Szutyejev: A kakas meg a színek
Vova rajzolt egy kakast, de elfelejtette kifesteni. Elment a Kakas sétálni.
– Miért jársz te ilyen színtelenül? – ámuldozott a Kutya. Megnézte magát a Kakas a víz tükrében. “Igaz… Igaz, igaza van a Kutyának.”
– Ne szomorkodj – tanácsolta néki a Kutya. – Eredj el a színekhez, ők majd segítenek rajtad.
Odament a Kakas a színekhez, szépen kérte őket:
– Színek, színek, segítsetek!
– Jól van… – szólt a Piros, és megfestette a taréját és szakállkáját.
A Kék meg a farktollát.
A Zöld a szárnyát.
A Sárga meg a begyét.
– Így már igazi Kakas vagy – mondta a Kutya.
Baranyi Ildikó: Egér Ágota meséi – Az ősz színei
Kíváncsi vagyok, vajon neked mi jut eszedbe az őszi falevelekről?
Biztosan az is, hogy sokszínűek: citromsárgák, narancssárgák, barnák, zöldek, vörösek, és ki tudja, hányfélék lehetnek még ilyenkor, amikor lehullanak a fákról?
Te mit készítenél belőlük? Talán levélképet? Vagy lepréselnéd, eltennéd emlékbe? Bizony, ez mind jó dolog, de van valaki, akinek egészen más jutott az eszébe a színes avarról. Vajon ki lehet az? Nem tudom, kitaláltad-e? De a mese végére megtudod. Figyelj csak!
Ágotát néha elszomorította, hogy véget ért a nyár, megérkezett az ősz. Ilyenkor leverten rugdosta az avart apró lábaival. A szél olykor fel-felkavarta a faleveleket, amelyek zörögve válaszoltak vissza neki. Séta közben Ágota odaért a nagy gesztenyefa alá, hát egyszer csak érzi ám, hogy megnyílik a lába alatt a föld, és egyenesen egy gödörbe pottyan.
– Mi ez? Hol vagyok? – kiáltotta kétségbeesett hangon. De mire elhalkult a hangja, már földet is ért.
– Ajaj! Azt hiszem, egy gödörbe pottyantam. Biztosan Nyuszi ásta… De hogy fogok most kijutni?– tűnődött a kisegér.
Ekkor azt találta ki, hogy fölmászik a levelek tetejére, és így fog kikapaszkodni. Amikor elfogyott a falevél, újabbat kupacolt maga alá. Végül sikerült kimásznia a mélységből, és ennek nagyon megörült az egérke. Ám ebben a pillanatban már huncutságon járt az esze: szaladt is egyenesen Emilék házához.
– Emil! Olyan jó kis helyet találtam az erdőben, hogy azt neked is látnod kell!
– De minek?
– Majd meglátod, gyere velem gyorsan! – közben persze folyton csak azon járt az esze, hogy megvicceli Emilkét. Elviszi a gödörhöz, aztán belelöki.
De mikor odaértek, Emil megszólalt:
– Nézd Ágota, milyen gyönyörű ez a fa! Milyen hatalmas, bölcs, és öreg. És milyen szépek a levelei, narancsos is van. Az a kedvencem, tudod? Mindig egy mandarin jut róla az eszembe. Ez meg vörös. Arról a lemenő napra gondolok. Tudod? Erről a szép barnáról pedig Vakond Apor barátomra… Köszönöm, hogy elhoztál ide! Ágota szemei könnyel lettek tele. Milyen tiszta szívű a barátja, és ő meg ilyen bután akarta megviccelni…
– Emilke! Neked teljesen igazad van. Tudod, mit? Segítek neked levelet gyűjteni, jó? Jó lesz így?
– Nagyon – bólintott Emilke boldogan.
Egy ideig csöndben voltak, majd Ágota szólalt meg elsőnek:
– Emilke! Mit csinálsz majd ennyi falevéllel?
– Még nem tudom, de nem hagyom itt!
Amikor már nem fért a kezükben a sok színes elvél, elvitték Emilékhez. A titkos alagúton betuszkolták a faleveleket, majd leültek, és csak nézték.
Te, mit csinálnál ennyi falevéllel?
Bizony sokáig ültek ott, mire megszólalt Ágota:
–Tele van velük a szobád! Akár a faladat is kitapétázhatod velük. –mondta viccesen.
– Azt is teszem!!! – csillant fel Emil szeme. – Tudod te, milyen jó ötletet adtál nekem?
Emil nagy kedvvel állt munkához. Székről-székre, majd ágyról-ágyra ugrándozott, Ágota pedig adogatta neki a szebbnél szebb, színes leveleket.
Gyönyörködtek még egy kicsit, majd elbúcsúztak egymástól, mert sötétedett, és Ágota félt haza menni egyedül…Emilke pedig úgy aludt aznap este, mint egy sün, az erdőszagú falevéllel bélelt vackában.
Olvasd el, vagy hallgasd meg
Egér Ágota kedves történeteit !
Lázár Ervin: A kék meg a sárga
Egyszer egy festékpötty – egy kék meg egy sárga – egymás mellé esett a papírra. Egészen közel, a szélük összeért.
– Nem menne egy kicsit távolabb? – mondta ingerülten a Kék.
– Menjen maga – válaszolta a Sárga – s különben is, talán köszönne!
– Még hogy én köszönjek? Egy Sárgának?! – morgott fitymálóan a Kék, és bizonyára lebiggyesztette volna a szája szélét, ha lett volna neki.
– Talán csak nem azt akarja mondani, hogy nekem kellene előre köszönnöm?
– De azt. Ha nem látná, én Kék vagyok!
– Engedje meg, hogy fölkacagjak – mondta gúnyosan a Sárga – hiszen maga a legközönségesebb szín a világon, nem is lehet egy napon említeni velem… és legyen szíves, ne könyököljön az oldalamba!
– Először is, maga könyököl az én oldalamba, másodszor pedig én színezem az eget, a tengert, a vizeket, a legszebb virágok kékek, és az emberi szemek közül is a kékek a legszebbek. Képzeljen el egy sárga szemű embert… brr… vagy sárga vizet!
– Mégiscsak túlzás! Még hogy a kék virágok a legszebbek! Látott már maga kankalint? Meg őszi erdőt? Maga túl mohó. Beszínezi az egész eget meg a tengert, csupa kék mindenütt. Unalmas. Én mértéktartó vagyok, sohasem válok unalmassá… Kérem, ez mégiscsak disznóság, most már egészen belém mászik…
De a Sárgának nem volt ideje befejezni a mondatot, mert a két festékpötty összefolyt. A kisfiú, akinek az ecsetjéről lehullottak,meglátta őket és így szólt:
– Nicsak, milyen szép zöld pötty!
Hervay Gizella: Piros mese
Ezt a mesét Kobak mondta el Mamának egy este, lefekvés elõtt.
– Mama, mondok egy piros mesét. Jó? Hogy volt egyszer egy piros mese, abban volt egy kicsi piros autó. Abba én beleültem, és mentem, mentem messzire.
Egyszer egy piros erdõbe értem. Ott lakott egy piros farkas. Elmentem a piros mezõbe, fogtam egy piros nyuszit. Míg megfogtam, te, Mama,
a piros farkassal beszélgettél. Hoztam a piros nyuszit, megfogtam a piros farkast, és fogtam egy piros madarat.
Akkor beleültünk a kicsi piros autóba, elöl ültem én, mellettem te, hátul a piros farkas, a piros nyuszi és a piros madár. És mentünk, mentünk a piros utcán, messze, messze, és hazaértünk.
Kinyitottuk a piros ajtót, bementünk a piros szobába, leültünk a piros székbe, felgyújtottuk a piros villanyt, megettük a piros vacsorát, megittuk a piros tejet, megfürödtünk a piros vízben, megtörülköztünk a piros törülközõvel, és lefeküdtünk a piros ágyba.
Te, Mama, mesélted, hogy alszik a piros cica, alszik a piros kutya, alszik a piros ház, alszik a piros kémény a háztetőn, alszik a piros kulcs az ajtóban, alszik a piros könyv a polcon, alszik a piros cipő a földön, a piros kép a falon, a piros autó, a piros villamos, a piros trolibusz,
a piros vonat…
Aztán kinyitottad a piros rádiót, és szólt a piros zene. Bejött a piros farkas, és táncolt a piros nyuszival, és a piros madár énekelt.
Aztán elaludtunk, és vége a piros mesének.
Készíts bábokat
A három pillangó
meséhez!
Legyél a Játéktár tagja!
Mentovics Éva: Ki csente el a színeket?
Kora reggel volt. A nyári Nap ébredező sugarai még csak éppen hogy kibújtak horizont peremén nyújtózkodó dombok mögül.
– Azt hiszem, ma ismét csodálatos napunk lesz – mosolygott csillogó tekintettel a Napocska.
Körbepillantott a hegyes-dombos vidéken, majd arrébb terelt néhány – már kora reggel rakoncátlanul ficánkoló – felhőgyereket.
– Sem eső, sem pedig zivatarfelhőt nem látok közeledni – azzal kibújt a bárányfelhő-paplan alól és szép komótosan elindult, hogy ismét mosolyt varázsoljon az emberek arcára.
Amikor felkelt a Nap, Harmat Tündér már javában serénykedett. Lenge kis ruhácskájában olyan légiesen reppent egyik kertből a másikba, hogy még a pillangók is megirigyelhették volna a mozdulatait.
Látszott rajta, hogy kedvét leli abban, hogy minden hajnalban bejárja az egész környéket és kecses ívű kis kancsójából parányi harmatcseppeket hint mindenfelé.
Nyomában már ébredeztek a növények, a virágok kelyhében összegyűlt harmatcseppekben pedig a korán kelő kis bogárkák mosták ki szemeikből az álmot. Harmat Tündér nem győzött betelni az ébredő táj látványával.
– Nem telik el úgy nap, hogy ne csodálkoznék rá valami újdonságra –lelkendezett, amint megpillantotta barátnőjét, a kis Hajnal Tündért.
– Legjobban azt élvezem, amikor odaérkezem ahhoz, az erdő közelében lévő házhoz. A kertjében kora tavasztól késő őszig pompáznak a szebbnél szebb virágok. Némelyiknek olyan kellemes, bódító illata van, hogy még Szellő Tündér is örömét leli benne. Felkapja a virágokat körüllengő illatfelhőt és repíti, repíti… szeretné, ha mások élvezhetnék ezeket a finom illatokat. Gyere velem! Megmutatom neked is azt a pompás kertet.
– Szívesen megnézem, hiszen én is nagy rajongója vagyok a virágoknak – mondta örömmel Tavasz Tündér, miközben barátnője után reppent.
– Igazán jó emberek élhetnek ott, hiszen szeretettel, és odaadással gondozzák a növényeiket. A két kisgyermek pedig boldogan segít a szüleinek minden kerti munkában. Az is előfordul, hogy teljesen egyedül serénykednek a virágok körül. Hunyd csak be a szemed és szippants jó mélyet a levegőből! Érzed? Arra kell repülünk, ahonnan ezek a pompás illatok áradnak.
Miközben az erdő felé repültek, Harmat tündér egyfolytában szórta, szórta a körülöttük lévő növényekre az üdítő, hűs harmatcseppeket.
– Már ide is érkeztünk – mutatott egy ház felé a kis tündér.
– Jaj, mi ez a szörnyűség? – kapott rémülten a fejéhez és ijedtében még a harmatvizes korsót is majdnem kiejtette a kezéből.
– Hol vannak a pompás virágok, fák, bokrok? És hol van a szép, zöld, süppedős pázsit? Ez borzasztó! Eltűntek a színek… csupa fekete minden.
– Ki művelhetett ilyen gonoszságot? Mi lesz, ha felébrednek a gyerekek? Biztosan nagyon el lesznek keseredve, hogy mi lett a gondosan ápolt kertjükből – hüledezett a barátnője is.
Éppen akkor ért oda Szellő Tündér.
– Nahát! Miféle gonosz manó művelhetett ilyen csúfságot? – ámuldozott, hiszen ő is örömmel látogatta meg a szép, gondozott kertet naponta többször is.
– Gonosz manó? Mintha te tudnál valamit… – vonta össze gyanakvón a szemöldökét Hajnal Tündér.
– Tudni ugyan nem tudom, de sejtem. Tegnap délután éppen a szomszédos erdőben muzsikáltam egy öreg tölgyfa ágain, amikor tanúja voltam egy beszélgetésnek.
Néhány huncut kis koboldgyerek arról beszélgetett, hogy vezetőt választanának maguk közül. Természetesen mindenki saját magát szerette volna megszavaztatni vezérnek, így hát nem tudtak dönteni. Annyiban maradtak, hogy a vezetőnek ötletesnek, rafináltnak, huncutnak kell lennie, így azt fogják megválasztani e fontos posztra, aki ma estig a legnagyobb huncutságot követi el.
– Jó, jó. De ebből hogyan következtetsz arra, hogy ezt a gonoszságot közülük követte el valaki? – faggatta izgatottan Tavasz Tündér.
– Egyszerű. Tegnap este láttam az egyik kis koboldot, amint az erdő mélyén csordogáló pataknál ücsörgött. Nagyon izgatottan és elmélyülten tanulmányozott egy ősrégi könyvet, melynek a címe az volt, hogy: Varázskeverékek átváltoztató varázslatokhoz. Akkor még nem is tulajdonítottam neki komolyabb jelentőséget. De reggel ismét találkoztam a kis kobolddal, amint ebből az irányból szaladt, kezében egy sötét, festékes doboznak tűnő valamivel. Néhány perc múlva pedig, amikor megpillantottalak benneteket, már ez a rettenetes látvány tárult a szemem elé.
– Igaza van Szellő Tündérnek. Ez nem lehet véletlen – bólogatott Tavasz Tündér, majd jelentőségteljesen egymásra pillantottak és elreppentek a szomszédos erdő felé.
Meglepetten tapasztalták, hogy a vén tölgy alatt már javában tanácskoztak a kópé kis koboldok. Kacarászva mesélték egymásnak, hogy ki milyen csínyt követett el. Ám nem maradtak sokáig titokban a huncutságok. A haszontalan kis lurkóknak még a hang is a torkukon akadt, amint megpillantották a feléjük közeledő idős koboldokat.
– Ugye nem szeretnétek, ha a gonosz varázslataitok miatt el kellene hagynunk az otthonunkat? Több száz éve élünk már itt békességben, az emberek szomszédságában. Gormon, a főkobold éppen most indult útra, hogy visszaváltoztassa az erdő mellett lévő virágoskertet. Valljátok be őszintén, ki volt az, aki elcsente a könyvtárból az Átváltoztató varázslatok könyvét?
A kis koboldok lehajtott fejjel, megszeppenve álltak, de senki nem vállalta magára a gonosz varázslatot.
– Úgy, szóval nem jelentkezik önszántából a bűnös. Akkor kénytelen vagyok valami fondorlattal rájönni. Ne izguljatok, nem történik semmi furcsaság. Legalábbis annak biztos nem lesz meglepő, aki elkövette azt a gonosz csínyt – figyelmeztette őket és már emelte is a magasba apró kezeit, majd a kis koboldok felé mutatva rákezdte:
– Piros, fehér, lila sárga –
potyogjon le mind a sárba!
Cipőd kékje, ruhád zöldje –
hulljon alá mind a földre!
Ne higgyétek, hogy ez átok…
fekete színt küldök rátok
Amikor az utolsó szó is elhagyta az ajkát, az összes kis koboldról eltűntek a színek. A ruhájuk, cipőjük, hajuk, de még az arcuk is fekete lett.
Amint észrevették, mindannyian keserves zokogásban törtek ki. Legnagyobb rémületükre még az arcukon végigcsordogáló könnycseppjeik is koromfekete színűek voltak.
– Ugye, nem is olyan mókás dolog feketének lenni? – szólalt meg Darmin, a rangidős kobold.
– Most legalább láthatjátok, hogy egy-egy gonosz varázslattal mekkora keserűséget tudtok okozni valakinek. A kezdeti rémület után azért elmondom, nem fogtok örökké így maradni. Egy kis idő múltán visszatérnek rátok a színek. Na persze nem mindenkire – egy valaki sajnos továbbra is fekete marad. Az, aki elkövette ezt a rosszaságot – pillantott rájuk komor tekintettel.
Igaza volt Darminnak. Néhány perc elteltével Arion kivételével az összes kis kobold szép lassan elkezdte visszanyerni korábbi színeit.
– No, most már látom, hogy ki volt a bűnös. Éjfélkor összeül a Kobold Tanács. Ott fogjuk eldönteni, hogy milyen büntetést szabjunk ki rád. Addig is ilyen fekete maradsz. Utána pedig csak akkor térnek vissza rád a színek, amikor letöltötted a büntetésed és őszintén megbánod, amit tettél.
A kis tündérek megkönnyebbülten egymásra mosolyogtak, majd visszareppentek az elcsúfított virágoskert felé. Mire odaértek, a kert – Gormonnak, a főkoboldnak köszönhetően – már ismét a régi színeiben pompázott.
Hajnal Tündér boldogan hintette szét felette a napfényben megcsillanó harmatcseppeket. Még éppen időben, hiszen a két kisgyermek vidám kacagással szaladt ki, hogy ezen a verőfényes reggelen ismét köszöntsék kedvenc növényeiket.
Szellő Tündér is mosolyogva, lágy fuvallattal cirógatta végig a fák zöldellő lombjait és a virágok tarka színekben tündöklő, illatozó szirmait.
Arion pedig valóban megbánta az általa csak apró huncutságnak gondolt koboldcsínyt.
Ugyan megmaradt annak a kis huncut, pajkos koboldnak, aki korábban is volt, de ezután soha többé nem kísérletezett olyan csínytevéssel, amivel másnak szomorúságot okozott volna.
Marék Veronika: Boribon és a hét lufi
Őszi mese
Valamikor régen, még a világ kezdetén nem voltak ám ilyen színesek a falevelek ősszel, mint most.
Egyhangú volt minden fa. Ha elmúlt a nyár, megsárgultak és lehullottak. Őszapó már nem akart változtatni régi szokásán, megelégedett a sárgával is. Ősz úrfi, a fia, egyszer különös ötlettel állt elő.
– Hadd fessem be én a fákat, csak egyszer. Már láttam Édesapám, hogy csinálja!
Az öreg Ősz ráállt, de titokban azért figyelte fia tevékenykedését.
Először Ősz úrfi a szorgos kis méheket bízta meg, hogy nyáron gyűjtsenek neki sok, sok festéket a virágokból. Azok el is vállalták, hiszen mi sem kedvesebb munka számukra, mint virágról, virágra szálldosni, nektárt gyűjtögetni. Külön kis kosarat kaptak, amibe a színeket gyűjtötték. Hétfőn a sárga, kedden a piros, szerdán a kék, csütörtökön a zöld, pénteken a bordó színeket gyűjtötték. A többi két napon azt csináltak, amit akartak.
Így ment ez egész nyáron. Gyűltek a színek. Hatalmas halmokat halmoztak fel a szorgos kis méhek, és munkájuk gyümölcsét minden nap megcsodálták.
Telt, múlt az idő. A reggelek hűvösödtek, a nap egyre gyengébben ontotta fényét, melegét, a virágok elkezdtek száradni. Az emberek megkezdték a betakarítást a kertekben, a mezőn. Ősz úrfi elérkezettnek látta az időt, hogy munkához lásson.
Felvette mellényét, és elindult. Ahogy közeledett a festékgyűjtő helyhez, egyre nagyobb lármára lett figyelmes. Hallja, hogy a színek veszekednek, melyikük a legszebb. Olyannyira belemerültek a vitába, hogy összekeveredtek a nagy civakodás közben.
Mire az úrfi odaért, már nem volt csak minden színből egy kevéske, ami tiszta maradt. De volt, narancs, rozsdabarna, zöldes barna, bordópiros, és azok számtalan árnyalata. Nagyon dühös és elkeseredett volt egyszerre. Most mi lesz?
Ám nem volt mit tenni. A mezőről már elfogytak a színek, újakat gyűjteni nem volt honnan, így hát ezekkel pakolta tele zsebét az Úrfi, és
hintette, hintette nem is nézte hová. Szomorú volt, mert attól tartott, apja nem bízza többé rá a munkát.
Mire mindent átvarázsolt, Őszapó is előjött, hogy gyönyörködjön fia munkájában, de nem látta sehol.
Egy hatalmas tölgyfa tetején pillantotta meg.
– Mi a baj fiam? – kérdezte.
– Bocsásson meg Édesapám, de nem tudtam elvégezni tisztességesen a munkát, amit annyira szerettem volna – és elmesélt mindent mi is történt.
Az öreg Ősz a keblére vonta, és így szólt.
– Hallgasd csak fiam! A saját panaszodtól nem hallod az embereket, a gyerekeket.
Őszúrfi elhallgatott, és arra lett figyelmes, hogy az emberek így kiáltottak.
– Soha nem volt még ilyen szép, színes őszünk.
Az öreg Ősz büszke volt fiára, az meg örömmel ölelte át apját, hogy mégis sikerült elégedettek az emberek.
Így történt bizony és azóta színesek a falevelek a fákon, a cserjéken, a bokrokon. Hol több, hol kevesebb festék hullik egy – egy fára, de a
legpompázatosabb színekben tündökölnek az erdők, és örül neki minden madár, minden állat, és minden gyerek- ember, de még a felnőtt is.
Hogyan festette be egymást a holló meg a bagoly?
Réges-régen együtt élt a holló meg a bagoly, békén éltek, jó egyetértésben. Együtt jártak élelem után, testvériesen megosztottak egymással mindent, nem láttak szükséget semmiben.
A holló fehér volt. Fehér volt a bagoly tolla is. Sok évet megértek, megöregedtek, s ahogy őszültek, fehérebbek lettek a hónál.
Azt mondja egyszer a bagoly a hollónak:
– Megvénültünk anélkül, hogy valaha is szépek lettünk volna. Milyen szép tarka a többi madár tolla: piros, fekete, szürke. Bennünket, kettőnket csak a rövid nyarakon vesznek észre, amikor kizöldül minden.
– Bizony – mondta a holló-, amikor a havon ülünk, senki sem vesz észre bennünket.
– Fessük be egymást – tanácsolta a bagoly, – először te engem, aztán én téged.
Ráállott a holló. Jó fekete, zsíros kormot kapart a mécses kanócáról, ecsetnek kihúzott egy tollat a farkából, és megkérte a baglyot, hogy üljön nyugodtan. A bagoly egy kőre telepedett a holló meg szép óvatosan festeni kezdte a tollát.
Körbejárta a követ, és fekete foltocskákat pöttyögetett a bagoly minden egyes tollára. Festette, ékesítette, és azt gondolta magában: „olyan gyönyörűre festem, amilyenre csak tudom! Ha meglátja a munkámat, ő is szépre festi az én tollamat!”
Sokáig munkálkodott a holló. Elunta a bagoly az üldögélést, azt gondolta:
„Agyon fáraszt ez a holló! Majd ha rákerül a sor, én megmutatom neki, hogy egy pillanat alatt el tudok készülni!”
A holló végre az utolsó pöttyöt is rápöttyentette a bagolyra, és azt mondta neki:
– Nézd, milyen szépre festettelek! Most szárítkozz meg a szélben, aztán te fess be engem!
Úgy tett a bagoly. A szélben megszárítkozott, aztán megkérte a hollót, hogy üljön nyugodtan. A holló egy kőre telepedett, de a bagoly azt mondta neki:
– Ne oda, a kő mellé ülj! Én másképp festelek téged. Hunyd be a szemed, csak akkor nyisd ki, ha szólok!
Leült a holló a kő tövébe, összehunyorította a szemét, várt. A bagoly meg jó sok zsíros kormot gyűjtött, rátelepedett a kőre, és fejétől a farkáig végigöntötte a hollót. Az egy szempillantás alatt koromfekete lett.
– No – mondta a bagoly -, most szárítkozz meg a szélben, aztán nyisd ki a szemed, és nézd meg magad! Egy pillanat alatt befestettelek, mégis észrevesz ezen túl mindenki télen is, nyáron is.
Megszárítkozott a holló a szélben, aztán kinyitotta a szemét, megnézte magát, és rárivallt a bagolyra:
– Mit csináltál velem! Koromfekete lettem; most majd messziről észrevesz minden nyulacska, minden egérke! Hogy szerzem meg magamnak az eleséget? Mindenki meglát!
– Hiszen magad akartál szép lenni! – mondta a bagoly. Most haragudott meg csak igazán a holló.
– Mennyit vesződtem veled! Te most valóságos szépség vagy! Engem befeketítettél. Feketék lesznek a fiókáim is. Takarodj, bagoly, takarodj tőlem!
Megijedt a bagoly. Messzire elrepült. Azóta fekete a holló, azóta pöttyös a bagoly. A bagoly most sem mer a holló szeme elé kerülni – fél tőle.
Készítsd el a
színekkel
kapcsolatos
nyomtatható
játékokat!
Rozi és a színtündérek
Egyszer régen, nagyon régen él egy kislány, akit úgy hívtak, hogy Rozi.
Rozi egyetlen dolgot szeretett mindennél jobban a világon, rajzolni. Nem telt el úgy egyetlen nap sem, hogy ne rajzolt volna valamit. Bárhol, ahol egy sima felültet látott, ő azonnal rajzolt rá valamit. A rajzpapírokra, az asztalra, a jegyzetfüzetbe, az újságpapírlapra, sőt gyakran még hazafelé az iskolából is megállt, és krétával telerajzolta a járdán az aszfaltot.
Minden reggel, amikor felébredt, első útja az asztalához vezetett, ahol a festékeit és a színes ceruzáit tartotta. Szépen elrendezgette őket, majd nekifogott egy, kettő, akár három rajznak is. Mire eljött a reggeli ideje, már az első művek az asztalán hevertek. És így volt ez este is. Minden este könyörgött az anyukájának lefekvés előtt:
– Anyu, kérlek, csak még egy rajzot! Megígérem ez lesz az utolsó!
Hát ennyire szeretet Rozi rajzolni.
Egyszer egy szép, napos délutánon azonban történt valami.
Ahogy a szobájában üldögélt az asztala felett, és természetesen éppen a legújabb rajzán dolgozott, nagy álmosság jött rá. Alig bírta nyitva tartani a szemeit, és bizony rövid idő múlva Rozinak már az asztalon feküdt a fejecskéje, így aludt el, kezében az ecsettel.
Amíg aludt, a legcsodálatosabb álmot álmodta ami, minden képzeletét felülmúlta. Álmában egyszer csak egy csodálatos országban találta magát. Tündérországban. Körülötte minden ragyogott, és szebbnél-szebbre színekre volt festve.
És képzeljétek, Rozi találkozott a színtündérekkel, és sorban megismerkedett velük.
Ott volt a Piroska tündér, Sárgácska tündér, Zöldike tündér, Kékike tündér, Fehérke tündér. Mindegy tündér gyönyörű volt, és látszólag csak a ruhájuk színe az ami különbözött. Azonban, ahogy Rozi megismerte őket, rájött, hogy bizony mindegyik tündér más, és különleges. A személyiségük elvarázsolt őt, és nem akadt között két egyforma.
Először Piroska tündért ismerte meg. Piroska azonnal odament Rozihoz és nagyon barátságosan megrázta a kezét. Megtudta róla, hogy Piroska bizony szeretett mindenben az első lenni és nem félt semmitől. Ő nagyon vidám volt, bátor és magabiztos. Úgy gondolta ő bármit megtehet, amit csak akar.
Majd találkozott Sárgácska tündérrel. Jaj! Sárgácskának nagyon barátságos volt a hangja, olyan kedvesen beszélt. Elmondta Rozinak, hogy szereti a könnyed, kellemes feladatokat és ezeket mind jól ismeri. Nagy szakértője volt a családias hangulat megteremtésének. Kedvenc étele a palacsinta volt, palacsintával. És amit a legjobban szeretet még, hogy minden nap kiment a kertbe és megöntözte a százszorszépeket a nagy, sárga locsolókannával.
Aztán megismerkedett az álmodozó Kékikével. Óóó, Kéki csodálatos verseket írt és órákig képes volt elmerengni, és bámulni az eget, a felhőket és a tavat.
És ott volt Zöldike, aki igazán nagyon figyelmes színtündér volt. Reggeltől-estig tudod biciklizni a szép zöld kerékpárján, hogy bejárja a körülötte lévő természetet. Vigyázott ugyanis a fákra, bokrokra, füvekre és egyáltalán, az összes növényre és állatra.
Na és Fehérke! Nos, Fehérke egy igazi nagy bűvész volt! Ugyanis időnként eltűnt, majd újra megjelent valahol egészen máshol. És mindenféle izgalmas trükköket mutatott be, Rozinak az tetszett a legjobban, amikor váratlanul fehér egereket varázsolt elő egy kalapból.
Aztán minden színtündér úgy döntött, hogy készít egy-egy csodálatos képet Rozinak.
Piroska kiabálta:
– Én leszek az első! – és elrohant hogy kivegye a legjobb ecsetet magának.
Sárgácska nem siette el a dolgot
– Hm, talán enni kellene előbb valamit – mondta és kényelmesen elnyújtózott.
Kékike pedig, mint mindig, hosszú-hosszú időt töltött ábrándozva arra, hogy hogyan is nézzen ki a képe.
Zöldike viszont nem tétovázott egy percet sem, azonnal hozzá látott és bizony nem hagyott egyetlen üres foltot sem a papírján.
Fehérke pedig annyira elveszett a saját gondolataiban, hogy azok egyszerűen eltűntek, akár a kámfor.
Majd következett a legizgalmasabb pillanat. Ugyanis eljött az idő, amikor minden színtündér megmutatta az ajándék képet Rozinak.
Rozi nézte-nézte az első képet, majd így szólt
– Sajnálom, de nekem ez egyáltalán nem tetszik, úgy néz ki, mint egy nagy, forró, kavargó tűz. – monda Piroskának.
Következet Sárgácska, ő is megmutatta a képét Rozinak.
– Sajnálom, de ezen a képen meg túl sok a homok és nap. Az egész olyan, mint egy sivatag, Nincs rajta egyetlen csepp víz sem. Ezt a képet sem tehetem ki a falamra – mondta szomorúan Rozi.
Aztán Kékikén volt a sor, Rozi megnézte az ő képét is. És így kiáltott:
– Ó, drága Kéki – csapta össze a tenyerét Rozi – Micsoda végtelen tengert festettél te ide. Ennek a tengernek se vége, se hossza, ebben biztos mindenki eltévedne. Bármerre nézünk, csak vizet látunk. Ez túl sok a víz – mondta Rozi Kékinek.
Zöldi képére, amikor ránézett Rozi, szinte megijedt. Egy hatalmas, zöld, sötét erdőt látott rajta, és így szólt:
– Jaj Zöldi, ez nagyon félelmetes! Ki tudja, miféle állatok kóborolhatnak ebben az ijesztő sötétségben.
Fehérke is mutatta a képét, de Rozi akár hogy erőltette a szemeit, egyáltalán, de semmit nem látott Fehérke képén.
Bizony az összes színtündér csalódottan hajtotta le a fejét. Ők a legjobb szándékkal szerettek volna valami csodás ajándékot adni Rozinak, de egyikük sem tudta boldoggá tenni őt.
– Amit igazán szeretnék, az egy olyan csodálatos kép, amin van tengerpart, ragyogó napsütés, egy erdő, ami felett repülnek a madarak és mindenfele virágok nőnek, és a bokrokon szép bogyók vannak, amit az állatok eszegetnek – kezdte el sorolni Rozi elképzelését álmai festményéről. – És lenne rajta egy mókus is, aki mondjuk éppen diót keresgél egy fatetején! Vagy lehetne még rajta egy papírsárkány, amely a hófehér felhők között repül, és a távolban egy aranyos kis házikó, az ablakában egy cserepes virággal. És abban a házikóban él egy fiú meg egy lány, és éppen nyitva van az ablak, látni lehet, hogy a lány és a fiú mosolyog, és ragyog az arcuk a boldogságtól. Hát én ilyen képet képzeltem el. – fejezte be Rozi a mesélést.
– Szeretnétek rajzolni nekem egy ilyen képet? Biztos vagyok benne, hogy ez lenne a legcsodálatosabb festmény a világon, és én akkor nagyon, de nagyon boldog lennék – mondta Rozi ragyogó tekintettel.
Piroska máris hozzálátott, majd ő lefesti az egész képet egymaga, gondolta. Igen ám, de rájött hogy erre bizony nem képes. Már hogyan is lenne képes a barátai nélkül ilyen csodás színes képet varázsolni a papírra. Hogyan tudna ő festeni füvet, tengert vagy homokot? Tudna, de az nem lenne az igazi! Mert ki látott már piros füvet, meg piros tengert, vagy piros homokot!? Így hát a színtündérek rádöbbentek hogy ezt a képet csakis együtt festhetik meg. Ezért megállapodtak, hogy mindenki kiveszi a részét az alkotásból.
Sárgácska felfestette a napot, a házfalait és a szépséges napraforgókat.
Kéki festette az eget, meg a tengert és még egy kék labdát is, amivel a gyerekek játszhattak.
Zöldi neki látott az erdőnek, a rétnek, a bokroknak. Hamarosan csodaszép zöld színben pompázó növények kerültek a papírra.
Fehérke is megtalálta végre, neki mit kell festenie. Azonnal felfestette a kéményből felszálló füstöt, az égen úszó, hófehér, habos felhőket, sőt a végén még egy kedves kis gólyát is sikerült festenie a villanyoszlop tetejére.
Mindenki tette a dolgát, és Rozi ettől nagyon boldog volt, hiszen minden színtündér káprázatosan szép dolgokat festet, még Rozi képzeletét is felülmúlták. Végül elkészült a kép, Rozi csak állt és bámulta. Ez a kép tökéletes volt, ragyogó, színes és vidám. A színtündérek, pedig amikor meglátták Rozi nevető arcát, tapsolni kezdtek örömükben, hogy sikerült együtt festeniük egy ilyen szép képet, és végre Rozi örült az ajándéknak.
De ahogy Rozi megfogta volna a képet, hirtelen felébredt az álomból. Ahogy megdörzsölte szemeit és felnézett, hatalmas meglepetés érte. Nagy szemeit tágra nyitotta, és úgy csodálkozott azon, amit látott. Hiszen a kép, amit az álmában festettek neki a színtündérek, éppen ott lógott az asztala melletti falon. És minden szín rajta épp úgy ragyogott, mint ahogy álmában látta őket. Rozit nagy boldogság töltötte el, tudta hogy a színtündérek mindig vele maradnak.
És attól a naptól kezdve, amikor csak ránézett a képre, eszébe jutott a történet, hogy a színtündérek együtt milyen szép dolgot hoztak létre.
Megértette, hogy ahogy a színtündérek együttműködtek, az embereknek is ugyanúgy kell összetartaniuk. Mint például, ahogy a színek kiegészítik egymást a festményein, az emberek is úgy egészítik ki egymást bármiben, amit közösen tesznek. Rozi rájött hogy egymás nélkül semmi szépet nem tudunk létrehozni.
Mese forrása: Kabbala Magyarország.
Ferenczfi-Faragó Eszter:
A színét vesztett kispárna
Mimókának három picike, piros kispárnát varrt az anyukája az ágyacskájára dísznek. A párnák fehér pöttyösek voltak, és Mimóka nagyon szeretett velük aludni, hiába mondta Anya, hogy ezek díszpárnák.
Egy nap az egyik kispárna elvesztette a pöttyeit is, meg a színét is. Keserves sírásra fakadt. Hiába vigasztalták testvérei és Mimóka is, csak sírt és sírt a párnácska. Nem akart ilyen csúnya maradni. Elhatározta, hogy elmegy világgá, és addig vissza sem jön, míg újra olyan szép nem lesz, mint a testvérei, hiába mondta mindenki, hogy ő így is pont olyan szép, mint addig.
A játszótér felé vette az irányt. Este volt, sötét, csak a Hold világította meg a szunyókáló játékszereket. A kispárna felkiáltott a Holdhoz.
– Hold uraság! Mit tegyek, hogy újra visszakapjam a színemet és a pöttyeimet?
De a Hold nem tudott segíteni neki. Elküldte a szélhez.
– Szél úrfi! Mit tegyek, hogy újra visszakapjam a színemet és a pöttyeimet?
De a szél nem tudott segíteni neki. Elküldte a Naphoz.
– Nagyságos Nap asszonyság! Mit tegyek, hogy újra visszakapjam a színemet és a pöttyeimet?
És a Nap így felelt neki:
– Ha majd esik az eső, és közben kimosolygok a felhők közül, meglátod az égen a szivárványt. Akkor gyorsan szaladj föl a szivárvány egyik színén, és mielőtt eltűnne, csússz le a másik oldalán. De ne habozz! És jól gondold meg, melyik színt választod, mert azon túl olyan színű leszel egész életedben!
A kispárna hálásan mondott köszönetet a Napnak. Mikor aztán eleredt az eső, és kikukucskált a Nap, felragyogott teljes pompájában a szépséges szivárvány. A kispárna ámulva állt a lábánál, és alig tudta eldönteni, melyik színt válassza. Aztán usgyi!, felszaladt az egyik színen, és lecsúszott a másik oldalon, épp abban a pillanatban, amikor eltűnt a szivárvány.
A kispárna boldogan ment haza testvéreihez és Mimókához.
– De gyönyörű lettél! – ölelték magukhoz a kis tekergőt. Csodálatos ez a szín, és még a fehér pöttyeid is nagyon jól állnak rajta!
(A szivárvány színei: vörös, narancs, sárga, zöld, kék, ibolya. A te kispárnád milyen színű lett?)
Pataki Edit: A színek születése
Valamikor, az idők kezdetén csak a fekete és a fehér szín létezett.
Fekete szövetkezett az éjszakával, és uralni akarta a világot, meg akarta semmisíteni ellenfelét. Kiterjesztette hatalmát a földkerekségre, és a nap huszonnégy órájában terjeszkedni próbált, nem érte be a felével, amennyi eredetileg jutott neki.
Fehér a nappalt hívta segítségül, de örök rettegésben és reszketésben élt, hogy alul marad Feketével folytatott küzdelmében. Állandó torzsalkodásaik, csatározásaik már a világmindenség békéjét is veszélyeztették.
Fehér sírva fakadt, mikor úgy érezte, elpusztul ebben az aránytalan, értelmetlen küzdelemben. Napsugár, aki maga is vakítóan fehér volt, mint a patyolattisztaság, megsimogatta párja sápadt arcát, egyenként lecsókolgatta róla a tehetetlenség forró könnyeit.
Lássatok csodát! Amikor Napsugár simogatása, vigasztaló csókja találkozott Fehér vigasztalhatatlan könnyeivel, megszülettek gyermekeik:
Vörös, Narancs, Sárga, Zöld, Kék és Ibolya. Szikrázó színekben kezdett pompázni az univerzum.
Csodálatos gyermekeik láttán Fehér most már örömében ontotta könnyeit, és Napsugár dédelgetően lecsókolta róla az örömkönnyeket is. Ahogy a cseppek körben lehullottak, úgy lett egyre gazdagabb, a szivárvány minden színében pompázó a világ.
Vörös lett a bronz, a rubin, a rozsda, a vér, a bor, a láng, a hagyma, a cékla, a répa, a virágok egy része, például a rózsa, a tulipán, a tűzliliom, az alkonyi ég alja, a korall, a rák, de még ravaszdi róka bundája is.
Pirosra változott az érett földieper, a málna, a cseresznye, a meggy, az alma, a görögdinnye belseje, a tulipán, a bazsarózsa, a paprika, a paradicsom, lángolóan pirosra a pipacs színe.
Narancsszínű lett az egyik legfinomabb déligyümölcs és maga a fény.
Sárgává vált a citrom, a barack, az egyikfajta dinnye, a kikerics, a kankalin, az őszi erdő lombsátora, az aratásra váró érett gabonatábla, a szalma, a foszfor, a kén, a réz, a viasz, az arany, a homok, a sivatag.
Ettől kezdvbe nyáron zöld színben pompázott a természet: zöld lett a fű, a sóska, a spenót, a saláta, a borsó, a bab, a petrezselyem. De zöld ám a moha, a mező, a rét, a gyep, a liget, az erdő, a kert, a határ, a vetés, a lucerna, a palánták meg a fák és bokrok leveleinek többsége, a lombkorona, a fenyő, a ciprus, a citrus, a cédrus, az oázis a sivatagban.
Kék színben kezdett pompázni a búzavirág, a levendula, a szarkaláb, az encián, az eper, a szeder, a szilva, a szőlő, a tó, a forrás, az ér, a csermely, a patak, a folyó, a tenger, az óceán, az ég, a távolság és a messzeség.
Ibolyaszínű lett a világ egyik legkisebb, legszerényebb, de legillatosabb virágja, sőt a viola, az orgona, a mályva is.
Ahogy ezt Fekete észrevette, hatalmas ellentámadásba lendült. Nappalra is bebiztosította magának a csóka, a holló, a varjú, a szén, a szurok, a korom, a mocsok, a sár színét, de az antracitét is.
Fehér sem hagyta magát, ő a hó fehérségével, a fény világosságával képes győzni az éjszaka feketeségében.
Fehér gyermekei egységes táborként álltak anyjuk mellé. Változatosságuk miatt gazdagnak és legyőzhetetlennek érzik magukat. Sokat játszadoztak és keveredtek egymással, így a legvilágosabbtól a legsötétebbig minden színnek tengernyi árnyalata született meg.
Ám hamarosan új színek is napvilágot láttak. Az ekrü, a bézs, a krémszín, a mustár, az ezüst, a platina, az opál, a bodza, a barackvirágszín, a rózsaszín, a ciklámen, a bíbor, a cinóber, a bordó, a vanília, az okker csintalan versengésben született meg.
Az oliva, a menta, a smaragd, a khaki, az azúr, a lazúr, az encián, az indigó, a türkiz, a drapp, a szürke is azért keletkezett, hogy a világot gazdagítsa.
A barna a mogyoró, a gesztenye, a csokoládé, a kávé színe is lett.
De festő legyen a talpán, aki valamennyit ismeri, és ki is tudja keverni palettáján, ami a természetben – Fekete minden mesterkedése ellenére – magától, természetesen létezik.
Ám ő nem akarja vesztesnek érezni magát, ezért a késő őszi, a téli és a kora tavaszi napok nagy részét megszállva tartja. Mégis úgy tűnik, a nyári küzdelem véglegesen Fehér és gyermekei, unokái javára dőlt el, és havas teleken ott él Fehér szépsége a téli éjszakákban is.
Készíts bábokat
A piros kabát kalandja c.
meséhez!
Legyél a Játéktár tagja!
Tudd meg, hogy melyek óvodás gyermeked legfontosabb képességei, amelyek fejlődésére szülőként nagyon fontos odafigyelned!
Olvasd el az egyszerű tippeket, amelyeket tehetsz érte a mindennapokban!
