A gyerekek sokfélék – ügyesek, okosak, játékosak, bolondosak, viccesek, kedvesek és néha makrancosak, vagy éppen hisztisek, dühösek, elkeseredettek. De abban egyformák, hogy ugyanúgy vágyják a szeretetünket, a kedvességünket, simogatásunkat, törődésünket – akkor is, ha éppen az ellenkezője látszik rajtuk. Persze sokszor kihoznak minket a béketűrésből, előfordul, hogy rossz fát tesznek a tűzre – és ezeknek a helyzeteknek rendszerint konfliktus a vége. Az alábbi történetek főszereplői is csintalan gyerekek, akiknek a történetében végül mégis minden jóra fordul! Mesék csintalan gyerekekről.
Szepes Mária: Péterke verekedni akar
Egyszer, amikor Tamara látogatóban volt Panninál, átjött hozzájuk játszani Péterke is.
A két kislány szép babalakást rendezett be az asztal alatt, de Péterke azt ajánlotta, csináljanak inkább valami izgalmas dolgot. Például bombázzanak le mindent a szobában. Hiába ellenkeztek, Péterke már el is kezdte a bombatámadást. Dominókat vagdosott az asztal alá.
– Ez nem jó játék – tiltakozott Panni. – Rendezzünk be inkább egy iskolát.
De Péterke nem akart iskolásdit játszani, hanem felállította a padlón Panni főzőedényeit,
amelyek szerinte hadihajók voltak. És a hadihajók óriási tengeri csatát vívtak egymással.
Péterke egy főzőkanállal célba vette a vezércirkálót, és tele torokból kiáltozott:
– Piff! Puff! Tátátátá… bumm! Bumm!
Ez a robbanásokat jelentette. A hajók azután sorra süllyedni kezdtek.
– Ilyen butát mi nem játszunk! – mondta Panni.
– Mi valami békéset akarunk játszani – jelentette ki Tamara is. – Építsünk kis házakat
az építőkockákból! Varrjunk ruhákat a babáknak! Főzőcskézzünk!
– Á! Az unalmas! Játsszunk akkor dühös embert! Lökdössük egymást, és verekedjünk! – követelte Péterke.
– Nem fogunk verekedni. Mi ketten nem akarunk verekedni. Te csak verekedj
és bombázz magadban! – mondták a kislányok.
– Egyedül nem tudok verekedni! – duzzogott Péterke.
A lányok azonban kitartottak a szelíd játékok mellett. Péterke végül is kénytelen volt azt játszani, amit Tamara és Panni kívánt. Sőt, anélkül, hogy észrevette volna, egészen belemelegedett az áruházasdiba, és nagyon jól érezte magát.
– Ugye, verekedés nélkül is jól lehet játszani? – kérdezte Panni.
– Igen – ismerte be Péterke.
Attól kezdve gyakran játszottak hármasban.
Noszov: A savanyú cukor
Édesanya el akart menni hazulról, s azt mondta Misának:
– Misa, én elmegyek, viseld jól magad. Ne rosszalkodj, amíg nem leszek itthon, ne nyúlj semmihez! Ha jó leszel, kapsz egy szép, nagy, piros savanyú cukrot.
Édesanya elment. Misa eleinte jól viselte magát: nem rosszalkodott, semmihez sem nyúlt. Aztán később is csak a tálalóhoz tolta a széket, felmászott rá, és kinyitotta a szekrény ajtaját. Csak állt a széken és nézegette, mi van a tálalóban. Közben az járt a fejében:
” Igazán nem nyúlok semmihez csak nézegetek.”
De a tálalóban ott állt a cukortartó. Misa kivette, és az asztalra tette. „Csak megnézem, nem nyúlok semmihez. ” – gondolta magában. Levette a cukortartó tetejét, legfelül valami piroslott.
„Ahá – gondolta Misa – hiszen ez savanyú cukor. Bizonyára az, amit anyuka nekem ígért.”
Bedugta kezét a cukortartóba, és kivette a savanyú cukrot.
– Hű, de nagy! – mondta. – Biztosan édes is!
Megnyalta a cukrot, s azt gondolta magában: „Szopogatom egy kicsit, aztán visszateszem.”
Szájába vette, szopogatta, időnként megnézte, mennyi van még belőle. Még mindig soknak találta. Végül is a savanyú cukor olyan pici lett, mint egy gyufaszálacska. Ekkor aztán visszatette a cukortartóba. Ott álldogált tovább, ujjait nyalogatva, nézte a cukrot, s arra gondolt:
„Megeszem az egészet, úgyis nekem adná anyuka, hiszen jó vagyok, semmi rosszat nem csinálok.”
Fogta a cukrot, bekapta, a cukortartót meg vissza akarta tenni a helyére. Két marokra fogta, de ragadt az ujja, és zsupsz, leejtette. A cukortartó kettétört, s a cukor mind szétgurult. Misa megijedt. „Jaj, mit fog szólni anyuka!” Fogta a cukortartó két darabját, egymáshoz illesztette. Nincs olyan nagy baj, úgy marad. Nem is látszik, hogy eltört. Visszarakosgatta a cukrot, rátette a tetejét, és óvatosan a helyére tette. Végre hazaérkezett anyuka.
– Na, hogy viselted magad?
– Jól.
– Derék gyerek vagy. Tessék, itt a cukrod!
Édesanya kinyitotta a tálalót, és a cukor mind a földre potyogott.
– Hát ez meg mi? Ki törte el a cukortartót?
– Én nem! Magától törött el…
– Ú-úgy! Szóval magától törött el. Hát ez igazán érthető! És a savanyú cukor hová lett?
– A savanyú cukor? A savanyú cukor? …Azt megettem. Nagyon jól viseltem magam, hát megettem.
Prücsök és a rosszaság
Egyik Délután Prücsök a nagyinál volt, ahol rajzolni lehetett… volna. De Prücsök nem rajzolni, hanem szaladgálni akart a lakásban. A nagyi pedig nem bírt vele: hiába kérte, hiába csitította Prücsök szélvész királykisasszony üzemmódban volt, amit nem lehetett megállítani, legfeljebb valami nagyobb eséssel vagy Apával.
Apa ugyanis még ezzel a királykisasszonnyal is bírt: egyszerűen elkapta a derekánál és felemelte, így aztán hiába motolláztak a lábai: nem ment sehová.
– Nézz a szemembe. – kérte ilyenkor Apa, egészen szelíden.
Annyira, hogy a kislány abba hagyta a fejrázást, a kalimpálást és a szemébe nézett. Ezzel az egymás szemébe nézéssel pedig létrejött közöttük valamiféle kapcsolat, Prücsök megérezte, hogy a nagy és bizonytalan világban, amiből ki akart rohanni még az előbb, van egy biztos pont, vagy még inkább: egy biztos szempár.
Apa ölelésében el lehetett veszni, de nem úgy, mint egy idegen erdőben, reménytelenül, hanem úgy ahogy otthon lehet bekucorodni egy sarokba, hogy ott is vagy, meg nem is, te bárkit elérsz, de téged senki sem zavar.
Szóval Prücsök szaladgált, zajongott, csapkodott, a nagyi pedig nem bírt vele.
És aztán egy ponton eltört a váza. Nem direkt volt, de nem is véletlenül, valahol a kettő határmezsgyéjén, ott, ahol általában a gyerekek által okozott upszik történnek.
Prücsök azonnal megállt, bele fagyott a szusz is… szerette volna, ha most a nagymama kiabál vele és megszidja, de a nagymama nem szólt semmit, csak hozott egy seprűt és felsöpörte a cserepeket. Kicsit talán sírt is.
A kislány nem tudta, hogy honnan való volt a váza, csak arra emlékezett, hogy mióta ő ide járt, az mindig ott állt a polcon, nem tudta azt sem, hogy mit jelent az, hogy „Herendi porcelán”, csak azt látta, hogy nagyon apró darabokra tört szét, nem tudta azt sem, hogy mit jelent az, hogy egy tárgy „értékes”, de sejtette, hogy a nagyi nem az ára miatt lett szomorú, hanem valami sokkal mélyebb dolog miatt, mert a nagyi nem egy vázát veszített el ezzel a lendülettel, hanem egy emléket.
Olvasd tovább a mesét ide kattintva!
Annie M. G. Schmidt: Szutyoksári
Volt egyszer egy kislány, úgy hívták, hogy Szutyoksári. Azért kapta ezt a nevet, mert állandóan szutykos volt, maszatos a képe, ragacsos a keze. Csak akkor volt tiszta, ha éppen a kádból húzták ki. De fél óra sem kellett hozzá, Sári újra fülig koszos lett. Ezért aztán folyton-folyvást fürdött, ráadásul a kutyájával, Koszmókkal együtt, mert ő is állandóan piszkos volt.
Egyik délután, amikor Szutyoksári éppen végzett a fürdéssel, bement hozzá anyu:
– Kislányom, nemsokára vendégek jönnek! Bezárlak a szobádba, hátha úgy sikerül fél óránál tovább kibírnod, hogy össze ne koszold magad! Biztosan megérted.
– Nem, egyáltalán nem értem meg! – kiabálta Szutyoksári.
Olvasd tovább a mesét ide kattintva!
Pantyelejev: Nagymosás
Anyuka egyszer a piacra ment húsért és a kislányok egyedül maradtak otthon. Anyuka meghagyta nekik: jól viseljék magukat, ne nyúljanak semmihez, ne játsszanak a gyufával, ne másszanak fel az ablakdeszkára, ne menjenek ki a lépcsőházba, se ne bántsák a macskát. Megígérte, hogy mindkettőjüknek hoz egy-egy barackot.
A kislányok becsukták anyuka után az ajtót, feltették a biztosítóláncot is és gondolkozni kezdtek: ” Hát most mit csináljunk? Az lesz a legjobb – gondolták – ha leülünk rajzolni. ”
Elővették rajztömbjeiket meg a színes ceruzákat, asztalhoz ültek és rajzolni kezdtek. Többnyire barackot rajzoltak. Ezt, tudjátok, nem nehéz rajzolni: az ember kanyarít egy almaformát, piros ceruzával kiszínezi – és kész a barack. Később a kis Tamara megunta a rajzolást és azt mondta:
– Tudod mit? Inkább írjunk. Akarod, hogy leírjam a barack szót?
– Írd le! -mondta bori. A kis Tamara gondolkozott egy kicsit, aztán bólintott egyet, megnyálazta a ceruzát és leírta: parack. Bori is odabiggyesztett két-három betűt, amit már ismert. Később azt mondja Tamarocska.
– De én nemcsak ceruzával tudok, írni. Én tollal is tudok. Nem hiszed? Akarod, hogy írjak?
Bori megkérdezte:
– De honnan veszed a tintát?
– Ó, az annyi van apuka asztalán, amennyit csak akarsz!
– Igen ám – mondja Bori – de a mama nem engedte meg, hogy az asztalon kutassunk…
Tamara erre azt mondja.
-Hát aztán! Tintáról egy szót sem szólt. A tinta nem gyufa.
És Tamara beszaladt apuka szobájába, s kihozta a tintát meg a tollat. Írni kezdett. Tudott írni, de nem valami jól. Addig mártogatta a tollat, amíg felborította a tintásüveget. Az egész tinta kiömlött a terítőre. Pedig a terítő tiszta fehér volt, nemrég mosták. Megijedtek a kislányok. Bori majdnem leesett a székről.
– Jaj – szepegte – jaj…jajaj…mekkora tintafoltok!
A folt meg egyre nagyobb. Csaknem a fél terítő pacás már. Bori elsápadt.
– Jaj, Tamara, ezért kikapunk!
De Tamara maga is tudja, hogy baj lesz. Áll, csak áll, sírásra görbül a szája. De aztán gondol egyet, megtörli az orrát, s azt mondja.
– Tudod mit? Mondjuk, hogy a cica döntötte fel a tintatartót.
Bori erre azt mondja:
– Igen ám, de hazudni nem szép, Tamara!
– Azt én is tudom, hogy nem szép. De hát akkor mit csináljunk?
Bori erre azt mondja:
– Tudod mit? Inkább mossuk ki a terítőt.
Tamarának tetszett az ötlet. Azt mondja:
– Gyerünk. De miben mossuk ki?
Bori ezt feleli:
– Tudod, miben? A babafürdőkádban.
– Te buta! Hiszen a terítő bele sem fér a babafürdőkádba! Hozd csak ide a teknőt!
– Az igazi teknőt?
– Hát persze, hogy az igazit!
Bori megijedt.
– De Tamara, hiszen anyuka nem engedte meg…
Tamara azt feleli:
– A teknőről nem mondott semmit. A teknő nem gyufa. Hozzad csak, hozzad gyorsan!
A kislányok kiszaladtak a konyhába, levették a teknőt a szegről, a csapból vizet engedtek bele, s bevitték a szobába. Hoztak egy konyhaszéket. Rátették a teknőt. Bori elfáradt. Liheg. De Tamara nem hagyja pihenni.
– No – mondja – hozz csak szappant hamar!
Bori szalad. Hozza a szappant.
– Kékítő is kell. Hozz kékítőt is!
Bori kifutott kékítőt keresni. nem találja sehol. Visszaszalad.
– Nincs kékítő!
De Tamarocska már levette az asztalról a terítőt, s ereszti ám a vízbe. Bajos dolog a száraz terítőt a vízbe gyömöszölni. Mégis belegyömöszölte. Azután azt mondja.
– Nem kell a kékítő.
Nézi Bori, nézi, hát a teknőben egészen kék lett a víz. Tamara azt mondja.
– Látod, még jó is, hogy pacát ejtettünk a terítőre: most nem kell kékítő a mosáshoz. Egyszerre csak felkiáltott:
– Jaj, Bori!
– Mi történt?
– Hideg a víz.
– Hát aztán?
– Hideg vízben nem mosnak fehérneműt, csak öblögetnek.
– Semmi baj, akkor öblögessünk.
A kis Tamara szappanozni kezdi a terítőt. Aztán megsulykolta, ahogy illik. De a víz egyre sötétebb és sötétebb lett.
– No – azt mondja Bori – most már biztosan ki lehet csavarni.
– Lássuk csak – mondja Tamara. A kislányok kivették a terítőt a teknőből. De csak két fehér foltocska van rajta. A többi, az egész terítő – kék.
– Jaj- mondja Tamara- ki kell cserélni a vizet! Hozz gyorsan tiszta vizet!
Bori erre azt feleli:
– Nem hozok. Most hozzál te. Én is akarok mosni.
Tamara azt mondja:
– Hát még mit nem! Én csináltam a tintafoltot, én is fogom kimosni.
– Nem fogod! Most én mosok!
– Nem te mosol!
– De én mosok!
Bori sírva fakadt, s mindkét kezével belekapaszkodott a teknőbe. Tamara a másik végét fogta. A teknőm meg úgy billegett köztük, mint a bölcső vagy a hinta.
– Menj innen! -kiáltott Tamara. – Menj innen, mert becsületszavamra lefröcsköllek!
Bori erre megijedt, elugrott, elengedte a teknőt, amelyet Tamara ezalatt teljes erővel rángatott. A teknő billent egyet a széken és – le a földre! De most aztán igazán megijedtek a kislányok. Bori úgy megrémült, hogy még a sírást is abbahagyta. Az egész szoba csupa víz! A víz befolyik mindenhova, ahova csak lehet: az asztal meg a szekrény alá, a zongora alá meg a székek alá, a heverő meg az éjjeliszekrényke alá is. Még a szomszéd szoba felé is kis vízerecskék igyekeztek szaporán.
Egyszerre csak hallják a kislányok, hogy szól a csengő. Tamara elsápad, s azt mondja.
– Anyuka jön…
Bori is hallja. Még sápadtabb lett. Tamarára nézett, s azt mondja:
– No, most aztán lesz kapsz!
A bejáratnál meg még egyszer: csrrr! És újból: csrrr, csrrr!… Tamara azt mondja.
– Tudod mit? Mondjuk, hogy a macska borította fel a teknőt. Bori azt mondja:
– Nem, inkább tudod mit? Gyorsan töröljük fel a padlót.
Tamarának megtetszett a dolog.
– Gyerünk! Töröljük fel!
S a kislányok ide-oda futkostak. Tamara fogta a nedves terítőt, s neki a padlónak: törülni kezdte. Bori meg sürgölődik mögötte, mintha hozzánőtt volna. Izeg-mozog, s csak magában szepeg:
– Jaj! Jaj! Jaj!
Tamara azt mondja neki:
– Ne siránkozz, inkább a teknőt vidd ki gyorsan a konyhába!
A sápadt Bori kivonszolta a teknőt. Tamara meg azt mondja:
– A szappant is vidd ki.
– De hol a szappan?
– Hát nem látod? Ott úszkál a zongora alatt.
A csengő pedig újra rákezdi: csrrr!
– Úgy látszik, nincs mit tenni, menni kell. Megyek, kinyitom az ajtót, te meg, Bori, gyorsan töröld fel a padlót. De vigyázz, jól csináld, egy csepp víz se maradjon a földön.
– De Tamara, hová tegyem aztán a terítőt? Az asztalra?
– Buta! Miért az asztalra? Tudod, hová dugd? Dugd el jó mélyen a heverő alá. Ha megszáradt, majd kivasaljuk és felterítjük.
Tamara kiment ajtót nyitni. Nem szívesen ment. Remegtek a lábai. megállt az ajtónál, ácsorgott egy kicsit, hallgatózott, aztán sóhajtott egyet, s vékony hangon megkérdezte:
– Te vagy az, anyuka?
Anyuka belép s kérdi:
– Mi történt?
Tamara azt mondja:
– Semmi sem történt.
– Én már mindenfélét gondoltam: hogy tolvajok loptak el vagy farkasok faltak fel benneteket.
– Nem – mondja Tamara – senki sem falt fel minket.
– Hát Bori hol van? – kérdezi anyuka.
– Bori? A Bori…nem tudom, valahol ott…azt hiszem, a nagyszobában…Nem tudom, mit csinál…
Anyuka csodálkozva nézett Tamarára.
– Mondd csak, Tamara: miért olyan piszkos a kezed? Az arcodon is mindenféle folt van!
Tamara az orrához kapott.
– Semmi…Csak rajzoltunk…
– Ugyan már, szénnel, vagy piszokkal rajzoltatok?
– Nem – mondta Tamarocska – ceruzával rajzoltunk.
De anyuka már letette a kosarát és megy a nagyszoba felé. Belép, s látja, hogy a bútorokat elmozdították, minden felfordult a szobában, az ember azt sem tudja, hol az asztal, hol a szék, hol a kerevet, hol a kisszekrény…A zongora alatt pedig térden csúszkál Bori, csinál valamit és teli torokból bömböl. Anyuka megállt az ajtóban.
– Bori, kislányom! Mit csinálsz ott?
Bori kisandított a zongora alól.
– Én?
Szörnyű mocskos, az arca is piszkos, még az orra is foltos. Tamara nem hagyta válaszolni.
– Segíteni akartunk neked, anyuka, padlót mosni.
Anyuka azt mondja erre.
– Köszönöm szépen!
Aztán Borihoz ment, lehajolt s megkérdezte:
– És mivel mossa az én kislányom a padlót? – Megnézte, s a fejéhez kapott. – Uramisten! – mondja. – Nézzenek oda! Hiszen ez a gyerek zsebkendővel mossa a padlót!
Tamara azt mondja.
– Fuj, milyen buta!
De anyuka azt mondja erre:
– Hát ezt nevezitek ti segítségnek?
Bori pedig még hangosabban kezdett sírni a zongora alatt.
– Nem igaz, anyuka, mi nem segítünk neked! Felborítottuk a teknőt.
Anyuka leült a kisszékre.
– Még ez is! Miféle teknőt?
– Az igazit!
– De hát hogyan került ide az a teknő?
Mire Bori: – Terítőt mostunk.
– Miféle terítőt? Hol az a terítő? Miért kellett kimosni? Hiszen tiszta volt, csak tegnap terítettem fel!
– De véletlenül leöntöttük tintával.
– Ez egyre szebb lesz! Miféle tintával? Honnan vettétek?
Bori ránézett Tamarára.
– Apuka szobájából hoztuk.
– Ki engedte meg?
A kislányok egymásra néztek és hallgattak… Anyuka csak ült, gondolkozott, szomorkodott, és végül így szólt:
– Hát most mit csináljak veletek?
A kislányok sírva fakadtak.
– Büntess meg bennünket!
Azt mondja anyuka:
– Nagyon akarjátok, hogy megbüntesselek benneteket?
– Nem, nem nagyon.
– S szerintetek miért kellene megbüntetni benneteket?
– Biztosan azért, mert felmostuk a padlót.
– Nem, azért nem foglak megbüntetni benneteket.
– Hát akkor azért, mert mostunk.
– Nem, azért sem foglak megbüntetni benneteket. És azért sem, mert kiöntöttétek a tintát. Azért sem, mert tintával írtatok. De azért, mert kérés nélkül elvettétek apuka szobájából a tintatartót, ezért valóban büntetést érdemeltek. Ha engedelmes kislányok lettetek volna és nem mentetek volna be apuka szobájába, sem terítőt, sem padlót nem kellett volna mosnotok, sem pedig a teknőt nem kellett volna kiborítanotok. És hazudnotok sem kellett volna. Végre is, Tamara, te tudod, miért piszkos az orrod?
– Persze, hogy tudom.
– Hát akkor miért nem mondtad meg mindjárt?
– Mert féltem.
– Ez pedig nem helyes! – szólt anyuka. – Ha rossz fát tettél a tűzre, tudjál felelni is a vétkedért. Ha hibát követtél el, ne szökjél meg, ne húzd be a nyakad, hanem javítsd ki a hibát.
– Mi ki is akartuk javítani – szólt közbe Tamara.
-Akartátok, de nem tudtátok – mondta erre anyuka. Aztán körülnézett és megkérdezte: – De hol van a terítő? Nem látom!
Bori megmondta: – A dívány alatt van.
– És mit csinál a dívány alatt?
– Szárad.
Anyuka elővette a kerevet alól a terítőt, s ismét leült a kisszékre.
– Ez bizony büntetést érdemel! Gondoljátok csak meg! Milyen szép terítő volt! S most nézzétek, mi lett belőle. Hiszen ez már nem terítő, hanem valami padlórongy!
A kislányok még keservesebben rázendítettek a sírásra, anyuka pedig folytatta.
– Bizony, kislányaim, munkát okoztatok nekem. Fáradt vagyok, azt hittem, pihenhetek. Csak a jövő szombaton akartam nagymosást csinálni, de úgy látszik, most kell elvégezni. Nocsak, pórul járt mosónők, vetkőzzetek le!
– Miért?
– Miért? Azért, mert szép ruhában nem mosnak se ruhát, se padlót, általában szép ruhában nem dolgozik, az ember. Vegyétek fel a kötényeteket és gyertek csak szaporán utánam a konyhába…
Amíg a kislányok átöltöztek, anyuka a konyhában meggyújtotta a gázt, s hátrom nagy fazekat tett a karikára: egybe nagymosáshoz való vizet tett fel, a másikat ruhafőzésre, egy harmadikat pedig küön a terítőnek. A lányok megkérdezték:
– Miért tetted fel külön a terítőt? Hiszen az nem tehet róla, hogy foltos lett!
– Valóban, a terítő nem tehet róla, mégis külön kell majd kimosni, különben minden fehérnemű kék lesz tőle. Egyébként is azt hiszem, hogy ezt a terítőt már ki sem lehet mosni. Valószínűleg kékre kell majd festenünk.
A lányok felkiáltottak:
– Jaj de szép lesz!
– Nem – mondta anyuka – azt hiszem, nem lesz valami szép. Ha valóban szép lenne, az emberek mindennap foltot ejtenének a terítőkre. – Aztán így folytatta. – No, elég a fecsegésből, fogjatok egy-egy törlőrongyot és gyerünk padlót mosni.
– Amúgy igazán padlót mosunk?
– Hát mit gondoltatok? Játékból már felmostátok, most aztán gyerünk, csináljátok igazán, úgy, ahogy kell.
A kislányok tehát elkezdtek amúgy igazából padlót mosni. Anyuka mindegyiknek kijelölt egy-egy sarkot és azt mondta:
– Nézzétek meg, hogyan mosom én, ti is úgy mossátok. Ahol felmostátok, oda már ne lépjetek…Ne hagyjatok vizet a padlón, töröljétek szárazra! No, egy-kettő, rajta!
Anyuka feltűrte a ruhája ujját, térdre ereszkedett és működni kezdett a vizes ronggyal. De olyan ügyesen, olyan gyorsan csinálta, hogy a kislányok alig tudták követni. És persze, nekik nem sikerült úgy, mint anyukának. No mindegy, azért igyekeztek. Bori még térden is mászott, csak hogy kényelmesebb legyen. Anyuka odaszólt:
– Bori, hasra ne feküdj! Ha így csapkodsz, még majd téged is ki kell mosni a teknőben.
Anyuka valamiért kiment a szobából, ekkor Bori azt mondta Tamarának:
– Tudod, pedig én láttam a barackokat!
– Hol?
– A szitán, ahol a hús szokott állni. Tudod, mennyi? Három!
De Tamara szomorúan válaszolt:
– No hiszen, kapunk is mi barackot, csak várd!
Ekkor bejött anyuka.
– No, takarítónők, fogjátok a vödröt meg a rongyokat – menjünk a konyhába ruhát mosni. A kislányok kérdik:
– Amúgy igazából?
– Most mindent amúgy igazából fogtok csinálni.
És a kislányok anyukával együtt amúgy igazából kimosták a fehérneműt. Azután amúgy igazából kiöblítették. Amúgy igazából kicsavarták és amúgy igazából felakasztották a padláson a szárítókötélre. Mikor pedig befejezték a munkát, anyuka ebéddel kínálta őket.
És még sohasem ettek életükben ilyen elégedetten, mint ezen a napon. Megették a levest is, a kását is, a sózott fekete kenyeret is. Mikor aztán megebédeltek, anyuka behozta a konyhából a szitát, és azt mondta:
– No, most már ha tetszik, mindegyik megkaphatja a barackját.
A kislányok megkérdezték:
– Hát a harmadik kié?
Anyuka nevetett. – No lám! Márt tudjátok, hogy van egy harmadik is?
– A harmadikat, anyuka, tudod, kinek add? A harmadik, a legnagyobb – a tied!
– Nem, kislányok – mondotta anyuka – miért lenne az enyém a legnagyobb? Hiszen ti ma mégis kétszer annyit dolgoztatok, mint én . A padlót is kétszer mostátok fel. A terítőt is kétszer mostátok kis. Bori erre azt mondta:
– Igen ám, de a tintát csak egyszer öntöttük ki.
– No hallod, ha kétszer öntöttétek volna ki a tintát, úgy megbüntettelek volna benneteket, hogy…
Bori közbeszólt: – De hiszen nem is büntettél meg bennünket!
– Várjatok, csak, lehet, hogy még megbüntetlek benneteket.
De a kislányok látták, ha korábban nem büntette meg őket, most már biztosan nem bünteti. Átölelték anyukájukat, összecsókolták, azután gondoltak, egyet, s kiválasztották neki a legnagyobb, a legszebb barackot. Jól tették!
Tordon Ákos: A Rézbárányka
Egyik délutáni sétámon a Rossz Gyerekkel találkoztam. Ott ugrált a legnagyobb sárban. Még az orra hegye is sáros volt.
-Te haszontalan, te gézengúz, világátka! Jössz ki tüstént ebből a sártengerből! – hadonászott előtte esernyőjével egy lila kalapos, terebélyes néni.
Azt hiszitek, szót fogadott a néninek? Esze ágában sem volt. Ráöltötte a nyelvét és visszafeleselt. Elmentem mellette. A hangja állított meg:
– Hé, bácsi! Miért nem szid meg?
– Miért szidjalak meg, fiacskám? – kérdeztem, olyan szeíden, mintha a mesebeli réten, a mesebeli rézbáránykával beszélgetnék.
– Hát…mert a sárban fröcskölök!
– Csak fröcskölj, fiacskám. Ha jólesik.
A Rossz Gyerek elképedten bámult rám, aztán szamárfület mutatott felém. Hiába, igazi, hamisítatlan Rossz Gyerek volt. Vagy mégsem?! Ránéztem. Vacogott a szélben, didergett a sárban. A szeme nedveskék volt, haja lenszőke, arca konok. Tudtam, hogy a zsebében ott lapul a parittya. Tudtam, hogy sok van a rovásán, s s kevés marad meg a fejében a leckéből. És mégis, kételkedtem benne, hogy az Igazi Rossz Gyerekkel találkoztam. Mert tudjátok meg, hogy én a Rossz Gyereket kerestem!
– Mondd, mit szeretnél csinálni? – szegeztem neki a kérdést.
– Sok pénzt keresni, könnyen, munka nélkül! Vagy legalábbis kevés munkával! – vágta ki gyorsan a választ.
– Akkor te vagy az, akit keresek! Mondd, hallottál-e már a Rézbárányról?
Gyanakodva nézett rám, kihúzta kezét a nadrágzsebéből:
– Bolondnak néz engem a bácsi? – kérdezett vissza.
– Nem én. Ha hiszed, ha nem , van nekem egy szépséges szép Rézbáránykám, ha fésülöm, csilingel a szőre!
– Nem hiszem – vigyorgott, s érdeklődve felém cammogott a sárból.
– Mondd, hányadikba jársz? – kérdeztem.
– Harmadikba – felelete. – De már másodszor – tette hozzá gyorsan.
– Hiszen akkor nagy fiú vagy! – csaptam a vállára. – Hát térjünk a tárgyra. Az én Rézbáránykámnak volt egy kisbojtárja. De mert volt, most nincs, másik kéne az ő helyébe.. Jó állás ez, nagy a fizetség, kicsi a munka, terád gondoltam, mert éppen neked való!
– Aztán mi lenne az a kicsi munka?
– Meg kell fésülni a rézfésűvel. Ez nem is munka, inkább muzsika, csilingelés. Hanem az etetés!…
-Ó, azt is elvégzem én! – mondta az én kiskomám. – Adok neki egy kis…rész-szénát!
– Csakhogy az én Rézbáránykám nem él réz-szénával!
– No, akkor megkeresem a rézrétet – fogadkozott tréfásan a koma-, és kihajtom legelni.
– Hiába. Az én Rézbáránykám egészen másvalamivel táplálkozik! De már látom, te nem vagy alkalmas kisbojtárnak, fiacskám, jobb, ha visszamégy a sárba, s bosszantod a lila kalapos nénit s a többieket, akik vissza akarnak vezetni a jó útra! – mondtam hangot változtatva, barátságtalanul.
– Ne tessék elküldeni! – kért. – Ígérem, jól gondját viselem a Rézbáránykának.
– Csakhogy az én Rézbáránykám fű helyett könyvvel táplálkozik!
– Csuda egy Rézbárányka lehet!
– Bizony az! – hagytam rá. – És még csudásabb, hogy csak az etetheti, aki a könyvet elejétől a végéig ismeri, egyszóval csak tudományos valakit szegődtethetek be kisbojtárnak.
Sóhajtott erre egy nagyot, de csak ráadta a fejét. Jött is volna mindjárt, de meg kellett mondanom neki, hogy az én Rézbáránykám nem tűr meg üresfejűt maga mellett. Hogy kedvét ne szegjem, a zsebemből egy mesekönyvet vettem elő, és odaadtam neki, hadd olvasgassa. Mert az én Rézbáránykám a meséket sem veti meg, s szereti, ha valaki szépen felolvassa neki. Azzal elbúcsúztam a Rossz Gyerektől, s ha hiszitek, ha nem, olyan illedelmesen köszöntött, mintha a Jó Gyerek lett volna. De a búcsú előtt még megállapodtunk, hogy egy héttel később ugyanott találkozunk.
Amikor barátaimnak elmeséltem ezt a találkozást, kinevettek, amiért elajándékoztam egy szép meséskönyvet, méghozzá olyan gyereknek, aki többé még véletlenül sem kerül a szemem elé. Higgyétek el, nagyon rosszul esett volna nekem, ha barátaim jóslata beteljesedik. De barátaim tévedtek, mert az én kiskomám ott várt rám, kezében a meséskönyvvel, ahol egy héttel előtte elbúcsúztunk. Nagyon izgatott volt, elmondta, hogy szeretné látni a Rézbáránykámat, és mesét szeretne olvasni neki.
– Hohó! – mondtam. – Az én Rézbáránykám nagyon kényes, nem állhatja a makogást, mekegést, ezért jobb, ha előtte én hallgatlak meg.
Be kell vallanom, a koma nagyon csúnyán olvasott. Így nem engedhettem a Rézbárányka színe elé. Éppen ezért naponta találkoztunk, s ha hiszitek, ha nem, nagyon szépen haladt a meseolvasásban.
De nemcsak tanulással, olvasással töltöttük az időt. Sokat beszélgettünk. Megtudtam, hogy kisbojtárom nagyon sokat van egyedül, papája világgá ment, s még a széllel sem üzen haza, mamája dolgozni jár, s hogy azok a felnőttek, akik körülötte élnek, egytől egyig rossz gyereknek tartják, holott ő valójában nem is rossz gyerek.
Sajnos, még a tudomány dolgában nem érte el azt a színvonalat, hogy a Rézbáránykámat gondozhassa, de azért levelezni leveleznek egymással. S az én Rézbáránykám különös Rézbárányka – minden egyes levélben kér valamit az ő kisbojtárjától. Hol kis madáretetőt, hol egy kis rajzot, vagy makkból, vadgesztenyéből, sárgarépából készült, vidám figurát. S mindezt meg is kapja. Azt hiszem – ha becsületesen tanul továbbra is – nemsokára bátran a Rézbáránykám színe elé engedhetem az újdonsült kisbojtárt.
S hogy mi lesz a fizetsége? Az, amit megtanul. Mert ő azt hiszi, hogy a Rézbáránykának tanul, pedig, mint mindenki , ő is saját magának tanul. Hát ez lesz a fizetsége, és ugye, nem jár vele rosszul.
