Móra Ferenc: Pannika csigabigája

 

Miklós bácsi, az öreg koldus kántálni kezdett a kapu alatt, s anyuka mindjárt szalajtotta Rozit a krajcárkával, ami mindennap kijárt az öreg Miklósnak. Rozi siettében nyitva felejtette a konyhaajtót. Pannikának se kellett egyéb: úgy kiosont a kertbe, mint a szél.

– Jó reggelt, csacska szökőkút, jó reggelt, kedves rózsabokor, jó reggelt, aranyszájú fülemüléim! Nem látjátok, hogy Pannika jött hozzátok? Merre vagytok?

Senki se szólt, csak a hideg szél veregette haragosan a fenyőgallyakat.

– Szaladj vissza, Pannika, mert megfagysz!

A szökőkút sem szólt: befagyott az éjszaka. A kedves rózsabokor leveletlenül lapult a földhöz deres koronájával. A fülemülefészek üres volt. Senkit se talált Pannika a nyári jó barátjai közül.

De nini, mi feketéllik a sövény alján, a fehér dérszőnyegen? Gömbölyű, mint a golyó, csakhogy nem gurul, ha megrúgja Pannika. De még a kezével is alig bírja felfeszíteni, úgy oda van fagyva a földhöz.

– Jaj, hiszen ez egy csigabiga! Megfagyott idekint szegényke – sajnálkozott Pannika.

Neki is zsibogni kezdett már a fülecskéje, különösen hogy a szél gorombáskodni kezdett.

– Szaladj vissza, Pannika, mert elviszlek ízibe!

De nagyon sajnálta a szegény csigabigát otthagyni. Hátha még életre lehetne kelteni odabent a meleg kályhán? Olyan sebesen suhant vissza, hogy szél uram sem érte utol. Csúful megjárta: éppen az orra előtt csapta be az ajtót Pannika.

Aztán fölágaskodott a nagyapó székére, úgy tette föl a csigát a kályhára. Ugyan föléled-e?

Biz az meg se mozdult vagy félóráig. Pannika már éppen meg akarta siratni szegény csigácskát, mikor egyszerre csak megmozdult a furcsa golyó. Nosza megörült Pannika, le is kapta mindjárt a kályháról: meg ne süljön, ha már meg nem fagyott. Rátette a díványpárnára szép vigyázatosan, hogy meg ne üsse magát, ha gurulhatnékja lesz.

Egyszer megint mozdult egyet a csigaház, és nagy óvatosan kinyúlik belőle két szarvacska, utána az egész fejecske derekastul. Kényelmesen kinyújtózott a csigácska, és nagyon barát­ságosan mozgatta a szarvacskáját.

– Szép jó reggelt, Pannika kisasszony! De jó melegen süt a napocska!

– Ó, te kis butácska, hisz az a kályha!

– Az ám, fekete lett a napocska. De jó sima ez a pázsit.

– Ó, de tudatlan vagy te, csigácska, hisz ez a díványpárna!

Csigácska nagyon sebesen mozgatta a szarvát.

– Éhes vagy, csigácskám? Eszel meleg kávét?

– Nem.

– Kell ropogós kifli?

– Nem.

– Egy kis sonkás zsemle tetszenék?

– Nem, nem, nem!

– Hát mit ennél, te kis válogatós?

– Friss tormalevelet! – integetett a csiga.

– Jaj, csigabiga, most nincs tormalevél! Ha volna, se neked adnám, hanem magamnak csinálnék belőle napernyőt. Várj tavaszig.

Csigácskának megmeredt a szarva.

– Azt kérdezed, hogy hát most nem tavasz van? Nem ám, hanem csikorgó fagy, zúzmarás tél. Ha még egy kicsit odakint hagylak, tebelőled se lett volna csigabiga többet. Megfagysz, ha be nem hozlak. Nekem köszönheted az életedet.
Juj, erre hármat is gurult a csigácska, s olyan mérgesen döfködött a szarvával, hogy Pannika egész megijedt tőle.

– Te ostoba kislány, minek ébresztettél fel? Idebent meghalok éhen.

– Odakint meg megfagysz.

– Dehogy fagyok, dehogy. Azért van énnekem ilyen vastag falú házam, hogy meghúzódhassam benne. Úgy elalszom én ebben tavaszig, hogy te se különben a hattyútollas dunna alatt. Majd föléleszt engem a tavasz meleg napsugárral, ha itt lesz az ideje. Vigy vissza, Pannika, a sövény tövébe.

Olyan könyörgőleg tette össze csigabiga a szarvát, hogy a Pannika jó szíve megesett rajta. Akárhogy ijesztgette az a gonosz szél, mégiscsak kiszaladt vele a kertbe, bedugta a sövény tövibe.

Csigácska még egyszer kidugta a szarva hegyét.

– Pá, pá, Pannika! Majd a tavaszon elmondom, hogy mit álmodtam a télen!

Azzal katt, becsapta a házikója ajtaját. Szép álmokat, csigabigácska!

 

 

Zelk Zoltán: Versenyfutás

 

 

A csiga egyszer elhatározta, hogy meglátogatja rokonait. Nem tudom, hogy a nagynénjét, vagy az unokaöccsét akarta felkeresni, dehát ez mindegy. A baj az volt, hogy a csigarokonság nagyon messze lakott, kilenc réten és három erdőn keresztül vezetett hozzá az út. Ezt megjárni pedig egy csigaélet is kevés. Három nap és három éjjel törte a fejét a rokonszerető csiga, hogyan mehetne el mégis? Végül is elindult, de még nem a rokonaihoz, hanem az erdő polgármesteréhez, a farkashoz.

Ez az út is félnapig tartott, pedig csak egy tisztást kellett megmásznia. Mikor odaért, nagy tisztelettel kidugta fejét a házából, és így szólt:

– Nagy az én kérésem, polgármester úr! Szeretnék elmenni a harmadik erdőben lakó rokonaimhoz, dehát hogy is indulhatnék én el olyan hosszú útra. Arra kérlek, add kölcsön a nyuszifogatot. Talán még meg is hálálhatom jóságodat.

– Ugyan már, mivel hálálhatnád meg? – nevetett a farkas. De mert tréfás kedvében volt, így folytatta:

– Nem bánom, kölcsönadom a nyuszifogatot, ha előbb versenyt futsz velem a tisztás végéig. Ha hamarabb érsz oda, mint én, akkor annyit kocsikázhatsz, ahányszor csak jólesik…

No hiszen, hogy ő versenyt fusson a farkassal… Nem is látja ő már soha rokonait! Nagybúsan útra kelt hát, estére haza is ért, és szomorúan mesélte a feleségének, hogy milyen csúfot tett vele a farkas.

– Nahát, ha csak ez a baj, akkor sose búsulj! – felelte a felesége. – Versenyt fogsz futni a farkassal, és le is győzöd!

A csiga azt hitte, hogy megbolondult a felesége, de hamarosan kiderült, hogy épp ellenkezőleg, több esze van, mit valamennyi csigának, farkasnak együttvéve.

– Ide hallgass! Én már holnap hajnalban elindulok, elbújok a tisztás túlsó felén, s amikor a farkas odaért, elkiáltom magam: – Hopp, én már itt vagyok! – Úgysem tud megkülönböztetni minket, és azt fogja hinni, hogy te vagy az…

A csiga annyira megörült a ravasz tervnek, hogy egy szentjánosbogarat szalasztott rögtön a farkashoz, azzal üzente, hogy reggel kiáll a versenyfutásra.

Így is történt. Reggel már ott állott a farkas és a csiga a tisztás elején.

– Egy, kettő, három, indulhatunk! – kiáltott a csiga, és úgy nekirugaszkodott, mintha meg sem akarna állni a világ végéig. A farkasnak se kellett több, nem nézett ő semerre, csak szedte a lábait és nekivágott a tisztásnak. De mielőtt a tisztás végére ért volna, már megszólalt a csiga felesége:

– Hopp, én már itt vagyok!

– Node ilyet – dörmögött a farkas –, hogy te előbb ideértél. Biztosan nagyon lassan szedtem a lábaimat. Szaladjunk most visszafelé, és ha megint te győzöl, akkor nemcsak a nyuszifogatot, hanem a polgármesterséget is neked adom.

A csiga felesége persze nem kérette magát, ő is úgy tett, mint aki futni készül, aztán elbújt egy lapu alá. A farkas pedig futott lóhalálában, de hiába, mert a tisztás másik felén már ott kiáltozott a csiga:

– Hopp, én már itt vagyok!

Így lett a csiga az erdő polgármestere, és így lett az övé az erdő híres nyuszifogata is. Meg is látogatta még aznap a rokonait, a feleségét is magával vitte, és az egész csigarokonság a rászedett farkason nevetett. De úgy nevettek, hogy majdnem kiestek a házukból…!

 

A kiscsiga

és a falevél

meséje

Nézd meg a Játéktárban!

 Fésűs Éva: A szívtelen csiga

 

 

Amikor a csigabiga megkapta a házát, még nem viselte a hátán. Boldogan járta körül szarvacskáit ki-be nyújtogatva, úgy gyönyörködött benne.

– Ugye szép, ugye szép? – kérdezte a kék szarkalábaktól. A szarkalábak bólogattak, és elismerően énekelték:

 

Kicsi fehér hófehér
Csigabiga belefér.
Folyosója csavaros,
Kívül-belül takaros.

 

Fehérre meszelt falán átrengett a napfény. Igazán barátságos kis otthon volt. A csigabiga elgondolta, hogy a gyík kövek alatt lakik, a tücsök lyukban tanyázik, és még a gazdag hörcsögnek is csak földi üreg a lakása. Lám, egyikük sem olyan előkelő, mint ő, akinek igazi, hófehér házikója van.
Amint így örvendezett magában, egyszer csak lélekszakadva eléje röppent egy rémült kis katicabogár.

– Jaj, csigabiga szörnyű bajban vagyok! Kergetnek a rablólegyek! Kérlek, bújtass el a házikódban, mert már három pettyemet elrabolták!
A csigabiga gyorsan behúzta barátságos szarvacskáit, és azt mondta:

– Mit képzelsz, Pöttyös! Csupa virágpor a lábad, még behordanád hozzám! Bújj el máshová!

Azzal villámgyorsan behúzódott a házikójába, és jól elterpeszkedett benne, hogy a kicsi katica be se férjen. Szegényke ijedtében a negyedik pettyét is elveszítette, és az utolsó percben menekült be a rablólegyek elől egy virágkehelybe, amely jóságosan bezárult mögötte.

A csigabiga bosszankodva dohogott, és amint elmúlt a veszedelem, hátára vette a féltett házikót, és odébb vitte egy mellékutcába, ahol nem járnak már katicák. Alig helyezte el egy sárga boglárka szomszédságában, megdördült az ég, és nagy, fényes cseppekben esni kezdett az eső.

A csigabiga megint élvezhette kényelmes kis házát, csak a szarva hegyét dugta ki, hogy lássa, irigylik e mások az ő szerencséjét. A bogarak a kő alá futottak, rög alá mentek az eső elől. Egyszer csak megkopogtatta valaki a csigaház falát, és sírós hangon így könyörgött:

– Csigabiga! Kérlek, eressz be! Eltévedt hangyácska vagyok. Hangyatojást őriztem a napon, amikor rám szakadt az zápor, és ijedtemben elvétettem az utat.

– Nincs hely! – szólt mérgesen a csiga, és egészen behúzódott.

– Legalább a hangyatojást hagy tegyem be hozzád, nehogy megázzék! – kérlelte a pici hangya, de a csigabiga hallani sem akart róla.

Nem is tudom, mi történt volna a riadt hangyácskával, ha egy lehajló levél meg nem szánja, és föléje nem borul apró, zöld ernyőnek.
A zápor után vidáman csillogott, frissen lélegzett a rét, csak a csigabiga volt morcos és mérges.

– Még tovább viszem a házamat – gondolta – hogy a hangyák se háborgassanak!

S meg is tette. Fogta, nagy nehezen felemelte a házát, és berakta egy békarokka tövébe.

– Na, itt jó lesz! – mondta nagy büszkén, és körülnézett. Hát képzeljétek el, mit látott! Egy csuromvizes tücsök állt előtte.

– Kiöntött a lyukamból az eső, és hajléktalan lettem! Ó, ó, cipcirip! Kérlek szépen, adj nekem szállást egyetlenegy estére, amíg a lakásom újra kiszárad! Szép nótával fizetek érte.

– Még csak az hiányzik! – fortyant fel a csigabiga. Az én házam nem szálloda! Hordd el magad hegedűstől, vonóstól, mindenestől te ostoba!

Mit tehetett szegény tücsök, elindult másfelé szerencsét próbálni. Útközben találkozott a katicával, és a hangyával is, és mindjárt kimuzsikálta mindhármuk bánatát:

 

Kicsi fehér csigaház,
Kerüld el, ha arra jársz!
Hiába is keresed,
Nincs ott vendégszeretet,
Nincs ott vendégszeretet.

 

Meghallotta ezt a réti tündér, aki a virágok szirmát, katicabogarak pettyét, pókfonalak hosszát számon tartja, és nagyon megharagudott a csigára.

A csigabiga éppen újra hátára emelte a házát, hogy olyan helyre szállítsa, ahol tücskök sincsenek, amikor a tündérke aranyos zöld ruhájában eléje libbent. Kinyújtotta pici zöld varázspálcáját, és felkiáltott:

– Szívtelen csiga! Viseld hát a hátadon a házadat! Éjjel-nappal, télen-nyáron, amíg csak élsz. Senki be ne tegye hozzád a lábát!

A csigának a vére is meghűlt ijedtében. De abban a szempillantásban már rá is nőtt a háza a hátára. Azóta cipeli magával, ha tetszik, ha nem. Kövön, földön, fűszálon, hetedhét határon, és akár-merre visz az útja, le nem teheti soha-soha többé.
Itt a vége, fuss el véle.

 

 

 

Döbrentey Ildikó: A csigacsalád meséje

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy csigacsalád. Heten voltak: csigamama, csigapapa és öt csigacsemete. Mindegyiküknek volt saját háza és uzsonnástáskája.

Csigamama minden reggel letépett egy friss salátalevelet, azt hétfelé osztotta, és a táskákba csomagolta. Csigapapa kiadta a jelszót:

– Megvan már az eleség, indulhatunk feleség! – és elindultak libasorban sétálni.

Elöl ment csigamama, mögötte bámészkodott öt csigacsemetéje, hátul vigyázott rájuk csigapapa. Minden nap megmászták a Virágos-dombot. Fölfelé lassan kapaszkodtak, lefelé gyorsan csúsztak.

 

Lassan mászik csigabiga,
táskájában eleség,
mászik véle lánya, fia,
csigabiga feleség.
Lefelé gyorsan csúsztak:
Gyorsan csúszik csigabiga,
kéne már az eleség,
éhes lett a lánya, fia,
csigabiga feleség.

 

A domb aljában kicsomagolták az eleséget, és eszegetni kezdtek. Arra ment egy éhes tücsök. Nagyot kordult a gyomra:

– Mennyi finom saláta, megenném egy falásra!

A legkisebb csiga megsajnálta az éhes tücsköt. Adott neki egy falat salátát. Tovább eszegettek.
Arra repült egy csavargó madárka. Vágyakozva pillantott a salátára:

– Mindjárt vígabb lennék, he egy kicsit ennék!

A legkisebb csiga megsajnálta a csavargó madárkát. Adott neki is egy falatot. Megint tovább eszegettek.
Arra futott egy vézna nyúl. Úgy lihegett, mint egy fújtató:

– Reggel óta szaladok, adjatok egy falatot!

A legkisebb csiga a vézna nyulat is megsajnálta. Nekiadta az utolsó falatját. Mikor befejezték az eszegetést, összecsomagoltak, és hazaindultak:

 

Elfáradt a csigabiga,
elfogyott az eleség,
elfáradt a lánya, fia,
csigabiga feleség.

 

A Virágos-domb tetején szembejött velük a forgószél. Úgy zúgott-búgott, mint egy búgócsiga. A csigacsemeték mindjárt elfelejtették a fáradtságot, és csúfolódni kezdtek:

– Búgócsiga! Búgócsiga!

– Elhallgassatok! – röstelkedtek a csigaszülők. – Ne csúfolódjatok! Kérjetek szépen bocsánatot!

Ám a nagy zúgás-búgásban a csigacsemeték nem hallották meg a csöndes szülői szót.

– Búgócsiga! Búgócsiga! Brrrr! Brrrr!

Megelégelte a csúfolódást a forgószél:

– Majd adok én nektek búgócsigát! Egyszer voltam nálatok, elviszem a házatok! – azzal fogta, és felragadta mind a hét csigaházat. Megforgatta, megpörgette, mint a porszemeket.

– Egyszer voltam nálatok, forgatom a házatok! – Úgy játszott velük, mintha labdázna. Mikor kijátszotta magát, visszapottyantotta a házakat a csigák hátára, és hahotázva elnyargalt:

– Ugye jó tréfa volt?!

– Mi az a tréfa?… – szepegte a legkisebb csiga.

Fáradtan érkezett haza a csigacsalád. Hang nélkül rakták le az üres uzsonnástáskákat.

– Holnap bocsánatot kell kérnetek a forgószéltől! – jelentette ki csigapapa.

– És minden rendbejön! – tette hozzá csigamama.

– Igen mama, igen papa! Jóéjszakát mama, jóéjszakát papa! – válaszoltak kórusban a csemeték, és bevonultak a házaikba.

– Aludj te is, kicsim! – simogatták meg a csigaszülők a legkisebbet, aki még mindig ébren téblábolt. Azután házukba vonultak a szülők is. Az ajtót belülről jól bezárták.

Bezárkózott csigamama, elaludt csigapapa, bebújtak a testvérek… Csak a legkisebb csiga motoszkált a háza körül:

– Itt volt… Itt van!… Nem, ez nem az… Ez az!… Nem, ez sem az… Hol van hát?!… Hol az ajtóm?! Nincs meg az ajtóm!! Segítség! Elveszett az ajtóm!

Próbálta elölről, próbálta hátulról, próbálta jobbról, próbálta balról, de hiába.

– Nem tudok bemenni a házamba! Segítség!!

Abban a pillanatban megzörrent mellette a fű: ott állt az éhes tücsök. Megreccsent fölötte az ág: ott ült a csavargó madárka. Megdobbant előtte a föld: ott magasodott a vézna nyúl.

– Mit segítsünk, legkisebb csiga?

– Keressétek meg az ajtómat!

– Az ajtódat? De hiszen ott van!… – kezdte a nyúl.

– A házadnak a… – folytatta a madárka.

– Tetején! – fejezte be a tücsök.

– Ó, jaj! – jajgatott a legkisebb csiga. – A forgószél! Fordítva adta vissza a házamat!

– Ne búsulj, legkisebb csiga, segítünk mi a bajodon! – s a tücsök, a madárka meg a nyúl addig hórukkoltak, míg a házat visszafordították a talpára.

– Tessék, legkisebb csiga: az ajtó!

– Fáradj be rajta!

– Nyugodalmas jóéjszakát!

– Köszönöm barátaim! – ásította kimerülten a legkisebb csiga. – Jóéjszakát világ! – és úgy aludt reggelig, mint a bunda.

Reggel napsütésre ébredtek. A forgószél újra vidáman táncolt a réten.

– Nem vagy búgócsiga! Nem vagy búgócsiga! – kiabálták neki kórusban a csigacsemeték. A forgószél örömében úgy elnyargalt, hogy aznap elő sem került többet.

Csigamama friss salátalevelet tépett, hétfelé osztotta, az uzsonnatáskákba csomagolta, aztán tépett még egy levelet, háromfelé tépte, s adott a tücsöknek, a madárkának meg a nyúlnak is. Csigapapa rázendített:

– Megvan már az eleség, indulhatunk, feleség! – és elindultak a Virágos-domb felé.

Elöl ment csigamama, mögötte bámészkodott az öt csigacsemete, hátul vigyázott csigapapa. Mellettük mászott a mindig éhes tücsök, fölöttük repült a csavargó madárka, előttük nyargalt a vézna nyúl. Aki nem hiszi, keresse meg őket a réten!

Készíts érdekes őszi

játékokat a gyerekeknek!

Legyél a Játéktár tagja!

Móra Ferenc: Versenyfutás

 

 

Két csigabiga aludt a mocsár széliben a lapulevél alatt. Nagyon szeretném megmondani, hogy melyiket minek hívták, de bíz én nem tudom magam se, mert sose voltam velük barátságban. Hanem a bíbictől azt hallottam, hogy az egyiknek Csiga volt a neve, a másiknak meg Biga. Ezt a bíbic legjobban tudhatja, mert ő böjti napon csigabiga-rántottat eszik. Már olyanformán, hogy kirántja a csigabigát a házából.

Azt is nagyon szeretném elmesélni, hogy a Csiga szarva nagyobb-e, mint a Bigáé, vagy a Bigáé kisebb-e, mint a Csigáé, de ezzel már igazán nem szolgálhatok. Úgy behúzódtak a házukba, hogy még a szarvuk hegye se látszik ki. De még a házajtót is behúzták maguk után, hogy hűvösebb legyen odabent, s ez a legokosabb, amit ilyen nagy melegben tehetnek, így legalább azt se hallják, hogy a szúnyog-prímás a hegedűjét hangolja a nádlevélen:
Zini, zini, zene, zene, csak legszebb a szúnyogzene!

Bezzeg meghallják, mikor a nádiveréb elcserregi magát a fejük fölött:

– Csiri, csere, Gyuri gyere! Merre gyere? Erre gyere!

Biga hirtelen fölébred, kipattantja az ajtót, s megkocogtatja a szarvacskájával a Csiga pajtás ajtaját.

– Kelj föl, te álomszuszék, mert a hasadra süt a nap!

Én ugyan nemigen értek a csigabigák nyelvén, de bizonyosan ez lehetett az értelme a kopogtatásnak, mert Csiga pajtás egyszerre odább gungorodott házastul, így már nem a hasára süt a nap, hanem a hátára.

„Hadd aludjon szegényke!” – gondolta Biga, és nem keltegette tovább. Majd fölébred, ha egyéb dolga nem lesz. Jobb nem bántani, mert olyan természete van a csigának, hogy durcás és kötözködő, ha nem alussza ki magát. Inkább sétált egyet a sáslevelek árnyékában, mert nem árt egy kis séta a csigabigának se.

Mire Biga visszaérkezett, Csiga is kinyitotta akkorra a szemét. (Könnyű neki, mert a szarva hegyin hordja.) Javában tornázott egy nagy tormalevélen, de bizony nehezen ment neki a nyújtózás. Hiába, minden jóravaló csigabigának edzenie kell magát. Másképp nem tudna olyan hosszú sétákat tenni, mint ehol a Biga is.

– Éppen egy arasztot sétáltam – dicsekedett vele Csigának.

– Hiszi a pici – hitetlenkedik Csiga, s úgy bukik le a tormalevélről, hogy szinte nyekken. Sebaj, nem töri csontját, mert puha fűre esik. Különben se olyan helyen tartják a csigabigák az orrukat, hogy mindjárt eleredjen a vére.

– Nem nekem való mesterség ez – mondja Csiga -, nem volt nekem kötéltáncos semmi nemzetségem. Tudok én ennél jobbat is, fussunk versenyt!
Biga három bukfencet vetett örömében.

– Látod, ez már beszéd. Nemhiába talpában az esze a csigabigának. No, hát rajta!

– Ohó, pajtikám, csak ne olyan szelesen! Hol lesz a versenypálya?

– Ehol van egy fűzfalevél, fussunk rajta, mint a szél. Aki előbb a hegyihez érkezik, megeheti a versenypályát.

– Itt a kezem, nem disznóláb! – rikkantotta el magát Csiga, s csak akkor jutott eszibe, hogy a csigabigák nem tartanak maguknak kezet, hogy ne kelljen kesztyűre költeni. Ahelyett rázták egymásnak a szarvát, hogy csak úgy recsegett bele a házuk teteje.

– In-dulj! – kiáltotta Biga, s úgy nekilódult, hogy meg se állt, csak egy körömfeketényire. Onnan nem állhatta meg, hogy vissza ne nézzen. Hát Csiga még akkor is ott toporzékolt álltó helyében.

– Ez nem igazság! Ezt nem tűröm! Induljunk egyszerre!

Biga bosszúsan visszamászott, s most Csiga vette át a vezetést, hármat billentvén a szarvacskájával.

– Egy, kettő, há-rom!

Most meg Biga késett meg egy hajszálnyival, s csapta össze haragosan a szarvait.

– Tudod mit, testvér? Keressünk versenybírót!

Nem kellett keresni se. A tudós levelibéka megszólalt a fejük fölött, egy leveles vesszőn:

– Nemhiába jártam én annyi iskolát, leszek én bíró. Tanult mesterségem nékem az. Csak éppen fölteszem a pápaszememet.

Bíró uram föltette a pápaszemét, a csigabigák szépen egymás mellé álltak. Bíró uram összeütötte a két tenyerét: krek-re, krek-re, krek-re, csigabigák gyepre – s a kis csigabigák úgy megindultak, mintha a világból ki akarnának szaladni. Tán ki is szaladtak volna, ha a versenybíró egyszerre el nem jajdítja magát:

– Jaj!

Hátranéz Csiga, megfordul Biga: volt versenybíró, nincs versenybíró. Úgy lenyelte azt egy éhes gólya pápaszemestül, mintha nem is ő járt volna annyi iskolát.

– Jaj! – rezzent össze a Biga, s olyan gyorsan magára kapta a házát, hogy még csak jó éjszakát se kívánt Csigának.

– Jaj! – verődtek össze Csigának a szarvacskái ijedtében, s úgy magára csapta az ajtót, hogy tán ki se nyitja jövő ilyenkorig.

Ha éhes gólya a versenybírót le nem nyelte volna, az én mesém is tovább tartott volna.

 

 

Várfalvy Emőke: Csupacsáp Csanád

 

Zsoca és Mami egy borús októberi délelőtt sétálni indulatk az erődbe. Zsoca rossz kedvűen húzta fel a zöld, fűzős gumicsizmáját és egyáltalán nem akart sapkát venni. Az egészhez semmi kedve sem volt. A tévében rengeteg jó mesét lehetett nézni vasárnaponként s ahogy a bejárati ajtón kikukucskált, nem látott kint mást, csak bánatosan csüngő levelű fákat. Mit csináljon kint ilyen rémes időben?

– Mami, én nem akarok menni. – nyavalygott, ahogy az emeletre vezető lépcsőn ülve próbálta a sálját a nyakába tekerni.

– Pedig nagyon jó lesz, majd meglátod. – bíztatta Mami s felvette vízálló, hatalmas, színes pettyekkel díszített esőkabátját.

– És, ha elázunk? – kérdezte Zsoca még mindig rossz kedvűen.

– Akkor vizesek leszünk. – válaszolt Mami mosolyogva és kinyitotta az ajtót.

– De én fáradt vagyok. – próbált Zsoca egy utolsó, néha egészen hatásos kifogást keresni.

– ígérem, ha hazaértünk, lefekhetsz egy nagyot szunyókálni. Tudod, ha most itthon maradunk Csupa Csáp Csanád nagyon el lesz keseredve.

– Csupa Csáp Csanád? Az meg ki a csoda? – kérdezte a kisfiú meglepődve.

– Majd meglátod. Csak előbb meg kell keressük. Ma bújócska napja van, nem lesz egyszerű.

Zsoca és Mami elindultak a tarka levelekkel borított utcán. Ahogy a szél néha erőre kapva megrázott egy-egy magas fát az út szélén, napsárga, meggypiros és naracs színű levelek potyogtak mindenütt. Csoda szép látvány volt.

– Olyan, mintha havazna. – jegyezte meg Zsoca – Csak nem pihék, hanem levelek esnek. Akkor ez levelezés?

Mami mosolygott és az órájára nézve megszaporázta a lépteit. Zsoca is nekiindult zöld vázú, fekete küllős futóbiciklijén. Tudta, ha Mami siet, akkor a busz már nem lehet messze.

Zsoca kívülről tudta a megállók neveit. Mindet szépen fel is sorolta addig, míg elérték az óvoda megállóját. Aztán a busz becsukta az ajtót és mentek tovább. Zsoca még sosem ment túl az óvodai megállón a busszal. Nagyon érdeklődött, mit fognak látni. A busz egy darabig házak között haladt egy keskeny utcában, majd egyszer csak megállt az erdő sarkán. Itt Mami megfogta Zsoca kezét meg a futóbicikli kormányát és leszálltak.

Az erdő pompásan festett. Pont olyan sárga, bordó és narancs levelekkel tarkított volt, mint Zsocáék utcája. Csak itt sokkal több fa volt. A kisfiú felült a Zöld futóbiciklire és elindult szorosan Mami mellett a járdán. Néhány utcasarkot kellett csak menni, mikor egy ösvényhez értek, ami bevezetett az erdő mélyére.

– Erre? – kérdezte Zsoca.

Mami bólintott és már indultak is a békésen kopaszodó fák közé. Az éjszakai esőtől még saras volt az ösvény, Zsoca ügyesen kerülgette a pocsolyákat. Mikor már egészen beértek, hogy az utca már távolról sem látszott, Zsoca leszállt a bicikliről és lelkesen elkezdett az avarban fel le szaladgálni. Imádta a faleveleket rugdosni. Mami nézte kicsit, majd elindult tovább.

– Gyere Zsoca, menjünk. – szólt hátra.

– Nem tudok. Nem megy a lábam. – válaszolt Zsoca és nem mozdult. – Vegyél fel a nyakadba.

– Oh, hát azt nem lehet. – válaszolta Mami gondterhelten.

– De miért nem? Fáradt vagyok. Nem megyek tovább. – toppantott a kisfiú határozottan.

– Hát, ha a nyakamban ülsz, azt hiszem, sosem találjuk meg Csupa Csáp Csanádot. – válaszolt Mami még mindig borús arccal – Pedig az ő kedvéért jöttünk ma el ide. Ma van a Nagy Őszi Bujócska Nap.

Zsoca máris megfelejtkezett a fáradtságról és lázas keresésbe fogott volna, de eszébe jutott valami.

– Mami, hogy néz ki ez a Csupa Csáp Csanád?

– Hát, amolyan csiga féle. Ezért is nem lehet olyan magasról látni. Mert a levelek között bújt el. S csak az találja meg, aki ügyesen tud keresni. Mint te Zsoca. Na rajta, lássunk neki. Valahol itt kell legyen.

Mami, kezében Zsoca zöld biciklijével az ösvény jobb oldalán keresgélt, míg Zsócának a kék kökényszemekkel bőven megrakott bal oldal jutott. A bokrok alatt rengeteg csigaházat talált, s mindegyiknél ragyogó szemmel kiáltott fel:

– Megvan!

Majd nyílásával magafelé fordította a házat és belekiáltott:

– Hahó, Csupa Csáp Csanád, itthon vagy?

De nem volt meg. Furcsa mód, az össze erdei csigaház üres volt.

– Gyűjtsük őket össze, ebbe a zsacskóba, jó. Az óvodában biztos örülni fognak nekik. – javasolta Mami s a felfedezett csigákat mind szépen eltette, egyiket a másik után. Már vagy húsz üres csigaházat találtak, de egyik sem Csanádé volt. Zsoca rossz kedve kezdett megint előbújni.

– Jaj Mami, ez így nem jó játék. Biztos, hogy itt van az a Csupa Csáp?

– Persze. – válaszolt Mami – Meg fogod találni, keresd csak.

Zsoca hát tovább keresett. Még négy házikóba kukkantott be, mikor egyszer csak fura dolog történt.

– Hahó, Csupa Csáp Csanád, itthon vagy? – kiáltott be a sárral borított ajtajú csigaházba, amiből azonnal előbukkant egy szürke pocak és két, hosszú csápon lógó szem.

– Igen, ki az? – kérdezte a szürke pocak és a csápon lógó szemek gazdája. Zsoca majdnem elejtette a csigaházat ijedtében. De gyorsan bátorságot gyűjtött és válaszolt.

– Zsoca vagyok. Te vagy Csupa Csáp Csanád?

– Én hát. Épp aludni készültem néhány hónapot. – felelt a szép, csíkos házú éti csiga és egészen kibújt nyálkás testével, hogy jól szemügyre vehesse Zsocát. – Mit szeretnél?

– Mami azt mondta, ma van a Nagy Őszi Bújócska Nap s téged kell megkeresni. Hát meg vagy. Mit kapok? – kérdezte lelkesen Zsoca.

– Nos, gratulálok Zsoca, nagyon ügyes vagy, hogy ilyen nagy erdőben, ennyi sok levél alatt megtaláltál. Alighanem palacsinta lesz nálatok uzsonnára. Mogyorórémmel. Remélem, ez jó jutalom. Most viszont tegyél kérlek be egy jo vastag gyökér mélyedésébe, és tegyél rám még néhány levelet, szeretnék aludni. – válaszolta Csupa Csáp Csanád.

Zsoca egy magas, mohás törzsű bükkfa alá tette Csupa Csáp Csanádot, közel a fa törzséhez egy kis lyukba, hogy nehogy rálépjen valaki. Keresett néhány szép sárga meg bordó levelet, azokkal gondosan betakarta a csigát és hallkan elköszönt.

– Jó éjt Csupa Csáp Csanád! Álmodj szépeket tavaszig.

A kisfiú ezután felült zöld vázú, fekete küllős futóbiciklijére és elindult Mami mellett az ösvényen. Néhány lépés után kiértek egy utcához. Az utca sarkán buszmegálló volt. Zsoca csendben gurult Mami után, s mikor hazaértek egyáltalán nem lepődött meg rajta, hogy a Nagyi egy igazán nagy tál, még meleg, mogyorókrémes palacsintával várta haza a kirándulásból.

Várfalvy Emőke oldalán sok kedves mesét, verset találsz. 

 

Készítsd el az állatos csoportosító játékot a gyerekeknek!

Legyél a Játéktár tagja!

Horváth Anda: A kiscsiga és a méhecske

 

Egy szép tavaszi reggelen, ahogy a Napocska előbukkant a sűrű lombkoronák mögül, Kiscsiga üdén, frissen csúszott egyik harmatos fűszálról a másikra. Egyszer csak halk zümmögést hallott. Felnézett, és látta, amint Méhecske éppen felé közeledett.

– Szia Méhecske! Mit csinálsz errefelé? – kiáltott neki Kiscsiga.

– Szia Kiscsiga! Éppen egy csodaszép, illatos virág felé tartok – szólt vidáman Méhecske.

– És mondd, hogyan lehet az, hogy a levegőben utazol? – kérdezte csodálkozva Kiscsiga.

– Tudod, nekem szárnyaim vannak, amiket a hátamon hordok. Így tudok repülni a szebbnél szebb, illatosnál illatosabb virágok között. Amikor az egyik virágon jóllaktam virágporral és nektárral, kinyitom a szárnyaimat, és már szállok is tovább a következő virágra.

– Nahát, Méhecske, milyen jó neked, hogy messze-messze tudsz utazni, és sok szépet látsz! Biztosan gyorsan is tudsz repülni! Tudod, én csak lassan tudok csúszni – mondta szomorúan Kiscsiga.

– Igen, de szerencsés vagy, mert mindig veled van a házad. Mondd csak, ez hogyan lehetséges? – kérdezte kíváncsian Méhecske.

– Tudod, én a hátamon hordom a házamat. Amikor nagy eső van, gyorsan bebújok a házamba, és akkor jövök elő, ha már csak egy kicsit csepeg az eső. Amikor forrón süt a nap, olyankor is behúzódok, és akkor bújok ki, amikor már nincs olyan nagyon meleg. És ha a gyerekek megérintik a szememet, nagyon megijedek és gyorsan elrejtőzök a házamba. Csak akkor kukucskálok ki, amikor a gyerekek már kicsit messzebb szaladgálnak.

– Látod, Kiscsiga, te is szerencsés vagy, hiszen akkor bújsz a házadba, amikor csak szeretnél. Ha én messze vagyok a házamtól, amikor jön egy nagy vihar, nekem sokat kell repülnöm, hogy hazaérjek. Ezért olyankor inkább elbújok egy levél alá – felelte Méhecske.

– Igen, igazad van, mindketten szerencsések vagyunk. Ez csodálatos!

– Legyen szép napod, Kiscsiga! Én repülök tovább egy gyönyörű virágra, aminek már érzem is az illatát.

Azzal Méhecske már tova is illant a levegőben.

– Legyen neked is szép napod, Méhecske! – mondta kedvesen Kiscsiga, majd boldogan csúszott tovább egy harmatos fűszálon.

Ezt a mesét a Meseles oldalán olvashatod.

 

Fésűs Éva: A békakirály papucsa

 

Valamikor nagyon régen, tarka-barka meseréten, csillámlott, hullámzott, enyhe szélben fodrozódott egy kis kerek tó. Partját körös-körül nefelejcs koszorúzta.

Ott lakott a Nefelejcs tündérke. Kék szemét minden reggel friss harmatban mosta, délben napsugárba törölte, és belemosolygott a víz tükrébe. A tóban tanyázó, zöld pocakos békakirály ilyenkor egész udvartartásának áhítatos csendet parancsolt odalent, a langyos iszap-palotában, ő maga pedig meg se moccant, csak pislogott és nézte a kék szemű tündér vízbe nevető, szépséges arcát, úgy, hogy a szeme is kidülledt belé.

Egyszer aztán nagyot és merészet gondolt. Miért ne kérhetné feleségül a bájos kis Nefelejcset? Boldog lehetne a tündérke, hogy ilyen előkelő kérője akad. Odafent úgyis csak a szomorúfűz, meg néhány bajszos fű-katona bókolgat neki. Bezzeg ő kagylókkal rakná ki az útját, moszatszőnyeget terítene a lába elé, úgy hozná le víz alatti birodalmába.

Mindjárt el is küldte kérőbe a három legtekintélyesebb víziminiszterét: Kurutyot, Purutyot és Kutykuruttyot. Sőt, olyan biztos volt a dolgában, hogy még a szúnyogszárnyakból varrott menyasszonyi fátylat is elküldte velük, ajándékba.

Hanem amikor a Nefelejcs tündérke megpillantotta a pöffeszkedő békákat, és megtudta, hogy miért jöttek, akkorát kacagott, hogy a környéken minden pókfonál elszakadt. Szerencsére a pókok nem bánták, mert ők is mind a nyolc lábukkal a hasukat fogták, úgy nevettek. Csak a három béka brekegett felháborodva.

– Ez rettenetes!

– Ez felségsértés!

– Ez ostobaság! Ekkora szerencsét elszalasztani! Ahelyett, hogy örülnél, amiért megtetszettél a békakirálynak!

– Ugyan, miféle király az, aki naphosszat mezítláb ugrál? – nevetett a tündérke. – Legalább egy papucsa volna!

Nosza, több se kellett a díszes küldöttségnek! Kuruty, Puruty és Kuty-kurutty ész nélkül ugráltak vissza a tóba, hogy hírül vigyék a békakirálynak, mit kíván a szépséges menyasszony.

Támadt odalent nagy tanakodás. Elhatározták, hogy ezentúl nemcsak a király, hanem az egész békanemzetség papucsban fog ugrálni. Úgy vartyogtak, úgy brekegtek, hogy az emberek azt hitték, eső lesz.

Másnap reggel aztán elindult a küldöttség a mesebeli vargához. A vargának éppen nem volt munkája, gyereke meg annyi, mint a köles, így hát azt felelte, hogy nem bánja, még a békáknak is szívesen varr papucsot, csak jól megfizessék. Mindjárt megalkudtak egy maréknyi gyöngyben, és a varga megígérte, hogy harmadnap estére az összes békapapucsot leszállítja a kerek tó partjára.

Összefutottak a szomszédok, úgy nevettek rajta, de ő nem törődött velük, menten munkához látott. Pápaszemet tett az orrára, hogy jobban lássa a sok pirinyó lábbelit, és dolgozott, látástól vakulásig.

Szebbnél szebb kis papucsok kerültek ki a keze alól. Harmadnap estére megtelt velük egy véka. Fogta és boldogan vitte ki a tópartra. A békakirály már ott ült apró csigaházakból rakott trónján, nádbuzogányos testőrei között. Körös-körül vartyogtak, brekegtek, ümmögtek a mindenféle rendű és rangú békák.

A mesebeli varga elébük borította a nagy véka papucsot, de a legszebbiket a tenyerére tette, úgy nyújtotta át a békakirálynak. Titokban azt remélte, hogy a békák örömükben még a fizetségét is megduplázzák. Hanem mi történt?! A békakirály, aki eddig azt sem tudta, milyen a papucs, most a legszebbet is fitymálni kezdte. Örömében és gőgjében azt sem tudta, hogyan válogasson.

– Ez nem elég koppanós! .. . Az nem elég csosszanós! Ennek alacsony a sarka, azt a varga szűkre varrta! Ez itt nagyon bőnek látszik, ebben meg a talpam fázik!

És mert a király így tett, természetes, hogy a sok ostoba alattvaló is utánozni kezdte. Pöffeszkedtek, kényeskedtek, válogattak, és azt sem tudták, hogyan ugráljanak, mindaddig, amíg a meglepődött vargát el nem futotta a méreg.

– Szedte-vette, maszatos-moszatos népség! Ti meritek ócsárolni az én munkámat? Ez se jó? Az se jó? Hát akkor ugráljatok ezután is mezítláb!

Szempillantás alatt összeszedte a papucsokat, és mire a buta békák feleszméltek, már odébb is állt. Kiabált most már a békakirály, ahogy a torkán kifért, hogy:

– Papucsot! Papucsot! Akarom a papucsot! – de a varga azért sem fordult vissza, csak ment nagy mérgesen és nekikeseredve hazafelé.

A nagy brekegésre a Nefelejcs tündérke is felébredt. Meglátta a szomorú vargát, és a tópartról rámosolygott.

– Megállj, te szegény varga! Megveszem én azokat a papucsokat. Éppen jók lesznek a virágtündér testvéreimnek. Meg is vette, ki is fizette, olyan gazdagon, hogy azóta a mesebeli vargának minden gyereke mazsolás kalácsot reggelizik.

A tóparton a sok kicsi papucsból papucsvirág lett, békakirálynak pedig elmaradt a lakodalma. Csöndes estéken, sok-sok alattvalójával azóta is maga varrja a papucsát, mert nem találtak még egy vargát, aki ilyesmire vállalkozott volna. Majd ha elkészül vele, nektek is küld egy fél párat, mutatóba!

 

Készítsd el a békás sorozatalkotó játékokat!

 

 

Benedek Elek: A kecskebékák királya

 

Elmondom nektek egy-két szóval, mért van a kecskebékák királyának púp az oldalán.

Réges-régen, még az ántivilágban lehetett, a kecskebékáknak is volt királya, hanem ezt csak úgy hallották az emberek, hírből, de nem tudták, hogy melyik a király közülök, mert mind egyformák voltak. Egyszer aztán egy király (egy igazi király) kihirdette, hogy száz pengő forintot ad annak, aki megmutatja neki a kecskebékakirályt. Az egész országban csak egy táltos fiú akadt, aki miről, miről nem, elég az, hogy megismerte a kecskebékák királyát, odavezette a királyt ahhoz a tóhoz, s megmutatta:

– Ihol, felséges királyom, ez a kecskebékák királya.

Erre megszólalt a kecskebékák királya:

– Brekeke, igaza van ennek a fiúnak, én vagyok a kecskebékák királya.

Na, a király egyszeriben ki is fizette a fiúnak a száz pengő forintot, de a fiún egy szál ing volt, egyéb semmi ruházat, nem tudta, hogy hová tegye a száz forintot. Látta a kecskebékák királya, hogy a fiú nem tudja, mitévő legyen a pénzével, mondta neki:

– Add ide, én majd jól elrejtem, ha szükséged lesz rá, visszaadom.

A fiú oda is adta a pénzt, a béka lenyelte, de úgy megakadt a gyomrában, hogy sem vissza nem tudta adni, sem el nem bírta emészteni, s egy jó nagy púp kerekedett az oldalán a száz pengőtől.

Azóta könnyű megismerni a kecskebékák királyát, mert púp van az oldalán.

 

Bartócz Ilona: Mese a kíváncsi békákról

 

A börzsönyi hegyek között, a sűrű erdő szélén, egy piros tetős házban élt három kislány. A piros tetős ház körül öreg hársak illatoztak, s a legöregebb hársfa közelében mély kerekes kút állt. Az oldalát zöld moha borította, panaszosan csikorgott a lánc, mikor a leengedték a vödröt. Ebben az öreg kútban lakott három zöld kisbéka meg a mamájuk.

A három kislány meg a három kisbéka egyformán kiváncsi természetű volt. A kislányok, hacsak szerét ejthették, ott ágaskodtak a kút mohos kávája körül, úgy lesték a titokzatos mélységet, a kisbékák meg egyre fölfelé kandikálta a zöld lombok, az aranyló napsütés felé.

A kíváncsi kisbékák egyre tanakodtak, hogyan is juthatnának ki a kútból, hogyan is nézhetnék meg közelebbről a hívogató zöld lombokat, az aranyló napsütést.

Egy meleg nyári délutánon csikorogva ereszkedett le a kerekes kút vödre. A három kisbéka: Kvik, Kvak meg Kvuk kíváncsian leste. A vödör megállt a víz tükre felett, ott szép lassan himbálódzott, nem húzták föl, mint máskor. Kvik, Kvak meg Kvuk a vödör peremére ugrott: látják ám, hogy a vödörben három üvegpohár, a poharakban meg fehéren csillog valami.

-Mi ez? Mi ez? – brekegett a három kíváncsi.

-Aludttej – mondta békamama. – Leengedték, hogy jó hideg legyen.

-Később majd felhúzzák? – kérdezte Kvak.

-Igen, biztosan aludttejet akar uzsonnázni az a három kislány odafent.

-Utazzunk fel az aludttejjel! – kiáltott Kvik és Kvak.

-Jaj, én nem hagyom itt a mamámat! – szeppent meg az apró Kvuk, a harmadik kisbéka.

Kvik és Kvak azonban máris ugrott, s mindketten kikötöttek egy-egy pohár kellős közepén. Könnyű lábacskájuk alig hagyott nyomot az aludttej színét. A mamájuk egy darabig hívogatta őket, de kár volt a szóért, Kvik és Kvak világot akart látni.

A vödör megindult fölfelé, majd zökkenve megállt. A három kislány ujjongott:

-Kisbékák, gyönyörű kisbékák! Hozzánk jöttek! Ó, de szépek.

-Befőttesüvegbe rakjuk mind a kettőt, apró létrát is teszünk az üvegbe, jó szorosan lekötjük, bizony! A kisbékák majd fölmásznak a létrán, ha jó idő jön; megbújnak az üveg aljában, ha vihar lesz! – mondta a legnagyobbik kislány.

Kvik és Kvak rémülten nézett össze. Miket beszél ez a kislány? Még hogy ők mindörökre bezárva éljenek? Időjárást jósoljanak? Zöld lomb helyett kis létra, aranylő napsütés helyett rabság vár rájuk?

Apró fejüket félrehajtották, riadtan néztek a három kislányra. Eszükbe jutott a kút hűvös mélye, a mamájuk meg a kis Kvuk. Egymásra pislantottak, brekegtek egyet, és csitt-csatt! – az aludttejes lábacskák máris a kútkáván csattantak, aztán egy bártor fejesugrás, és Kvik meg Kvak hazatért az öreg kút hűs mélyére.

A három kislány csalódottan bámult utánuk.

-Gyáva békák! – mondta a legnagyobb a kislány.

-Talán a mamájuk hívta őket haza – vélekedett a középső.

-Vagy a testvérkéjük – így gondolta a harmadik. 

  Készítsd el a békás számolgató játékokat a

Játéktár tagjaként!

 

 

Benedek Elek: Béka királykisasszony

 

Mikor volt, mikor nem volt – volt valamikor a föld kellős közepében egy cserfa, olyan magas, hogy a teteje az eget verte. Ennek a fának a legfelső ágán ült egy ősz öregember; akinek a szakálla a földet verte. Ez mondta nekem ezt a mesét, hallgassátok meg.

Hol volt, hol nem volt, de valahol mégis volt, volt egyszer egy király, s annak három szép dali fia. Azt mondja egyszer a király a fiainak:

– No, édes fiaim, ti már meg is házasodhatnátok, mind a hárman jól kinőttetek az isten markából.

– Hiszen mi meg is házasodnánk – mondták a fiúk -, de hol találjunk hozzánk illőt?

– Ezen én is sokat gondolkoztam – mondta a király -, mert sem keletre, sem nyugatra, sem északra, sem délre, ahány ország vagyon, egyben sincs olyan királykisasszony, aki hozzátok illő volna.

Gondolja a király, összehívatja a tanácsosait, hátha azok kitalálnak valamit. Mindjárt összehívatja, ahány bölcs ember van az országban, összeülnek, tanakodnak ezek, s azt határozzák, hogy a három királyfinak csináltassanak három nyilat s három nyílvesszőt, álljanak ki az udvar közepére, onnét lőjék ki a nyílvesszőket, s amely országnak a földjén leesnek, ki-ki abból az országból vegyen feleséget.

Megcsináltatják a három nyilat s nyílvesszőt, a királyfik ki is lövik hárman háromfelé, aztán elindultak a lövés irányában. A két idősebb fiúnak jó szerencséje volt, mert azoknak hét nap s hét éjjel sem kellett menni, megtalálták a nyílvesszőjüket, az egyik egy, a másik más király udvarában, leányt is találtak szemrevalót, feleségül is vették, nagy lakodalmat is csaptak, s még tán ma is lakodalmaznak, ha meg nem haltak.

Hej, hanem a legkisebb bezzeg szerencsétlen csillag alatt született! Ment, mendegélt erdőkön, mezőkön, folyóvizeken által, de csak nem talált a nyílvesszejére. A hetedik nap már éppen vissza akart fordulni, mikor az Óperenciás-tenger partjára ért, s hát mit látnak szemei! A tengernek közepén van egy szép zöld sziget, s annak a szigetnek épp a kellős közepén van az ő nyílvesszeje. Búsult szegény királyfi, tűnődött magában, még a könnye is kicsordult.

Hát ő most hogy tudjon odajutni, ahol a nyílvesszeje van?

Amint így tűnődnék magában, csak kiugrik a tengerből egy csúnya varas béka, s kérdi tőle:

– Mi bajod, te királyfi, miért adtad búnak árva fejedet?

Ránéz a királyfi:

– Hát te honnét tudod, hogy én királyfi vagyok?

Mondja a béka:

– Nemcsak azt tudom, hogy királyfi vagy, hanem azt is tudom, hogy mi a bajod. Ugye, szeretnél átalmenni a szigetre, hogy visszahozzad a nyílvessződet? No, ne búsulj, én átalhozom neked, de csak azzal a feltétellel, ha feleségül veszel engem.

Nagyot kacagott a királyfi:

– Mit beszélsz te? Hogy én téged feleségül vegyelek?!

– Hát jól van – mondja a béka -, ne végy feleségül, menj, s keresd tovább a nyílvessződet.

Mit gondolt, mit nem a királyfi, azt mondja a békának:

– No, te istennek förtelmes állatja, úgyis el vagyok keseredve, feleségül veszlek.

Azzal felült a lovára, maga elé ültette a békát, s indult vele hazafelé az apja udvarába. Útközben elesteledtek egy erdőben, s ott megháltak, de a királyfi csak azt várta, hogy a béka elaludjék, fölkapott a lovára, s úgy otthagyta, mintha ott se lett volna. Vágtatott, mint a szél, a szélnél is sebesebben, s örült, hogy megszabadult ettől a förtelmes állattól.

Az ám, ahogy visszanéz véletlenül, mit lát? Ott ül a béka a lovának a farán!

– Ugye, meg akartál szökni tőlem? – mondta a béka. – De megállj, ezt még megkeserülöd!

Hej, búnak ereszkedett a szegény királyfi! Mit tudjon csinálni? Megpróbálta másik éjjel, harmadik éjjel, ha valamiképpen meg tudna szabadulni a békától, de mikor azt hitte, hogy hetvenhét mérföldre van tőle, ahogy hátranézett, ott ült a béka a lovának a farán, s megfenyegette őt másodszor is, harmadszor is:

– Megállj, királyfi, ezt te még megkeserülöd!

Mit volt, mit nem tenni, haza kellett vinni a békát. Otthon még mindig lakodalmaztak a bátyjai, folyt a dínomdánom. Bemegy a palotába, s kérdi tőle az apja, kérdik a bátyjai:

– No, fiú, hoztál-e feleséget, hol van, merre van?

Mondja a királyfi nagy búsan:

– Menjetek ki az udvarra, s nézzétek meg!

Kimennek mind az udvarra, de ott bizony nem láttak semmiféle asszonyi állatot.

Kérdik tőle ismét:

– Hát hol az asszony?

– Itt van ni! – mondja a királyfi. – Ott ül a lovamon.

Haj, szörnyű haragra gerjedt a király! Hogy őt így megcsúfolta az ő legkisebb fia! Kitagadta a királyságból, ki az országból, ki mindenéből, azt mondta neki: fel is út, le is út, többet ne lássa.

Felült a királyfi a lovára, s keserves könnyhullatások közt elindult az apja udvarából. S az a csúf, fertelmes állat ott ült, üldögélt szépen a háta megett, nem szólt egy szót sem.

Ment, mendegélt a királyfi hetedhét ország ellen, s egyszer úgy estefelé egy rengeteg erdőbe ért. Annak az erdőnek a közepén volt egy szép tisztás. Ottan megállott, a lovát belecsapta a fűbe, maga pedig leheveredett egy fa alá, s elaludt.

Hanem reggel, amikor felébredt, szeme-szája tátva maradt a nagy álmélkodástól. Egy olyan palotában ébredett fel, hogy annak minden szege-köve gyémánt volt, s abból a fertelmes csúf békából olyan gyönyörűséges szép asszony lett, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem.

Bezzeg, hogy megváltozott most egyszerre a királyfi kedve, bezzeg, hogy megváltozott most a szíve indulatja, szép gyöngén megfogta a felesége kezét, s azt mondta:

– Te az enyém, én a tied, ásó-kapa s a nagyharang válasszon el minket!

Mosolygott a szép asszony, ő is azt mondta:

– Ásó-kapa s a nagyharang válasszon el minket!

Hanem azért azt gondolta magában: “Megállj, mégis megbüntetlek azért, hogy háromszor elhagytál engem!”

Telt-múlt az idő. Éltek egymással nagy békességben, de az asszony sokszor el-elszomorodott, mert szerette az urát, de nem tudta felejteni, hogy háromszor elhagyta.

Észrevette a királyfi, hogy a felesége mindig szomorkodik, meg is kérdezte egyszer:

– Talán bizony nem is szeretsz, feleség, hogy mindig szomorkodol?

Azt mondja az asszony:

– De bizony szeretlek, édes férjemuram, hanem azt nem tudom elfelejteni, hogy egyszer olyan erősen gyűlöltél. Látod, uram, látod, nem voltam én mindig olyan förtelmes állat, mint amikor először láttál engem. Tündérkirály leánya voltam. Sok embert megvarázsoltam, csak meggondoltam valamit, már meg is csináltam. De egyszer mégis megjártam. Feleségül akart venni egy lidérc, s hogy nem mentem hozzá, békának varázsolt, s arra ítélt, hogy békának maradjak, amíg olyan királyfival nem találkozom, aki nyílvesszővel keres magának feleséget.

– Hej, ha én ezt tudtam volna, lelkem feleségem! – mondta a királyfi – bizony, nem szomorítom meg a szívedet!

A szép asszony csak mosolygott, nem szólt semmit, de most is azt gondolta magában: “Azért mégsem felejtem el, hogy amikor béka voltam, megvetettél.”

Aközben hírül vitték az öreg királynak, hogy van az országában egy olyan fényes ragyogó vár, hogy az övé leülhet mellette. Hírül vitték azt is, hogy a kitagadott fia építtette azt a ragyogó várat. Azt hitte az öreg király, hogy bizonyosan az ő bosszúságára építtette a várat az a kitagadott fiú. Mindjárt üzent neki, hogy kitakarodjék az országából, mert különben így meg úgy.

Megszomorodott a királyfi, de a felesége azt mondta, hogy egy tapodtat se menjenek. Majd eligazít ő mindent annak rendje-módja szerint. Visszaüzent az öreg királynak: hát jöjjön ide, s kergesse ki, ha van szíve hozzá.

No bizony, az öreg király nem is várt második üzenetet: indult még aznap, akkora sereggel, hogy a föld rengett alatta. De a szép asszony sem dugta össze a kezét. Nemhiába volt tündérkirály leánya, egy minutára annyi katonát varázsolt elő, hogy az ég is elfeketedett belé. Úgy széjjelverte az öreg király seregét, hogy hírmondónak sem maradott abból. Csak az öreg királynak s a két idősebb fiának hagyták meg az életét: hadd menjenek haza isten hírével, de aztán őket többé meg ne háborítsák.

Hát ez így volt, ahogy volt, aztán telt-múlt az idő, eltelt egy esztendő, két esztendő, s élt a fiatal pár nagy békességben. Hanem a szép asszonynak még mindig nem ment ki a fejéből, hogy a királyfi csak akkor szerette meg, amikor szépséges szép leány lett belőle, de bezzeg, mikor béka volt, irtózott tőle, el is akarta hagyni, pedig segített rajta. Azt mondta egyszer az urának:

– No, lelkem uram, emlékszel-e, hogy mikor feleségül vettél, megesküdtél nekem, s utánam mondottad, hogy ásó-kapa s a nagyharang válasszon el minket?

Azt mondta a királyfi:

– Emlékszem, emlékszem, lelkem feleségem.

– Hát arra emlékszel-e, hogy háromszor akartál megszökni tőlem?

– Arra is emlékszem, nem is tagadom, lelkem feleségem.

– No bizony, ha emlékszel is, s nem is tagadod, most én is elhagylak téged. Nesze, adok egy gyűrűt emlékül, s isten áldjon.

Eleget istenkedett a királyfi, hogy ne hagyja el, ne bolondozzék, ami elmúlt, elmúlt, felejtse el: a szép asszony nem hallgatott rá, csak kikerült-fordult az ajtón, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Búsult a szegény királyfi, hogyne búsult volna! Még csak most volt igazi világ árvája. Sem apja, sem anyja, sem felesége, sem országa, sem hazája! Meghiszem azt! Reggelre még az a szép ragyogó vára sem volt, mert – halljatok csudát! – ott ébredt fel a rengeteg erdő közepén, azon a tisztáson, hol akkor éjjel megháltak volt, amikor az apja világgá kergette. Ott legelészett a lova is még a jó kövér fűben.

– No, édes lovam – mondta nagy búsan -, összekerültünk megint, most mehetünk ismét világgá.

Felült a lovára, s ment, amerre a szeme látott. Ment hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön átal, ha valahol szolgálatot találna. Addig ment, mendegélt, míg rengeteg erdőben egy malom elé értek. Bemegy a malomba, s köszön a molnárnak, akinek olyan fehér volt a haja, mint a búzaliszt:

– Adjon isten jó napot, molnár gazda!

– Adj’ isten, öcsém! Hol jársz itt, ahol a madár sem jár?

– Én bizony szolgálatot keresek, bátyámuram, ha találnék.

– No bizony, ha igen, állj be hozzám molnárlegénynek. Nekem sem gyermekem, sem senkim a világon: ha jól viseled magadat, neked hagyom a malmomat s minden gazdaságomat.

Kezet csaptak, áldomást ittak, s a királyfi ott maradt a malomban. Ügyes legény volt, hamar kitanulta a molnárságot, de nem tudta elgondolni, hogy miféle malomba került, mert őrlenivaló volt mindig, hanem sem azt nem látta, hogy ki hoz őrlenivalót, sem azt, hogy ki viszi el a lisztet.

Meg is kérdezte egyszer az öregtől:

– Ugyan bizony, bátyámuram, hogy kerül ide a sok őrlenivaló, s ki viszi el innét, hogy én azt sohasem látom?

– Hej, öcsém, azt mindig éjjel hozza egy griffmadár, s éjjel is viszi el, amikor te alszol.

– Hát aztán hová viszi?

– Hm, öcsém, a királynénak viszi egyenest. Ide nem messze van egy kőszikla, annak a tetejében egy ragyogó fényes vár. Abban lakik a mi királynénk szomorú özvegységben.

Hiszen a királyfinak sem kellett egyéb. Nem feküdt le este, s éjfélkor, ahogy jött a griffmadár a lisztért, belebújt egy liszteszsákba, s a griffmadár a többi zsák közt vitte őt is a királyné várába. Ott, amikor kioldották a zsákokat, kiugrott nagy lisztesen, hogy a szegény kenyérsütőt majd kitörte a “rossz”.

– Ne félj – szólt a királyfi -, nem vagyok kísértet. A malomból jöttem, hogy itt keressek szolgálatot.

– Jól van – mondta a sütőmester -, éppen szükség van sütőinasra, felfogadlak annak.

Hát bezzeg a királyfi kitanulta a sütőmesterséget is. Eleinte csak fekete kenyeret süttettek vele, de sütött aztán fehér cipót is, szép piros ropogóst. Hanem a királynét még egyszer sem láthatta, pedig amiatt jött ide.

Hetek múltak, hónapok múltak, s ím, egyszer, amint kitekint a sütő ablakán, látja, hogy éppen az ablak előtt sétál el egy szépséges szép asszony, éppen az ő felesége! Hej, istenem, nem találta a helyit. Mit csináljon, hogy kerüljön a felesége színe elé? Gondolt ide, gondolt oda, ő bizony azt gondolta, hogy a gyűrűt belekeveri egy cipóba, s majd megtudja erről a felesége, hogy itt van. Nem sokat teketóriázott: belekeverte a gyűrűt a tésztába, és sütött ebből olyan ropogós piros cipót, hogy még a sütőmesternek is tátva maradt a szája. Vitték is mindjárt a királyné asztalára. Ott az inas felvágja a cipót, s hát kigurul belőle egy gyűrű! Fölkapja az inas a gyűrűt, s jelenti a királynénak, hogy mi történt. Nézi, nézi a királyné, s a színében csak hol elhalványodik, hol kipirosodik. Hívatja a sütőmestert:

– Ki sütötte ezt a cipót?

Mondja a sütőmester:
– A sütőinas, felséges királyné.

– Küldje ide mindjárt.

Küldik a sütőinast, be is megy nagy lisztesen, de bezzeg nem nézte a királyné: lisztes-e, nem-e, a nyakába borult. Még aznap nagy lakodalmat csaptak, de olyant, hogy hét országra ment a híre.

Én is ott voltam, a griffmadáron mentem fel, s feneketlen kancsóból ittam a bort. Hazafelé adtak egy lovat, akinek tök volt a feje, viasz a dereka, kender a farka, kóró a lába, acél a patkója. Ahogy a földre ért, megbotlott a lovam egy békasóba, szikrát vetett a patkó, tüzet fogott a kender, elégett a kóró, elolvadt a viasz, leesett a tök, s hupp! – lepottyantam én is a földre, hogy nagyot nyekkentem belé.

Itt a vége, fuss el véle.

 

Grimm: A békakirály

 

Élt egyszer réges-régen egy király, annak a legkisebbik lánya olyan szép volt, hogy még a nap is elcsodálkozott, ha rásütött, pedig az sok szépet látott már.

A királyi palota mellett volt egy sűrű, sötét erdő. Ott benn az erdő mélyén, a legöregebb hársfa alatt állt egy kút. Mindig, amikor nagy hőség volt, a királylány kiment az erdőbe, leült a kút szélére és ott pihent; ha pedig unta magát, elővett egy aranylabdát, feldobta és elkapta: ez volt a legkedvesebb játéka.

Történt egyszer, egy szép nyári napon, hogy amikor épp az erdőben játszott az aranylabdával, egyszer olyan magasra dobta, hogy utána nem tudta elkapni. A labda a kútba esett, és elmerült a mély vízben. A királylány sírva fakadt, és egyre keservesebben zokogott. Amint ott sírdogált, valaki megszólította:

– Miért sírsz, királylány? Úgy zokogsz, hogy a kemény kő is meglágyulna tőle!

A királylány körülnézett, kereste, honnan jön a hang, és egyszer csak megpillantott egy békát.

– Csak nem te szólítottál, te öreg béka? – kérdezte. – Én bizony a labdámat siratom, mert belepottyant a kútba.

– Nyugodj meg, ne sírj – felelte a béka –, én segíthetek rajtad, de mit adsz, ha fölhozom a játékodat?

– Amit csak kívánsz, neked adom, kedves béka – válaszolt a királylány –: a ruháimat, gyöngyeimet és drágaköveimet, akár még az aranykoronát is a fejemről.

– Nem kell nekem sem a ruhád, sem a gyöngyöd, sem a koronád. De ha megígéred, hogy szeretni fogsz, és a játszótársad lehetek, melletted ülhetek asztalodnál, ehetem aranytányérodból, ihatom aranypoharadból, és alhatok ágyacskádban, akkor felhozom neked az aranylabdádat – felelte a béka.

– Ó, igen! – felelte gyorsan a királylány. – Megadok mindent, amit kérsz, csak hozd vissza az aranylabdámat!

Magában azonban ezt gondolta:

„Ugyan, mit fecseg ez a buta béka! Csak nem képzeli komolyan? Hogy lehetne játszótársam, ha állandóan itt ül a vízben a többi békával?”

A béka pedig, amint meghallotta az ígéretet, lemerült a vízbe. Hamarosan felbukkant szájában a golyóval, és kiejtett a fűre a királylány elé. A királylánynak nagyot dobbant a szíve az örömtől, amint kedves játékát viszontlátta. Fölkapta, és elszaladt vele, nem is figyelt többet a békára.

– Várj meg! – kiáltott a béka –, vigyél magaddal, nem tudok olyan gyorsan szaladni, mint te!

A királylány dehogyis várta meg, örült, hogy megszabadult tőle! Hazafutott, és csakhamar el is felejtette a szegény békát, aki mászhatott vissza a kútba.
Másnap délben a királylány apjával, a királlyal az asztalnál ült, és aranytányérkájáról eszegetett.

Egyszerre csak valami placcsogás hallatszott odakint a márványlépcsőn. Pliccsplaccs, pliccs-placcs, valami mászott fel a lépcsőn, aztán kopogtattak az ebédlő ajtaján, és valaki ezt kiáltotta:

– Kis királylány, nyiss ajtót!

-Neked szólnak – mondta a király -, eredj lányom, nézd meg, ki az.

A királylány nem szívesen mozdult a helyéről, d hát az édesapjának nem mondhatott ellent. Kinyitotta egy arasznyira az ajtót, de nyomban be is csapta, és halotthalványan szaladt vissza az asztal mellé.

-Mi az, édes lányom? – kérdezte a király. – Mitől ijedtél meg annyira? Talán egy óriás van odakünn, és el akar rabolni?

– Jaj, dehogy, nem óriás az, hanem egy csúf béka. – válaszolta a királylány.

– És mit akar az a csúnya, rusnya béka tőled? – kérdezte a király.

– Ó, kedves édesapám, tudod, az úgy történt, hogy amikor tegnap az erdőben a kút mellett üldögéltem és játszottam, belepottyant az aranylabdám a vízbe. És amint ott sírtam, sírdogáltam az elveszett játékom miatt, ez a béka megtalálta, és fel is hozta a víz alól. Megígértem neki, hogy játszótársam lehet, de kicsit sem hittem, hogy ki tud jönni a vízből, és utánam jön. Most pedig itt áll, és be akar jönni hozzám.

Közben a béka másodszor is bekopogott, és így kiáltott:

„Kis királylány, nyiss ajtót!
Elfeledted, mit ígértél
Tegnap künn a kút vizénél?
Kis királylány, nyiss ajtót!
Én vagyok itt, nem hallod?”

Ekkor a király így szólt:

– Amit megígértél, meg is kell tartanod: menj és engedd be!

A királylány odament, ajtót nyitott, mire a béka végigugrált az ebédlőn a lány mellett, és egészen annak a székéig placcsogott. A szék lábánál leült és így szólt:

– Emelj föl!

A királylány először nem akarta fölvenni, de azután édesapja parancsának engedelmeskedett. Először csak a székre tett, de amikor a béka még magasabbra kívánkozott, az asztalra helyezte. Akkor a béka ezt mondta:

– Told csak közelebb az aranytányérodat, hogy egy tányérból ehessünk!

A királykisasszony ezt is megtette, de látszott rajta, nem szívesen. A béka jó étvággyal evett, de a királylánynak nagyon nehezen ment le egy-egy falat a torkán. Evett-ivott a béka, majd végül ezt mondta:

– No, jóllaktam, el is fáradtam, vigyél hát a szobádba, vesd meg nekem az ágyadat, hogy melletted aludhassak.

A királylány sírva fakadt, mert undorodott a hideg békától, megérinteni sem merte. Most pedig fektesse bele az ő szép, tiszta ágyacskájába?

De a király megharagudott, és ráparancsolt:

– Ha bajban jó volt, ne vesd meg a baj múltán sem!

Szegény kis királylány megfogta a két ujjával a békát, fölvitte a szobájába, és letette a sarokba. Csakhogy amikor az ágyba bújt, a béka odamászott, s így szólt:
– Én is olyan kényelmesen akarok aludni, ahogyan ti alusztok, jó puha ágyban, nem itt a sarokban.

Erre a királylány kénytelen-kelletlen felemelte a békát, és akárhogy is irtózott tőle, az ágyába fektette.

– Nesze, rusnya jószág! Most aztán nyugton maradj!

A béka befeküdt a szép selyemágyba. S abban a szempillantásban híre-nyoma se volt többé békának, mert átváltozott egy szépszemű, kedves
királyfivá.
-Egy gonosz boszorkány békává varázsolt: te vagy az egyetlen a világon, aki megszabadíthatott a varázslattól – mondta. – Most aztán felelj: állod-e, amit ígértél, elfogadsz-e pajtásodnak ; nem is pajtásodnak, de hitestársadnak?

A királylány igent mondott. Még aznap este megtartották a lakodalmat, és úgy határoztak, hogy másnap hazatérnek a királyfi országába.

Amikor a nap felkelt, gyönyörű hintó jött az ifjú párért, hogy elvigye őket a királyfi országába. Nyolc fehér paripa húzta a kocsit, mindegyiknek fehér strucctoll volt a fején, és aranyláncok díszítették őket. A hintó végében ott állt a királyfi régi szolgája, a hűséges Henrik, mellkasán három vaspánttal.

Régen, amikor a boszorkány békává varázsolta a királyfit, Henrik olyan szomorú volt, hogy három szoros vaspántot kellett a szíve köré tenni, nehogy az megrepedjen bánatában. Most viszont Hűséges Henrik azt sem tudta, hova legyen örömében, mert gazdája, a királyfi megszabadult a gonosz varázslat alól.

Segített az ifjú párnak beülni a hintóba, és maga is fölpattant mögéjük. Mentek, mendegéltek, egyszer csak a királyfi különös roppanást hallott
hátulról, olyat, mintha eltört volna valami. Hátrafordult, és odaszólt a szolgájának:

-Tengely törik, rúd szakad tán?”

Henrik pedig így felelt:

– Egyiknek sincs baja, gazdám
Csak a szívem pántja pattan:
Bánatomban rácsatoltam,
Mikor kinn, a kút vizében
Béka voltál lenn a mélyben.

Útközben még két roppanást hallottak. A királyfi mind a kétszer azt hitte, hogy a hintónak lett valami baja. Pedig csak a maradék két vaspánt pattant le hűséges Henrik szívéről nagy örömében, mert gazdája, a királyfi végleg megszabadult a varázslat alól.

 

Készítsd el a legismertebb  mesék bábjait a Játéktár tagjaként!

Mester Györgyi: Breki párt keres

 

Breki, a kicsi békafiú elhatározta, hogy a nyáron megházasodik, ezért úgy gondolta, a legjobb az lesz, ha már tavasszal hozzáfog a társkereséshez.

Olyan párt szeretett volna magának, akinek csinos fejecskéje, karcsú, kecses alakja van, pasztell zöld színű a bőre, jó úszó, szép a hangja, amin nem beszél többet a kelleténél, továbbá nem ugrál sokat, és főként nem magasabbra, mint ő. Ha a jelölt ezeknek az elvárásoknak megfelel, semmi se állhatja útját a nyárvégi esküvőnek.

Az elszánást tett követte, s Breki a part menti kövek közül, ahol otthona volt, fejest ugrott a vízbe, majd lassan úszni kezdett a tó belseje felé.

Pár méter után elfáradva mászott ki egy kerek, nagy levélre. Kifújta magát, s közben körbe kémlelt.

Nem is olyan nagy távolságban egy ismeretlen lényt pillantott meg, akinek ugyan kifejezetten csinos fejecskéje volt, azonban az hosszú, piros csőrben végződött, túl magasak voltak a lábai, és a fehér szín sem volt az ő esete. S amikor még ráadásul az ismeretlen szúrósan ránézett, és rákelepelt, azonnal rájött, hogy bizony nem a szíve választottja akadt az útjába.

Amikor kipihente magát, újra a vízbe ugrott, és ráérősen tovább tempózott a nádas irányába.
A nádas szélén egy hínárcsomóra telepedett, hogy jobban szemügyre vehesse a környéken fellelhető, szóba jöhető menyasszonyjelölteket.

A közelben váratlanul egy szürkés hát, gombszerű orrban végződő, csillogó szemekkel díszített, csinos pofácska tűnt fel, majd gyorsan a nádas széléhez úszott. Alig tudta megfigyelni, de azt látta, az idegen lénynek a feje, szintúgy az alakja is mutatós, kecses, remekül úszik, de a színével megint nem volt kiegyezve, és amikor a jelölt egy morranással a víz alá bukott, már le is tett róla, hogy ismerkedést kezdeményezzen vele.

Breki kifújta magát – nem szokott egyhuzamban ennyit úszni -, aztán ismét beleloccsant a vízbe, és egy kákával benőtt, kis öböl felé tartott.

Az egyik káka hajlékony szárán azonnal magára volna a figyelmét valami. Az ismeretlen állat csodálatosan hajlékony volt, épp olyan pasztell zöld színű külsővel, mint amilyent ő keresett, a feje kicsi és kecses volt. Csak egy kicsit hosszúnak találta, mert úgy látta, az állat szépen fel volt tekeredve a kákára.

Breki közelebbről is szemügyre akarta venni, mivel eddig ez volt az egyetlen élőlény, ami nagyjából megfelelt az ő kívánalmainak. Amint az ismeretlen közelébe ért, a kicsiny fejen hatalmas száj nyílt ki, közben sziszegő hang hallatszott, ami annyira megijesztette, hogy még tempózni is elfelejtett, majdnem vízbe fúlt.

A vízben, épp alatta, ekkor elsuhant egy másik ismeretlen lény. Szép, kerek alakú volt, szürkészöld színű, fényes pikkelyes bőrrel, amivel még meg is tudott volna barátkozni. Amikor azonban jobban megnézte a remekül úszó idegent, észrevette, hogy nem tud beszélni, hang nem jön ki a torkán, csak tátog. Szegény, képtelen megszólalni, vele aztán nem lehetne társalogni – gondolta, és már úszott is tovább, kizárva ezzel egy újabbat a menyasszonyjelöltek listájáról.

Breki végtelenül csalódott volt. Ilyen messze még sohasem úszott be a tóba, és hiábavaló volt minden fáradsága, mégsem talált magának társat.

Visszaúszott hát a partra, és épp beugrott volna szokott helyére, a kövek közé, amikor a parton egy különleges zöld labda vonta magára a figyelmét. Jobban megnézve, nem is labda volt, hanem egy kerekded, se nem karcsú, se nem sikkes, de csodálatosan pasztell zöld színű lény, szív alakú fejecskével, csillogó, dülledt szemekkel, és amikor a közeledtére nagyot ugrott – persze nálánál nem nagyobbat -, közben kellemesen mély hangon még egyet-kettőt kuruttyolt is mellé, kétség sem férhetett hozzá, hogy megtalálta az igazit.

Olvass még több csodaszép történetet „A pillangófa és más mesék” c. könyvben!

Mester Györgyi: Ki a legjobb kertész?

 

Nem is gondolnánk, milyen sok kis élőlény lapul a föld felszíne alatt, akik nem csak a mindennapjaikat töltik ott, de az a „munkahelyük” is.
Rövid kis életük során „kertészkednek”, művelik, szemcséssé morzsolgatják a földdarabkákat, így teszik jól termővé, gazdagabbá a talajt.

És hogy kik ők? Kik végzik ezt az értékes munkát?

Hát például a „galacsinhajtó” meg a „pattogóbogár”, de ilyen a mulatságos nevű „nagy nyárlevelész”, és nem hagyhatjuk ki a hasznos földművelők sorából a csigákat, algákat és a gombákat sem.

Az „ászkarák”, az „ugróvillás” és az „atka” szintén jó avarbontók.
Ők valóságos hulladékhasznosító specialisták: a növényeket és az állatok ürülékét, illetve tetemét úgy bontják le, hogy a bennük lévő tápanyagokat a növények ismét hasznosítani tudják.

Mivel a felsoroltak mindnyájan nagy földművelők voltak, egyben büszkék és hiúk a maguk mesterségére, el akarták dönteni, mégis, ki a leghozzáértőbb közülük?!
Versengeni kezdtek.
Bírónak Természet apót kérték fel, döntse el ő, melyikük érdemli ki „A legjobb kertész” megtisztelő címet, ki a legméltóbb rá.

Természet apó az erdő közepén lévő tisztásra hívta össze a versengőket. Amikor már mindnyájan ott voltak, apó végigfuttatta szemét a kis csoportosuláson.

– Büszkék lehettek magatokra, mert elismerem, mindnyájan kiváló és értékes munkát végeztek. – De nem gondoljátok, hogy hiányzik közületek még valaki?

Az állatok hirtelen nem tudták, mire gondol. Akkor azonban a galacsinhajtó – aki amúgy a leginkább fogékony volt a szeretetre és az együttérzésre -, megszólalt.

– Nem is értem, hogy feledkezhettünk meg Gerzsonról, a fiatal földigilisztáról?! Hiszen ő ugyanazt a munkát végzi, mint mi.

És a galacsinhajtó bebizonyította, hogy nem csak együttérző, de igazságos és okos is. Megfordult, és már ment is Gerzsonért.

Együtt tértek vissza. A szégyenlős kis giliszta a tisztás szélén, egy levél alá húzódott. Onnan hallgatta, mit mond róla a galacsinhajtó. Ha tudott volna, bizonyára elpirul, mert annyi jót hallott magáról, amire ő nem is gondolt.

A galacsinhajtó részletesen elmesélte, mit lehet tudni Gerzsonról.

-Hát elsősorban azt, hogy gyűrűsféreg, és nagy talajevő. Szó szerint átrágja magát a földön, és a benne lévő elhalt, parányi növényi részeket megemészti. – Ha pedig nincs a talajban elég korhadó növényi anyag, friss növényi részeket húz be a járataiba. – Az ürüléke rendkívül jó trágya. – Földbe fúrt járatai nyomán lazább lesz a talaj – így a levegő és a víz könnyebben átjárja -, a folyamatos ásás következtében pedig termékenyebbé válik. – A soha el nem fáradó Gerzson nem csak napközben végzi a talajban hasznos munkáját, de éjjel, a föld felszínén, a lehullott leveleket fogyasztja. – Mit is mondhatnék még róla? – töprengett el ekkor a galacsinhajtó.

Természet apó segítette ki:

-Talán annyival kiegészíthetném, hogy a giliszták a szárazság elől a mélyebb talajrétegekbe ássák be magukat, ha viszont esni kezd az eső, a talajba szivárgó víz elől a föld felszínére húzódnak. – A nagy meleget sem szeretik, de ha erősen lehűl a levegő, attól a mozgékonyságuk szinte nullára csökken. – Amit én tettem hozzá, azt is érdemes tudnia annak, aki alaposan meg akarja ismerni Gerzsont, de a lényeget a galacsinhajtó mondta el. – Lássuk be, minden versengő munkája hasznos és fontos, de – szerintem -, „A legjobb kertész” címet mégis a szorgos Gerzson érdemli ki.

Furcsa módon, a többiek nem berzenkedtek. Senki nem volt elégedetlen, hiszen Természet apó mindegyikük munkáját egyformán elismerte, értékesnek tartotta. A címet meg hadd kapja meg Gerzson.

És akkor a megtiszteltetéstől, meg hogy ilyen sokra tartják az ő kis lényét, és az általa végzett munkát, úgy tűnt, mintha Gerzson tényleg elpirult volna…

 

 

 Kovács Barbara: Öcsike és a földigiliszta

 
 
A bajok akkor kezdődtek, amikor Öcsike talált egy gilisztát. A giliszta lassan araszolgatott a járdán, és nagyon szomorúnak tűnt, ahogy ott egyedül, magányosan igyekezett minden látható cél nélkül valamerre, alig-alig elkerülve a felnőttek sietős lépteit.

Kész csoda, hogy eddig még nem lépett rá senki. Öcsike gyorsan felvette, óvatosan a markába zárta, és sietett anya után, aki már éppen megállt, hogy bevárja őt.

– Segíts nekem Öcsike! – mondta anya elindulva. – Nagyon sokat vásároltunk, ez a kiflis zacskó folyton ki akar csúszni a kezemből. Ezt hozd te légy szíves!

– Anya, nem lehet. Most nem tudom. – válaszolta Öcsike.

– Nem lehet? – csodálkozott anya. – Miért nem lehet?

– Mert akkor kiesik! – felelte Öcsi.

– Kiesik? Mi esik ki, és honnan? – érdeklődött anya.

– A barátom. Ő fog kiesni a kezemből, pedig az nem lenne jó! – válaszolta Öcsike titokzatosan. Erre anya újból megállt.

– Megnézhetem a barátodat?

– Látod? Ő az. – nyitotta szét óvatosan a markát Öcsike. – Ugye hazavisszük?

– Tehát ő az. Egy földigiliszta. Hazavihetjük, de otthon a kertben el kell engednünk. – mondta anya, és a táskájában kotorászva kihalászott belőle egy üres kis dobozkát.

– Tedd bele a barátodat, itt biztonságban lesz, és a kifliket is tudod hozni!

– De jól kitaláltad anya! – örvendezett Öcsike.

Hamarosan hazaértek. Öcsi bevitte a konyhába a kifliket, és kivitte a kertbe a gilisztát.

Játszani szeretett volna vele, megvigasztalni, hogy ne legyen szomorú. A giliszta egy kis ideig nem mozdult, lehet, hogy azon gondolkozott, hova került, mit csináljon, merre menjen, de lehet, hogy csak unatkozott, és arra várt, hogy elkészüljön az a gilisztacsúszda, amit Öcsike máris készített neki lehullott száraz ágacskákból, levelecskékből.

Már majdnem teljesen elkészült, amikor a giliszta elindult. Sebesen haladt az eper ágyásban egy parányi repedés felé, és mire Öcsike észbekapott, már be is fúrta magát a repedésen át a földbe. Öcsike döbbenten nézte, aztán sírva rontott be a konyhába.

– Itt hagyott! Pedig éppen készen lett a csúszda, még csak ki sem próbálta! – zokogta anya lábait átölelve – Nem akart velem játszani, pedig megmentettem az életét! Nem szeret engem!

– Csacsikám, a giliszta csak azt tette, amit tennie kellett. Ő nem csúszdázni szeret, hanem a földben bujkálni. Neki az az öröm, ha keresztül-kasul járhatja a földet, azt eszi, és közben megpuhítja. Majd meglátod, tavasszal milyen szépen fog nőni az eper a kertünkben, abban a földben, amit a barátod hálából, amiért megmentetted az életét, jól átforgatott. – vigasztalta anya Öcsikét.

Öcsi hitte is, meg nem is, amit anya mondott, a sírást abbahagyta ugyan, de még szomorkodott. És a tavasz még olyan messze volt.

Egy napon, amikor megint sokat gondolt giliszta barátjára, elhatározta, hogy azért is lesz egy olyan gilisztája, aki nem bújik a földbe, hanem vele fog játszani. Leemelte a fürdőszoba polcáról a fogkrémet, és kinyomta az egészet a szobájában a szőnyegre. Jó hosszú lett. És kanyargós. És kék-fehér csíkos. Öcsike sokáig játszott vele, de egy idő után elunta, már szívesen épített volna inkább a szőnyegen, de nem tudott, mert ott volt a fogkrém-giliszta. Megpróbálta visszatuszkolni a tubusba, de sehogyan sem sikerült, és a szőnyeg is csupa maszat lett. Anya szerencsére segített eltűntetni a pót-gilisztát, és nem is haragudott. Legalábbis nem nagyon.

Hosszú és hideg volt a tél. Öcsike nagyon aggódott a barátjáért, félt, hogy megfagy a hideg földben, de apa elmagyarázta, hogy a giliszták ilyenkor olyan mélyre bújnak a földben, ahol nincs fagy.

Aztán megjött a tavasz. Öcsike izgatottan leste nap, mint nap a barátját, hátha megpillantja valahol. De hiába, nem látta sehol. Lassacskán érni kezdett az eper. Öcsike minden nap ott kuksolt az eprek mellett legalább fél órát, és beszélt a barátjához. Elmesélte mi volt az oviban, meg, hogy mit álmodott, verset is mondott neki, néha még énekelt is. Remélte, hogy a gilisztácska meghallja.

Hamarosan megérett az első szem eper, majd sorban a többi. Öcsike leszedett néhányat, és amikor megkóstolta, rögtön tudta mitől ilyen finom.

– Anya, még soha, de soha nem volt ilyen sok és nagy és gyönyörű és finom eper a kertünkben! Igazad volt, mégsem felejtett el a barátom!

– Tudod öcsike, nem csak az lehet a barátunk, aki játszik velünk, mindenki úgy mutatja meg a szeretetét, ahogy tudja. A gilisztácska például így.

Öcsike visszaszaladt a kertbe, és alaposabban megnézte az eperágyást. Ahogy nézte, egyszer csak észrevett egy gilisztát, aztán még egyet, és még egyet, és sokat, sokat.

– Ezek a barátom barátai, és gyerekei, most már mind, mind a barátaim! – gondolta, és biztos volt benne, hogy az ő gilisztája esténként arról mesél a földben, hogyan mentette meg ő, Öcsike egyszer régen.

És ettől a naptól kezdve, valahány szem epret csak megevett, mindegyiket megköszönte a gilisztáknak.

 

 

A giliszta meg a százlábú – koreai népmese

 

Egy barázdabillegetőtől hallottam, miért is nem ment feleségül a százlábú a földigilisztához, s miért nem vette el a földigiliszta a százlábút.

Réges-régen, egy öreg kő alatt lakott egy világszép százlábú hajadon. Szép volt, de hiú is nagyon, egész nap a száz karcsú lábát nézegette, gyönyörködött bennük. Estig tartott, míg mind a százat végigbámulta. Egyebet nem is csinált, nem mosott, nem főzött, csak pipiskedett.

A szomszédjában egy hosszú földigiliszta éldegélt. Ez meg szorgalmas legény volt, dolgos, egész nap a földet túrta-ásta, tekervényes alagutakat fúrt a föld alatt, és nagyon elégedett volt a sorsával.

Egyszer, eső után, kibújt föld alatti folyosójából, és megpillantotta a világszép százlábú-hajadont. Egy csapásra beleszeretett, elhatározta, hogy vagy ő lesz a felesége, vagy senki. A hajadonnak is megtetszett a legény. A giliszta nemsokára kérőket küldött a százlábúhoz. A hajadon igent mondott, készültek tehát a lagzira.

Egykettőre híre futott a dolognak. Megtudták a férgek, kukacok, bogarak, és rákezdték a sopánkodást, pusmogást, óbégatást.

– Meghibbantál? – futottak a gilisztához. – Ilyen menyecskét viszel a házhoz? No, majd veheted neki a cipellőket, csak győzzed! Ötven párat egyszerre!

– Még ha csak cipellőt! – mondták mások. – De ötven pár szattyáncsizmát is venned kell neki télire! Honnan szerzel ennyi pénzt? Aztán meg képzeld csak el: ha leveti az ötven pár csizmáját, micsoda kopogás, dobogás támad a házadban! Nem lesz ebből jó dolog!

A százlábúnak meg a barátnői próbáltak beszélni a fejével:

– Nyomorék ez a te kérőd! Egy lába sincs! Csúszik-mászik a boldogtalan!

Mások tódították:

– Aztán gondold csak el, mennyit kell majd mosnod-vasalnod rá! Egész nap a földet túrja, mindennap elmocskol egy inget! Moshatsz-vasalhatsz napestig!

Gondolkodóba esett a százlábú-hajadon, igazat adott barátnőinek. Meghányta-vetette magában a dolgot, végül fogott egy árkus papirost, és megírta a földigilisztának: nem megy hozzá feleségül.

Közben a giliszta is eltöprenkedett. „Igaz is – gondolta -, szegény legény vagyok én! Miből vegyek neki annyi cipőt meg annyi szattyáncsizmát? Aztán dologtalan hajadon is a százlábú, cifrálkodó. Nem lenne az nekem jó feleségem!”

Fogta magát, és ő is levelet írt a százlábúnak: keressen mást magának!

Egyszerre kapták meg egymás levelét.

Elmaradt hát a lagzi, oda lett a szerelem. Máig se lett egy pár a százlábúból meg a gilisztából.

Most már tudjátok, miért.

 

Mester Györgyi: A százlábú harisnyája

 

Bercinek, a százlábúnak, kezdetekben volt némi lelkiismeret-furdalása.
Őt, és rovar fajtársait, egyaránt százlábúként emlegették, holott neki – életkorából adódóan – még csak 84 lába volt. Az is párokból, pontosabban 42 párból tevődött össze.

De hát a múló idő majd megoldja ezt. Ahogy ugyanis évről-évre idősödik, „öregebb” lesz, a lábai száma is növekedni fog. Emiatt tehát különösebben nem kellett aggódnia.

Ugyanakkor erősen foglalkoztatta a kérdés, hogy nincs cipője. Valójában mezítláb járt, csupasz lábbal rótta az élet göröngyös ösvényeit.

Hallott néhány szép történetet hasonló gondokról, egyben óhajokról, mint pl. egy versbéli cinegéről, aki cipőt szeretett volna magának, de nem sikerült szereznie, ezért nem tudott az ősz beköszöntével hosszú útra indulni, elköltözni a többi madárral.

Egy másik mesében a szajkóról tudta meg, hogy az a szegény, hiú madár, időlegesen még szert is tett egy papucsra, makk kupak formájában, de amikor az egyik lábbelijét elveszítette, kénytelen volt megválni a másiktól is. Nehogy már nevetség tárgya legyen az erdei állatok között a féllábas papuccsal! Így aztán, kénytelen-kelletlen, továbbra is lábbeli nélkül élte az életét.

Legalább egy zoknim lenne! Illetve, nem is egy, hanem minden pár lábamra egy-egy. De szép is lenne az élet! Nem kellene mezítláb élelem után járnom. A nagy utánajárásban szinte már elkopik a talpam – gondolta Berci.

Ekkor váratlanul megbotlott.

A lábai alá nézett – előre, na meg hátra is -, hogy ugyan mi akadályozta meg a további haladásban, amikor azt látta, hogy hatalmas, szövevényesen tekergő pókhálóba lépett, ami egy időre megtorpantotta, szinte gúzsba kötötte.

A pók nem volt otthon, nyilván éppen élelemszerző körúton járt maga is, azért hagyta el a kissé már megtépázott, légyfogásra alkalmatlan hálóját.

Ahogy Berci kikecmeregni próbált a térdig érő háló szövevényéből, egyszer csak azt vette észre, hogy a háló engedelmeskedik, hagyja tovább haladni, kényelmesen simul a lábára, befedi, védi azt.
Sőt, mi több, egészen jól mutat. Afféle átlátszó, kellemes kinézetű, modern selyemharisnyaként borult a lábaira, mintegy díszítve azokat.

Megtartom – ez volt Berci első gondolata. Ugyan miért is ne használnám ki a lehetőséget, hogy az élet – vagy a szél -, egy ilyen remek ruhadarabot sodort elém.

És így is tett. Továbbment, 42 pár lábán az újonnan szerzett „selyemharisnyával”. Tetszett neki, és remélte, hogy ezt mások is értékelni fogják.

Nem is folytatta az élelem – férgek, lárvák – felkutatását, hanem egyenesen tovább ment a nagy tisztásra, ahol ilyenkor rovarfajtásai gyülekezni szoktak.

Ahogy várta, úgy alakult. Előzetes elképzelései szerint, mindenki megcsodálta, sőt, voltak, akik egyenesen gratuláltak új szerzeményéhez, a pókhálóból font, finom szövésű harisnyához.

Berci titokban abban reménykedett, hogy különleges öltözete tartós lesz. Vagy ha nem is, életkorának előre haladtával, új pókhálóra akad, és lesz mit viselnie lábain a jövőben is.

Nyomtasd ki

a meséhez

tartozó

gyümölcsöket!

 

 

Fedezzétek fel együtt a természet kincseit 5 érdekes játékon keresztül!

A kipróbált ötletekért ajándék is jár!