Barion Pixel

Mester Györgyi: Az erdő kincsei

 

A kis Réka családjában mindenki nagyon szeretett kirándulni. Szülei, Apuka és Anyuka,
gyerekkorukban sokat járták az erdőt, így Rékának volt kitől örökölnie a természet szeretetét.

Mivel a főváros egyik kerületében, lakótelepen éltek, ezért minden évszakban, havonta egyszer-kétszer, kiautóztak a városon kívülre. Általában a legkönnyebben megközelíthető és leghamarabb elérhető budai hegyek volt az úti cél.

Egy főváros közeli település szélén szoktak leparkolni, mivel onnan rövid sétával már el
tudtak jutni az erdőig.

Tavasz

Anyuka rengeteget mesélt az erdő kincseiről. Hogy mit is értett ezalatt?

Hát azt a sok szépséget, amit virág, egyéb növény, és a különféle termések, gyümölcsök
formájában nyújt mindenkinek a természet.

Réka családja, első tavaszi kirándulásaik, erdei gyaloglásaik során, elsőként a mindenütt szembeötlő ibolyamezőkkel találkoztak, amelyek kéklő szőnyegként terültek el a lábuk előtt.

A tavaszi hérics élénk, aranysárga, fénylő szirmú virágai kis bokrokban bukkantak fel egy-egy tisztáson. Mintha már eleve csokorba kötötte volna őket a természet. Persze ezek nem letéphető, hazavihető csokrocskák voltak, hiszen a hérics védett virág, ami természetes élőhelyén több örömöt, és szebb látványt nyújt, mintha otthon hervadozna az asztal közepére állított vázában.

Azért hazafelé az ibolyából mindig szedtek pár szálat, csak hogy a virágok illata otthon is
emlékeztesse őket az erdei séta élményére.

A tavasz beköszöntével az erdőn kivirágzott a sok bokor, a galagonya, a kökény, a som, sőt,
Anyuka felhívta Réka figyelmét a virágzó vadkörtefára, melynek termése nem csak a pórias „vadkörte” elnevezést viselte, hanem az apró fanyar gyümölcsök a meséből ismert „vackor” nevet is magukénak tudhatták.

A fák közötti hűvös levegőt szerencsére mindig felváltotta az erdei tisztásokon élvezhető, régóta nélkülözött tavaszi napsütés melege. A napocska fényében szinte áttetszővé váltak a friss hajtások, a zsenge zöld levelek, melyekkel a tavasz meghintette a fákat, bokrokat.

Általában csak a mogyoróbokroknak nem jutott belőle, melyeken ilyenkor levél helyett, még csak a barkavirág volt látható.

Nyár

A nyári erdei kirándulások ugyancsak sok érdekességet ígértek, egyben számos meglepetést is tartogattak a kislánynak.

Arra lehetett számítani, hogy látnak majd égkéken csilingelő harangvirágot, a réten tömegesen fellelhető lesz az apró százszorszép – más néven pipitér -, és persze a gyermekláncfűből is bizonyára maradt még tavaszról, hiszen nem virágzik el az olyan gyorsan.

Ez utóbbi virágnak Anyuka többféle elnevezését is megismertette Rékával, úgymint a „gumipitypang”, a „kutyatej”, meg a „pongyolapitypang” neveket. Bár a tejes szára nem jó semmire, a leveléből saláta is készíthető – egészítette ki már sokadszorra Anyuka a tudnivalókat erről a növénykéről. Azután rendszerint nekiálltak koszorút fonni belőle.

Sohasem tépkedték le ok nélkül, céltalanul az erdei növényeket, még ha – mint a jelen esetben – egyszerű gyomnövényről volt is szó.
Hiszen a virág a természet legpompásabb díszítő eleme, mint egy-egy kis színes drágakő. Miért fosztanák meg e szépségétől, kincsétől az erdőt?

Egyszer még a különleges és igen ritka kosborra is ráleltek a fák alatt. Körbejárták,
megcsodálták magasba nyúló, torzsaszerű, színes virágzatát, és persze Anyuka azonnal meg is örökítette a fényképezőgépével, amit mindig magával hordott a kirándulásaik alkalmával.

A nyáron érő erdei gyümölcsök különösen nagy élményt okoztak a kislánynak. Édes
szamócára lelni a fű között, savanykás somot szedni, fanyar vackort kóstolni a fáról, mindig
nagy élvezet volt Réka számára.

Ősz

Az erdő kincseskamrája ősszel is telis-tele volt értékes, érdekes dolgokkal.

Például, a cserszömörce levelei ekkor váltak igazán színpompássá, volt közöttük piros,
sárgásbarna és zöld is.

A tölgyfa alá lepotyogott makktermésből minden ősszel gyűjtöttek egy kosárkára valót, mert az óvodában sokféle dolgot lehetett belőle készíteni. Apró emberkefigurákat, kis állatokat, és asztali dísznek se voltak utolsók a tálkába halmozott barnakupakos makkszemek.

Ha csípősen hideggé váltak a hajnalok, fanyarkásan édes kökényt lehetett szemezgetni a bokráról, kicsivel később pedig a megpuhult, vitamindús csipkebogyó termését is megkóstolhatták.
Anyuka szerint, ez utóbbiból akár lekvárt is főzhettek volna, ha van türelmük eleget szedni a bokrokról.

De idáig sohasem jutottak el, hiszen nem ezért mentek ki az erdőbe.
Ugyanez viszont nem volt igaz abban az esetben, amikor kifejezetten gombászni indultak az erdőbe. Gomba témában Apuka volt a jártasabb. Ugyan nem volt szakember, de a leggyakrabban előforduló, ehető gombafajtákat felismerte, így gyakran vittek haza az erdőből magas lábakon álldogáló, nagy kalapot viselő őzlábgombát, sárga rókagombát, de szedtek a szivárvány minden színében pompázó rizikéből is.

Hazafelé azonban – Apuka megbízható ismeretei ellenére -, mindig betértek a gombavizsgálóba, hogy csak a biztosan jó, nem mérgező gombák kerüljenek a konyhájukba, amelyekből finom étel készíthető.

Tél

Érdekes módon, télen se fogyott ki kincseiből” az erdő. A vastagra duzzadt hódunyhát
jólesett taposni, „sportként” hógolyózni egy kicsit, s közben az egy-két, télen is csicsergő
madár, illetve a fák doktorának, a fekete-fehér-piros tollruhájú harkálynak a hangját hallgatni.

A karácsonyfának való fenyőt ugyan mindig a piacról szerezték be, de azért Apuka és Réka
alaposan megnézték, megtárgyalták egymás között, melyik a legszebb, legegyenesebb fácska, amivel örömmel díszítenék karácsonykor a nappalijukat.

A tél vége felé mindig nagy élmény volt rátalálni a tavasz hírnökére, a hóvirágra. Mivel Réka a szüleitől tudta, hogy a kis hagymás virág is védett növény, ezért eszébe se jutott leszedni.

De egyszer, amikor Anyuka nem látta, lehajolt, és megsimogatta az egyik hóvirág fehér, harang alakú fejecskéjét.

A téli erdőből hazafelé, Apuka egyszer csak feltette a nagy kérdést:

-Na, Rékám, meg tudod-e mondani, melyik az a virág, ami kizárólag télen nyílik, és a fagy
nem árt, sőt, kifejezetten jót tesz neki. Ha a szabadban, ahol ráleltél, ott hagyod, és nem
akarod bevinni a szobába, a nagy hidegben sokáig „virít”. – Na, tudod, melyik ez a virág?

A kislány azonban nem hiába volt nagy természetjáró, rövid gondolkodás után, mosolyogva rávágta:

-Kitaláltam! Ez a jégvirág!

Réka boldog volt, mert szülei jóvoltából megismerhette az erdő kincseit, s ezzel a tudással ő maga is gazdagabb lett.

március 15. az óvodában

Olvass még több mesét a természetről az

„Évszakok meséi” c. könyvben!

 

Urbán Ernő: Öreg Körte Kleofás

 

Az rendjén van, hogy kutyák, macskák, lovak, tehenek, papagájok és egyéb háziállatok nevet, sőt mi több: becenevet viselnek. De ki hallott már olyant, hogy fának is neve legyen?

Márpedig nekünk van egy ilyen fura fánk: a vénségesen vén, de máig is hűségesen termő öreg Körte Kleofás.

Minden negyedik-ötödik esztendőben pihen ugyan egyet, és ilyenkor csak mutatóban mosolyogtat elő fényes levelei közül pár tucat mézédes, pirosassárga, pocakos körtét, de aztán ismét nekidurálja magát és a következő évtől fogva csak úgy ontja a termést.

A Kleofás nevet tőlem kapta, a kezdeményező azonban Ági volt, még egészen pöttöm korában, ötödik esztendős fejjel, amikor a gyönyörű öreg fa valóságos személyiségnek tűnt neki.

– Ki-mi ez? – kérdezte egyszer.

– Fa – mondtam – körtefa, emberkém.

– Azt tudom, azt mondtad már, körte. De a neve micsoda? Egy ilyen  szép öreg fának már biztos neve is van. Szép neve. Igaz? – faggatott tovább kislányom.

– Igaz – mosolyogtam – van neve. Várj, hogy is hívják csak? Tudom már, eszembe jutott. Kleofás! Kleofásnak hívják, mert olyan tekintélyes őkelme.

Ettől fogva aztán, ha Ági jól belakott körtével, így beszélt hozzá, megsimogatva rücskös, repedezett törzsét:

– Köszi szépen, fincsi volt a körte, öreg Kleofás!

Történt egyszer, hogy Ági berontott hozzám, maci- és babaóvodának megtett szobácskájából, és rángatni kezdte a könyökömet.

– Papa! Papám! – kiabálta izgatottan. – Valami baja van, nagy baja, szörnyen sóhajtozik szegény.

– Kicsoda? – ütöttem föl a munkából bosszúsan a fejem.

– Jaj, nem hallod? – méltatlankodott Ági. – Hát ő, az öreg Körte Kleofás! Miért sóhajtozik?

Igaza volt Áginak: szörnyen sóhajtozott és nyögött is a vén fa. Hát hogyne, amikor hirtelen feltámadt a balatoni orkán. Úgy fújt, tombolt, hogy a tetőt is majd levitte a házról! Hogyne tépte, hogyne nyögette volna akkor az öreg Körte Kleofást? Ezt meg is mondtam Áginak, de mit értem el vele? Egy legyintést.

– Máskor is fújt a szél – így Ági – akkor miért nem nyögött Kleofás? Biztos fáj valamije. Nem beteg?

– De beteg. – hagytam rá Ágira a saját vélekedését, abban a hiszemben, hogy békén hagy. Vesztemre, mert erre kezdte csak igazán záporoztatni a kérdéseit. Mi baja Kleofásnak? Mitől beteg? Mi fáj neki?

– Mi fáj, mi fáj ? – zsörtölődtem – Nyilván…kukacok bántják. Te is sziszegni szoktál, ha szúnyogok csipkednek.

– Kukaco-o-ok? – álmélkodott Ági. – Milyen …kukacok? És…és…hol tanyáznak azok a gyalázatos kukacok?

– A kérge alatt. Van ott lyuk elég. Azokban tanyáznak a kukacok.

– Akkor…akkor hívd ki a doktor bácsit, papa – jelentette ki Ági.

– Hívd ki te – mondtam. – Van telefonod. Hanem a fák orvosát, a harkálymadarat hívjad. Úgy hívják, hogy Kipi-Kopi Doktor. Ő majd elintézi a kukacokat, ne félj!

Ezen eltöprengett Ági, majd magamra is hagyott. Kisvártatva aztán hallottam ám, hogy nagyban csörget-zörgeti helyes kis játék telefonját.

– Halló! Kipi-Kopi Doktor?! -kiabálta. – Tessék tüstént ideszállni! De tüstént ám, ha mondom! Operációra van szükség. Kukacok bántják az öreg Körte Kleofást.

A telefonnal így szépen elszórakozott Ági. Mami is megjött a vásárlásból. Gondoltam magamban: a kukacok kioperálását le is vehetjük a napirendről, hiszen a nap is leáldozott közben Hohó, de nem oda Buda! De nem ám, mert vacsora és csutakolás után, már a kiságyban, egyszer csak felült Ági és utánam kezdett kiabálni.

– Mi van? – mentem be hozzá. – Mid vásik, emberke? Tessék aludni, az imént már elköszöntünk egymástól.

– A Kipi-Kopi Doktor – támadt rám a lányom. – Hol van? Merre csavarog el? Még mindig nyöszörög szegény Körte Kleofás.

– Hogyne nyöszörögne – nyugtattam Ágit, – most operálják. Kicsit fáj neki az operáció. Légy nyugodt, holnapra kutya baja.

– Akkor jó – kapta hüvelykujját a szájába Ági. – Akkor most alszom. Kár, hogy nem láthattam a Kipi-Kopi Doktort.

– Majd reggel – biztattam, – reggel majd megláthatod. És – hála a korán kelők szerencséjének – meg is láthatta.

Hat óra tájban, ahogy az orkán tépázta virágokat támogattam föl fektükből: itt is kipegés, ott is kopogás, majd meg csikk-csikk-csikk, és – el ne hagyj, eszem! – öt, azaz öt darab piros-fekete fakopáncs szállta meg a mandulafákat, majd a vén körtefát is. Nyomban a házba szaladtam, és ölembe kapva az édesen alvó Ágit, kiálltam vele a terasz sarkára.

– Ági! Ágikám! – keltegettem. – Itt a Kipi-Kopi Doktor! Mégpedig…nézd csak, nézd – családostul!

Ági ébredezett, majd föl is ébredt, és nem akart hinni tágra nyílt, kikerekedett szemének. Azt a sürgést-forgást és azt a kukacbányászatot, amit kopáncspapa és kopáncsmama az öreg Körte Kleofás törzsén végzett!

– Látod? – magyaráztam Áginak a Kipi-Kopi Doktor és Doktornő munkáját. – Most megkopogtatják a fát. Aha, ott visszhangot ad a kopogtatás, mer üreg van belül. Most kop-kop-kop: hű, de villámgyors vésés következik! A kéreg átszakad, föltárul a rejtett üreg és hopp, már ott is Kipi-Kopi Doktorunk csőrében a kukac. „GYertek, kölykök – mondja a fiókáinak. – Most melyiktek van soron?”

– Hogy hívják őket? – kérdezte a csupa izgalom, csupa repesés Ági.

– Nem hallod? Saját maguk kiabálják a nevüket. Csik-csik Jósak, Csik-csik Peti és Csik-csik Misi.

– Lakjanak itt, csinálj kisházat nekik. Ha csinálsz, mindig szófogadó, jó kislány leszek, papa.

Ági ugyan félig-meddig se állta a szavát, de madárház hamarosan három is függött a kertben. EGy a diófán, egy a körtefán és egy a legterebélyesebb mandulafán. A házak elé etető is szolgált. Ezeket millió veréb és jó pár tucat cinke látogatta. Sőt: egy szarka is beszokott hozzánk, bizonyos Szervác-Bonifác, és Kipi-Kopi Doktor is hűséges maradt hozzánk kedves családjával egyetemben.  Csak épp a felajánlott lakás nem kellett neki, hiába hívta föl ebben az ügyben telefonon többször is Ági, és engem is hiába nyaggatott újra és újra, mondván:

– Intézkedj, miért nem intézkedsz, papa?!

Hány éve is ennek? Magam is alig hiszem el: idestova nyolc! Madárház már csak egy függ a kertben, a Kipi-Kopi Doktor ivadékai azonban mind a mai napig hűségesek hozzánk. Akár fú, akár esik, reggel hat óra tájban- csik-csik-csik- surrogva jönnek, és minden fát tüzetesen megvizsgálnak.

És – ó, igen! – Kleofás is megvan. Annyira meg, hogy az idén – aszály ide vagy oda – földig húzta ágait a gyümölcs. Belakott belőle untig Ági, be a legkedvesebb barátnője, Hajni és be a rigók is, sárgák és feketék egyaránt. Hangos is tőlük a kert, de még a szoba is, ahol e sorokat írom.

Nem tévedek? Nem bizony! Ezek a betyárok engem is csúfolnak:

-Huncut az író! Huncut az író! Tilió!

 

 

 

A hinta meg a körtefa – népmese

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy öreg gazdaember. Annak az öreg gazdaembernek a kertjében volt egy körtefa, s azon a körtefán szép nagy körték termettek. A szomszédjának keskeny udvara volt, az istálló jó hátul volt, éppen a körtefa iránt.

Annak a szomszéd embernek volt egy olyan nyolcévesforma huncut fia. Annak a gyereknek mindig valami komiszságon járt az esze. Legjobban szúrta a szemét, hogy mennyi körte van az öregember körtefáján. Egyszer, amikor átlesett a kerítésen a gyerek, látta, hogy az öregember ott fekszik a körtefa alatt hanyatt, a kalapja a szemére van téve, s a pálcája, amivel sétálgatott, mellette.

Csábította a körte nagyon a gyereket, nem nyughatott. Gondolkozott, töprenkedett, hogyan juthasson ő oda, hogy azokból a körtékből egyék.

Végül is kitalálta. Elment, megkereste a kenderkötelet, amelyikkel az apja kötötte le a szénát a szekéren, s a csűrgerendára felkötötte a kötelet, úgy csinált hintát magának.

A hinta olyan hosszú volt, s az udvar olyan keskeny volt, hogy ha ő felült a hintára, és hajtotta magát, akkor a hinta éppen odaért a körtefához. Ahányszor odaérkezett, leszakított egy körtét, s amíg visszament, beletette a zsebébe. Megint hajtotta, mikor odaért, leszakított egyet, visszament, betette a zsebébe. Két jó nagy zsebe volt. Addig mind hajtotta a gyerek a hintát, amíg megtöltötte a zsebét körtékkel.

Na de a kötél vásott volt, s a gyerek is megnehezedett a sok körtétől. Mikor legközelebb meghajtotta magát, s éppen odaérkezett a körtefához, hát elszakadt a kötél, s – zsuppsz! – a gyerek leesett. Éppen rá az öregemberre.

Az öregember felszökött, s látta, hogy a gyereknek tele a zsebe körtével. Fogta a pálcáját, s jól rávert a gyerek fenekére. A gyerek így elszabadult az öregember kezéből, kifutott az utcára. Hát az utcán éppen vásár volt. Megállott a hídon, tapogatta a fenekét, s ezt gondolta:

„Hát megnövök én még, s akkor visszaadom annak a kapzsi öregnek, amit kaptam.” S ki tudja, még miket gondolt.

Ahogy ott tűnődik a gyerek, hát éppen arra járogatott egy ember léggömbökkel. Sok léggömb volt összekötve, úgy vitte őket az ember, s árulgatta.

Közben odaérkezett a kocsma elé az ember, ott volt egy karfa. Gondolta, megköti a léggömböket a karfához, s bemegy, hogy igyék egy deci pálinkát. A gyerek látta, hogy az ember megkötötte a léggömböket, s azt is látta, hogy bement a fogadóba. Hamar odafutott, s eloldta a léggömböket.

Az ember, mikor a szájához tette a kocsmában a decist, hogy megigya a pálinkát, hát csak a felét tudta meginni, mert akkor látta, hogy egy gyerek eloldja a léggömböket. Úgy a kezében a decissel futott ki, nem itta meg egészen a pálinkát, mert tudta, hogy olyan erősek a léggömbök, hogy a gyereket, ha eloldja őket, elrepítik.

Mire odaérkezett az ember, hát a gyerek már a levegőben volt, mert eloldotta a léggömböket. Utána kapott az ember, de nem érte el a gyerek lábát. Elvitték a léggömbök a huncutját. A szegény gyerek megijedve tartotta, tartotta egy darabig a léggömböket, de hamar elfáradt a keze, s eleresztette.

Szerencséjére egy asszony a hídon egy nagy kosár tojást árult, s éppen arra a kosár tojásra esett a gyerek. Az összes tojás pocsékká ment, de neki magának nem történt semmi baja. Megfogta az asszony, jól megdöngölte a gyereket, s addig nem eresztette el, amíg oda nem jött az apja s az anyja, s meg kellett hogy fizessék a tojásokat. Jött a léggömbös ember, az is tartotta a tenyerét, meg kellett hogy fizessék a léggömböket is.

Hát a szülei megszidták a gyereket alaposan, de magukban örültek, hogy se keze, se lába nem törött, semmi nagyobb baja nem történt. Kifizették az asszonynak a tojásokat s az embernek a léggömböket, az öregnek a körtéket, aztán éldegéltek tovább, s máig is élnek, ha meg nem haltak.

Nyomtass őszi gyümölcsös színezőket a gyerekeknek!

Legyél a Játéktár tagja!

 

Mester Györgyi: A pillangófa

 

A kis vadcseresznye igazán véletlenül, afféle „talált gyerekként” került az erdőbe.

Élete kezdetén, egy öreg gyümölcsfa alatt lelt rá a nagy étvágyú seregély. A fűben szanaszéjjel heverő, utolsó, elfonnyadt szemek közül csippentette fel a csőrébe, s röpült vele a magas égbe, majd leszállt az erdőnek egy bokros részén, hogy avatatlan szemek elől rejtve, nyugodtan csemegézhessen belőle. Csipegette, vagdosta a csőrével, majd amikor már nem talált rajta ennivalót, otthagyta és továbbállt.

A következő napokban a júniusi eső alaposan megáztatta a talajt, s az immár lecsupaszított
magocska beágyazódott az erdő földjébe.

Telt-múlt az idő, s a borsónyi kis mag megrepedt, apró hajszálgyökerei maguknak utat keresve fúródtak a porhanyós talajba. A gyökerek lefelé törekedtek, mintha látogatást akarnának tenni az anyaföld mélyében, a vékonyka zöld szár pedig fölfelé, a világosság felé húzódzkodott.

Eleinte vaskosabbak voltak nála még a gaz, s az erdei gyomok szárai is, azután lassan megerősödött. Törzse előbb hajlékony botocskához, majd seprűnyélhez vált hasonlatossá, később gyermekkar vastagságúra hízott. Sudár, egyenes tartása lett, de semmi több.

Csenevész törzsével, össze-vissza nyújtózkodó barna ágacskáival senki nem vette komolyan.
Igazán fel sem tűnt az ember magasságú gazban, s amikor még ki is levelesedett, teljesen beleolvadt a környezetébe.
Szégyenkezett miatta eleget. Színtelen kis jöttmentnek érezte magát, akit éppen csak megtűrnek a nagyok, és attól félt, talán nem is nő tovább. Főként attól tartott, hogy soha, semmivel nem fog kitűnni az erdő aljnövényzetéből, a cserjék áthatolhatatlannak tűnő, zöld paravánt alkotó sűrűjéből.

Szomorú kis életébe csupán a szomjoltó, langy tavaszi esők, a nyári szél tikkadtságot hozó forrósága, s az őszi dér hoztak némi változatosságot, na meg az első hó bársonyosan puha érintése, mely habkönnyű fehér palástként borult gyönge vállaira.

Még a rovarok is elkerülték. Az éltető napfény csak akkor jutott el hozzá, amikor ősszel lehullott az őt körülvevő, hatalmas felkiáltójelként fölébe magasodó gyertyánok és bükkök lombja, vagy ha a viharos szél megtáncoltatta, kedvére hajlítgatta a szálas faóriások koronáját.

Csendben, esemény nélkül teltek a napjai, szelek szárnyán gyorsan röpült az idő. Nem sok minden változott a környezetében. Az idő múlását csupán azon érzékelte, hogy egyszer
kibújtak a zöld levelei, azután meg mind lehullottak.

Nagy ritkán kidőlt egy-egy öreg fa, vagy új madárcsalád fészkelt a vastagabb ágakra, s ez így ment évről évre.

Egy tavaszon azonban, amikor a természet is még csak ébredőben volt, váratlanul új érzések kerítették hatalmukba. Az első napsugarak, mint ilyenkor mindig, jólesőn melengették ágait, rajtuk azonban, a szokásos, hosszúkás levélrügyek mellett, kis göböcskék kezdtek kinőni.

Először azt hitte, valamiféle kór támadta meg, de fájdalmat nem érzett, a levelei ugyanúgy
zöldültek, mint korábban, s a gyökerei sem lazultak meg, sőt, talán még jobban kapaszkodtak, szilárdan kötötték őt a földhöz.

A kis képződmények egyszer csak hasadozni kezdtek. Sajnálta, mert már elfogadta a létüket, hozzászokott a látványhoz, amitől egy kicsit végre ő is más lett. Most azonban úgy tűnt, kifakulnak, elhalnak majd lehullanak, hogy részévé váljanak az erdő humuszos talajának. Már előre félt attól, hogy megint ugyanolyan jellegtelen lesz, mint azelőtt volt. Nehezen, de próbálta elfogadni az elfogadhatatlant.

A nagy, tüzes golyóbis napról napra melegebben sütött, beköszöntött az igazi tavasz. Egy reggel arra ébredt, hogy valami megváltozott körülötte. Mintha megint leesett volna a hó. De az nem lehet, ilyen meleg hajnalokon már nem szokott hó esni, legfeljebb eső! Akkor pedig valamiféle hófehér lepkeraj pihenhetett meg az ágaimon – gondolta -, bár a szárnyukat egyáltalában nem rezegtették, és amikor kicsit próbaképpen megrázkódott, egyetlen egy se
rebbent fel közülük.

A fehér pillangóhadat jobban szemügyre véve észrevette, van közöttük, amelyik még csak félig bújt ki a gubójából. Az meg hogy lehet? Ilyet se látott még, amióta világ a világ! Hirtelen ráismert az előző nap még csak hasadozó, zöld kis gömböcskére, vagyis hogy abból is félig kibújt egy pillangó. De hiszen akkor ő egy pillangófa!

Miközben ezen morfondírozott, zümmögő hang hallatszott, és egy sárgacsíkos, pihén pihés kis rovar telepedett a fehér pillére.

– Nem mész onnan – rivallt rá -, hagyd békén a pillangóimat!

– Micsodáidat?! – ámult el a méhecske. Aztán hirtelen rájött. – Te buta kis vadcseresznyefa. Nincs neked pillangód egy se, de csodaszépen kivirágoztál. Biztosan ezek az első virágaid, azért nem ismerted fel őket. Légy büszke magadra, te vagy itt a legszebb!

A kis vadcseresznyefát kimondhatatlanul jó érzés töltötte el. Megdicsérték, szépnek tartják, talán mégsem olyan haszontalan jószág ő. A nap folyamán egyre több méhecske dongta körül, és ő boldogan tárta ki előttük virágai kelyhét, s csak adakozott, adakozott.

A körülötte lévő hatalmas, öreg fák is mintha meghajtották volna felé a koronájukat, elismerésük jeléül, s a játékos kedvű szél is azt susogta a fülébe: nagyra nőj kicsi fácska, te vagy itt a legszebb!

Mire az üde tavaszt felváltotta a meleg nyár, a kis fa hófehér virágai helyén piros, később
feketébe hajló apró cseresznyeszemek jelentek meg.

Többé magányos sem volt. Látogatták a madarak, s az erdő apró rágcsálói is bele-belekóstoltak a földre hullott keserédes csemegébe.
Színes bogyóival a zöld paraván élő dísze lett a kis fa. Beköszöntött az ősz, és tarkabarka,
sárgáspirosan zöldesbarna leveleivel ő megint csak felhívta magára a figyelmet.

A tél múltával aztán alig győzte kivárni, hogy újra csókot leheljen ágaira az első tavaszi nap,
virágot bonthasson, s a bolondos szél erdő szerte hírül adja: kivirágzott a kis vadcseresznyefa, és már megint ő a legszebb…

március 15. az óvodában

Olvass még több csodaszép történetet „A pillangófa és más mesék” c. könyvben!

 

Rónay György: Mese a gesztenyefáról

 

Add kezed, kis Tamáska,
indulunk a nagyvilágba.
Nem az egész nagyba persze:
épp csak ide le a kertbe.
Apró vagy még, kicsi lábad
nagyobb útba belefárad,
amellett a kapun innen
éppen elég csoda minden
( egyelőre legalább).
Nézd például ezt a fát.
Honnét került a kertünkbe?

Tán a felhőkből repült le
levélszárnyon, a magasból,
vagy a földből kelt ki magból,
és sok hosszú éven át
nőtt és terjedt mind tovább,
mígnem ilyen terebélyes,
ilyen magas, ilyen széles,
ilyen lombos, ilyen ágas,
ilyen fényes, ilyen árnyas
óriás lett: mintha sátor
volna, csupa lombból, ágból,
mely ha nagyon tűz a nap,
megvéd tőle s árnyat ad?
Jó alatta, hűs alatta:
ez az égigérő nagy fa.
Tenyér minden levele,
s neve is van: GESZTENYE.

Ez a nagy fa, kis Tamás,
égig érő fura ház.
Nem forog bár kacsalábon,
S egy helyben kell álldogáljon:
az is merő csoda már,
hogy féllábon is megáll,
s el nem ejti azt a sok-sok
súlyos ágat, lomha lombot
s izgő-mozgó, ki-be járó,
fúró, faragó, kalapáló,
kalimpáló sereget,
aki szállást benne vett.
Ki vett? Nézzük sorra végig,
aljától a tetejéig.

Gyere Tamás, közelébb,
nézd előbb a fa tövét.
Már a gyökér, már a kéreg
csupa mozgás, csupa élet.
Látod mennyi út meg ösvény
Visz a földtől a fa törzsén
fölfelé az ágakig,
s hogyan jár-kel, szalad itt
az a sok kis fekete
bogár föntről lefele,
lentről meg fölfele rajta?
Jól jegyezd meg: ez a HANGYA.
Őröl, farag, fú, nyüzsög mind:
az övék a fán a földszint.

Most pedig kis Tamáska, nézz fel
oda, ahol a fa széjjel-
tárja fölénk hűvös árnyát
ontó sok hatalmas ágát:
az az első emelet-
ott laknak a VEREBEK.
Most tanyájuk csöndes éppen,
mert nincs otthon egy veréb sem:
délelőtt van,és ilyenkor
mind vadászik vagy csatangol,
porban fürdik, csipeget,
magot morzsát, egyebet-
szóval pillanatnyilag csönd van.
De ha majd a nap
lassan alkonyatra hajlik,
lesz zsibongás, lárma, harc itt,
csivogás, csiripelés,
hogy csak úgy zeng az egész
nagy fa tőle, míg csak el nem
ülnek végre.

Most a csendben,
kicsit följebb, hallod? Ott
-kopp! Kopp! – valaki kopog.
Ki kopogtat? Ki kopácsol?
Meglessük, ha jól vigyázol.
Most kibukkant! Most a fán
körbekúszik szaporán,
kopog kemény csőre, mellén
szivárványló tarka mellény,
koppint, és a beteg kéreg
alól kiszedi a férget.
Gyorsan dolgozik, hamar jár:
fák doktora ő – a HARKÁLY.
Hopp! most eltűnt. Észrevette,
hogy figyeljük. Lesz helyette,
sose búsulj érte, más
látnivaló, kis Tamás.

Nézd meg például ott, odább,
még följebb, egy öreg ág
hóna alól egy kecses
kis madárka: CINKE les.
Felénk kandikál, de nyomban
el is rejtőzik a lomban.
Tőlünk ijedt meg talán?
Nem. Valaki jár a fán!

Levél rebben, itt-amott
ág hintázik, gally ropog,
s egyik ágról másik ágra
mintha fürge labda szállna,
vagy egy gyors kéz hajigálna
egy barna gombolyagot.
Bozontja van? Vagy uszálya?
S mit dobál le? Mi az ott?
Jobbra szökken, balra villan:
ezen a fán MÓKUS is van!
És még mi van? A magasból
bánatos hang: VADGALAMB szól,
s azt is nézhetnénk, ahogy
gallyra hálót sző a PÓK,
s még mi mindent! – mert Tamáska,
mondtam, ez az óriás fa
egészen az égig ér,
s a fél világ belefér.
Óriás ház, égig érő.
Élnek benne- s ő is élő.

Hogyan él? – ezt kérdezed?
Ezt is elmondom neked.
Tavasszal tán nincs is szebb fa:
Minden ága csupa gyertya,
gyertyavirág minden ága,
világít az éjszakába.
Később, mikor itt a nyár,
az egész fa lombban áll,
s ahol a sok gyertya égett,
nevel zöld kis sünikéket.
Lesz azokból őszre aztán
sok-sok szúrós gömb a nagy fán:
pattan héjuk, ha megértek,
s kiejtik a gesztenyéket.
Barnul akkor a lomb zöldje,
Kívánkozik le a földre
s hullton hull a levél.
Mire beköszönt a tél,
nincs, csak a fa puszta váza:
Szigorúan, feketén
VARJÚ ül a tetején
s rekedt hangon mondja: kár.

Kapja magát, tovaszáll.

 

Tordon Ákos: Az erdő és az őz

 

Volt egyszer egy csengő-bongó rézerdő. A rézerdőben rézfüvet legelészett egy réz-szőrű őzike.

-Hallod e-, te réz-szőrű őzike – szólította meg a rézlevelű galagonyabokor-, miért éred be rézfűvel, amikor a csengve-csengő, bongva-bongó ezüsterdőben ezüstfűvel lakhatnál jól?

-Igazat mondasz, rézlevelű galagonyabokor! – kapta fel a fejét a réz-szőrű őzike. – Bizony, ostoba lennék, ha nem fogadnám meg a tanácsodat!

S azzal egyenest az ezüsterdőbe iramodott. Ezüstfüvet legelt, réz-szőrét hullatta, ezüst nőtt a helyébe, s amikor újra legelészni kezdett, megszólította az ezüstlevelű galagonyabokor:

-Hallod-e, te ezüstszőrű őzike, miért éred be ezüstfűvel, amikor a csengve-csengő, zengve-zengő aranyerdőben aranyfűvel lakhatnál jól?

-Igazat mondasz, ezüstlevelű galagonyabokor! – kapta fel a fejét az ezüstszőrű őzike. – Bizony, ostoba lennék, ha nem fogadnám meg a tanácsodat!

S azzal egyenest az aranyerdőbe iramodott. Aranyfüvet legelt, ezüstszőrét hullatta, arany nőtt a helyébe, s amikor újra legelészni kezdett, így szólt hozzá az aranylevelű galagonyabokor:

-Hallod-e, te aranyszőrű őzike, miért éred be aranyfűvel, amikor a madárfüttyös zöld erdőben zöld fűvel lakhatnál jól?

-Igazad van, aranylevelű galagonyabokor – kapta fel a fejét az aranyszőrű őzike. – De merre lelem a madárfüttyös zöld erdőt?

Az aranylevelű galagonyabokor megrázta aranyágát:

-Nem tudom. De ha keresni fogod, bizonyosan megtalálod.

Ettől kezdve megkeseredett az aranyfű az az őzike szájában. A zöld fűre vágyott, s ezért jártában-keltében, hegynek föl, völgynek le, egyre csak a madárfüttyös zöld erdőt kereste. De madárfütty helyett mindenütt csak az aranylevelek hol hangosabb, hol halkabb csilingelését hallotta.

A világban hamarosan híre kelt az aranyszőrű őzikének. A földkerekség minden tájáról űzőbe vették a leghíresebb vadászok.

-Rejts el, erdő, aranyerdő! Rejts el engem! – rimánkodott az aranyszőrű őzike. De az aranyerdő nem rejtette el. Vad iramban, akárha szárnya nőtt volna, szinte repülve menekült az ezüsterdőbe. Aranyszőre csillogott-villogott az ezüstfák között.

-Rejts el, erdő, ezüsterdő! Rejts el engem! – rimánkodott. De az ezüsterdő sem rejtette el. Vad iramban, akárha szárnya nőtt volna, szinte repülve menekült a rézerdőbe. Aranyszőre a napnál is jobban ragyogott a réztörzsű fák között.

-Rejts el, erdő, rézerdő! Kérlek, rejts el engem! – rimánkodott kétségbeesetten, de a rézerdő sem rejtette el. Vad iramban, akárha szárnya nőtt volna, szinte repülve menekült tovább a rézerdőből.

A vadászkedv-sarkallta, híres nagy vadászok sebes paripáikon nyargaltak utána gyors lábú kopóik segítségével. Űzték éjjel és nappal, kegyetlen, halálos hajszában, megállás nélkül, pihenés nélkül, kopár és ijesztő tájakon át. Nem volt se szeri, se száma a körülötte surrogva szálló kilőtt nyílvesszőknek.

Aztán egyszer újból erdőben jártak. Ebben az erdőben zöld volt a lomb, és zöld volt a fű.

-Ments meg, zöld erdő! Rejts el engem! – kérte kétségbeesetten a majdnem halálra űzött, kimerült őz. A zöld erdő ekkor kinyújtotta százezer ág karját: a vadászok, lovak és ebek megtorpantak a rengetegben. Nem vezetett ösvény, csapás. Nem volt több nyom. nem volt más, csak az ősvadon.

A kis őz megmenekedett. Aranyos szőre rozsdabarna lett, zöld füvet legelt, és a zöld erdő rejtekén élt, madárdalt hallgatott, és soha többé nem vágyott el onnan. Ma is ott él, és ott fog élni, amíg csak erdő és őz lesz a földön.

 

Fésűs Éva: A büszke tölgyfa

 

Volt egyszer a Köröskörül erdőben egy sudár, fiatal tölgyfa. Kék ég felé nyújtózkodott, lombjain át arany napfényt szitálgatott, és erős gyökerével a föld minden erejét magába szívta. Ő volt a legszebb az erdőn. A madarak vágyakozva nézték erős ágai hajlását, védelmező lombját. Szerettek volna rá fészket rakni, de a tölgyfa dölyfösen rázta magát.

– Hess innen, hangos népség! Nem leszek fészektartó! Szép koronám nem ilyenre termett. Hess, hess! Még a pihenő madárkát sem tűrte meg az ága hegyén, és ha olykor egy-egy tudatlan kis jövevény mégis próbálkozott rajta a fészekrakással, a büszke tölgy lerázta magáról a félig elkészült madárfészket. Őszidőben a mókusok vidáman felkapaszkodtak a derekára, és szépen kérték:

– Olyan éhesek vagyunk! Adj egy kis makkot! A tölgyfa akkorát reccsent mérgében, hogy a mókuskák ijedtükben majdnem lepotyogtak róla. Csak a hízelgő szél tudott befurakodni a lombjai közé. Annak a duruzsolását hallgatta reggeltől estig. Lassan mindenki elkerülte. Már az őz sem mert a kérgéhez törleszkedni. Igazán mondom, egyszer a saját szememmel láttam mellette kibújni egy gombát a földből, de amint észrevette, hogy hol van, gyorsan kalapot emelt, és elgyalogolt máshová. Képzeljétek!… már az árnyéka sem kellett senkinek! Egy darabig így is megvolt a tölgyfa. Hanem idővel az évgyűrűk vastagítani kezdték a derekát, és – tetszett vagy nem tetszett! – belebújt a kukac. Hosszú éjszakákon át kegyetlenül rágta. A tölgyfa hasogató fájdalmakra ébredt.

Tavasz volt akkoriban. Minden fa boldogan érezte magában az új nedvek keringését, csak a tölgyfa állt rosszkedvűen, magányosan, szárazon. A féreg egyre jobban gyötörte.

– Ó, jaj nekem – sóhajtotta -, elpusztulok! Keserves nyögését meghallotta a közelben tanyázó mókusasszonyka. Tüstént abbahagyta fiacskái mosdatását. – Miért nem szóltál, hogy beteg vagy? – kérdezte sajnálkozva. – Mindjárt idehívom Harkály doktort! – Nem kell! Nem kell! – hadonászott a fa. – Biztosan bosszút állna rajtam, és összevagdalna a csőrével, amiért nem engedtem be az odúmba. – Ugyan, mit képzelsz? – csóválta a fejét a mókus, és azért is elfutott a harkályért.

Harkály doktor tüstént ott termett. Még pici, piros sapkáját sem vette le a fejéről. Nem sokat törődött a tölgyfa nyögésével. Végigkúszott rajta, körbekopogtatta, azután egy helyen megállt, és erős csőrét mélyen a kérgébe ütötte. – Megvagy, mihaszna férge!

Ügyesen kiemelte, és – volt nincs! – már el is tüntette éhes kis begyében. A tölgyfa felsóhajtott:

– Jobban vagyok!

Körös-körül őzek, mókusok leskelődtek, madarak figyelték, hogy mi lesz. Mindenki örült, amikor a doktor bekapta a kukacot. A tölgyfa pedig csodálkozva kérdezte: – Miért segítettél rajtam? Hiszen énrám mindenki haragszik!

Erre a körülállók kacagni kezdtek, és a harangvirágok összekoccantották fejecskéjüket.

– Ó, te tölgyfa!… Senki sem haragszik rád, hanem te haragudtál az egész világra!

Harkály doktor hozzátette:

– Beteg voltál, de most már meggyógyulsz. Orvosságot is rendeltem: sok vidámságra, madárdalra van szükséged.

– Meglesz! Meglesz! – kiáltották az állatok, és mindjárt körültáncolták. A tölgyfa nagyon sokáig nem tudott szólni, csak állt közöttük, szégyenkezve. Aztán egyszer csak gondolt egyet, és kitárta ág-karjait a madarak felé:

– Gyertek ide, hozzám!

Azok nyomban odasereglettek, és örömükben olyan vidáman kezdtek csivitelni, füttyögetni, énekelni, mintha mi sem történt volna.

 

Készíts nagyméretű őszi faleveleket, terméseket, gyümölcsöket a közös játékhoz!

Legyél a Játéktár tagja!

 

Szepesi Zsuzsanna: Az erdő hálája

 

Egyszer volt, hol nem volt, futóhomokon és zsombékon is túl, volt egy varázslatos erdő. Dús lombú fáin mókusok játszottak, üde zöld bokraiban madarak fészkeltek. Tisztásainak harmatos füvét őzikék legelték. Virágok és gombák tarkították finom földjét. Csoda volt ott az élet, s bölcs uralkodója nagyon vigyázta minden értékét. Ha kirándulók vetődtek arra, sosem verték fel az erdő csendjét, nem zavarták meg lakóinak nyugalmát. Ők is átélték a csodát, jól érezték ott magukat.

Az erdő minden lakója boldog és elégedett volt, kivéve az öreg erdőkirály egyetlen leányát. Őt rettenetesen zavarta a hajnaltól zengő madárdal. Szobája ablaka alatt az őrök feladata csak az volt, hogy elhessegessék onnan a dalolni kezdő kismadarakat.
A leány nem szerette a virágokat sem, nem is sétált ki soha a virághímes tisztásokra. Ha meg játszadozó mókusokat látott, egyenesen rosszul lett. Nagy bánata volt ez az erdőkirálynak.

– Milyen uralkodó lesz ebből a leányból? – sóhajtotta egyre gyakrabban. – Mire hagyom itt e kedves alattvalókat? – aggodalmaskodott.

Aggodalma nem is volt alaptalan, mert leánya titokban már megfogadta, amint trónra lép, a maga elgondolásai szerint rendet teremt az erdőben. Az öreg király csupán abban bízott, hogy még életében talál valami jóravaló férjet a lánynak. Olyat, akinek továbbadhatja szépséges birodalma szeretetét, bölcs kormányzását reá bízhatja.

Egy hideg télen azonban búcsút mondott az életnek, s mire kitavaszodott, leánya elfoglalta helyét a trónon.

Boldogan kezdte hát átformálni a csodavilágot saját kénye szerint. Kitiltotta a madarakat az erdőből, hogy csend legyen végre. Elűzte a virágokat is. Még a bokrok alatt szerényen megbúvó ibolya is elköltözött, annyira árva lett szegény. Aztán a kirándulók sem jöttek már. Minek is jöttek volna, hiszen csak mérges gomba termett az avarban. A tisztások füve meg derékig ért, annyira elvadult az őzikék nélkül. Elárvult az erdő, a lány mégis jól érezte magát benne, mert lelke nem volt érzékeny a szépre.

Hanem egyszer nagy baj történt! A szomszéd birodalom hernyói neszét vették, hogy a csodaerdőben már nincsenek madarak. Ott nem kell rettegni, hát átköltöztek családostul, s szabadon nekiláttak a lombok pusztításának. Gyorsan fogyott az üde levél, hisz nem kellett óvatoskodniuk, nem járt arra ellenség! Rigó, pinty, cinege már mind elköltözött. Így egy reggelen a királylány megrettenve fedezte fel, hogy kertjében nyoma sincs az árnyat adó lomboknak.
Rohant az erdőbe. Bizony, ott is jócskán hiányzott a levél. Csupasz ágak meredtek szomorúan az ég felé. Most aztán megsajdult a leány szíve! Talán életében először sírva fakadt. Lerogyott egy csupasz lombú fa alá, s csak sírt-sírt keservesen.

Ömlő könnyei átáztatták az avart, ami alól kidugta fejét egy csöpp harangvirág. Nem is tudni, hogy maradhatott ott, de jól megbújt a puha avarban. Furcsa volt azonban neki a hang, hát előmerészkedett. A lány máskor dühösen eltaposta volna, de most ujjai közé fogta a szép kis kelyhet.
Valami csodálatos melegség kezdte átjárni ettől az érintéstől. Miközben elsuttogta a virágocskának, mennyire bánja már gonoszságát, szíve megtelt vágyakozással. A kis virág megsajnálta a lányt.

– Énekelj! – tanácsolta neki csengő hangon.

A királylány megfogadta a tanácsot, s nekiveselkedett. Nehezen indult a dal, hiszen sosem szerette az ilyesmit. Aztán mégis, egyre szebben, egyre csengőbb hangon énekelt. Énekelt egész álló nap, míg bele nem fáradt.

Dalát elvitte a szél hetedhét határon túlra, ahol meghallották az éppen nyugovóra térő énekesmadarak. Nosza, szárnyra keltek, s másnap nekiláttak a nagy munkának. Eltakarították a sok hernyót, miközben a megmaradt lombok közé fészkeltek újra. A királylány minden áldott nap kiszaladt az erdőbe, énekével biztatta a madarakat. Mire új tavasz jött, teli reménnyel leste a fákat, bokrokat: rügyeznek-e?

Azok meghálálták a segítséget, örömmel vették, hogy uralkodójuk belátta, óvni kell az erdőt. Olyan szép lombot eresztettek, hogy még az öreg király is megcsodálta volna.

Újra élet költözött a megmentett fák közé, a hibájából okuló leány pedig bölcs uralkodójukká vált. Úgy szerette a természetet, hogy vigyázta minden értékét!

Mese forrása

 

Az almafácska

 

Meséljétek el ezt a régi diafilmet – talán még te is emlékszel rá gyermekkorodból 🙂 Itt találod a mesét.

 

 

Itt is találsz még meséket a természetről:

Mesék gólyáról, fecskéről

Mesék a napocskáról

Mesék tavaszi virágokról

Mesék a Föld napjára

Ismerkedjetek játékosan a madarakkal és a fákkal!

Nézd meg a Játéktár játékait!

Tudd meg, hogy melyek óvodás gyermeked legfontosabb képességei, amelyek fejlődésére szülőként nagyon fontos odafigyelned!

Olvasd el az egyszerű tippeket, amelyeket tehetsz érte a mindennapokban!