A szél és a nap – népmese

 

Vitatkozott egy időben a Szél a Nappal. Azon folyt a vita, hogy melyikük erősebb. Egyszer azután azt mondta a Nap Szélnek:

– Tegyünk próbát, amott megy egy köpenyeges ember, próbálkozzunk meg rajta, melyikünk az erősebb, melyikünk veszi le válláról a köpenyeget.

Hozzáfogott először a Szél, megragadta az ember gallérját, tépte, cibálta, előre-hátra a köpenyeget, de mentül erősebben rángatta, a szegény ember annál erősebben burkolta bele magát, s nem engedte elvetetni a köpenyeget.

Mikor aztán a Szél hasztalan kifárasztotta magát, akkor hozzáfogott a Nap: elkezdett mosolyogni az utasra melegen, mindig melegebben. A jámbor lassanként kiburkolta magát a köpenyegből, azután levetette egészen, később levetette a kabátját és a mellényét is.

– Látod – mondogatta a Nap a Szélnek -, hogy én erősebb vagyok, mint te?

 

Fésűs Éva: A szélfiúcska

 

Az öreg téli szél még egyszer maga köré gyűjtötte fütyörésző fiacskáit, mielőtt nekiengedte volna őket a világnak. Zúgtak-búgtak, pörögtek, forogtak a vad kis szelek, alig bírtak magukkal, és az öreg elégedetten gyönyörködött bennük.

– Derék vihar lesz valamennyiből! Nyugodtan rájuk bízhatom a világot.

Örömében nagyot fújt, de boldog sóhajtása hirtelen megakadt a legkisebbik szélfiúcskán, aki vékonykán és szelíden lengedezett a sor végén. Még az ősszel született, hulló bükkfalevelek sóhajából, és olyan gyengécske volt, hogy rendesen fütyülni sem tudott, csak halkan dudorászni.

– Hej, te gyerek, te gyerek! – nyögött fel egyszerre bánatosan az öreg szél, és leheletétől csupa zúzmara lett minden faág. – Mi lesz belőled? Hiszen annyi erőd sincsen, hogy egy hópihét megtáncoltass!

– Ne búsulj, öreg szélapám – suttogta a szélfiúcska -, majd csak találok magamnak valami foglalkozást.

– Hihihiii! Hahahaaaa! – viháncoltak a haszontalan testvérek. – Legfeljebb ingecskéket szárogathatsz a kertek alatt! De még abba is belefáradsz, te kis fuvallat!

– Nem lábujjhegyen kell osonni, fiacskám – oktatta az öreg téli szél. – Nézd a bátyáidat, milyen bátran száguldanak! Tanulj tőlük, hogy megerősödj!

Azok bizony nem is vártak tovább. Nekiiramodtak a mezőnek, sivítva kergetőztek, azután beszöktek a városba, utcahosszat hancúrozni, s megmutatni, hogy milyen legények! Jól megrázták az ajtókat, ablakokat és beledudáltak a kéménylyukakba. Mindegyik vitte valamire. Az egyikből felleghajtó lett, a másikból hófúvó, a harmadikból kalapkergető, a negyedikből híres forgószél – csak a kicsi szélfiú táncolt ide-oda búsan és tanácstalanul, mert még egy kislány arcát sem tudta pirosra csípni. Szégyenében elbújt az alvó erdőszélen. Hol itt, hol ott motoszkált a kopasz gallyak között, míg egyszer csak véletlenül beleborzolt egy alvó madár színes tollába. A madár felriadt.

– Ej, de megcsiklandoztál, te huncut! Hanem azt meg kell hagyni, hogy finom ujjú szélgyerek vagy, nem olyan goromba, mint a Süvöltő meg Orkán, akik elkeserítik az életünket.

– Ó – lehelte a kicsi szél -, te vagy az első, aki ilyen kedveset mondasz nekem. Pedig a nagy szelek családjában én senki sem vagyok. Még rendes foglalkozásom sincsen. Ezen aztán a madárka csettegve-csattogva nevetni kezdett:

– Foglalkozás? Minek az egy szélnek?

– Mi sem hiába járjuk a világot – magyarázta a szélfiú. – Esőket hordunk, földeket szárítunk, megfésüljük az erdőket. Akad munka bőven. Csak én nem értek semmihez.

Életében először akkorát sóhajtott, hogy a bükkfaágon lógó, ezüstös jégcsapok csengvebongva megzendültek tőle. Mintha ezüstcimbalom szólalt volna meg az erdő álomszerű csendjében.

– Mi volt az? – kiáltott egy harkály.

– Mi? … Mi? … Mi? … – kérdezték sorban a cinegék.

– Muzsika? – ujjongott fel a színes tollú madár. – Hiszen ez a szélfiú muzsikálni tud!

– Ugyan, dehogy! – szabadkozott ijedtében a kicsi szél, de a madarak körülvették.

– Próbáld meg még egyszer! No! Próbáld csak meg, és muzsikálj nekünk!

A faágon csillogott, villogott a jégcsapsor, és a szellő legfinomabb érintésére kristályhangon zenélni kezdett. A szélfiúcska borzongva, remegve próbálgatta az ezüstös erdei hangszert, azután egyre bátrabban futtatta rajta az ujjait, egyre ügyesebben ütögette őket. A fehérbe dermedt erdő ágai között csengeni-bongani kezdett a szépséges muzsika, mintha hótündérek ezüsthegedűn és fagymanócskák üvegsípokon játszottak volna. Attól kezdve vidám lett a didergő madarak élete. A cimbalmozó szélfiúcska egyre szebben muzsikált nekik. Alvó mókus, alvó medve nem is sejtette, mitől álmodik szépet, mert még az odú mélyére is bekúszott a kedves dallam.

– Milyen könnyű lesz így kivárnunk Tavasz tündér jöttét! – csivitelte a színes tollú madár. Szélfiúcska felfigyelt:

– Ki az a Tavasz tündér?

– Ó, hát nem tudod? Csodálatos, jóságos hatalom, akinek egyetlen napfényes mosolyától újjáéled minden. Megmozdulnak az alvó csigák, kibomlanak a rügyek és édes lesz a virágok kelyhe. Alig várjuk, hogy vidám dalunkkal köszönthessük őt!

– Én is köszönteni szeretném, ezüstmuzsikával! – ujjongott a kicsi szél, és attól kezdve még többet gyakorolt a jégcsapokon, kora reggeltől késő estig. Amikor pedig az erős vihartestvérek zúgva elrepültek a világ más tájaira, ő szép csendesen meglapult, és ott maradt az erdőn. Nem is akart már hófúvó lenni, mert így sokkal boldogabb volt. Egyszer aztán elérkezett a nagy nap! Ragyogó napfény árasztotta el a tájat, és a madarak hangos csiviteléssel hirdették:

– Itt a tavasz! Jön a tavasz!

A szélfiúcska boldog sietséggel futott az ezüstcimbalomhoz, hogy eljátsza rajta a legszebb dalt, amit megtanult. És akkor … ó, jaj! … képzeljétek, a sok fénylő jégcsapnak nyomát sem lelte! Az első napsugártól mind leolvadtak a bükkfaágról. Az erdő madárdaltól zengett, a vizeken új fények cikáztak, csak a szélfiúcska érezte úgy, hogy mindjárt utolsót sóhajt keserűségében. Lám, mégis igaza lett a gúnyolódó viharszeleknek: nem való ő másra, mint védett kertek alján ingecskeszárogatásra. Sírdogálva rejtőzött el a borzongó bokrok közé, amikor hirtelen meleg hang szólította:

– Hol vagy, szélfiúcska? Ne bújj el előlem! Mindent tudok rólad, elcsiripelték a madarak.

No hiszen, erre még jobban elszégyellte magát a kicsi szél, és el akart illanni, de hipp-hopp! … innen is, onnan is kéklő ibolyák álltak az útjába:

– Vidd el az illatunka! … Vidd el a sóhajunkat!

Körös-körül nevetett az egész világ, de nem csúfondárosan és gúnyosan, mint a téli szél rakoncátlan szélgyerekei, hanem kedvesen, biztatóan és boldogan. Legszebb volt mégis a Tavasz tündér mosolya.

– Éppen ilyen dudorászó szellőcskét kerestem – mondta. – Légy az én hírnököm, szaladj mindenütt előttem, és súgd a fülébe mindenkinek, aki nem hiszi, hogy nemcsak a vihar erős, hanem az is, aki muzsikál, simogat, ringat…

A kis szélfiú azóta is a tavasz hírnöke. Ő hozza el az első virágillatot a városokba. Ha találkoztok vele, biztosan megsimogatja a hajatokat.

 

Tóth Elemér: Mese az almafáról, a szélről, és egy Veronika nevű kislányról

 

Beköszöntött az ősz, és a természet hosszú álomra készült. Az állatok az erdőben és mezőn eleséget gyűjtögettek, hogy a tél során legyen miből lakmározniuk.

A barlangjaikat, vackaikat, kotorékaikat és odúikat kibélelték száraz fűvel meg lombbal, hogy a hideg ne férkőzhessen a bundájuk alá, és nyugodt, mély álmot alhassanak.

A fák is örültek a téli alvásnak, sorra hullajtgatták el a leveleiket és a termésüket. Majd ha az ágak teljesen lecsupaszodnak és a termés terhétől is megszabadulnak, a nedvek áramlása – amelyek úgy keringenek bennük, mint a mi testünkben a vér – bizony igencsak lelassul. Ekkor a tél betakargatja őket szép fehér dunyhájával, és a fák elalszanak.

A kert sarkában, a kerítés közvetlen közelében egy almafa állt. Leveleit már rég messze sodorta a szél, az ágai azonban mégis földig hajoltak. Mégpedig azért, mert gyönyörű almák csüngtek róluk, pirosak és édesek, mint valami hatalmas piros rubintok.

A kert gazdái teljességgel megfeledkeztek az almafáról.

Nem így a kerten végigszáguldó őszi szél, amely cigánykodva kavargott körülötte minden pillanatban:

– Add nekem az almáidat! Széthordom őket a környéken. Földíszítem velük a városháza tornyát és körülaggatom a kéményeket, hogy ne legyenek feketék és szomorúak. Adj legalább néhányat belőlük…

És fújt, süvített, ahogy csak az erejéből tellett.

Az almafa azonban keményen összezárta ágait, úgy védte gyümölcsét, hogy egyetlenegy se pottyanjon le és zúzódjék össze a kemény földön. Veronikának őrizgette őket. Bizonyosan eljön majd és szépen leszedi valamennyit! Még a nyáron megígérte…

Hanem Veronika csak nem jött.

Hogyan is jöhetett volna, amikor ágyban feküdt, állig betakarózva és egyre-másra szedte a különféle tablettákat és itta a forró mézes teát. Bent a szobában csodálatosan meleg volt, kint az ablak alatt azonban a szél füttyögette vad őszi nótáját.

Veronika lehunyta a szemét, úgy hallgatta.

– Add nekem az almáidat, add nekem őket! Gyönyörű pirosak, rubintos fényűek. Messzire viszem, messzire hordom, add nekem őket…

– Anyu, az almafa! – szökkent fel Veronika az ágyból.

– Jaj, látod, látod, a betegséged miatt csaknem megfeledkeztünk róla – mondta az édesanyja. – Milyen kár lett volna!

Azzal kendőt kötött, fogott egy kis kosarat és nyomban kifutott a kertbe. Rövidesen mosolygós piros almákkal rakott kosárkával tért vissza.

Valamennyi édes volt, mint a méz. Veronika mindjárt ötöt evett meg belőlük.

És a szél? Nos, a szél bizony hoppon maradt. Veronika még az alma csutkáját sem hagyta meg neki.

Dühbe is gurult erősen, és elnyargalt, hogy más kertben keressen magának egy elfeledett almafát. Talán éppen a ti kertetekben köröz…

Mese forrása

Tordon Ákos: Az esti szél

 

Szólt egyszer a szénaboglya:

– Nehéz ám a boglya sorsa, vállát nyomja a nagy ég, elkéne a segítség!

Meghallotta az Esti Szél. Igazat adott a szénaboglyának, s a kazalig meg sem állt.

– Szégyelld magad, szalmakazal! Szegény boglya egyedül tartja a kerek eget. Neki kéne segítened!

– Bolond mondja – szólt a kazal – én vagyok a magasabb, tehát én tartom az eget! Nekem kéne a segítség! Mert már belegörnyedek, alig bírom az eget.

Az Esti Szél igazat adott a szalmakazalnak, meg sem állt az út menti jegenyékig:

– Hej, jegenyék, naplopók! – rettyent rájuk. – Így van rendjén, ti henyéltek, s a szegény szalmakazal beleszakad abba, hogy az eget tartja?

– Ej, Esti Szél, hol a szemed? – zúgták az út menti jegenyék. – Mi vagyunk a magasabbak, mi tartjuk az eget. Bizony, nagy gond ez nekünk. Jólesnék egy kis segítség, hogy kissé kifújjuk magunkat!

Igazat adott az Esti Szél a jegenyéknek. – No majd én szerzek nektek segítséget! – mondta, s meg sem állt a toronyig.

– Ejnye, torony, öreg torony, mi dolog ez, itt bóbiskolsz, míg a szegény jegenyék tartják az ég sátrát! – dörrent a toronyra.

– Ne háborgass, Esti Szél! – felelte a torony a megkonduló harangnyelvvel. – Magasabb vagyok a jegenyéknél, hát hogy tarthatnák ők az eget? Bizony, nehéz az ég terhe, valaki már segíthetne nekem is…

– Igazad van öreg torony – szólt a Szél, s azzal ment egyenest a hegyhez. Felkeltette álmából:

– Ébredj csak, lusták lustája, vén álomszuszék! – zúgta az Esti Szél haragosan. – Eredj, segíts az öreg templomtoronynak, egymaga tartja a kerek eget, illő lenne segítened!

– No de ilyet! – mordult a hegy – mióta világ a világ, a hegy tartja az eget, a nappal, a holddal, fényes csillagokkal, s még te küldesz a széltoló toronyhoz!!!

Ezt már az ég is megsokallta. Haragjában olyan égiháború támadt, hogy zengett tőle a világ:

– Bizony, engem senki sem tart! – mennydörögte hangosan.  – Sem a boglya, sem a kazal, a jegenyék sem, a torony sem, de még a rátarti hegy se!

– Alighanem igazat mondasz – suttogta az Esti Szél fáradtan és szégyenkezve, és elhatározta, hogy soha többé hiábavaló dologban nem fárasztja magát, s mert nagyon fáradt volt, elnyomta az álom, s nagyot aludt másnap estig.

 

Mese a szélkirályról

szlovák népmese

 

Hajdanában, danában élt valahol a földkerekségen egy király; volt neki egy fia meg egy lánya. Gyönyörű két gyerek volt: a fiú, akár a napsugár, a lányka, akár a hajnal. Szerette is őket a király erősen! Azt kellett volna látni, amikor a két szép gyerek kéz a kézben végigsétált a királyi kerten!

Hanem egyszer, amikor a király a városban kocsikázgatott a lányával, hirtelen hatalmas szélroham támadt, és a királylány abban a pillanatban, huss! – nyomtalanul eltűnt a hintóból! Szegény király nézett jobbra, nézett balra, de a királylánynak se híre, se hamva!

Nyomban szétmenesztette a királyi fullajtárokat szerte az egész országban, azok meg keresték, kutatták a kis királylányt, tűvé tettek utána minden zugot, de sehol semmi. Szegény király úgy jajveszékelt, úgy búslakodott, hogy rossz volt hallgatni.

– Ugyan édesapám – vigasztalta a fia, pedig neki is csordultig volt a szíve a bánattól –, ne búslakodj, ne szomorkodj, ne veszítsd el a reményt! Elmegyek én, megkeresem a kishúgomat, és bízom benne, hogy Isten segítségével meg is lelem!

A király, mit volt mit tenni, megáldotta egyetlen fiát, ellátta pompás fegyverzettel, és Isten nevében útjára bocsátotta.

Ment, mendegélt a királyfi, hegyen, völgyön át, kutatott, kérdezősködött, de a húgáról, egy pehelynyi hír nem sok, annyit sem tudott meg. Amint így barangolt erdőn, mezőn át, egyszer csak egy tóhoz érkezett. A tóban egy csapat vadkacsa lubickolt. A királyfi lekapta a válláról a puskát, megcélozta a legnagyobbikat.

– Várjál, legény, várjál, ne lőj rám – kiáltott rá a vadkacsa –, meglátod, nem bánod meg! Ha úgy hozza a sors, cserébe megsegítlek! Tudom, hová igyekszel, jó úton haladsz, a húgod a Szélkirály várában raboskodik.

A királyfi elcsodálkozott, vállára dobta a puskát és tovább ballagott. Kisvártatva egy hatalmas hangyabolyhoz érkezett. A hangyaboly éppen az útjában emelkedett. A királyfi fogta a botját, elkezdte a hangyabolyt szurkálni. A hangyák rémülten futottak össze, s a nagy sürgés-forgás közepette egyszerre csak elébe állt egy nagy szárnyas hangya, és így szólt:

– Ne rombold össze a palotámat, derék legény, ne rombold, hiszen végül is nem áll utadban! Térj ki jobb felé, meglásd, nem bánod meg! Ha úgy hozza a sors, cserébe megsegítlek!

A királyfi elmosolyodott az ártatlan beszéden, és békén hagyta a hangyabolyt. Amint folytatta az útját, egy sűrű erdőségbe érkezett, de úgy eltévedt benne, hogy azt sem tudta, merre forduljon.

Ekkor egy kis ösvényt vett észre a fák között, csakhogy arrafelé meg egy hatalmas kiszáradt fatörzs állta útját. A fatörzs odvában csak úgy hemzsegtek a vadméhek.
A királyfi kirántotta a kardját, hogy kivágja a korhadt rönköt, de ebben a pillanatban kibújt az odúból a méhkirályné, és így szólt:

– Ne vágd ki a házam, derék legény, ne vágd ki, hiszen nem állja utadat: kerüld ki bal felé! Ha úgy hozza a sors, cserébe megsegítlek!

A királyfi hallgatott a szavára, békén hagyta a fatörzset, és tovább törte az utat a sűrűségen keresztül. Mikor végre átvergődött, egy kopár hegycsúcson hatalmas várat pillantott meg maga előtt.

– Nos, Istennek hála, megérkeztem volna – sóhajtott fel –, és megindult felfelé a csúcsra.

Hanem most következett csak az út neheze: olyan szél süvített a hegycsúcs felől, hogy a királyfinak négykézlábra kellett ereszkednie, úgy kúszott lépésről lépésre fölfelé.

Nagy nehezen elérte a várat, bekopogtatott a kapun – sehol senki. Belépett az első terembe, átment a másodikon is, sehol egy teremtett lélek. Csak a harmadik szobában akadt rá a kedves sógorurára, amint éppen kifelé fütyörészgetett a nyitott ablakon. A Szélkirály, amikor meghallotta a királyfi lépteit, visszafordult az ablaktól:

– Isten hozott, sógor, Isten hozott!

A királyfi nyomban a dologra tért, és visszakövetelte elrabolt húgocskáját.

– Lassan a testtel, sógor – nevetett a Szélkirály –, most a hatalmamban vagy, hát várjunk már egy csöppet!

Ezzel magával vitte a tenger partjára, ott lehúzta az ujjáról az aranygyűrűjét, belehajította a tenger kellős közepébe, és így szólt:

– Ha ezt a gyűrűt reggelig előteremted, viheted a húgodat, ha nem, mehetsz, ahonnan jöttél!

A királyfi ezekre a szavakra majd megdermedt a rémülettől, de egy szóval sem válaszolt.

– Viszontlátásra reggel! – tette hozzá kacagva a Szélkirály, azzal faképnél hagyta.

A királyfi olyan csüggedten járt fel-alá ott, a tenger partján, mintha meggyötörték volna. Amint így búslakodott, váratlanul odaröppent a vadkacsa.

– Testvér, te megajándékoztál az életemmel – mondta –, azért hát cseppet se szomorkodj: térj nyugovóra, majd én előkerítem azt a gyűrűt!

Úgy is lett. A királyfi elaludt, és amikor hajnalban felébredt, már az ujján ragyogott a Szélkirály gyűrűje. A királyfi nem tudott hová lenni nagy örömében, de közben megérkezett fütyörészve a Szélkirály is.

– Hát, sógor – kezdte nagy hetykén –, hogy áll a bál? Megvan a gyűrű?

– Meg hát! – tartotta elébe a királyfi az ujját.

– Mi a szösz?! Nos, hát akkor még valamit: gyere velem, kedves sógor!

Felvezette a vár legmagasabb tornyába, ott előszedett egy jó kilónyi mákot, és az egészet beleszórta a szélbe.

– Úgy igyekezz, sógor, hogy reggelig összeszedd ezt a mákot: ha megteszed, szabad vagy a húgoddal együtt! Szegény királyfi szomorúan tekintett le a szétszórt mák után, és felsóhajtott. Ebben a pillanatban ki tudja, honnan, egyszerre csak ott termett a szárnyas hangya, és így szólította meg:

– Ne búsulj, testvér, feküdj le nyugodtan: reggelig mind összeszedjük a mákot!

A királyfi fellélegzett, és reménykedve nyugovóra tért. Reggelre, mire a Szélkirály megérkezett, a szárnyas hangyák már az utolsó szemig összeszedték a mákot, és be is hordták a toronyba.

– Jól van, sógor, ha már ilyen derék legény vagy, megérdemled a kishúgodat! De még az utolsó próba hátravan: tizenkét hajadon közül kell őt felismerned és kiválasztanod!

– Hát hiszen szép testvér lennék, ha nem ismerném meg a tulajdon húgomat – gondolta a királyfi bizakodva.

Hanem amikor elébe állították a tizenkét hajadont, forogni kezdett vele a világ. Hajszálig egyforma volt mind a tizenkettő, hajszálig egyformán mosolyogtak rá, de még a hangjuk is hajszálig egyforma volt, amikor megszólaltak:

– Isten hozott, kedves bátyám!

A királyfi látta, hogy zsákutcába került. Amint így töprengett, hogy mitévő legyen, egyszer csak odaröppent a méhkirályné, és a fülébe súgta:

– Ne félj, testvér, csöppet se félj: amelyikre rászállok, az lesz a te húgod!

A királyfi lélegzetvisszafojtva nézte, melyikre száll hát, és amikor a méhecske letelepedett az egyik hajadon vállára, a királyfi nyomban odasietett, megölelte a lányt, és felkiáltott:

– Ez az én kishúgom!

– Eltaláltad! – fújta fel mind a két orcáját a Szélkirály – menjetek hát Isten hírével!

Nem is vártak azok több búcsúztatásra, ujjongó örömmel futottak haza az édesapjukhoz.

Hát még az apjuk, az örült csak igazán! Azt kellett volna látni, amikor a királyfi megjelent kéz a kézben az elveszett kis királylánnyal – olyan boldogságot még nem láttak sehol széles e világon!

 

Galambos Bernadett: Szél

 

Meleg Levegőcske egy csendes völgyben üldögélt. Mindenki szerette napfényszínű haját, simogató mosolyát. Az őszi szél neki hordta össze a lehullott színes leveleket. A völgyben álló házikók piros tetejét megcsillogtatta a felszálló pára. A réten harmatos füvet legeltek az őzek.
A mókusok a tölgyesben makkot gyűjtöttek és elrejtették az avar alatt, aztán elfelejtették a rejtekhelyet és újabbat kerestek maguknak.
Az emberek betakarították a kukoricát, a burgonyát és a répát. Szekereik már a falu határában zörögtek.

„Milyen jó is ez az indián nyár, áldott meleg levegő” – mondogatták.

Meleg Levegőcske kihúzta magát a büszkeségtől, és még feljebb húzódott a hegyek oldalán. Egyszer csak valami furcsát érzett. Megborzongott.

Hideg Levegő hetyke legény volt. Gyorsan kelt át a hegyen. Amikor meglátta Meleg Levegőcskét rögtön beleszeretett. Magához ölelte, megpörgette és a magasba repítette.

„Jaj, mit csinálsz! Félek tőled!”– kiabálta Meleg Levegőcske.

„Itt a hideg levegő! Hatalmas szél kerekedik! Jön az eső!” – fogták kalapjukat az emberek is.

A mókusok elbújtak odúikba, az őzikék behúzódtak a cserjésbe, az emberek a házaikba.

Hideg Levegő pedig repítette, repítette Meleg Levegőcskét az égbe. Ott könnyekké vált bánatában és kis felhő lett belőle.
Gyermekük, a szél, még sokáig hordta az avart a völgyben, aztán huss, kiszaladt a völgyből, hogy másik mulatságot keressen magának.

A kis felhő csak nézte, nézte fentről a völgyet. Bánatában eleredt a könnye és csak sírt, sírt, amíg bírta. Csendes esőjével megöntözte a szántásokat, a friss vetéseket. A völgy magához ölelte, ő pedig várta a felkelő napot.

 

M. Simon Katalin: Mese Nemeréről, a szelekótya szélről

 

Hallottatok Nemeréről, a nagy erejű székely szélről? Róla mesélek ma nektek.

Nemere egyfajta bolond lyukból bolond szél. Sokszor bosszantja az embereket. Ezért egyszer a mókás kedvű székelyek elhatározták, hogy eladják Nemerét az ördögnek, hadd vigye el szellőztetőnek a pokolba.

El is hívták hát őkelmét, és úgy döntöttek, hogy ha birkózásban legyőzi Nemerét, akkor elviszi. Órákig birkóztak, csűrték, csavarták egymást. Földhöz vágta az ördög a szelet, hogy az megnyekkent, de a szélcsend nem tartott sokáig. Nemere feltámadt, és még frissebb erővel támadt. Elkapta az ördögöt, felpörgette az égig, onnan le a földig, falhoz lapította, aztán újra elkapta, maga körül megforgatta, majd ráunt és otthagyta. Látta az ördög, hogy Nemere még nálánál is komolytalanabb, és úgy elfutott, hogy csak a szomszéd falu határában állt meg.

Máskor rábízták a félnótás szelet egy juhászkutyára, hadd vigye el, terelgessék együtt a juhokat a havasokban. A komor eb beleegyezően kaffantott, bozontos farkával intett a szélnek, hogy kövesse, és elindultak.

Minden rendben ment, de egy idő után Nemere gondolt egyet, és visszafelé kezdte hajtani. a nyájat A kutya majd megveszett dühében. Megpróbálta elkergetni a szelet, de az csúfot űzött belőle. Hol fölötte, hol mögötte, hol előtte, hol a nyomában süvített, amíg egyszer ezt is megunta, és más szélhámosság után nézett.

Amikor látták az emberek, hogy az ördögnek se kell, a kutya se veszi hasznát szelekótya Nemerének, úgy döntöttek, hogy nincs más választásuk, ők fogják megzabolázni a féktelen szelet. Csak a megfelelő alkalmat várták, hogy elhúzhassák a nótáját.

Nemere hírét vette, hogy az emberek meg akarják leckéztetni, és egy jeges téli napon újból megjelent a vidéken. Felfuvalkodva sepert végig a tájon. Fákat döntött ki tövestől, döngött a föld, amerre száguldott. Bőszült erejével emberekkel viaskodott, házaikat megtépázta, állataikat szétkergette.

Most már elég, mondták a furfangos eszű emberek, itt az ideje, hogy móresre tanítsuk ezt a huncut szelet.
Hogy tették, hogy nem, de az a hír járta akkoriban, hogy egy késő őszi napon, amikor Nemere épp a kertek fáinak kopár ágait cibálta, az emberek elkapták, gúzsba kötötték, és bezárták egy ódon kastély tornyába. A rabságban vergődő Nemere pedig zúgolódva siratta elvesztett szabadságát.

Meghallották a többi szelek, hogy szelekótya társuk fogságban sínylődik, és elindultak, hogy kiszabadítsák. Zúgva söpörtek végig a tájon, míg egyszer csak a nagy fergetegben a torony ablaka kivágódott, és kisüvöltött rajta a kötelékektől megszabadult Nemere. Úgy száguldott vissza a Nemere hegység felé, amerről jött, hogy még megköszönni is elfelejtette társainak, hogy kiszabadították.

Azóta is gyakran meglátogatja Nemere a háromszéki hegyeket, falvakat, városokat, s hogy a székely atyafiak kedvében járjon, friss levegőt hoz magával a havasokból, s míg kujtorog a házak között, a szennyezett levegőt úgy szétszórja, hogy még egy leheletnyi se marad belőle.

Az emberek pedig hálából a jó levegőért megtanultak Nemerével együtt élni, és soha többé nem próbálták rabságra ítélni.

Ezt a mesét itt találtam.

 

 

A szegény csizmadia és a szélkirály

 

Annyi gyermeke volt egy csizmadiának, mint a rosta lyuka, még eggyel több. As zegény ember éjet és napot eggyé tett, úgy dolgozott, hogy ezt a sok gyermeket eltarthassa.

Történt egyszer, hogy egy gazdag ember sok munkája után néki egy véka lisztet adott. Ahogy megy haza a szegény csizmadia a liszttel, kapja magát a szél, utánamegy, s mind elviszi a vékából, ami benne volt, úgyhogy mikor hazaért, csak az üres vékával állított az éhes gyermekek elé.

– Hát ez már mégiscsak sok – azt mondja a szegény ember keservében -, én elmegyek, megkeresem azt a Szélkirályt, hogy volt szíve elvenni az én kevés lisztemet!

Elindul, s megy hegyen-völgyön, erdőn-mezőn keresztül. Elmegyen hetedhét országon is túl, míg végre elérkezik egy szép mezőségre, s ahogy ezen a mezőségen néz ide s tova,meglát feléje közeledni egy forgószelet, mely dühösen sodorja az út porát a magasba.

Megretten a szegény csizmadia, lekapja a kalapját, s leborul a földre, hogy ha lehet, megmeneküljön a forgószél dühétől.

– Köszönd meg – szólalt meg a szél -, hogy megismertél, és tiszteletedet nekem mint Szélkirálynak megtetted, mert különben pórul jártál volna. Hol jársz s mit keresel itt?

– Uram – mondta magához térve a szegény ember -, éppen felségedhez jöttem elégtételt kérni. A minap nagy munkámmal egy véka lisztet szereztem, s amint vittem haza, valami szélúrfi csúfságból mind széthordta, s most a családom otthon éhezik.

– Hagyd el, majd meglakol a gonosz kölyök érte, de addig is téged sem hagyhatlak kárral. Gyere el hozzám.

Elvezette a szegény embert a kastélyába, jól megvendégelte, s megajándékozta egy báránnyal. Azt mondta:

– Ha hazaérkezel, mondjad neki: „Rázd meg magad, te berbécs!” – és egy egész hónapra való pénzt ráz le magáról. De jól vigyázz, hogy amíg haza nem érkezel, ki ne próbáld.

Búcsút vesz a szegény ember a Szélkirálytól, s hazaindul. De a kíváncsiság nem engedte,hogy a báránykát hazáig ki ne próbálja. Alig mondja ki a parancsszót, a bárány körül a föld telides-teli lesz arannyal. Nemsokára elérkezik szállására – egy régi ismerőséhez, aki neki komája is volt -, s megkéri, nehogy a báránynak azt találják mondani: „Rázd meg magad, te berbécs!”

Alig alszik el a szegény csizmadia, a házigazda és a felesége nyomban ráparancsol a báránykára:- Rázd meg magad, te berbécs!

Hát mikor látják, hogy a föld telides-teli van arannyal, fogják a szegény jószágot, s kicserélik a magukéból egy hasonlóval.

Felébred másnap reggel a szegény ember, de nem vette észre a cserét, megköszönte a szállást, s jó reménységgel elment haza. Azt mondja a báránynak, mikor hazaérkezett:

– Rázd meg magad, te berbécs!

Elmondja a parancsszót tízszer, hússzor, de az a bárány csak nézett a szeme közé, s nem rázta meg magát. Ismét útra kel a szegény csizmadia nagy haraggal, hogy felkeresse újból a Szélkirályt. Elmegy egyenesen a kastélyba, bejelenti magát, s elpanaszolja a sorsát. Azt mondja rá a Szélkirály:

– Ugye, nem fogadtad meg a szavam, te szegény ember, s nem várakoztál a parancsszóval, amíg hazaérkezel? Nesze, most adok egy abroszt. Ennek csak azt kell mondani: „Terülj meg, te abrosz!” – s egyből tele lesz a legjobb ételekkel. De vigyázz,hazáig meg ne próbáld!
De bizony a szegény ember most sem állotta meg, s az abroszt is megpróbálta. Estérekelve az idő, megint a komájához szállt be, s most is azt mondta neki:

– Nehogy azt mondjátok az abrosznak: „Terülj meg, te abrosz!”

A komája és a felesége alig várták, hogy elaludjon, egyből kiadták a parancsszót, s mikor meggyőződtek, hogy milyen értékes abroszt szerzett a szegény ember, ezt is kicserélték. Másnap hazaérkezik a szegény ember, s hát a csuda majd megölte, mert ahogy letette az abroszt az asztalra, azon mód maradt.

Hiába mondta tízszer is, százszor is: „Terülj meg, te abrosz!” Mit volt mit tenni, csak ráhatározta magát, hogy elmegy még egyszer a Szélkirályhoz. A király már várta, s ahogy megérkezett, megajándékozta egy botocskával. De kikötötte,hogy amíg haza nem érkezik, nehogy a botocskának azt parancsolja: „Kerekedjél, te botocska, de ugyan jól forgolódjál!”

Vagy volt kíváncsi a szegény ember, vagy nem a másik két ajándék csudálatos tulajdonságaira, de most alig várta, hogy megtudhassa, mi haszna lehet annak a botocskának. Amint tehát egy hegyen túlhaladott, azt mondja a botocskának:

– Kerekedjél, te botocska, de ugyan jól forgolódjál!

De ugyan megesett neki, mert felpattant a botocska, s elkezdi összevissza verni, de úgy, hogy a szegény ember a sok verés miatt már alig állott a lábán. Hát amint a botocska javában forgolódik körülötte, legnagyobb ijedelmére még egy bika is nekifut. Elkiáltja magát a szegény ember ijedtében:- Hők! – S hát a botocska nem üti többet.

Így tudta meg a szegény ember az ő botocskájának a hasznát.Újból a drága komájánál szállott meg éjszakára, s ugyan a lelkükre kötötte, nehogy abotocskának azt találják mondani: „Kerekedjél, te botocska, de ugyan jól forgolódjál!” -mert csúful járnak.A kománé asszony semmi rosszat nem gyanított. Éjféltájban felköltötte az emberét.- Józsi – azt mondja -, jöjjön, próbáljuk meg a botocskát, s ha valami jó lesz, elcseréljük ezt is.

Beviszik a botocskát a szobába, bezárkóznak, s maga az asszony mondja neki:

– Kerekedjél, édes botocskám, de ugyan jól forgolódjál! Egyszer nekem, másszor az uramnak!

Felpattan erre a botocska, egyszer az egyiket, másszor a másikat püfölni kezdi agyba-főbe. Úgyhogy mire a szegény ember a nagy jajgatásra felébredt, már alig-alig volt élet bennük. Betöri az ajtót a szegény ember, s azt mondja:

– Ugye, megmondtam, hogy ne próbálkozzanak a botocskámmal, mert a büntetés pálcáját kérik magukra. Mármost tudom, hogy a bárányomat és az abroszomat is kendtek sikkasztották el. Hát csak üsse kigyelmeteket az a botocska!

– Jaj – azt mondja az asszony -, édes komámuram, ne hagyja, hogy többet verjen,visszaadjuk a bárányt is, az abroszt is!

Akkor aztán a szegény ember azt mondta a botocskának: – Hők!

De bezzeg a komámuramék nem várták meg, hogy újból verekedni kezdjen, visszaadták a szegény embernek a bárányát is, az abroszát is. Hazavitte a szegény csizmadia a családjának, s azóta nem látnak szükséget. Ha meg nem haltak, máig is élnek.

 

A szél ajándéka

lett népmese

 

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy szegény öregember egy öreg házikóban. Egyszer nagy szél támadt, és levitte a ház tetejét. A szegény öreg jajgatott, majd elgondolkodott: “Elmegyek magához a Szélhez, panaszt teszek nála.”

El is indult, ment egy egész nap, amikor leszállt az este, bejutott egy nagy erdőbe, és ott talált egy kis kunyhót. Bement a kunyhóba, és megkérdezte a gazdát:

-Nem tudod, hol lakik a Szél?

A gazda így felelt: -Én magam vagyok a Szél.

-Azért jöttem hozzád, hogy panaszt tegyek.

-Miért?

-A Szél levitte a házam tetejét, és most nem tudom, hogyan is lakjam benne.

-Ne haragudjál rám! Csak véletlenül akadt bele az egyik szárnyam. Adok neked egy kendőt. Ha ezt a kendőt kiteríted az asztalon vagy a földön, mindjárt lesz bőven enni- és innivalód. Így baj nélkül elélhetsz.

Az öregember fogta a kendőt, megköszönte az ajándékot a Szélnek, és elment. Amikor hazaért, megvendégelte minden rokonát és barátját. Az úr tudomást szerzett a varázskendőről, elküldte az embereit, hogy vegyék el az öregtől azt a kendőt.

Az öreg ismét elment a Szélhez, és panaszkodott neki:

-Az úr elvette a kendőt. Nem tudsz még valamit adni nekem?

A Szél így felelt:

-Most adok neked egy furulyát. Ha belefújsz, az úr visszaadja neked a kendőt.

Az öregember ezután hazament, és mihelyt csak belefújt a furulyájába, mindenki táncra perdült.

Az úr is tudomást szerzett a csodálatos furulyáról, és elküldte az embereit, hogy hozzák azt el az öregtől. Az öregember mihelyt furulyázni kezdett, az úr emberei is akarva, nem akarva táncolni kezdtek. Semmi mást sem tudtak csinálni. Az úr megharagudott, és még több embert küldött az öreghez, de azokkal is ugyanaz történt.

Az úr nem akarta elhinni, ezért maga is elment a feleségével együtt az öregemberhez. Az csak belefújt a furulyába, már az úr és a felesége is táncolt, addig táncoltak, míg csak össze nem estek, és kérlelni kezdték az öregembert, hogy hagyja abba a furulyázást.

Az öreg ekkor megkérdezte:

-Visszaadod a kendőmet?

Az úr így felelt: -Vissza, vissza.

Ekkor az öregember visszakapta a kendőjét, és azután boldogan élt a haláláig.

Móra Ferenc: Szellőcske, Szelecske, Szél

 

Gáborka kint hevert a vadszőlőlugasban. Szagos fodormentavirágokból volt a derékalja, puha gyepből a vánkosa. Szellőcske pedig ott ringatta magát fölötte az ágakon, s nagy dudorászva megcirógatta a lombokat. Nagyon szép nótákat dúdolgatott, bizonyosan mindnyájan hallottátok már tőle:

Álom, álom, édes álom,
Szállj le rája könnyű szárnyon,
Szempilláit fogd le lágyon,
Álom, álom, édes álom.

– Ki dalolgat itten? – kérdezte Gabika, mikor már nagyon sokáig hallgatta az altatgatót. – Ki cirógatja az arcomat?

Szellőcske nagyot kacagott.

– Lirum–lárum, pajtikám, nem ismertél, ugye, rám? Szellőcske az én nevem, vidám az én életem. Hipp-hopp, ide-oda lebegek, hűsítem a meleget, enyhítem a hideget, virágokat ringatok, pilléket csókolgatok, kergetőzöm a madárral, rétek, erdők illatával a levegőt frissítem. Aki engem nem szeretne, nincsen olyan senki sem.

– Ejnye, de csak jó is teneked, kedves Szellőcske! Egész nap futkározol, bújócskázol, hintázol, danolgatsz. De hát iskolába nem kell neked járnod?

– Nem ám, mert én még kicsike vagyok, de ha akkora leszek, mint a bátyám, akkor majd én is megpróbálkozom vele. Tudom, hogy örülnek majd a gyerekek, ha letörülgetem az arcukról a verejtéket, mikor nehéz lesz a számtani feladat.

– Hát bátyád is van, Szellőcske?

– Van bizony, az csak a mulatságos fickó.

– Ej, de szeretném megismerni!

– No, megállj, majd előhívom, hogy mulattasson. Nekem úgyis másfelé van dolgom. A szegény föld népét kell megnéznem, azokra nagyon ráfér egy kis hűs fuvalom.

Szellőcske megrázkódott, egyszer-kétszer belefújt az arany sípjába, hát, uram teremtőm, egyszerre táncolni kezdtek a falevelek, s fönt az égen szép lassan ballagni kezdtek a bárány­felhők. Megérkezett Szellőcske bátyja, ő táncoltatta a leveleket, ő terelgette a fellegnyájakat. Gabika örömmel kiáltott elébe:

– Nini, te híres, hiszen én téged ismerlek! Te vagy a Szelecske, te szoktad olyan magasra felvinni az én sárkányomat. Hát mi jóban fáradsz?

– Ss, sss, sss, sóhajtok, szélmalmokat hajtok; sss, sss, a vízen a hajót repítem; sss, sss, sss, segítek a búzát szelelni; sss, sss, sss, madárnak tengeren átkelni; sss, sss, sss, a harangszót szétvinni messzire; sss, sss, sss, az Istennek ő dicsőségire.

– Hát még mit tudsz, Szelecske?

– Borbélytányért táncoltatni, kalapot lekapogatni, homokhegyet rakosgatni – de jaj nekem, sietek, bátyámuram közeleg!

A kék szemű fodormenta virágok ijedten lapultak a földre, a vadszőlőágak jajgatva verődtek össze, recsegett-ropogott Gabika feje fölött az egész lugas. Olyan sűrűn hullott a homok, mint az apró szemű eső, s valami ijesztő bömbölés hallatszott a levegőben.

Böm-böm-böm, aki tud,
Jól teszi, hogyha fut
Sebesen elülem.
Aki nem tud, elviszem,
Hihihi, hahaha,
Senkinek sincs kegyelem.
Villámostort forgatok,
Mennydörög, ha pattogok,
Rázkódik a föld bele,
Hühühü, hehehe.
Ha dobog a lovam lába,
Por kavarog a nyomába,
S a fejemmel elérem
A felhőket az égen.
Hahó, hahó, hahó!
Ki robog, ki sivít, mi dörög?
Lábam alatt a mező dübörög.
Huj, huj, mi ropog?
Erdő csikorog.
Akire én ráfújok,
Elszalad, meg nem áll,
Én vagyok a Szélkirály!
Jaj, jaj, jaj!
A Szélkirály

Gabikának ijedtében elállt a szíve verése. Szeretett volna elszaladni, de meg se bírt mozdulni. Sikoltani akart, de egy hang nem jött ki a száján. Jaj, istenem, mindjárt elviszi a Szélkirály. Már érezte a hideg leheletét a homlokán, már a kezét is megfogta, hát mikor a szemét kinyitja, akkor látja, hogy apuka keltegeti, az fogja a kezét.

– Szaladjunk, öcskös, mert mindjárt elkap bennünket a Szélkirály. Hadd tegyelek a zsebembe, hogy meg ne találjon.

Alig értek be a tornácra, mindjárt kitört a nyári zivatar. Lángolt az ég, rengett a föld, sírtak a felhők, csikorogtak a fák, amerre a hatalmas Szélkirály vágtatott.

De Gabika már nem félt tőle. Ott ült az ablaknál édesanyja ölében.

 

 

Gyarmati Viktória: Sárkányeregetés

 

Amikor egy nyári reggelen a napsugarak kikandikáltak a kéklő hegyek mögül, csodálkozva látták, hogy a szellő játékosan borzolgatja a fák lombjait.

– Igazán remek sárkányeregető nap! – gondolta Apa, amint kinézett az ablakon.

Poci és Apa régóta tervezgették, hogy készítenek egy igazi papírsárkányt. Minden hozzávaló ott sorakozott a kamra titkos szekrényében. Színes papír, madzag, szalagok, nádpálcák, no és az olló meg a ragasztó. Mind-mind azt várták, mikor érkezik el a sárkánykészítés napja. Ám Pocinál jobban senki sem várta ezt a napot.

– Csodás a szél a sárkányeregetéshez! – szólt Apa ébredező kisfiához.

– Hurrá! Hurrá! – ugrándozott a szőke kisfiú örömében.

– Reggeli után készítünk egy papírsárkányt – mondta Apa.

Poci szélsebesen öltözködött, és egykettőre az asztalnál ült. Anya igazán finom reggelit készített, ami pillanatok alatt elfogyott. A fiúkat várta a munka.

A titkos szekrényből előkerültek a sárkánykészítéshez szükséges kincsek.

Apa összekötözte a sárkány vázát, Poci pedig nagyon ügyesen ragasztotta a színes papírokat. A szalagokkal díszített hosszú farkinca is elkészült.

– Most rajzoljunk szemet, orrot és egy mosolygós szájat! – mondta Apa.

– Szaladjunk a rétre! Próbáljuk ki, hogy repül! – lelkesedett Poci.

A közeli réten Poci boldogan szaladt, de a szél nem akarta felkapni a sárkányt.

– Próbáld meg te is, Apa! – kérte a kisfiú.

– Inkább segítek neked. Fogd a spárga végét, én pedig fogom a sárkányt. Így ni! Most pedig szaladjunk!

– mondta Apa. A papírsárkányt felkapta a szél, és magasra röpítette. Poci nagyon boldog volt.

Fúj a szél a tarka réten,

papírsárkány száll az égen.

Színes arcán sok-sok szalag,

madzagjával Poci szalad.

Piros és kék, zöld és sárga

rojtokból van a ruhája.

Mosolyog a szeme, szája,

magasból néz a világra.

Hirtelen megfordult a szél, és a papírsárkány a hatalmas nyárfa felé röpült. Poci húzta a madzagot, de a sárkány fennakadt a fán.

– Jaj, most mi lesz? – kesergett a kisfiú.

Magas volt a fa, sűrű a lombja. Apa hiába próbálta, sehogy sem sikerült kiszabadítani a sárkányt az ágak közül. Ám egyszer csak a magasból cinkos kacagás hallatszott. Hipp és Hopp nevetett a fa lombjában. Két kis manósapka kandikált ki a falevelek közül.

– Majd mi segítünk! – mondták a manók, és kis barátjukra kacsintottak.

Néhány perc múlva a papírsárkány újra szabad volt. Magasan repült a felhők felé.

Hipp és Hopp ott kapaszkodott a sárkány farkincája végén.

Poci tudta, hogy a papírsárkány többé nem kerülhet bajba, hiszen manóbarátai vigyáznak rá.

Igazán szép nap volt. Este a sárkány a titkos szekrénybe került. Hipp és Hopp mellékucorodtak a polcra.

Amikor Apa becsukta a szekrény ajtaját, a két manócska Pocira kacsintott.

– Vigyázunk a sárkányodra! – mondták biztatóan.

Poci tudta, hogy a papírsárkány most már biztonságban várhatja az új szelet.

Készíts időjárás-órát

a gyerekeknek!

Legyél a Játéktár tagja!

Tudd meg, hogy melyek óvodás gyermeked legfontosabb képességei, amelyek fejlődésére szülőként nagyon fontos odafigyelned!

Olvasd el az egyszerű tippeket, amelyeket tehetsz érte a mindennapokban!