigóváry Boldizsár – Leckéssy tanító bácsihoz, ő majd segít rajtad!
Megörült a kiscsacsi, megköszönte az útbaigazítást, és jókedvében rázendített a szamárindulóra.
Ment, ment, mendegélt, amíg Kökörcsinbe nem ért. Ott is addig, amíg az iskolakapuhoz em ért.
– Gyere csak, gyere csak, kis csacsi! – tessékelte befelé nyájasan Leckéssy bácsi, a kökörcsini tanító.
A kiscsacsi meghatódva lépett be az osztályba. Zavarában meg is botlott a saját lábában. Szépen meghajtotta a fejét és úgy köszönt zengő csacsinyelven:
– Szép a világ! Jó a világ! – s közben áhítatos tekintetével majd elnyelte a táblát krétástul, spongyástul és a katedrát kalamárisostul.
Leckéssy tanító bácsi bemutatta a kicsacsit a gyerekeknek, majd barátságosan megveregette a vállát:
– No, kiscsacsi, mondd el szépen az én nebulóimnak: mi járatban jöttél Kökörcsinbe?
Erre a kiscsacsi két sóhajtás közben elmondta eddigi keserves világvándorlását, hogy fogadták iskoláról iskolára, s hogyan nevették ki, mert csacsi létére tanulni szeretne.
A kökörcsini gyerekek nem nevettek, figyelmesen hallgatták szavait, s közben felhő futotta el a szemüket. Amikor a csacsi elhallgatott, Leckéssy uram szólalt meg:
– Gyerekek, íme, itt áll előttetek ez a kiscsacsi, akinek az a leghőbb óhajtása, hogy tanulhasson. Nálunk maradhatna, én szívesen tanítanám, hely is lenne, ha ti mindig tudnátok a leckéiteket és soha senit sem kellene a szamárpadba ültetnem!
(Valamikor régen az volt a szokás, hogy szégyenszemre „szamárpadba” ültették azt a tanulót, aki nem tudta a leckét. )
A gyerekek megígérték, hogy mindig megtanulják a leck ét, és sohasem lesz szükség arra, hogy elfoglalják a tudásra szomjas kiscsacsi helyét a szamárpadban.
Így került a kiscsacsi a kökörcsini iskolába Leckéssy tanító bácsi keze alá.
És bizony, attól a naptól kezdve egyetlenegy kökörcsini gyerek sem akadt, aki nem tanulta volna meg a leckét. Mert restellették volna, ha őmiattuk a kiscsacsinak odébb kellett volna állnia. Így hát a kiscsacsi is kedvére tanulhatottt. Azóta tán már ki is járta a kökörcsini iskolát.
Pantyelejev: Hogyan tanult meg a kismalac beszélni?
Egyik nap észrevettem, hogy egy pöttöm lányka beszélni tanít egy kismalacot. Sehogyan sem fért a kislány fejébe, hogy egy ilyen okos kismalac miért nem akar beszélni.
Bármennyire is igyekezett a kislány, hogy megtanítsa, nem és nem sikerült.
Emlékszem, hogyan foglalkozott vele:
— Malackám, mondd: „ma-ma” !
A kismalac azt felelte:
— Röf-röf.
— Malackám mondd: „pa-pa” — kérte a kislány.
A malac ismét azt mondta:
— Röf-röf.
— Mondd, malackám: „fa” — tanította.
A kismalac csak megmaradt a magáénál:
— Röf-röf.
— Mondd, malackám: „virág” — kérte újból a kislány.
A kismalac továbbra is azt felelte:
— Röf-röf.
— Mondd: „Jó reggelt!” — kérte agyerek.
— Röf-röf! — felelt rá a kismalac.
— Mondd: „Viszontlátásra!”
A kismalac pedig váltig azt hajtogatja:
— Röf-röf.
Ahogy néztem, hallgattam őket, egyszerre csak megsajnáltam mindkettőjüket. Azt mondtam a kislánynak:
— Tudod mit, tanítsd valamilyen könnyebb szóra a malackát! Hiszen olyan pici még, hogyan is tudna olyan nehéz szavakat kimondani, amilyenekre te tanítod.
— Hát milyen szó könnyebb? — kérdezi a lányka.
— Kérd meg a malackát, mondja azt például: „röfröf”.
A kislány egy kissé elgondolkozott, és a kismalachoz fordult.
— Kérlek, malackám, mondd azt, hogy „röf-röf”!
A kismalac ránézett, és azt mondta:
— Röf-röf!
A kislány elcsodálkozott, és örömében tapsolni kezdett.
— No végre! – mondta – Mégiscsak megtanult beszélni!
Grimm: A brémai muzsikusok
Volt egyszer egy ember és annak egy öreg szamara, aki hűségesen szolgálta gazdáját hosszú évek óta, de most már annyira legyengült, hogy nem bírta tovább a munkát.
Az ember már azt számolgatta, mennyit kap majd a bőréért, a szamár azonban megneszelte, mit forgat a fejében, ezért megszökött és elhatározta, hogy meg sem áll Bréma városáig.
„Ott majd jól megélek, mint városi zenész” – gondolta.
Elhatározását tett követte, és már jó hosszú út volt mögötte, amikor az út szélén egy kutyát pillantott meg: ott feküdt és ásítozott, mint aki nagyon fáradt.
– Mit ásítozol itt, cimbora? – kérdezte a szamár.
– Hát, mert minden nappal csak öregebb és gyengébb leszek – felelte a kutya. – Már nem tudom hajtani a vadat, és a gazdám kis híján agyonütött. Ezért elszöktem, és most nem tudom, hogyan keressem meg a kenyerem.
– Tudod, mit? – mondta a szamár. – Én Brémába tartok, hogy városi muzsikus legyek. Ha akarod, gyere te is, zenéljünk együtt. Én majd lanton játszom, te pedig dobolhatsz hozzá.
A kutyának tetszett a terv, így elindultak.
Egyszer csak megpillantottak egy macskát az út közepén, aki igencsak fancsali képet vágott!
– Hát neked meg mi bajod, cirmos? – kérdezte a szamár.
– Te sem lennél túl vidám, ha olyan szorult helyzetben lennél, min én! – felelte a macska.
– Merthogy már öreg vagyok, elkoptak a fogaim, és szívesebben üldögélnék egy gombolyaggal meg egy tál tejjel a tűz mellett, mint hogy egerek után futkorásszak. A gazdasszonyom már vízbe akart fojtani, de elszöktem. Most aztán nem tudom, mihez kezdjek, adjatok tanácsot!
– Gyere velünk Brémába. Jól értesz a macskazenéhez, kiváló városi muzsikus lesz belőled.
A macska beleegyezett, és csatlakozott hozzájuk. A három vándor hamarosan egy tanyához ért, ahol a pajta tetején egy kakas ült, és torkaszakadtából kukorékolt.
– Miért rikoltozol ilyen velőtrázó hangon? – kérdezte a szamár.
– Így jósolom meg a jó időt – felelte a kakas -, de rám sajnosnem jó idők jönnek. Nagy vendégség lesz itt vasárnap, és a gazdasszonyom a fülem hallatára utasította a szakácsnőt, hogy csináljon belőlem levest, így ma este kitekerik a nyakamat. Kukorékolok hát jó hangosan, amíg még megtehetem.
– Ugyan már, kakas pajtás – mondta a szamár -, gyere inkább velünk. Brémába tartunk, hogy jobb sorsot találjunk magunknak. Neked szép érces hangod van, beleillik a kórusba.
A kakasnak is tetszett az elképzelés, így most már négyen mentek tovább. Brémába azonban hosszú volt az út, nem értek oda egy nap alatt, s az esete egy erdőben köszönt rájuk.
A szamár és a kutya leheveredett egy nagy fa alá, a macska felmászott egy ágra, a kakas pedig felröppent a fa legtetejére, mert ott érezte magát leginkább biztonságban. Mielőtt aludni tért volna, körülnézett, és messze a távolban fénypontot pillantott meg. Le is szólt a társainak, hogy elég közel vannak egy házikóhoz. A szamár azt felelte:
– Ha ez igaz, menjünk még egy darabon, mert itt nagyon rossz a legelő.
– A kutya így folytatta: – Úgy bizony! Én sem vetnék meg egy jó húsos csontot! – Így aztán sietve elindultak a fény irányába, amely egyre erősebben világított, míg végül megérkeztek egy rablótanyához. A szamár, aki a legmagasabb volt, benézett az ablakon.
– Mit látsz, szamár koma? – kérdezte a kakas.
– Hogy mit látok? Bent van egy dúsan megterített asztal, telefinom húsokkal, mindenféle itallal, a rablók pedig körülötte ülnek és mulatoznak.
– Nem hangzik rosszul – mondta a kakas.
– Úgy ám, szívesen lennék a helyükben – felelte a szamár. Tanakodni kezdtek, hogyan űzzék ki a házból a rablókat, és végül ki is ötöltek valamit.
A szamár feltette mellső patáit az ablakpárkányra, a kutya felmászott a szamár hátára, a macska a kutya hátára, s legvégül a kakas felröppent a macska fejére.
Mikor mindenki elfoglalta a helyét, egy jelre egyszerre kezdtek el muzsikálni: a szamár iázott, a kutya ugatott, a macska nyávogott, a kakas kukorékolt. Olyan fülsiketítő lármát csaptak, hogy még az ablaküveg is megremegett belé!
E kísérteties hangok hallatán a rablók rémülten felpattantak, mert azt hitték, szellemek látogatták meg őket, és mind bemenekültek az erdőbe.
A négy cimbora pedig bement a házba, és azonnal eltüntettek mindent, mintha hetek óta egy falatot sem ettek volna.
Azután eloltották a lámpát és mindegyik megkereste a neki való fekhelyet. A szamár egy marék szalmára heveredett, a kutya az ajtó mögé, a macska a tűzhely hamujába, a kakas pedig a keresztgerendára. A hosszú gyaloglástól kimerülten hamarosan mély álomba zuhantak.
Éjfélkor a rablók a rejtekhelyükről észrevették, hogy a házban már nincs fény, és minden csendesnek tűnik. A rablók kapitánya azt mondta:
– Nem kellett volna úgy megijednünk. Körülnézünk, és meglátjuk, mit tehetünk. – Ezzel előreküldött egy felderítőt, aki semmi mozgást nem észlelt, ezért a konyhába ment, hogy gyufát gyújtson.
A macska világító szemeit tüzes széndaraboknak vélte, és nyújtotta feléjük a gyufát, hogy lángra lobbanjon. A macskának azonban ez nem tetszett, a rabló arcába ugrott, köpködött-prüszkölt rá, és összevissza karmolta.
A rabló most a hátsó ajtóhoz menekült, de a fekvő kutya felugrott, és beleharapott a lába szárába.
Sántikálva a szalmára tévedt, ahol a szamár hevert, az pedig hátsó lábával jól belérúgott.
És még ez sem volt elég, mert a zajra felriadt a kakas, szárnyaival csapkodott, és lerikoltott a keresztgerendáról:
– Kukurikú! Kukurikú!
A rabló inaszakadtából menekült vissza a kapitányhoz, és azt mondta:
– Jaj, uram, egy szörnyű boszorkány él a házban, aki rám köpött és hosszú körmeivel összekarmolta az arcomat. Az ajtó előtt egy férfi áll, aki késével belevágott a lábamba. Az udvaron egy fekete szörnyeteg fekszik, aki egy nagy bunkósbottal tanított móresre. A háztetőn pedig egy bíró ül, aki azt kiáltotta: „Kötélrevaló! Kötélrevaló!” Menekültem, ahogy csak tudtam.
A rablók ezek után már nem mertek visszatérni a házukba, a négy brémai muzsikus meg olyan jól érezte ott magát, hogy eszük ágában sem volt továbbmenni! Ma is ott élnek, ha meg nem haltak.
A három csibe
francia népmeséből átdolgozta Timár Éva
Élt egyszer egy tyúkanyó. Ennek a tyúkanyónak volt három csibéje. Az egyik vörös, mint a róka, a másik fekete, mint a korom, a harmadik pedig fehér, mint a frissen esett hó. S mert rosszak voltak és engedetlenek, tyúkanyó egy napon elkergette őket.
Ment, ment a három kiscsibe, addig mendegélt, míg egy irdatlan nagy erdőbe nem ért. Ott egy kis tisztás szélén állt egy kicsi kis kunyhó.
A fekete csibe ajánlkozott, hogy majd megvizsgálja: jól zár-e a kilincs. Azzal már be is röppent a kunyhóba, és úgy magára csapta az ajtót, hogy azon egy lélek se juthatott be.
Csúfondárosan kiáltott ki az ablakon:
– Künn tágas, benn szoros! Építsetek magatoknak másik kunyhót!
Sírva bandukolt tovább a két kis testvér. Mentek, mendegéltek, míg egy másik szép kis tisztásra nem értek. Nekiláttak tüstént a kunyhóépítésnek. Amint a kunyhó elkészült, a vörös csibe ajánlkozott, hogy megnézi: jól zár-e a kilincs. Azzal máris beröppent a kunyhóba, és úgy becsapta maga után az ajtót, hogy azon egy lélek sem juthatott be. Aztán kiszólt az ablakon:
– Most aztán eredj, építs te is kunyhó magadnak!
A szegény kis fehér csibe ott maradt árván, egyes-egyedül, nem segített rajta senki, nem volt se anyja, se testvére.
Egyszer csak csudálatos fényesség támadt! Amikor felpillantott, egy tündér állt előtte. Olyan szép, oly kedves volt, hogy aki csak rátekintett, tüstént elfelejtette minden búját-bánatát.
A kis fehér csibe elmosolyodott, és valami köszöntésfélét pityegett a maga csibenyelvén.
A tündér puha tenyerébe vette a pelyhes kis jószágot, és így szólt hozzá:
– Ne búsulj, kiscsibém, tudom én, mi bánt téged. Indulj el bátran, és ha megint tisztásra érsz, építs ott házat magadnak. Meglátod, erős lesz, mint egy vár.
S azzal, amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is tűnt. A fehér csibe pedig csak ámult-bámult egy darabig, aztán továbbtipegett az úton. Nem kellett messze mennie, hamarosan egy szép, nagy tisztásra bukkant, s nyomban nekilátott a munkának. Ahogy elkészült a kunyhó, megcsodálta kívülről, megbámulta belülről, aztán beköltözött, és vacsorát főzött magának.
Alig telt el néhány nap, a róka megorrontotta a csibeszomszédságot. Odalopakodott a fekete csibe házához, és se szó, se beszéd, bedöntötte a falat. A kiscsibének épp annyi ideje maradt, hogy elszaladjon. Addig futott, míg a vörös csibe házához nem ért. De azt hiába kérlelte, hiába könyörgött neki, nem nyitotta ki az ajtót.
Eközben odaért a róka is. Míg a fekete csibe remegve lapult a ház egyik falához, a róka beszakasztotta a másikat. Most már együtt futott a két ostoba jószág.
Éppen csak hogy elérték a fehér csibe házát, már jött is utánuk száját nyalogatva, nagyokat cuppogtatva a ravaszdi róka. A fehér csibe gyorsan kinyitotta az ajtót, a vörös meg a fekete – hess! – beröppent.
– Nyissátok ki, de tüstént! – morogta vészjóslóan a róka.
– Hát csak gyere, ha tudsz! – ingerkedett a fehér csibe.
A róka nekirugaszkodott az ajtónak, megpróbálta betörni. De láss csodát! Az ajtó meg se mozdult, hiába döngette, feszegette. Nekifutott a róka a ház oldalának. De bárhogy erőlködött, a fal állta az ostromot. A kiscsibe meg annál bátrabban kiabált:
– No, te híres, gyere, ha tudsz! Hadd lássuk, megbírsz-e velünk!
A róka tehetetlen mérgében fejjel szaladt neki a falnak, és összezúzta rajta a fejét.
A három pelyhes, a fekete, a vörös meg a fehér csibe az óta boldog egyetértésben éldegél. Álló nap sütnek-főznek, vigadoznak.
Legyetek ti is a vendégeik!
Készítsd el a Kiskakas gyémánt félkrajcárja c. meséhez tartozó bábokat!
Legyél a Játéktár tagja!
Szutyejev: Micsoda madár ez!
Élt egyszer egy liba. Szörnyen ostoba, irigy állat volt. Mindenkit irigyelt, mindenkivel összeveszett, mindenkire sziszegett.
Az emberek fejüket csóválva mondogatták:
– Szörnyű ez a Liba!
Egy alkalommal Liba meglátogatott a tavon egy hattyút. Libának nagyon megtetszett a szép, hosszú hattyúnyak. „De jó lenne nekem is egy ilyen szép, hosszú nyak” – gondolta magában. Megkérte a Hattyút:
– Tudod mit? Cseréljünk! Neked adom az én nyakamat, s te add nekem a tiédet. Hattyú egy kicsit gondolkodott, de aztán ráállt. Nyakat cseréltek.
Sétálgat a Liba szép, hosszú hattyúnyakával, s nem tudja, hogy mit kezdjen vele. Hol elfordítja, hol kinyújtja, hol ívben meghajlítja – sehogy sem találja kényelmesnek.
Meglátja Libát a Pelikán, s csak úgy dülöngél a nevetéstől.
– Ó, hiszen te nem vagy se liba, se hattyú – mondja neki -, hahaha!
Megsértődött a Liba, a már éppen rá akart sziszegni, amikor észrevette, hogy a Pelikánnak milyen szép, nagy, zacskós csőre van.
„De jó lenne nekem is egy ilyen szép, nagy, zacskós csőr!” – gondolta magában.
Meg is mondta a Pelikánnak:
– Tudod mit? Neked adom az én piros csőrömet, s te add nekem a te zacskós csőrödet!
Pelikán nevetett, de aztán ráállt. Cseréltek. Megtetszett a Libának ez a cserebere.
A Gémmel lábat cserélt: vaskos úszólábáért szép, vékony, hosszú gémlábat kapott. A Varjúval elcserélte nagy, fehér szárnyát kicsi feketére.
A Pávát sokáig kellett rábeszélnie a Libának arra, hogy cserélje el vele díszes, színes farktollait az ő kis ecset farkáért. De végül sikerült neki.
A jóságos Kakas könnyen odaajándékozta taraját, szakállát s hozzá még szép, kukorékoló hangját is.
Senkire és semmire nem hasonlított már a Liba. Nagy peckesen sétálgatott gémlábán, varjúszárnyaival csapkodott, forgatta hattyúnyakát…
Egyszer nagy csapat liba jött vele szemközt.
– Gá-gá-gá, micsoda madár ez? – ámuldoztak a libák.
– Liba vagyok! – kiáltotta Liba, és vadul csapkodott varjúszárnyával, kinyújtotta hattyúnyakát, és pelikáncsőrét eltátva harsogta: – Kukurikuuuú! Mindenkinél szebb vagyok!
– Hát, ha te liba vagy, akkor gyere velünk! – mondták neki a libák.
Kimentek a libák egy kis rétre, és Liba velük tartott.
A libák a füvet csipegetik, de Liba csak tátog, ide-oda dobálja zacskós csőrét, sehogy se tud füvet tépni vele.
Lementek a libák a tóra fürödni, Liba is velük tartott. A libák mind úszkálnak a tóban, de Liba a parton futkos fel s alá, gémlábbal nem tud úszni.
Nevetnek a libák: – Hahahahaha!
Liba meg visszakiált nekik: – Kukurikuuuú!
Kijöttek a partra a libák, s egyszerre csak honnan, honnan nem ott termett a Róka! Ijedten gágogtak a libák, és elrepültek. Csak Liba maradt ott, a varjúszárnyak nem tudták felemelni, futni kezdett hosszú gémlábán, de pávafarka belegabalyodott a nádasba. Itt aztán hosszú hattyúnyakát elkapta a Róka, és – uzsgyi! – szaladni kezdett vele.
Meglátták ezt a libák, lecsaptak a Rókára, vadul csípték, ahol érték. Leejtette a Róka a Libát, és elfutott.
– Köszönöm, libák, hogy megmentettetek – mondta Liba -, most már tudom, hogy mit kell tennem!
Elment a Liba a Hattyúhoz, és visszaadta neki hosszú nyakát, Pelikánnak nagy, zacskós csőrét, Gémnek hosszú lábait, Varjúnak fekete szárnyát, Pávának díszes farktollait, a jóságos Kakasnak pedig a taraját, szakállát, szép kukorékoló hangját.
És a Liba megint olyan lett, mint egy liba.
Csak most okos és nem irigy liba lett belőle.
Így szólt az én mesém a Libáról.
Itt a vége, fuss el véle!
A szúnyog meg a ló
Legelészett a ló; a szúnyog, a közeli mocsár lakója pedig egy bokor ágán üldögélt.
A ló, legelés közben odaért a bokor mellé. Berzenkedni kezdett a szúnyog és rágyújtott a maga kis szúnyogdalára. A ló azonban a fülét se billegette rá. Megsértődött a szúnyog.
– Hé, koma, észre sem veszel?
– De most már látlak – mondta a ló.
A szúnyog körülszemlélte a lovat, elnézte sörényét, széles hátát, erős patáit, és bámulva zümmögte:
– Ó, milyen nagy vagy te, testvérkém! Talán még nálam is nagyobb vagy!
– Bizony, valamivel nagyobb vagyok – felelte a ló.
– Biztosan erős is vagy – folytatta a szúnyog.
– Hát nem panaszkodom, elbírom az ekét, márpedig az nem könnyű.
– Talán még a legyektől sem félsz!
– Minek félnék! Csapok egyet a farkammal, és elrepülnek.
– Talán még a bögölyök sem tudnak elbánni veled!
– A bögölyökkel már több bajom van: igen erőszakosak.
A szúnyog ekkor kidüllesztette a mellét, szétvetette a lábát, és rákezdte a kérkedést:
– Ugyan, komám, mit tudnak a bögölyök! Úgy látszik, te még nem ismered a mi szúnyognemzetségünket! Ha nagy is vagy, meg erős is, mi, szúnyogok egy szempillantás alatt elbánunk veled!
A ló rásandított a szúnyogra, csapott egyet a farkával, aztán így szólt:
– Ne kérkedj, te szúnyog! Nem tudtok ti engem legyőzni, ha még olyan sokan támadtok is rám!
– Legyőzünk! – erősködött a szúnyog.
– Nem győztök le – mondja a ló.
Sokáig vitatkoztak. A ló végül azt mondta:
– Vitával semmire se megyünk. Mérjük össze az erőnket. Gyújtsd össze a seregedet.
– Jól van, mérkőzzünk meg állt rá a szúnyog, felszállt a magasba, és riadót fújt a szúnyogoknak.
Rajzottak a szúnyogok mindenfelől; a nyíresből, a fenyvesből, a rétekről és mocsarakból, a tavakról és ingoványokból. Elsötétítették az eget a legelő felett.
– Mind egy szálig itt vagytok? – kérdezte a ló.
– Mind egy szálig – felelte az izgága szúnyog.
– No, akkor ne vesztegessük az időt! Add ki a vezényszót! – mondta a ló.
A kötekedő szúnyog széttárta a szárnyát, és akkorát zümmentett, amekkora csak kifért kis szúnyog torkán.
– Héj, derék vitézek! Rajta, az ellenségre!
A szúnyogok nagy döngéssel-zöngéssel ellepték a lovat, és belemélyesztették hegyes kis szívókájukat.
A ló levetette magát a földre, és hemperegni kezdett a fűben. Addig hempergett ide-oda, míg az egész szúnyoghadsereget agyon nem nyomta.
Egyetlen egy szúnyog maradt csak életben. Ez nagy üggyel-, bajjal kisimítgatta gyűrött szárnyát, aztán elrepült a kötekedő szúnyoghoz, és jelentette:
– Így meg így volt … Az ellenséget leterítettük. Ha maradt volna négy katonánk, aki lefogja a ló négy lábát, örökre végeztem volna vele. Lenyúztam volna a bőrét.
– Derék dolog, vitéz dolog! – dicsérte meg a szúnyogkatonát a kötekedő szúnyog, azzal repült az erdőbe, és eldicsekedett minden bogárnak: ilyenek vagyunk mi, szúnyogok, még a lovat is ledöntöttük a lábáról!
Nincs a világon erősebb teremtmény a szúnyognál!
Nézd meg a háziállatokkal kapcsolatos
összes ötletet!
Olvasd el az egyszerű tippeket, amelyeket tehetsz érte a mindennapokban!
