Anyák napja üzenetét néha nehéz megfogalmazni szavakban. Kicsi gyermekeink számára magától értetődő, hogy jelen vagyunk a napjaik nagy részében, hogy simogatunk, kérdezünk, vigasztalunk, nevetünk, játszunk, néha pedig mérgelődünk, szomorkodunk, aggódunk, elfáradunk. Annyi, annyi érzés, ki nem mondott gondolat van bennünk ha gyermekeinkre nézünk, hogy néha képtelenek vagyunk szavakba önteni. Néha éppen egy anyák napi dalocska, vagy kis vers által fogalmazódnak meg a legbensőbb érzések…vagy éppen egy megható anyák napi mesét olvasva. Mesék anyák napjára ovisoknak.
 

 
Fésűs Éva: Jó éjt, bocsok!
 

 
– Jó éjt!

– Jó éjt, mackó mami!

A medvebarlang hálófülkéjében mackó néni minden este ezek után a szavak után borított ibolyalevelet a jánosbogár lámpára, hogy három bocsa hamarabb elaludjék.


Azok pedig minden áldott este ilyenkor kezdtek élni, mintha egész napi erejüket és virgoncságukat mostanra tartogatták volna.

Látszólag engedelmesen ráhúzták a mohapaplant a fél fülükre, de a másikat szabadon hagyták, hogy hallják, mikor lépi át mackó mami a hálóbarlang küszöbét.

Abban a pillanatban elkezdődött a huncutságok sorozata, hol így, hol amúgy, de a cél mindig ugyanaz volt: húzni az időt, hogy ne kelljen még aludni.

A hét minden napjának estéjére tartogattak valami csalafintaságot. Hétfőn Dörmi szólalt meg, mielőtt mackó mama átlépte volna a küszöböt:

– Én nem kaptam puszit!

– Már hogyne kaptál volna, kisfiam!

– De én eggyel kevesebbet kaptam, mint Brumcsi! – És hozzátette szemrehányó tekintettel: – Megszámoltam!

Még a szája is legörbült.

Mackó mamának sürgősen igazságot, azazhogy pótpuszit kellett osztania. De addigra már a másik két bocs is lerúgta a paplant és körülugrálta:

– Én is kérek még! Én is keveset kaptam! Én is!

Mire vége szakadt a nagy cuppogásnak, hízelkedésnek, kilencet kakukkolt az óra.

– Mélységes rengeteg! Még nem is mosogattam! – kiáltott fel mackó néni és szigorúan toppantott: – Ilyen aztán nem lesz többet!

Hát nem is lett, mert keddre más műsort eszeltek ki a bocsok.

– Pók van az ágyamban! – kiáltott fel Brumcsi másnap este, aminek az lett a következménye, hogy mind a három ágyat össze-vissza kellett túrni. A pókot természetesen nem találták, hiába bizonygatta Brumcsi, hogy nagy volt és fekete – de mire vége lett a hajcihőnek, az óra tízet kakukkolt. – Jóságos mézesputtony! – kapott a fejéhez mackó mama.

– Még ezután kell kimosnom a mackónadrágotokat!

Szerdán Dörmi kért vizet elalvás előtt. Egy negyed óra múlva Brumcsinak száradt ki a torka, valamivel később pedig Lomposka akart egy pohár harmatvízért elepedni.

Mackó mama háromszor hagyta félbe a vasalást, amire csak ilyenkor jutott ideje, mert napközben egy málnásban dolgozott. Egyedül nevelte a három bozontos bocsot, és sohasem volt szíve nemet mondani, ha valamit kértek. Azok pedig viháncoltak, kuncogtak, pompásan szórakoztak. Így ment heteken keresztül, míg egyszer furcsa dolog történt.

Azon az estén Lomposka lett volna soron a huncutságban, de elkésett a nyöszörgéssel, mert Mackó néni szokatlanul gyorsan köszönt el tőlük és ment ki az ajtón. Valami olyasmit dörmögött, hogy mindig fáradt, nem csoda, ha elszámolta magát a málnával. Most aztán kezdheti elölről az egészet…

Lomposkát megszidta két testvére, amiért ügyetlenkedett, de azután hamarosan készen volt a tervük.

– Szúnyogokat fogunk csapkodni! – jelentette ki diadalmasan Dörmi. – Erre majd bejön a mami a nagy partvissal, és az olyan mulatságos, hogy legalább tizenegyig fent maradhatunk.
El is kezdődött a csetepaté. Először csak a mancsukkal csapkodtak, de mackó mami nem jött be megkérdezni, hogy mi az.

Elő a papucsot! Elő a kispárnát! Elő a tegnapi újságot! Piff-puff! Dirr-durr!

Odakint néma csend. Dörmi már visongatott. Odakinn semmi nesz. Brumi véletlenül nyakon csapta Lomposkát, mire az bőgni kezdett.

Erre már csak bejön mackó mami…

De nem jött.

A bocsok hirtelen elhallgattak. Valami furcsa volt a levegőben. Lábujjhegyen, egymás után osontak ki körülnézni.

A konyhában égett a jánosbogár lámpa, s ott állt a mosatlan edény nagy halomban. De hol lehet mackó mami?

Dolgavégezetlenül aludni ment volna? Dehogyis ment szegény! Ott aludt el málnaszámolás közben az egyik barlangmélyedésben az asztalra borulva.

Dörmi odaszaladt, hogy felköltse, de Brumi hirtelen erélyesen visszahúzta: – Csitt!

Brumcsi eddig mindig csak egy bocs volt, fára mászó, mézet torkoskodó, huncut kölyök, mint a két öccse, de most egyszerre úgy érezte, hogy ő okosabb. Okos és jó mackó kislány, akinek ilyen esetben ki kell találnia, hogy mi a teendő.

Lomposka ráásított:

Ááá! Igazad van. Gyerünk mi is aludni!

– Nem addig, öcskös! Hiszen tizenegyig fent akartál maradni!

– Most már minek? – kérdezte Dörmi. – Mulatság úgysem lesz.

– Dehogynem! – emelte fel a hangját Brumcsi, de csak annyira, hogy mackó mamit fel ne ébressze. – Ezután jön csak az igazi mulatság!… No, mit néztek úgy rám? Hát olyan buták vagytok, hogy magatoktól ki sem találjátok, mire gondolok? …A bocsok nem voltak buták.

Mackó mami csak hajnaltájt ébredt fel mély álmából, de akkor úgy meglepődött, hogy azt sem tudta mondani: “Mélységes rengeteg!”

A konyhában olyan rend és tisztaság volt, mint vasárnap délután. A nagy kosár málnán pedig egy cédulát talált: “Pontosan kilencszáztizenegy szem. Megszámoltuk.”

A puszit és simogatást, amit a bocsok kaptak, nem számolta meg senki. De attól kezdve, ha mackó mami azt mondta este: “Jó éjt, bocsok!” – minden mackófül eltűnt a paplan alatt és olyan áldott csend lett, hogy még a betévedt esti pille szárnya zizzenését is meg lehetett hallani.

Nyomtasd ki a mesét ide kattintva!

 

 

 

Bartócz Ilona: Anyák napja
 

 
Volt egyszer egy mesebeli kisfiú, Jancsikának hívták őt is, mint a legtöbb mesebeli kisfiút. Jó kisfiú volt meg rossz kisfiú, csöndes is volt, lármás is volt, akárcsak az igazi kisfiúk.

Ennek a Mesebeli Jancsikának volt egy üveggolyója, de nem ám olyan üveggolyó, amilyen a te zsebedben van, meg néha az enyémben is! Jancsika üveggolyója igazi varázsgolyó volt: ha jól a tenyerébe szorította, s közben elmondta a varázsigét: „Hipp-hopp, az legyek, ami akarok!” – Mesebeli Jancsika nyomban átváltozott valamivé, amihez éppen kedve volt.

Hol cinke képében röpdösött, hol mint vidám mókus ugrált a legmagasabb fák ágain, aztán beállt nyuszinak, őzikének, gyíknak, halacskának, amihez éppen kedve volt. Egy szép napon meg addig-addig szorongatta az üveggolyót, míg medveboccsá változott.

Mesebeli Jancsika most mint medvebocs ballagott a szamócás erdőben. Összetalálkozott az erdő legeslegöregebb medvéjével, s illedelmesen köszönt neki:

– Jó reggelt, Legöregebb Medve! Nem vagyok ám bocs, egy percig se hidd, én vagyok a Mesebeli Jancsika!

– Brummm … Hallottam ám rólad, te gyerek! Sok kalandodat emlegeti az erdő apraja-nagyja!

– Igazán? Ez nagyon kedves az erdő apraja-nagyjától! És mondd csak, Legöregebb Medve, arról is hallottál, hogy hétfőn cinke voltam, ide-oda szálltam, felhők között, csillagok közt jártam, de aztán megtámadott a Gonosz Sas?

– És hogyan menekültél meg a Gonosz Sastól, hova bújtál előle?

– Nem bújtam én sehová! Visszarepültem az én mesebeli anyukám mesebeli házacskájába, a házacska ablakán kopogtam, kinyílt az ablak, és én megint Mesebeli Jancsika voltam, akit nem bánthat a Gonosz Sas, mert vigyáz rá az anyukája.

– Brummm … – mondta a Legöregebb Medve. – Jó annak, akinek anyukája van. És mikor halacska voltál, és a vizek mélyén jártál …, mesélt csak erről!

– Mikor halacska voltam, és a vizek mélyén jártam, a folyóban aranyhomokot, a tengerben drágagyöngyös kagylót láttam. És egyszer hálóba akadtam. De nem ijedtem ám meg! A halászok hangosan dicsekedtek, hogy milyen szép halacska van a hálójukban, ezt meghallotta az én anyukám, odaszaladt, és az erős kezével széttépte a hálót, sírt is, nevetett is, és azt mondta: „Csakhogy ismét nálam vagy, Mesebeli Jancsika!”

– Brummm … – mondta a Legöregebb Medve. – Jó annak, akinek anyukája van!

– Jó bizony – mondta a medvebocs, azazhogy Mesebeli Jancsika. – Nekem a legjobb a világon, mert szállhatok a felhők között, hogy megszámoljam a csillagokat, lemerülhetek a mély vizekbe, hogy gyöngyöt halásszak, elmehetek akár a világ másik végébe is, nem félek, mert a mesebeli házacska ablakából mindig engem figyel az anyukám, mindig tudja, hol vagyok, mindig tudja, hogyan segítsen, ha bajban vagyok, és mindig megcsókol, ha hazamegyek a világ másik végéből.

– Brummm – mondta az erdő legeslegöregebb medvéje. – Jó, ha egy kisfiúnak varázsgolyója van, de a legeslegjobb mégiscsak az, hogy anyukája van.

Nyomtasd ki a mesét ide kattintva!

Készítsetek

anyák napi könyvecskét mamának, anyának!

 

Petrolay Margit: A legszebb vasárnap

 

Járt az óvodába egy kisleány: Zsuzsikának hívták. Piros szalagot hordott a hajában, és piros volt a köténye is. Ennek a piros köténynek a zsebében volt egy lyukas kétfilléres.

Zsuzsika nagyon vigyázott rá, a világ minden kincséért el nem költötte volna. Pedig egy fiú az óvodában már egy forintot is ígért érte. De Zsuzsika még azért sem adta oda.

– Nem adom a lyukas pénzt senkinek, mert édesanyának akarok ajándékot venni rajta anyák napjára.

Pedig akkor még éppen csak hogy elmúlt karácsony: még térdig ért a hó az óvoda udvarán. Jaj, hol van még anyák napja?!

Egyszer aztán kisütött a nap, elolvadt a hó is, és kirügyeztek az orgonabokrok a kerítések mellett. És ebből megtudta Zsuzsika, hogy közeledik már anyák napja.

Mindennap elővette a pénzét, és megolvasta, aztán megnyugodva visszatette a piros kötényke zsebébe: megvolt, nem hiányzott belőle semmi.

Mikor már az orgona is elvirágzott, egy napon így szólt az óvó néni a gyerekekhez:

– Tudjátok-e, milyen nap lesz most vasárnap?

– Tudjuk! – felelték a gyerekek kórusban.

– Tudjuk! – felelte Katika is. – Karácsony lesz!

– Jaj, Katika, bizony rosszul tudod! – mondta az óvó néni. – Tudhatnád, hogy elmúlt már karácsony!

– Én tudom! – kiáltotta Danika. – Vasárnap lesz.

– Vasárnap! Vasárnap! De milyen vasárnap? Ki tudja, melyik a legszebb vasárnap az esztendőben?

De már erre elkiáltotta magát Zsuzsika is:

– Anyák napja lesz, óvó néni, kérem!

– Az bizony! – felelte az óvó néni. – Verset is tanulunk, szép köszöntőverset, azzal köszöntsétek édesanyátokat!

Tanulta is Zsuzsika a verset szorgalmasan, még este, az ágyban is azt mondogatta. Ment is neki, mint a vízfolyás, csergedezett, mint a tiszta vizű erdei patakocska.

Így jött el a szombat, amikor csak délig vannak a gyerekek óvodában. Elindult Zsuzsika is hazafelé, de mégse ment haza, mint más napokon, hanem bement a cukorkaüzletbe, mert volt a kirakatban egy szív színtiszta cukorból, azt akarta megvenni édesanyjának.

Elő is vette a lyukas kétfillérest, és kitette a pultra.

– Kérem azt a cukorszívet a kirakatból! Azt akarom ajándékozni anyukámnak anyák napjára.

– Jaj, Zsuzsikám – mondta a boltos néni –, hozzál másik pénzt, mert ezt nem tudom ám én felváltani neked!

De Zsuzsikának nem volt másik pénze, hát azt gondolta magában: „Akkor inkább megveszem a selyemkendőt, amit a szomszéd bolt kirakatában láttam. S ha még marad pénzem, visszajövök a cukorkaszívért.”

Azzal fogta a lyukas kétfillérest, és bement a szomszédos boltba. Kitette a pultra, és így szólt:

– Tessék nekem ezért ideadni azt a selyemkendőt a kirakatból!

– Jaj, Zsuzsikám – szólt a boltos bácsi –, szaladj haza másik pénzért, mert ebből én nem tudok ám neked visszaadni!

– Nem kell visszaadni – felelte Zsuzsika – legfeljebb nem veszem meg a cukorkaszívet, hiszen ez a selyemkendő is tele van szívekkel.

De a boltos bácsi egyre csak azt mondogatta, hogy sajnos, nincsen neki aprópénze, nem adhatja oda Zsuzsikának a szép, tarka selyemkendőt.

Elbúsulta magát Zsuzsika. Hiába van a szép, fényes kétfillérese, ha senki se tudja neki felváltani! És elindult hazafelé nagy búbánatosan.

Ahogy ment, mendegélt, kis gyalogúthoz ért, mely a réten át a házukig vezetett. A gyalogút mellett kicsi fehér százszorszépek álldogáltak. Ismerték Zsuzsikát, mert minden délután arra ment haza az óvodából.

Meg is szólították:

– Mit búsulsz, Zsuzsika?

– Hogyisne búsulnék, mikor holnap lesz anyák napja, és én semmi sem vettem anyukámnak. Pedig van egy lyukas pénzem, de senki sem tudja felváltani!

– Ne búsulj, Zsuzsika! – vigasztalták őt a százszorszépek –, köss csokorba bennünket, és úgy köszöntsd fel holnap édesanyukádat! Csak el ne felejts friss vízzel megitatni minket!

– Az bizony jó lesz! – örült meg Zsuzsika, és leguggolt a fűbe százszorszépet szedni. De vigyázott, hogy ne fájjon a kis virágoknak. Mikor már egy marékra valót összeszedett, szépen csokorba kötötte, elbúcsúzott a virágos réttől, és indult volna haza a kis bokrétával. De akkor hirtelen elszontyolodott, majdhogy sírva nem fakadt:

– Jaj, de mi lesz a szép lyukas kétfilléresemmel?!

Belenyúlt a kötője zsebébe Zsuzsika, de bizony volt – nincs kétfilléres. Az bizony kihullott a sok hajolgatás közben…

Ha a kétfilléres el nem veszett volna, a kis csacsi Zsuzsika még sírva fakadt volna. De szerencsére elveszett, és Zsuzsika örömében nevetni kezdett. Hogyne örült volna, hiszen holnap anyák napja lesz, és ő egy csokor százszorszéppel köszönti fel édesanyját az év legszebb vasárnapján…

Nyomtasd ki a mesét ide kattintva!

 

 

 

Fésűs Éva: Májusi mese
 

 
Dönci, az icipici sün gondterhelten ballagott a májusi napsütésben. Jobbról is, balról is virágok mosolyogtak, gyíkocska ragyogó szeme csillant, és fénylett a bogarak fekete háta, amint a fűszálakon hintáztak.

Mindenütt fény – csak a sün orra alatt árnyék.
Mert lógatta, bizony! Annyira lelógatta, hogy Brekuci, a kis levelibéka rákiáltott a fűzfaágról:

– Vigyázz, hékás, mert belebotlasz az orrodba!
– Nem vagyok hékás, hanem idei sün! – borzolta fel magát Dönci.
– Le-he-tet-len! – brekegett mókásan Brekuci. – Idei sünnek még nem lehet ekkora bánata.
– Nekem van! – mondta Dönci komoran.

Erre már odaugrott mellé a barátságos kis béka, és együttérzően tudakolta:
– Hol szerezted?
– Útközben.
– Rettenetes!
– Az bizony. És most nem tudom, mit tegyek.
– Oszd meg velem.
– Mit?
– Hát a bánatodat. Akkor neked csak a fele marad.
– Jó, de attól még nem lesz meglepetése a mamámnak. Brekucinak felragyogott a szeme:
– Ó, hát te ilyesmiben sántikálsz?
– Nem sántikálok, hanem egész rendesen ballagok.
– Jaj, hát ez csak amolyan szólásmondás! Meglepetésen töröd a fejed, igaz?
– Már nem töröm. Már kitaláltam.
– Akkor meg mi a baj?
– Mégsincs meglepetés.
– Ez érdekes!
– Nem érdekes; ez borzasztóan szomorú – mondta az icipici sün, nagyon elszontyolodva. – Pedig volt öt szem ropogós májusi cseresznyém!
– Hol vetted?
– Rigó bácsinál.
– Finom ajándék!
– Én is azt hittem. Ahány csiga csak volt a zsebemben, mind odaadtam érte. Feltűztem őket a tüskéimre, és igyekeztem hazafelé, amikor szembejött velem egy nyúl. Megállt, és azt mondta: – A cseresznye mindig kukacos. Sokkal jobb a hónapos retek.
– És te?
– Bementem a mezei önkiszolgálóba, és elcseréltem a cseresznyét hónapos retekre.
– Ezért búsulsz? Hiszen annak is biztosan örülni fog az anyukád.
– Nem fog, mert aztán találkoztam egy egérrel. Az is megállt, nézte, hogy mit viszek, és megcsóválta a fejét.
– Minden retek pudvás! Százszor jobb a tavalyi dió!
– Szerencsére ott ugrált a közelben egy mókus, aki még sohasem kóstolt retket, és szívesen cserélt velem.
– És hol a dió?
– Találkoztam egy borzzal is. Megállt, és nagyon komolyan intett: – Fiacskám, jegyezd meg, hogy a tavalyi dió mind avas. Egy fürjecsketojás sokkal többet ér!
– Fogtam hát, s elcseréltem a diót a sarki menyétnél egy fürjtojásra.
– Itt az icipici sünnek már kezdett lefelé görbülni a szája.
– Kivel találkoztál még? – sürgette Brekuci.
– A rókával! – bökte ki Dönci.
– Csak nem bántott a beste?
– Dehogy! Nagyon barátságos volt. Azt mondta, okos süngyerek vagyok, de mielőtt átadom, jól nézzem meg, hogy nem záp-e belül ez a fürjtojás.
– No és?
– Megnéztem! – bőgte el magát az icipici sün. – És most már semmit sem tudok venni az anyukámnak helyette, mert egy fia aprócsiga sem maradt a zsebemben!
– Ne sírj, no! – vigasztalta Brekuc. – Ajándékot nemcsak vásárolni lehet, hanem készíteni is.
– Miből?
– Például fűből és szalmaszálból. Mindjárt megmutatom, hogyan kell belőlük kosárkát fonni.
Leült egy békarokka tövében, és munkához látott. Dönci csak nézte, nézte, és egyre jobban felderült a képe.
– Taníts meg rá engem is! – ujjongott. – Hadd csináljam én is!
Brekuci hagyta, és ha a pici sün ügyetlenkedett, türelmesen kibogozta a fűcsomót, kijavította a hibát. Olyan szorgalmasak voltak, hogy déli harangvirág-kondulásra elkészült két takaros, kerek kosárka.
– De szépek! – lelkendezett Dönci. – A mamám biztosan nagyon fog örülni. Köszönöm, hogy segítettél, Berci, de mondd csak, miért csináltunk két kosarat?
Brekucinak örömében fülig ért a szája, úgy válaszolta:
– Mert én is szerzek meglepetést az én anyukámnak!
– Érdekes – mondta az icipici sün –, én eddig mindig csak az enyémre gondoltam, de akkor most a te anyukád kosarát is teleszedem virággal!

Nyomtasd ki a mesét ide kattintva!

Anyák napi színezhető ajándékok

Nézd meg a Játéktárban!

 

Anyukám a legjobb barátnőm

Ezt a mesét jó pár évvel ezelőtt én kaptam pár kis kitépett noteszlapra írva…azóta, bármikor újra elolvasom, nem úszom meg könnyek nélkül :). 

A történet főszereplője én vagyok, én Bándi Lili, és az anyukám.

A városi oviba járok, a Katica csoportba, anya egy nagy-nagy ház irodájában dolgozik.

Én még csak 4 éves vagyok, anya már 35. Ennyi a különbség köztünk. Minden más közös bennünk. Anya nem csak egy anyuka, hanem egy barátnő, az én legjobb barátnőm. Olyan, mintha csak ő is 4 éves lenne. Szinte mindenben egyetértünk, és ha valamiben nem, akkor azt egyszerűen megbeszéljük. Hihetetlen, de igaz!

Bár volt olyan, amikor azt kívántam, hogy más legyen az anyukám. Erre még tisztán emlékszem. Egy nyári hétköznap volt, asszem szerda, péntek…vagyis kedd…mindegy.

Reggel, még ovi előtt, otthon anya megengedte, hogy nézzem a tv-t. Egy pónis, babás mesét néztem, nagyon érdekes volt. Annyira, hogy a reggelit is elszalasztottam és amikor anya szólt, hogy kell menni, akkor sem keltem fel a tv elől. Anya a harmadik szólása után kikapcsolta a tv-t és hozta a cipőmet és a kabátomat. Akkor mérges voltam, mert nem hallhattam, hogy mit mond a rózsaszín póni a lila póninak. Azóta sem tudom. Szóval elkezdtem duzzogni.

Egész úton nem szóltam anyához, csak duzzogtam. Anya pedig továbbra is kedvesen, türelmesen beszélt hozzám. Amikor az oviba, a csoport öltözőjébe értünk, anya segített áthúzni a benti cipőt. Amikor bekísért a terembe, lehajolt és a fülembe súgta:

– Ha jó kislány leszel, délután kaphatsz egy fincsi málnás fagyit.

Aztán elment. Az óvónéni kézen fogott, majd bevezetett a többiekhez. Én némán néztem az ajtó felé, ahol anya kiment. Azt sem vettem észre, hogy az óvónéni beszélt hozzám. Csak bambultam, amíg egy másik anyuka jött be. Aztán leültem a játékok közé.

Egyszer csak eszembe jutott valami. Felpattantam, kifutottam az öltözőbe. Boldogan láttam a pónimat, amit mindig el szoktam hozni. Mérgemben őt is elfelejtettem. Szegény! De anya nem felejtette el! Hirtelen eszembe jutott, amit anya súgott. Abban a percben egy kis könny jelent meg a szememben. Elfogott a vágy a málnás fagyi után, de leginkább anya után. Kijött az óvónéni. gyorsan megtöröltem a szememet és pónimmal együtt visszasomfordáltam a terembe.

Nem vártam meg az óvónéni mondatát, hanem bevonultam egy sarokba, a babakonyha mögé, leültettem a pónit a babaszékre, aztán megfogtam a serpenyőt és a tűzhelyre tettem. Eszembe jutott, hogyan szoktunk anyával palacsintát sütni. Megmutattam a pónikámnak is, hogyan kell feldobni. De elszomorodtam, mivel anya nem volt velem és így nem az igazi.

Aznap délelőtt bármit is csináltam, mindenről anya jutott eszembe. Ha felöltöztettem a pónim, ha várat építettünk, ha gyúrtam a tésztát a babakonyhában. Egyedül éreztem magam, pedig 24 gyerek, 2 óvónéni, 2 dajka és a pónim is itt volt. De anya nem. És őt még a pónimnál is sokkal jobban szeretem. Pedig a pónimat nagyon-nagyon szeretem ám! Csak ezt reggel elfelejtettem. Már megbántam, hogy mérges voltam anyára, de még legalább fél napot nélküle itt lennem.

Elérkezett az ebéd. Leültem az asztalomhoz, ahol Nikivel, Lucával és Bettivel ültem. Niki ma előbb hazament, Luca beteg és nem jött, Betti pedig ma kivételesen másik barátnőjéhez, Dórihoz ült. Nem is bántam. Luca helyére a pónimat ültettem, aztán nekiláttam a krumplilevesnek. Hirtelen visszatettem a kanalat. Nem ízlett, pedig ezt nagyon szeretem. Eltoltam a tányért és megvártam a másodikat. A borsófőzelékből sem ettem sokat, a húsból a felét meghagytam. Így hát üres hassal feküdtem le aludni.

Forgolódtam, hemperegtem, a mesére sem figyeltem. Anya mindig izgalmasan mesél, ezen pedig majdnem elaludtam, olyan uncsi volt. Kár, hogy nem voltam álmos és nem tudtam elaludni.

Kicsit felderült a kedvem, amikor megláttam az asztalon az uzsimat, ami lekváros kenyér volt. Miután behabzsoltam, az óvónéni intésére kimentünk. Beültem a hintába, aztán lassan elkezdtem lökni magam.

Úgy elmélyedtem és elbambultam a hintában, hogy észre sem vettem, hogy a többiekért már jöttek. Laciért az apukája jött éppen, aki bukósisakban várta a fiát. Sanyiért a nagymamája, Lindáért az anyukája, Bertáért a szülei….Észrevettem, hogy már csak 7-en vagyunk az udvaron. Amikor Mátéért is jöttek, akkor azt mondta nekem: “Nem jöttek érted, lyukas a térded!”

Szomorúan szorítottam magamhoz a pónit. Úgy éreztem, hogy egyedül vagyok csak itt.

Mikor jössz, anya?

Aztán hirtelen nyílt a kapu nyikorogva…és belépett,…belépett…Kriszti anyukája. Nem igaz! Miért nem jössz, anya? Anyaaaa…-mondogattam.

Aztán újra nyikorgást hallottam. Belépett egy nő, egy szép nő. Barna felsőben és farmerben volt. A fekete cipője jól kilátszott a szélfújta nadrág alól. Barna haját ide-oda fújta a szellő, néha még az arcába is. Aztán felemelte a fejét.

És akkor megláttam az én anyukámat, az én igazi anyukámat! Megtöröltem a szemem, hogy jól látok-e, de igen! Tisztán láttam, hogy ő az! Anya leguggolt és kitárta a kezét. Én megmarkoltam a pónim, leugrottam a hintáról és futottam, sőt rohantam anya karjaiba. Ő meg átölelt, én megszorítottam. Egyikünk sem mondott semmit, csak mozdulatlanul ölelkeztünk.

– Jó voltál, Lili?- súgta anya a fülembe.

– Nem tudom. – válaszoltam neki.

– Én tudom, hogy igen – hangzott a válasza – Kaphatsz egy málna fagyit. És mosolygott rám.

– Nem kérek – mondtam halkan – süssünk inkább palacsintát!

– Rendben – mondta anya, aztán felvett és elmentünk.

Az aznapi palacsinta sütés volt a legnagyobb ajándék, amit ovi után kaptam. Este anya egy olyan mesét mesélt, ami izgalmas volt és nyomban elaludtam. Amikor puszit adott és jó éjszakát kívánt, ennyit mondtam: – Szeretlek. Aztán álomba zuhantam.

 

Mester Györgyi: Mása és a medvehagyma

 

Sűrű erdő közepén, kék tavacska mellett, égbetörően magas hegy gyomrában, tágas barlangban éldegélt a medvecsalád: Pása, a folyton dörmögő medve papa, Dása, a mindenkihez barátságos medve mama, és huncut kicsi medvebocsuk, Másenka.

Dása, a medve mama, igen gondos szülő volt. Mindig ügyelt arra, hogy még élelemszerző körútjukon se tévessze szem elől a kis mackólányt. Együtt szemezgették a bokrokról a bogyókat, terméseket, kutatták fel erdő szerte az ehető fűféléket, gumókat és gyökereket.
Néha az apróbb-nagyobb gerinceseket is levadászták, már csak ilyen a medve étvágy.

Medve mama nem ritkán otthon készítette el családja számára az aznapi ennivalót. Mindnyájan ínyencek voltak, szerették a finom ízeket, a fűszeres harapnivalókat.

Elérkezett az Anyák napja, amit az erdő lakói is meg szoktak ünnepelni. Dása mamának ez alkalomból tengernyi tennivalója akadt a barlang körül, emellett egy
különleges ebédet is akart készíteni a családjának. Mindenféle élelem volt már odahaza,csupán egy ízesítőszer, a medvehagyma hiányzott a főzéshez.

Mása korábban még sohasem járt az erdőn egymagában, de mivel már nem volt olyan kicsi és gyámoltalan, a mamája rábízta a fűszer beszerzését.
Mása örült a megbízatásnak, mert így legalább valami ajándékot adhatott az édesanyjának, a segítségét, hogy elmegy a fűszerért.

Az anyukája elmagyarázta neki, merre induljon, hol keresse, és miről fogja felismerni a növénykét. Leírta, hogy hosszúkás, harsány zöld levelei vannak, de nem ám olyan vékony, lándzsa alakú, mint a fűé, hanem kicsit hasas a levél, ami hegyes csúcsban végződik. Általában párosával, egy-két levél található egy tövön. Jó a szaga, finoman csiklandja a medveorrot. Biztosan nem fogja elvéteni, csak hozzon belőle egy szép, nagy csokorral az ebédhez.

Másenka jó darabig elidőzött, medve mama már éppen aggódni kezdett érte, amikor a kicsi bocs feltűnt a barlang bejáratánál. Mancsát a háta mögé dugva, mosolyogva közeledett.

Lelkendezve mesélte a mamájának, hogy messzire kellett mennie a hagymáért, azért késett, de visszafelé már nagyon sietett, hogy minél előbb hazaérjen. Tágas tisztás közelében talált a szép, zöld levelekre, amelyek sűrűn beborították a fák alját.

Már messziről érezte a fűszeres, jó illatot. Ám érdekes módon, nem csak ő, a méhecskék is körbedongták a leveleket. Alig tudta elhessegetni őket. Azért sikerült csípések nélkül megúsznia, és jó sokat szedett a hagymából.

– No, mutasd, had lássam, mennyi finomságot sikerült hazahoznod – kérte a mamája.

Ekkor Másenka elővett a háta mögül egy gyönyörű csokrot, ami telis-teli volt zöld levelekkel, és hófehér csengettyűvel megszórt, illatos virágokkal. Átnyújtotta a mamájának.

– Ügyes voltam, ugye, hogy ennyi medvehagymát sikerült szednem? – kérdezte.

Medve mama elnevette magát.

– Csak azt felejtettem elmondani neked, hogy még véletlenül se téveszd össze a
gyöngyvirág levelével a hagymát – mondta mosolyogva. – De sebaj. Úgy veszem,
kedves meglepetést kaptam tőled Anyák napjára. Egy illatos csokor gyöngyvirágot.
Köszönöm! – Ezt azonban nem a fazékba, hanem a vázába tesszük.

Aznap nem került medvehagyma a finom ünnepi ebédbe, azonban soha nem érzett, kellemes illat lengte be az egész barlangot. És ettől lett még különlegesebb és emlékezetesebb ez az Anyák napja.

 

Mester Györgyi: Hiú Gréta

 

Az öreg hölgy először csak egyetlen margaréta tövet ültetett a kerítés mellé, a kertkapu közelébe, hogy megtudja, megüdül-e a szép virág a komisz, agyagos talajban. Amikor a növényke kivirágzott, boldogan ültetett további töveket az első mellé. Hamarosan minden járókelőt megállásra késztetett a gyönyörű margaréták látványa.

Az öreg hölgy naponta látogatta kedves virágait. Olykor beszélgetett is velük, becézte, ujjaival gyöngéden cirógatta a hófehér szirmokat.

Egy reggel, miközben a virágokat nézegette, észrevette, hogy egy közülük magasabb szárat és nagyobb fejet növesztett, mint a többi, sőt, hatalmas, sűrű leveleivel teljesen eltakarta virágtársai elől a napot.

Ejnye, te hiú! – dorgálta meg. Egyáltalában nem vagy tekintettel a többiekre, csak magadra gondolsz, hogy neked jusson a legtöbb fény. Nem is vagy te már igazi margaréta, hanem inkább egy hiú Gréta! – mondta.

Akkor váratlanul egy kisfiút pillantott meg a kertkapu közelében. A fiúcska vágyakozva bámult befelé a kerítésen, szemeit fogva tartották az enyhe szélben hófehér lepkerajként hullámzó margaréták.

– Szereted a virágokat? – kérdezte az öreg hölgy.

– Nagyon – mondta a kisfiú. – Nekünk is vannak virágaink, de azok nem ilyen szépek. És ma van Anyák napja…

Akkor az öreg hölgy elővette köténye zsebéből a metszőollót, és sorban kezdte levágni a margarétákat. Még sohasem tett ilyet, a saját vázájába soha nem vitt be kedves virágaiból.
A pompás csokrot azután a kisfiú kezébe nyomta azzal, hogy minden Anyák napján szívesen látja, és vihet a virágokból. A fiúcska köszönte, és már szaladt is haza.

A földben egyetlen virág maradt csak érintetlenül: hiú Gréta, aki már nem volt igazi margaréta, csak egy nagyra nőtt, kerti növény.

Egészen elszomorodott, irigyelte társait, akiket az öreg hölgy méltónak talált arra, hogy egy csokorba kösse őket, és megajándékozzon velük egy kisfiút. A virágok pedig útra kelhettek, és talán egy érdekesebb, új világot ismerhettek meg a kisfiú jóvoltából.

A következő tavasszal újra kivirágzott az összes növény. Kinyíltak a margaréták is, közöttük hiú Gréta is kibontotta a szirmait. De okulva a történtekből, most nem nyújtózkodott magasabbra társainál, szépen beleolvadt a margaréták hófehéren hullámzó tömegébe, remélve, hogy Anyák napja közeledtével újra eljön a kisfiú, és akkor magával viszi őt is…

március 15. az óvodában

Olvass még több csodaszép történetet “A pillangófa és más mesék” c. könyvben!

Tudd meg, hogy melyek óvodás gyermeked legfontosabb képességei, amelyek fejlődésére szülőként nagyon fontos odafigyelned!

Olvasd el az egyszerű tippeket, amelyeket tehetsz érte a mindennapokban!