Márton napjához kapcsolódva keresgéltem olyan meséket, amelyek a jószívűségről, segítségnyújtásról szólnak. Mivel novemberben már advent is közeleg, ideje is van a szeretetre-, jóságra, segítségnyújtásra való hangolódásnak. Talán a következő mesék is segítenek ebben.

 

Mézes Judit: A hős katona párt talál

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy katona. Bátorságban, hősiességben nem volt párja kerek e világon. Épp hazafelé tartott szabadságra, mikor egy folyóhoz ért. Nézte a folyó futását, a kék jégmadár nyílegyenes röptét és a hódok ügyességét, ahogyan építették gátjukat. Egyszer csak kiáltást hallott a folyó felől.

Azonnal a bajba jutott segítségére sietett. A hang irányába futott. Hát ott kapaszkodott a vízmosta gyökérben egy gyönyörű szép, csuromvizes leány.

A bátor katona azonnal odanyújtotta a kezét és kiemelte a vízből az átázott, legyengült lányt. Ez a leány olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. El is kapta róla a tekintetét a daliás katona, nehogy megvakuljon annak nagy szépségétől. Nem úgy a leány. Bátran a katona szemébe nézett és így szólt.

– Hálásan köszönöm, hogy megmentetted az életemet! Tudd meg, hogy nem véletlenül kerültem a folyóba. Belevetett egy gonosz óriás, mert nem akartam a felesége lenni. Én azonban nem leszek senki másnak a felesége, csak annak, akit én magam is megszeretek. Mert én vagyok a tündérek királyának egyetlen leánya.

Azzal megcsókolta a katonát és adott neki egy szép arany gyűrűt. A katona az ujjára húzta. Igazgatta. Gyönyörködött benne. Majd felpillantott, hogy megköszönje.

Kereste a leányt, hogy hová lett. De az bizony abban a pillanatban eltűnt, ahogy a gyűrűt átadta a katonának.

Bánta már a katona, hogy nem mondott neki semmit, de hát mondott volna ő százat is, dicsérte volna a lány szépségét, kedvességét, okosságát és üdeségét, ha el nem tűnik. Így hát nem volt mit tenni, ment tovább a maga útján. Ujján forgatta a gyűrűt és gondolataiba merült.

A nagy elgondolkodásból egy újabb kiáltás rázta fel. Most is a folyó felől jött a hang.

Hát egy kis hódocska kiáltott kétségbeesetten. Erősen recsegett, ropogott a hódvár és látszott, hogy bármelyik pillanatban összeomolhat. A katona nem késlekedett. Azonnal felkapott a földről egy hosszú botot és erős karjával megtámasztotta a hódvárat, míg a kis hódok mind elmenekülnek, nehogy magával sodorja őket az ár, mikor szétomlik a váruk. Mind megmenekültek. Az egyik kis hód odament a katonához és adott neki egy szőrszálat.

– Köszönjük, hogy megmentetted az életünket! Jó tett helyébe jót várj! Ha bármikor a segítségünket kéred, csak vedd elő ezt a szőrszálat és fújj rá. Azonnal ott termünk és segítünk neked.

Megköszönte a katona a kis hód ajándékát. Becsomagolta a szőrszálat egy papírosba és eltette a zsebébe. Azzal ment tovább a maga útján.

Nem sok idő múlva újra éles kiáltást hallott a folyó felől. Odasietett. Hát most meg egy kis mókust látott egy ágon, amit sodort, sodort magával a folyó. Épp egy nagyobb szikla felé sodródott az ág és félő volt, hogy ott roppan össze, s a kis mókus a vízbe fúl. Bátor volt a katona. Egyet ugrott, kettőt szökkent és beugrott arra a nagy kiálló kőre. De már oda is ért a sodródó ág. A katona kinyújtotta a kezét és leemelte róla a kis mókust. Az ág pedig recsegve-ropogva összetört a kiálló sziklán.

– Köszönöm, hogy megmentetted az életemet! – mondta hálásan a mókuska. – Jó tett helyébe jót várj! Íme egy szőrszál. Tedd el. Ha valaha a segítségemre szorulsz, csak vedd elő és fújj rá. Azonnal ott terem száz mókus, hogy segítsen.

A katona megköszönte a mókuska szőrszálát. Ezt is beletette a zsebébe és indult tovább. Hamarosan egy szépséges palotát vett észre. Megszaporázta a lépteit. Remélte, hogy a szép leány várára talált. Bizony jól gondolta. Mert az a vár volt a tündérek királya palotája. Ott sírt-rítt a király és a királyné a vár ablakában.

– Hát ti miért sírtok, miért ríttok ilyen nagyon keservesen? – kérdezte a katona.

– Hogyne sírnánk, hogyne rínánk? Szépséges leányunkat elrabolta a gonosz óriás varázsló. Nincs, aki visszahozza őt a várából.

Nem messze onnét ott állt egy nagy fekete palota. Fekete volt a fala, fekete az ablaka, fekete annak az óriásnak a szíve, aki elrabolta a tündérek királyának leányát.

– Egy életem, egy halálom, megmentem a lányotokat! – emelte a kezét csákójához a hős katona.

– Ha megmented, tiéd lehet fele királyságom! – ígérte a tündérek királya.

– Nem a királyságért teszem ám azt, hanem szívbéli szerelemből, mert én voltam az a legény, aki kihúzta őt a folyó vizéből.

– Ha te vagy az, akkor kétszerte jobban vigyázz! Mert a gonosz óriás varázsló nagyon mérges rád. Megtudta, hogy a leányunk megszeretett téged és gyűrűjét is neked adta.

– Ne féltsenek engem, nem olyan fából faragtak, hogy egy óriástól megijedjek! – mondta kacagva a katona, azzal útra kelt a fekete palotához.

Egykettőre odaért. Várta már az óriás varázsló.

– Na, te legény! Bátor voltál idejönni? Nem félsz tőlem? Majd megijedsz! – kiáltotta, s elővette a nagy buzogányát. Csapott egyet, csapott kettőt, hogy csak úgy suhogott a levegő körülötte, de mikor lesújtott, nem találta el a fürge legényt, mert az olyan gyorsan elugrott előle, hogy alig tudta szemmel követni az ember. A buzogány meg mélyen bele fúródott a földbe.

Ekkor elővette az óriás a hatalmas kardját.

– Nem ugrálhatsz előlem mindig! Állj ki velem, te legény! – kiáltotta.

A mi katonánknak nem kellett kétszer mondani. Összecsaptak a kardok. Csengett-bongott belé a palota. Már vívtak vagy fél napja, mikor a nagy óriás úgy talált csapni a kardjával, hogy az belefúródott egy nagy jegenyefába. Ketté is hasította volna a jegenyefát vele, de a fát vaslánccal csavarta körbe egykor az óriások apja. Így megakadt benne a kard és még az éle is kicsorbult. Félredobta a kardot az óriás és elővette a tőrét. Ügyes tőrforgató volt. Bízott győzelmében.

– Ha buzogánnyal és karddal nem győztelek le, de a tőröm elől nem menekülsz! – kiáltotta oda a legénynek.

Ám a mi katonánk nem félt az óriástól. Addig-addig vívott vele, míg kiütötte kezéből a tőrt. Látta már az óriás, hogy elvész az élete. Erővel nem győzhet a katonán. Győz majd ármánnyal! Mondott hát egy varázsigét, s bizony most megfogta a katonát. A következő pillanatban ott függött a palota plafonján egy fából készült kalitkában.

– Bizony jól forgatod a kardot! De mégiscsak én vagyok az óriás varázsló. Nem győzhetsz le! – kacagott rajta az óriás és kisietett a palotából, hogy felfrissüljön a kútnál.

A katona ekkor körülnézett onnét föntről, s mit látott? Egy másik kalitka is lógott már a plafonról. Abban volt a leány, akit megmentett a folyóból.

– Hát itt tart fogva a gonosz óriás? – kérdezte.

– Igen. Ő az az óriás, aki a vízbe vetett engem, mert nem akartam a felesége lenni. Elrabolt erőnek erejével és ide zárt. Csak akkor enged ki innét, ha hozzá megyek feleségül.

– Megmentelek, ne félj!

– Hogy is tudnál segíteni? Láttam, milyen jól vívtál, de az ármányt nem győzhetted le. Most te is fogoly vagy, mint én. Legjobb lesz, ha mégis engedek neki. Hozzá megyek feleségül. Hátha akkor elenged téged és nem kell itt elveszned.

– Ne tedd, kedves királylány! Van ám, aki megmentsen! – kacsintott a másik ketrec rabjára a legény.

Azzal elővette a két szőrszálat. Rájuk fuvintott, s lássatok csudát! Lett ott annyi mókus és annyi hód, hogy ellepték az egész palotát.

– Mit parancsolsz, kedves gazdánk? – kérdezték a katonát.

– Rágjátok szét, ami fát találtok a palotában, s a mi ketreceinket is, hogy megmeneküljünk én és a mátkám!

Bizony bele pirult ebbe a szóba a királylány, mert igencsak tetszett neki a hős katona. A kis mókusok és hódok pedig munkához láttak. Rágták a rácsot, rágták a bútort, rágták a palota minden eresztékét. Perceken belül kiszabadult a katona és a királylány, s kereket oldott a palotából. Mire visszament az óriás, a fekete vár minden fája recsegve, ropogva omlott össze. Volt vár, nincs vár. Legyőzte őt a katona. Ezt látva az óriás, szégyenszemre elmenekült az országból, de még a környező országokból is.

A katona pedig derékon kapta kedves mátkáját, a szép királylányt. Megölelte, megcsókolta, feleségül vette. Máig is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

Ezt a mesét a Mézes Mesék oldalán találtam.

 

 

Szutyejev: A gomba alatt

 

A Hangyát egyszer utolérte egy nagy eső. Hova bújjék előle?

Egy apró kis gombát látott meg a Hangya a tisztáson, odaszaladt, és elbújt a gomba kalapja alá. Üldögél a gomba tövében, várja, hogy elálljon az eső. Ámde az eső egyre jobban zuhogott.

Egy agyonázott Pillangó vánszorgott a gombához.

-Hangyácska, Hangyácska, engedj ide engem is a gomba alá! Úgy eláztam, nem tudok repülni!

-Már hogyan is engednélek – kérdezte a Hangya – , hiszen magma is csak éppen hogy elférek alatta!

-Sebaj! Kis helyen is elférnek, akik szeretik egymást.

Erre aztán a Hangya beeresztette a Pillangót a gomba alá. Az eső meg egyre csak zuhogott. Futva jön Egérke.

-Engedjetek a gomba alá engem is! Patakokban folyik a víz rajtam!

-Ugyan hogyan engedhetnénk ide? Nincs itt már szabad hely.

-Húzzátok magatokat összébb egy kicsit!

Összébb húzták magukat, és beengedték az Egérkét a gomba alá. Az eső zuhogott, sehogy sem akarta abbahagyni. Arra ugrándozott a Veréb, és így sírt-rítt:

-Megázott a tollacskám, megfáradt a szárnyacskám! Engedjetek be engem is a gomba alá megszáradni, megpihenni, az eső végét kivárni!

-Nincs már több hely!

-Húzódjatok összébb, nagyon kérlek benneteket!

Na jól van. Összébb húzódtak – jutott hely a Verébnek is. Ekkor a Nyúl ugrott ki a tisztásra, és meglátta a gombát.

-Bújtassatok el! – kiáltozta. – Mentsetek meg! Üldöz a róka!

Sajnálom a Nyulat – szólt a Hangya. – Tudjátok mit? Húzódzkodjunk összébb!

Alighogy a Nyulat elrejtették, odaért a Róka is.

-Nem láttátok a Nyulat? – kérdezte.

-Nem láttuk bizony!

Közelebb lopakodott a Róka, és szaglászni kezdett.

-Nem itt bújt el?

-Ugyan, hogy bújhatott volna ide?

Megcsóválta farkát a Róka, és elment. Közben az eső is elállt, a nap is kisütött. Előbújtak a gomba alól mindahányan, és örvendeztek.

A Hangya elgondolkozott, és azt mondta:

-Hát ez hogyan történhetett? Először még nekem is alig volt helyem a gomba alatt, a végén mégis mind az öten elfértünk!

-Brehehehe! Brehehehe! – heherészett valaki.

Mindannyian odanéztek: a gomba kalapján ült a Béka, és jóízűen nevetett:

-Ó ti okosok! Hiszen a gomba….

A mondatot abbahagyta, őket pedig otthagyta. Mindannyian a gombára néztek, és nyomban kitaláltak, hogyan történhetett az, hogy előbb egynek is alig akadt helye a gomba alatt, a végén mégis mind az öten elfértek.

Ti is kitaláltátok már?

 

Az egynapos király

 

 

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy szegény ember.

Az olyan jószívű ember volt, hogy bárki járt az úton, azt behívta a házba, és hogy ha bora nem volt is otthon, legalább vízzel megvendégelte.

Tudomására jutott a királynak is a szegény ember jószívűsége, és hogy meggyőződjék róla, hogy igaz-e, álruhába bújt, és felkereste a szegény embert. Mikor a szegény ember háza elé ért, a szegény ember őt is éppúgy behívta, mint a többi embert. Megvendégelte, aztán az asztal mellett beszélgetni kezdtek.

Kérdezi a király a szegény embertől, hogy mi szeretne lenni. A szegény ember azt feleli:

– Szeretnék király lenni.

Beszélgettek még egy darabig, aztán a király elbúcsúzott, és visszament a palotájába. Most már ő is meggyőződött róla, hogy valóban olyan jószívű a szegény ember, amint hallotta róla.

Otthon a király megparancsolta két legényének, hogy menjenek el a szegény emberhez, és ha a szegény ember behívja őket a házába és megvendégeli őket, akkor tegyenek álomport a borába vagy az ételébe. Amikor a szegény ember elalszik, vegyék fel, és vigyék el a királyi kastélyba.

Úgy is lett. Elment a két legény a szegény ember háza elé. A szegény ember behívta őket, és jó szívvel megvendégelte mindkettőjüket. Evés közben a legények észrevétlenül a szegény ember ételébe dobtak egy kis álomport, amitől a szegény ember azonmód elaludt. Ekkor felvették, és elvitték a király kastélyába.

Ott a király megparancsolta nekik, hogy vetkőztessék le, öltöztessék fel az ő királyi ruháiba, vigyék be az ő hálószobájába, és fektessék az ő ágyába. Amikor a szegény ember reggel felébredt, csak úgy ámult a nagy fényességen, és el nem tudta képzelni, hogy hol van és mi történt vele. Hamarosan megjelent mellette két szolga, és azt kérdezték tőle:

– Mit parancsol, felséges királyatyám?

Azt mondta erre a szegény ember:

– Nem vagyok én király, én szegény ember vagyok.

De a szolgák addig beszéltek neki, amíg elhitették vele, hogy ő az igazi király.

– No, ha én vagyok a király – mondta a szegény ember -, akkor hozzatok be tizenkét pandúrt.

Be is vitték a tizenkét pandúrt azonnal. Akkor megparancsolta nekik, hogy verjenek tizenkettőt a hátára. Mikor a pandúrok ezt megcselekedték, akkor végre elhitte, hogy ő a király.

Így telt el nagy boldogságban három egész nap. Akkor a király újból álomport tetetett a borába, és hazavitette a szegény embert a saját házába. Felébred másnap reggel a szegény ember, hallja, hogy a felesége hangosan ordít vele:

– Hej, te lusta! Feljött ám az Isten áldott napja, minden ember munkában van, csak te henyélsz az ágyban.

Azt felelte erre a szegény ember:

– Én ugyan fel nem kelek, mert ráérek, hiszen én király vagyok.

Ott volt a király álruhában az ablak alatt és hallgatózott, figyelte, hogy mi történik. Amikor meghallotta a veszekedést, bement a házba, és azt mondta a szegény embernek:

– Te csak tegnap voltál király, ma már én vagyok a király. No, de amiért ilyen jószívű voltál egész életedben, megjutalmazlak téged is meg a feleségedet is. Készüljetek, szedjétek össze mindeneteket, és gyertek el az én udvaromba.

Így is történt. Összeszedték mindenüket, amijük volt, és elköltöztek a királyi udvarba. A király adott nekik helyet a királyi palotában, és adott nekik ennivalót, ruhát, pénzt – mindent, amire csak szükségük volt.

Teltek-múltak a napok. Egyszer a szegény ember észreveszi, hogy elkezdett fogyni a pénzük. Megbeszélte a feleségével, hogy az asszony elmegy a királynéhoz, és azt mondja neki: Felséges királyasszony, meghalt a férjem és nincsen semmi, amiből eltemettessem. Kegyeskedjék valamivel megsegíteni, hogy tisztességgel el tudjam temettetni.

El is ment a szegény ember felesége a királynéhoz, és mondja neki:

– Felséges királyné asszonyom, meghalt a férjem. Nincs se pénzem, se semmim, nincs miből eltemettessem. Kegyeskedjék valamivel megsegíteni, hogy tisztességgel el tudjam temettetni.

Meg is sajnálta a királyné a szegény asszonyt, és adott neki pénzt. A szegény asszony megköszönte, és elment haza.

Most a szegény ember ment el a királyhoz, és ő is mondta neki:

– Felséges királyatyám, meghalt a feleségem, nincs miből eltemettessem, kegyeskedjék valamivel megsegíteni, hogy tisztességgel el tudjam temettetni.

A király is megsajnálta a szegény embert, és megajándékozta egy kis pénzzel. Megköszönte a szegény ember, és hazament.

Egy kis idő múlva megy a királyné a királyhoz, és mondja a királynak:

– No, hallod, király uram, mi újság? Meghalt a szegény ember.

– Na – azt mondja a király. – Nem a szegény ember halt meg, hanem a szegény asszony.

De azt mondja a királyné:

– De bizony a szegény ember halt meg. Most járt nálam a felesége, hogy egy kis pénzt kérjen a temetésre.

Azt mondja erre a király:

– Az meg hogy lehet? Épp most ment el innen a szegény ember, pénzt kért tőlem, hogy a feleségét el tudja temettetni.

Addig-addig veszekedett ezen a király meg a királyné, hogy végül elindultak megnézni, mi is történt valójában. De a szegény ember már jó előre megvett két koporsót és amikor észrevették, hogy jő a király és a királyné, belefeküdtek a koporsóba, úgy, mintha halottak lennének. Meggyújtották a gyertyákat, és a koporsó köré állították.

Mikor a király és a királyné odaértek, hát látták, hogy mind a ketten meghaltak. Azt mondja erre a király:

– Aki most megmondaná, hogy melyik halt meg hamarább, annak egy zsák aranyat adnék.

Felugrik erre a szegény ember a koporsóból, és azt mondja:

– Én haltam meg előbb, felséges királyatyám.

Jót nevetett a király és a királyné, de végül azt mondta a király:

– No, gyere, megadom a zsák aranyat, de elpucolj a kastélyomból.

El is ment a szegény ember a feleségével haza, szekérrel vitték a pénzt. Ők lettek a faluban a leggazdagabbak, és még ma is élnek, ha meg nem haltak.

 

A csillagtallérok

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy kis leány. Ennek a kis leánynak nem volt sem apja, sem anyja s olyan szegényül maradt ezen a világon, akár csak a templom egere. Nem volt bár egy házacskája, ahol lakjék, nem egy ágyacskája, hová lefeküdjék, nem volt egyebe csak a ruhája, annyi, amennyi a testén volt s csak egy darabka kenyere: egy könyörületes szívű ember adta azt is.

Mit volt, mit nem tenni, elindult a kis leányka, hátha megsegíti a jó Isten. Amint ment, mendegélt a réten, szembe jő vele egy szegény ember s kéri könyörögve:

– Te jó kis lány, adj ennem, három napja, hogy egy falást sem ettem.

A kis lány egy szempillantásig sem gondolkozott, a kenyerét oda adta a szegény embernek.

– Áldjon meg az Isten, hálálkodott a szegény ember, s ment tovább.

Ment a kis lány is s ím szembe jő vele egy gyermek, sír keservesen s könyörögve kéri:

– Adj nekem valamit, amivel befödjem a fejemet, mert úgy fázik a fejem!

A kis lány szónélkül odaadta a kalapját.

Tovább ment, mendegélt, ismét szembe jő vele egy gyermek, akinek a testén egy szál ruha sem volt. Nem is várta, hogy kérjen, nekiadta a kabátocskáját.

Aztán beért az erdőbe. Éppen esteledett alkonyodott s hát jő szembe vele egy gyermek s kérte, hogy adja neki az ingecskéjét, mert különben megveszi az Isten hidege. Mondta magában a kis lány:

– Úgy is sötét van, nem lát senki, odaadhatod az ingedet.

Oda is adta. Most már csakugyan semmije sem volt. Így állt, álldogált egy helyben, feltekintett a csillagos égre, nagyot fohászkodott s ím halljatok csudát! egymásután hullottak a csillagok, sűrűn, mint a záporeső, s ahogy a földre értek, mind tiszta tejfehér tallérokká lettek. És lehullott az égből egy szép gyolcs ing is, olyan fehér s olyan finom, hogy az csupa csuda. A tallérokat szépen fölszedte s ettől fogva nem volt gondja többet: élt boldogan.

Holnap a kis lány legyen a vendégetek.

 

 

A jószívű királyfi

Bajzáth Mária gyűjtéséből

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyfi. Egyszer elszekerezett a szegény ember háza előtt. Hát, csak elbámulta magát, amikor meglátta a sok gyermeket, és látta, hogy olyan rongyosak, mint a koldusok. Rögtön megkérdezte:

– Kié ez a sok gyermek, te szegény ember?

– Mind az enyém – felelte a szegény ember.

Azt mondta erre a királyfi:

– Hallod-e, te szegény ember, gyere ide, adok neked pénzt, öltöztesd fel ezeket a gyermekeket!

Csakugyan kapott a szegény ember egy zacskó pénzt. Azzal mindjárt elment, megvette a sok ruhát.

Először felöltöztette a legnagyobbikat, aztán a másodikat, aztán a következőt, és úgy haladt lefelé: szép sorban mindenki kapott valamit, de a legkisebbiknek már nem jutott semmi. Pár nap múlva megint arra járt a királyfi, hát a legkisebbik gyermek éppen akkor fordult ki a kapun. Nézi a királyfi, látja ám, hogy erősen rongyos. Előhívatja a szegény embert. Azt kérdezi:

– Hát, te szegény ember, nem vettél ruhát a gyermekeknek?

– Vettem én – azt mondja –, de a legkisebbiknek már nem jutott semmi.

– Jól van – szólt a királyfi –, itt van ez a zacskó pénz, ez most már elég lesz.

A szegény ember megint elvette a pénzt, el is vásárolta az egészet. Amikor hazakerült, összehívta a gyermekeket, hogy felöltöztesse őket. Most a legkisebbikkel kezdte az öltöztetést, és így haladt felfelé. Öltözködtek, de a legnagyobbik fiú gúnya nélkül maradt: nem volt elég a vásárolt ruha.

Egy hónap múlva jött a királyfi harmadszor is, és látja ám, hogy a legnagyobb fiú szinte rongyokban van.

– Ej, te szegény ember, hát mit csináltál azzal a pénzzel? – kérdezte mindjárt a királyfi.

– Ruhákat vettem, kedves királyfi, de most a legkisebbiken kezdtem el az öltöztetést, és csak ennyire futotta. A legnagyobbnak már nem jutott.

Gondolkozott a királyfi, mit lehetne tenni. Egyszer csak magához intette a legnagyobbik gyermeket.

– Állj mellém, hadd lássam, mekkora vagy!

Ott szépen egymás mellé álltak.

– Te mindjárt akkora leszel, mint én, a ruhám már éppen rád illene – mondta a királyfi.

Mindjárt nekifogott és levetette a ruháját. Szépen odaadta a fiúnak, vegye magára.

Így a szegény ember minden gyermeke fel volt öltöztetve. Urasan, jó ruhába valamennyi. Ha a királyfi le nem vetkezett volna, az én mesém is tovább tartott volna, de a jószívű királyfi levetkezett és a mesém bevégeztetett.

 

Kilenc szem dió

 

Abban az évben szárazság perzselte fel a sovány földeket, alig termett eleség. Decemberre már üresen ásítoztak a hideg kamrák, s a pincék száraz homokjával szégyenlősen takarózott az a néhány káposztafej, ami még a kurta, koldus őszről megmaradt.

Szegény nagyanyó is nélkülözött. A konyha polcán egy kis liszt, egy csupor, tavalyról megmaradt lekvár, néhány tojás, és egy bögre zsír árválkodott. S a kamrában, egy takaros kis kosárban, kilenc szem kincset érő dió. Karácsonyra. Kalácsot ilyen kevés kis dióval nem süthetett, de palacsintát igen. Kilenc szem dióval várta hát a karácsonyt.

Aztán fagyos lábakkal az is megérkezett. Nagyanyó egész délelőtt készülődött. Rőzsét halmozott fel a kályha előtt, tüzet rakott, parazsasat, aztán kisöpört, tiszta kötényt kötött, előhozta a diókat ringató kosarat. S nézte vágyakozva, éhesen.

Kinn nagy, varázsos pelyhekkel hullani kezdett a hó. A kályha duruzsolva ontotta a meleget, tüzesedett a teteje, úgy ahogy illik karácsonyi sütés idején.

Épp a lisztet szitálta a tálba, amikor nyílt az ajtó, s a konyhába toppant a szomszéd kislány, Sárika.

-Édesanyám küldött, Nagyanyókám,- azt kérdezi, az édes, nem lenne e egy szem tojása? Tésztát gyúrnánk, ha lenne, estére…

-Van Kincsem, adok is, de hallod e, – gondolt hirtelen fényeset az anyóka: itt van egy kis dió is.

S mielőtt meggondolhatta volna magát, már a markába is nyomott az apró kislánynak három szem diót. Egyet-egyet minden kis testvérnek.

Így csak hat diója maradt nagyanyónak, de ő azt nem bánta, melegedő szívvel fordult újra tűzhelyhez. De még meg se sült az első palacsinta, újra nyílt az ajtó. A hideg szél havat sodort a konyhába, s még valakit, egy öreg karácsonyi koldust. Nagyanyóka csak ránézett, s azonnal a tarisznyájába rakta a három legnagyobb diószemet.

Aztán kézbe vette a régi diótörőt és munkához látott. Az első dió úgy roppant össze, mintha papírból lett volna, s a belsejében nem volt semmi. Hártyává aszalódott az ízes dióbél.

A második dió nehezen adta magát, hármat is kellett koppantania az anyókának, mire feltárta belsejét. De a kemény burok mögött féreg rágta meg a drága belet. Az anyóka, gondolkodás nélkül, a tűzbe vetette.

Aztán a kezébe vette az utolsó diót, méregette a súlyát, még a füléhez is odatartotta, rázogatta, vajon mit takar a kemény héj. Végül késheggyel, óvatosan, hogy a dióbél egyben maradjon, szétfeszítette a diókapu szárnyait.

Odabenn gyönyörű, hatalmas dióbél lapult.

Nagyanyóka könnyes szemmel nézte, aztán kendőt terített a vállára, s kilépett a sötétedő délutánba. A szél gorombán verte a havat a kendőre, az arcába, alig látott. De ő a fal mellett az ablakpárkányig óvakodott. Lesöpörte a havat róla, s a diót, az utolsó dióját, az ablakpárkányra rakta. Ajándékul a cinegéknek, s minden éhező, apró kismadárnak.

Aztán a tűz mellé ült. Melegedett. Kezébe vette az utolsó dió üresen maradt héját. Kemény, formás kis csonthéj volt. Tenyérbe gömbölyödő. Éppen, mint egy apró bölcső.

Nagyanyóka elmosolyodott, s újra munkához látott. A kis bölcsőt puha ronggyal bélelte, kukoricaszemből arcocskát ragasztott belé, s kis fodrot vágott egy régi pólyaszélből. Csipkéset, meseszépet. Ingecskének. Öltöztette Jézust öreg, dolgos kezeivel ügyesen.

Aztán csak ült a tűz mellett, tenyerén a kis bölcsőt ringatva. Szent este volt.

Ezt a mesét itt találtam.

Márton nap oviban

Nézd meg a

Márton napra

készült nyomtatható játékokat!

✅ A történet képei

✅számlálás

✅vonalvezetés

✅kakukktojás

✅sorozatalkotás

Ugye tudod, hogy a gyermeked számára a veled való kapcsolat pótolhatatlan és nagyon nagyon fontos?

A gyerekekkel való meghitt, szoros kapcsolat egyik legnagyszerűbb eszköze a játék!

Ehhez nyújt segítséget számodra az oldalon található sok-sok játékötlet.

A közös játék révén ráadásul te is egy varázslatos világba csöppensz, ahol ellazulhatsz, kikapcsolódhatsz, és világossá válik számodra, hogy semmi sem olyan fontos, mint együtt lenni! 

Kérd a 10 hetes játéktipp sorozatot és próbáld ki a gyermekedhez való kapcsolódás legegyszerűbb, legélvezetesebb formáját!

Közös játék 10 héten át!