Barion Pixel

Zelk Zoltán: Tavaszi mese

 

Szellőcske a tengeren túlról jött; együtt szállt a felhőkkel. A hosszú úton barátságot is kötöttek egymással, és sok mindenről elbeszélgettek.

– Én megöntözöm a göröngyös földet – mondta a felhő. – Várnak is már az emberek.

– Hát még engem! – dicsekedett a kis Szellőcske. – Nagy öröm az én érkezésem. Mert én üzenetet hozok a fecskéktől meg a gólyáktól!

Így beszélgetve röpködték át a hegyeket, völgyeket. Amikor az első faluhoz értek, elbúcsúztak egymástól.

– Ki-ki a maga dolgára – mondta a felhő méltóságosan, s már suhant is a mezők felé.

– Sok szerencsét! – kiáltott utána Szellőcske.

Amint egyedül maradt, elgondolkozott: kihez is menjen előbb? Az ereszaljához vagy a kéményhez? Mert a gólya is, a fecske is megígértette vele, hogy az ő otthonát keresi fel előbb. Míg így töprengett, egyszerre csak egy kéményt vett észre.

– Ha már itt vagyok a kéménynél – gondolta magában –, hozzá megyek előbb.

Oda is szállt tüstént. Szép jó reggelt kívánt, s elmesélte, milyen messziről jött, s hogy üzenetet hozott a gólyától. Elbúslakodott a kémény.

– Jaj, ne szomoríts, nem tudod, milyen beteg vagyok, alig állok a lábamon. Nemsokára lebontanak, s a gólya hiába keres engem.

Olyan szomorú volt, hogy Szellőcskének kellett vigasztalnia:

– Ne búsulj, majd én elmesélem a gólyának, milyen jó szívvel vagy hozzá.

Föl is vidult a kémény, mert hirtelen eszébe jutott valami:

– Van a gazdámnak egy nagy kertje a falu végén, van abban egy óriási szénakazal. Mondd meg a gólyának, telepedjen oda. És gondoljon néha rám is – tette hozzá sóhajtva.

Szellőcske megsimogatta a kéményt és továbbrepült. Egy kopott kis ereszaljánál megállt. – Ez lesz az – gondolta –, a fecske úgy magyarázta, hogy előtte egy diófa, mögötte egy eperfa. Odaköszönt hát az ereszaljának.

– Honnan jössz, Szellőcske? – kérdezte az tőle.

– Találd ki.

– Tán valami örömhírt hozol, hogy olyan víg vagy?

– Azt én!

– Bajosan hozhatsz már nekem örömhírt. Öreg vagyok és beteg, nemsokára összedűlök.

– Pedig a fecske üzent néked. Azt üzeni, hogy útban van hazafelé, s alig várja, hogy láthasson téged.

Szomorú lett erre az ereszalja.

– Nem érem én már azt meg – sóhajtotta. – De várj csak! Átszólok a testvéremnek, az sokkal fiatalabb nálam, s mindig azon búsul, hogy sose volt még fecskelakója. Ott aztán olyan szállása lesz, hogy csak no!

Úgy is lett. A szomszédban egy szép kis új ház fehérlett ki az udvarból, frissen volt meszelve, s az ablakdeszka meg az ereszalja szép zöldre festve.

– Akarsz-e fecskelakókat? – kiáltott át az öreg ereszalja.

– Hogyne akarnék! – örvendezett a fiatal, és vele örült a kerítés melletti bodzabokor is.

– Jönnek a fecskék, jönnek a fecskék… – susogta vékony kis gallyaival boldogan.

Nem volt már szomorú az öreg ereszalja sem. Örült ő is, hogy a szomszédból áthallatszik majd a fecske csicsergése, s mégsem lesz olyan elhagyott öregségében. De örült a diófa s az eperfa is, hogy mégiscsak fecske hintázik az ágaikon.

– Látod, Szellőcske – mondta most az öreg ereszalja –, nem hiába hoztál hát üzenetet. Menj a fecske elé, s mondd meg neki: siessen, hozza magával a tavaszt és a napsugarat, mindnyájan tárt karokkal várjuk.

Szellőcske megsimogatta az öreg eresz­alját, megsimogatta a fákat is, aztán nekilendült a levegőnek. Meg se állt, amíg a fecskével nem találkozott, s aztán együtt szállt véle hazafelé.

Vidámabb lett az élet mindenütt, örültek kertek és ligetek, s többet mosolyogtak az emberek is.

 

 

Móra Ferenc: A fecskék

 

Egy áprilisi reggel édesapánk csendesen kinyitotta a szobánk ajtaját. és közben ébresztgetett bennünket:

– Halljátok csak, ti álomszuszékok, vendégeink érkeztek az éjszaka! Hallgassátok csak, hogy köszöntenek benneteket!

A tornácról a hajnali csendességben élesen csicsergett be a köszöntő.

Fittyfiritty, fittyfiritty
kikelet kivirít.
Terike, gyere ki,
Ferike, gyere ki
csicseri, csicseri!

Megjöttek a fecskéink.

Még abban az órában hozzáfogtak a fészekrakáshoz. Az eresz szögletében ragasztották meg gömbölyű kis fészküket maguk gyúrta sárból, szalmatörekből. Nincs az a kőművesmester, aki fürgében dolgozna náluk.

S ahogy a sarat hordták, rakták, simították, gömbölyítették, minden mozdulatuknál mondtak valami:

– Vakolat van-e még?
– Van elég.
– Add errébb!
– Fuss szalmáért, picike!
– Hozom én ízibe!
– Hocc ide!
– Cvikk, cvikk, cvikk!
– Mi tetszik?
– Jó ebéd tetszenék.
– Mi legyen az ebéd?
– Bogaracska, legyecske.
– Kis fecske, gyere csak a kertbe, gyere, gyere, gyere!

Azzal huss! – ki a kertbe, ahol igazán terített asztalt találtak. Csak a szájukat kellett tátogatni: szinte magától hullott bele a sok bogár.

El is pusztították őket egy hét alatt úgy, hogy aranyért se lehetett volna egyet se találni közülük. Még az utcánk tájékáról is eltakarodott a sok bogár. olyan rendet tudtak tartani a mi kis zselléreink.

 

 

Móra Ferenc: A madarak iskolája

 

Egy kisfiú nagyon szeretett volna fecske lenni. Azt hiszitek, talán szúnyogpaprikásra éhezett? Ó, dehogy! Azért, mert azt hitte, hogy akkor nem kell neki tanulni.

Nohát, szerettem volna, ha tegnap látta volna ez a kisfiú, amit én láttam. Azt láttam, hogy hogyan tanítja a nagy fecske a picit röpülni. Fecskeanya kiparancsolta a fiókáit a fészekből a tornác párkányára. Úgy gubbaszkodtak ott a buksik, mint az iskolás gyerekek a padban. Fecskeapa pedig kiült az eperfára, és onnan parancsolgatott:

– Gyerekek, csak csicseri! Bátran csak, ficseri!

Hárman szót is fogadtak, és átlibbentek fecskeapához. Hanem a negyedik buksi csak lihegett, pihegett, a szárnyát is megemelte egy kicsit, de aztán csak visszalépett a párkányra. Csicsergett keservesen, hogy a röpülés nem neki való tudomány.

– Nem szégyelled magad? – koppantottá meg fecskeanya a feje búbját. És taszított rajta a szárnyával akkorát, hogy nyaklevesnek is beillett. Erre aztán mégiscsak szárnyra kapott a buksi.

– Messze, messze, messze? – kiabált kétségbeesetten, ahogy a levegőben bukdácsolt.

– Erre, erre, erre! – biztatták az apja meg a testvérkéi az eperfáról.

Tízszer tették meg az utat egy délelőtt a kisfecskék a tornácról az eperfáig meg vissza. Akkor aztán az öregek azt mondták, hogy elég ennyi tudomány egy napra. Másnap azonban már a háztetőre is kihozták a fiatalokat. Harmadnap pedig már a szomszédban kóstolgatták a legyet, hogy ott jobb ízű-e, mint nálunk.

Azt is láttam már, mikor a gólya tanította a fiát békát enni. Az anyagólya röpült előre a békával a csőrében, a fia utána. Kétszer-háromszor megkerülték a kéményt, akkor az anyamadár följebb röppent, és kiejtette csőréből a békát. A gólyafióknak röptében kellett ezt elkapni. Ha nem sikerült neki, akkor az anyja megbúbozta.

Tyúkanyónak is sok baja van a csirkéivel, míg kitanítja velük az iskolát, mert a kiscsirkének is nehéz feje van kezdetben.

Bizony, bizony, mindenkinek tanulni kell, ha tudni akar!

 

Tordon Ákos: A gazdag ember és a fecske

 

Volt háza a szegény embernek. Volt háza a gazdag embernek. Nádfedele volt a szegény emberé. Cserepes a gazdagé.

A szegény embernél  a kémény csak ünnepnapon füstölt. Akkor is kurta időre.

A gazdag embernél éjjel-nappal füstölt a kémény. S mindig kiadósan.

-Mindenem megvan, semmim se hiányzik! – dicsekedett a feleségének a gazdag ember. Az asszony aranybúzát szórt az aranytojást tojó, aranytollú tyúkoknak és átnézett az út túlsó felére, a szegény ember házára.

A szegény ember felesége az udvaron állt, s búzát szórt volna a tyúkjainak, ha lett volna búzája. De tyúkjai is csak álmában szaladtak össze hívó szavára. A gazdag asszony szeme mégis irigyen akadt meg a szegény ember házán. Fecskefészket látott az eresze alatt, az ő ereszük meg fészektelen csupasz.

– Már hogyan lenne meg mindened, ha egyszer a fecskefészek is hibázik az ereszaljából! – mondta az urának.

A gazdag ember feltette a pápaszemét, valóban: a széles eresz alatt nem fészkelt a fecskemadár, hiányzott a fecskefészek az eresz hóna alól.

-Lám, a fecskefészekről megfeledkeztem – mondta -, de sebaj, látom, a szegény embernek van fecskefészke, átmegyek érte! – s ment azzal a szomszédba.

-Jó napot, jó napot, szegény ember!

-Neked is jó napot, gazdag ember!

Nem sokat teketóriázott a gazdag, egyenest felmutatott az ereszre:

-Rossz helyen van itt az a fecskefészek! Az én ereszem alatt a helye!

-Hidd el, nincs rossz helye itt! – mondta szelíden a szegény ember. – Házam ereszének ez a fecskefészek az ékessége, büszkesége. Óvja nap hevétől, megvédi a széltől, eső nem érheti. Anya gyermekére nem vigyázhatna jobban, őrzi és vigyázza éjjelen-nappalon…

-Márpedig én csak azt mondom: nálam jobb helyen lesz, a fecskéknek is jobb dolguk lesz! Ezért most búcsúzz el a fecskefészektől!

-Nem bánom, gazdag ember, vigyed a fecskefészket, de csak akkor, ha a benne fészkelő fecskemadár is így akarja…

Meghallotta ezt a girbegurba tető, tüstént nagyot reccsent az ereszre:

-Hallod-e, ereszem, kedves jó ereszem, ha elviszik a fecskefészket, vége az én életemnek, menten összeroskadok!

-Ne félj, tető, öreg tető! – felelte az eresz, de többet már nem szólhatott, mert az eresz alatt megállt a gazdag ember.

-Jó napot, jó napot, fecskemadár!

A fecske éppen otthon volt, fészke peremére röppent:

-Neked is jó napot, gazdag ember! – fogadta a köszöntést.

-Látod-e azt a szép, magas házat odaát…?! – mutatott a házára.

-Látom. – felelte a fecske.

-Hát a házam ereszét látod-e? Hét arasszal szélesebb emennél. Mától kezdve ott a fészked helye, hallod-e?

-Hallom, gazdag ember, házadat is látom, az ereszedet is látom, mégis itt maradok! – felelte csendesen a fecske.

-Pedig én minden áldott reggel egy aranyat tennék a fészkedbe, amiért nálam laksz, két aranyat, amiért csicsergéseddel gyönyörködtetsz, és három aranyat, hogy soha eszedbe ne jusson tőlem máshová költözni!

-Szeretem a fészkem, barátom az eresz, ősszel innét repülök el messze tengereken túlra, és tavasszal ide térek vissza – csicseregte csendesen a fecske. – Nincs az a kincs, amiért elhagynám!

– Látod, gazdag ember, nem tehetsz te semmit! – mondta a szegény ember. – Bármennyi is a kincsed: az én fecském nem akar hozzád költözni.

-Szegődj el énhozzám, légy csicsergő szolgám! – duruzsolta a gazdag ember a fecskemadárnak. – Gyémánttal rakom ki a fészked, s a tél elől soha többé nem kell napkeletre szállnod: meleg szobában tartalak, a tányéromból etetlek, a poharamból itatlak!…

-Ne haragudj, gazdag ember, nem kell nekem az aranyad, az ereszed, meleg szobád, a tányérod, a poharad…Nem szegődöm én be hozzád..se szolgának, se lakónak…

-Bolond madár! – felelte a gazdag ember mérgesen, s azzal elindult a világba, hogy olyan fecskét keressen, aki beszegődnék hozzá.

De hiába járta a világot, mert ilyen fecskét sehol sem talált. Amikor már nagyon elfáradt, megalkudott egy szobafestővel, és kipingáltatta vele az eresz alját. Kék eget festetett rá fehér bárányfelhőkkel, cikázó fecskéket, nem is egyet, százat, fecskefészket hetet.

-Most már valóban mindenem megvan! – mondta a feleségének és büszkén nézett a festett fecskékre.

De a nap csak nevette a gazdag ember bolondságát. A nappal nevette a szél is, a széllel az eső, az esővel a hulló falevél, a hulló falevéllel a szálló madarak, a szálló madarakkal a csengő tél.

A csengő téllel a gazdag ember udvarára szállt az öreg vaksi varjú. De még ő is csak az első pillantásra vélte igaziaknak a kékre festett falon repkedő fecskéket.

-Lám, így akarja ámítani a világot a gazdag  – károgta – , de csak önmagát ámítja! – S aztán ő is kacagni kezdett. Még most is kacag, ha abba nem hagyta.

 

Osvát Erzsébet: Fecskerepülőtéren

 

A Nyár gondolt egyet és nagytitokban összecsomagolt. Elvitte az égről a kéket, a fákról a zöldet, elvitte a virágok szép színes szirmát, a napsugarak melegét és elrepült messze tájak felé.

Az Ősz csak ezt leste. Mindjárt a Nyár helyére költözött, de nem egyedül. Magával hozta barátait, a mindig mérges Szelet és a hol pityergő, hol síró-rívó Esőt.

Hűvösre fordult az idő. A legöregebb fecskék nagy gyűlésre hívták össze az öregeket, fiatalokat a fecskerepülőtérre, a villanydrótokra.

A fiatal fecskék szüleik körül csivogtak. Nem értették, micsoda nagy esemény van készülőben, bár hallották már a fecskerokonságtól emlegetni.

– Itt az ideje, hogy elköltözzünk.

De a kisfecskék, akik itt születtek, nem tudták elképzelni, hogy itthagyják puha fészküket, a gyerekeket, akikkel egy fedél alatt laktak. Az ő ereszük alól repdestek ki és be fészkükbe, onnan kukucskáltak kíváncsian ki a fogócskázó, bújócskázó kislányokra, kisfiúkra. Megszerették őket, de a gyerekek is örültek nekik.

A gyülekezés előtt nem sokkal azonban a kis fecskék furcsa dolgokat láttak, amikor bekandikáltak az ablakukon. Piros, kék, sárga táskákba könyveket, füzeteket rakosgattak. ”Talán ők is elköltöznek?” – gondolták a kisfecskék. Fecskemama akkor elmesélte nekik, hogy ilyenkor iskolába készülődnek a gyerekek, ahol – mondta büszkén – róluk is tanulnak.

– És mi hova költözünk? – kérdezték a kisfecskék.

– Figyeljetek csak, mindjárt megtudjátok – hangzott a válasz.

Valóban. A legöregebb fecske csendet kért és fecskenyelven érdekes dolgokat mondott a fiatal fecskéknek, amikor már megtelt a fecskerepülőtér:

– Ti, akik itt születtetek, nemsokára meglátjátok majd messze-messze másik hazátokat, a mi téli otthonunkat. Itt már hidegre fordult az idő- folytatta a bölcs öreg fecske-, és mi fecskék csak a meleget szeretjük, a napsugarat.

Télen tollunk nem óv meg a hótól, fagytól, elpusztulnánk, ha itt maradnánk. Ott túl a tengereken, a másik hazánkban nyár van, amikor itt hideg a tél. Kék az ég, zöld a fű, simogató a napsugár. Ott is várnak, szeretnek minket a gyerekek.

De nem leszünk hűtlenek ehhez a hazánkhoz sem. Amint meghalljuk a tavasz csengetését, visszatérünk ide, a régi fészkünkbe.

Az öreg fecske ezután elhallgatott. A fiatal fecskék elámultak azon, amit a másik hazáról, a tengerekről hallottak.

Izgatottan várták már az indulás idejét. Nem kellett soká várniuk – mint egy titkos jelre – egyszerre repültek fel a fecskerepülőterekről-villanydrótokról, háztetőkről a fecskék.

Egyszercsak megpillantották lent a piros, sárga, kék hátitáskás kis iskolásokat, amint búcsút integettek feléjük a magasba.

– Gyertek vissza nemsokára! – kiáltották.

De ezt már nem hallották a messze magasan szálló fecskék. Barátságos, fodros felhők kisérték őket, vigyáztak rájuk hosszú útjukon.

Játék a ruhadarabokkal

Készítsd el a

madarakkal

kapcsolatos

nyomtatható

játékokat

a gyerekeknek!

 

Mester Györgyi: Fecske mese

 

Az eresz alá tapasztott fészekben négy tojás lapult meg. Fecskemama féltő gondoskodása, melengető teste védelmében, a kellemes tavaszi napsütésben hamarosan megrepedt a tojások héja, és a három fióka szinte egyidőben világra jött. A negyedik, legapróbb tojásból, valamivel később kelt ki az utolsó kisfecske.

Bár az emberek nem is sejtik, de a fecskék is elnevezik a gyerekeiket, így a négy kicsi a következő neveket kapta: Csintal Anka, Füst Isti, Csili Vili, valamint Ügyet Lenke. Természetesen, Isti és Vili fiúk voltak, az Anka és Lenke nevet pedig a két lányfecske érdemelte ki.Nem is lehetett kérdéses, hogy a fiókák mindegyike a viselkedése, illetve a kinézete alapján lett elnevezve.

Amíg nem volt nyitva a szemük, és pehelytoll sem borította rózsaszínű testecskéjüket, szépen megfértek egymás mellett a szűkre szabott fészekben.
De hát ez nem róható fel a szüleiknek, mivel nagyobb fészek építésére nem volt hely az eresz alatt. Sőt, a lakhelyük így is elég közel került az ereszcsatorna alatt elterpeszkedő, hatalmas vászonrolóhoz, amely a teraszt volt hivatott beárnyékolni a tűző, nyári napsütésben.

A kisfecskék névadásáról a következőket lehet elmondani.
Ankaszinte mindig úgy fészkelődött, hogy etetéskor első lehessen, amikor a szülei a bogár- vagy rovarfalatokkal visszatértek a fészekbe. Sőt, nem csak tolakodott, hanem amikor a falat már félig a testvére csőrében volt, ő gyakran odakapott, és elcsente öccse vagy húga elől az ínyencségnek számító legyet. Hát ezért kapta ő a Csintal Anka nevet.

Isti névadásához sem kellett sok találékonyság. Ő ugyanis gyönyörű, sötét, füstszínű tollazatával élő mintaképe volt az adott fecskefajnak. Így lett belőle Füst Isti.

Vili is nagyon adott a külsejére, és persze büszke is volt rá. Az ő szárnytollai mindig fényesek voltak, tiszták, soha egy porszem sem ragadt meg rajtuk. Megérdemelten kapta hát a Csili Vili nevet.

Azért Lenkéről se feledkezzünk meg. Nem hiába kelt ki ő utolsónak, apróbb termetű lett a többi testvérénél, és valljuk meg, kicsit teszetoszább is. Ügyetlensége már akkor egyértelmű volt, amikor hiába tátogatta a csőrét, a legjobb falatok soha nem neki jutottak. Azokat elhappolta előle Vili és Isti, de leginkább Anka. Amikor pedig napirendre került a fészek elhagyása, és a többiek már mind szárnyra kaptak, az ő első repülése félresikerült. Épp csak szárnyat bontott, és már le is pottyant a teraszt borító vászontetőre. Onnan aztán újra kellett próbálkoznia, erőt gyűjteni, hogy kirepülhessen első útjára a nagyvilágba, még ha ez egyelőre csak az udvart, és az azt övező kertet jelentette is.

A fecskegyerekek azért jól elboldogultak. Nyáron már önellátók voltak, és nem szabott határt sem az udvar, de még a falu határa sem. Kiröpültek a szántó és a közeli vadvirágos mező fölé, hogy kedvükre belakmározhassanak a virágszirmok felett dongó, döngicsélő rovarokból, bogarakból, a földről felkapható pondrókból.

Azután beköszöntött a kora ősz. A fecskék a villanydróton gyülekeztek, készültek a nagy utazásra, a külhoni tájak meglátogatására.

Ügyet Lenke ekkor sem hazudtolta meg névadó szüleit. Első alkalommal ugyanis úgy sikerült ráülnie a drótra, hogy rögtön le is fordult róla, csak másodjára tudott azon megkapaszkodni. Testvérei meg is mosolyogták, de csak titokban, mert nem akarták az önbizalmát lerombolni azzal, hogy kinevetik, megszégyenítve ezzel a többi, idegen fecske előtt. Hiszen mégiscsak a testvérük volt, egy fészekben keltek ki, bújtak elő a napvilágra.

Hamarosan még hűvösebb lett a levegő, elérkezett az ideje, hogy a testvérek, fecsketársaikkal együtt, a távoli ismeretlen felé útra keljenek.
Egy helyen gyülekeztek, és egyszerre akartak indulni.

Anka, Isti és Vili az utolsó indulók között voltak, mert Lenkét nem látták sehol, és semmiképpen nem akarták legkisebb, ügyetlenkedő testvérkéjüket magára hagyni. Azonban hiába vártak, Lenke csak nem tűnt fel.
Indulni kellett, hát bíztak abban, hogy Lenkét csak azért nem látják, mert valahol elkeveredett a tömegben. Esetleg, véletlenül, egy másik villanydrótra telepedett, nem arra, ahol a találkozót a testvérek megbeszélték.

Ebben bízva, a három testvér a többiekkel együtt útnak indult. Szárnyra kaptak, és huss, már ott se voltak. A nagy fecskesereg egy pillanatra elsötétítette még a napot is, egész fekete felhő alakult ki az útrakelőkből.

A fecskék nagyon sokat bírnak egyfolytában repülni. Sőt, sokszor a levegőben étkeznek, ott pihennek, le se szállnak. Megállás nélkül repülnek délre, új szálláshelyük felé, ahol majd kitelelnek.

Lenke azonban csak nem került sem a szülők, sem a testvérek szeme elé. És hogy mi történt vele?
Hát csak az, hogy Lenke most sem hazudtolta meg magát, nevéhez hűen „ügyetlenkedett”, és lemaradt költöző társaitól, a családjától.
A még mindig tarkavirágos mezőről késve tért vissza, és csak akkor vette észre, hogy otthagyták, a családja már elrepült délre.

A magára maradt kis fecskének az volt a szerencséje, hogy szülei a fészket olyan ház eresze alá tapasztották, ahol az épület végéhez istállót toldottak. A helyet két pompás paripa lakta, melyeken gazdájuk gyakorta kilovagolt a közeli erdőbe. Az istállót – bármilyen modern és tisztántartott is volt -, állatok lakták, amelyek vonzották a legyeket, bogarakat, és persze testük kipárolgásával kellemesen be is melegítették a helyiséget.

Ügyet Lenke most ezegyszer nem volt döntésképtelen, sem „ügyetlen”. Rájött, hogy az istállóban, a két vendégszerető paci társaságában kitelelhet. Ideje is volt beköltözni új lakhelyére, mert hamarosan hideg, őszi eső paskolta a háztetőt, majd az ég levét újabb csapadék váltotta fel, a hó.

Ha hiszitek, ha nem, Lenke itt, a lovak társaságában átvészelte a telet. Az egyik gerenda lett szokott pihenőhelye, s a lovakat bosszantó legyek a tápláléka. A pacik hálásak is voltak társbérlőjüknek azért, hogy gondoskodott a zavaró rovarnépség megritkításáról.

Azután újra eljött a tavasz. A fecskék visszatértek a melegebb égtájról, hiszen igazi otthonuk mégiscsak az eresz alá tapasztott fészek volt, amiben aztán újabb kis tojások jelentek meg, s így sokasodott a fecskefamília.

Testvérei és szülei, nagy örömükre, rátaláltak Lenkére. Kicsit megfeddték ugyan a szertelensége miatt, amiért a múlt év őszén nem tért vissza időben útnak induló családjához, s itt ragadt a dermesztően hideg időben.
Ezután azonban számos dicséretet is kapott a találékonyságáért, hogy ilyen okosan, szépen áttelelt.
A történtek miatt a nevén is finomítottak, s azontúl úgy nevezték, hogy Szerte Lenke…

 

 

 

 

M. Lukács Erzsébet: A feketepapucsos

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy falu. Annak a falunak a girbe-gurba utcájában egy ütött-kopott házikó kéményén volt egy ágbogas gólyafészek. Ebben laktak Gólyáék.

Gólya papa meg gólya mama már kora hajnalban elrepült a falu széli nádastóba békát halászni. A két kis gólyagyerek, Kele meg Pele ezalatt a kelepelést gyakorolták, meg a fél lábon állást. Hangos jókedvükben észre sem vették a sanda szemű szarkát, aki a közeli jegenyefáról leste őket.

– Micsoda lármás népség! Egész nap csak kelepelnek s közben a kasziba lábukkal majd szétrúgják a fészküket! No, de majd ráncba szedem én őket! -Így pusmogott, zsörtölődött magában a vén madár, s nagy dérrel-dúrral előbújt a lombok sűrűjéből.

– Hát ti, két kelekótya, mit viháncoltok, hangoskodtok folyton folyvást? nem féltek, hogy meghallja a Feketepapucsos?

– Feketepapucsos? – csillant fel a kisgólyák szeme a kíváncsiságtól. – Ki az?

– Ejnye, ejnye! Hát ti még ezt sem tudjátok? – méltatlankodott a szarka. – No, de majd megtudjátok! Nézzetek csak oda! – mutatott az utca végére. – Látjátok azt a piros tetős házat?

– Látjuk – mondták a gólyák és várakozva néztek a szarkára. Az meg szemét ijesztően forgatva suttogta:

– Ott lakik a Feketepapucsos, akinek fekete a ruhája, fekete a sapkája…és fekete a csittegő-csattogó papucsa is.

– De szeretném látni – sóhajtott Kele.

– Én is – bólintott rá Pele.

A szarka akkor már majd megpukkadt a méregtől.

– Várjatok csak mihasznák! – rikácsolta. – Tudom, másképp beszéltek majd, ha a Feketepapucsos feljön a fekete létráján kéményt kotorni, és itt talál benneteket!

A két kis gólya erre csakugyan megrémült. Riadt, kérdő szemmel meredtek a szarkára, aki kajánkodva sápítozta:

– El sem merem mondani, hogy mi lesz akkor! Kár-kár! Jaj nektek, szegény gólyák! – aztán elhallgatott, s a farkát megbillentve eltűnt az ágak között.

A két megszeppent fióka félelemtől remegve bámult utána.

– Jaj, csak már jönnének mamáék – keseregte Pele.

– Várj, testvérkém, én majd felkapaszkodom a fészek szélére, és onnan integetek mamáéknak. – Azzal már ugrott is, de amikor felért, ingadozva egyensúlyozott egy darabig, míg egyszer csak zsupsz, előrebukott, s már csúszott is lefelé a tetőn. Szerencsére az egyik lába fennakadt a csatornában. Ott lógott az ártatlan, fejjel lefelé, verdeső szárnyakkal.

– Segítség! Papa, mama segítség! – kiabálta Pele a fészekből. De egyszerre elakadt a szava, amikor az utca végéről valami csattogást hallott. Lenézett. Hát, uramfia, mit látott! A Feketepapucsos futott feléjük. Azt is hallotta, amikor a létráját a falnak támasztotta és csitt-csatt, már jött is felfelé.

– Ne félj tőlem, te kis buta, nem bántalak – mondta barátságos hangon, s már hozta is a kiszabadított Kelét a hóna alatt.

– Nincs semmi baj. Ülj ide a testvéred mellé, de máskor ne állj ki a fészek szélére! Te meg vigyázz rá! – szólt mosolyogva Peléhez. S azután, ahogy jött, úgy el is tűnt a szemük elől.

Gólya papa és mama nemsokára megérkezett. A két kis fióka egymás szavába vágva mesélte el, hogy a Feketepapucsos hogyan szabadította ki Kelét a bajból, s tette vissza a fészekbe.

– Ki lehet az a Feketepapucsos? – tűnődött gólya papa.

– Szarka néni azt mondta, hogy ott lakik az utca végén! – mutatott Pele a pirostetejű házra.

– De hisz akkor ő a kéményseprő, a mi jóbarátunk! – örvendezett Gólya papa.

– A nagy vihar után ő javította meg a fészkünket! – bólogatott Gólya mama. – Nem kell félni tőle.

Nem is féltek ezután a kis gólyák! Ahányszor csak meghallották a papucs csattogását, már dugták is elő a fejüket és teli torokkal kelepelték:

„Kéményseprő bácsi
Jöjjön vacsorázni!
Főzze meg a vacsorát,
Egye meg a papucsát!”

De a végét egészen halkan és mindig csak gólyanyelven mondták.

 

 

Gárdonyi Géza: A mi gólyánk

 

Egy nyári napon a hűs tornácon uzsonnáztunk, mikor apám egyszer csak fölmutatott a levegőbe és így szólt:

– Ni, a gólya!

Egy gólya jött szokatlanul nehéz repüléssel. Egyszer csak leereszti a szárnyát és lebukik az eperfánkra.Az ágak megtöredeztek alatta és az udvarra hullt. Csaknem élettelenül feküdt a porban. Odafutunk hozzá. Valaki meglőtte.

– Bizonyosan gémnek nézte valami rövidlátó vadász – mondja az apám. – Mert gólyát nem szokás lőni. A gólya derék állat: pusztítja a békát az egeret, cserebogarakat. Azt tartják róla, hogy amelyik házon fészket rak, oda nem üt a mennykő.

Azzal bekötötte a gólya szárnyát vizes ruhával. Puha vattával. Beletettük a gólyát a nagy tyúkketrecbe, hogy ne zavarja semmi más állat.

Szomorúan, bágyadtan feküdt ott. Szedtünk neki cserebogarakat, de nem nyúlt semmihez. Sajnáltuk a beteg vendéget, de nem segíthettünk rajta.

Annál nagyobb volt az örömünk, mikor másnap reggel már állva találtuk a ketrecben. Búsan kelepelt ott, és amikor közel mentünk hozzá nagyokat ugrott. Félt tőlünk.

De csakhamar észrevette, hogy jóakarói vagyunk. Néhány nap múlva már annyira megszelídült, hogy kíváncsian kukucskált ránk, mikor ennivalót vittünk neki, sőt a kezünkből is elvette a cserebogarat.

Akkor kibocsátottuk. Megmaradt az udvaron és átvette az uralkodást.

A macskát kivéve minden állat úrnak tekintette. Rendet teremtett a verekedő kakasok között. Elűzte a szomszéd kutyákat az udvarról, és amit kapott a konyháról, abból jószívűen juttatott a baromfiaknak is.

Ma is magam előtt látom, amint ott áll komolyan és méltóságosan a konyhaajtó előtt, éspedig rendesen egy lábon, mintha a másik lába fölösleges volna.

Hanem mikor kirepült egy darab hús az udvarra, egyszerre odaugrál és egy erős csípéssel elűzi a cicát, felkapja a jó falatot és elnyeli.
A cica eliramodik, és a kapufélfa tetejéről lesi haragos szemhunyorgatással, hogy a gólya mennyi jó ennivalót elkaparint előle.

Mikor künn vacsoráztunk az eperfa alatt, akkor is ott ugrál körülöttünk, és a kezünkből fogadja el a kenyérdarabokat. Megszokott, jó barátunk lett a gólya.

Ahogy a kutya őrzi más helyen az udvart, úgy őrizte a gólya a miénket. Idegen tyúk, liba nem jöhetett hozzánk. Haragos kelepeléssel elverte azonnal.

De jött az ősz. Az eperfa levelei megsárgultak, lehullottak.

A magasban utazó gólyacsoportok szálltak el fölöttünk. A mi gólyánk félszemmel felnézett rájuk. És szomorú volt. Az utazó gólyák lekelepeltek hozzá. Ő visszakelepelt.
Vajon mit felelt nekik ezen a különös gólyanyelven?

– Elrepülne a mi gólyánk is, ha tudna – mondotta az apám.

Alighogy ezt kimondta, a gólya megcsattogtatja szárnyát, és egy kereket fordulva, az udvar közepén fölrepül. Nyakát hosszan előre nyújtva, s lábait hátra eresztve repül a magasban. Ott csak olykor-olykor lebbenti meg a szárnyát, mintha úsznék a levegőben. Darabig a házunk fölött szállongott, mintha búcsúznék tőlünk. Aztán elrepült dél irányában, s egy gólyacsoport után eltűnt a levegőben.

Hát ezt kelepelték gólyanyelven. Mindnyájan kedvetlenek voltunk. Én is sírtam.

– Ejnye, csúnya gólya – mondottam -, nem szép, hogy itthagy bennünket.

Az udvar puszta és elhagyott volt utána. Még a decemberi hóban is kerestem a lába nyomát, gondoltam, hogy tán megbánta tettét, és visszajött. De csak tyúknyomok voltak a hóban.

Hanem, amikor elmúlt a tél, egy tavaszi reggelen erős kelepelés ébresztett föl bennünket.

– Kelep, kelep! Itt vagyok!

Megjött a gólyánk. Büszkén és vidáman ugrált föl és alá az udvaron. Köszöngetett a tyúkoknak, libáknak, kacsáknak, kakasoknak.
Aztán nem is egyedül volt, hanem egy másik gólyával. Elhozta valami jópajtását.

Az új gólya bátortalanul álldogált az udvaron. Fölugrott a kút kávájára, mikor az apám kilépett hozzájuk. Látszott rajta, hogy idegennek érzi magát.

Hanem bezzeg a mi gólyánk nem félt az apámtól. Olyan gólyatáncot járt körülötte, hogy színházban lehetne mutogatni.

– Jól van, jól, bolondos gólyánk – szólt az apám. – Isten hozott. Vártunk is. Készíts itt a pajtásoddal fészket, s megleszünk jó barátságban.

Egy rossz kereket cipelt föl a Gyuri inas az eperfa tetejére. Megkötözte fönn. Meg is drótozta gondosan, hogy le ne essék.

A két gólya azonnal elkezdte a fészekrakást. Olyan szép, boglyas fészket raktak, hogy egy királysas is meglakhatott volna benne.

A nyár közepén már gyönyörű kis piros orrú gólyák kandikáltak le a fészekből, s a két öreg gólya buzgón hordta nekik a rétről az ennivalót. Néha a konyháról is.

Azóta mindig van gólyánk. Ősszel elrepülnek. Tavasszal visszajönnek. Hanem azt hiszem, ott a másik országban nem olyan vígak, mert mindig bánattal indulnak el és mindig táncolva érkeznek vissza.  

Készíts 

gólyás

játékokat!

Legyél a Játéktár tagja!

 

 

Rónay György: A róka és a gólya

 

Meghívta a gólyát a róka egyszer ebédre,

s egy lapos tányért tett, színig levessel, elébe.

A gólya éhes volt, de hosszú csőre

miatt egy jóízű kortyot belőle nem ehetett.

A róka nézte, falt és nevetett.

 

Aztán a gólya másnap visszahívta a rókát.

Palackban gőzölgött a sokféle ritka finomság.

A róka éhes volt, de csak szagolta

az ételt: nem fért a palackba az orra.

Éhen maradt, s a gólyáé lett a sok finom falat.

 

A lakoma végén, mikor fölálltak:

„Remélem –szólt a gólya-,

éppoly jónak találtad ebédem,

mint én tegnap a tiédet, barátom;

konyhádon tanult főzni a szakácsom.”

A róka csak nézett, s korgó gyomorral elszaladt.”

 

 

 

Mester Györgyi: Kelep Elek

 

 

Elek, akiről most mesélek nektek, nagyon szerette a tavakat, patakokat. Különösképp kedvelte a mocsaras lápokat, ahol zsombékról-zsombékra lehetett lépegetni, haladni.

Úszni sohasem akart – azt nem is tudott volna, hosszú, derékig érő lábaival -, inkább csak átgázolni a kellemes, nedves területen, ahol annyi finom ennivaló akadt.

Mert enni mindig volt kedve, na meg étvágya is. Különösen a „franciás” kosztra áhítozott. Ez alatt kígyót, békát, csigát, apró halat kell érteni – mert ezekért a falatokért teljesen odavolt. A szája egészen leért a földig, csúcsos volt, keményen oda tudott koppantani bármiféle mozgó falatnak.

A víz nem akadályozta abban, hogy a ruházata épségét megóvja, az állandóan hófehér volt, némi fekete beütéssel, s tiszta szépsége, puhasága mindig megmaradt.

Szerette az egyre melegedő, tavaszi időjárást, mert akkor különösen jól ment a lakásépítés.
Minél magasabbra akart költözni, mert onnan jó a kilátás, na meg a nagy távolság a hívatlan
látogatóktól is megóvta.

Azután a családalapítás.
Annak is megvolt a maga ideje. Az utódait gondosan nevelte, vigyázott rájuk, de mivel
minden évben bővült a család, a felnövekvő utódokat útjára bocsátotta, a sorsukat nem
követte.

Mivel sok volt a gond – a lakásépítés, a család ellátása -, ezért jogosan hitte, hogy minden
évben kijár neki egy kis „szabadság”. Következetesen a melegebb égtájakat választotta utazás, nyaralás céljából.
Leginkább délre szeretett költözni – persze, csak átmeneti ott-tartózkodásra. Általában
augusztus végére tervezte az aktuális nyaralás megkezdését.
Afrika jó hely – ezt már nemegyszer megtapasztalta.

De jóból is megárt a sok, s a tél elmúltával, a tavasz beköszöntével, ismét haza vágyott.
Várta a régi – netán megújítandó – lakás, a múltbéli ismerősök, na meg a további kalandok, az újabb és újabb, még fel nem fedezett vizes rétek, zsombékos mezők, a megszokott útitársak.

Így volt kerek, egyben szép az élet.

Persze, voltak gondok, viharok, amelyek a lakását megrongálták. Aztán az utódokat se
sikerült mindig épségben megóvni, felnevelni – de hát ez mindig megesik, nem csak vele,
másokkal is megtörtént.

Örült annak, hogy közkedvelt, s nemcsak a fajtájabeliek, de mások körében is népszerű volt.
Óvták, gondját viselték, ha kellett, meggyógyították, egyszóval szerették.

Ha végighallgattátok a történetet, remélem, kitaláltátok, kiről szólt a mese.
Ki volt ez a közkedvelt előlény, s vajon miért kapta a Kelep Elek nevet?

 

Osvát Erzsébet: Kiskelep

 

– Palkó, gyere, gyere gyorsan – sürgette Zsófi kisöccsét -, visszajöttek a gólyáink!

Palkó hanyatt-homlok rohant ki a házból. És csakugyan, már fejük felett repült, szinte úszott egy gólyapár. Egyenesen Zsófiék kéménye felé tartottak a gólyák, és csakhamar le is szálltak régi fészkük szélére. örvendező kelepeléssel mintha csak azt hajtogatták volna egyszer, tízszer, százszor: „Megérkeztünk végre! Megérkeztünk végre!…”

Nem is látszottak fáradtaknak, pedig hej, de messziről jöttek, tengereken túlról! Egy pillanatra sem pihentek meg, tüstént fészkük tatarozásához láttak: friss szalmát, szénát, ágacskákat kerítettek, kibővítették, kibélelték a régi lakást, legyen jó helye, szép helye a fiókáknak, ha majd kibújnak a tojásokból a napvilágra.

Melegedett az idő, már útban volt május, hogy elhozza a szép, illatos orgonát, gyöngyvirágot, meleg napsugarat, és kicsalja a kiskelepeket is a tojásból. Ki is bújt három eleven fióka. A gyerekek arról tudták meg, hogy itt vannak, mert egyszerre nagy nyüzsgés, hangos kelepelés támadt a fészek körül.

Nőttek, növekedtek a kis gólyafiak, néha-néha már szárnyaikat próbálgatva repdestek ide-oda. Az egyik, a legkisebb közülük – Kiskelepnek nevezte el Zsófi – különösen virgonc volt.

Egyszer, amikor gólyamama gólyapapával békavadászatra indult, hogy kicsinyeiknek finom csemegét hozzanak, Kiskelep kiszökött a fészekből, és felfedező útra indult a tetőn. Annyira rácsodálkozott egy fura, sosem látott egylábú valamire – a tv-antenna volt -, hogy megbotlott, és ó, jaj! – belepottyant a szomszédék sötét, kormos kéményébe, és egy kemence kellős közepében találta magát. Ijedten kelepelt segítségért.

Palkó éppen az udvaron eszkábált egy repülőt, felfigyelt az ismerős kelepelésre, és máris futott Zsófiért. Mindjárt tudták, honnan jön Kiskelep hangja. Tüstént kiszabadították a megrémült gólyafiókát. De milyen állapotban! Alig ismertek rá új, fekete gúnyájában.

-Kelep, kelep, – kelepelt riadtan Kiskelep, mintha azt kelepelte volna: „Ne én vagyok az oka, a kémény állt utamba.” De Zsófi gólyanyelven, úgy látszik, nem értett, és alaposan összeteremtette Kiskelepet, amiért otthagyta a fészkét.

-Ne bántsd, Zsófi – kérlelte Palkó -, véletlenül esett be. Hát én a múltkor tán akarattal pottyantam le a körtefáról?

-De most mit csináljunk vele? A feje búbjáig csupa korom, olyan, mint egy gólyakéményseprő. Ha meglátja így gólyamama, gólyapapa, jól ellátják a baját!

-Hát fürdessük meg – tanácsolta Palkó. – Akkor meg sem tudják, merre járt.

Ez már kedvére volt Zsófinak. -Okosat mondtál – dicsérte meg Palkót és már küldte is vízért, szappanért. Kiskelep rosszat sejtve éktelen kelepelésbe kezdett, amikor a mosdótálba állították. Csípett, kapálózott, ahogy csak tudott, védekezett. Egy óvatlan pillanatban pedig huss! – felrepült a fészkükbe.

Megszeppent a két gyerek. Szótlanul lesték a gólyaszülők hazatérté. Lesz nemulass a butácska Kiskelepnek!

Mit sem sejtve, vidám kelepeléssel szállt le a gólyapár a fészekre. De egyszerre torkukon akadt a kelepelés. Egymásra néztek. Mi a csoda lehet az a csúf fekete jószág ott benn? Ijedtségükből ahogy magukhoz tértek, dühösen csípni, űzni kezdték az ellenségnek vélt fiukat a fészekből.

Jajgatva kelepelt Kiskelep, de csak nem ismertek rá tulajdon szülei. Pillanatok alatt a szerencsétlen gólyafióka a két gyerek előtt találta magát az udvaron. Ráadásul még az egyik szárnya is megsérült egy kicsit, eltelik egy idő, amíg majd újra repülni tud.

Zsófi és Palkó megetette, megitatta, nyugtatgatta Kiskelepet, és azon nyomban elhatározta, hogy örökbe fogadja az otthontalanná vált kisgólyát. Már meg sem próbálták mosdatni, még világgá menne. Nekik így feketén is kedves volt.

Kiskelep is megszerette a két gyereket. Úgy hozzájuk szokott, hogy még a szomszédba is utánuk ment. Annál is inkább tette ezt, mert Mérgessel, a kutyával és Cilával, a cicával hadilábon állt, de a finnyás csirkék, libák sem barátkoztak vele.

A gyerekek azt  hitték, hogy Kiskelep megfeledkezik majd a fészkéről, szüleiről, testvéreiről, de nem így történt. Amikor meglátta a feje fölött bús kelepeléssel hazatérő gólyamamát, gólyapapát, úgy gunnyasztott az udvar sarkában, mint a nagybeteg. A gyerekek is észrevették Kiskelep bánkódását, váltig törték is a buksijukat, hogyan segíthetnének rajta, de csak nem tudtak kiokoskodni semmit.

No, de ha ők nem tudtak segíteni, segített egy hirtelen jött zápor. Gólyamamáék éppen úton voltak, Kiskelep a szokott helyén hazatérésüket leste, amikor megeredt az eső. Nem kérdezte Kiskeleptől, szeret-e mosdani, olyan zuhanyt eresztett rá, hogy pillanatok alatt a régi, fehér tollú, piros csőrű takaros gólyafiú lett. A gyerekek tapsoltak örömükben, amikor meglátták. Kiskelep nem tudta, mi történt vele, hiszen nem nézett ő tükörbe sem fehéren, sem feketén. Ezúttal mégis hagyta, hogy ajnározzák a gyerekek, olyan kezes lett, mint egy galamb.

A gyerekek hamar létrát kerítettek, vitték fel a tetőre, onnan egykettőre rátalált a fészkükre, és újra örvendezőn kelepelő testvérei között várta gólyamama, gólyapapa hazatérését. Jöttek is, mint máskor, búsan kelepelve, fiukat siratva.

De mi történ? Nem akartak hinni a szemüknek. Az ő elveszettnek hitt Kiskelepjük csücsült a fészekben, szebben, tollasabban, mint azelőtt. Gólyamamához simulva kelepelte el most már boldogan szomorú kalandját. Hangos, vidám kelepkórusban gyönyörködtek lent a gyerekek.

És amikor Zsófi és Palkó rábukkant a kis fekete tócsára az udvar sarkában, majdnem egyszerre kiáltottak fel:

-Nini, Kiskelep kéményseprőgúnyája!

Nézd meg az összes, gólyákkal, fecskékkel kapcsolatos ötletet ide kattintva!

 

 

Jávorkai Sára: Mese a kis gólyáról, aki fél a repüléstől

 

 

Élt egyszer, egy ház kéményén egy gólyacsalád. Gólyamama egy nagy, kerek fészekbe melengette három gyönyörű tojását. A gólyacsalád már izgatottan várta a kicsinyek érkezését.

Egy szép napon, nagy sokára a csöppségek kikeltek. A szülők örömükben már táncolni tudtak volna. Az anyuka büszkén mutogatta a fiókákat a szomszédoknak.

A pár minden nap nagy szeretettel gondozta őket. Mindig igyekeztek, hogy a csemeték jól érezzék magukat. A kis fiókák egyre csak nőttek és nőttek, amikor elérkezett a nagy nap.

A szülők azt tervezték, hogy megtanítják a gólyácskákat repülni. Nagy dolognak számít ez a gólyáknál, hiszen vár rájuk a nagy utazás Afrika felé.

Így hát az anyuka átrepült a szomszédos fa ágára és onnan hívogatta a kicsiket. A két kisgólya bizonytalanul, de minden bátorságát összeszedve átrepült anyjuk mellé, ahogyan tőle látták.

Megörültek a sikernek és egyre többször lengették szárnyukat a levegőben. Végül már szinte tökéletesen tudtak repülni.

De a harmadik, a legrémültebb nem mert kiugrani a fészekből. Mi van, ha nem tud a szárnyaival csapkodni és lezuhan? Testvérei észrevették kétségbeesett tekintetét. Lassan visszasiklottak hozzá és többször is biztatták, hogy nem kell félnie, nem fog leesni. Szeretettel segítettek neki.

Végül a félős kisgólya odaállt a fészek szélére, és lassan elszámolt háromig. Lehunyta a szemét, és elrugaszkodott.

Amikor a levegőben volt, elkezdett csapkodni szárnyaival. Kinyitotta a szemét, és csodálatos látvány tárult elé.

Látta a sok fát, a kis patakot, és a többi gólyatársát, akik mind őt bíztatták. Miután szétnézett, leszállt anyukája mellé, a faágra. Testvérei és apukája is követték őt. Szorosan összebújtak.

Ettől a pillanattól kezdve együtt készültek a nagy útra. Együtt minden akadályt legyőztek.
Nem sokára megérkezett az ősz, és a gólyák mind elindultak úti céljuk felé, Afrikába. A félős gólya megtanulta, hogy a gyengéket mindig támogatni, segíteni kell.

Ismerkedjetek játékosan a madarakkal és a fákkal!

Nézd meg a Játéktár játékait!

Tudd meg, hogy melyek óvodás gyermeked legfontosabb képességei, amelyek fejlődésére szülőként nagyon fontos odafigyelned!

Olvasd el az egyszerű tippeket, amelyeket tehetsz érte a mindennapokban!