Franklin és a megbocsátás

 

Franklin tud kettesével számolni és be tudja kötni a cipőfűzőjét. Mindig nagyon készséges és barátságos. Néha-néha mégis elkövet egy-egy hibát.

Egyszer régen elfelejtette meglocsolni Vakond bácsi virágait. Akkor is rettenetesen szégyellte magát, amikor megszegte Medvének tett ígéretét. Ma már tudja, hogy bocsánatot kérni bizony nehéz dolog. Egy napon azt is meg kell tanulnia, hogy olykor megbocsátani sem könnyű.

Franklin mamájának egy verőfényes délelőttön remek ötlete támadt.

-Rettentő nagy a forróság. Mit szólnátok, ha a tónál ebédelnénk?

Franklin és Henriett izgatott ujjongásban tört ki. A kis teknős a szobájába rohant a búvárpipájáért és a békatalpaiért, amikor a pillantása megadat az akváriumában köröző aranyhalakon.

-Hát te, Aranyka? Szeretnél egy igazi kalandot? Kíváncsi vagy a nagy tóra? Gyere velünk!

Azzal Franklin felnyalábolta az akváriumot, és óvatosan lecipelte a tópartra. Keresett neki egy árnyékos helyet közvetlenül a tó mellett, hogy Aranyka mindent láthasson. Az üveg alját gondosan körülbástyázta homokkal, nehogy feldőljön, majd egy kis haltápot szórt a vízbe.

-Íme, Aranyka, a piknikebéd tálalva – mosolygott kis kedvencére Franklin.

Franklin már alig várta, hogy felfedezhesse a víz alatti világot, ám Henriett mást talált ki.

-Úgysem kapsz el! – incselkedett a húga, majd nekiiramodott. Franklin belement a játékba, és csatakiáltások közepette űzőbe vette a csúszkáló és fröcskölő Henriettet. Kishúga nagyokat kacagva, hátra- hátratekingetve menekült, amikor szörnyű dolog történt. Az akvárium! Henriett megpróbált átugrani, de nem sikerült. Az üveg felborult, Aranyka pedig kiesett belőle, és egyenesen a nagy tóba bucskázott.

-Neeee! – sikoltotta Franklin.

A kis teknős izgatottan gázolt a vízbe és kétségbeesetten keresgélte az apró halacskát.

-Aranyka! – kiabálta. – Aranyka, merre vagy?

A szülei is odafutottak a nagy visításra, mire Franklin elpanaszolta, mi történt.

-Igazán nem akartam – zokogta Henriett bűnbánóan. – Annyira sajnálom!

-Tudjuk, hogy nem akartad, kicsikém – szorította magához a mamája. Franklin rájuk sem nézett, csak kutatott tovább, egyre mélyebbre gázolva a vízben. Az egész család fáradhatatlanul kereste Aranykát, egészen addig, míg rájuk nem sötétedett.

-Most már haza kell mennünk – mondta Franklin papája szomorúan.

-Én nem megyek – dacoskodott Franklin. – Nem hagyom itt Aranykát!

-Reggel visszajöhetsz és folytathatod a keresést – nyugtatta a mamája.

-Én is jövök veled, segítek neked, Franklin! – ajánlkozott Henriett sietve. Franklin azonban szó nélkül hátat fordított neki.

Azon az éjszakán Henriett álomba sírta magát. Kcisivel később Franklin mamája és papája lábujjhegyen beóvakodott a vigasztalhatatlan báty szobájába.

-Tudjuk, hogy szomorú és dühös vagy – mondta a papája Franklinnek – de baleset történt, amiről senki nem tehet. Meg tudsz bocsátani Henriettnek?

-Ha megbocsátanék neki, az azt jelentené, hogy elfelejtettem Aranykát. – rázta meg a fejét durcásan Franklin.

-Ez butaság. Aranykát sosem fogod elfelejteni – simogatta a kis teknős fejét a mamája. – Henriett viszont most nagyon -nagyon rosszul érzi magát, és jól esne neki, ha nagylelkűen megbocsátanád amit történt.

Franklin magába roskadtan szorongatta Samet és fel sem nézett.

Másnap reggel Franklin első pillantása Aranyka üresen tátongó akváriumára esett. Felkapta az üveget és már indult volna a tóhoz, amikor Henriett megállította.

-A kedvenc palacsintádat sütöttem, Franklin – nézett reménykedve a bátyjára.

-Nem vagyok éhes – felelte Franklin mogorván.

-Bocsáss meg nekem! – suttogta Henriett alig hallhatóan. – Annyira, de annyira sajnálom!

-A sajnálat nem segít Aranykát megtalálnom. – mondta a kis teknős hűvösen, és kilépett az ajtón. Akkorra már Franklin barátai is hallották a szomorú hírt. Medve és Hód azonnal a tónál termett, hogy segítsen megtalálni az eltűnt halacskát.

-Szegény Henriett – sóhajtott Hód – most bizonyára szörnyen érzi magát.

-Bocsánatot kért már tőled? – érdeklődött Medve.

-Aha – morogta Franklin, – de mit ér a bocsánatkérés? Attól még Aranyka nem kerül elő.

A kis teknős hátat fordított a barátainak és egyre kétségbeesettebben meregette a vizet. Aznap délután a mamája a szobájában találta Franklint, amint csüggedten bámult az üres akváriumra. Megölelte, megsimogatta a fejét, és hagyta, hogy Franklin a karjaiban sírja ki magát.

-Nem sikerült megtalálnom Aranykát – zokogta.

-Mindenki megérti, mit érzel – ölelte magához még szorosabban a mamája. – Henriett is borzasztóan érzi magát, hidd el!

De Franklin úgy tett, mint aki nem hallja. Vacsora után Franklint megkérte a papája, hogy segítsen neki mosogatni.

-Alig ettél – fordult hozzá munka közben.

-Nem vagyok éhes – felelte halkan Franklin.

A papája átkarolta a kis teknős vállát.

-Nem lehetsz örökké dühös Henriettre.

-Nem is szeretek dühös lenni rá – sóhajtotta Franklin.

Amint Franklin visszatért a szobájába, azonnal észrevette, hogy Aranyka akváriuma eltűnt a helyéről. Kimasírozott a konyhába.

-Hol az akvárium? – kérte számon rosszallóan.

-Hol van Henriett? – kérdezte aggódva a mamája.

-Henriett! Henriett! – kiabálta Franklin papája.

Az egész család Henriett után kezdett kutatni. Végül Franklin talált rá kishúgára a hátsó kertben.

-Vissza akarom hozni neked Aranykát – nézett fel a bátyjára.

-Tudom, hogy szeretnél segíteni – felelte Franklin -, de egyedül veszélyes a tóhoz menned. Holnap reggel az lesz az első dolgunk, hogy együtt elmegyünk és megkeressük.

-Szegény Aranyka – szipogott Henriett – egyedül abban a nagy tóban!

Franklin elgondolkodott, majd nagy sokára megfogta Henriett kezét.

-Tudod mit? Én azt hiszem, hogy Aranykának most egy igazi nagy kalandban van része -mosolygott a húgára.

Este a két testvér épp Aranykát próbálta lerajzolni, amikor megpillantották az ablak előtt integető Hódot.

-Nézzétek, ki úszott el a házam előtt! -mutatta fel büszkén a kezében szorongatott befőttesüveget.

-ARANYKA! – kiáltott fel Franklin és Henriett egyszerre.

Az aranyhal megkerülését süteménnyel és tejjel ünnepelték meg. Amikor elérkezett a lefekvés ideje, Franklin áthívta a szobájába a kishúgát.

-Aludj itt velünk ma este, Henriett, hátha Aranyka elmeséli izgalmas kalnadját a nagy tóban!

Henriett hálásan odakucorodott a bátjya mellé és együtt gyönyörködtek a boldogan köröző halacskában.

 

 

 

Szirtes – Szabó Kata: Mese a királylányról, aki mindentől félt

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy egészen kicsi királylány, akit Rózsának hívtak. Rózsa szép volt és okos, édesapja, a király és édesanyja, a királyné nagyon büszkék voltak rá, de nagyon aggódtak is érte, mert sajnos mindentől félt. Félt a sötéttől, félt az idegen emberektől – meg sem mert mukkanni előttük –, és még a lovaktól is félt, pedig egy királylánynak lovagolni is meg kell tanulnia.
A király és a királyné mindent megtettek, hogy bátorságot öntsenek belé, hol dicsérgették, hol mérgelődtek.

– Neked nincs mitől félned – mondogatták neki. – Hiszen te királylány vagy, egy egész hadsereg véd meg mindentől, mindenki szeret, a nép is rajong érted.

De minden hiába volt, a királylány bizony egy szemernyit sem lett bátrabb.

Egyetlen ember volt, aki mellett Rózsa királylány biztonságban érezte magát: Tamás, a szolgalegény. Tamás a legbátrabb fiú volt a világon, ezt mindenki tudta róla. Egyszerűen semmitől sem félt! Egyszer vad kóbor kutyák szöktek be a palota konyhájába, a konyhalányok pedig reszketve bújtak a kamra sarkába. De Tamás egy cseppet sem ijedt meg, csak fogott egy kolbászvéget, azzal csalogatta ki a fenevadakat az udvarra. Máskor meg rablók támadták meg, amikor az erdőben járt, de ő megvetette a lábát az ösvényen, és a vándorbotjával szétkergette őket.

Rózsa királylány és Tamás, a szolgalegény nagyon jó barátok voltak, és amikor a kis királylány elkeseredett saját gyávasága miatt, Tamás türelmesen vigasztalgatta.

– Ne szomorkodj, királylány! Majd én mindentől megvédelek!

– De egy nap majd felnövünk, és te nekivágsz a nagyvilágnak, itt hagysz engem – kesergett Rózsa.

– Dehogy hagylak! – fogadkozott a szolgalegény. – Ha felnövünk, feleségül veszlek, és örökre melletted maradok, hogy vigyázzak rád.

Telt-múlt az idő, és egy nap híre jött, hogy egy félelmetes, hétfejű sárkány közeledik az ország felé, hogy elrabolja a kis királylányt. Szegény Rózsa halálosan megrémült, amikor meghallotta, hogy milyen sors vár rá. Sírt, csak sírt, záporoztak a könnyei, hiába vigasztalták a szülei és a palota népe. Egyszer csak kopogtattak a szobája ajtaján. Tamás, a szolgalegény állt előtte, oldalán tarisznya, kezében vándorbot.

– Ne sírj tovább, királylány! – mondta a fiú. – Megígértem, hogy mindentől megvédelek, nem emlékszel? Egyet se félj, elmegyek, és megküzdök a sárkánnyal.

Hiába könyörgött Rózsa, hogy ne menjen, mert a sárkány elveszejti őt, Tamás hajthatatlan volt. Egy szál hófehér rózsát húzott elő a tarisznyájából.

– Ezt a virágot neked neveltem, holdfénnyel öntöztem. Őrizd meg jól, és figyeld a szirmait. Amíg fehér a színe, ne aggódj, biztonságban vagyok. De ha pirosra változnak a szirmai, akkor már aggódhatsz értem, mert bizony nagy veszedelemben vagyok.

Rózsa a keblébe rejtette a virágot, Tamás pedig útra kelt. Szegény lánynak attól kezdve nem volt se éjjele, se nappala, egyre csak a rózsa szirmait leste, és a sárkány döngő lépteit fülelte. Míg egy nap bekövetkezett, amitől annyira félt: a rózsa szirmai vérvörösre változtak.

Nagyot sóhajtott akkor a kis királylány, többé már nem sírt, elfogytak a könnyei. Kora hajnalban kiment a konyhába, batyut készített, de hiába keresgélt, hamuban sült pogácsát nem talált, így habos süteményeket csomagolt bele. Levelet írt a szüleinek, hogy ne aggódjanak, vándorbotot vágott magának a kertben, majd nekivágott a nagyvilágnak. Ment, mendegélt, hetedhét világon át, hegyre föl, völgybe le, kanyargós utakon, ment, amerre a szíve vitte. Délután volt már, amikor megpihent. Megette a süteményeket, forrásvizet ivott hozzá, majd csüggedten lehajtotta a fejét, mert nagyon elfáradt. Hát, ahogy ott búslakodott az út szélén, egyszer csak patadobogást hallott, és hamarosan egy csodaszép fekete paripa állt előtte.

– Ne szomorkodj, királylány – mondta neki a fekete paripa. – Tudom, mi a bánatod, de én segítek rajtad! Csak pattanj fel a hátamra, majd én elviszlek a sárkány palotájába.

Rózsa szeme-szája elállt a csodálkozástól, azt se tudta, hová legyen a nagy ijedelemben, hiszen nagyon félt a lovaktól, hát még egy ilyen hatalmas éjfekete táltos paripától.

– Én… én nem merek – dadogta.

A paripa türelmetlenül dobbantott.

– Nincs mitől félned, megígérem, hogy nem doblak le a hátamról, csak annyit kell tenned, hogy jó erősen megkapaszkodsz a sörényemben.

Rózsa reszketett a félelemtől, de Tamásra gondolt, összeszorította a fogát, és felkapaszkodott a paripa hátára.

– Most pedig, édes gazdám, mond meg nekem, hogyan menjünk? Úgy-e mint a szél, vagy még annál is sebesebben, mint a gondolat? – kérdezte az éjfekete paripa.

A kis királylány elnevette magát, és hirtelen minden félelem elszállt belőle. „Hiszen a mesékben is mindig ezt kérdezik a táltos paripák, és a hőst sohasem dobják le!” – gondolta megkönnyebbülten.

– Úgy, mint a gondolat, és még annál is sebesebben! – kiáltotta.

A táltos paripa vágtatni kezdett még a gondolatnál is sebesebben. Felszálltak a felhők fölé, repültek, repültek, mígnem egy aranyló palota elé érkeztek.

– Itt lakik a sárkány? – kérdezte Rózsa csodálkozva.

– Nem – rázta a fejét az éjfekete paripa –, itt a tündérek laknak. Azért jöttünk ide, mert egyedül a tündérek szivárványkardjával győzheted le a sárkányt. Szivárványból kovácsolták, és egyetlen csapással képes levágni a sárkány fekete fejeit.

– De hát én nem merek ide bemenni! – tiltakozott a királylány. – Miért adnák nekem a féltett kardjukat? Biztosan kinevetnének vagy megharagudnának rám, ha kérném, és ki tudja, mit tennének velem?

– Márpedig a kard nélkül nem győzheted le a sárkányt, mert hétköznapi kard nem képes megsebezni őt, lesiklik márvány keménységű bőréről. Ha nem mersz bemenni, forduljunk vissza, hazaviszlek, és várd meg, amíg a sárkány eljön érted, és elpusztítja egész országodat.

A kis királylány legszívesebben elbújt volna egy nagy lapulevél alá vagy sírt volna, de tudta, hogy ezzel mit sem érne. Elővette hát kebléből a piros rózsát, és ahogy rápillantott, bátorság öntötte el. Odalépett a kastély kapujához, és olyan erővel döngette meg, hogy nagy csengés-bongás támadt.

Ajtót nyitottak a tündérek, és Rózsa ámulva nézte őket, mert náluk szebb teremtményeket még sohasem látott. Arany hajuk szikrázott a napfényben, bőrük, mint a bazsarózsa szirma, a ruháik pedig a szivárvány minden színében pompáztak. Egyáltalán nem voltak ijesztőek. Rózsa elmesélte nekik, mi járatban van, és a segítségüket kérte.

A tündérek királynője megcirógatta a kis királylány haját.

– Nagyon bátor kislány vagy, amiért idáig eljöttél az Éjfél Paripa hátán. Mi, tündérek belelátunk az emberek szívébe, és én látom, hogy a szándékod tiszta és a szíved jó, ezért neked adom a szivárványkardot. Remélem, a lovagod méltó lesz rá, hogy forgassa, és legyőzi vele a gonosz sárkányt.

Azzal egy csodálatos kardot húzott elő, amelynek a pengéjét a szivárvány hétszínű fényéből kovácsolták. Rózsa királylány a derekára kötötte a kardot, megköszönte a segítséget, és ismét útra kelt.

Addig vágtatott az Éjfél Paripával, míg beesteledett. Csillagok szikráztak az égen, és a kerek telihold ragyogott rájuk, amikor megérkeztek a sárkány fekete palotájához. Minden fekete volt azon a palotán, feketék voltak a falak, az ajtók, a tető, de még az ablakok is.

– Jaj, én ide nem merek bemenni! – kiáltotta a királylány, amikor megpillantotta a rémisztő várat.

– Egyet se félj, kis királylány – bátorította a paripa. – Tudd meg, hogy én a sárkány táltos paripája vagyok. Csakhogy meguntam már a sok gonoszságot, amit elkövetett, és amikor a szolgalegényedet börtönbe vetette, ő megkért rá, hogy jöjjek el érted, és hozzalak el hozzá, hogy kiszabadíthasd. Ne aggódj hát! Tudok egy titkos folyosót, amely egyenesen a börtönhöz vezet a föld alatt. Vigyáznod kell és halkan járnod, mert az út a sárkány szobája mellett vezet el. Most alszik, és amíg hallod hét feje dörgő horkolását, nem kell félned. Itt van nálam a börtön kulcsa, lopózz oda, szabadítsd ki a szolgalegényt, add oda neki a szivárvány kardot, a többi már az ő dolga.

– Félek a sötétben – suttogta Rózsa szégyenkezve.

– Nincs mitől félned – biztatta a paripa. – Itt van egy varázsgyertya, gyújtsd meg, és többet a szél sem oltja el, akár le is ejtheted, akkor is világítani fog.

A kis királylány kezébe fogta a lobogó gyertyát, és nekivágott a földalatti folyosónak. Nagyon sötét volt odalenn, de ő csak ment elszántan a hosszú kanyargó folyosón, míg meg nem hallotta az egetverő nagy horkolást. Tudta, hogy jó helyen jár, és lábujjhegyen a börtön ajtajához lopakodott. Kinyitotta a cella ajtaját a nagy, nehéz kulccsal. Ott várt rá Tamás, a szolgalegény, és boldogan megölelték egymást.

– Eljöttél hát értem! – kiáltotta boldogan Tamás. – Tudtam én, hogy te vagy a legbátrabb lány a világon!

Irult-pirult Rózsa, ahogy ezt meghallotta! Odaadta a fiúnak a szivárványkardot, és amint az a kezébe fogta, egyszerre délceg királyfivá változott. Rózsa végigtekintett magán, és csodálkozva látta, hogy félénk kislányból ő is felnőtt királylány lett az út során a szivárványkard varázslatának köszönhetően.

A szolgalegényből lett királyfi felébresztette a sárkányt, és viadalra hívta a vár udvarán. Sokáig harcoltak egymással, mert a sárkány veszedelmes, hatalmas fenevad volt, de végül Tamás egyetlen suhintással levágta a sárkány mind a hét fejét.

Aztán kézen fogta Rózsa királykisasszonyt, felültek az Éjfél Paripa hátára, és hazavágtattak a királylány szüleihez, akik sírtak is, nevettek is a nagy boldogságtól. Tamás megkérte a királylány kezét, és hetedhét országra szóló nagy lakodalmat csaptak, amire meghívták a tündéreket is. A tündérek nászajándékul szivárványszínűvé varázsolták a sárkány palotáját, Rózsa és Tamás pedig odaköltöztek, soha többet nem féltek semmitől, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.

Mese forrása itt található

 

K. László Szilvia: A legbátrabb nyuszi

 

Ugye, azt mindenki tudja, hogy a nyuszik ijedősek? Erre szükségük is van, hiszen elég sokan szeretik a nyúlpecsenyét! Bizony, ha életben akarnak maradni, folyton résen kell lenniük!

Igen ám, de élt egy nyuszi, Tapsifüles, aki nem egyszerűen ijedős volt, hanem egyenesen gyáva. Olyan gyáva, hogy megijedt még attól is, ha valaki elszaladt az ablaka előtt. Elég volt, ha messziről mennydörgést hallott, már remegve bújt az ágy alá. Összerezzent, ha valaki eltüsszentette magát, és vacogott a foga, ha megzörrentek odakint a falevelek, vagy megreccsent az ág. Hiába hívták a többiek játszani, ő egész nap a szobában gubbasztott, és azon tűnődött, vajon milyen veszély leselkedik rá.

– Ez így nem mehet tovább! – határozta el egyszer. – Semmit sem ér az életem, ha folyton rettegek valamitől! Elmegyek az erdei varázslóhoz, talán ismer valami varázslatot félelem ellen.

Erőt vett magán, és elment a varázslóhoz (igaz, közben egyfolytában a háta mögé pillantgatott). Amikor előadta a kívánságát, az erdei mágus nevetni kezdett.

– Ennél egyszerűbbet nem is kívánhatnál tőlem! Hiszen te vagy a legbátrabb nyuszi az egész erdőben! A te őseid valóságos hősök voltak, nem féltek senkitől és semmitől a világon! Te, a génjeidben hordozod a bátorságot, Tapsifüles!

A nyuszi ámulva hallgatta a varázslót, nem akart hinni a fülének. Az ősei? Hősök? Hiszen akkor tényleg nem örökölhetett gyávaságot!

– Igazad lehet – szólalt meg végül. – Ám én mégis szörnyen félek mindentől. Elég, ha megzörren egy ág, nekem mindjárt futhatnékom támad. Hogy lehet ez?

– Valószínű, hogy alaposan elrejtetted magadban a bátorságot. De ne búsulj, mindjárt előcsalogatjuk.

A varázsló elővette varázspálcáját, és hatalmas köröket rajzolt a levegőbe. Közben pedig ezt mormolta:

– Elég már a gyávaságból, ez a nyuszi legyen bátor!

Ahogy elhangzott a varázsige, Tapsifüles úgy érezte, hatalmas adag bátorság költözött belé.

– Bátor vagyok! – kiáltott fel boldogan. – Én vagyok a legbátrabb nyuszi az egész erdőben! Köszönöm!

A mágus még utána szólt:

– Ne feledd, bátor lettél, nem vakmerő! Ugye tudod, mi a különbség a kettő között?

Ettől kezdve Tapsifüles élete gyökeresen megváltozott. Amikor erőt vett rajta a gyávaság, csak figyelmeztetnie kellett magát arra, hogy ő most már bátor, és rögtön elillant a félelme. Hamarosan valóban az erdő legbátrabb nyuszija vált belőle.

Ám ekkor újabb meglepetés érte. Meglátogatta az erdei varázsló, és megkérdezte tőle:

– Bátor vagy, Tapsifüles?

– Igen, bátor vagyok! – felelte magabiztosan a nyuszika.

– No, és mit gondolsz, mitől lettél bátor?

– Hát tudod, az őseim, meg a varázsige…

– Tévedsz, Tapsifüles. Az őseid nem voltak hősök, sem különösképpen bátrak, az egészet én találtam ki a múltkor.

– Hát akkor nem értem – csodálkozott a nyuszi. – Hiszen valamitől mégis bátor lettem! Azelőtt minden apró zörrenéstől megijedtem, most pedig meg tudom különböztetni az igazi veszélyt az ártalmatlan hangoktól. Nem futok már el, ha madár röppen egy faágra, vagy reccsen egyet a padló léce. Mitől történt akkor ez a változás?

– Attól, Tapsifüles, hogy a varázsige benned volt, csak elő kellett csalogatni! Kicsit segítettem ebben, de az igazi változást te magad idézted elő. Tudod, amit nagyon szeretnél, arra képes is vagy, csak el is kell hinned, hogy képes vagy rá! Amikor elhitted, hogy bátor vagy, látod, igaziból is elkezdtél bátor lenni. Ez volt a titok. Érted?

– Igen, azt hiszem értem már – mondta Tapsifüles, az erdő legbátrabb nyuszija

Ezt a mesét K. László Szilvia Facebook oldalán találtam.

Szilvia kedves mesekönyveit itt tudod megnézni.

 

 

 

 

Fésűs Éva: A büszke tölgyfa

 

 

Volt egyszer a Köröskörül erdőben egy sudár, fiatal tölgyfa. Kék ég felé nyújtózkodott, lombjain át arany napfényt szitálgatott, és erős gyökerével a föld minden erejét magába szívta. Ő volt a legszebb az erdőn. A madarak vágyakozva nézték erős ágai hajlását, védelmező lombját. Szerettek volna rá fészket rakni, de a tölgyfa dölyfösen rázta magát.

– Hess innen, hangos népség! Nem leszek fészektartó! Szép koronám nem ilyenre termett. Hess, hess! Még a pihenő madárkát sem tűrte meg az ága hegyén, és ha olykor egy-egy tudatlan kis jövevény mégis próbálkozott rajta a fészekrakással, a büszke tölgy lerázta magáról a félig elkészült madárfészket. Őszidőben a mókusok vidáman felkapaszkodtak a derekára, és szépen kérték:

– Olyan éhesek vagyunk! Adj egy kis makkot!

A tölgyfa akkorát reccsent mérgében, hogy a mókuskák ijedtükben majdnem lepotyogtak róla. Csak a hízelgő szél tudott befurakodni a lombjai közé. Annak a duruzsolását hallgatta reggeltől estig.

Lassan mindenki elkerülte. Már az őz sem mert a kérgéhez törleszkedni. Igazán mondom, egyszer a saját szememmel láttam mellette kibújni egy gombát a földből, de amint észrevette, hogy hol van, gyorsan kalapot emelt, és elgyalogolt máshová. Képzeljétek!… már az árnyéka sem kellett senkinek!

Egy darabig így is megvolt a tölgyfa. Hanem idővel az évgyűrűk vastagítani kezdték a derekát, és – tetszett vagy nem tetszett! – belebújt a kukac. Hosszú éjszakákon át kegyetlenül rágta. A tölgyfa hasogató fájdalmakra ébredt.

Tavasz volt akkoriban. Minden fa boldogan érezte magában az új nedvek keringését, csak a tölgyfa állt rosszkedvűen, magányosan, szárazon. A féreg egyre jobban gyötörte.

– Ó, jaj nekem – sóhajtotta -, elpusztulok!

Keserves nyögését meghallotta a közelben tanyázó mókusasszonyka. Tüstént abbahagyta fiacskái mosdatását.

– Miért nem szóltál, hogy beteg vagy? – kérdezte sajnálkozva. – Mindjárt idehívom Harkály doktort!

– Nem kell! Nem kell! – hadonászott a fa. – Biztosan bosszút állna rajtam, és összevagdalna a csőrével, amiért nem engedtem be az odúmba.

– Ugyan, mit képzelsz? – csóválta a fejét a mókus, és azért is elfutott a harkályért.

Harkály doktor tüstént ott termett. Még pici, piros sapkáját sem vette le a fejéről. Nem sokat törődött a tölgyfa nyögésével. Végigkúszott rajta, körbekopogtatta, azután egy helyen megállt, és erős csőrét mélyen a kérgébe ütötte. – Megvagy, mihaszna férge!

Ügyesen kiemelte, és – volt nincs! – már el is tüntette éhes kis begyében. A tölgyfa felsóhajtott:

– Jobban vagyok!

Körös-körül őzek, mókusok leskelődtek, madarak figyelték, hogy mi lesz. Mindenki örült, amikor a doktor bekapta a kukacot. A tölgyfa pedig csodálkozva kérdezte:

– Miért segítettél rajtam? Hiszen énrám mindenki haragszik!

Erre a körülállók kacagni kezdtek, és a harangvirágok összekoccantották fejecskéjüket.

– Ó, te tölgyfa!… Senki sem haragszik rád, hanem te haragudtál az egész világra!

Harkály doktor hozzátette:

– Beteg voltál, de most már meggyógyulsz. Orvosságot is rendeltem: sok vidámságra, madárdalra van szükséged.

– Meglesz! Meglesz! – kiáltották az állatok, és mindjárt körültáncolták. A tölgyfa nagyon sokáig nem tudott szólni, csak állt közöttük, szégyenkezve. Aztán egyszer csak gondolt egyet, és kitárta ág-karjait a madarak felé:

– Gyertek ide, hozzám!

Azok nyomban odasereglettek, és örömükben olyan vidáman kezdtek csivitelni, füttyögetni, énekelni, mintha mi sem történt volna.

 

 

Mikola Péter: Világszépítés (részlet)

 

Már Pesten jártunk, elmondtam sorban a hidak nevét, ahogy elhagytuk őket, amikor újra egy piros lámpához érkeztünk. Már kezdtem volna olvasni a rendszámtáblák betűit, számait, amikor benézett az ablakunkon egy bácsi, kezében egy újsággal.

Apa lehúzta az ablakot, a bácsi rám nézett, rámosolyogtam és azt mondtam:

-Legyen szép napod, bácsi!

Meglepődve nézett vissza rám, olyan szokatlan mosollyal az arcán, amilyen mosolyt még soha nem láttam, majd azt mondta:

-Az Isten áldjon meg, kislány! És az egész családodat! -Még mindig azzal a furcsa mosolyával nézett rám, azután elvette apától a felé nyújtott pénzt, és hozzá fordult:

-Köszönöm, uram! Köszönöm a jóságukat!

-Jó egészséget magának is! – válaszolta apa.

Zöld lett a lámpa, továbbindultunk.

-Miért mondtad a bácsinak, amit mondtál, Zorka? – fordult hozzám anya.

-Olyan szomorú volt a nézése – válaszoltam.

-Azt kérdezted tőlem, kislányom, amikor a születésről meséltem neked, miért születünk a világra? Nehéz kérdést tettél fel, napokig gondolkoztam, hogy mondjam el neked és Bercinek. Most te magad adtad meg a választ – mondta apa.

-Mit válaszoltam? Nem emlékszem. – kérdeztem.

-Ezzel a mondattal válaszoltál, amit a szomorú szemű bácsinak mondtál.

Kérdőn néztem apára a visszapillantó tükörben.

-Ennek a bácsinak szomorú sorsa van, talán még laknia sincs hol, alig van része egy kis kedvességben. Te, Zorka, észrevetted a szeme szomorúságából, hogy szomjas a jó szóra, és azzal az egy mondatoddal egy pillanatra megszépítetted az életét.

Mikola Péter oldala, ahol sok szép mesekönyvet, dalt találsz. A fenti mese a Zorka mesék c. könyvben található.

 

Mészöly Miklós: Vidám és szomorú

 

Nagy fekete fa a behavazott réten. Odaszáll egy madár, s fázik: csiii… csiii…

De szomorú!

Patak vize fölött kíváncsi leveles ág. A víz tükrében is leveles ág.

Ez vidám dolog!

Fúj a szél, vastag a por. Ősz van. Egy kisbárány béget, nem tudja, hol van.

De szomorú!

Peng a fagy, és szikrázik a hó. Az udvaron két csikó harapja a havat, s prüszköl.

Ez vidám dolog!

Hogy mennék a folyón túlra! Ott vár édesanyám. Víz elvitte a hidat, nincs csónak, evező.

De szomorú!

Mogorva kerítés, a közepén ökölnyi lyuk. Kiskutya dugja ki a fejét, piros a nyelve.

Ez vidám dolog!

Állj meg, vonat! Mozdony, adj egy marék szikrát! Nem hallja, továbbfut.

De szomorú!

Csupa piros petty a ruhám. Csupa piros petty a cseresznye.

Ez vidám dolog!

,,Hallod, anyu, gyönyörűt álmodom!” — s mire elmondanám, már nem jut eszembe.

De szomorú!

Vizet loccsintottam, rátűzött a nap. Úgy csillogott, mint az ezüstló farka.

Ez vidám dolog!

Kiszáradt a tó, csupa ránc, repedés. Hátára esett egy bogár, s nem tud megfordulni.

De szomorú!

Zöld mezőben két peckes gólya jár. Nagy víz partján két pucér gyerek ül.

Ez vidám dolog!

Ismeritek Lupityinkót? Gyűszűben alszik, s fázik, cérnaszállal takarózik.

De szomorú!

Vetve az ágy. Puha a párna. Még Lupityinkó is elfér itt mellettem.

Ez nem szomorú!

Mézes Judit: Hisztis Pók

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy bársonyos vizű tó.

A tikkasztó melegben futkosott a tó vizén a pajkos nyári szellő. Mindenki örömmel fogadta közeledtét. Megzörgette a nádat, simogatta a fákat, megborzolta a madarak tollruháját. Senki sem haragudott rá ezért. Sőt, örültek a hűsítő szellőcskének, mert felüdítette őket a nagy nyári forróságban.

Csak egy valaki bosszankodott újra és újra a szél közeledtén: a tó közepén futkározó molnárka. Mert valahányszor a tó tükrén szaladt végig a fuvallat, mindig picit meglökte, meglendítette a könnyű kis állatkát.

– Már megint itt vagy? Hagyj békén, te buta szél! – kiáltott utána a mérges molnárka.

De a szél meg sem hallotta. Sietett hűsíteni a tóparti nádas lakóit: szárcsákat, nádi rigókat, vadrécéket és kárókatonákat.

Az újabb fuvallathoz ismét a tó vizén futott végig és megint csak arrébb sodorta az apró morcos molnárkát.

– Mindig velem incselkedsz? No, megállj, csak! Majd adok én neked! Nem szégyelled a kisebbet bántani! – kiáltott a szél után. – Azonnal fordulj ide! Azt akarom, hogy ne fuss el! Nem hallottad?!

Ám hiába kiabált, a szél észre sem vette őt. Most a vízparti fák levelét borzolta, hűsítette a gerlepárt, az apró verebeket és az álmos öreg baglyot.

Majd új lendületet vett a tavon és harmadszor is arrébb sodorta a dühöngő molnárkát:

– Ez már több a soknál! Állj ki velem, mint férfi a férfival! Ne szaladj el! Azt akarom, hogy azonnal gyere vissza! Azonnal! Azonnal! – toporzékolt a víz tetején a pici mérges molnárka.

Addig-addig dühöngött, addig-addig toporzékolt, míg elvétette a lépést és nem vett levegő buborékot a lábacskája alá! Süllyedni kezdett! Egyre mélyebbre húzta le a víz. A halacskák már várták a finom csemegét.

– Jaj! Segítség! – kiáltotta. De senki sem vette észre.

Ekkor újra arra járt a szél. Futtában odasodort a molnárkához egy sárga falevelet. A molnárka pedig felkapaszkodott rá.

– Köszönöm, hogy megmentetted az életemet! – kiáltott a szellő után.

A szél most sem felelt. Vidám köröket írt le a tó vizén. Ide-oda csavargatta a felkavarodott apró hullámokat.

A molnárka pedig most értette meg, hogy a szél csak játszik. És milyen jó, hogy játszik! Mert játékával boldoggá teszi a tó minden lakóját. Többé nem mérgelődött rajta, ha őt is el-elsodorta. Sőt, megtanulta örömmel fogadni a pajkos szélgyerek játékát.

A Mézes Mesék oldalát itt találod.

 

 

Benedek Elek: Félsz

 

Volt egyszer egy király, s annak a királynak egy olyan kedves kutyája, hogy azt a világ minden kincséért másnak nem adta volna.

A királynak egyetlen leánya volt, azt is eljegyezte a szomszéd királyfi. Ennek a királyfinak erősen megtetszett a kutya, hanem a királytól nem is merte kérni. Nem is kérte a királytól, hanem kérte a jegybéli mátkájától, addig kérte, addig istenkedett neki, hogy egyszer sem a király, sem a királyné nem volt otthon, odaadta a kutyát a királyfinak.

Haza jő a király, s hát nincs kutya. Hej, lett nagy felfordulás a palotában, keresték a kutyát mindenfelé, tűvé tették a palota minden zegét-zugát, kidoboltatták a városban s az egész országban, hogy aki a kutyát elékeríti, nagy jutalmát kapja, s aki elvitte, karóba kerül a feje.

Hiszen dobolhatták, a kutya nem került elé. Hanem a királyfinak sem telt nagy kedve a kutyában, mert a nevét elfelejtette megkérdeni, s hiába szólott hozzá, még a fülét sem mozdította.

Elküldi az inasát a királykisasszonyhoz, hogy kérdezze meg titokban a kutya nevét. Az inas el is megy, aztán fölmegy a palotába, de a királykisasszonyt nem találta egyedül; bent volt a szobában az apja is, az anyja is. Megijedt az inas, nem mert szólni a kutyáról a király jelenlétében, töri a fejét, hogy mit mondjon. Ő bizony egyet gondolt, s azt mondja:

– Azért küldött az, mondd meg nekem azt, minek hívják azt.

A királykisasszony mindjárt átlátott a szitán, tudta, hogy a kutyáról kérdezősködik az inas. Azt felelte neki:

– Amint te állasz ott, úgy ülök én itt. Mondjad neki azt, annak hívják azt.

Hazamegy az inas, s jelenti a gazdájának, hogy mit üzent a királykisasszony. Sokáig törte a fejét a királyfi, hogy vajon mi lehet a királykisasszony beszédjének az értelme. Addig gondolkozott, hogy mégis kitalálta. Bizonyosan – gondolta magában -, az inas is félt, amikor meglátta a királyt, meg a királykisasszony is félt. A kutyának hát bizonyosan Félsz a neve.

Mindjárt szólította is a kutyát:

– Hopp ide, Félsz!

Hát csakugyan, a kutya felszökött, odaszaladt a királyfihoz, nyalta a kezét-lábát, hízelkedett neki.

Hiszen az így jól van, ahogy van, hanem amikor az inas elment a király palotájából, a király mindjárt vallatóra fogta a leányát, hogy mit beszéltek egymással. De hiába faggatta szép szóval, hiába csúf szóval, a királykisasszony nem vallotta meg az igazat. Úgy felháborodott ezen a király, hogy szörnyű haragjában kikergette a leányt a házából, ki az országából.

– Fel is út, le is út, menj, amerre a szemed lát!

Elbujdosott a szegény királykisasszony, ment hegyeken-völgyeken, erdőkön-mezőkön keresztül, s addig ment, mendegélt, míg a királyfi városába nem ért. Na, ott éppen jó helyre ért, a királyfi mindjárt papot hítt, összeesküdtek, lakodalmat csaptak, hét nap s hét éjjel mindig szólt a muzsika, folyt a bor, mint a patak.

Telt-múlt az idő, éltek nagy békességben, szerették egymást, mint két gilicemadár, s Isten megáldotta szép gyermekekkel őket. Híre ment ennek az öreg királyhoz, lassan lecsillapodott a haragja, befogatott bársonyos hintajába, s ment a feleségével, hadd lássák a leányukat.

Elmennek az öregek, de lett nagy öröm, édes istenem, mikor a leányukat megtalálták!

Hanem az öreg király nem tudta még most sem elfelejteni, hogy akkor meg akkor a leánya nem mondta meg az igazat.

– No most, édes leányom, megmondhatod, ami elmúlt, elmúlt.

– Meg is mondom én most, édesapám, de biz’ akkor nem mondhattam volna meg, mert ha megmondom, karóba kerül az uramnak a feje.

Így tudta meg a király, hogy hová került a kedves kutyája. De csakhogy megtalálta a leányát, a kutyáját többet nem sajnálta, nagy örömében a királyságát, az országát is a vejének adta, hadd legyen neki két országa.

Így volt, vége volt, mese volt.

 

A vitéz szabólegény

 

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy király. Ennek a királynak két olyan kertje volt, amelyik csupa selyemfüvet termett.

Egyszer eszibe jut a királynak, hogy lekaszáltatja a füvet, hadd egyenek a lovai selyemszénát. Egy sereg kaszást hívat, s parancsolja nekik, hogy menjenek a kertbe, s a füvet kaszálják le. Előáll a kaszások közül a legbátrabb beszédű, s azt mondja a királynak:

– Felséges királyom, ha karóba húzatod a fejünket, sem kaszáljuk le a selyemfüvet, mert az egyik kertben három óriás lakik, a másikban meg három
medve, s azokkal nemhogy mi, de még a felséged katonái sem bírnának: halál fiai lennénk, amint a fűbe belevágnók a kaszánkat.

Éppen akkor vetődött az udvarba egy vándor szabólegény, hallja, hogy mit beszélnek a kaszások, s mindjárt ajánlkozik a királynak:

– Felséges királyom, csak bízza reám, én elpusztítom az óriásokat is, a medvéket is.

– No, hallod-e – mondja a király -, nem nézem ki belőled ezt a nagy vitézséget, hanem ha csakugyan embere lész annak, amit mondasz, neked adom a fele királyságomat.

Egyszeriben kezet csapnak, s a szabólegény csak annyit kíván a királytól, hogy adjon neki egy nyulat, egy darab túrót meg egy vérrel telt hólyagot. No, ez ugyan nem volt nagy kívánság. Mindjárt hoztak a vadaskertből egy nyulat, a kamarából túrót, egy nagy disznóhólyagot pedig megtöltöttek vérrel.

Hátramegy ezekkel a legény a kertbe, abba, amelyikben az óriások tanyáztak, s hát éppen sétálnak az óriások nagy urasan, hátratett kézzel, a puha selyemfűben. Odamegy a szabólegény, megbillenti a kalapját, köszön az óriásoknak, azok csak úgy foghegyről fogadják, s odaszólnak neki:

– Mit keresel itt, te emberizink?

– Nézem a füvet, hogy le lehet-e már kaszálni.

– Majd lekaszálom én veled – mondotta a legöregebb óriás -, csak várj egy kicsit.

– Nono, kend is várjon egy kicsit – mondotta a legény -, majd meglátjuk, ki tud többet.

Nagyot kacagnak az óriások, de akkorát kacagtak, hogy a kacagásuk még a föld alatt is ekhót vetett. Mikor jól kikacagták magukat, mondja a legfiatalabb óriás:

– No, hát gyere, próbáljuk meg, fussunk versenyt!

– Én nem bánom – mondta a szabólegény -, hát csak futamodj meg.

Megfutamodik az óriás, de abban a pillanatban a szabólegény elereszti a nyulat, s utána kiált az óriásnak:

– Hát ez is futás?! Hiszen az öcsém is jobban fut, mint te! – s csakugyan a nyúl egy szempillantásra úgy elhagyta az óriást, mintha nem is lett volna. A legénnyel nem is futott versenyt, meg sem próbálta.

Akkor meg a középső óriás állott elé, egy nagy követ vett a kezébe, azt darabokra tördelte, s mind egy falásig megette.

– Ezt csináld utánam, öcsém! – mondta a szabólegénynek.

– Ó, az semmi! – hetykélkedett a szabólegény. Rátette a túróját a kőre, aztán elkezdette nyomkodni, s mutatta az óriásoknak.

– Lássátok-e, én még levet is facsarok a kőből.

– Hm, ez csakugyan erős legény – mondotta az öreg óriás a másik kettőnek -, csak legyünk vele jó barátságban!

Nem is próbáltak vele többet, hanem éjszakára ott marasztalták a házuknál, jó vacsorát adtak neki, aztán ágyat vetettek, hadd feküdjék le. A szabólegény azonban élt a gyanúperrel, gondolta, hogy ha elalszik, ezek az óriások majd elpusztítják: nem feküdt le hát az ágyba, hanem maga helyett egy taplós csutakot fektetett az ágyba, a párnára meg a vérrel telt hólyagot, ő maga pedig lefeküdt az ágy alá.

Hát csakugyan éjféltájban jön az öreg óriás egy karddal, s úgy odavágott a hólyaghoz, hogy egyszeriben szeme közé loccsant a vér. Azzal kiment
a társaihoz, mutatta nagy örömmel a véres kardot. Most már nincs, mitől tartsanak, megölte a legényt. Az óriások mindjárt le is feküdtek, el is aludtak, de éppen csak ezt várta a vitéz szabólegény, mind a három óriásnak lenyisszentette a nyakát, kardra szúrta a három fejet, s úgy
vitte reggel a királyhoz.

– Na, fiam – örvendezett a király -, te igazán vitéz ember vagy! Most csak pusztítsd el a három medvét is, aztán tied a fele királyságom. Kell-e valami?

– Nem kell egyéb, felséges királyom, csak egy hordó bor, azt vitesse ki a medvés kertbe, a többi az én gondom.

Viszik a hordót a kertbe, s amint az emberek eltávolodtak, a szabólegény leütötte a hordó tetejét, azután meghúzódott egy fa mögé s úgy leste, várta a medvéket. Na, nemsokára elé is cammogtak azok, nekidőltek a hordónak, mind egy cseppedős cseppig megitták a bort, de meg is részegedtek
attól úgy, hogy abban a helyben felfordultak, s meg sem is tudtak mozdulni.

Akkor a szabólegény szépen odasétált, az óriások kardjával a medvéknek is levágta a fejét, mind a három fejet a kard hegyére szúrta, s vitte a királynak nagy diadallal.

– Megöltem a medvéket is, felséges királyom.

De bezzeg megrökönyödött a király! Most már mit csináljon? Odaadja ennek a hitvány szabólegénynek a fele királyságát? Erősen megbánta az ígéretét, s ugyancsak törte a fejét, hogy s mint tudjon megszabadulni a szabólegénytől. Gondolt ide, gondolt oda, s azt mondta a szabólegénynek:

-No, te legény, a fele királyságomat megnyerted, de addig mégsem adom kezedre, amíg az anyósomat a pokolból vissza nem hozod.

– Ne féljen, felséges királyom, visszahozom én, csak adjon nekem egy nagy bivalyszekeret, s arra a szekérre tétessen egy nagy hordó vizet.

Hiszen adott neki a király jó szívvel szekeret, adott volna nem egyet, százat is, csak menjen el a pokolba, mert abban reménykedett, hogy ha az ördögök szerte nem szaggatják, majd elpusztítja az anyósa a szertelen sok beszédével.

Elmegy a legény, megérkezik a pokol kapujához, ott az ostorával elkezd szörnyen rittyegtetni, pattogtatni. Szalad is mindjárt egy ördög nagy lelkendezve, s kérdi:

– Hé, legény, mit rittyegtetsz itt? Minek jöttél ide?

– Annak, hogy adjátok ide a király anyósát, hadd viszem haza.

– Olyan nincs! – pattogott az ördög.

–  Bizony, ha nem adjátok ide, tudd meg, hogy ebben a hordóban szenteltvíz van, mindjárt megszentelem vele ezt a helyet, s templomot építek ide.

Hej, megijedt az ördög, szaladott be a pokolba, s jelentette, Plutónak, hogy mit akar egy legény. De megijedt Pluto is, megijedtek az ördögök mind, s eszük nélkül vitték ki a király anyósát a pokolból, felültették a szekérre, hadd vigye a legény.

Na, haza is vitte a vitéz szabólegény a király anyósát. A szegény király már nagy örömben volt, hogy a legény odapusztul a pokolban, nem kell vele megosztani a királyságát. De bezzeg elmúlt az öröme, mikor meglátta az anyósát! Úgy megijedt, hogy meg sem várta, míg az anyósa feljött a palotába, elszaladt, mintha a szemét vették volna ki, s a világ végéig meg sem állott.

A népek csak várták, várták, hogy jön-e haza a király, nem-e, de bizony eltelt egy hét, eltelt kettő, eltelt több is, s a király csak nem jött vissza. Egyszer aztán megunták a várakozást, összecsődült az egész ország a király városában, s a vitéz szabólegényt kikiáltották királynak.

Így volt, vége volt, mese volt. Aki nem hiszi, járjon utána.

 

 

Meseköny ajánló

 

Ez a könyvsorozat Gaston, a kis unikornis történetein keresztül segít a gyerekeknek megismerkedni a sokféle érzelemmel.

A Pagony Kiadónál bővebben olvashatsz róla.

 

A Zorka mesék a hétköznapi életből vett valóságos történetek, amelyek főszereplője egy kedves család. Az események során sokféle érzelem felbukkan.

Mikola Péter oldalát itt találod.

 

Pindur a cica fél az esti elalvástól, mert mindenhol szörnyeket lát. A mesekönyvből azonban kiderül, mik is rejtőznek igazából a szobában.

Ezt a könyvajánlót a Foxbooks YouTube csatornáján találtam meg.

 

A lenti könyvajánló “Bukkancs” Instagram oldaláról származik. Ő tulajdonképpen Nonó, egy háromgyermekes anyuka, aki rendszeresen oszt meg szuper olvasnivalókat.

Jó szívvel ajánlom, hogy kövessétek, ha képben szeretnétek lenni a legjobb gyerekkönyyvekről!

 

Másik kedvenc oldalam az Olvasóvá Nevelés blog, ahol a “Sziasztok, érzelmek!” c. könyvből láthattok pár oldalt.

Itt találjátok a meseajánlót.

 

A Bátor Borka mesekönyv nekem azért tetszett, mert nem csak bemutatja egy kislány történetein keresztül az érzelmeket, hanem konkrét megoldási javaslatokat is ad például a félelem, düh kezelésére.

Ezeket a technikákat még én is kipróbáltam felnőtt fejjel, és beváltak!

Például itt is megvásárolható.

Nézd meg az érzelmi intelligenciáról szóló többi olvasnivalót is ide kattintva!