Barion Pixel

A naplopó medve

csukcs népmese

 

Egyszer a vadász, amint az erdőn ballagott, találkozott a barnamedvével.

– Adj’ isten, medve! – köszönt rá.

– Adj’ isten, vadász! – válaszolt a medve. – Mi hír a nagyvilágban?

– Semmi – mondta a vadász. – Hát te mit tudsz?

– Én csak annyit, hogy holnap elbújok aludni. Hiszen nemsokára leesik az első hó.

– Elbújsz aludni? És mikor bújsz elő? – kérdezte a vadász.

– Tavasszal, mikor elolvad a hó – mondta a medve.

– Ejnye, te világ lustája! – csóválta fejét a vadász. – Míg más birkózik a téllel, te csak alszol?

– Bizony alszom! – bólogatott a medve. – Még a szememet se nyitom ki.

A vadász megharagudott, és így szólt:

– Hallod –e, te lusta! Tudod-e, mi mindent csinálok én télen? Szánkót javítok, prémre vadászom, a jég alatt halászom! Reggeltől estig dolgozom, és csak éjszaka pihenek. Te még nappal is alszol? No hiszen!

És magára hagyta a medvét.

De bezzeg nem segített a szidás! A medve azóta is átalussza a telet. Elbújik a barlangjában, és elő se jön tavaszig.

 

 

Kolozsvári Grandpierre Emil: A két kicsi bocs, meg a róka

 

Medve apó, medve anyó dolga után járt az erdőben. Volt nekik két kicsi bocsuk. Azok otthon heverésztek. Mikor ráuntak a heverészésre, elindultak sétálni.

Ahogy sétáltak, egyszerre meglátták az országutat. Az országúton emberek jártak, szekerek döcögtek. A két kicsi bocs egy bokor hűséből nézelődött.

Az országút göcsörtös volt. Egyik-másik szekér akkorát zökkent, hogy a kocsis majd ledőlt a bakról. A két kicsi bocsnak a könnye is kicsordult, olyan jól mulatott.

Egyszer aztán keserves nyikorgást hallottak. Egy hosszú szekér közeledett az úton. Egy roskadásig megrakott, hosszú szekér. A két kicsi bocs csendben kuksolt a bokorban; s nézte, mi történik.

Az történt, hogy az egyik kerék gödörbe szaladt, a szekér tetejéről pedig a földre gurult egy nagy, fehér malomkő. Gurult, gurult, aztán elterült az árokban. A két kicsi bocs odaszaladt. Látták, hogy nem malomkő az, hanem szép, zsíros sajt.

– No, ezt megesszük – mondták.

Azzal megfogták a sajtot kétfelől; bevitték a sűrűbe, hogy megosztozzanak rajta. Csak hát egyik bocs sem bízott a másikban. Veszekedni kezdtek, a sajtot pedig ide-oda rángatták. S kiabáltak, ahogy a torkukon kifért.

A róka éppen arra kószált. Gondolta, megnézi, min torzsalkodik a két bocs. Mikor látta, hogy a sajton kaptak össze, ajánlkozott, hogy majd igazságot tesz közöttük: elosztja a sajtot.

– Elfogadunk bírónak, róka koma – mondta a két kicsi bocs.

– Akkor menjetek oda a bokor mögé! – szólott rájuk a róka. Fordítsatok hátat; s addig ide ne nézzetek, míg hármat nem vakkantok!

A két kicsi bocs engedelmesen elbújt egy bokor mögött. A róka megnyalta a szája szélét, s jóízűen hozzálátott a lakomához. Mikor a sajtot az utolsó harapásig fölfalta, megint megnyalta a száját, s nesztelenül odábbállott.

A két kicsi bocs pedig várta, várta, hogy a róka hármat vakkantson.

Telt az idő, múlt az idő; de nem vakkantott senki. Erre kukucskálni kezdtek a bokor mögül. S nagyon elcsodálkoztak, mivel a rókának a színét se látták. Mikor pedig kiderült, hogy a rókával együtt a szép kövér sajtnak is nyoma veszett, akkor a két kicsi bocs rettentően elszomorodott.

– Ha jó testvérek lettünk volna, sajtot is ehettünk volna – mondták. Azzal nagy búsan megindultak hazafelé.  

 

Az osztozkodó medvék

 

 

Az üveghegyen innen, a selyemréten túl volt egy rengeteg erdő. Ebben a rengeteg erdőben, annak is a kellős közepén élt egyszer egy öreg medve.

Ennek az öreg medvének volt két fia. Tisztességgel felnevelte őket. Egyszer a bocsok elhatározták, hogy elmennek világgá, kipróbálják a szerencséjüket. Odaálltak anyjuk elé, illendően elköszöntek tőle. Az öreg medve szomorú szívvel ölelte meg fiait, és búcsúzáskor még utoljára a lelkükre kötötte, hogy soha ne hagyják el egymást.

Megfogadták édesanyjuk tanácsát, azzal elcammogtak az erdőirtásra, onnan meg a szántóföldekre. Mentek, mendegéltek, útközben vidáman énekeltek. Napokon át vándoroltak, ám egyszer csak azon kapták magukat, hogy elfogyott az ennivalójuk. Útközben pedig sehol sem tudtak eleséget szerezni. Most már szomorúan kullogtak egymás mellett, nem szólt a vidám medveének…

– Hej, de ehetném, testvér! – szólalt meg a fiatalabb bocs.

– Én is! – lógatta buksi fejét a másik.

Amint haladtak tovább, egy nagy, kerek sajtot találtak a kocsiúton, a keréknyomban. Hej, nagyon megörült a két testvér a váratlan szerencsének! Örömükben táncra perdültek. Meg akartak osztozni rajta, de sehogyan sem tudták igazságosan elosztani.

– Én láttam meg először, ezért enyém az egész! – szólt a fiatalabbik.

– De én vettem föl a földről, ezért nekem jár több a sajtból! – válaszolta az öregebbik.

Civakodtak, huzakodtak, morogtak, amikor közibük toppant a róka.

– Min vitatkoznak, medve komák? – kérdezte a ravaszdi, miközben a sajtot szaglászta.

A két éhes bocs egymás szavába vágva adta elő a rókának, hogy kinek van igaza a sajtelosztásban.

– Sebaj! Majd én elosztom igazságosan!

– Jó lesz, biz az jó lesz! – hagyták helyben a dörmögők.

Azzal fogta a róka a sajtot, és kétfelé törte. Úgy intézte, hogy az egyik fele szemlátomást nagyobb legyen a másiknál. Fölmordult egyszerre mindkét mackó:

– Az egyik fele szemmel láthatóan nagyobb!

– Csak lassan, mackók! Türelem!

Azzal jó darabot leharapott a nagyobbik feléből! Most meg a másik lett a nagyobb.

– Így se jó! – békétlenkedtek a mackót.

– Ugyan, ne türelmetlenkedjetek már! Értek én az igazságos elosztáshoz!

Le is harapott a nagyobbik darabból egy jókora falatot. Most megint az lett a kisebb.

Így ment az osztozkodás addig-addig, míg a róka alaposan jóllakott. A két medvebocsnak nem jutott a sajtból… Egyformán éhesek maradtak.

– No, jó étvágyat, medvebocsok! – mosolygott a róka, és faképnél hagyta őket.

 

 

Ivan Krilov: Miért alszik a medve télen?

 

 

Réges-régen történt, amit most itt elmesélek, egy tavasszal a világ leghatalmasabb rengetegének közepén.

Valamennyi állat összegyűlt az erdei tisztáson, hogy megválasszanak valakit, aki a méhkaptárakra felügyel. A méhecskék ugyanis panasszal fordultak az erdő lakóihoz, hogy valamiféle ismeretlen tettes a távollétükben folyton dézsmálja a mézet.

Mindenki ott volt bizony, aki valamit is számított az erdőben. Ott volt az ezermester harkály, ott volt a róka, ott voltak az őzek, a farkasok, mert ebben a régi, mesebeli időben még békességben éltek egymás mellett valamennyien.

Egy hosszú fülű nyuszi volt az értekezlet elnöke.

– Azért gyűltünk itt össze – pislogott álmosan -, hogy kinevezzük a méhkaptárak őrizőjét. Ugyan ki vállalkozna erre a megtisztelő feladatra közületek?

A meghívottak között ott volt természetesen Miska medve is, vadonatúj, pompás barna öltönyében. A nyuszi kérdését néma csend követte, senki sem sietett jelentkezni, mert hiszen mindenki éppen eléggé el volt foglalva az erdőben.

– Nos hát ha senki nem vállalja – dörmögte Miska medve -, én hajlandó vagyok meghozni ezt az áldozatot az erdő lakóinak kedvéért!

Az egybegyűltek közfelkiáltással nevezték ki Miska medvét az erdei mézek őrizőjévé. Méltóságteljesen, szorgalmasan látta el feladatát – legalábbis ezt híresztelte magáról -, mert bárki merészkedett a méhkaptárak közelébe, mindenkit sorra elzavart.

Mindez a nagy fáradtság hiábavaló volt mégis, mert a méhek ismét elmentek az állatok tanácsához, és bejelentették, hogy érthetetlen módon mindennap kevesebb lesz a méz a kaptárakban. Egyben azt is kérték, hogy mielőbb sürgősen vizsgálják ki az ügyet.

Egy reggel három kiküldött: egy róka, egy nyúl és egy veréb, anélkül, hogy Miskát erről értesítették volna, váratlanul megjelent leltárt csinálni. A veréb előreröpült, s méghozzá olyan nesztelenül, hogy Miska nem vette észre. Pedig ha észrevette volna, biztosan abbahagyja a torkoskodást, mert talán mondanom sem kell: ő volt ám a méhkaptárak dézsmálója!

A veréb sietve repült vissza, és mindezt iziben közölte a rókával meg a nyuszival.

Újra összehívták tehát az állatok tanácsát, és az összes állat jelenlétében megfosztották Miskát mézőrzői tisztségétől. Sőt büntetésből száműzték egész tavaszig a barlangjába, ott kellett tartózkodnia egész télen át – ezt a bölcs ítéletet hozták -, hogy semmiféle újabb kópéságot ne követhessen el őkelme.

Azóta alszik – mert mi mást is tehetne? – a medve télen mindig a barlangjában. Azonban hiába tiltották el a méztől, azért ő bizony mégis szereti, és amikor csak hozzájuthat, nem veti meg még ma sem. És hacsak teheti: jól a mézesköcsög aljára néz manapság is őkelme.

 

feladatok színekről

Ki ette meg a málnát?

Készítsd el a

vershez tartozó

nyomtatható

bábokat,

játékokat!

 

Medvebocs fürösztés

 

Egy fiúcska bogyót szedett az erdei patak partján. Egyszer csak hangos ágropogásra lett figyelmes. Megijedt a kisfiú, és felmászott egy fára.

A következő pillanatban egy hatalmas, barna anyamedve csörtetett ki a patakpartra. Két vidám medvebocs ugrándozott a nyomában. A medve óvatosan fogai közé vette az egyik bocsot, tarkójánál fogva felemelte, és zsupsz – beledobta a patakba.

Prüszkölt a bocs, kapálózott, de az anyja nem engedte el addig, amíg alaposan ki nem öblögette a bundáját.

A másik bocsnak nem fűlt a foga a hideg vízhez, kereket oldott, beiramodott az erdőbe. Az anyja utolérte, megveregette jobbról-balról, aztán őt is jól megfürösztötte, mint az elsőt. A két bocs nagyon elégedettnek látszott, amikor szárazra került, a rekkenő hőségben melegük lehetett sűrű, bozontos bundájukban, s a víz jólesően felfrissítette őket.

A medvék eltűntek az erdőben, a kisfiú pedig lemászott a fáról és hazament.

 

Az okos medve

oszét népmese

 

Összegyűltek egyszer az állatok egy magas hegy lábánál, és azon vitatkoztak, melyikük okosabb.

– Én vagyok a legokosabb – mondta a vaddisznó, és túrni kezdte agyarával a földet.

– Nem, én okosabb vagyok! – kiáltott a farkas, fogát csattogtatva.

– Ész dolgában senki sem veheti fel velem a versenyt – rikkantott a róka, s bozontos farkával a földet csapkodta.

Azután a nyúl is, a szarvas is, a zerge is beleszólt a vitába. Veszekedtek, kiabáltak, de egyik sem tudta meggyőzni a másikat.

Egyedül csak a medve hallgatott. Félrehúzódva üldögélt, és tette magát, mintha semmiféle veszekedést még csak nem is hallana; magában azonban jót nevetett a veszekedőkön.

Végül az állatok hozzá fordultak:

– Hát te, medve! Te miért hallgatsz? Te talán ostobább vagy mindenkinél? A medve így szólt:

– Mit vitatkozzunk vég nélkül? Tegyünk próbát: aki holnap reggel elsőnek látja meg a nap sugarait, az a legokosabb.

– Rendben van – egyeztek bele az állatok. – Legyen úgy.

Másnap reggel, még virradat előtt, ismét összegyűltek a hegy tövében. Sorjában leültek a fűre, keletnek fordulva, amerről a napnak fel kellett tűnnie.

Csak ültek mozdulatlanul, még a szemüket is kimeresztették, jaj, nehogy elmulasszák a napkeltét, a nap első sugarait.

A medve azonban most is mást csinált, mint a többiek. Háttal fordult keletnek, s a hegy hótól fehérlő csúcsára figyelt.

– Ó, te ostoba! – nevettek az állatok. – Hová bámulsz? Elment tán az eszed, azt sem tudod, merre van kelet?

A medve nem válaszolt semmit a gúnyolódásra, hanem tovább figyelte a hegycsúcsot.

Nemsokára pirosodott az ég alja, a hajnal kezdte eloszlatni az éjszakát. Az állatok még a lélegzetüket is visszafojtották – a sűrű erdő mögül most bocsátja ki aranyos sugarait a nap.

S egyszerre hirtelen, mint egy havasi kürt, elbődült a medve:

– Ott a nap! Ott van, látom a sugarait! – és a hegycsúcsra mutatott… Az állatok odafordultak, és látták ám, hogy bár a nap még nem bújt ki az erdő mögül, aranyló sugarai már ott szikráznak a hegycsúcs csillogó haván.

A medve örömében táncra perdült:

– Nos, ki az ostoba? Ti vagy én? Ki látta meg először a napot?

Mit volt mit tenni, be kellett látniok; a vaddisznónak is, az ordasnak is, a zergének is, az óvatos nyúlnak, a gyors lábú szarvasnak, de még a ravaszdi rókának is, hogy a medve látta meg először a napot, és ő a legokosabb valamennyiük között.

 

A barna mackó kuckója

 

A barna mackó sok, erős fából kuckót rakott, mert látta, nemsokára jön a tél.

Arra jött a kékcinke.

– Kié ez az erős kuckó? Méz Ároné, a mackóé? Jó lenne itt lakni nekem is!

– Tessék! Tessék! – tessékelte be a barna mackó.

Most már ketten voltak.

Arra sétált az őzike.

– Nini! Kuckó! Erős! Barna! Ki lakik itt?

– A barna mackó és én, a kékcinke – felelte a cinke.

– Bár itt laknék én is – bőgött az őzike -, nemsokára jön a tél, és én félek tőle!

– Tessék! – tessékelte be a barna mackó.

Jött a kis borz.

– Barna kuckó, erős kuckó! Ki lakik itt?

– A barna mackó, a kékcinke és én – felelte az őzike.

– Jó lenne itt laknom nekem is! – kiáltott a kis borz.

– Tessék! – terelte be őt is a barna mackó.

Nemsokára arra futott két rémült béka.

– Brekeke! Brekeke! Itt a tél! Jaj nekünk!

– Ne sírjatok! – kiáltott a kis borz. – Itt a kuckó! Bújjatok be!

Bebújtak.

Jött a cincér, a kabóca, a tarka fácán. Jött a kis sün és a mezei pocok. Jött a mókus és a nyuszi.

Utoljára érkezett Rőt Elek, a róka. A barna mackó őket is betessékelte a kuckóba. Jókor, mert már követte őket a tél. A barna mackó a kuckót be is zárta.

S ekkor érkezett a farkas. Üvöltözött, kiáltozott:

– Méz Áron! Te kócos állat! Miért zártál ki ebből a jó erős kuckóból? Én is itt akarok telelni.

– A kuckó már tele van – felelte a barna mackó.

– Elférek a sarokban – üvöltötte a farkas.

– Ott a borz, a kis sün és a nyuszi lakik.

– Elférek az ajtó előtt.

– Ott Rőt Elek, a róka van.

– Elférek az asztal alatt.

– Ott a fácán ült le az őzikével.

– Elférek az ágy alatt.

– Ott a kékcinke, a mezei pocok lakik és a két béka.

– Elférek talán a falon is – felelte a farkas, mert már erősen fázott.

– Ott a cincér és a kabóca ül.

– Barna mackó! Jó Méz Áron! Barátom! – sorolta a fázó farkas. – Egy kis rést kérnék!

– Nem! Nem! – rázta fejét a barna mackó. – Farkasnak nem raktam kuckót. A kis állatok rám bízták életüket, és félnek a farkaskörmöktől. Én őrzöm téli álmukat, őrzöm békéjüket. Keress más kuckót!

Futott, futott a farkas a néma utakon, a zúzmarás fák között, ám kuckót nem talált. Sokan látták a barna mackó kuckója előtt üvöltözni. A kuckó néma volt. A kis állatoknak nem kellett félniük a farkastól. Erős, okos állat, a jó barna mackó óvta életüket.

 

Benedek Elek: A lompos medve

 

Hol volt, hol nem volt, nem tudom, hogy merre volt, de valahol mégis volt, túlonnan túl, hol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy kisfiú.

Egyszer, azt sem mondta otthon, hová, merre mén, kiment az erdőbe, ott felmászott egy vackorfára, annak is a tetős tetejébe. Szedegette a vackort, hol a szájába, hol a kebelébe, többet a szájába, mint a kebelébe.

Amint ottan ennegélne, arra jön egy nagy lompos medve. A hátán volt egy nagy zsák, s mondta a legénykének:

– Te legényke, adjál nekem abból a jó kásás vackorból, bizony nem bánod meg!

Lekiáltott a legényke:

– No bizony, van eszemben. Tudom, hogy nem a vackorra fáj a fogad, hanem énrám.

De a medve addig beszélt, hogy így s úgy, bizony isten nem bántja, hogy a legényke lejjebb mászott, s adott neki egy vackort.

Bezzeg hogy a lompos medve mindjárt megkapta a karját, lerántotta, s a zsákba bedugta. Sírt a szegény legényke, hogy az erdő is zengett a sírásától, rugdalódzott, kapálódzott, de mindhiába, a lompos medve bekötötte a zsák száját, fölkapta a hátára, s vitte árkon-bokron keresztül.

Mikor egy jó félóra járóra lehettek, a medve letette a zsákot, hogy egy kicsit megszusszanjon. Leheveredett a földre, s ott abban a helyben el is aludt, mint a bunda.

No hiszen, egyéb sem kellett a legénykének. Amint hallotta a medve hortyogását, elévette fanyelű bicskáját, kihasította a zsákot, hirtelen megtöltötte kővel s mindenféle szúrós tövissel. Azzal, uccu neki, vesd el magad, elszaladt, mintha szemét vették volna, s meg sem állott hazáig.

Aközben fölébredt a medve, hátára vetette a zsákot, s ment tovább. De ahogy ment, szúrni kezdette a tövis. Visszaszólt nagy mérgesen:

– Te legényke, ne szurkálj, mert úgy meggyomrozlak, hogy halálod napjáig megemlegeted!

De hiszen annak beszélhetett, a tövis még jobban szurkálta.

– Hallod-e te, legényke – mormogott vissza a medve –, még egyszer mondom, hogy ne szurkálj, mert rútul jársz!

Bezzeg hogy beszélhetett a tövisnek. Szúrt az tovább, hogy a vér is kiserkedzett a medve bőréből. No de most igazán elhagyta a lompos medvét az istenes béketűrése. Földhöz csapta a zsákot, meggyomrozta magyarán, aztán ismét a hátára vetette, s ment hazafelé.

Ahogy hazaért, mindjárt szólt az öreg ördöngös szülének, aki nála lakott, hogy hamar töltse tele vízzel a nagy kandért, s forralja föl.
Az ördöngös szüle teletöltötte a kandért, alája gyújtott, a medve pedig kioldotta a zsákot, s rámordult a legénykére:

– No, te macskabéka, bújj ki a zsákból! Most majd megemlegeted a szurkálásodat.

Az ám, a legényke nem bújt ki a zsákból.

– Hiszen megállj, majd kibújsz te innét! – mormogott a medve. Megfogta a zsáknak a két csücskét, jól fölemelte, megrázta, hadd hulljon ki belőle a legényke. Bezzeg hogy kihullott belőle a sok kő s a sok tövis.

Hej, megmérgelődött a medve, hogy az ő eszén így túl tudott járni egy taknyos legényke. Megfogadta, hogy addig nem nyugszik, míg a legénykét ismét meg nem találja, de aztán többé nem is szabadul ki a körme közül.

Ment egyenest az erdőbe, s hát a legényke ott van a vackorfa tetejében, s kebelezi a vackort, mintha semmi sem történt volna. Fölszól a lompos medve:

– Te legényke, adjál egy vackort Isten nevében.

– Nem vagyok bolond – szólt a legényke –, tán hogy ismét a zsákodba dugj. Nesze, lehajítok egyet – mondta a legényke –, de adni nem adok.

– Ugyan ne félj tőlem – mondá a medve –, hiszen csak tréfáltam, mikor a zsákba dugtalak!

Addig beszélt, hogy így meg úgy, jótétel helyébe jót várjon, hogy ismét elbolondította a legénykét. Lecsúszott a fa tetejéről, s egy jó marék kásás vackort lenyújtott a medvének.

No bizony, ha lenyújtott, meg is kapta a medve egyszeriben a legényke karját, lerántotta a fáról, bedugta a zsákba, fölvetette a hátára, s szaladt vele árkon-bokron keresztül, meg sem állott hazáig.

Otthon od’ adta az ördöngös szülének a legénykét, megparancsolta, hogy gyújtson be a kemencébe, s a legénykét süsse meg. Ő majd azalatt alszik egyet.

Az ördöngös szüle begyújtott a kemencébe, s mikor jó sok parázs égett, elévette a sütőlapátot, s mondta a legénykének:

– Na, te legényke, kuporodj rá a lapátra!

Ráült a legényke a lapátra, de ahányszor az ördöngös szüle be akarta lódítani a kemencébe, mindig talpra ugrott.

– Hohó, nem úgy, fiam – mondta az ördöngös szüle –, így nem tudlak bevetni a kemencébe. Csak csücsülj ott szépen.

– Ó, lelkem, nénémasszony – mondá a legényke –, én akárhogy próbálom, nem tudom, hogy üljek, mutassa meg nekem kigyelmed!

Az ördöngös szüle ráült a lapátra. A legényke pedig hirtelen megfogta a lapát nyelét, egy nagyot lódított rajta, s az ördöngös szüle begurult a kemencébe. Azt sem tudta a legényke, mit csináljon, merre szaladjon. Ő bizony, gondolta, felmászik a kémény tetejére, ott nem találja meg a lompos medve.

Na, fölébredt a medve. Keresi, kiabálja mindenfelé az ördöngös szülét, a legénykét, de híre-pora sem volt sem az ördöngös szülének, sem a legénykének. Néz erre, néz arra, véletlenül feltekint a kéménybe, s hát ott ül a legényke. Felszól a lompos medve:

– Hát te oda hogy kerültél, te legényke?

– Én biz’ úgy – felelt a legényke –, hogy az ülepembe egy vasnyársat dugtam, s aztán egyet nagyot ugrottam.

– No, ha te úgy, én is úgy – mondta a medve.

Elővette a legnagyobb nyársat, ráült, aztán egyet ugrott, de bizony a nyárs belement a testébe, keresztülszúrta, s úgy elterült a földön, meg sem moccant.

Most már a legénykének sem volt akitől féljen, lemászott a kéményből, uccu neki, szaladt hazafelé, s máig is szalad, ha még haza nem ért.

 

Móra Ferenc: A kecskecsősz

 

 

Medveországban történt. Egy ember azt mondta a feleségének:

– Te asszony, nagy a hiba!

– Ugyan már mi volna?

– Hát az, hogy a farkas pusztítja a kecskét.

– Ej no, apjok, arról pedig tenni kell! Eszeljen ki kelmed valamit!

– Kieszeltem már.

– Hadd lám, mi az?

– Farkasvermet ások, és a koma majd beleesik.

– Jó lesz biz az, apjok! De ássa kelmed még ma, azzal is kevesebb kecske vész el.

Az ember kiment az erdőre, és kezdett egy igen nagy vermet ásni. Nagy zajjal, sóhajtozással folyt a nehéz munka. Felverte vele a mackót álmából.

– Már csak megnézem – dörmögte magában Mackó úr –, ki mer ilyen iszonytató nagy lármát csapni.

Kibújt a barlangjából, odacammogott az emberhez, és így köszöntötte:

– Jó reggelt, szomszéd! Mi dologban fáradsz?

– Farkasvermet ások.

– Ugyan ugye? Talán van valami féltős jószágod?

– Volt kilenc szép kecském, megdézsmálta a farkas, csak hat maradt közülök. Ezt a hat gyönyörű kecskét szeretném megmenteni, és a komát ebbe a verembe ejteni.

– Hát csak ásd, szomszéd, ásd! – dörmögte a Mackó, s tovább akart menni, de egyszerre csak megfordult, mint akinek hirtelen jutott valami az eszébe.

– Hé, szomszéd, mondanék én egyet, kettő lesz belőle: nem olyan együgyű ám a farkas, hogy a veremnek szaladjon.

– Nem? Hát akkor hogy essék bele?

– Már azt nem tudom. De jobb lesz másvalamit kitalálni. Én gondoltam egyet. Mivel úgyis abban a járatban vagyok, hogy szolgálatot keresek, fogadj meg engem csősznek, meglásd, túljárok én a farkas eszén!

– Mondasz valamit, Mackó! Igaz biz az! Te erősebb vagy a farkasnál, megbirkózol vele, és legyőzöd. Nem bánom, állj be hozzám csősznek, három nap az esztendő!

– Áll az alku. Fogadom, hogy három nap múlva nem lesz ezen a tájon semmi keresnivalója a farkasnak.

– Mit mondtál?

– Azt, hogy a farkas nem eszi meg a kecskéidet.

– Úgy már értem. Csak jól vigyázz!

A jó ember nagyon örült a szerencsés véletlennek, amely őt Mackó szomszédnak útjába ejtette, és mint aki dolgát jól intézte, széles kedvvel ballagott hazafelé. Otthon a felesége kérdezte:

– Nos, meg van ásva a verem?

– Meg bizony! Olyat még nem evett a koma!

– Hm. Aztán bele fog-e esni?

– Bele az mindenestül – dicsekedett a gazda nagy fennen. A nagyszerű alkut nem akarta feleségének elárulni, meglepetésnek tartogatta számára.

Másnap szólt az asszony:

– Jó lenne kitekinteni a farkasverem felé, és megszámlálni a kecskéket, nem hiányzik-e vagy egy.

– Ráérünk arra holnap is – volt a rövid felelet.

Másnap újra nógatta a felesége, hogy nézzen a kecskék után.

– Ráérünk arra holnap is – volt újra a felelet.

Harmadnap megint csak nem állhatta az asszony, hogy meg ne szólítsa az urát.

– Bízd csak rám, nem lesz ott semmi hiba, hiszen csőszt fogadtam a kecskék mellé! – kevélykedett az ember.

– Csőszt? Ugyan mifélét?

– Hát Mackó szomszédot!

– Mackót? Megbolondultál? Mit fizetsz neki?

– Mit fizetek? Ej, arról nem is beszéltünk, egészen elfelejtkeztem róla.

– Szerencsétlen emberfia! Mért nem mondtad ezt nekem előbb? No, hiszen üthetjük már bottal a nyomát a hat szép kecskének! – szörnyülködött az asszony.

– Hagyd el, anyjok, jobban tudom én azt, mint te.

Ezzel kiballagott az erdő szélére, és még jókor érkezett, mert Mackó szomszéd épp akkor szedte-vette magát, hogy barlangja felé a sűrűbe osonjon.

– Hová, hová, édes csőszöm?

– Megyek pihenni.

– Hát csak nagy dolgot adott az a gonosz farkas? – kellemeskedett az ember.

– A farkas nem adott éppen olyan nagy dolgot, hanem a kecskék egészen kifárasztottak.

– Ugye, fürge, virgonc állatok, sokat lótnak-futnak?

– Már nem.

– Hová tetted őket?

– Megettem. Abba fáradtam bele.

– Megetted? Azért fogadtalak fel csősznek?

– Hát nem azt ígértem én neked, hogy három nap múlva nem lesz a farkasnak ezen a tájon semmi keresnivalója, s hogy nem ő eszi meg a kecskéidet?! Elég baj ez nekem, hogy akár kellett, akár nem, három nap alatt megettem hat kecskét.

A szegény ember csak vakarta a füle tövét, és három napig nem merte magát mutatni otthon. Harmadnap azután a felesége jött utána keresni, mert attól félt, hogy őt is megvacsorálta a furfangos szomszéd ráadásul. 

 

feladatok színekről

 

Készítsd el a

meséhez tartozó

nyomtatható

bábokat,

játékokat!

 

Melyik a legerősebb állat?

Rémusz bácsi meséi

 

Egyik nap Rémusz bácsi ezt kérdezte a Kisfiútól:

– Ha a Teknős és a Medve kiáll egymással kötélhúzásra, mit gondolsz: melyikük lesz a győztes?

– A Medve – vágta rá a Kisfiú. – Mert ő az erősebb.

– Ezt gondolta a Medve is – bólintott az öreg. – Csakhogy megfeledkezett ám arról, hogy: “Többet ésszel, mint erővel!”

– Ésszel is lehet kötelet húzni? – kérdezte a Kisfiú.

– Néha még azt is lehet – felelte Rémusz bácsi. – Mindjárt meghallod, hogyan.
Mezeiné asszonyság és a leányai egy este szilvalekvárt főztek egy nagy kondérban. Odagyűltek a szomszédok is, segíteni, kóstolgatni. A Medve fát hordott az erdőről, a Róka a tüzet élesztgette, a Farkas egy nagy főzőkanállal a fortyogó, sűrű levet kavargatta, a Nyúl a báránykisasszonykákkal együtt fazekakat, bögréket, csuprokat, köcsögöket mosogatott, hogy legyen mibe tölteni a lekvárt, ha megfőtt.

Ott volt Teknős apó is. Hát neki mi hasznát vehették?

– Lányok, hozzátok a hintaszéket – rendelkezett Mezeiné -, és tegyétek fel rá Teknős apót.

– És mit csináljak odafent? – tudakolta az apó.

– Figyeld, hogy nem fut-e ki a kondérból a lekvár. Kár lenne minden cseppért.

Így is történt. A lányok vitték a hintaszéket, felsegítették rá a Teknőst, a Teknős pedig vigyázott, hogy ki ne fusson a kondérból a lekvár.

Mezeinének mindenkihez volt egy-egy kedves szava.

A Farkasnak ezt mondta:

– Igazán szép dolog, hogy ilyen szorgalmasan kevergeted ezt a fortyogó, sűrű levet. Pedig ugyancsak csípheti a szemedet a füst meg a gőz!

– Ó, szót sem érdemel – felelte udvariasan a Farkas. – Ezért a kis kellemetlenségért bőven kárpótol a lekvár finom szaga.

A Rókához így szólt az asszonyság:

– Tudom, nagy szívesség, hogy a tüzet élesztgeted. Hiszen az is megeshetik, hogy egy szikra megpörzsöli a bundádat.

– Nem az első pörzsölés lesz rajta – legyintett a Róka. – Különben is, vigyázok magamra.

A Nyúlhoz ezzel lépett oda:

– Látom, milyen szép tiszta minden fazék, bögre, csupor, köcsög! Ez a te érdemed, kedves Nyúl szomszéd, mert a lányaim ugyan nem valami szorgalmasak a mosogatásban.

– Éppen ellenkezőleg, tisztelt asszonyság – válaszolta a Nyúl. – A kisasszonykák nagyon is szorgalmasak. Valóságos élvezet velük a munka.

A Teknőst is megdicsérte:

– Nagyon hálás vagyok, hogy olyan éberen vigyázol a lekvárra. Neked köszönhetjük, hogy nem futott ki a kondérból.

– Szó, ami szó, eddig nem is igen akart kifutni belőle – vallotta be őszintén a Teknős.

A Medvének pedig ezt mondta az asszonyság:

– Te végzed a legnehezebb munkát. Nem gyerekség ám ennyi fát idehordani az erdőről!

– Ki végezze a nehéz munkát, ha nem én? – felelte önérzetesen a Medve. – Hiszen én vagyok a legerősebb köztetek!

– Ami igaz, az igaz – mondta Mezeiné. – Mindenki tudja, hogy ezen a környéken a Medve a legerősebb állat.

– Persze, mindenki tudja – helyeseltek a vendégek, akik bármennyit civakodtak is máskülönben, most a háziak kedvéért (meg a jó szilvalekvár kedvéért is) igyekeztek finoman, nyájasan viselkedni.

A Teknős azonban váratlanul felnevetett a hintaszéken.

– Mit beszéltek?! – kiáltotta. – Azt mondjátok, hogy a Medve a legerősebb állat a környéken?

Mezeiné megütődve tekintett rá.

– Miért? – kérdezte. – Talán ismersz erősebbet?

– Hogy ismerek-e? – kacagott a Teknős. – Már hogyne ismernék! Olyan jól ismerem, hogy jobban már nem is lehet.

– Nono! – pödörte meg a bajuszát a Medve. – Szeretném én látni azt az állatot!

– Hiszen már látod is! – felelte Teknős apó.

A Medve körüljártatta a tekintetét a szobában. Sorra vette valamennyit: a Farkast, a Rókát és a többieket – még a Nyulat is.

– Nem látom sehol – jelentette ki végül.

– Nem is láthatod, ha éppen oda nem nézel, ahová kellene – kuncogott az apó.

– Mondd meg már, ki az a nagyerős állat? – unszolta Mezeiné.

– Nem más, mint én! – felelte az apó.

– Te? – csodálkozott a Medve (és vele csodálkoztak a háziak is, a vendégek is). – Hiszen talán te vagy a leggyengébb az egész társaságban!

– Az igazat megvallva, engem is meglep a dolog – mondta a vendéglátó asszonyság. – Mert azt mindig tudtam, hogy sok eszed van, és nagyon kemény páncélt hordasz, de hogy olyan borzasztóan erős is vagy, azt most hallom először.

– Ha annyira csodálkoztok – válaszolta a Teknős -, legjobb, ha próbát teszünk.

– Birkózást ajánlasz? – kérdezte a Medve, és mindjárt gyürkőzni is kezdett.

– Inkább kötélhúzást – felelte a Teknős. – Hol egy jó erős kötél?

Hamar kerítettek egy vastag, hosszú kötelet. Megállapodtak abban, hogy a Medve megfogja a kötél egyik végét, a Teknős a másikat, és a Farkas vezényszavára mindketten akkorát húznak rajta, amekkorát csak bírnak. Így aztán kitudódik, hogy melyik az erősebb.

– Csak egy kikötésem van – tette hozzá az apó -, mégpedig az, hogy a kötél végével a víz alá merülhessek. Biztosabban állok odalent az iszapban, mint idekint a szárazföldön.

– Elfogadom a kikötést – felelte a Medve. – Mert én meg biztosabban állok idekint a szárazföldön, mint odalent az iszapban.

Ebben is megegyeztek hát. Valamennyien levonultak a folyóhoz – kivéve a báránykisasszonyokat, akiknek, bármennyire duzzogtak is, otthon kellett maradniuk, hogy a lekvárra vigyázzanak -, és felsorakoztak a parton.

– A versenyzők foglalják el helyüket! – rendelkezett a Farkas.

A Medve fogta a kötél egyik végét, és elsétált vele az erdő felé, a Teknős fogta a kötél másik végét, és lemerült vele a víz alá.

Egy idő múlva a Farkas megkérdezte:

– Elkészültetek?

– Hajjaj, már régen! – felelte a Medve.

A Teknős is felbukott a víz alól.

– Elkészültem! – válaszolta ő is.

De hogy mivel készült el igazában, azt nem mondta meg senkinek.
– Mivel készült el? – érdeklődött a Kisfiú.

– Nem találod ki? – felelte Rémusz bácsi. – Annyit elárulok, hogy a folyó vize igen zavaros volt.

– Megkért egy másik teknőst, hogy segítsen neki?

– Dehogyis! – mondta az öreg. – A Medve nem két, hanem akár száz teknőssel is könnyen elbánt volna. Egészen más dolgot művelt a Teknős odalent a víz alatt.

– Odakötötte valamihez a kötelet?

– Okos fiú vagy! – felelte Rémusz bácsi. – Éppolyan okos, mint Teknős apó. Mert azt csinálta csakugyan: odahurkolta a kötél végét egy vastag gyökérhez. Azt húzza el a Medve, ha olyan nagyon erős!
– Tehát elkészültetek mind a ketten – állapította meg a Farkas. – Hát akkor: vigyázz!… Rajta!

A medve kezdetben csak amúgy fél kézzel rántott egyet a kötélen.

Gondolta: az is elég lesz. Csak amikor érezte, hogy a kötél nem enged, akkor fogta két marokra. Nagyot húzott rajta: hiába.

Megfordult, átvetette a vállán a kötelet, nekifeszült. De most sem sikerült kirántania a vízből az apót.

– Ejnye, azt a hét meg a nyolc! – dörmögte. – Csak nem tesz csúffá egy ilyen hitvány kis teknős, akinél a fél talpam is nagyobb?

Megint fordult egyet, nekivetette a lábát egy cöveknek. Cibálta, rángatta a kötelet: hasztalanul. A végén a cövek is kidőlt, de a Teknős még mindig ott terpeszkedett, ahol az imént. Szemlátomást nem is igen erőlködött.

– Háromig számolok – hirdette ki a Farkas. – Ha a Medvének addig sem sikerül kimozdítania a helyéről a Teknőst, akkor elvesztette a mérkőzést.

– Szép lassan számolj! – mondta az apó. – Mert én nem háromig, hanem akár százig is bírom.

Hanem a Medve háromig sem bírta. Keze-lába remegett a fáradtságtól. Eleresztette a kötelet.

Abban a pillanatban a Teknős észrevétlenül leoldotta a kötél másik végét a víz alatti gyökérről, és kimászott a partra.

– No, belátod-e már, hogy én vagyok az erősebb? – kérdezte a Medvétől.

– Cickány legyek, ha egy szót is értek az egészből! – csóválta a fejét a Medve.

– Ha akarod, még egyszer megpróbálhatjuk – ajánlotta az apó.

De mielőtt a Medve válaszolhatott volna, megszólalt Mezeiné asszonyság:

– Azt hiszem, közben megfőtt a lekvár. Gyerünk haza: ilyen szép mérkőzés után valamennyiünknek jólesik majd egy kis kóstoló.
– Én is szeretem a szilvalekvárt – mondta a Kisfiú.

– Jó is az! – felelte Rémusz bácsi. – Eredj haza gyorsan, hátha éppen lekváros kenyeret kapsz vacsorára!

– Hátha! – mondta a Kisfiú, és hazaszaladt.

 

Móra Ferenc: A nagyhatalmú sündisznócska

 

Kerek erdő közepében, jegenyefa tetejében vidoran munkálkodott a pirossapkás Harkály mester. Kis baltácskájával sorra megkopogtatta a hernyóházacskák ajtaját:

– Gyertek ki egy kicsit a friss levegőre, hernyócskák. Fogadom, vissza sem mentek többet, ha egyszer az orrocskátokat kidugjátok.

S amilyen jóakarójuk Harkály mester a hernyócskáknak, még most is költögetné őket, ha föl nem dörmög hozzá valaki a fa tövéből:

– Hallod-e, te erdei ács, ki az úr az erdőben?

Harkály mester máskor erre a kérdésre mindig leugrott a legalsó ágra, szárnya alá dugta a piros sapkáját, s azt felelte alázatosan

– Tányértalpú, lomposfarkú, tipe-topa Mackó!

Most azonban meg se billentette a sapkát. Csak úgy félvállról vetette oda a fahegyről.

– Hogy ki az úr az erdőben? Hát a nagyhatalmú Sündisznócska.

Mackó úr akkorát ütött a fára tányértalpával, hogy a hernyócskák egyszerre begubództak ijedtjükben.

– Darázsdárda, méhszurony! Kitől hallottad ezt az újságot?

– Magától a nagyhatalmú Sündisznócskától – hunyorgott le az erdei ácsmester a bozontos fejű nagy úrra.

De akkorát horkantott az haragjában, hogy Harkály mester leejtette ijedtében a kis baltáját. Nem is találta meg azóta se, ezért keresi máig is nagy panaszkodva:

– Hová lett, hová lett?

Mackó úr pedig dúlva-fúlva vágott neki az erdőnek, törve-zúzva a bokrokat, amik eléje kerültek. S a bokrok azt recsegték, a szellő azt dudorászta, még a saját tipe-topa lépései is azt csoszogták a harmatos fűben:

– Nagy-ha-tal-mú Sün-disz-nócska.

– No, majd kipróbáljuk a hatalmát annak a híres Sündisznócskának – morogta Mackó úr s egyenesen annak a tölgyfának tartott, amelyiknek a tövében Sündisznócska nyaralni szokott. Éppen a küszöbön sütkérezett az ártatlan s egy boglárka virágot tartott a körmei között. Annak a tükréből pedergette hegyesre a bajuszát friss nyírfabalzsammal. De ahogy Mackó urat meglátta, úgy elfogta a reszketés, hogy menten lekonyult a bajusza.

– Alázatos a szolga! – nyöszörögte ijedten s nagy zavarodottan Mackó urat kínálta meg nyírfabalzsammal.

– Parancsoljon, urambátyám, egy kis bajuszpedrőt.

No hiszen egyéb se kellett Mackó úrnak. Világéletében mindig azt szégyenlette legjobban, hogy neki még vénségére se nőtt ki a bajusza. Még a foga is csattogott, ahogy ráförmedt Sündisznócskára.

– Ohó, kis öcsém, a nagy hatalmadat mutogasd inkább! De sebesen ám, mert mindjárt befelé fordítom tüskéivel a bundádat.

Sündisznócska ravaszul hunyorított a ragyogó fekete szemével:

– Ami igaz, igaz! Én előlem mindenki elszalad ijedtében erdőn-mezőn.

– No, azt magam is szeretném látni – kacagott Mackó úr akkorát, hogy Sündisznócskának összeütődtek tőle a szuronyai.

– Állom a szavam – mosolygott Sündisznócska a bajusz alatt. – Mindenkit megszalajtok,akivel találkozunk. Ha nem hiszed, gyere utánam.

Azzal elkezdett gurulni Sündisznócska, mint a gombolyag, a sarkában nagy dírrel-durral Mackó úr, recsegtetve a gallyakat, jobbra-balra.

– Fusson, akinek az élete kedves! – sikított Sündisznócska, ahogy a torkán kifért, s lett olyan futás az erdőben, hogy szem nem látta mását!

A sok erdei egér mind elhagyta ijedtében a csizmáját.

– Ez semmi – fújt nagyokat dühében Mackó úr -, azt a szarvast ijeszd meg, amelyik a patakban nézegeti magát.

– Fusson, akinek az élete kedves! – visított Sündisznócska, s a szarvas ijedten kapta föl a fejét a vízből s úgy eliramodott, mint a nyúl, ahogy Mackó urat meglátta.

– Ej, de derék fickó ez a Sündisznócska – mondogatta magában. – Ha ő föl nem riaszt, bizony csúffá tesz Mackó úr.

Mackó úr pedig csudálkozva csóválta meg a kócos üstökét:

– Ez már valami volt, Sündisznócska. De azért akkora hatalmad még sincs, hogy az erdőkerülőt meg tudnád ijeszteni. Az erdőkerülő pedig éppen szembe jött velük: Ordas mester, a farkas.

Úgy látszik, hiába kerülte az erdőt, mert úgy villogott a szeme az éhségtől, mint a parázs.

– Fusson, akinek az élete kedves! – füttyentett Sündisznócska, s Ordas mester már kitátotta rá a száját, mikor Mackó urat megpillantotta. De el is szelelt onnan, mint a nap elől a köd.

– Ejnye, most megszabta volna Mackó úr a bundám, ha Sündisznócska nem figyelmeztet – gondolta magában. – No, de meg is hálálom neki. Nem eszem sündisznópecsenyét egy hétig. Mackó úr pedig úgy rázta a fejét bámulatában, mint szél a mákot.

– No, ilyet még álmomban se értem – motyogta kelletlenül. – Hanem, ha csakugyan te vagy az úr az erdőben, ijeszd meg azt a pásztort, aki az erdőszélben legeltet.

Azzal Mackó úr kidugta az ormótlan nagy fejét a bokrok közül, Sündisznócska pedig olyat sikoltott, hogy majd beleszakadt a tüdeje:

– Fusson, akinek az élete kedves!

No, de lett is foganatja, mert odatekintett a pásztor, s ahogy a Mackó úr fejét meglátta, úgy elszaladt, hogy még ma se állt meg.

Sündisznócska pedig büszkén tekintett hátra:

– No, urambátyám, hiszi-e már a nagy hatalmam?

Hát híre-hamva se volt már ott Mackó úrnak. Úgy elkullogott onnan, mint akit orron vertek. Megijedt a Sündisznócska nagy hatalmától és sohse kérdezte többet senkitől, ki az úr az erdőben.

Sündisznócska pedig azóta még kétszer olyan hegyesen pödri a bajuszát, mint azelőtt.

 

 

Mester Györgyi: A türelmetlen nyulacska

 

Nyulacska már napok óta nyaggatta az anyukáját. Újra és újra feltette neki a nagy kérdést:

– Mama, mikor lesz végre tavasz? Olyan sokat fáztunk a télen, igazán melegedhetne már az idő.  Milyen jó is lenne napsütésben versenyt futni a szomszédos Tapsi család gyerekeivel, Fülessel, Nyurgalábbal és Bolyhosfarkúval.  Bújócskáznánk is, táncra perdülhetnénk a tavaszi szél kergette levelekkel, és minden nap más-más réten ebédelhetnénk az üdezöld, friss fűből.  Én már nem győzöm kivárni a tavaszt, inkább világgá megyek – nyafogott a türelmetlen nyulacska.

– Pedig kicsim, muszáj lesz várnod, mert ugyan a tavasz hírnököt küld, a hóvirágot és a zsenge ibolyát, de ők még nem bújtak elő a hó alól. Még kemény hópáncél borítja a földet, és a virágok is téli álmukat alusszák.

– Senki nem tudja megmondani, hogy mennyit kell még várni a tavaszra?

– Hát, esetleg Medve apó meg tudná jövendölni a tavasz eljöttét, de úgy láttam, semmi mozgás nem mutatkozik a barlangja környékén. Egyetlen mancsnyomot se lehet felfedezni a hatalmas málnabokor körül, ami a barlangja bejáratánál őrködik.

Nyulacskának azonban ennyi is elég volt. Tudomást szerzett egy általa eddig nem ismert dologról, mármint hogy a medve képes megjósolni a tél végét, és hogy mikorra várható a tavasz.

Mamájának persze nem mondta meg, hogy medvelesre megy, csak annyit vetett oda pár szóval:

– Átugrom Tapsiékhoz, megnézem, ők hogy viselik a hosszú telet.

Amikor a mamája már nem látta, a nyaka közé szedte a lábait, és neki iramodott. Futott, szaladt az erdő belseje felé, egyszer csak azonban megtorpant. Igazán nem is tudta, hogy fog szóba elegyedni a morgós kedvű Medve apóval, na meg a barlangja felé is csak egyszer járt a mamájával, oda se találna egyedül.

Ekkor eszébe jutott Bagoly úr, az erdő bölcse. Azt – mint mindenki az erdőben – tudta, Bagoly urat a nagy tölgyfán találja meg, mivel a bölcs madárnak ott van az oduja, de a nappalokat is ott tölti, a legvastagabb ágon gubbasztva. Vacsoráért is csak este szokta elhagyni az őrhelyét, tehát biztosan beszélhet vele, hiszen még alig múlt el az ebédidő.

És valóban, ahol sejtette, meg is találta Bagoly urat. Illedelmesen köszöntötte, majd azonnal a lényegre tért:

– Bagoly úr, mondja meg legyen szíves, hol találom Medve apó barlangját, és árulja el azt is, igaz-e, hogy a medve meg tudja jósolni a tél végét. És azt is tessék megmondani, ha találkozom a medvével, félnem kell-e tőle, vagy nem fog bántani?

– Kis barátom – kezdte Bagoly úr. A medvebarlang felé vezető utat megmutathatom. Azt javaslom, ha odaérsz, bújj el a málnabokor mögé, és lesd meg, hogy viselkedik, mit csinál Medve apó. Aztán majd visszafelé jövet, nekem is számolj be arról, mit láttál. Akkor mindketten megtudjuk, meddig tart még a tél.

Nyulacska a tanácsnak megfelelően járt el. Bagoly úr útmutatásai alapján megtalálta a barlangot, és rögtön be is bújt a málnabokorba, mivel a barlang felől hangos morgás hallatszott. Közben, mintegy varázsütésre, kisütött a napocska, pedig napok óta nem volt benne részük az erdő lakóinak.

Alighogy kidugta felhőpárnája mögül kerek sárga korongját a nap, megjelent barlangja bejáratánál Medve apó. Felnézett az égre, majd hátra fordulva meglátta az árnyékát. Mérgesen morgott egyet az orra alatt, aztán bosszúsan visszacammogott a lakásába.

Nyulacska nem értette: miért ment vissza a barlangjába ez a morgós, öreg medve? Hiszen örülnie kellene, hogy kisütött a napocska! Ezzel bizonyára véget is ért a tél – gondolta.

De azért az ígéretéről se feledkezett meg. Hazafelé menet betért Bagoly úrhoz, és lelkendezve elújságolta, mit tapasztalt a medvebarlangnál.

– Bagoly úr, a napsütéssel ugye véget is ért a tél? – kérdezte Nyulacska.

– Sajnos, ki kell, hogy ábrándítsalak. Medve apó a napsütésben meglátta a saját árnyékát, és – a mindentudók azt mondják -, megijedve a saját árnyékától bújt vissza a barlangjába. Ez azt jelenti, hogy visszaalszik, és bizony várni kell még a tavaszra.  Én biztos vagyok abban, hogy Medve apó sohasem ijed meg a saját árnyékától, viszont ha február 2-án süt a nap, a népi hiedelem szerint, hosszú lesz még a tél.  Várnod kell még Nyulacska a meleg időre, de addig is, javasolom, keresd meg a barátaidat, és töltsétek el valami kellemes játékkal a tavaszig hátralévő időt.

Nyulacska így is tett, és amikor egy hónap múlva meglátta az első kék ibolyát kibújni a föld alól, már biztos volt benne, hogy nem sokára valóban beköszönt az igazi tavasz.

 

Szentgyörgyi Zsolt: A vadász és a medve

 

– Hol volt, hol nem volt – kezdte a mesét a nagymama –, élt egyszer a rengeteg erdőben egy medve.

– Medve? Hát az meg miféle szerzet? – csodálkozott Ferike.

– Hogy mi a medve? Hát képzelj el egy hatalmas, földig érő, barna szőrmebundát, amely fel-alá járkál az erdőben, és rendkívül élesek a fogai. Ha valaki elővigyázatlanul a szájába dugja a kezét, mehet egyenest az orvoshoz – magyarázta türelmesen a nagymama.

– Értem, értem – bólogatott Ferike, és megborzongott.

– Na szóval, hol volt, hol nem volt, élt egyszer a rengeteg erdőben egy medve. Egy jókora, sötét barlangban lakott, és amikor reggel felébredt, fel-alá járkált a fák között, az úttalan utakon. Ment, mendegélt, eszegette az epret, ám egyszer csak szembejött vele egy marcona külsejű vadász.

– Vadász? Hát az meg kicsoda-micsoda? – hüledezett Ferike.

– A vadász olyan, mint a kalauz, csak nem kék, hanem zöld a ruhája, és kalauztáska helyett puska lóg a vállán.

Ferike lelkesen bólogatott, bár nemigen értette, miért van szükség kalauzra az erdőben, és ha mégis szükség van, miért nincs kalauztáskája.

– Na szóval – folytatta a nagymama –, élt egyszer a rengeteg erdőben egy medve. Egy jókora, sötét barlangban lakott, és amikor reggel felébredt, fel-alá járkált a fák között, az úttalan utakon. Ment, mendegélt, eszegette az epret, ám egyszer csak szembejött vele egy marcona külsejű vadász. Jött, jött, a medve pedig ment, ment, és végül mindketten megálltak.

– Hát te meg ki fia borja vagy? – kérdezte a vadásztól a medve.

– Én vagyok a vadász – felelte a vadász.

– Vadász? – hüledezett a medve – Hát az meg mi fán terem?

– Láttál már kalauzokat? – kérdezett vissza önérzetesen a vadász.

– Hogyne, hogyne – bólogatott a medve. – Most is emlékszem rájuk. Éppen úgy néztek ki, mint te, csak kék volt a ruhájuk és puska helyett kalauztáska lógott a vállukon.

– Jó megfigyelő vagy – mondta elismerően a vadász –, akkor most már nyilván azt is tudod, hogy én ki vagyok.

– Hogyne, hogyne – bólogatott a medve. – Hanem kíváncsi lennék, te tudod-e, hogy én ki vagyok? Segítségképpen elárulom, hogy M betűvel kezdődik a nevem.

– Hm, szóval M betűvel… – morfondírozott a vadász, és tetőtől talpig végigmérte. – Ha a mezőn találkozunk, habozás nélkül rávágom, hogy mezei nyúl, de mivel az erdőben vagyunk, inkább arra hajlok, hogy mókus…

– Jó helyen kapisgálsz – jegyezte meg szerényen a medve.

– Másrészt viszont – elmélkedett tovább a vadász –, mégis inkább egy hatalmas, földig érő, barna szőrmebundára hasonlítasz, és ez nem igazán illik a mókusokról alkotott képbe, ezért ha nem veszed sértésnek, arra kérlek, hadd tegyem a szádba a kezem, hogy biztos lehessek a dolgomban.

– Jól van, nem bánom – egyezett bele a medve készségesen, ám mihelyt a marcona külsejű vadász a szájába dugta a kezét, rögtön összecsukta félelmetes álkapcsát.

– Juj! – kiáltott fel a vadász. – Erről a borzalmas harapásról rögtön felismertem, kivel állok szemben, csak most hirtelen nem ugrik be, hogy minek is neveznek. De azért el ne áruld, idővel úgyis eszembe jut!

– Látom, ismered a dörgést – mondta mosolyogva a medve, miután a vadász kihúzta a kezét a szájából.

– Hogyne, hogyne – felelte a vadász. – És örülök, hogy összefutottunk.

– Részemről a szerencse! – mondta a medve, azzal udvariasan kezet ráztak, és folytatták útjukat. A medve hazatért a barlangjába aludni, a marcona külsejű vadász pedig mehetett egyenesen az orvoshoz.

– Az orvoshoz? – csodálkozott Ferike.

– Igen, az orvoshoz – mondta a nagymama, azzal becsukta a mesekönyvet.
Ezt a mesét itt találtam. 

 

Nyomtass

egyszerűen

állatos feladatlapokat!

 

Varga Katalin: Játékmackó

 

Játékmackót, valaki ott felejtette az erdőben.

Ült, ült a fűben. Gyönyörű, piros pillangó repült melléje.

– Óh, de szép repülő szalag vagy! – örült Játékmackó.

– Csacsi, én pillangó vagyok! – nevetett a pillangó, és elrepült. Jött a kicsi sün.

– Itt a szaladgáló tűpárna! – rikoltotta Játékmackó.

– Ugyan, én a kicsi sün vagyok – felelte a tüskés állat. – Gyere velem fogócskázni!

– Játéklábakkal hogyan tudnék fogócskázni? – csodálkozott Játékmackó. Otthagyta kicsi sün Játékmackót hamarosan. Odaugrott mellé egy béka.

– Úszó gumi! – Ugrik az úszó gumi! – sikítozott Játékmackó a béka láttán.

A siklót mozgó kötélnek nézte, a gombát baba napernyőnek. A szarvasbogár szarvairól azt hitte, hogy azok ollók.

A kis madártól pedig azt kérdezte:

– Gyomrodban gép van?

– Ugyan miféle gépről beszélsz? – csodálkozott a kis madár.

– Csicsergő-gépről. Valamitől kell, hogy csicseregj. Itt, az én gyomromban is van egy szerkezet, s ha megnyomják, brummogok – felelte Játékmackó.

– Gyomromban semmiféle szerkezet sincs. Igazi madár vagyok – sértődött meg a kis madár, és elrepült.

Játékmackó szomorúan nézett utána.

– Úgy látszik, megharagudott. Vajon miért?

Jött, futott a kicsi nyúl is. Játékmackó egyszeriben elfelejtette bánatát.

– Ugrani is tudsz? – faggatta a kicsi nyulat.

– Ó, persze hogy tudok! – kiáltott a kicsi nyúl, és átugrotta a széles árkot.

– Ilyen ügyes rúgók vannak lábaidon? – kérdezte Játékmackó.

– Juj, de buta vagy! – kacagott a kicsi nyúl. – Igazi lábaim vannak.

– Itt minden igazi? – csodálkozott Játékmackó.

– Itt minden igazi. A fák, bokrok, állatok, madarak és bogarak – bólogatott a kicsi nyúl, és elsietett.

Csakhamar leszállt az est. Játékmackó szomorkodni kezdett: -Igazi a sötét is. Jó lenne már aludni.

Cammogó léptek hallatszottak. Játékmackó érezte, hogy a cammogó valaki felveszi, és viszi, viszi magával. Cammogó valaki jó sokára megállt, és egy szűk nyíláson bebújt egy barlangba.

– Idenézzetek, mit hoztam! – brummogta.

Játékmackó körülnézett a tágas medvebarlangban, s három apró medvebocsot vett észre.

– Játékmackók! – rikoltotta Játékmackó boldogan.

– Ó, te kis oktondi! Mi valódi medvebocsok vagyunk. Játékmackó te vagy – nevettek a medvebocsok.

– Itt maradhatok veletek? – kérdezte Játékmackó.

– Velünk maradsz örökre – hangzott a felelet.

Játékmackó rámutatott a gyomrára:

– Itt nyomjatok meg, és akkor brummogok.

Jaj, de örült a három apró medvebocs a gyönyörű játéknak! Örült a Játékmackó is:

– Igazi medvebarlangban lakom! Igazi medvék között! Igazi, igazi erdőben!

 

Az ökörszem és a medve

 Népmese – Konsza Samu gyűjteményéből

 

Egyszer egy nyáron a farkas és a medve sétálni ment az erdőbe. A medve valami nagyon szép éneket hallott, és megkérdezte a farkast:

– Miféle madár az, amelyik olyan szépen énekel?

– Az a madarak királya – mondta a farkas, pedig az ökörszem volt.

– Na, jól van, de szeretném látni azt a királyi palotát, ahol az a király lakik.

– Az nem olyan könnyű – mondta a farkas. – Meg kell várjuk, amíg a királyné hazajön.

Nemsokára jött is a király és a királyné eledellel a csőrükben, hogy megetessék a fiókáikat. A medve szeretett volna rögtön odamenni, de a farkas visszatartotta.

– Várd meg, amíg megint elmennek.

Megjegyezték, hogy hol van a fészek, és továbbmentek. De a medvének nem volt nyugta, mindenképpen szerette volna látni a kastélyt, s nemsokára megint odacammogott. A király és a királyné éppen akkor repültek ki. A medve bekukucskált a fészekbe, és vagy hat fiókát látott benne.

– Hát ez a királyi kastély? – kérdezte nagy mérgesen. – Hiszen ez egy nyomorúságos viskó! És ti királyi gyermekek vagytok? Közönséges kölykek!

Meghallották ezt az ökörszemfiókák, és rettenetesen kiabálni kezdtek:

– Mi nem vagyunk közönséges kölykek! Ezért meglakolsz, medve koma!

A medve megszeppent, és visszament a barlangjába.

Nemsokára hazajött megint a király és a királyné, eleséget hoztak a fiókáknak, de azok nem nyúltak az étel után. Azt mondták, hogy még csak egy légycombocskához sem nyúlnak, ha éhen halnak, akkor sem, amíg be nem bizonyítják a medvének, hogy ők nem közönséges kölykek. És elmondták, hogy mit mondott a medve nekik.

Azt mondta az édesanyjuk:

– Ne búsuljatok, fiókáim! Majd eligazítjuk mi a dolgot, és megtanítjuk móresre medve komát!

Elmentek a medve barlangja elé, és bekiabálták:

– Vén dörmögő, miért szidalmaztad a gyermekeinket? Ezért meglakolsz, véres háborút indítunk ellened!

És megizenték a medvének a háborút.

A medve azonnal hadba szólította az összes négylábú állatot az ökröt, a szamarat, a nyulat, az őzet és mindent, ami a földön élt.

Az ökörszem pedig hadba szólította az összes repülőt, nemcsak a madarakat, hanem minden bogarat, legyet, szúnyogot, méhet és darazsat.

Közöttük legravaszabb volt a szúnyog. Ide-oda surrogott az erdőben, s végül letelepedett egy fa levelére, ami alatt éppen a vezérkar tanácskozott.

A medve maga elé hívatta a rókát, és azt mondta:

– Mivel az állatok között te vagy a legravaszabb, légy te a vezér, és vezess minket.

– Jól van – szólt a róka -, de milyen jelben állapodjunk meg?

Erre nem mondott senki semmit. Végre a róka azt mondta:

– Az én farkam jó hosszú, lompos. Mikor a farkamat magasra emelem, azt jelenti, hogy minden jól van, és akkor nyomuljatok előre. De ha behúzom, akkor baj van, szaladjatok, amerre láttok.

Ahogy a szúnyog ezt meghallotta, visszarepült, és mindent elmondott az ökörszemnek.

Mikor felvirradt a csata napja, a négylábúak rettenetes robajjal törtettek elő az erdőben, hogy a föld is rengett bele. Az ökörszem a seregével szembe repült velük, hogy csak úgy surrogott-csattogott a levegő. Egymásnak rohant a két sereg. Az ökörszem elsőnek a darazsat küldte, hogy szálljon a róka farka alá, és jól szurkálja össze.

Úgy is történt. A róka az első szúrást vitézül tűrte, és még magasabbra emelte a farkát, de a második szúrásnál megijedt, és egy kicsit lehúzta. A harmadik szúrást már nem bírta, üvölteni kezdett, és a farkát a lába közé kapta.

Mikor az állatok ezt meglátták, azt hitték, hogy minden elveszett, és szaladni kezdtek, mindegyik a maga odújába. A madarak megnyerték a csatát.

Az ökörszem és a felesége hazarepültek, és már messziről kiabálták a gyermekeiknek, hogy örüljenek, mert megnyerték a csatát. De a fiókák azt mondták, hogy ők addig nem örülnek, amíg a medve oda nem jön, és bocsánatot nem kér.

Az ökörszem erre a medve barlangjához repült, és bekiáltott:

– Dirmegő-dörmögő vén mackó, gyere, és kérj bocsánatot a gyermekeimtől, mert különben összetörlek!

A medve szépen odacammogott, és nagy alázatosan bocsánatot kért. Most már az ökörszemfiókák is meg voltak elégedve. Vígan ettek-ittak, reggelig vigadoztak.

Így volt, vége volt, mese volt!

 

 

Fésűs Éva: A korcsolyázó mackó

 

Elmesélem, mi történt a télen Dörmikével.

Dörmike kövér kis medvebocs. Nyáron úgy mozog a málnás dombolda­lon, mint egy barna gombóc, Gyertyaszentelőkor pedig kinéz a barlangjá­ból, mint afféle rendes mackó, megszimatolni, hogy késik-e a tavasz.

Az idén bizony késett. De a gyerekek, akik az erdőszéli tavon korcso­lyáztak, nemigen bánták. Vidám zsivajuk elhallatszott a medvebarlangig.

Dörmike látta tulajdon árnyékát a sziklafalon, és hallotta az okos med­vepapa dörmögését:

— Télnek, fagynak nincs még vége, visszabújunk ma estére!

Medvamama ráduplázott:

— Nem lábolunk ki a hóból, derekam is rosszat jósol!

Sehogy sem tetszett ez Dörmikének. Ő csak azt látta, hogy süt a nap, va­kító téli szépségében pompázik az erdő. No és a gyerekek úgy kacagtak a jégen, hogy megirigyelte őket. Alig várta, hogy arrafelé settenkedhessék. Hiába károgott a fán Varjú néne, hogy:

— Édes öcsém kár, kár, veszedelem vár, vár!

Dörmike elbújt egy vastag fatörzs mögé, onnan kukucskált ki. Karcsi, Pista, Julika, Panni mind ott korcsolyáztak a tükörsima jégen. A mackónak tátva maradt a szája. Hogyisne! Míg ő a dohos medvebarlang­ban kuporog, és öreg medvék horkolását hallgatja, addig ezek itt vidáman szórakoznak. Csak egy kis fényes valamit kell a lábukra csatolniok, és már­is repülni tudnak a jégen.

Nagy pattogással végighúzta körmeit a fa derekán, és akkorát brummo­gott bánatában, hogy a gyerekek észrevették.

— Jaj, a medve! — kiáltották rémülten, és korcsolyáikat lerugdalva száz­felé szaladtak.

Több se kellett a mackónak! Lecammogott a tó partjára, és próbálgatni kezdte tányértalpára a korcsolyákat.

Meglátták a cinkék, köréje sereglettek. Kisvártatva odasompolyogtak a szarvasok, őzek, sőt még a rókák is. Egy mókus felébredt, kinézett az odújából, és mindjárt ajánlkozott, hogy befűzi a korcsolyaszíjakat. Támadt akkora csődület, hogy a legkisebbik nyúlgyerek már nem is látott jól, pedig lett volna néznivaló.

Csak Varjú néne kiáltozott a fán, hogy:

— Kár, kár, jaj de kár! Jégre ment a medve már!

Bizony, a meggondolatlan mackó négy korcsolyával a tányértalpain neki­ment a síkos jégnek.

Jobbra lódult, balra lendült,
széles ívben körbeperdült,
egyik lába hátra húzott,
másik három félrecsúszott,
hosszan siklott, mindig arra,
amerre épp nem akarta!
A mókusok úgy kacagtak,
majd az ágról leszakadtak,
látva, hogy a mackót játszva
viszi a négy korcsolyácska!

A nagy nevetéstől aztán hirtelen megrepedt a tó jege. Dörmike nagyot puffant, és nyakig elmerült a lékben. Prüszkölt, csapkodott, krákogott! Sze­rencsére nem volt mély a tó, a mókusnak meg akadt annyi esze, hogy Pannika ottfelejtett piros sálját a medvebocs nyakába akassza. Nekiru­gaszkodott az erdő népe:

— Hó-rukk! Hó-rukk!

Húzta, aki csak bírta! . . . Még a cinegék is ráültek a bocs feje búbjára, és — mert több nem telt tőlük — hát a fülét húzták.

Most károgott csak igazán a varjú! Meghallotta a mosolygós napocska, ijedtében elbújt, és olyan hideg lett, hogy mire az állatok partra ráncigál­ták Dörmikét, tele volt a bundája jégcsapokkal. Csak úgy csilingeltek, amint átfutott az erdőn!

A barlang sziklafala messziről visszhangozta az állatok csúfondáros ne­vetését:

— Tóba pottyant a nap hőse, Korcsolyázó Dörmögőcske!

Otthon alig ismert rá az édesanyja. Igazán szerencse, hogy medvepapa már régen kidobta a somfabotját, de talán amúgy sem vette volna elő, hi­szen a bocsa így is elég jó leckét kapott, meg egy alapos náthát, ráadásnak.

Még most is issza a hársfateát. Ha télen megfájdul a torkotok, igyatok meg ti is egy csészével!

 

 

Fésűs Éva: Mackótréfa

 

Mackó néni három bocsa nagyon szeretett mókázni. Barlangjuk tája mindig jókedvtől zengett, és amikor Harkály doktor belefáradt a fakopog­tatásba, idejött felvidulni.

— Na, mókamester — kérdezte Dörmikétől —, ma milyen tréfát eszeltél ki?

Dörmi büszke volt a mókamesteri címre, és igyekezett megtartani, ezért aztán majdnem minden napra kieszelt valami vidám huncutságot.

Egy szép erdei estén Brumcsit is beavatta a tervébe. Lomposka elmerül­ten nézte az esti mesét a barlang-tévében, Mackó mami pedig átment a szomszédba valami mézes pogácsa receptért. Dörmi és Brumcsi ismerték az esti mesét, ezért hát szép csöndesen ellopakodtak Lomposka mellől, és összesúgtak.

Lomposka olyan elmerülten csodálta a mesét, hogy semmit sem vett észre a háta mögötti sürgés-forgásból, a hálóbarlangból kihallat­szó, sok kis elfojtott kuncogásból.
Mire a mesének vége lett, odabent is minden elcsöndesedett. A két bocs­testvér aludni ment, javában fújta a kását. Igaz, szokatlanul erősen szu­szogtak, de Lomposka nem fogott gyanút. Inkább ő is gyorsan követni akar­ta a jó példát, mire Mackó mami hazajön.

A hálóban félhomály volt, mert a jánosbogár lámpát beborították eper­levéllel. Máskor ez is Mackó mami dolga. Lomposka ásított, nem volt ked­ve azon gondolkodni, hogy ma miért történt másképpen. Odaballagott a kis ágyához, hogy belebújjék. És akkor . . . nahát! Azt látta, hogy a kis ágyban már fekszik valaki. Az ő kis ágyában!

Lomposka megdörzsölte a szemét. Nem, nem káprázott!

— Ne butáskodj, Dörmi, eredj a helyedre! — mondta.

— Tessék? — hallatszott álmos mormogás Dörmi fekhelyéről.

— Akkor eredj innen, Brumcsi! — helyesbített zavartan Lomposka, de a következő pillanatban Brumcsi is a saját ágyából brummogott vissza. Hát akkor ki ez itt?

— Egy idegen fekszik a kis ágyamban! — villant át Lomposka fején, és kis­sé megszeppenve lépett hátrább.

— Ki vagy és hogy kerülsz ide? — kiáltott rá elszántan.

Semmi válasz. Az idegen aludt, mint a tej.

— Hé, te idegen! — emelte fel a hangját még jobban Lomposka. — Hogy merted elfoglalni az ágyamat?

A betolakodó meg se moccant. Lomposkát elfutotta a méreg, fogta a pap­lan sarkát és lerántotta róla.

— Na, megállj, majd én felébresztelek!

A következő pillanatban nagy nevetés harsant a háta mögött. Az alsó bocstestvérek egyszeriben úgy fölélénkültek, mint a májusi rigók.
Lomposka meg csak állt, tágra nyílt szemmel, és nézte az „idegent”, aki­nek egy összegöngyölt takaró volt a teste, szép, kerek görögdinnye a feje, rajta Dörmike kackiás ellenzős sapkájával.

— Hurrá! Hurrá! Sikerült a tréfa! — ujjongott Dörmi, és mire Mackó ma­mi hazatoppant, már mind a három bocs egymás nyakába borulva kaca­gott. Mackó mami is elnevette magát, aztán meglékelték az illatos dinnyét, — amit Dörmi vásárolt a zsebpénzén —, és jóízűen mind megették.

Másnap Harkály doktornak is elmesélték a mókát, Lomposka azonban elhatározta, hogy visszaadja a kölcsönt a testvéreinek. Ő is lesz mókames­ter, nemcsak mindig Dörmi!

Sokáig járkált fel-alá a vadgesztenye sorban, és törte a fejét, míg egy­szer csak a földre pillantott és felcsillant a szeme! . ..
Aznap este tévét sem nézett, pedig „A mézesbödön titka” című mesét adták.

— Álmos vagyok — füllentette, és jókor besurrant a hálóbarlangjukba. Most ő előzte meg Dörmit és Brumcsit, és tett úgy, mintha az igazak álmát aludná. A bocsok a mesét tárgyalták halkan, vetkőzés közben, és majdnem egy­szerre bújtak be az ágyukba.

Először Brumcsi sikított fel panaszosan, azután Dörmi jajdult nagyot.

— Mi történt? — nyitott be ijedten Mackó mami.

Lomposka úgy pattant fel, mint a gumilabda, és ugrándozva, kacagva ki­abálta:

— Hurrá! Hurrá! Én is megtréfáltam őket!

Várta, hogy mindenki nevessen. Ehelyett Brumcsi elpityeredett.

— Ez neked tréfa? Nézd, hogy megszúrt ez a vacak!

— Engem is! — vádolta nyögve Dörmi. — Az én ágyamba is tüskés vadgesz­tenyét dugtál!

— Ejnye! — mordult fel Mackó mami, de akkor már Lomposka szája széle is remegett. Oltalmat keresve fúrta a fejét Mackó mami ölébe:

— Én igazán csak tréfálni akartam!

— Nem sikerült — mondta komolyan Mackó mami. — A tréfa csak úgy jó, ha mindenki nevet rajta. Ők pedig sírnak. Látod? Ez rossz tréfa volt, Lomposka. Máskor ne tégy ilyet.

Lomposka hevesen bólogatott. Nem akart ő senkinek sem fájdalmat okozni, hiszen szerette a bocs-testvéreit. Váratlanul érte a csalódás, hogy a jónak vélt móka így végződött. Ezután okosabb lesz!

Mackó mami ezen az estén is egyforma puszit adott mindhármuknak, és egy dünnyögős medvealtatóval enyhítette a történteket. Mielőtt elaludtak volna, Lomposka még súgva kérdezte:

— Ugye, mami, ezt nem mondod el senkinek?

— Ha csak a cinegék hírét nem viszik, én szívesen titokban tartom — vá­laszolt Mackó mami —, bár igazán nem ártana, ha megtudnák a gyerekek.

Játék a ruhadarabokkal

Alkoss

együtt  a

gyerekekkel!

Gyere a

Játéktárba

a kreatív

ötletekért!

Tudd meg, hogy melyek óvodás gyermeked legfontosabb képességei, amelyek fejlődésére szülőként nagyon fontos odafigyelned!

Olvasd el az egyszerű tippeket, amelyeket tehetsz érte a mindennapokban!