Devecsery László: Katica Kata
Katica Kata a ribizli egyik levelén lakott. A felső ág negyedik levelét szerette a legjobban. Napsütésben ─ ha nem volt semmi dolga ─ mindig ott napozott. Amikor esett az eső, a levél aljára húzódott.
Hárman voltak testvérek: Kata, Évi és Lali. Kata volt a legidősebb, s nagyon büszke a négy pettyére. Évi egypettyes, Lali kétpettyes… Ne gondoljátok ám. hogy a katicák mindjárt hét pettyel jönnek a világra! Úgy kapják a pettyeiket, akár a katonák a csillagokat. Szorgalmasan dolgozni kell érte: el kell pusztítani a levelek apró élősködőit, segíteni kell a gyümölcsösben, s ha egész évben becsülettel dolgoztak, akkor kapnak egy-egy pettyet.
Katica Kata tegnap, amikor elrepült a diófa mellett, furcsa beszélgetést hallott. A füstifecske családot meglátogatta városi rokonuk, a molnárfecske. Emeletes házakról, autókról, szökőkutakról, csodálatos fényekről, nagy folyóvizekről mesélt a vendég. Kata elcsodálkozott, s elhatározta: elmegy a városba.
Korán reggel megszólalt a dongó-csengő-óra, ébresztőt zümmögött a lánynak.
Mielőtt Kata elindul, gyorsan elmesélem, milyen különleges szerkezet ez a dongó-csengő-óra: mákgubó a külseje, rajta egy ajtó, benne a dongó, aki egy lassan forgó szélkeréken üldögél. A kerék alatti lyukakon fúj be a szellő, s ahogy forog körbe, egyszer csak a csápjával hozzáér az időpálcikához, s akkor aztán dongani és bongani kezd, amíg Kata fel nem ébred. Dongó Tóni csorgatott mézet kap cserébe a szolgálataiért, amit Katica a méhektől vásárol, s Tóni legközelebb is szívesen jön ébresztőórának.
Szavamat ne felejtsem: Katica Kata útra kelt. Repült, repült, repült. Amikor elfáradt, megpihent az útszéli jegenyén. Rövid pihenő után haladt tovább. Mintha ködbe került volna. Trüsszögni és prüsszögni kezdett. Majdnem nekiütközött egy toronynak, s ekkor vette észre, hogy valami furcsa gyárkéményrengetegből száll felfelé az a ködfüst, akarom mondani: a füstköd. Örült, mikor távolabb kerülhetett.
Az a valami, amire letelepedett, hamarosan meglendült alatta. Azt hitte, megsüketül, s hozzá még le is zuhan. A harangozás ─ szerencsére ─ hamarosan abbamaradt. Szédelegve repült tovább. Később lepillantott:
– Micsoda fura áradat! Füstölnek, zörögnek, morognak, tülkölnek. Levegőt is alig kapni tőlük.
Autót a faluban is látott, de ennyit! Végre valami zöldet pillantott meg hát odaszállt. Az erkélyládában virágok, s csodák csodája az egyik levélen egy katicát pillantott meg. Csodálkozva pillantottak egymásra. Kata törte meg a csendet:
– Szia! Engem Katica Katának hívnak.
– Szia! Az én nevem Katica Karcsi! Ne haragudj, de egy kicsit szédülök. A testvéreim is így haltak meg: elszédültek és lezuhantak.
– Ezen egyáltalán nem csodálkozom. Azt mondom, gyere velem! Ahol én élek, ott mindig tiszta, friss a levegő, s táplálék is van elég!
– Nem bánom, menjünk!
Óvatosan, magasabban repülve keltek útra. Hamarosan meg is érkeztek. Újabb lakója lett a ribizlibokornak, és azóta biztosan boldog hétpettyes katicabogár Kata és Karcsi.
A katica kívánsága
Egy pici narancssárga katica sírdogált a hófehér margaréta szirmán. A nap lemenőben volt már. Az alkonyi fényben olyan volt a kis katica, mintha a búcsúzó nap izzó könnye lenne.
– Miért sírsz, katicácska? – kérdezte tőle a margarétavirág tündére.
– Mert nem vagyok olyan szép piros, mint a társaim – hüppögte.
– Miért szeretnél piros lenni?
– Mert a piros katicákat ujjukra veszik a gyerekek, és kedves dalokat énekelnek nekik.
– A narancssárgáknak nem énekelnek?
– Nem – tört ki a sírás ismét a katicából. – A narancssárgáktól félnek. Azt mondják rólunk, hogy mérgezőek vagyunk. Félnek tőlünk. Pedig én még soha semelyik gyereket sem bántottam. Elhiszed?
– Elhiszem.
– Bárcsak a gyerekek is elhinnék!
-De nem tudod nekik elmondani. Pedig nagyon szeretnéd, ha játszanának veled.
– Igen.
– Nem félsz, hogy bántanak? Nem tartasz attól, hogy kitépik a szárnyacskádat vagy üvegbe zárnak?
– Nem. A piros karicákkal sohasem tesznek ilyesmit. A piros katicákat szeretik a gyerekek.
– Ha ez a kívánságod, én teljesítem!
A margarétavirág tündérkéje suhintott egyet a varázspálcájával a narancssárga katica felé, és ezt mondta:
– Változz piros katicává!
Abban a pillanatban piros lett a katica színe.
– Köszönöm! Köszönöm! – kiáltotta boldogan, és felröppent.
Örömében észre sem vette, hogy arra biciklizik egy kisfiú. A karicácska nekiütődött a kisfiú karjának, és hozzátapadt a ruhájához. A fiúcska azonnal észrevette és megállt. Megörült a kis bogárnak. Ujjára vette és megvizsgálta, hogy nem sérült-e meg az ütközéstől. Megnyugodott, hogy nincs semmi baja. Majd nagyot kiáltott a testvérkéjének:
– Anna, gyere! Nézd, milyen szépséges piros katicát találtam!
A nővérkéje megfordult, és odabiciklizett az öccséhez.
– Mit találtál, Nimród? Jaj, de gyönyörű! Énekeljünk neki!
Mindketten énekelni kezdtek egy katicás éneket. Olyan szépen énekeltek, hogy megállt a nap az égen, hogy meghallgassa a dalukat, mielőtt lenyugszik fárasztó napi körútja után.
A nap is mosolygott, a margaréta tündére is mosolygott, a gyerekek is mosolyogtak. De senki sem ragyogott annyira, mint a kis katica, akinek majd szétvetette kicsi szívét a boldogság.
Ezt a mesét a Mézes mesék oldalán találtam.
Nyári meséket és hozzá tartozó bábokat a Játéktárban is találsz!
Már havi előfizetéssel is!
Airadne Sweet: Katica Farsangja
Ez a mese olyan régen történt, hogy még nem voltak pöttyei a katicabogárnak. Elmesélem jól figyelj!
Történt egyszer, hogy a kerek erdő szélén farsangot rendeztek az állatok. Bölcs bagolynak öltözött a szamár, báránynak a farkas, tündérnek a boszorkány. A Katicabogárka is hírét vette a bálnak, de nem volt semmi ötlete, minek is öltözhetne ő, hiszen nem volt semmi csak őrá jellemző tulajdonsága. Elhatározta hát, hogy egyszerűen csak ő lesz a legszebb a bálban. De mit is vehetne fel?
Türkizkék, selyem estélyi ruhát álmodott magának, szivárványos tündérszárnyakkal, akár a szitakötőé. Képzeletében lélegzetelállítóan pompázott benne a bálon, minden szempár reá szegeződött, csodálva szépségét.
El is viharzott Rák apóhoz, aki híres szabó volt a kerek erdőben. Rák apó szívélyesen fogadta a Katicát, de türkizkék selyem, és a szárnyakhoz csillámló zöld szín sajnos nem volt a raktárában. Sajnálkozva tárta szét nagy rákollóit. A Katicabogárnak szertefoszlottak csodás álmai.
-Micsoda bosszúság! – sóhajtott.
-Ki tudja ezt még! – mondta a bölcs Rák apó és piros selymet terített a Katica elé.
Szép volt a piros selyem is. Katicánk megrendelte hát a piros estélyi ruhát. Napról-napra jobban megbarátkozott a gondolattal, hiszen piros ruhában majdnem annyira szép lesz, mint az elképzelt türkizkékben.
Eljött a ruhapróba napja. Izgatottan várta a percet, amikor majd a tükör elé fordul, a habos-selyem báli ruhában, és elsőként megláthatja szépségét. Rák apó mosolyogva terítette elé művét. A ruha valóban mesés volt. Katicánk a boldogságtól nevetve próbálta magára. De jaj!
A ruha nem állt neki jól. Olyan volt benne, mint egy piros, gömbölyű ribizli.
-Micsoda bosszúság! – sóhajtott.
-Ki tudja ezt még! – mondta a bölcs Rák apó.
Közeledett a farsangi bál napja, nem volt mit tenni, felhúzta hát Katicánk a piros, selyem ruhát, még ha úgy is festett benne, mint egy pirosan mosolygó ribizliszem. Elindult benne a bálba.
A kerek erdőben elviharzott mellette egy tündérjelmezbe bújt boszorkány, egy báránynak öltözött farkas, aztán legutoljára a bölcs bagolynak öltözött szamár. De jaj! A szamár, csak szamár maradt,még ha bölcsek jelmezét is hordta, és ahogyan mellette eliszkolt, egy sáros pocsolyába csapta patáit, és beborította a Katica gyönyörű, piros selyem ruháját fekete sárpöttyökkel.
-Micsoda bosszúság! – sóhajtott a Katica.
Rák apóra gondolt, ő mit is mondana erre?
-Ki tudja ezt még!
Piros is volt, gömbölyű is, most már fekete pöttyös is. De mégis ő lett a bálban a legszebb.
-Nézzétek, milyen szép a Katicabogárka! – kiáltott a tündérnek öltözött boszorkány, a báránynak öltözött farkas, és a többi maskarába öltözött erdei állat. Felálltak, és megtapsolták.
Katicánk boldog volt, és Rák apóra gondolt. Valóban nem lehet tudni, mikor fordulnak bosszúságból, jóra a dolgok. Annyira megszerette új ruháját, a fekete pöttyökkel, hogy még ma is azt viseli. Azóta piros, dundi, és pöttyös a katicabogár.
Tamkó Sirató Károly: A két katicabogár
Hatalmas erdő közepén, egy kerek tisztáson gyönyörű kis ibolyarét virágzott. Ez az ibolyarét tele volt katicabogarakkal. A napsütötte, meleg, porhanyós földet nagyon szerették a katicabogarak.
Reggelente innen indultak napi szálldogálásukra, és ide tértek vissza estére, miután befejezték felderítő útjukat, kiszórakozták magukat, és elvégezték mindennapi katicabogár-teendőiket.
Többnyire egyenként szálldogáltak, és mindegyik külön-külön járta a maga útját.
Volt azonban közöttük két katicabogár, akik mindig együtt repültek: egy hétpettyes és egy ötpettyes. A hétpettyesnek piros alapon fehérek voltak a pettyei, azötpettyesnek pedig sárga alapon feketék.
Ez a két katicabogár mindig együtt volt, földön és a levegőben, leveleken és virágokon. Nem is csoda. Egy időben jöttek a világra, együtt jártak a katicaoviba, együtt a kisiskolába, és azóta is úgy megszokták egymást, hogy egymás nélkül talán még repülni sem tudtak volna.
Pedig hej, de nagy különbség volt közöttük!
A hétpettyes piros mindig jókedvű volt. Elégedett. Derűsen látott mindent. Víg dalokat zümmögött, és még repülés közben is táncoltak a lábacskái.
Az ötpettyes sárga mindig bánatos volt. Elégedetlen. Borúsan látott mindent. Szomorú dalokat dúdolgatott, és meg se mozdította lábait repülés közben, mintha azok nem is éltek volna.
„Az ellentétek vonzzák egymást” -tartja a közmondás, és ez, úgy látszik, a katicabogarak világában is így volt. Lehet, hogy magányosan szálló társaik unatkoztak hosszabb útjaikon. Ők azonban soha. Mindig élénken vitatkoztak.
– Könnyű neked! -mondta sokszor az ötpettyes -, könnyű neked a vidámság! Te hétpettyes vagy… és piros! Én meg csak ötpettyes! És… sárga!
-Na és? A petty nem boldogít, csak az élet! – válaszolta a hétpettyes.
-De mit ér az élet, ha nekem csak öt pettyem van, és az is mind fekete!
– Ó, te kis bohó! -feddte a piros hétpettyes. – Hát nem látod, hogy a telepünkön vannak még kilenc-, sőt tizenegy pettyes katicabogarak is? És van olyan is, amelyiknek lila a háta!
-És te ezt helyesnek tartod? És nem érzed magad bánatosnak? És nem búsulsz miatta?
-Nem én! Egy cseppet sem! Én tudom: nem pettyben mérik a világot és a boldogságot, nem is színben. Hanem jókedvben Kinek minél jobb a kedve, annál boldogabb!
Az ötpettyes erre olyan bánatos szólamba kezdett, hogy a hétpettyes már oda se figyelt, mert nem akarta jókedvét hosszú időre elrontani.
Így vitatták meg életüket és sorsukat szálldogálás közben, és persze soha nem tudták meggyőzni egymást. Pedig a piros nagyon szerette volna vidámságra deríteni kis röptársát.
Most is, ahogy együtt röpültek, megszólalt:
-Nézd, milyen gyönyörű ez a kék ég itt felettünk! Süt a nap! Meleg van! Csupa öröm az élet! Egy felhő sincs az égen!
-Nem tart ez így sokáig! Ne hidd! Majd beborul az ég – válaszolta a sárga. – A napsütésnek vége lesz. Jön a hideg zápor. Felhőszakadás. Majd vége lesz a te jókedvednek!
-Ha jön, hát jön! Ahogy jött, el is megy! És újra kisüt a nap!
-Lehet, de ki éri azt meg? -búsongott a fekete pettyes .
-Ki? Hát te is meg én is!
-Fogadjunk, hogy én nem érem meg!
-Hát fogadjunk, hogy megéred!
-De mibe?
Gondolkoztak. Végre az ötpettyes kivágta szíve titkos óhaját:
-Mibe? Fogadjunk két pettybe!
-Jó!
-Te kilencpettyes leszel, ha megnyered, én meg hétpettyes, ha nyerek -mondta az ötpettyes, nem is gondolva botorul arra, hogy mit csinál ő majd a két pettyel, ha megnyerte a fogadást.
Fogadtak. Röptükben két jobb első lábacskájukkal „kezet fogtak”, hogy megerősítsék fogadásukat, s egy véletlenül arra szálló szitakötő csápjával szétvágta a kézfogást. A fogadás így már teljes értékű lett.
Még annyi idejük sem maradt, hogy a fogadásuk célján jobban elgondolkozzanak, máris hirtelen borulni kezdett az ég. Pár perc alatt óriási viharfelhők tornyosultak. Besötétedett, és zúgni kezdett a szél.
A nagy szélvihar elkapta őket, s mindkettőjüket belevágta egy nagy tölgyfa alatt álló, magas falú, üres konzervdobozba.
Nagyot koppantak, ahogy a bádogdoboz fenekére estek.
-Ugye, mondtam! Ugye, mondtam! – szólt bánatosan a sárga. -Végünk van! Végünk van!
Ebben a pillanatban már zuhogott is az eső. Ömlött a bádogdobozba.
-Befejeztük! Itt a világvége! -csüggedt el. – Végünk van!
-Kibírjuk! Kibírjuk! Sose búsulj, kibírjuk! -kiáltotta a piros, és kis lábaival, amelyekkel még a levegőben is táncot járt repülés közben, egyre csak kapálódzott a doboz vízárjában, amely egyre magasabbra emelte őket.
A sárga pedig alig mozogva megadta magát mostoha sorsának.
Az ömlő felhőszakadás nagy cseppjei verték, hullámoztatták az esővíztengert a konzervdobozban. A szél is korbácsolta a vizet. És a két katicabogár így hol a víz felett volt, hol a víz alatt. Igen ám, de a piros, kapálódzó lábaival, ha a víz alá került, azonnal feltornázta magát a felszínre. A sárga pedig mozdulatlanságában egyre tovább maradt a víz alatt. Már levegőt is alig kapott.
-Kibírjuk! Kibírjuk! Ne hagyd magad! Mozogj te is! – kiáltotta a piros a sárga felé. De bizony az már nem hallotta. A víz alá került végképp. Elmerült. Miközben a piros egyre a víz színén kapálódzott.
A zápor közben egyre emelte a víz szintjét a konzervdobozban. Addig emelte, amíg egyszer csak színültig megtelt a doboz, s a hullámzó víz a kapálódzó piros katicabogarat a doboz peremén át kilökte a földre.
Nosza, ennek sem kellett más! Egy hatalmas, erős útilapu alá mászott, ami védte az eső ellen. Ott máris száradni kezdett, miközben állandóan ezt suttogta:
-Kibírjuk! Kibírjuk…Majd elmúlik! Kibírjuk …
És valóban, amilyen hirtelen jött a zápor, olyan hirtelen el is múlt. Elszáguldtak a felhők, s a nap újra ragyogni kezdett. A hétpettyes, ahogy megszáradt, néhány szárnypróbálgatás után a levegőbe emelkedett, és a doboz fölé repült. Hát ott látta az ötpettyest élettelenül, most már a víz színén, hassal fölfelé fordulva.
Leszállt mellé, s hamar kihúzta a doboz peremére, majd lábacskáival megfogva a földre repült vele. S azonnal rázni kezdte. Megpróbálta feléleszteni. De hiába. Nem lehetett.
Most aztán elszállt őbelőle is minden vidámság. Szomorúan nézett kedves röptársára.
-Nyertél, ötpettyes! Megnyerted a fogadást. Megadom hát a két pettyet -mondta bánatosan, s kedves társa tetemét egy ibolyabokor alá vontatta.
Majd fekete vadszőlőbogyót keresett, s egy rövid tövissel megszúrva, két fekete pettyet rajzolt a sárga bogárka hátára.
-Ég veled, Hétpettyes! -dünnyögte ünnepélyesen. -Bár maradtál volna Ötpettyes. Hányszor mondtam neked: a világot nem pöttyben mérik. Nem a pötty boldogít. Csak az élet.
S aztán megadta neki a végtisztességet. Hét bánatkört keringett felette a levegőben. Minden pettyért egyet-egyet.
Ezután pedig szomorúan repülni kezdett hazafelé, a katicabogár-telepre. Alig repült azonban száz métert, hát egyszer csak ismerős hangokat hall. Mintha az otthoni telep kürtjelét szirénabúgással zümmögnék valahol.
Hamar arrafelé röpült.
Hát látja, hogy három katicabogár szálldos, röpköd ide-oda cikcakkban, alacsonyan a fűszálak fölött, vizsgálva mindenütt a talajt, egyre csak szirénázva a hazai kürtjelet.
-Mit kerestek ti itt, katicák? -kérdezte tőlük meglepődve.
-Mit keresünk? Mi a mentőszakasz vagyunk. Segítséget hozunk a viharvert katicáknak.
-Na, ha azok vagytok, akkor gyertek csak hamar a nagy tölgyfához. A tövében ott fekszik az én kedves röptársam.
Kétszer sem kellett mondania, máris követték mind a hárman a nagy tölgyfa felé. S ott az ibolyabokor alatt megmutatta nekik a mindig csüggedt kis sárga katicabogár tetemét.
Azok egy pillanatig sem haboztak. A szakasz vezetője, a tizenegy pettyes lila hátú mentőorvos megvizsgálta a tetemet, s máris kész volt a véleménye:
-Csak tetszhalál! Még feléleszthető! Azonnal életmasszázst! Mesterséges légzést!
A másik két katicabogár, a mentőlegénység nekigyürkőzött, és tüstént munkába kezdett. Talán négy perc sem telt el, s a sárga katicán máris jelentkeztek az élet első jelei: a nyakpajzsa lüktetni kezdett.
-Él! -kiáltották mind egyszerre. S a mentőlegények még nagyobb buzgalommal folytatták munkájukat. Most már csak pár perc kellett, hogy a sárga hátú kis test lábai és szárnyhártyái is megmozduljanak.
Ekkor a tizenegy pettyes bedörzsölte a csodatevő ginszenggyökér-tinktúrával, mire a sárga hátú egész testében megmoccant.
A piros hátú majdnem könnyezett a boldogságtól. Cirógatta.
-Élsz? Hát élsz újra, kedves röptársam! Te kedves „Ötpettyű”, akarta mondani, de eszébe jutott, hogy társa megnyerte a fogadást, hiszen a hátáról gyönyörűen ragyogott felé a két új fekete petty, amelyet éppen ő rajzolt oda a tintabogyó levével.
-Hát élsz, te kedves Hétpettyes? ! Hát élsz? Hát örülj végre igazán!
A kis sárga katica pedig megrázkódott, és ahogy a tizenegy pettyes lila hátú, a „nagyfejű!” (akire pedig annyit irigykedett előző életében) egész testét újra bedörzsölte az új életet adó ginszenggyökérrel, s a két mentőkatona még egyszer mesterien megmasszírozta, most már teljesen életre is kelt.
Kinyitotta szárnyait, felemelkedett a levegőbe. És megmentőivel megindult hazafelé. De csodák csodája! Még a lábait is mozgatta most már repülés közben. És mintha valami vidám dalt is zümmögött volna.
A tizenegy pettyes lila hátú doktor, amikor hetek múlva a kórházban előadást tartott az életmentésről és eseteiről, szavait így fejezte be:
-A vidámság nemcsak életben tart, hanem még az elesett szomorúakat is megmenti!
Készítsd el a
bogarakkal
kapcsolatos
nyomtatható
játékokat
a gyerekeknek!
Üveges Szilvia: A fűszál és a katica
Egy egészen apró fűszál bújt ki a földből. Kíváncsian nézett körbe, hogy lássa, hová érkezett. Milyen érdekes itt! – gondolta, ahogy megcsodálta az eget, a földet, szomszédos társait és a közeli fákat.
A fűszál növekedni kezdett, hiszen melegen sütött a nap, a talaj tele volt tápanyaggal, eső is gyakran öntözte. Ahogy egyre magasabb lett, mind többet látott a világból. Már észrevette a közeli virágágyásban pompázó növényeket, a kerítés mögött ugató kutyát és a szorgalmasan dolgozó hangyákat is. Jól, sőt mi több: remekül érezte magát. Még az időnkénti fűnyírás sem zavarta; először ijesztőnek találta, de nem fájt, a vágástól pedig tovább erősödött, és hamar meg is nőtt újra.
Egyszer egy katicabogár baktatott a fűszálhoz. Apró kosárkát szorongatott, és udvariasan köszönt.
– Szia! Felmászhatok rád? – kérdezte.
– Nem fog az fájni nekem? – aggodalmaskodott a fűszál.
– Nem hiszem – felelte a katica. – Eddig még senki sem panaszkodott. De ha fáj, csak szólj, és azonnal lemegyek.
– Rendben – egyezett bele a fűszál némi töprengés után.
A katicabogár elindult felfelé, és tényleg nem okozott fájdalmat a fűszálnak.
– Miért mégy fel? – faggatózott a fűszál.
– Szeretnék fentről körülnézni, látok-e valahol ennivalót – válaszolta a katica. – Éhes vagyok, és elfogyott az élelmem, gyűjtenem kell néhány falatot. Ezért van nálam a kosárkám. Csak ha fogom, akkor nem tudok repülni, másznom kell.
A fűszál csodálkozott.
– Nekem semmit nem kell tennem, hogy ne legyek éhes – mondta. – Csak felszippantom a talajból a tápanyagot a gyökeremmel, megiszom az esővizet, és magamba szívom a napfényt. Nem kell sehová se mennem.
– Nagyon jó dolgod van – jegyezte meg a katicabogár. – Örülj neki, becsüld meg! Jöhetnek még ínségesebb napok.
A fűszál nehezen tudta elképzelni, hogy más is lehet az élet, mint amilyennek eddig megtapasztalta. Hitte is, nem is a katica szavait.
A katicabogár időközben felkapaszkodott, szétnézett a fűszál tetejéről, meglátott valami neki való élelmet, és lemászott. Elköszönt a fűszáltól, és elindult az ennivalóért.
Hamarosan beköszöntött a nyár. Forrón tűzött a nap, és egyáltalán nem esett. A fűszál szenvedett a kánikulától, és néhány nap után már nagyon szomjazott. De hiába reménykedett, egy csepp eső sem hullott. A fűszál sárgulni kezdett, görnyedten hajladozott a napsugarak alatt. Eszébe jutott, mit mondott a katicabogár, és most már értette, mire gondolt.
Egy tikkasztó délután a katicabogár újra feltűnt kosárkájával. Meglátta a rossz színben lévő fűszálat, és odasietett hozzá.
– Mi a baj? – érdeklődött aggódó tekintettel.
– Nagyon szomjas vagyok – panaszkodott a fűszál. – Túl régen esett az eső, és a nap kiszívja minden erőmet.
– Hozok neked vizet! – kiáltott fel a katica. – A közelben van egy tál víz, az állatoknak tették ki, megmerítem benne a kosaramat.
A katicabogár elment, majd pár perc múlva visszatért. Kosárkája tele volt vízzel, megöntözte vele a fűszálat.
– Nagyon köszönöm – szólt a fűszál.
– Kérsz még? – kérdezte a katica.
– Kérhetek? – sóhajtott a fűszál nagyot.
– Persze – vágta rá a katica.
A bogárka többször is fordult az apró kosárral.
– Hálásan köszönöm – mondta végül a fűszál. – Igazad volt a múltkor, tényleg jöhetnek ínségesebb napok. Jöttek is – tette hozzá.
– Te is segítettél nekem, én is segítek neked – kacsintott a katicabogár kedvesen. – Máskor is szívesen meglocsollak szárazság idején.
Néhány nap múlva szerencsére nagy zivatar érkezett sok-sok esővel, véget ért az aszály. A növények fellélegezhettek a nagy zuháréban, és csillapíthatták szomjukat. A fűszál egészen kizöldült. Újra jól érezte magát, de annak is örült, hogy tanult valami újat, és közben szert tett egy igazi barátra.
Mese forrása: olvassmeset.hu
A hatpettyes katicabogár
Élt egyszer régen egy helyes, hétpettyes katicabogár. Amolyan víg kedélyű, bohókás bogárka volt, aki egy jó tréfára bármikor kapható. Hanem egy nap őt tréfálták meg a barátai. Elcsenték az egyik pettyét, a legszebbet, és eldugták.
A szöcske kíváncsian kérdezte tőle:
– Katica, hová lett a pettyed?
De Katica nem tudta. Bánatában világgá ment, megkeresni pettyeinek legszebbikét. Az erdőben szép piros gombát látott, majdnem olyan szép pirosat, mint ő maga, de fehér pettyei voltak.
– Adok én szívesen a pöttyeimből – mondta a gomba. – Marad nekem még akkor is sok, nyugodtan vedd el, amelyik tetszik!
– Hogy néznék ki fehér pettyel? – szomorkodott Katica. – Az enyémek mind feketék, látod? – fordította oda a szárnyait.
– Akkor vigyél kettőt, mind a két szárnyadra egyet! – ajánlotta a galóca.
– Köszönöm, de inkább keresek tovább, hátha megtalálom a sajátomat – felelte a katicabogár, és elszállt.
A réten talált egy elhagyott labdát. Igaz, pöttyös volt, de biztos, hogy egyik petty sem az övé, mert túlságosan nagyok és fehérek. Pici feketét nem látott rajta, pedig jó alaposan körbemászta. Közben meg is ijedt, mert egy csupaszáj virág egyik szája megszólalt.
– Mit keresel, Katica?
– Az elveszett hetedik pettyemet – válaszolta a kis bogár. – Nem láttad véletlenül?
– Sajnos nem láttam. Szívesen adnék az enyémekből, de nekem sincs egy sem – mondta a tátika, és mutatta bársonyos sárga szirmait.
– Nem baj, te így vagy szép! – vigasztalta Katica a virágot, és továbbvándorolt. Addig-addig repkedett a réten, míg összetalálkozott a cinegével.
– De szép napszínű mellényed van, cinege! – dicsérte meg a kismadarat. – Mondd csak, nem láttad véletlenül az elveszett pettyemet?
– Sajnos nem – felelte a cinke. – De kérdezd meg a rét tündérét, hátha ő tud róla. Ott napozik éppen a harangvirág kelyhében.
Katica odaszállt, és halkan megkondította a halványlila harangvirág egyik csengettyűjét. Szilli, a rét tündére kikukucskált kelyhéből.
– Mi szél hozott erre, hétpettyes katicabogárka? – csilingelt vidám hangja.
– Sajnos már csak hatpettyes vagyok – szomorkodott Katica. – Elveszett a hetedik, a legszebb pettyem. Tudnál segíteni rajtam?
– No, nézzük csak! – töprengett el Szilli. – Mikor láttad utoljára?
– Tegnap még megvolt, az biztos – felelte Katica. – Sőt, ma reggel is láttam a patak tükrében. Aztán hancúroztunk egy jót a barátaimmal, és utána már nem volt meg.
– Nocsak! Hancúroztatok? És nem lehet, hogy esetleg a barátaid többet tudnak, mint én? – kacsintott a kis bogárra huncutul a tündér.
– Gondolod? Lehet, hogy csak megtréfáltak, és náluk van pettyeim legszebbike?
– Mindjárt meglátjuk – csilingelte a tündér, és varázspálcáját megsuhintva bűbájszavakat suttogott.
A pálca nyomán képek jelentek meg a levegőben, halványan, de azért jól láthatóan. Katica a barátaival… Katica a barátai nélkül… végül a barátok Katica nélkül, ahogy vígan nevetgélve gurítják egy levél alá az elcsent hetedik pettyet.
– Látod? Ott van a pettyecskéd.
– Jaj, én meg világgá szaladtam bánatomban – kacagott megkönnyebbülten Katica. – Biztos kinevetnek majd a többiek, de nem baj, most én voltam soron a tréfában. Köszönöm a segítségedet, Szilli!
Katica vidáman hazaszállt. Barátai aggódva várták, és azon nyomban visszaadták az elcsent pettyet. Végül együtt nevettek a jól sikerült tréfán, és Katica fogadkozásán: „Úgyis visszakapjátok!”
Készíts méhecskés
játékokat!
Boldog Daniella: A katicabogár pöttyei
A hiú katicabogár egy esőcseppben nézegette magát, amely egy szép hosszú fűszálon függött a reggeli zivatar óta.
– Ma is igazán csinos vagyok – gondolta. – Olyan piros a hátam, mint a roppanós cseresznye a nyári lombkoronában, s a fekete pöttyeim, akárcsak a pipacs fekete porzói. Azt hiszem, nincs is nálam szebb bogár a diófán innen és túl.
Gőgösen nézett a fehér káposztalepkére, aki épp akkor szállt le a közelében sárgálló pitypangra.
– Micsoda közönséges öltözet! – Mondta ki félhangosan, hogy a lepke biztosan meghallja.
A hétpettyes katicabogarat annyira elfoglalta a gúnyolódás, hogy észre sem vette a felé közeledő nagy fekete hőscincért. A cincér óriási volt a katicához képest, és ilyen közelről még sosem látták egymást. Ahogy megrezgette hosszú csápjait, a kis katicabogár ijedtében a pitypang levele alá szaladt, és még azt sem vette észre, hogy a nagy rémülettől mind a hét pöttye lepotyogott a hátáról. Ha nem lett volna ilyen hiú, és nemcsak magát nézegette volna álló nap, talán tudta volna, hogy a nagy fekete hőscincértől nincs félnivalója, a diófa bogárnemzetségének legkedvesebb és legbölcsebb lakója ő.
A katicabogár egész délután a pitypang levele alatt remegett félelmében, csak akkor mert előbújni, amikor a hőscincér átballagott egy napsütötte, csillogó lapos kavics tetejére. A hiú katicabogárnak egészen másnap hajnalig kellett várnia, hogy egy tiszta harmatcseppben újra megnézhesse magát. Gőgös mosolya azonnal eltűnt arcáról, amint meglátta tükörképét.
– Jaj, nekem – gondolta. – Hova lettek a pöttyeim, a hét gyönyörű pöttyöm?
Akárhogy nézegette magát, csak egy közönséges piros bogarat látott. Bogártársai elmásztak és elrepültek mellette. Akadt, aki meg sem ismerte, és olyan is, akinek így már nem volt kedve barátozni vele.
A piros katicabogár már nem gondolta azt, hogy olyan a színe, mint a roppanós cseresznyének, inkább, hogy olyan egyszerű és közönséges lett, mint a fehér káposztalepke. Naphosszat szomorkodott egy kövirózsa árnyékában, szégyellte magát, és mindennél jobban szerette volna visszakapni a hét szép pöttyét, hogy olyan lehessen, mint rég.
Arra repült a fehér káposztalepke, aki a méhecskétől hallotta, mi történt. A méhecskének a bodobács, a bodobácsnak pedig a hangya mesélte el a hétpettyes katicabogár történetét. A káposztalepke nem szerette a könnyeket, maga is végtelenül bánatos lett, ha másokat szomorkodni látott. A kis piros katica mellé szállt, aki erre szégyenlősen fordult el tőle. A katicabogár legnagyobb csodálatára azt mondta:
– Neked adok a négy pöttyöm közül kettőt.
A katica meglepődve, és a régi gőggel a hangjában így szólt:
– Ugyan, neked nincsenek is pöttyeid, csak egy egyszerű fehér ruhád.
Erre a pille barátságosan kacsintott, és széttárta a szárnyait. A katica lélegzete elállt, soha nem vette eddig észre, hogy a fehér lepke szárnyán két-két csodaszép fekete pötty rejtőzik.
Ahogy a pille megrezgette a szárnyait, két pötty hirtelenjében lepördült róla, és a katica piros hátára szökkent. Egyik az egyik szárnyára, másik a másik szárnyára. A katicabogár elpirult, megköszönte a káposztalepke ajándékát, és attól fogva jó barátok lettek. A kétpettyes katicabogár pedig korábban soha nem volt annyira büszke a hátán hordott pöttyökre, mint arra a kettőre, amelyet a káposztalepkétől kapott ajándékba.
Mese forrása: Meseles Olvasgató
A vadgalamb és a méhecske
A méhecske beleesett a tóba. Észrevette ezt a vadgalamb, és a segítségére sietett.
Egy vékonyka gallyacskát dobott a vízbe. A méhecske felkapaszkodott rá. Kiszárította a szárnyát, aztán elrepült.
Másnap egy vadász célba vette a vadgalambot. Meglátta ezt a méhecske. A vadász kezére szállt, és megcsípte.
A csípéstől a vadász célt tévesztett. A vadgalamb megmenekült.
Így viszonozta a méhecske a vadgalamb jóságát.
Móra Ferenc: A nyughatatlan méhecske
Azt a nyughatatlan méhecskét, amelyikről ezt a történetet írom, én már az ősszel is ismertem…
Mégpedig nagyon akaratos és kötözködő méhecskének ismertem. Ő még akkor is kint gubbaszkodott a dérverte őszirózsákon, mikor minden testvérkéje aludt már odabent a jó meleg kaptárban.
– Én nem vagyok olyan álomszuszék, mint a többi – döngicsélte a hullatag virágbokroknak. – Egyik fülemüle szótól a másik fülemüle szóig úgyis nagyon hosszú az éjszaka.
Bizony az őszirózsák is elmentek már mind aludni, mikor a nyughatatlan méhecske még mindig kint bujócskázott a zörgő kórók közt. Utoljára is két öreg méhecskének kellett bekaroltatni a kaptárba. Belegyömöszölték egy viaszágyba és a fejéhez tettek egy kis mézes fazekat:
– Ebből kortyanthatsz egyet-egyet, ha megszomjazol álmodban – mondták neki, azzal nyugodalmas jóéjszakát kívántak, becsukták a kaptár ajtaját és eltették magukat holnapra.
Azt hitték, szegények, föl se ébrednek tavaszig, de biz a nyughatatlan méhecske nagyon hamar fölébresztette őket. Hányta-vetette magát az ágyban, forgolódott jobbra-balra, utoljára fölkelt és panaszos zümmögéssel csetlett-botlott a sötétben.
– Hát téged mi lelt? – riadtak föl álmukból az öreg méhek.
– Én már kialudtam magam – motoszkált a nyughatatlan méhecske az ajtó körül.
– Azt hiszem, régen reggel van már.
Az öreg méhek kikukucskáltak az ajtóhasadékon és azt mondták, még csak most van éjfél, alig aludtak egy-két órát. Igazuk is volt, mert még csak karácsony felé járt az idő s az jelenti az éjfelet a méhek éjszakájában.
– Mindegy az, én már nem vagyok álmos – veregette össze a szárnyait a nyughatatlan méhecske és kereste a kilincset.
Az öreg méhek megint csak visszabújtatták az ágyába és álommézet kentek a szemére.
– Ettől majd mélyebben elalszik, mert ez leragasztja a szemét – takargatták be a virágszirom-paplannal és maguk is álomnak adták a fejüket.
Egy-két órát aludt is a nyughatatlan méhecske jóízűen, Liliomos kertben járt álmában és aranyos napsugárban csillogtatta a szárnyait.
Piros tulipán kelyhében is vendégeskedett és úgy kell lenni, hogy ott dörzsölhette le az álommézet a szeméről, mert egyszerre megint fölneszelt az ágyban.
– Fülemüle szót hallottam – osont ki az ágyból s nagy csendesen odalopakodott az ajtóhoz.
Az ajtót bizony megrongálta egy kicsit a tél. Hó lepte, jeges eső verte s akkora nyílás támadt rajta, hogy a nyughatatlan méhecske szépen ki bírt csisszanni.
– Én vagyok a legfrissebb – döngicsélte kevélyen és repült egyenesen az ibolyacsárdába. Az ibolyacsárda azonban még csukva volt és a nyughatatlan méhecskének elmúlt a dúdolhatnékja. Dideregve nézett körül és szégyenkezve hallgatta a madárszót. Mert nem a fülemüle szólt, hanem a pipiske ugrált az országúton.
– Kalács, kalács, kalács – kiabálta örvendezve, ha egy szem elhullott magot talált.
– Zümm-zümm-zümm-zümm, jobb benn, mint künn – szomorkodott el a nyughatatlan méhecske és üres tarisznyával bandukolt vissza a kasba.
Szundikált is egy kicsikét, de megint nyughatatlan volt az álma. Arra ébredt fel belőle, hogy a napsugár besüt a hasadékon.
– De már ennek a fele se álom – készülődött fel a nyughatatlan méhecske s megint kiment szerencsét próbálni. Nagy siettében rá is taposott a testvérkéire, de azok még csak meg se rebbentek, olyan mélyen aludtak.
– A legkisebb a legfrissebb – dongott ki a nyíláson s most már nem szomorodott el, ahogy körülnézett. Enyhe szellő cirókálta a szárnyát s röpítette egyenesen a cseresznyevirág-csárdába. Ott pedig szívesen fogadták, mert ő volt az első vendég. Ezer csészikéből kínálkozott felé a finom virágméz s ő bizony sorba kóstolta valamennyit. Kerekedett is olyan kedve, hogy alig bírt vele.
– Majd megmutatom én, ki a legény a csárdában! – szálldosott egyik ágról a másikra.
S bizonyosan meg is mutatta volna, ha a nagy dúskálódás közben egyszerre valami hideg csöpp nem hull a homlokára.
– Nini, ki hajigálódzik itten? – tekintett föl a méhecske s nagyon elcsodálkozott, mikor látta, hogy mennyi cseresznyevirágszirom hull az égből.
Az ám, csakhogy azok az égi virágszirmok hidegek voltak és ráfagytak a gyönge szárnyára. Tél apó visszafordult az ég pereméről és haragosan rázta a szakállából a sűrű havat. Nem bírt vele a nyughatatlan méhecske, akárhogy rázta is a szárnyát s utoljára megdermedve hullott le a földre. A legkisebb a legoktalanabb – ezt döngicsélte utoljára.
Jó szerencse, hogy én éppen akkor mentem végig a kerten és kiszabadítottam a hóból a nyughatatlan méhecskét. Fölszárítgattam a szárnyát, beletettem egy pohárba s most itt élesztgetem a napon. Ha föléled, visszaeresztem a testvérkéihez.
De előbb megígértettem vele, hogy soha többet az életben nem nyugtalankodik éjszakának idején.
Nyomtass egyszerűen
bogárkás bábokat
játékhoz,
meséléshez!
Hogyan tanult vidámságot a morgós medve?
Volt egyszer egy morgós medve, aki mindig csak mérgelődött, állandóan bosszankodott. Az orra folyton ráncos volt a sok morgástól. A háta görbe volt a sok görnyedtségtől. Mindenki elkerülte. Mindenki félt tőle.
Történt egyszer, hogy a morgós medve magányosan járta az erdőt és a mezei tisztásra ért. Itt óvatlanul elé pördült egy szorgalmas méhecske. Nem vette észre a medvét, annyira sok dolga volt a mezei virágok nektárja gyűjtésével. Így történhetett, hogy épp a morgós medve szeme elé került.
– Hess, innen, te buta méh! – mordult rá a medve.
– Ne haragudj! Nem vettelek észre! Annyi a munka, hogy estig sem végzek vele!
– De haragszom! Tanuld meg, hogy nem ugrándozol a medvék orra előtt! – duzzogott a mérges medve és a méhecske után csapott.
A méhecske ügyes volt és gyors. Nem hagyta magát! Elröppent a medve mancsa elől. Ez a medvét még jobban bosszantotta.
– Majd adok én neked! – kiáltotta és hátsó lábaira állt. Nagy mancsaival csapkodott a méhecske után.
Ám a kis méh minduntalan elröppent előle. Így a medve két lábon állva, egyre dühösebben csapkodott a levegőben.
Messziről úgy látszott, hogy táncol a tányértalpas mackó. A folyton kíváncsi mókusok, erdőt járó madárkák, meglepődve látták, hogy a mindig morcos medve táncol a tisztás közepén. Gyorsan hírül vitték az erdő minden lakójának, hogy gyűljenek a rétre, mert ilyet még nem pipáltak! Táncol a morgós medve!
Lett is nagy tolongás a mezei tisztás körül! Mindenki látni akarta a szokatlan mulatságot. De már a nagy muzsikusok sem hagyhatták, hogy zene nélkül táncoljon a medve. Elkezdték húzni a talpalávalót a tücskök, szöckék, sáskák. Fák kérgén doboltak a harkályok a furcsa medve-tánc ritmusára. Diót és mogyorót ütögettek össze a vidám kis mókusok. Dalolni kezdtek a madárkórusok.
A mérges medve ebből sokáig semmit sem vett észre. Csak a méhecskével hadakozás kötötte le a figyelmét. Ám egyre erősödött a zsongás körülötte és hirtelen megpillantotta, hogy a mezei tisztáson köröskörül állatok állnak és neki tapsolnak, muzsikálnak.
– Táncolj, medve!
– Milyen jól járod, medve komám!
– Ki gondolta volna, hogy ilyen mókás medve vagy te! – kiáltozták az erdő állatai.
Nagyon meglepődött. Még a méhet is elengedte. De mert szégyenben nem akart maradni, tovább folytatta a táncot. Ritmusra járta. Egyre jobban fugurázta. Mellé pördült a szarvas, az őz. Szükelltek, tándoltak ők is. S hamarosan olyan jókedvű erdei tánctérré változott a tisztás, hogy bárki látta, azt hihette, ünnepet ülnek az állatok. Jól gondolta! Ünnep volt az! Ünnepelték a medvét, aki immár nem morgós, hanem mosolygós, táncos mackó lett! Vidám dörmögése betöltötte az erdőt. Minden állat barátja akart lenni, mert jó azokkal barátkozni, akik maguk is mosolygósak, barátságosak.
Így tanította a kis méhecske a morgós medvét a boldogságra!
Móra Ferenc: A méhek trombitása
Úgy bizony, van ám a méheknek trombitása is. Az a kötelessége, hogy napkeltekor kiálljon a kaptárajtóba, és ébresztőt dudáljon a többieknek.
Tu-tu-tú, süt a nap melegen!
Kifelé, aki méh sebesen!
Munkára, dologra előre!
Erdőbe, ligetbe, mezőre!
Csupa fény a világ, tu-tu-tú,
Csupa méz a virág, tu-tu-tú!
Hallottam én ezt a nyáron akárhányszor. Elég volt egyszer-kétszer megharsantani a trombitát, s tódult kifelé zsongva, zsibongva az egész raj. Nem maradt más otthon, csak a betegek, akik elrontották a gyomrukat a sok virágmézzel. A többiek szétoszlottak erdőbe, ligetbe, mezőre, s haza se kerültek, míg össze nem szedtek egy-egy tarisznya virágport.
Bezzeg fújhatja így ősz tájban a keltegetőt a kürtös, nem akarják hallani a kis mézgyárosok. De ő azért csak fújja, fújja a nótáját, hisz úgy sincs egyéb dolga. Ebben legalább kimelegszik egy kicsit, mert bizony neki is szellős már a gúnyája.
Délfelé, mikor fölmelegszik az idő, egy-két fiatalabb méhecske rászánja magát a kirándulásra. Fiataloké a világ, körülnéznek benne egy kicsit. Hátha akad még valamerre legelnivaló. Bizony nem akad már. Nagy dongással repülnek ki, fázósan, hallgatagon szállingóznak vissza.
– Csúnya világ van már, bátya – mondják az ajtónálló trombitásnak. – Csúnya világ, nincsen virág. Híre sincs az illatos kakukkfűnek, kiszántották a tisztes füvet, az édes somkórónak is csak a kóróját zörgeti a szél.
– Hát a pitypang? Aranylik-e még tőle a mező?
– Mióta a dér megcsípte, keserű a méze, mint az üröm.
– No, akkor én is más nótát fúvok – döngicséli a trombitás méhecske, – csak igyekezzetek befelé, gyerekek.
Még egyszer megcsillantja a szárnyát a bágyadt napsugárban, megkapaszkodik az ajtófélfában, és rákezdi keservesen a takarodót:
Aki méh, befelé!
Szerszámokat vedd elé!
Vackolunk, vackolunk,
télnek ajtót nem hagyunk!
Nagy zenebona támad erre a kasban. Megindul a vizsgálat: rendben van-e télire az ország? Épek-e a hálókamrák, tele vannak-e az éléstárak, a mézes csűrök? Ha valahol repedés van, dologra hamar, kőművesek, pallérok, ácsok, takácsok! Minden lyukat befoldanak, minden zugot kipárnáznak, aztán szép sorjában lepihennek egymás mellé, s csendesen álomba zümmögik magukat.
Hát a trombitás méhecske? Ő utolsónak marad. Még egyszer kiáll a kapuba, de most már befelé fordítja a trombitáját, s úgy dúdolja el rajta a méhek altatóját:
Tra-ra, tra-ra! Méhek hada!
Jó idebenn jó melegen
szenderegni szép csendesen.
A kürtös is álmos nagyon,
a nótát már el is hagyom.
Ha a tavasz új napja süt,
s mézes virág ring mindenütt:
halljátok majd keltő szavát –
szép álmokat, jó éjszakát!
Azzal ő is lefekszik a többi mellé.
A méhek a vonaton
Büszke Kocsi Miklós meséje
Egyszer volt, hol nem volt egy közös gazdaság. Abban a gazdaságban volt többek között egy olyan ember is, akinek voltak idegen falubeli rokonai, s azok eljöttek látogatóba hozzá.
Azok, hogy ne jöjjenek üres kézzel, hát hoztak neki két nyolcliteres uborkásüvegben mézet. Nagyon jól fogyott akkor az a méz, csak térültek-fordultak, vették elő a jó puha kenyeret, s vágták, mártották és ették.
Közben, amint ott eddegéltek, arról beszélgettek, hogy micsoda érdekes dolog a méhészet, hogy milyen kevés gond van a méhekkel, s a gazdaságnak micsoda nagy hasznot hajtanak.
Alig várta a mi emberünk, hogy legyen a közös gazdaságban gyűlés, és ő indítványozza, hogy a gazdaság vegyen méheket, és gazdálkodjanak azzal is.
Hát meg is lett a gyűlés, s az ember elő is hozta az indítványát, s olyan jól találta elmondani, hogy a vezetők meg is fogadták a szavát. Megkérdezték nyomban, még ott a gyűlésen, hogy van-e olyan ember a tagok közül, aki a méhekkel tudjon bíbelődni.
Akkor felállott egy ember s azt mondta, hogy ő gyerekkorától fogva a méhekkel gazdálkodott, ért is jól hozzájuk. Ha szükséges, be is tudja szerezni őket. Tudja, hogy honnan kell venni a méheket, csak adjanak neki pénzt, ő elmegy, meg is veszi, haza is hozza, s gondjukat is viseli, ameddig él.
Nagy volt az öröm a közös gazdaságban. Kiszámolták, hogy mennyi pénz kell, s az embernek oda is adták, s az ember elment, hogy megvásárolja a méheket.
Messze kellett menjen, vonattal ment, s szerencsésen meg is vásárolt annyi kaptár méhet, amennyit be tudott pakolni egy vasúti kocsiba. Kifizette, kihordatta a kaptárokat az állomásra, berakatta őket a vonatba, s akkor behúzatta az egész kocsit tiszta pirosba, s magának is csináltatott egy egész rend ruhát, még a sapkáját is tiszta pirosból.
Akkor megismertette magát a méhekkel, s kezdett velük beszélgetni, ki-kinyitotta az ajtót, a méhek jöttek-mentek, jól érezték magukat.
Mikor eljöttek úgy feleútig, hát egyszer csak a vonatot egy negyedik vágányra félrevitték, s a mozdony elment, otthagyta a vonatot. Ezt látta a méhész. Bement az állomásfőnökségre, s megkérdezte a főnöktől:
– Miért ment el a mozdony?
– Mert – azt mondja a főnök – olyan parancsot kapott.
– Hát meddig lesz itt a vonat ezen az állomáson?
– Hát én azt honnan tudjam?
– Velem ne tessék olyan félvállról beszélni, mert én egy vagon méhet viszek, s ha tudom hogy itt lesz ma egész nap a vonat, akkor kieresztem a méheimet, hogy levegőzzenek s egyenek.
– Itt lesz az még három nap múlva is!
Erre a beszédre kiment a méhész, s ügyesen kinyitotta a kaptárajtókat.
– Na, gyerekek, kifele, kifele, levegőzni! Keressetek élelmet magatoknak! S este naphaladat előtt egy darab idővel jöjjetek ide vissza!
A méhek zim-zum, zim-zum, zim-zum, szépen kifolytak a kaptárakból mind, s elmentek ki a mezőkre. Alig mentek el a méhek, egyszer csak kapja a főnök a parancsot, hogy küldje a vonatot. Látja a méhész a vonat tetejéről, hogy jön a mozdony, összeakasztják a kocsikkal, s várják, hogy a főnök adjon jelt az indulásra. Odaszalad a méhész, s felpanaszolja:
– Hát ez meg mi?! Hiszen nem ezt mondta az előbb!
– Parancsot kaptam, hogy indítsam a vonatot.
– De hisz azt nem lehet, az én méheim még kint vannak a mezőn!
– Mi közöm van nekem a maga méheihez – feleli amaz -, én állomásfőnök vagyok, nem méhész!
– De hát nem lehet itt hagyni a méheket, az egy egész vagyon – mondja a méhész!
– Nekem ahhoz semmi közöm!
– Hát ha már el kell küldje a vonatot, legalább a méhek kocsiját hagyja itt ezen az állomáson, s holnap egy másik vonathoz odacsatolják.
– Nem lehet, kérem – mondja a főnök. Azzal jelt adott az indulásra, s elment a vonat, vitte a méhek kocsiját is. Ment vele a méhész is piros ruhában.
A méhek közben megjárták magukat, gyűjtöttek egy kicsi mézet, nyalakodtak ott a mezőn, s akkor egy csoport visszajött az állomásra, hogy megnézze, nincs-e valami baj a vonattal, az ő kaptárjaikkal. Hát látják, hogy a vonat nincs ott!
Visszamentek a mezőre, s jelentették a többi méhnek is hogy baj van, a kocsijuk eltűnt. Akkor jött a többi méh is a mezőről, mind, amennyi volt. Mikor odaérkeztek az állomásra, lefele repültek, felfele repültek, de a vörös kocsit sehol sem látták.
A váróteremnél ott állt egy csomó ember, várták a személyvonatot, hogy elutazzanak vele. Hát a méhek azt gondolták, hogy azok az emberek lopták el a kocsit. Megrohanták őket, csípték-marták, ahol érték. Segítségért kiáltottak az emberek.
Meghallja a főnök a nagy kiáltozást, kifut az irodájából, akkor reá is egy csoport méh, kezdték szúrni. Ő is elkezdett segítségért kiáltozni. Meghallja a felesége fenn az emeleten, kinyitja az ablakot, hogy lássa mi történik. Verik a férjét, vagy mi van vele? Mikor kinyitotta az ablakot, akkor a méhek mind reá. Visított az asszony is ahogy a torkán kifért. A főnök meghallotta, felszaladt a lépcsőn, hogy lássa, mi van a feleségével, miért sikoltozik az ott fent.
Hát látja, hogy a szoba is tele van méhekkel. Be kellett bújjanak a pokróc alá, úgy mentődtek meg valahogy, de feldagadt mind a kettőnek az arca, keze úgy összemardosták őket a méhek.
Azok a szegény emberek, akik a vonatra vártak az állomáson, elfutottak haza a faluba. A méhek utánuk. Amikor az emberek meghallották a nagy kiáltozást, kifutottak az utcára, hogy lássák mi történt. Hát ahogy kifutottak azokra is rászálltak a méhek, azok is kezdtek segítségért kiáltozni. Felfutottak a toronyba, s félreverték a harangokat.
– Segítség, vége az egész falunak!
Nagy sokára észbe kapott a főnök, s utánatelefonált a piros kocsinak, hogy azonnal küldjék vissza. Utánaakasztották egy személyvonat után, s gyorsan visszahozták. S akkor a piros ember, a méhész fölállott a kocsi tetejére, s elkezdett fütyörészni, szólongatta a méheket:
– Gyertek, gyertek, gyerekek, itt van a kocsitok, itt van a kaptárotok!
A méhek, mikor meghallották a gazdájuk hangját, odagyülekeztek, odamentek, megnyugodtak, mert beszélgetett velük a méhész. Ügyesen belementek a kaptáraikba, már akik még életben voltak, mert belőlük is sok odapusztult a nagy háborúban.
Mikor mind benn voltak a kaptárakban, akkor a méhész bezárta a kaptárajtókat, s bement az állomásfőnökhöz. Hát nem ismert a főnökre, akkora volt az arca, mint a kétkilós kenyér, neki is meg a feleségének is. Azt mondja a méhész:
– Megérdemelte, ami történt, s még ennél rosszabbul is járhatott volna! Ugye, hogy kértem szépen, hagyja itt a méhek kocsiját, de maga nagy büszkén csak foghegyről beszélt velem. Hát nem tudja, hogy ilyen nagy vagyonra hogy kell vigyázni?
Odakerekedett a dolog, hogy a végén a főnök kért bocsánatot a méhésztől. Elbúcsúztak egymástól, s hazament a méhekkel. Mikor hazaérkezett, otthon elmondta nagy kacagva, hogy ebben és ebben a faluban a főnök hogy megjárta a méhekkel. Kacagtak mind, s akkor a méhész a kaptárakat leszedte, rendet csinált, s kieresztette a méheket a mezőre.
Kezdett velük gazdálkodni. Annyi hasznot hajtottak a méhek annak a közös gazdaságnak, mint az összes többi állat együttvéve. S aztán éldegéltek lassan, s máig is élnek, ha meg nem haltak.
Nyári meséket és hozzá tartozó bábokat a Játéktárban is találsz!
Már havi előfizetéssel is!
Bakó Ágnes: Milyenek hát a méhek?…
A kislány a házban, a kutya a kutyaházban, a kismackó az erdőben élt; a virágok pedig szanaszét, és szerte a kertben, árokparton, mindenütt, ahová a szél egyetlen virágmagot is elpottyantott valaha.
És éltek a méhek is: a kertben, az árokparton, az erdőben, szóval mindenütt, ahol csak virágra leltek.
A seprű az nem élt. Ő csak álldogált a ház falának támasztva. Mert mit is tehetne mást egy seprű?! És minden ment rendben a maga útján. Békében élt a kislány, a kutya, a kismackó és a virágok; és mindenkinek megvolt a véleménye a méhekről, ha nem beszélt is róla.
Egyedül a seprű nem vett tudomást róluk. Hogyan is lehetne véleménye egy seprűnek, ha nem él, és nincsen egyetlen gondolata sem?!
Mert a kislány ezt gondolta: „Ó, de aranyosak a méhek! Milyen kedvesen döngicsélnek!”
A kutya meg ezt: „Lehetetlen népség ezek a méhek! Dünnyögnek, döngicsélnek és bár kedveskednek a virágoknak, szerintem kétszínűek.”
A kismackó viszont így vélekedett: „A méhek szorgalmas állatok. És szerencsére nagyon értik a dolgukat ezzel a mézkészítéssel! A méz pedig az, amit a világon a legeslegjobban szeretek.”
És a virágok ezt gondolták: „A méhek szeretnek bennünket, ezért mi is szeretjük őket. A világ legszebb szavait mondják nekünk, bár néha kissé tolakodóak, az igaz!”
A seprű nem gondolt semmit. Mert nem volt mivel gondolkoznia! De nem is a seprű a lényeges most, hanem az, ami történt. A seprű persze nem ok nélkül került bele a mesébe; ő majd akkor lesz érdekes, amikor Gyalogosi megmarkolja. Addig csak álldogáljon a ház falnak támasztva, mert Gyalogosi még nem ért idáig. Valahol messze bandukol országúton, árokparton. Így tehát a seprű nem fontos. Csak az, ami történt. Mert mindig történik valami, s leginkább akkor, amikor senki sem várja.
Most az, hogy egy nagyon is békésnek tűnő reggelen a kislány virágot akart szedni. Le is tépett már egy harangvirágot, és szeretett volna letépni egy kankalint is, ám alig hajolt a kankalin fölé, felsikoltott.
-Miért sikoltozol? – rohant hozzá a kutya. – És miért rázogatod a kezedet?
-Fáj! – sírta a kislány.
-És mitől? – faggatta őt a kutya.
-Megcsípte egy méh!
-Megcsípte?! – A kutya megdöbbent. – Miért? Bántottad talán?
-Nem én! Ó, ó! Csalódtam a méhekben! – A kislány ezt nagyon biztosan mondta, és a kutya hitte is, amit mondott.
-Gondoltam, hogy egyszer valami hasonló történik – morogta. – Már régóta nem tetszenek nekem a méhek. Azt gyanítom, kétszínűek.
-De miért kétszínűek? – kérdezte a kislány, és még mindig sírt.
-Mert a virágoknak hízelegnek, téged pedig bántottak.
-Akkor a méhek gonoszak – mondta a kislány. Ezen egy kicsit elvitatkoztak.
A seprű nem szólt bele a vitába. Csak állt, álldogált a ház falnak támasztva. Közönyösen. De ugyan mi mást lehetne várni egy seprűtől?!
-Gyere! – mondta a kutya – Kérdezzük meg a patakot!
A kislány abbahagyta a sírást. Szaladt a patakhoz.
-Jó reggelt, patak! – köszönt rá a kislány. – Állj meg egy percre! Mondd meg nekünk, hogy milyenek a méhek!
A patak egy percre megállt. Háta csillogott, ragyogott a reggeli fényben. Nevetett.
-Honnan tudnám én azt? – kérdezett vissza, azzal vállat vont és csobbant egyet.
-Az nem úgy van! – rázta a fejét a kutya. – A kislány csalódott a méhekben. Szerette őket, mégis megcsípték. Azóta azt mondja: gon doszak, én meg azt, hogy kétszínűek. Mert mindenkinek megvan a véleménye a méhekről.
-Nekem nincs – kacagott a patak. – A méhek nekem semmilyenek.
-Miért? – kérdezte a kislány.
-Mert semmi dolgom velük.
A patak sajnálta, hogy nem segíthetett rajtuk, mert minden patak jószívű. Ez is az volt. Tűnődött egy ideig, mivel deríthetné jobb kedvre őket. Sietve feléjük tolt egy locsogó hullámot.
-Tessék! Egy kis hűsítő! Szívesen adom. Meglátjátok, nevetni fogtok tüstént. Eddig még mindenki nevetett, akit megkínáltam.
A kislány és a kutya a patak fölé hajolt. A víz kristálytiszta volt és hűs, és amíg ittak, nagyokat nevettek, mert az orrukba ment a víz. Tudta-e a patak, miért nevetnek? Nem tudom. Locsogva, csobogva, vidáman továbbfutott.
-A patak azt mondta, semmilyenek a méhek… – mondta a kislány, amikor abbahagyta a nevetést.
-Én most is azt mondom, kétszínűek – állította a kutya.
-Talán kérdezzük meg a kismackót? Ő az, akinek sűrűn akad dolga a méhekkel. Neki biztosan van véleménye róluk.
Elbaktattak az erdőbe.
-Jó reggelt, kismackó! – mondták. – Mit gondolsz? Milyenek a méhek?
A kismackó nagyot nézett.
-Eddig úgy véltem, hasznosak és szorgosak. Miért kérditek?
-Mert a kislány csalódott bennük – felelte a kutya. – Eddig azt gondolta, kedvesek, de ma megcsípték, pedig nem bántotta őket.
-Én most azt mondom: gonoszak! – kiáltotta a kislány.
-Én meg azt, hogy kétszínűek – szögezte le a kutya.
-Hm. – A kismackó gondterheltnek látszott. – Ez komoly dolog. – És…csak úgy minden ok nélkül megcsíptek?
-Csak úgy.
-Akkor várjatok! Laknak itt a közelben, egy fa odvában méhek. Ezek után közelebbről is megnézem őket. Ilyen fontos kérdésben nem szabad hebehurgyán dönteni.
Ezt a kislány és a kutya is elismerte. A kismackó eltrappolt. Egészen a fa odváig. A kislány és a kutya türelmesen várt rá az erdőszélen. Nagyon sokáig vártak. Végre megjelent kismackó. Lassan jött, cammogva, és lógatta a fejét.
-Én is csalódtam a méhekben! – sóhajtotta. – Nagyot csalódtam!
-Miért? – kérdezte a kislány és a kutya.
-Mert bántottak – mondta fájdalmasan a kismackó. – Most már azt is tudom, milyenek.
-Milyenek hát? – kérdezte a kislány és a kutya.
-Önzőek! – Ezt a kismackó nagyon biztosan mondta. A kislány és a kutya hitt is neki. A baj csak az volt, hogy nekik más volt a véleményük.
-Szerinted milyen az, aki önző? – kérdezte a kutya, mert a kutya mindig mindent szeretett volna tudni.
-Olyan, aki nem szívesen ad másnak abból, ami az övé – mondta a kismackó, és nagy, bánatos szemmel elnézett a bokrok fölött. – Hajszálra olyan, mint amilyenek a méhek!
-De hát végül is milyenek akkor a méhek?! – fakadt kis a kislány, mert ő meg ezt szerette volna tudni nagyon.
-Kérdezzük meg a virágokat! – ajánlotta a kutya. – Mindig őket döngicsélik körül. Ők ismerik talán legjobban őket.
Azzal elmentek a virágokhoz. A virágok nevettek és ezt mondták:
-A méhek szeretnek bennünket. Mi is szeretjük őket.
A harangvirág ezt kiáltotta:
-A legszebbnek mondtak engem!
És a margaréta felcsattant:
-Az lehetetlen! Nekem mondták, hogy világszép vagyok.
Ezen kis híján összekaptak; ám a kerti rózsa közbenevetett.
-A legszebb virág én vagyok. És ezt nem a méhektől tudom. Egy piaci árus mondta nekem: te vagy a virágok királynője! És ha már a méhekről van szó, megmondom nyíltan, én biz tolakodóknak tartom őket.
Az orgona azt állította: mohóak. A liliom azt, hogy: hízelegnek. És egy kék tollú madár, aki csak úgy váratlanul közibük röppent, azt, hogy:
-Ropogósak! És jóízűek!
Ezen egy pillanatig mindenki elgondolkodott. Aztán tréfára vették az egészet. A kék tollú madár, ahogy jött, váratlanul és kacagva elröpült. S akkor a margaréta felsírt.
-Csalódtam a méhekben… – sírta. – A méhek hazugok! Egyszerre hárman nem lehetünk a legszebbek a világon…
-A rózsa szebb, mint én – mondta halkan a harangvirág, de azért nem volt szomorú. Éppen csak elismerte, hogy így van. Igaz is! A piaci árus még soha nem mondta neki azt, hogy ő a virágok királynője.
-Akkor hát – szögezte le a kutya, – nekem volt igazam. Kétszínűek. Mert aki hízeleg, az kétszínű. Aki kétszínű, az önző, és aki önző, az gonosz is. A többi ebből következik.
Ezt kicsit nehezen értették meg – a kutya mindig kicsit nyakatekerten fejezte ki magát. Nagy csönd lett egyszeriben. Mert nagy gondban voltak igazán: a kislány, a kismackó és a virágok. Csak a seprű állt közönyösen a ház falának támasztva. De mi mást is lehetne várni egy seprűtől?
És akkor a kanyarban feltűnt Gyalogosi. Torkaszakadtából azt énekelte, hogy: „Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára” – és még csak nem is volt bánatos, hogy ő maga eközben gyalogszerrel poroszkál az árok mentén.
Ugye, milyen furcsa dolgok történnek néhanapján? Most például ezzel a Gyalogosival is! Bár az is lehet, hogy ő nem Kanizsának tartott. Egyelőre csak azt látták, hogy feltűnik a kanyarban. És még csak tarisznyát sem viselt a vállán! Hogy némelyik vándor hogyan közlekedik! Gyalogosi, teszem azt mezítláb és tarisznya nélkül. Nem volt nála más, mint egy szájharmonika. Abba időnként belefújt. Olyan szépen cifrázta, hogy a virágok egyszerre sóhajtottak fel a gyönyörűségtől.
-Jó napot, Gyalogosi! – köszönt rá a kislány, amikor Gyalogosi a házhoz ért, mivel addigra éppen dél lett. – A legjobbkor jöttél!
-Én mindig a legjobbkor jövök – mondta Gyalogosi, de nem pökhendin. Nevetett, majd belefújt a szájharmonikába.
-Nagy bajban vagyunk – mondta a kutya. – Reggel óta azon tanakodunk, hogy milyenek a méhek.
-És miért kell ezen tanakodni? – kérdezte Gyalogosi, mert ő mindig olyanokat kérdezett, amire nem is igen lehet válaszolni. Nem is válaszolt senki. Való igaz! Miért is tanakodtak ezen mostanáig? A kutya szólalt meg elsőnek.
-A kislány csalódott a méhekben – morogta. – Azt gondolta, kedvesek, de megcsípték. Minden ok nélkül!
-És most szomorú? – kérdezte Gyalogosi.
-Az. Az bizony – mondták egyszerre mind.
-Akkor kötök a fejére egy csudaszép virágkoszorút – nevetett Gyalogosi; mert ő mindig tudta, ki minek örülne éppen. Most is. És hozzátette: – Az majd megvigasztalja.
-Helyes! – kiáltották a virágok és odaugráltak Gyalogosi kezébe. Elsőnek a margaréta.
-Én nagyon szeretném megvigasztalni a kislányt – mondta. Ezután Gyalogosi koszorúba fonta őket. A virágok közben egyre-másra faggatóztak:
-Mondd, Gyalogosi! Szerinted milyenek a méhek?
-A kislánynak gonoszak. – mondta Gyalogosi.
-A kismackó is csalódott ám bennük! – mordult fel a kutya. – Nem adtak neki mézet és bántották.
-Akkor a kismackó önzőnek tartja őket.
-És csalódtak a virágok is. Mindenkinek egyformán hízelegtek. Egyedül a patak nem csalódott. Ő azt mondta, a méhek semmilyenek.
-Akkor hát a virágok szerint kétszínűek a méhek, a pataknak meg semmilyenek. – szögezte le Gyalogosi, azzal belefújt a szájharmonikába. Amikor abbahagyta a muzsikálást, a kislány fejére tette a koszorút és ezt kérdezte: – Ugye, jobb? Megvigasztalódtál? Elfelejtetted, hogy bántottak?
-El – mondta a kislány. – Már nem is fáj. De azért mégis nagyon szeretném tudni, hogy milyenek a méhek!
Gyalogosi eltűnődött: a kislánynak gonoszak, a kutyának kétszínűek, a pataknak semmilyenek, a kismackónak önzők, a virágoknak hazugok… Hm! Hm!
-És mit szól mindehhez a seprű?
-A seprű nem él – mondta a kislány. – Mit szólna akkor? Ő csak álldogál a ház falának támasztva.
-Igen ám! – emelte fel ujját Gyalogosi. – Csakhogy ez most egy mese! És nem ok nélkül került bele a seprű. Meg fog szólalni, ha itt az ideje, ezt biztosra veszem.
A többiek is biztosra vették, mert Gyalogosi még soha, de soha nem csapott be senkit. És kíváncsian nézték a seprűt: a kislány, a kiskutya, a kismackó és a virágok, az meg csak álldogált egykedvűen. De hiszen mi mást lehetne várni egy seprűtől? Akkor jelentek meg a méhek.
Zöngve-döngicsélve közeledtek az erdő felől. Egész kis felhő kerekedett belőlük. Keringeni kezdtek a kislány virágkoszorús feje körül.
-Juuuj! – visított a kislány és csapkodni kezdett. – Juuuj! Menjetek innen! Gonoszak vagytok!
Gyalogosi fél kézzel szájába nyomta a szájharmonikát, s megfújta. A másikkal meg marokra fogta a seprűt.
-No, seprű! – nevetett. – Itt a mese vége! Tedd, amit tenned kell!
A kislányból egyszeriben elszállt a félsz. Ámulva nézte a seprűt, mert az egyszeriben a feje fölé lendült és megszólalt. Így:
-Srrr! Ssssssr! A kaptárba! A kaptárba! Ott a helyetek! Ssssr! Ssssr! Aki kedvesnek tart benneteket, abba belecsíptek? Aki kér tőletek, annak nem adtok? Ssssr! Sssss! El innen! El!
A méhek felháborodva zöngtek-dongtak, de félreröppentek az útjából. A seprű surrogva követte őket.
-Ssssr! Ssssr! Akitől féltek, ahhoz kétszínűek vagytok? Akitől akartok valamit, annak hízelegtek? Akitől semmit sem akartok, annak semmilyenek vagytok? Ssssr! Mondhatom, olyanok vagytok, mint egynémely ember.
És méhek hanyatt-homlok eltűntek a kaptár ajtajában. Gyalogosi azt mondta, szégyenükben bújtak el és megszelídültek. Akkor a kislány csudálkozva a seprűre nézett és megkérdezte:
-Te tudtad, hogy ilyenek a méhek?
-Reggel óta. Bizony – mondta a seprű, mert ha csuda folytán megszólalhatott is, eléggé szűkszavú volt.
-És miért nem mondtad? – kérdezte a kislány, a kutya, a kismackó és a virágok.
-Gyalogosit vártam. – felelte kurtán a seprű, azzal elhallgatott. Szép lassan nekidűlt újból a ház falának, s állt, álldogált. Közönyösen. De mi mást tehetne a mese végén egy seprű?
Mert Gyalogosi búcsút intett. Belefújt a szájharmonikába, s baktatni kezdett az árok mentén. Most meg torkaszakadtából énekelte, hogy: „Elmentem én a vásárba fél pénzzel…”
A kislány, a kutya, a kismackó és a virágok addig integettek utána, míg csak el nem tűnt a kanyarodóban.
Gárdonyi Géza: Gólyák, méhek, kislibák
részlet
A kertemben két fa áll dús virágruhában: az őszibarackfám halvány rózsaszínben, a kajszibarackfám meg pompás fehérben, mint valami hercegi menyasszony.
A többi fa is mind rügyezik, bimbódzik. A földből erő és élet hajt fölfelé. Gyönge kis sápadtzöld levelek bújnak ki a rög alól és szétterjesztik a napon remegő vállukat. Élni és lélegzeni óhajt minden. Mert a fa is lélegzik és érzés van benne. A virágzó szép barackfáim is lélegzenek, éreznek, sóhajtanak, remegnek; mintha tudnák, hogy a pompájuk szép és hogy a nap őket nézi.
Mily kedves a napfény! Mily gyönyörű az élet!
A virágokat méhek döngicsélik körül. Ringatódznak a levegőben virág alatt, virág felett. Bele-beleszállnak a virág mélyébe. Egy-két pillanatra elnémulva fürödnek a finom, sárga virágporban, aztán édes zengéssel emelkednek újra ki, szállanak új bokrétára.
Ezek Varga Ádámnak a méhei.
Varga Ádám tudós és jeles ember, mert csizmadia. A méheket is ő fogta, és megbabonázta úgy, hogy tőle már máshoz nem mennek. Március első szerdáján föltette a nagy kerek okuláréját, és kiment a méhesbe. Valami vörös posztót terített a kas elé. S kinyitotta a kis kasajtót.
– Atya, Fiú, Szentlélek nevében induljatok, rakodjatok, minden mézet behordjatok!
És a kis méhek Varga Ádámnak a szavára elő is bújtak a lyukon. Megdörzsölték álmos kis szemüket. Tántorogtak. Jóízűen nyújtózkodtak. Aztán zim-zum, fölrepültek a vörös posztóról, körülmuzsikálták egynehányszor a kast és megindultak egyenkint, hármankint, tizenkint, szét a virágos világba, az ezüstös fűzbárkák közé, patakpartra, rétországba, erdők végtelenségébe. Valahányszor hazatértek, mindig megújságolták az őröknek meg a királynénak, hogy az ibolya késik az idén, de a kökény meg a fűz több mézport ád, mint máskor. És bizonyára megújságolták az én barackfáimat is.
Szeretem a méhek muzsikáját. Óh a kis együgyű munkások milyen jó kedvvel és mennyi buzgalommal szedik a mézet!
Kinek szedik? Maguknak. Ki eszi meg? Varga Ádám csizmadia meg a teremtés többi koronája.
Mennyi igyekvés van ezekben a kis szárnyas bogarakban! Mennyi gond az nekik, hogy merre, hol keressék a frissen nyílt virágot? Milyen sietéssel ereszkednek egy-egy most nyílott, mézzel telt virágcsoportra, és cipelik haza mély, lassú repüléssel az édes kis terhüket, egy-egy századrésznyi picinyét egy csepp méznek. Talán az egész napi munkája sem több egynek-egynek egy csöppenet méznél, s napszállat után a kasnak minden népe elfáradtan hajlik pihenő alvásra.
De szeretem a munkájukat nézni és a muzsikájukat hallgatni! Ahogy körüllengik az én virágzó fáimat, azt gondolom, templomban vagyok: a két fa két menyasszony, s a méhek Istennek apró muzsikusai. Fölülről lemosolyog a nap nyájas világa, és a méla csöndben ezernyi fűszál hallgatja velem a méheknek hullámzó méla szent zenéjét.
Mester Györgyi: A kíváncsi cserebogár
A kis cserebogár sokadik körét rótta a zöldellő rét felett.
A pár nap alatt, amióta szárnyat bontott, sok mindent látott táncos röptében, de amikor egy apró tócsában a saját tükörképét is megpillantotta, rájött, igencsak jellegtelen a külseje. Talán azért is van egyedül, és nem csatlakozott hozzá, nem barátkozik vele senki.
Vajon a semleges, világosbarna szárnyfedő az oka mindennek? Senki észre sem veszi, azért olyan magányos? Kíváncsi lett, hogyan él a többi bogár, akiknek látványosabb, érdekesebb a megjelenése.
Elsőnek egy piros hátú, hétpettyes katicabogár útját követte le, óvatosan, a levegőben utána röpülve. A katica igazán mutatós darab volt. A színe feltűnő, tüzesen piros, a pöttyei pedig csak még izgalmasabbá tették a ruházatát.
A kerekded bogárka megült egy harsányan zöldellő bokron, és hamarosan csemegézni kezdett a levél hátoldalán hemzsegő apró tetvekből.
Teltek a percek, amikor hirtelen, szinte a semmiből, egy másik katica tűnt elő. Sárga volt a háta, és őt is apró pettyek díszítették, de nem is ez volt a baj. Nem divatbemutatót akartak rendezni, sem vetélkedni egymással, kinek szebb a ruhája, hanem ….a sárga harlekin katica megtámadta, majd falatozni kezdett rokonából, a piros pettyesből.
A cserebogár azonnal szárnyra kapott, mert látni sem akarta a szörnyűség folytatását.
Hát hiába olyan feltűnő, és szép a pirospöttyös katica, nem előnye származik a külsejéből, hanem támadásnak teszi ki magát? Talán nem is olyan jó katicabogárnak lenni ….szűrte le a tanulságot a történtekből a cserebogár.
Folytatta hát repülőkörútját a mi kíváncsi kis cserebogarunk. Most egy méhecske akadt a látókörébe. Őt is rögtön elkezdte irigyelni, mivel az apró pihés rovar ruháját sárga csík díszítette. Ez is milyen mutatós egy darab – gondolta. Biztosan jobban boldogul ő is az életben, mint én, a jelentéktelen külsőmmel.
Követte a méhecskét. Nagyon sokat repültek, mivel hol az egyik virágra szállt le a kis méh, hol a másikon ült meg egy darab ideig. És folyton csak szorgoskodott, lábával besöpörte puttonyába a virágport. Csak dolgozott, és dolgozott, meg nem állt egy pillanatra sem.
Egy idő után a cserebogár megelégelte, hogy folyton azt kell látnia, a méhecske nem pihen, szünet nélkül végzi a munkáját.
Cserebogarunk úgy gondolta, mit ér a szépség, ha semmi haszna nincs belőle a méhnek, hiszen a ruhája csak „munkaruha”. Nem gyönyörködik benne senki, egyfolytában lót-fut, röpül, mást sem csinál, csak hajtja magát, dolgozik.
Na, ezen sincs mit irigyelnem – mondta magában a cserebogár.
A kíváncsisága azonban tovább hajtotta. Annyira elgondolkodott, hogy túlröpült a réten, ahol azelőtt még sohasem járt.
Váratlanul egy veteményesben találta magát. A kertben zöldségeket termelt a gazda, de a zöldfélék mellett egy kis kukoricát és krumplit is ültetett a földje végébe.
Kíváncsi cserebogarunk ott pillantotta meg a hozzá hasonló méretű, de sokkal-sokkal pompásabb, érdekesebb ruhájú rovartársát, a krumplibogarat. Hogy ez milyen jól néz ki ebben a sikkes, hosszában csíkozott öltözetben! – gondolta. És még karcsúsítja is a sok csík – irigykedett tovább.
Ekkor váratlanul egy nagy, két lábon járó élőlény jelent meg a kertben. Valami masina volt a kezében, amiből a zöld krumplilevelekre szúrós szagú port fújt.
Cserebogarunk szinte maga is elalélt a furcsa szagtól, igyekezett is távolabbra repülni, amikor azt kellett látnia, hogy a ragyogó ruhájú krumplibogarak mind a földre potyognak, és láthatóan nem élik tovább az életüket, hiába a szép ruha, ott pusztulnak el a krumplitövek mellett.
Hát, azt hiszem, én már mindent láttam. Nem is nézelődöm tovább. A kíváncsiságom kielégült, és leszűrtem a tanulságot is.
Hiába szép valaki, ha a szépsége céltalan, a feltűnőség ráirányítja az ellenségei figyelmét, és veszélyezteti az életét.
Inkább maradok jellegtelen, barna, kis bogár, aki nem áll útjában senkinek – gondolta a kíváncsi cserebogár, és vidáman tovább rótta a köröket a virágzó, tavaszi rét felett.
Olvass még több mesét a természetről
„Évszakok meséi” c. könyvben!
Fedezzétek fel együtt a természet kincseit 5 érdekes játékon keresztül!
A kipróbált ötletekért ajándék is jár!
