Barion Pixel

 

Levente Péter: A kalózok kincse

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer három kalóz: Jobbszem, Balkéz és Félláb. Egy feketevitorlás kalózhajón éltek, és békésen fosztogatták az óceán többi hajóját. Így teltek az évek, míg egy este Jobbszem megszólalt:

– Kedves testvéreim, Balkéz és Félláb! Eleget fosztogattunk már.

– Eleget fosztogattunk! Eleget! – helyeselt a másik kettő.

– Kezdjünk új életet! – folytatta Jobbszem. – Keressük meg a Kopaszkalóz-szigetet, ássuk ki a titkos kincset, aztán telepedjünk le, és éljünk úgy, mint a rendes emberek.

– Jól van! – mondta a másik kettő.

Mikor ezt így megbeszélték, bevonták a fekete vitorlát, és fölhúzták a fehéret. Megfordították a hajót, s elindultak nyugat felé, hogy megkeressék a Kopaszkalóz-szigetet.

Hetvenhét nap hajóztak, hetvenhét hajóval találkoztak. A hetvennyolcadikat megszólították:

– Hahó! Erre van a Kopaszkalóz-sziget?

– Halihó! Erre nincs! – válaszolták a hajóról.

Megfordult erre Jobbszem, Balkéz és Félláb, és tovább vitorláztak dél felé. Hétszázhetvenhét nap hajóztak, hétszázhetvenhét hajóval találkoztak. A hétszázhetvennyolcadikat megszólították:

– Hahó! Erre van a Kopaszkalóz-sziget?

– Halihó! Erre nincs! – válaszolták a hajóról.

Újból megfordult Jobbszem, Balkéz és Félláb, és tovább vitorláztak kelet felé. Hétezer-hétszázhetvenhét napig hajóztak, hétezer-hétszázhetvenhét hajóval találkoztak. A hétezer-hétszázhetvennyolcadikat megszólították:

– Hahó! Erre van a Kopaszkalóz-sziget?

– Halihó! Erre van, erre! Mi is éppen oda tartunk! – válaszolták a hajóról.

– Megálljatok!! – kiáltotta Jobbszem, Balkéz és Félláb. – A Kopaszkalóz-sziget a kalózoké!

– Tudjuk! Azért megyünk oda!

Akkor látta Jobbszem, hogy a hétezer-hétszázhetvennyolcadik hajó vitorláján halálfej és lábszárcsont éktelenkedik.

– Kalózhajó! – mordult Balkéz, és megragadta a mordályát.

– Kalózhajó! – füstölt Félláb, és nagyot koppantott a falábával. Akkor már rájuk is csaptak a kalózok.

– A jobbszárny az enyém! – kiáltotta Jobbszem, és aprította a jobbról zúduló kalózokat, mint a fodros káposztát.

– A balszárny az enyém! – harsogta Balkéz, és püfölte a balról érkező támadókat, mint a tollasvánkost.

– A közepe az enyém! – koppantott a falábával Félláb, és elsütötte a nagyágyút, bele a közepébe.

Vad csata kezdődött. Villogtak a szablyák, suhantak a tőrök, pufogtak a pisztolyok, dörgött az ágyú. Hétszer hét kalózt szerelt le a jobb oldalon Jobbszem, hétszer hetet vert vissza a bal oldalon Balkéz, és hétszer hetet teremtett oda a középen Félláb.

Megzavarodtak a kalózok: csak nem bánik el velük világ csúfjára három hitvány hajóslegény?
Honnan is sejthették volna, hogy az a három hitvány hajóslegény nem más, mint Jobbszem, Balkéz és Félláb, az óceán rémei! Jobban ismerték ők hárman a kalózhuncutságokat, mint a világ összes kalóza együttvéve! Addig-addig, míg a támadók szégyenszemre szedték az irhájukat, s az első széllel elszeleltek.

Jobbszem, Balkéz és Félláb győztesen kötöttek ki a Kopaszkalóz-szigeten. Úgy léptek a lakatlan földre, mint akik hazaérkeztek.
Köröskörül kietlen kopárság fogadta őket. Ásót fogtak, és izgatottan keresni kezdték a titkos kincset.

Estére felásták a sziget egynegyedét. Reggelre felásták a sziget felét. Másnap estére felásták az egész szigetet. Az utolsó sziklakő alatt végre egy pántos vasládát leltek.

– Nyisd ki! – tolta oda Jobbszem Balkéznek.

– Nyisd ki te! – tolta tovább Balkéz Féllábnak.

– Nyisd ki te! – tolta vissza Félláb Jobbszemnek.

Jobbszem a kalózkésével meg egy jókora kővel leverte a hét lakatot a vasládáról. Balkéz felnyitotta a tetejét. Félláb belenézett…

– Mi ez?! – üvöltötte csalódottan. – Hol az arany?! Hol a rubint?! Hol a gyémánt?! – Nagy halom sárgás magot szórt a ládából a földre. A mag szaporán szállt a szélben.

– Hiszen ez búza! Ó jaj! – jajgatott Balkéz.

– Búza! Közönséges búza! – tépte a haját Félláb.

Bánatukban, hogy kincs helyett búzát találtak, szétszórták a magot a Kopaszkalóz-szigeten. Aztán elvackolták magukat, és kimerülten aludtak hét nap, hét éjszaka. Látni sem akarták a világot.

Nyolcadik reggel arra ébredtek, hogy a kietlen Kopaszkalóz-sziget kizöldült. A szétszórt búzamag kihajtott, szárbaszökkent, és zöldellt, mint a zöld smaragd.

– Lehet, hogy mégiscsak kincset találtunk? – csodálkozott Jobbszem.

– Kincset! – rágcsált egy búzalevelet Balkéz.

– Ebből még kenyeret sütünk! – toppantott Félláb.

Még aznap partra vontatták a hajót, házat eszkábáltak belőle, és azóta Jobbszem, Balkéz és Félláb a sziget urai.

A sziget sem kopár többé, mert a három barát minden évben elveti és learatja a titkos kincset, melyet a búzaszemben leltek meg. Aki kalózkenyeret akar enni, keresse meg őket!

 

 

Marék Veronika: A kalóz nagypapa

 

Nagypapa egyedül maradt. Magányosan élt a kertes házban. Tett-vett reggeltől estig – de nem volt senki, aki szólt volna hozzá. Egyre rosszabb lett a kedve. Úgy határozott: eladja a kertes házat, s odaköltözik a lányához, vejéhez, unokájához az új lakótelepre.

Zsolti büszkén újságolta Andrisnak a homokozóban:

– Hozzánk költözik a nagyapám! Anyu és apu már be is rendezte neki a harmadik szobát! És tudod, mi a nagyapám? Kalózkapitány. Csak álruhában jár. De ez titok, ne mondd el senkinek!

Andris irigykedve bámult Zsoltira.

Nagyapa odaköltözött, de a kedve szomorú, borongós maradt. Már nem volt egyedül, de egyre jobban hiányzott a kert, a sok apró tennivaló. Úgy érezte, felesleges itt. Csak az vidította fel, ha délutánonként Zsoltival sétált a kiserdőben. Esténként sokáig mesélt neki. Ő maga talált ki meséket a kalózkapitányról meg a három részeges kalózról.

Andris egy napon észrevette, hogy Zsolti valamit szorongat a markában. – Mutasd meg!

Zsolti lassan szétnyitotta az ujjait. Puhafából faragott hajó volt a kezében, nem nagy, akkora, mint egy őszibarackmag.

– Nagyapa faragta nekem. Képzeld, faragni is tud! Ez a kalózok hajója!

Andris könyörögni kezdett.

– Kérd meg, hogy faragjon nekem is! Kérd meg!

– Jó, jó, majd szólok neki – ígérte meg nagylelkűen Zsolti.

Hazaszaladt, és keresni kezdte nagypapát. Ilyenkor, ebéd után mindig otthon szokott lenni! Hiszen mi mást tehetne? Szunyókál, rádiót hallgat… Most nem volt sehol.

Zsolti töprengeni kezdett. Talán lement a térre! Igazán szép, meleg tavaszi idő van! Leszaladt a térre. Kereste nagypapát a sakkozóknál – nem volt ott. A presszóba is benézett, ott sem találta. Körbeszaladta a kiserdőt – hiába. Beült a homokozóba, és töprengve szórta a homokot egyik tenyeréből a másikba.

Andris szaladt oda hozzá, és orra alá dugta összeszorított markát. – Találd ki, mi van benne!

– Katica.

– Nem.

– Kavics.

– Nem.

– Akkor szabad a gazda!

Andris kinyitotta a markát. A tenyerén parányi hajó feküdt. Épp olyan, mint Zsoltié. Kalózhajó!

– Honnan szedted? – ugrott fel Zsolti.

– Nagyapád faragta nekem.

– Hol van? Éppen őt keresem!

– Ott ül a bokrok között! Gyere!

Zsolti lába a földbe gyökerezett. Ott ült nagyapa, az ő nagyapja egy padon, és annyi, de annyi gyerek vette körül, hogy csak az ősz fejebúbja látszott a gyerekfejek gyűrűjében.

– Mindenfélét farag. Bálnát is, meg sellőt is. És közben mesél a kalózokról!

– Az én kalózaimról! – szorult össze Zsolti szíve.

Sarkon fordult, és hazaszaladt. Apja, anyja aggódva figyelte.

– Mi van ezzel a gyerekkel? Olyan szótlan, sápadt… Csak nem bújkál benne valami betegség?

Vacsora után Zsolti ágyba bújt és a fal felé fordult. Nem nézett föl akkor sem, amikor meghallotta az ismerős köhhentést. Nagyapja jött be, hogy esti mesét mondjon neki a kalózkapitányról meg a három részeges kalózról.

– Zsolti! Alszol?

– Nem – válaszolta Zsolti, és végre sírva fakadt. Úgy zokogott, hogy nagyapa csak nehezen értette meg, mi is a baja.

– Miért… miért faragtál hajót… minden gyereknek… és miért mondtad el… a kalózokat nekik… amikor te… az én nagypapám vagy!

Nagyapa az ágy szélére ült.

– Persze, hogy a tied vagyok! De tudod, ültem a téren, s épp egy delfint farigcsáltam, amikor gyűlni kezdtek körém a gyerekek. Néztek, bámultak szótlanul. Aztán az egyikük megkérdezte, kinek csinálom a delfint. Mondtam, a kalózoknak. Erre megkérdezték, kik azok a kalózok. Elmondtam nekik.

– Az én meséimet! Az én kalózaimat! – szipogta Zsolti.

– Ne irigykedj rájuk! Ezeknek a gyerekeknek sose mesél senki. S amiket elmondtam, azok mind régi mesék. Neked mindig újat mondok. A legeslegújabbat. Mert te vagy az én unokám.

Zsolti szeme fölcsillant a sötétben.

– Jó. Akkor kezdd is el a mait…

Másnap a téren Zsolti büszkén figyelte a nagyapját. Ott ült egy padon, hajót faragott, s közben mesélt. Gyerekek álltak körülötte. Egyszerre huszonöt unokája lett! S az volt a legjobb, hogy a kalóznagypapa arcán nyoma sem volt már a szomorúságnak.

 

Kiss Anna: Hajó

 

Félelmetes hajókémény,

rettenetes hajóduda,

aztán jön a hajó maga,

rajta első Nadragulya.

Ez itt első Nadragulya,

az ottan a hajóduda,

ez itten a hajókémény,

a többi a hajó maga.

 

 

Makaó, a kapitány

 

 Mese forrása: Mézes mesék

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy tarkabarka papagáj. A tollai igazán színesek voltak: pirosak, kékek, zöldek, sárgák és lilák. Úgy hívták, hogy Makaó. Ez a színpompás papagáj nemcsak vidám látvány volt, hanem kitűnő hangutánzó is!

Makaó gazdája egy hajó kapitánya volt. Így hát együtt járták a tengereket és az óceánokat.

Történt egyszer, hogy Makaó ült a vitorlát tartó rúdon és a kellemes napsütésben elbóbiskolt. Még akkor sem ébredt fel, mikor erősödött a szél. Hirtelen jött a vihar. Lecsapott a hajóra. Tombolt a szél. Felkorbácsolódtak a hullámok. A koromfekete égen fehér villámok cikáztak. Majd olyan sűrűn kezdett esni az eső, hogy alig lehetett látni tőle. Erre már felébredt Makaó. Erősen kapaszkodott a lábaival, hogy el ne fújja a vihar szele.

A sokat tapasztalt kapitány utasításokat osztogatott:

– Mindenki a fedélzetre! Igyekezzetek, fiaim!

– Mozgó tárgyakat rögzíteni!

– A kormányhoz álljon a legügyesebb kormányos!

Folytatta volna a parancsolást, ám hirtelen egy hatalmas hullám meglökte a hajót és elcsavarodott a vitorla, ami úgy fejbe vágta a kapitányt, hogy elájult és beesett a hajó gyomrába.

Mindenki mentette a hajót és igyekezett végrehajtani a kapitány utasításait, így nem vették észre, hogy mi történt. Hanem egyszer csak eluralkodott a káosz. Nem kaptak új parancsokat a legények, így nem tudták, hogy mit csináljanak. Ekkor meghallották a kapitány határozott hangját:

– Vitorlákat bevonni!

Máris siettek végrehajtani a parancsot.

– A fedélzetről a vizet kimeríteni! Gyorsan, gyorsan, fiaim!

Minden matróz sietett elvégezni a munkát.

– Tíz fokkal északra kormányozni!

Amint tíz fokkal északra fordult a hajó egy óriási hullámot hasított ketté. Bizony, ha oldalba kapja a hajót, felborultak volna.

– Tíz fokkal délre fordulni!

Ismét jó döntés volt, mert most onnan jött egy hegynyi hullám.

– Balra fordulat!

– Jobbra fordulat!

– Bátran tartsd az irányt! Csak ügyesen, fiaim!

Így jöttek az újabbnál újabb vezényszavak és a tengerészek sorra engedelmeskedtek a kapitány szavára. Olyan ügyesen irányította a hajót, hogy áttörtek a viharzónán.

Már csendes vizeken hajóztak, mikor magához tért a kapitány a hajó gyomrában és kóvályogva felmászott a fedélzetre. Nagyon elcsodálkozott, hogy milyen szépen megmentették a hajót a matrózai.

– Gratulálok, fiaim! Megmentettétek a hajót! – mondta boldogan.

– Mi köszönjük, hogy megmentetted az életünket! – válaszolták hálásan a matrózok.

– Én? – csodálkozott a kapitány.

– Igen. Éljen a kapitány! Éljen! Éljen! Hurrá! – kiáltozta a legénység.

Ekkor a kapitány hangján elkiáltotta magát Makaó:

– Teljes gőzzel előre! Gyerünk, gyerünk, fiaim!

Nagyot nevetett a sok tengerész. Ekkor jöttek rá, hogy Makaó irányította a hajót.

– Éljen Makaó, a kapitány! – kiáltották kacagva.

Azóta így is hívják a tarkabarka papagájt: Makaó, a kapitány. 

Játék a ruhadarabokkal

Készíts

kalózos 

játékokat a

gyerekeknek!

 

Halmai Márton: A Goldenar és a Tűzköpő rémség

 Mese forrása: a Mesém.hu oldal

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer Amerika partjainál egy olyan öböl, hogy Kalóz-öböl. Itt horgonyzott a Goldenar nevű kétárbocos gyorsmozgású angol kalózhajó.

A kapitánya, Rooney kapitány és a legénysége épp egy part menti ivóba mentek. Nemrég fosztottak ki egy kincsszállító spanyol hajót és most egy másik spanyol hajó, a Tűzköpő Rémség kifosztásának a tervét kovácsolták. (Azért volt Tűzköpő Rémség a hajónak a neve, mert több mint 70 ágyúja volt.)

Másnap hajnalban a Goldenar kifutott a kikötőből. Úgy számolták, hogy a Tűzköpő Rémség egy fél nap múlva érkezik a Kalóz-öbölhöz közeli vizekre. Rooney kapitány igen kockázatos tervet eszelt ki a Tűzköpő Rémség megtámadására.

A terv abból állt, hogy megtévesztésből felhúzzák az angol helyett a spanyol lobogót és két nagyon szétszakadt vitorlát, valamint segélykérő fényjeleket adnak le a Tűzköpő Rémség felé. Ha az észreveszi őket, akkor biztos lehorgonyoz és bevárja őket, hogy segítsen nekik. Amint lehorgonyoz majd a Tűzköpő Rémség, a Goldenar lövegfedélzetén kinyitják a lőréseket és a spanyol hajó fedélzetére fognak lőni. (Azért nem a hajó oldalába, mert akkor lehet, hogy a bezúduló víztől elsüllyed a hajó a tömérdek arannyal és ezüsttel együtt.)

Ebédidő tájt aztán tényleg meglátták a Tűzköpő Rémséget. A spanyol hajón kb. 350-en voltak.

A kalózok Rooney kalózkapitány vezényletével felhúzták a megtépázott, szakadt vitorlákat és két matróz leadta az S.O.S fényjeleket. A terv bevált. A Tűzköpő Rémség lehorgonyzott, hogy bevárja a „megrongálódott” hajót. A Goldenar gyorsan úgy helyezkedett, hogy az ágyúi a Tűzköpő Rémség felé nézzenek, majd ügyelve arra, hogy a spanyol hajó oldala sértetlen maradjon, lőni kezdték.

A Tűzköpő Rémség legénysége nem értette, mi történik, megzavarodtak és az ágyukhoz rohantak, hogy védekezzenek. Néhány perc múlva a spanyol hajó ágyúgolyó záporral válaszolt a Goldenar „üzenetére”. A golyózápor következtében 3 találat érte a Goldenart: a főárbóc teteje, a raktár és a hajó jobb falának a tengerszint fölötti része sérült meg. A Goldenar felvonta a fehér zászlót, (mintha megadná magát), de igazából a kalózoknak eszük ágában sem volt megadni magukat. Csak időt akartak nyerni.

Amikor a Tűzköpő Rémségről pallót lendítettek a kalózhajóra, a kalózok Rooney kapitány vezényletével megrohanták a Tűzköpő Rémség legénységét. Azok annyira meglepődtek és ismét megzavarodtak, hirtelen nem is tudtak védekezni vagy fegyverükhöz nyúlni. Így könnyen és gyorsan lefegyverezte a Goldenar-ra a pallón átrohanó spanyol katonákat az 50 kalóz.

Az egyik kalóz elkapta a Tűzköpő Rémség kapitányát és így megadásra kényszerítette a spanyol hajót. Öt kalóz rögtön rohant a kincses ládákhoz, de a többiek nyugodtak maradtak és egy csoportba terelték a spanyol legénységet. Az öt kalóz egy perc alatt villámgyorsan öt láda aranyat, két láda ezüstpénzt, egy láda ezüstrudat és három láda vasat hordott fel a legjobban védett területről, a raktárból. Rooney kapitány azon nyomban áthordatta a Goldenar-ra a kincseket, ám még nem engedte a kalózokat ünnepelni.

Előbb a Tűzköpő Rémségen a hajó ágyúit egy halomba hordatta és levitette őket a raktárba. A raktár ajtaját pedig lelakatolta, és a kulcsot a kabátja belső zsebébe tette. Ezután a spanyol hajót visszaadta a kapitányának és elengedte őket. A kalózhajó ezt követően felhúzta a „rendes” vitorláit, valamint a „rendes” zászlaját és szélsebesen elhajózott a zsákmányolt kincsekkel.

A Tűzköpő Rémség kapitánya még sokáig rázta az öklét a Goldenar felé, de belátta, hogy minden dühöngése haszontalan. Ezután megparancsolta a legényeinek, hogy olyan gyorsan, ahogyan csak tudnak, hajózzanak a spanyol fővárosba és tegyenek panaszt a spanyol királynál.

Eközben a Goldenar fedélzetén már az összes legény jókedvűen mulatott. Mindenki háromszoros rumadagot kapott Rooney kapitánytól, és még a kapitány is beállt a legényei közé énekelni.

A mulatozás közben senkinek nem tűnt fel az a kis egy árbocos, 6 ágyúval felszerelt spanyol hajó, amely már napok óta távolról észrevétlenül követte őket, és a korábbi kalóztámadásukat is látta. Amikor a kis hajó lőtávolba ért, egy oldalra hozták az összes ágyúját, megcélozták a Goldenar lőporraktárát és ágyúgolyózáport zúdítottak rá.

Mire a Goldenar legénysége észbe kapott, a kis hajón tartózkodó spanyol király fia, a 12 éves Iniesta Diego de Alves egy jól irányzott lövéssel eltalálta a puskaporraktárt. A kalózok fejvesztve kiabáltak, mert a hajó sebesen süllyedésnek indult. A hajó elsüllyedt, de a benne levő kincsesládák nem, mert olyan különleges faanyagból készültek, hogy fenn maradtak a vízen. A kis spanyol hajó kapitánya kihalásztatta a ládákat a vízből és rögtön a spanyol királyhoz indult, hogy odaadja neki a visszaszerzett kincseket.

Mindeközben a Goldenar legénysége eszeveszetten úszni kezdett a part felé, mert észrevették, hogy egy cápa tart feléjük. Így történt, hogy a gonosz kalózhajót elnyelte a tenger, a legénysége is elnyerte méltó büntetését, a spanyolok pedig visszakapták az elrabolt kincseiket.

Aki nem hiszi, üljön hajóra és nézze meg a Kalóz-öbölt s környékét!

 

 

Titi Hajnalka: Kalóz mese

Vers forrása

 

Óperencia vizein él

Nem egy- két martalóc,

Ámde a leghíresebb mégis:

Pietró a nagy kalóz!

 

Az egyetlen jó barátja:

Chip, az arapapagáj.

Mióta ő kincset keres,

Mindenhol egyedül jár.

 

Mert nem jó ám osztozkodni,

Mi jutna akkor neki?

A kalóz a nagyvilágon

Csak a kincset szereti!

 

Ámde így a dolga is több,

Alig győzi a munkát:

Főz, vagy súrol órák hosszat,

S javítja a vitorlát!

 

Bejárta a fél világot már

A kincses szigetért.

Míg aztán egy csodás napon,

A céljához el is ért.

 

Volt itt minden! A homokban is

Aranypénz csillogott.

De bíz neki ennél több kell!

Emígy morfondírozott.

 

Követte hát a nyomokat,

A térképen írtak szerint.

Ámde, mikor a célhoz ért,

Rossz dolog történt megint!

 

Ne higgyétek, hogy az ijedség oka,

Mérgezett bennszülött nyíl,

Ami őt megrémítette,

Egy igazi krokodil!

 

Azelőtt még sosem látott

Óceánban krokodilt,

Pedig aztán elmondhatja,

Hogy jó pár évet ő megélt!

 

Mi legyen most? Kincs vagy élet?

Dilemmázott így szegény…

Vajon az a sok-sok arany

Egy életet is megér?

 

Mi jól tudjuk, hogy bizony nem!

De ő vajon mit gondol?

Egy kicsit még tétovázott,

Most bánta, hogy nem sportol!

 

A jó választ ő is tudta,

Futni kezdett uccu hát!

Túlvilágra nem viheti

Senki sem a vagyonját!

 

S mihez kezdne a vagyonnal?

Ülhetne a közepén!

Az igazi nagy kalóznak,

A sok kaland többet ér!

 

Felmászott a hajójára,

A horgonyt felhúzta sebesen…

A hatalmas krokogyílkos

Meg ott maradt éhesen!

 

Bár egy kicsit fájt a szíve,

Ha a kincsre rágondolt.

De igazán az életében,

Ilyen boldog sosem volt!

 

Felnézett a tiszta égre,

S hálás volt, hogy látja még.

Chip barátja meg mellette

Rikácsolt: elég, elég!

 

A mesémnek itt a vége,

A tanulságot ne feledd:

Nincs olyan kincs, amiért érdemes

Odaadd az életed!

 

Dér Adrienn: Csillagkalózok

Mese forrása: Meseles

 

Töpörödöttláb kapitány az éjszakai égbolt csillagvizein hajózott társával, Kockakutyával. Kockakutya nem csak a nevében volt kocka formájú, hanem azért is, mert a kapitány csak úgy tudta megnyírni, ha ráhelyezett egy rácsos dobozt, és körbevágta a kutya szőrét. Máskülönben csupán egy szőrlabda lett volna, és ki tudja, talán még a fedélzetről is legurult volna.

Töpörödöttláb kapitány a legorrbitálisabb orrdísz után kutatott, amelyet egy réges-régen élt kalózkapitány rejtett el. Az orrdísz képes volt kiszagolni a kincseket, Töpörödöttláb kapitánynak pedig több sem kellett, hogy megszerezze. Na meg persze legénységre is szüksége volt, mert hogy néz ki egy kalózkapitány kalózok nélkül? Rákanyarodott hát a Tejútra, ugyanis annak mentén éltek a legrátermettebb kalózok.

Kikötött a Nyüves Csillagon, ahol felszedte Vasmacskalábat, akinek a vállán papagáj helyett egy rágott fülű macska tanyázott. Rugóstávcsőszem pedig már az árbockosárból pásztázta a csillagokat, amikor észrevették, hogy ő is csatlakozott hozzájuk.

Ilyen szedett-vedett társasággal indult hát útjára a… Hohó! Ekkor jöttek rá, hogy nincs a hajónak neve. Hosszan töprengtek felette, alatta, benne, mi lenne a legelrettenetesebb név. Végül megtalálták az igazit: a hajót Nyiffant Patkánynak keresztelték. Pezsgőjük nem lévén egy rumoshordót vágtak hozzá. Kockakutya pedig vígan vakkantott egyet, majd megkergette a rágott fülű macskát.

Töpörödöttláb kapitány tudta, merre keressék az orrdíszt, ugyanis Kockakutya egyszer kiásott egy térképet egy ősrégi csont mellől.

Áthajóztak hát a Csillag-szoroson, amihez a hajónak olyan vékonyra össze kellett magát húznia, akár egy gyufaszál. Azon túl egy csillagvizsgáló kémlelte a csillagokat hatalmas szemével. Magasba emelt mutatóujjával azt vizsgálta, merről fúj a csillagszél. Végül feltartott hüvelykujjal jelezte, hogy a csillagidő tiszta, hajózhatnak tovább.

Az orrdíszről legendák zengtek. Töpörödöttláb kapitány hallott minden egyes történetet, így az is tudta, hogy a néhai kapitány egy csillaghegyen rejtette el azt. Azóta jó pár csillag lefolyt már a Tejúton, és egyetlen csillagkalóz sem akadt a nyomára.

Amikor elérték a csillaghegyeket, felhajóztak egészen a csúcsukig, hogy jobban belássák a környéket. A Tejút úgy gomolygott közöttük, akár a legsűrűbb köd, de Rugóstávcsőszem szerencsére mindent látott.

Először sehol sem lelték a legorrbitálisabb orrdíszt. Aztán egyszer csak kilépett az egyik csillaghegy takarásából, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, megropogtatta a csontjait és akkorát szippantott a hűs levegőből, hogy egyszeriben minden köd eltűnt. Még a Nyiffant Patkányt is kis híján magába szippantotta, de szerencsére Vasmacskaláb még idejében kivetette a lábát. Tudniillik az orrdísz egy méretes orral rendelkező csontváz volt.

Töpörödöttláb kapitány azonnal felismerte, az orrdísz azonban menekülőre fogta. Kockakutya és a rágott fülű macska vették üldözőbe, míg Rugóstávcsőszem jelezte nekik, merre inal éppen. Addig Vasmacskaláb tartotta a hajót. Töpörödöttláb kapitány meg… nos, hát ő a töpörödött lábain úgysem érte volna utol.

Végül sikerült elkapniuk, és amikor elmagyarázták neki, hogy újra orrdíszként élheti az életét és kincseket szagolhat ki, magától mászott fel a Nyiffant Patkány orrára. Egy orrdísznek mégiscsak egy orron van a legjobb helye, különösen, ha az említett orrdísz orrbitálisan jó szimatoló.

A csontváz úgy passzolt oda, mintha egyenesen onnan szakították volna le. Töpörödöttláb kapitány és a legénysége most már elégedetten vághattak neki a kalózkodásnak.

Ha felnézel az égre, talán meglátod, ahogy felkavarják a Tejút hullámait. 

 

Játék a ruhadarabokkal

Rendezzetek

kalózos

szülinapi

bulit!

Nézd meg a kellékeket!

Szirmai Panni: Sellő Lilla kalandjai

Mese forrása

 

Kevesen tudják, hogy réges-régen apró, kékeszöld sellők éltek a Balatonban. Nem verték nagy dobra a létezésüket, mert féltek az emberektől, kivált a gyerekektől.

Békésen éldegéltek a vízfelszíntől távol, mélyen a tó fenekén. Iszapkunyhóban laktak, kagylókat gyűjtöttek, és a hínár számtalan felhasználási módját fejlesztették ki. Víz alatti életükben a napszakok váltakozását a fényviszonyok változása jelentette, a felettük feszülő víztükör pedig burokként védte őket a külvilágtól.

Egyikük sem merészkedett a felszín közelébe, mert rettegtek, hogy elragadja őket egy ember. Nem az állatoktól, a sirálytól, a gémtől vagy a kacsáktól féltek, hanem az embertől.

A kis sellőknek esténként nem Piroskáról meséltek a szüleik, akit bekap a fondorlatos farkas, hanem az ifjú sellőről, aki, mikor kidugja fejét a vízből és megérinti egy ember, maga is emberré változik. Az átváltozás után a szerencsétlenül járt hablegény többé nem térhet vissza sellőtársai közé. Az emberek teste, mozgása félelmetesnek tűnt alulról. Mintha hatalmas békák volnának, összevissza kapálóztak a vízben és teljesen felkavarták az iszapot. Ezért a nyári szezonban a sellők mindig a tó fenekén maradtak.

Sellő Lilla kíváncsi természetű sellőgyerek volt, mindenáron meg akarta nézni, mi van a víz felett. A többiek óva intették, hogy kidugja a fejét: még meglátja valaki, és kész a baj!

– Milyen baj? – kérdezte Sellő Lilla. – Olyan kicsi vagyok, nem hiszem, hogy bárki észrevenne.

– Na és a gyerekek? Tudod, hogy ők a legveszélyesebbek! Mindent megfognak, a kisebbek még a szájukba is vesznek mindenfélét! – intette az anyukája.

– Csak kikukkantok! Annyira szeretném látni az eget, a napot, a vízen túli világot.

Lilla anyukája bölcs sellő volt, végül engedett a lányának, mert tudta, hogy úgyis megteszi.

– De ne feledd, te csak a víz alatt tudsz lélegezni, a felszínen rövid ideig bírod!

Sellő Lilla alaposan felkészült a nagy napra. Sokáig gyakorolta, meddig tudja visszatartani a lélegzetét. Aznap jó alaposan bereggelizett hínár-zabkásából, a tarisznyájába tett egy-két algakekszet, és elbúcsúzott a családjától.

– Ne aggódjatok! – mondta, bár tudta, hogy szülei a visszatéréséig tövig rágják a körmüket.

Csinos kis szurkolótábor gyűlt össze az indulása előtt. Az öreg sellők közül néhányan még mindig csóválták fejüket, mások viszont lelkesen lapogatták a kis sellő vállát. Lilla felúszott a leghosszabb nádszál mentén, ami majdnem a vízfelszínig vezetett. A végén elengedte a nádszálat, hogy visszanézzen a mélyben integető sellőkre. Egy pillanatra elbizonytalanodott, de már nem fordulhatott vissza. A fényárban úszó vízfelszín csak pár karcsapásra volt felette.

Feljebb úszott, és kidugta a fejét a vízből. Micsoda látvány tárult a szeme elé! Minden részletét magába akarta szívni: a végeláthatatlan, lassan hullámzó vízfelület felett vakítóan sütött a nap, a sirályok hangosan vijjogva vitorláztak az égen.

Ahogy alaposan körülnézett, egyszer csak lefelé pillantott, és hirtelen meglátott a víztükörben egy sellőt. Meglepődve tapasztalta, hogy ugyanúgy mozog, mint ő. Megvakarta a fejét, a másik is. Odébb úszott egy kicsit és ismét belenézett a vízbe: pár pillanat múlva újra megjelent a sellő. Mivel még sosem nézett tükörbe, nem sejtette, hogy önmagát látja. Annyira elmerült a tükröződésben, hogy nem vette észre: valami közeledik.

Hatalmas deszkák úsztak a vízfelszínen, rajtuk emberek és még valami, amitől Sellő Lillának inába szállt a bátorsága. A borzalmas szörnyeteg egész testét hihetetlen mennyiségű haj borította, mintha fekete hínár burkolná. A lény azonnal észrevette a sellőt, és toporzékolva, velőtrázóan ordított. Szegény Sellő Lilla megdermedt ijedtében, hiszen még soha nem látott kutyát! Aztán összeszedte magát, és gyorsan visszabújt a víz alá.

Teljesen elfelejtkezett a víztükörben látott alakról, sietve leúszott a nád mentén és visszatért a sellők közé. Dobogó szívvel számolt be felfedezéseiről: a perzselő napfényről, a vízen úszó deszkákról és az ott mozgó emberalakokról… De a hangos rémségről és a víztükörben látott sellőről nem tett említést. Jobb, ha az övéi nem rettegnek annyira a felszín feletti világtól.

A többiek ámuldoztak, és titokban örültek, hogy valaki már megtette közülük ezt a nagy utat, és nekik elég volt lentről drukkolni. Sellő Lilla még sokáig merengett, vajon ki lehetett a sellő a víztükörben.

Azóta a kis sellők már a vízfelszínt meghódító sellőhősökről és a félelmetes, vízen úszó, deszkatestű emberekről is hallgatnak meséket. Az emberek pedig nem is sejtik, mi mindent rejt a Balaton mélye.

 

Alker Panna: Bori, a kis sellő

 Mese forrása: Mesém.hu

 

Egyszer volt, hol nem volt a hatalmas óceán legmélyén élt egy kis hableány, Bori.
Nagyon kíváncsi kis hableány volt. A szülei mindenkitől és mindentől féltették, sehová sem engedték el egyedül.

Egy napon Bori a szülei engedélye nélkül elindult, hogy felfedezze az óceánt és barátokat szerezzen. A szülei nagyon aggódtak, hogy mi történhetett Borival!

A kis sellő reggeltől estig úszkált az óceánban. Mindenhol nagyon kedvesen fogadták. Nagyon sok féle tengeri állattal találkozott, akik mind a barátai lettek. Hazafelé már nem egyedül ment, mindenki elkísérte.

A szülei nagyon megörültek, amikor meglátták, hogy Bori épségben hazaért. Minden barátját megvendégelték és jókat játszottak.
Ettől a naptól kezdve Bori az új barátaival mindenhová elmehetett, de csak akkor, ha a szüleitől elkérezkedett.

 

Sarkadi Ágnes: Sellőlány

Mese forrása: Mesemalom

 

Nahát! Ki gondolta volna, hogy ilyen csodás hely a Kádtenger! Egy sellő egyenesen felém úszik. Csillogó zöld, halpikkelyes uszonya éppen olyan színű, mint a nyakába kötött fürdőruha felső. A haja szétbomlott, vörös felhőként úszik körülötte.

– Ha nem lenne halfarka, és csillag a hajában, én megesküdnék rá…- súgom Rumli fülébe.

Rumli nem válaszol, csak somolyog. Ilyenkor hasonlít egy rókára. Most éppen egy vízi rókára, már ha vízi róka létezik egyáltalán.

– Szia! – köszön a lány. – Sellőlány vagyok.

A hangja kedves, akár Rozié. Bár nem. Rozié kedvesebb.

– Szia! Én Marci vagyok.

Tessék, ez vagyok én. Itt lebeg az orrom előtt egy valódi sellőlány, én meg csak egy sziát tudok kipréselni magamból.

– Te itt élsz?

A sellő elmosolyodik, és megvillantja fehér gyöngy fogsorát. Rájöttem, hogy ennél nagyobb butaságot nem is kérdezhettem volna. Hát hol a csudába lakna egy sellőlány, ha nem a vízben? Talán a hegytetőn? Vagy a barlangban?

– Igen… – bólogat a lány – Tudod, a Kádtenger csodás hely! Leszámítva…

Egészen elkomorodik.

– Leszámítva a félelmetes cápát – suttogja -, akitől minden sellőlány retteg.
– Cápát?! – remegek meg, és bátran közelebb húzódom Rumlihoz. – Ebben a vízben cápák is élnek?
– Úgy bizony! – vágja rá a lány. – Itt él a hatalmas, szürke cápa! Körbe-körbe úszik, néha a hátára fordul, és közben iszonyatos hangon…
– Mit csinál? – kérdem megkövülten.
– Berreg! Ha hallanád, mennyire félelmetes! Mindnyájan rettegésben élünk. Mi lesz, ha egyszer elkap valakit közülünk?

A sellőlány a víz felszíne felé mutat.

– Marci! – suttogja dermedten, és belekapaszkodik a vállamba. – Nézd, ott, ott jön!

Hosszú, vörös haja beborít, de a tincsei közül kikandikálva is látom a hatalmas, szürke gonosztevőt. A cápa szeme megvillan, nagyra tátja a száját. Látom a hegyes fogait, és hallom is a szörnyű berregést, amiről Sellőlány mesélt.

– Ments meg, Marci! – rebegi aléltan a lány. – Kérlek, ments meg!

Oldalra sandítok. Rumli is engem figyel. Mégis, mit várnak tőlem, egy kisnövésű óvodástól?! A cápa egyenesen felém úszik, hangja egyre félelmetesebb. Berreg. Olyan ismerősen berreg… De hiszen ez a hang éppen olyan, mint a felhúzhatós fürdőscápámé! Gyerünk, egy életem, egy halálom! Lefejtem magamról a sellőlány kezét, biztatóan rámosolygok, és elrugaszkodom. Egyenesen a cápa hasa alá úszom. Megvan! Ott a pöcök! Csak át kell billenteni! Így ni! Máris elhallgat, a szája becsukódik.

– Viszontlátásra, pajtás! – lódítok rajta egy nagyot.

A sellő kikerekedett szemmel bámul.

– Micsoda hős vagy! – sóhajtja, és nagyot csap csillámos farkával. – A tengerek óriása!

Felém néz, vagyis biztos, hogy nekem mondta. Rumlinak nem mondhatta, és rajtunk kívül nincs itt senki…

– Nem volt túl veszélyes! – köhintek. – Te is meg tudod csinálni! Csak egyetlen pöcköt kell átbillenteni.

A Sellőlány nem kérdezi, hogy milyen pöcök, vagy ilyesmi, csak mosolyog. Igaz, apa mondta, hogy a lányokat nem érdeklik túlzottan a technikai dolgok. Kecsesen körbefordul a vízben, haja vörös felhőként úszik körülötte. Milyen szép…

– Mehetünk végre? – nyaggat Rumli.

Nem felelek, csak bólintok. Tudom, mit kell tennem. Búcsút intek a Sellőlánynak, és becsukom a szemem. Mehetünk, kiskutyám, hát persze, hogy mehetünk!

A mama hangját hallom.

– Marci, kisfiam! Már egészen kihűlt a víz. – Gyere ki gyorsan, fehér gyerek, törülközz meg!

A mama huncutul mosolyog.

– Megéri, meglátod! Istenien finom kakaót főztem neked!

 

 

Kosztándi Melinda: Zenede Zenániában

Mese forrása: Mesém.hu

 

Zenánia különleges hely, ahova nem könnyű eljutni. Bennünk létezik és segítőkre van szükség ahhoz, hogy megtaláljuk az oda vezető utat. Ott minden a hangokról és a belőlük születő zenéről szól. Ha figyelünk, mi is hallhatjuk néha e birodalom jelzéseit, de zenemanók nélkül soha nem érhetjük el határait.

Történetünk főhősei, Amália hercegkisasszony és barátja, egy Gerő nevű kisfiú előtt egyszer már felsejlett Zenánia. Minden nagyon egyszerűen és hétköznapi módon kezdődött…

Egyszer volt, hol nem volt, nem is tudom pontosan hol, de valahol volt. Az Óperenciás tenger, az Üveghegy és kurta farkú malac közelében, de az is lehet, hogy csak a szomszéd kertjében, volt egy picinyke ország. Ott élte vidám és gondtalan napjait Amália hercegkisasszony. A zsebkendőnyi birodalom szélén, a folyóparti házban lakott Amália hercegkisasszony legjobb barátja, egy Gerő nevű kisfiú.

A palotában mindenki az uralkodással foglalatoskodott és az uralkodás nagyon fontos és nehéz tevékenység, sok figyelmet igényel, ezért Amáliával nemigen tudott foglalkozni senki. Szülei, a király és a királyné, de az alattvalók is egytől-egyig folyton csak uralkodtak, így aztán Amália számára nagyon unalmas volt az élet a kastélyban. Nem is időzött ott sokat: minden nap kora reggel, miután kiugrott dióhéj ágyából, felöltözött, kezet, arcot, fogat mosott és rohant le a folyóparti házhoz a világ legeslegjobb barátjához, a Gerő nevű kisfiúhoz.

Mert amíg a palotában megengedhetetlen volt a hangoskodás, addig Gerőnél mindig szólt a zene, és Amália hercegkisasszony számára bűbáj volt a ZENE. Úgy gondolta, nem is lehet annál érdekesebb bármi is a világon, mint a varázslat, amivel különböző tárgyakból hangokat hívnak elő. Gerő pedig nagyon okos kisfiú volt. Zenemanókhoz járt vendégségbe és ott éberen figyelte vendéglátóit, ellesvén tőlük a zenecsinálás csínját-bínját. Igaz, a zenemanók, látván, hogy Gerő érdeklődő kisgyerek, nem is nagyon titkolóztak, mindent megmutattak neki, amiről úgy gondolták, szükséges lehet a zenecsináláshoz.

– Tudod Amália – mondta egy napon Gerő, amint épp egy tisztáson pihentek, miután széltében-hosszában bebarangolták aprócska birodalmukat – a zenemanók szerint a világon mindenben zene szól. A fák susogásában, a fűszálak hajlongásában, a felhők suhanásában, az esőcseppek koppanásában, a dörgés durrogásában, a folyók-tavak csobbanásában, a madarak csivitelésében. Mindenben. Zene van anya hangjában, mikor este mesél és apa beszédében, amikor Zsömi kutyát dorgálja. Mindenben, érted Amália, mindenben!

Amália feszülten figyelt.

– Nem hallom – mondta kis idő múlva bánatosan –, én nem hallom a zenét. Akárhogy hegyezem a fülem, csak zajt hallok, a fűnyíró robaját, a traktor burrogását, a mosógép zakatolását… Csak akkor hallom a zenét, ha a házatokban beindítod azt a forgó ketyerét és ráteszed a fekete korongot, vagy bekapcsolod a szúnyoghálós zenedobozt, esetleg kinyitod Olgi nővéred ékszertartóját, amiből kiugrik és táncot lejt egy balerina.

Gerő nagyon elcsodálkozott: hogy lézhet, hogy valaki nem hallja a mindenben megbúvó zenét?

– Hm, Amália, hát nagyon rossz lehet neked. Remélem, egyszer majd te is másképp fogod hallani ezt a mi világunkat. Menjük horgászni!

Amália és Gerő esetében a horgászás is egész másként zajlott, mint ahogy mi, földi halandók ezt megszoktuk. Ők ugyanis nem horoggal, erőszakosan horgásztak, hanem egy botra erősített madzagot bedobtak a vízbe és vártak. Ha valamelyik arra úszkáló halnak beszélgetni volt kedve, bekapta a madzag végét és megrángatta a botot. Gerő kihúzta, elbeszélgettek, megvitatták az ügyes-bajos dolgukat, aztán a hal elköszönt, Gerő pedig visszadobta őt a vízbe. Így aztán Amália és Gerő hazájában egyetlen magányos hal sem volt.

Éppen egy ráérős, világmegváltó beszélgetés kellős közepén tartott Gerő, Amália és az aktuális halpartner, amikor a folyó örvényleni kezdett és az örvénymag közepéből egy hatalmas buborék emelkedett ki. Feltárult ajtajában megjelent egy szőke, kékszemű sellőlány és egy apró, kancsal zenemanó, violinkulccsal a kezében.

– Úgy tűnik, itt valakinek nem működik kielégítően a hallása. Mi vagyunk Zenánia követei és segíteni jöttünk.

– Zenánia? Még sohasem hallottam ilyen országról, pedig a házunk tetején álló szélkakast minden reggel kifaggatom, hogy lát-e ismeretlen birodalmat kialakulóban a határainkon túl – mondta Gerő, aki egészen picit talán csalódott volt, amiért ezúttal nem tudott széleskörű ismereteivel villantani Amália hercegkisasszony előtt.

A szép sellőlány égszínkék szeme megtelt gyöngéd rajongással:

– Zenánia helyileg aprócska ország. Mégis megfér benne a legnagyobb kincs, ami emberemlékezet óta létezik: a ZENE, annak minden összetevőjével.

Gerő elcsodálkozott: nem is tudta, hogy a sellőlányok ilyen okosak, azt hitte mind üresfejű, csaló népség, akik a szerencsétlen tengerészeket hálózzák be a slágerrádióból lopott dalaikkal.

– És hogyan jutunk el Zenániába? – kérdezte kissé megszeppenve Amália – Nem szeretek utazni…

– Nem kell ehhez utazgatni. Hunyjátok be szemeiteket és figyeljetek a társam, Allegro zenemanó szavaira, ő majd a zene és a képzelet szárnyán elvezet titeket országunkba…

Mivel jól neveltek voltak, Amália és Gerő szót fogadtak. Talán elpilledtek, vagy nem… ki tudja?

Valahonnan zene szólt, Allegro mesélt, és ők látták Zenánia határán a feliratot KI IDE BETÉRSZ, TÖLTŐDJ FEL ZENÉVEL!

Majd egy üvegpalota előcsarnokába kerültek, ahol ámulva nézték, ahogy körülöttük szempillantásnyi idő alatt váltakozott a tér, idő és látvány: évszakok – tavasz, nyár, őszt, tél – jöttek-mentek, reggeli hangulat után délután egy faunnal, majd éj a kopár hegyen, egy kiállítás képeinek darabjai, Péter és a farkas együtt, barátságban, mellettük Pázmán lovag vágtatott, furfangos diákok és falusi muzsikusok mulattak együtt, miközben az állatok farsangjára készült két bors ökröcske.

Tuti hely, mi? – hallották Allegro magyarázatát – frankó zeneszerzők frankó darabjait tartjuk itt –. Sajnos most sietnünk kell, nem tudjuk bejárni a palota minden zegét-zugát, de ne feledjétek gyermekeim, zenepalota mindenütt van a világon. Ti magatok is kialakíthatjátok saját zenepalotátokat, csak meg kell ismernetek a zenedarabokat. Ott aztán vidám muzsikálásba kezdhetnek a hangszerek: cincognak a hegedűk, mümmögnek a brácsák, garnyolnak a gordonkák és dörmögnek a bőgők. Csengőn csivitel a fuvola, visong a piccolo. Lágy hangon bulbog az oboa, a klarinét kurjongat, a fagott pedig gurgolázva brummog. A rezes hangszerek csinálják a legnagyobb hangzavart: tülköl a kürt, harsog a trombita, bannyog a harsona és tröffen a tuba. Gingallál a hárfa. Ütnek-vernek az ütős hangszerek: pereg a sokféle dob, csilingel a triangulum és időnként élesen felcsattan a cintányér. Még a zongora is zengőn tamburázik a nagy hangoldában… Ezért vált a szivárvány is napi bérletet Zenánia egére…

Később, mikor Amália hercegkisasszony és barátja, a Gerő nevű kisfiú a fűben hasaltak és az előző percek mesés eseményein méláztak, Amália hercegkisasszony hirtelen felkapta a fejét, feszülten fülelni kezdett, nagy, kerek szemeivel Gerőre nézett és azt mondta:

– Hallom a zenét. Már nem csak zajt hallok, hanem hallom a mindenben megbúvó zenét. A méhek zümmögésében, a fák susogásában, a fűszálak ringatózásában, a szél süvítésében, a folyóvíz csobbanásában, a kavicsok koccanásában, a madarak csivitelésében és a világ minden dolgában felismerhető muzsika hangjait. És hallom a magam zenéjét is – aprócska kezét a mellére tette és finom, kecses ujjaival megkocogtatta a szíve fölött –, innen belülről jön minden hang…

 

Titi Hajnalka: Sellőfiú és Cápafi

Vers forrása: aranydio.com

 

Óperencia vizein

Történtek már nagy csodák,

De a mélyén nem ismered még

Antarktisz nagy városát.

 

Ha ismernéd, úgy éreznéd,

Nincsen hozzá fogható.

A sellőknek otthona ez,

S benne élni csuda jó!

 

Csak egy dolog nem volt itten:

Sellőgyerek játszótér.

Márpedig a gyermekélet

Játék nélkül mit sem ér!

 

Így magukban játszadoztak

E helyen a gyerekek.

Kinek még barátja is volt,

Azok szerencsésebbek.

 

Élt itten egy sellőfiú,

S a barátja Cápafi.

Suli után együtt mentek,

Cirkuszosat játszani.

 

Sellőfiú az idomár,

S az idomított Cápafi.

Ha ügyes volt, jutalomképp

Egy halat adott neki.

 

Karikán át kellett ússzon

Cápafi, ha mutatott.

Maga után hiszed, ha nem

Egy halom csontot hagyott!

 

Így estére ő gond nélkül

Tele rakta a hasát,

Úgy megnőtt, hogy többé már

A karikán nem fért át!

 

Szomorú lett sellőfiú,

Mit fognak most játszani?

De akkor beugrott egy ötlet:

Kincset fognak keresni!

 

Hallottak már a kalózok

Kincseiről legendát.

Mókának az éppen jó lesz,

Ha a tengert kutatják!

 

Attól kezdve suli után,

Mikor csak volt rá idő.

Az óceán mélyét kutatták,

S került is ott kincs elő!

 

Tele zsebbel mindjárt könnyebb!

Vettek egy ugrálóvárt.

Ámuldoztak Antarktiszon

Az ott élők így: Nahát!

 

S az ugrálóvárnak mellé

Játszóteret építtetett.

A világ összes mókázója

Kapott itt mindjárt helyet!

 

Óriáscsúszda, vízigokart,

Élménystrand s ki tudja még!

Antarktiszon az összes gyerek,

Itt töltötte idejét!

 

Így aztán a kalózkincsnek,

Nem két ember örvendett,

Megörvendeztettek vele

Még sok sellő gyermeket. 

 

Játék a ruhadarabokkal

Készíts

a vízi élőlényekkel kapcsolatos

nyomtatható

játékokat

a gyerekeknek!

 

Sarkadi Ágnes: a sellőlány

Mese forrása: Mesemalom

 

A sötétkék tengeren aprócska sziget állt. Az utazók Fortika néven emlegették, és azt gondolták, hogy lakatlan.

Pedig volt gazdája, Szelva, az aranyhajú tündérpalánta egyedül élt rajta. Tündérmama három hónapja pottyantotta le a mákgubót, amiből Szelva amúgy tündér-módra kipattant.

A kis tündér a szigetcsúcson, a csillogó hegyi forrás mellett terméskőből épített magának házikót. Napközben a kecskéit legeltette, végigjárta velük a sziget legfüvesebb partjait. Az állatok cserébe ellátták őt tejjel, amiből azután friss sajtot készített.

Szelva késő délutánonként a szurdok termékeny talajára ültetett veteményeskertjét művelte. Kigyomlálta a paradicsomot, az uborkát, bekapálta a csinos répasorokat.

Nagy szükség volt rá, hogy jó legyen a termés, hiszen közeledett a nap, amikor Szelvának a világ minden tündérlányát vendégül kellett látnia, ahogyan ez illik.

A tündérhagyományok szerint, mire egy tündérpalántának kinő a szárnya, el kell döntenie, hogy milyen tündér lesz. Legtöbben a virágtündérséget választják. Mulatságos, mégis felelősségteljes munka a gyönyörű és törékeny virágokra vigyázni.

A második legkedveltebb mesterség az erdei tündérség. A hűs lombok között kényelmes a szolgálat, és nem csak a fákat, növényeket, de a vadállatokat is gondozni, etetni kell. De akadt teendő bőven, a házi tündérséget vagy a szerencse tündérkedést is sok növendékek választotta.

Szelva roppant izgalommal készült a nagy eseményre. Tündérszálakból szőtte az ünnepi ruháját, aranyfüsttel hímezte pompázatossá. De nem a ruha miatt izgult. Nem tudta eldönteni, milyen hivatást válasszon. Pedig a nagy nap érezhetően közeledett.

Mióta előmászott a mákgubóból minden este lement a bronzszínű öbölhöz. Lábát belemártotta a kristálytiszta vízbe. Ez volt a jel. A halak ficánkolni kezdtek, így jelezve a többi víziállatnak, hogy kezdődik a táncmulatság. A csikóhalak elszáguldottak a delfinekért, és mire ők is megérkeztek, csúcsára hágott a vigasság.

Szelva a delfinekkel együtt nevetett és úszott a sötétkék tenger habjai között. De az ünnepség előtti utolsó napokban nem volt vidám. Arra gondolt, hogy a sorsa hamarosan megpecsételődik.

Már csak néhány óra volt hátra. Szelva mindent gondosan előkészített. Szőlőlevekbe csavargatta a virágszirmokból és ropogós zöldségekből összeállított tündérvacsorát, és minden kupacot meglocsolt mézes nektárszörppel. Jöhettek a vendégek!

Nem volt kérdés, hogy mikor érkeznek, hiszen Szelvának ma bújt elő a szárnyat rejtő, áttetsző tündércsonk a hátán. Eddig csak viszketett, de észrevehetetlen volt, ma viszont a két púpocska határozottan a felszínre tört.

„Holnap este kibomlik a szárnyam!” – gondolta. „Jaj, a nagy tündérkönyv szerint nem szabad ma vízhez érnem. Legjobb lenne, ha le se mennék a partra…”

De a szíve nem hagyta nyugodni, szeretett volna elbúcsúzni a barátaitól.

A delfinek mintha megérezték volna, hogy Szelva nem érzi jól magát. Hívás nélkül a parthoz úsztak,

ahol már a halak is a tündérlányt várták.

Ússz velünk, gyerünk, miért nem ugrassz? – kérdezte Szupsz, a legvidámabb delfin.

Nem úszhatok. Holnap kinő a szárnyam, és nem mehetek már vízbe. Ha így tennék, elázna a szárnyam, és soha többé nem tudnék repülni!

Látod, majdnem elfelejtettem, hogy te is tündér leszel. A tündérek gyönyörűek, én is megcsodálom őket, ha valamelyikük véletlenül a tenger közelében repül. Ritkaság számba megy, féltik a szárnyukat a víztől.

Szupsz elkomolyodott.

Holnaptól hát neked is kinő a szárnyad, és elhagysz minket… Gyertek, halacskáim, nincs ma kedvem a vigassághoz!

Ne, kérlek, ne menjetek el! Még azt sem tudom eldönteni, hogy milyen tündér szeretnék lenni! Barátaim, kérlek, ne hagyjatok itt, segítenetek kell, különben holnap mindenki rajtam fog nevetni!

Megértem a gondodat – válaszolta Szupsz. – De mi ebben nem segíthetünk. A vízi népek nem értenek a tündérek ügyes-bajos dolgaihoz.

A delfinek kiúsztak az öbölből, mögöttük tintahalak húzták a csíkot. Kiürült az öböl.

Szelva karját a térdére kulcsolva sírdogált az öböl partján, sós könnyeit befogadta a tenger. Képtelen volt a tündérkedésen gondolkodni, egyre csak az járt a fejében, hogy soha többé nem láthatja a legkedvesebb barátait.

A tündércsonkokból lassan kitüremkedtek a hártyaszárnyak. Pompázatos mintázatukat visszatükrözte a hold által megvilágított tengertükör.

Szelva aznap éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt.

A hajnali napsütés első sugaraival megérkeztek a tündérlányok. Szárnycsapkodásuk felverte a sziget nyugalmát. Távolból a sziget olyan látványt nyújtott, mintha színes pillangók rajzanának körülötte.

Az ünnepség ceremóniamestere, Tündérmama, csak az esthajnalcsillag sugaraival jelent meg. Öltözékének és szárnyának pompája mindenkiét felülmúlta. Ő irányította a szertartást. A vacsorán annyi finom tündércsemegét eszegettek meg, hogy repülni is alig bírtak.

Az utolsó falat Tündérmamának volt félretéve, így írta elő a szertartás rendje. Megkóstolta a Szelva által készített finomságot, és elégedetten bólintott. Mutatóujját magasra tartotta. A csivitelő tündértábor azonnal elcsitult. Maga elé húzta Szelvát, körbeforgatta, és szakértő szemekkel vizsgálta meg a növevény szárnyakat.

Úgy látom, készen állsz, lánykám! Gyönyörű a szárnyad, az egyik legszebb, amit valaha láttam! Elégedett vagyok veled. A tündérlakoma is fenséges volt!

A tündérlányok egyetértően hümmögtek.

Mondd Szelva, mi szeretnél lenni? Bármilyen tündérmesterséget választhat, akinek ilyen ragyogó szárnya nő. Annyi a jóság benned, mint a sokat tapasztalt, bölcs tündérekben. A szép szárny ennek biztos jele.

Szelva meghatottan állt. Nem gondolta volna, hogy az ő szárnya különleges. Nehezen szólalt meg.

Tündérmama! Hálás vagyok, hogy eljöttetek hozzám ma este. Gyönyörű ez a szertartás, de én nem választhatok tündérmesterséget…

A tündérlányok felhördültek, de Szelva bátran folytatta.

Nem tehetem! Az én barátaim a vízben élnek, és nem hagyhatom őket cserben!

Azzal Szelva megpördült, és rohant lefelé a kisösvényen, ahogy csak a lába bírta. Nem szokott még hozzá, hogy szárnya van, folyton beleakadt az út mellett burjánzó csipkebogyó bokrok tüskéibe. Nagyon fájt, ahogy egy-egy szúrós ág végigszakította hártyás szárnyait, de nem törődött vele. Szaladt, egyenesen az öböl partjára.

Tündérmama haragudott. Nem volt rá példa a históriában, hogy egy növendék ne akart volna tündér lenni. Varázspálcájával felmutatott a hegyoromra. Az öreg hegy engedelmesen egy hatalmas követ gurított az öböl partja elé, elzárva Szelva útját.

Szelva riadtan megállt. Nem tudta, mitévő legyen. Arra gondolt, hogy talán most hasznát vehetné a szárnyainak. Nagyot csapott tépett szárnyvégeivel, és játszi könnyedséggel a magasba emelkedett.

„Növendék tündér soha ilyen szépen nem repült” – gondolta megenyhülve tündérmama.

Szelva a szikla peremén álldogált, alatta a sötét tenger, felette a sziget csúcsán bámészkodó tündérlányok. Szépséges szárnyait összehúzta, és belevetette magát a mélybe.

Tündérmamának elállt a lélegzete. „Ez a lány nem csak jó, de a legbátrabb növendék, akit valaha a világra hoztam. Megérdemlik a vizek állatai, hogy végre saját tündérük legyen!”

Tündérpálcájával akkorát suhintott, hogy a mozdulat az éjjeli sötétbe tüzes félkört rajzolt.

Szelva hártyás szárnya lassacskán levált. Úszott, úszott lefelé a mélybe. Hirtelen úgy érezte, mintha lábait villámcsapás érte volna. Lábai helyébe csillogó, pikkelyes halfarok nőtt. Arra sem kellett már ügyelnie, hogy hogyan vesz levegőt.

Mától fogva a vizeknek is van tündére! Köszöntsétek Szelvát, az első sellőlányt! – kiáltotta Tündérmama.

A tündérlányok a partról integettek Szelvának, aki mosolyogva dugta ki fejét a vízből.

Szelva a nyílt tengerek felé indult. Útját delfinek kísérték.

 

Hans Christian Andersen: A kis hableány

 

Messze kinn a tengeren kékséges kék a víz, akár a búzavirág szirma, s átlátszó, mint a legtisztább üveg. És mély, nagyon mély, a leghosszabb horgonykötél se ér le a fenekére; sok-sok templomtornyot kellene egymásra állítani, hogy a tengerfenékről a víz színéig érjenek. Odalenn a mélységes mélyben lakik a tenger népe.

Ne higgye ám senki, hogy odalenn nincs egyéb sós, fehér fövenynél; különös fák, virágok ringatóznak ott, száraik, indáik olyan hajlékonyak, hogy a legenyhébb hullám is megrezdíti őket, s úgy imbolyognak, hajladoznak, mintha élnének. Ágaik között halak suhannak el, aprók és nagyok, mint idefönn a madarak a fák koronái közt.

Ahol legmélyebb a tenger, ott áll a vízikirály palotája; piros korallból rakták a falait, csúcsíves, nagy ablakait átlátszó borostyánkővel üvegezték, tetejét meg kagylóhéjjal födték, s ezek nyitódnak-csukódnak a hullámok érintésére. Csak úgy tündöklik tőlük a palota teteje, mert minden kagyló fényes gyöngyszemeket rejt, olyanokat, amikből egy szem is királyi korona ritka ékessége lehetne.

A vízikirály már hosszú esztendők óta özvegy volt, s öreg édesanyja viselte gondját. Okos asszony volt a vén királyné, bár túlságosan büszke a rangjára, s ezért tizenkét osztrigát hordott halfarkán, ezzel különböztette meg magát mástól, akinek csak hat osztriga járt. De különben csak dicséretet érdemel, kiváltképpen azért, mert olyan nagyon szerette unokáit, a vízi-királykisasszonyokat. Hatan voltak, szépséges szépek valamennyien, de azért mégis a legkisebb volt a legszebb mindnyájuk között. Arca finom és tiszta, mint a gyönge rózsaszirom, szeme kék, mint a tenger mélye, de lába neki sem volt, akár a többinek: halfarokban végződött a teste.

Nénjeivel egész nap a palota tágas termeiben játszadozott, ahol a falakból eleven virágok hajtottak, s ha kinyitották a nagy borostyánkő ablakokat, besuhantak hozzájuk az aranyos pikkelyű halak, mint hozzánk a fecskék, ha ablakot tárunk. De ezek a halak szelídek voltak, odaúsztak a királykisasszonyokhoz, a tenyerükből ettek, és békésen tűrték simogatásaikat.

A palota előtt nagy kert volt, tűzpiros meg sötétkék fák pompáztak benne, aranyos fényű gyümölcsök csillogtak ágaik között; alattuk a sok virág úgy ringott-hajladozott, mint megannyi lobogó láng. A kert földje a legfinomabb tengeri fövény volt, csak kék, mint a kénesgyújtó lángja. Csodálatos kék fényben úszott odalenn minden; aki a kertben megállt, úgy érezte, hogy felemelkedett az égbe, a legkékebb magasba – elfelejtette, hogy a tenger mélységes mélyében van. Szélcsendes időben még a nap is leragyogott ide: úgy látszott innen, mint egy fényt árasztó, roppant nagy bíborvirág.

A királykisasszonyok kaptak egy-egy virágágyat a kertben, azt kedvükre kapálhatták, gyomlálhatták, s azt ültették bele, amit akartak. Az egyik cethal formájúra egyengette a maga ágyását, a másik hableányalakot próbált formázni belőle, a hatodik meg, a legfiatalabbik, kerekre alakította, mint a nap korongja. Virágokat is olyanokat ültetett bele, amik a nap bíborvirágához hasonlítottak.

Különös gyermek volt ez a legkisebbik, hallgatag és tűnődő; amikor nénjei magukra aggatták az elsüllyedt hajókban lelt különös ékességeket, ő nem kívánt egyebet, csak egy kis fehér márványszobrot, ami olyan szépen illett bíborvirágai közé. A szobor egy szépséges ifjút ábrázolt – ott találta a tenger fenekén, egy hajó roncsai között. Rózsapiros szomorúfűzfát ültetett melléje, s ahogy a fűz megnőtt, piros ágai ráborultak a fehér márványszoborra, s violakék árnyékot vetettek rá meg a kék fövényre; az árnyék szünetlen ringott-imbolygott, mint maguk a fűzfaágak. Olyan volt ez, mintha a fa koronája meg gyökere játszadozott, csókolódzott volna egymással.

A legkisebbik vízi-királykisasszonynak az volt a legnagyobb öröme, ha az emberek világáról beszéltek neki. Nagyanyját, az öreg királynét kifaggatta mindenről, amit csak tudott a nagy hajókról, földi városokról, emberekről meg állatokról. A kis királylánynak az tetszett a legjobban, hogy odafenn a földön illatosak a virágok és zöldek az erdők, a halak meg, amik az ágak között röpdösnek és szökdelnek, zengő hangon énekelnek – a nagyanyja halaknak nevezte a madarakat, mert az unokái másképp nem értették volna meg, hiszen sohasem láttak még madarat.

– Majd ha tizenöt esztendősek lesztek – mondta az öreg királyné -, fölmerülhettek a tengerből, kiülhettek egy sziklára, és nézhetitek a holdfényben a nagy hajókat, amelyek elvitorláznak előttetek. Majd akkor láttok erdőket is, városokat is.

Közelgett a legidősebb királykisasszony tizenötödik születése napja. Egy-egy esztendő volt a testvérek között, s bizony a legkisebbik királykisasszonyra csak öt év múlva kerülhetett sor, addig kellett várnia, hogy megláthassa a mi világunkat. Hanem azt megfogadták a testvérek, hogy elmondják egymásnak apróra, mit láttak odafönn, és mit tartanak a legszebbnek. Azzal nem érték be, amit a nagyanyjuktól hallottak, hiszen annyi mindent szerettek volna még látni!

De egyikük se vágyott annyira meglátni a földi világot, mint a legkisebbik húguk, akire csak utolsónak kerül sor. A tűnődő, álmodozó kis királylány éjszakánként megállt a nyitott ablakban, s fölnézett a magasba, föl a sötétkék víztömegre, ahol fürge halak cikáztak. Ablakából láthatta a holdat, még a csillagokat is; elsápadt a fényük, ami ide leért, hanem a tenger mélyéről sokkal nagyobbaknak látszottak, mint a földről. Néha sötét árnyék borult a megszűrt fényű holdra, s a királykisasszony ilyenkor tudta, hogy egy nagy cethal úszott el fölötte, vagy hajó, rajta sok-sok ember – biztosan egyiküknek se jutott eszébe, hogy lenn a mélyben egy szépséges kis hableány nyújtogatja feléjük vágyakozva fehér karját.

A legnagyobbik királylány betöltötte végre-valahára tizenötödik esztendejét, s fölmerülhetett a tenger színére.

Amikor visszatért, ezerfélét mesélt.

– Azért a legszebb – mondta – mégiscsak az volt, amikor megpihentem egy homokzátonyon a holdfényben, és néztem a nagy parti várost, a lámpákat, amelyek úgy ragyognak, mint az ég csillagai, s hallgattam a muzsikát, kocsik robaját, emberek lármáját meg a karcsú templomtornyok harangszavát. – A városba vágyódott a legjobban, éppen, mert oda nem juthatott el soha.

Ó, hogy leste-várta a szavát a legkisebbik! Éjszaka megint ott állt kitárt ablakában, nézte a tenger sötétkék vizét, a zajos, lármás parti városra gondolt, és úgy tetszett neki, hogy leszűrődik hozzá a templomok harangszava.

Eltelt egy esztendő, s a második testvér is felúszhatott a tenger színére. Éppen napszálltakor bukkant fel, s neki ez volt a legszebb, a tengeri alkonyat. Elmondta testvéreinek, hogy az égbolt tiszta színarany volt, s a felhők – azoknak a szépségét úgyse tudná hasonlítani semmihez! Tűzpirosak voltak, meg violakékek, kibontották vitorláikat a feje fölött, sebesen úsztak a magasban; de még a felhőknél is gyorsabban suhant az égen a vadhattyúk hófehér csapata. Egyenest a nap felé tartottak; olyan volt a hattyúcsapat, mint egy égre lebbenő, könnyű, fehér fátyol. Ő utánuk úszott, de egyszer csak lebukott a nap, belemerült a tengerbe, s a vízen meg a felhők vitorláin kilobbant a rózsaszínű fény.

Megint elmúlt egy év, s már a harmadik királykisasszony töltötte be tizenötödik esztendejét. Ő volt a legbátrabb testvérei között, s mindjárt egy tengerbe szakadó, széles folyó torkolatához úszott. Szőlő borította, gyönyörű zöld dombokat látott, sűrű erdőket, amelyeknek lombjai közül régi kastélyok falai derengtek; a madarak énekét is hallotta, s olyan melegen tűzött rá a nap, hogy többször alámerült, lehűteni égő arcát. Egy öbölben nagy sereg apró gyermeket látott, pucéran szaladgáltak a parton, s vígan lubickoltak a vízben. A hableány játszani akart velük, de azok ijedten szétszaladtak; egyszer csak előtte termett egy kis fekete állat – kutya volt, de hát azt ő nem tudta -, s olyan mérgesen csaholt rá, hogy most ő ijedt meg, és visszaúszott a nyílt tengerre. De sohasem felejti el a gyönyörű zöld halmokat, a sűrű erdőket meg a gyermekeket, akiknek nincs halfarkuk, mégis tudnak úszni.

A negyedik királykisasszony már óvatosabb volt, ő kinn maradt a háborgó tenger közepén, s azt mondta, hogy az volt a legszebb. Körös-körül messzire ellátott, az égbolt úgy borult a tengerre, mint egy roppant, kék üvegharang. Hajók is úsztak arra, de nagyon messze, akkorák voltak csak, mint a sirályok. A delfinek bukfencet vetettek a levegőben, a cethalak meg úgy fecskendezték orrlyukaikból a vizet, mint a szökőkút.

Aztán az ötödik testvérre került a sor – neki télen volt a születésnapja, s olyat látott, amit eddig egyik nővére sem. Odafönn haragoszöld volt a tenger, s jéghegyek úszkáltak rajta, olyan színűek, mint a kagyló rejtette gyöngy, de sokkalta nagyobbak még az emberek templomtornyainál is. Különös alakúak voltak, s úgy tündöklöttek a napfényben, mint a gyémánt. Fölült a legmagasabb jéghegy tetejére, s a vitorlás hajók ijedten keringtek körülötte – az emberek látták őt, ahogy ott ül, és hosszú haját cibálja a szél. Estefelé aztán felhők vonták be az eget, villámok szántották, mennydörgések rázták; a fekete hullámok megrengették a jéghegyeket, s azok csak úgy szikráztak a villámfényben. A hajók bevonták vitorláikat, a hajósnép borzadva várta a szörnyű vihar végét, de ő nyugodtan ült a gyémántos jéghegyen, s nézte a tengerbe cikkanó, kékes és sustorgó villámokat.

Amikor a királykisasszonyok először látták meg a földi világot, úgy érezték, nem tudnak betelni szépségével és újdonságaival, de most, hogy felnőttek, és akármikor fölmerülhettek a tenger mélyéből, már nem csábította őket annyira a fenti világ. Alighogy fölbukkantak, már vágyódtak is haza, a mélységes mélybe, s egy hónap múlva azt mondták, hogy mégis a tengerfenék a legszebb, és a vízipalotában a legjobb.

Alkonytájban néha átkarolta egymást az öt nővér, s fölmerült a vízből. Lágyan énekeltek – szép hangjuk volt, szebb minden földi hangnál. Ha vihar tombolt a tengeren, s a hajósnép rettegve várta, mikor süllyed a hajó, ők ott úszkáltak körülöttük, és lágyan énekeltek arról, milyen szép is odalenn a mélyben; bátorították a hajósokat, ne féljenek, merüljenek csak alá a tengerbe. De ezek nem értették a dalukat, a szél zenéjének vélték, s ha a hajó elsüllyedt velük, bizony nem láttak odalenn semmi szépet. Hiszen holtan értek le a tengermélybe, élve nem juthattak a vízikirály palotája elé.

Estetájt, amikor a nővérek egymást átkarolva úszkáltak a felszínen, a legkisebbik királykisasszony maga maradt a tágas teremben, és szívszakadva nézett utánuk. Sírt is volna, de a hableányok nem tudnak sírni, mert a könnyeiket mindjárt elmossa a víz, s ezért még fájóbb a szenvedésük.

– Ó, ha már tizenöt esztendős lehetnék! – sóhajtotta sokszor. – Tudom, hogy nagyon megszeretem majd a fönti világot meg az embereket, akik benépesítik és megművelik a földet.

Végre-valahára elérkezett a tizenötödik születésnapja.

– Hát most téged bocsátunk ki szárnyaink alól – mondta a nagyanyja, az öreg királyné. – Gyere, leánykám, vedd magadra ékességeidet, mint a nővéreid. – Azzal fehér liliomkoszorút illesztett a fejére; a liliomok minden szirma egy-egy fél gyöngyszem volt. Aztán megparancsolta nyolc osztrigának, hogy csipeszkedjenek legkisebbik unokája halfarkába, magas rangjához illően.

– De az fáj! – húzódozott a kis hableány.

– A rangért, bizony, meg kell szenvedni néha – oktatta a nagyanyja. Ó, de szívesen lerázta volna fejéről a nehéz gyöngykoszorút! Jobban illettek volna hozzá a tűzpiros virágok. De ezen most nem változtathatott.

– Isten veletek! – intett búcsút, s olyan könnyedén szállt fel a tenger mélyéből, mint egy buborék.

Éppen a tengerbe temetkezett a nap, amikor a kis hableány fölbukott a víz színére, de a felhők még tiszta aranyban és rózsaszínben fénylettek, s a bágyadt vörös égen kigyúlt az első esti csillag; enyhe, üdítő volt a levegő, csöndes és nyugodt a tenger. Háromárbocos, nagy hajó vesztegelt a közelben, vitorlái félárbocra eresztve, mert szellő se mozdult, s a matrózok tétlenül ültek a kötélcsomókon meg párkányokon. A hajón vidám muzsika zengett, s ahogy besötétedett, száz meg száz színes lampiont gyújtottak; mintha a föld valamennyi népének apró lobogói világítottak volna.

A legkisebbik vízi-királykisasszony odaúszott a hajókabin kerek ablaka alá, s ha emelt rajta egyet-egyet a hullám, a tiszta ablakon át meglátta a hajó ünneplő ruhás népét. Egy ifjú királyfi volt köztük a legszebb, szép fehér arcú, nagy, fekete szemű – tizenöt esztendős lett éppen, most ülték a születése napját, azért vigadt a hajó népe. A matrózok a fedélzeten táncoltak, s amikor a kis királyfi kilépett közéjük, rakéták, petárdák százai röppentek a levegőbe. Úgy tündöklöttek, mint a nap, meg is ijedt a kis hableány, s alámerült a vízbe, de nyomban fel is bukkant, s úgy látta, mintha az ég minden csillaga reá záporozna. Sohasem látott még tűzijátékot. Napkorongok keringtek fölötte, tűztestű halak ficánkoltak a levegőben, s a sima tenger visszaverte, megkettőzte a nagy ragyogást. A hajó maga is olyan fényben úszott, hogy még a verítékcseppet is látni lehetett az emberek homlokán. Ó, milyen szépséges szép volt az ifjú királyfi! Kezet szorított az emberekkel, és nevetett, a muzsika pedig messzire elszállt a csöndes éjszakában.

Késő éj volt már, de a kis hableány még mindig nem tudott betelni a fényben úszó hajóval meg a szépséges királyfival. Kihunytak rég a színes lámpások, petárda se röppent több, az ünnepi ágyúk se dörögtek. Csak a tenger mélyében morajlott, zúgott a közeledő vihar. A hableányt mind magasabbra emelgették a hullámok, s beláthatott a királyfi kabinjába, de a hajó egyre gyorsabban siklott a vízen, röpítették dagadó vitorlái. Körülötte mind magasabb hullámok tornyosodtak, viharfelhők terítették be az eget, s messze már villámok lobbantak. A matrózok bevonták a feszülő vitorlákat, de hiába: a nagy hajó veszettül száguldott a tomboló hullámok taraján, a tenger vize fekete hegyekké magaslott, s már-már rázúdult a hajóra, de az, mint valami kecses hattyú, hullámvölgybe siklott, aztán hullámhegyre szökkent. A kis hableány ezt mulatságos utazásnak gondolta, de bezzeg nem a hajósnép! Recsegett-ropogott a nagy hajó, vastag bordáit behorpasztotta a tenger irtózatos ereje, a fedélzeten átsöpörtek a hullámok, és derékban kettétörték a főárbocot, mint a gyönge nádszálat. Megdőlt a hajó, süllyedni kezdett. A kis hableány most látta csak, milyen veszedelemben forog a hajósnép, de ő maga is: vigyáznia kell, nehogy agyonnyomják a vízen hánykolódó vastag gerendák, fadarabok. Hirtelen koromsötét lett, semmit sem látott, de egy fellobbanó villám fényénél megpillantotta a hajót és utasait: mindenki menekülni próbált. Megkereste szemével az ifjú királyfit; abban a pillanatban kettészakadt derékban a hajó, s ő látta, hogy a királyfi a tengerbe zuhan. Az első pillanatban megörült neki, hogy így most lemerül hozzá a tengermélyi birodalomba, de aztán elszomorodott, mert eszébe jutott, hogy földi ember csak holtan juthat a vízikirály palotája elé. Nem, nem engedi, hogy a királyfi meghaljon! Gyorsan odaúszott hozzá a hullámokon bukdácsoló gerendák között, nem is gondolva vele, hogy kárt tehetnek benne. Le-lebukott, föl-fölemelkedett, végre odaért a királyfihoz, aki már-már elmerült, minden ereje elhagyta, nem bírta tovább a harcot a tomboló tengerrel. Éppen lecsukódott szép fekete szeme, amikor a hableány odaért. Átkarolta a királyfi nyakát, s kiemelte a vízből a fejét, aztán hagyta, hadd vigyék-sodorják őket a hullámok.

Reggelre elült a vihar; a hajóból egy forgács se maradt, kibukott a tengerből a nap pirosan ragyogó arca, s mintha a királyfi arca is élettel telt volna meg. Csak a szeme maradt csukva. A hableány megcsókolta fehér homlokát, hátrasimította csapzott haját, s akkor vette észre, mennyire hasonlít az ő kis fehér márványszobrához. Még egyszer megcsókolta, s szíve mélyéből kívánta, bárcsak életre kelne.

Végre szárazföldet pillantott meg, ködösen kéklő, magas hegyeket; ormaikon a fehér hó, mint hattyúk pihenő csapata. A partot szép zöld erdők szegélyezték, s a fák közül templom vagy kolostor magaslott ki – a hableány nem tudta biztosan, miféle épület lehet. Körülötte citrom- és narancsfák virultak, karcsú pálmák bólogattak a kapuja előtt. Egy kis öblöt formált a tenger, nyugodtan, simán kéklett a víz a fehér, fövenylepte magas szirtek között. A hableány odaúszott a királyfival az egyik szirthez, lefektette a fövényre, s úgy fordította a fejét, hogy jól érje a meleg sugarú nap.

Egyszer csak megzendültek a nagy, fehér épület tornyában a harangok, s egy csapat fiatal lány sereglett a kertbe. A hableány kijjebb úszott a tengerbe, megbújt egy szirt mögött, s fehér tajtékkal borította be haját, keblét, hogy elrejtőzzék az emberi szemek elől. Aztán leste-várta, mi történik a szépséges királyfival.

Nemsokára egy fiatal lány lépett az eszméletlen fekvő királyfi mellé. Látszott rajta, hogy nagyon megijedt, de aztán embereket hívott oda; később látta a kis hableány, hogy a királyfi magához tér, rámosolyog a körülötte állókra, mindenkire, csak éppen a kis hableányra nem, hiszen nem is tudta, hogy ő mentette meg az életét. Elbúsult nagyon szegényke, s amikor a királyfit bevezették a parti fehér épületbe, szívszakadva nézett utána, aztán alámerült a tengerbe, apja birodalmába.

Azelőtt is hallgatag teremtés volt, most még csöndesebb lett. El sem beszélte nénjeinek, mit látott odafönn a földi világban.

Estetájt meg kora reggel föl-fölúszott oda, ahol partra tette a királyfit. Látta, hogy a kertben leszedték a megérett gyümölcsöt; látta, hogy a magas ormokon olvadozik a hó. Csak a királyfit nem látta többé. Egyre szomorúbban tért haza a korallpalotába, s egyetlen öröme az volt, ha leülhetett a kertjében, és átölelhette a szép fehér márványszobrot, amely annyira hasonlított a királyfihoz. De a tűzpiros virágait nem gondozta többé, s azok kedvükre nőttek-virultak, felverték az utakat is, hosszú indáikkal fölkapaszkodtak a faágakra, és vörös homályba borították a kertet.

A legkisebbik királykisasszonynak úgy fájt a szíve, hogy nem tudta magában tartani a titkát. Elmondott mindent az egyik nénjének. Megtudta, persze, a többi is, de ők nem mondták senkinek, legföljebb egy-két idegen hableánynak, azok meg csak a legbizalmasabb barátnőiknek.

Az egyik hableány ismerte a királyfit: látta az ünnepséget, s azt is tudta, hol van a királyfi birodalma.

– Gyere, húgocskánk! – karolták át a nénjei a legkisebbik királykisasszonyt, s fellibbentek hosszú sorban a tenger színére. A királyfi tengerparti palotája felé tartottak.

Halványsárga, tündöklő kőből épült ez a palota, egyik széles márványlépcsője belenyúlt a tengerbe. Aranyos kupolái messze csillogtak, s a palota körül vonuló oszlopsor között márványszobrok fehérlettek, olyan szépek, mintha csak élnének. Tiszta tükrű, tágas ablakain ragyogó termeibe lehetett látni, ahol drága selyemfüggönyök, szőnyegek pompáztak, s a falakat gyönyörű festmények borították el – öröm volt nézni! A legnagyobbik terem közepén szökőkút szórta gyöngyeit, a vízcseppek felszökelltek a terem üvegkupolájáig, s az üvegen átszűrődő napfény megaranyozta a vizet meg a medencében nyiladozó ritka virágokat.

Megtudta hát a kis hableány, hol lakik a szépséges királyfi. Majd minden este és éjszaka fölbukott a tengerből, elúszott a messze parthoz – egyik nénje se mert volna ilyen nagy útra kelni -, még a keskeny csatornán is fölúszott, amely ott kanyargott a hosszú árnyékot vető márványerkély alatt. Ott üldögélt az árnyékban, és nézte, nézte a királyfit, aki azt hitte, egymaga álmodozik a holdfényes éjszakában.

Voltak olyan esték, amikor lengő zászlajú, szép vitorlás csónakján ringatózott a királyfi; a hableány ott rejtőzött a sűrű sásban, hosszú ezüstös fátylába belekapott a tengeri szellő; ha látta volna valaki, szárnyát emelgető hattyúnak véli.

Máskor halászokat hallgatott ki, akik fáklyák világa mellett vonták a hálót a tengeren. Boldog volt, hogy olyan sok jót hall a királyfiról, s örült, hogy megmentette az életét, amikor el akarta nyelni a tenger mélye. Eltűnődött rajta, hogyan ölelte a királyfi nyakát, s milyen melegen csókolta a homlokát. De hát az nem tudott róla, s nem is sejthette, hogy a kis hableány volt az élete megmentője.

A vízikirály legkisebbik lánya egyre jobban megszerette a földi embereket, s mind erősebben vágyott rá, hogy fölszálljon, és közöttük éljen. A földi világot szebbnek látta, mint a tengermélyi birodalmat; s az embereket hatalmasabbaknak, mint apja népét: hajókon járhatták a tengert, fölhághattak a legmagasabb ormokra, felhők fölé, erdeik, rétjeik olyan messzire nyúlottak, hogy a kis hableány nem is látta a határukat. Sokat, nagyon sokat szeretett volna tudni az emberek birodalmáról, de nénjei nem tudtak mindenre felelni, ezért nagyanyjához, az öreg királynéhoz fordult, aki jól ismerte a felsőbb világot, ahogy a tenger fölötti országokat nevezte.

– Ha a földi emberek nem fúlnának a tengerbe, örök időkig élnének? – kérdezte a kis hableány. – Nem halnának meg, mint mi idelenn a tenger mélyén?

– Dehogynem – felelte a nagyanyja. – Akkor is meghalnának, méghozzá az ő életüket rövidebbre szabta a természet, mint a mienket. Mi háromszáz esztendeig élhetünk, de ha meghalunk, csak fehér tajték lesz belőlünk, még sírunk sincs a tenger mélyén, kedveseink között. Mert a lelkünk is halandó; olyan a mi életünk, akár a gyenge nádszál: ha egyszer letörik, nem hajt ki többé. De az ember lelke halhatatlan, akkor is él, amikor a test már rég elporladt.

– És miért halandó a mi lelkünk? – kérdezte szomorúan a kis hableány. – Én odaadnám szívesen mind a háromszáz kiszabott esztendőmet, csak emberré lehetnék egy napra!

– Erre gondolnod se szabad! – kiáltotta ijedten a nagyanyja. – Mi sokkal boldogabban élünk, mint odafönn a földi emberek.

– Ha meghalok, fehér tajték lesz belőlem, hullámokon hánykolódom, és soha többet nem hallhatom a tenger moraját, nem láthatom a szépséges virágokat, a bíborszínű napot? Mit tegyek, hogy az én lelkem is örökétig éljen?

– Nem tehetsz semmit – felelte az öreg királyné. – Csak akkor válhatna halhatatlanná a lelked, ha egy földi ember úgy megszeretne, hogy előbbre helyezne apjánál, anyjánál; ha a tied volna egész szíve és minden gondolata; ha megfogná a kezed, és örök hűséget fogadna neked. Akkor az ő lelke átömlene a tiedbe, s emberré válnál magad is. Csakhogy ez nem történhet meg soha. A halfarkadat, legszebb ékességedet rútnak tartják odafönn, mert nem tudják, mi a szép. A felsőbb világban két esetlen dorong kell a szépséghez – lábnak nevezik.

Felsóhajtott a kis hableány, és csüggedten nézte pikkelyes halfarkát.

– De hát azért ne szomorkodjunk! – mondta az öreg királyné. – Táncoljunk, vigadjunk, amíg a háromszáz esztendőből futja. Ez bizony elég hosszú élet, sokáig örülhetünk neki, s utána annál nyugodtabb lesz a pihenésünk. Rendezzünk ma este udvari bált.

Az volt még csak a pompa! Sohasem láthat olyat emberi szem! A nagy terem minden fala kristálytiszta, vastag üvegből volt, s a falak mentén tűzpiros meg élénkzöld kagylóhéjak sorakoztak; kékes láng csapott ki a belsejükből, bevilágították az üvegfalú termet, s a kékes fény messze sugárzott a tenger mélyén, megragyogtatta a palota mellett elsuhanó halak aranyosan vagy bíborpirosan csillámló pikkelyét. Széles folyam hömpölygött át a nagy terem közepén, azon táncoltak a vízi ifjak meg a hableányok, s édes, lágy énekszóval kísérték táncukat. Csodálatos ének volt, földi ember nem hallhat hozzá foghatót. A vízikirály legkisebbik leánya énekelt a legszebben mindenki között, meg is tapsolták érte, s a kis hableány szíve felderült egy pillanatra, mert tudta maga is, hogy se a tenger alatt, se a tenger fölött nincs párja a hangjának. De aztán megint csak elfogta a vágy a földi világ után; nem tudta elfeledni a szépséges királyfit, meg bánatát, hogy neki nincs halhatatlan lelke. Nemsokára ki is suhant a palota terméből, s miközben odabenn vigadt s énekelt a tenger népe, ő a kertjében üldögélt tűzpiros virágai között. Hirtelen rézkürtök zengése szűrődött le hozzá.

– Ő vitorlázhat odafönn! – mondta magában a kis hableány. – A királyfi, akit jobban szeretek édes szüleimnél, aki felé minden gondolatom száll, s akinek kezébe akarom helyezni egész életemet. Nem félek semmitől, csak halhatatlan lelket nyerhessek tőle! Nővéreim most benn táncolnak az üvegfalú teremben, nem keresnek: elmegyek a tenger boszorkányához, akitől mindig annyira féltem, de hátha most segíthet rajtam.

Ki is suhant a kertből, s a morajló örvény felé tartott – azon túl lakott a tenger boszorkánya. Nem járt még soha azon az úton, nem nőtt arra se virág, se tengeri fű; kopár, szürke föveny vezetett az örvényhez, amely úgy forgott a vízben, mint a malomkerék, s ami a sodrába került, magával rántotta a feneketlen mélységbe. Ezen a mindent beszippantó forgón kellett átvergődnie a kis hableánynak, hogy eljusson a boszorkány tanyájához a fortyogó, bugyborékoló, forró iszapmezőn keresztül, amit a boszorkány az ő gyógyfürdőjének nevezett. Azon túl állt a háza, egy különös erdő közepén. Fák, bokrok helyett polipok ringatóztak ebben az erdőben, félig állatok, félig növények; földből kinőtt százfejű kígyókhoz hasonlítottak. Hosszú, nyálkás karok voltak az ágaik, nyúlós, puha férgek a gallyaik, s gyökerüktől a csúcsukig külön imbolygott, tekergőzött minden kis ízük. Ami csak a közelükbe került, azt tapadós karjaik közé kapták, és soha többé el nem eresztették. A kis hableány elrémült, amikor meglátta őket, torkában dobogott a szíve, s már vissza akart fordulni, de megint eszébe jutott a királyfi meg az emberi lélek, s ez új reményt öntött belé. Elomló, hosszú haját feltűzte, hogy a szörnyű polipok bele ne kapaszkodhassanak, kezét a mellére kulcsolta, s úgy suhant tovább, mint egy karcsú hal, az utálatos polipok között, amelyek mohón nyúlkáltak utána. A királykisasszony látta, hogy mindegyik zsákmányt szorongat száz meg száz apró karja között: elsüllyedt hajók kincseit, halakat, még egy hatalmas cethalat is.

Aztán egy süppedős tisztásra ért, ahol hatalmas, kövér vízikígyók gyűrűztek, és csúf, sárga hasukat mutogatták. A tisztás közepén állt a boszorkány háza; gazdasszonya éppen kinn ült a küszöbén, s egy varangyos békát etetett, mint az emberek a jószágukat. Az utálatos kövér vízikígyókat kiscsirkéinek becézgette, és tenyeréből adott nekik enni.

– Tudom, hogy mi járatban vagy – mondta a tenger boszorkánya, amikor a kis hableányt meglátta. – Ostobaság, amit kívánsz. De megteszem, amit kérsz tőlem, mert még elemészted magad, kis királykisasszonyom! Tudom: a halfaroktól szeretnél megszabadulni, s két otromba lábat akarsz helyette, hogy járni tudj a szárazon, mint az emberek, beléd szeressen a szép királyfi, s halhatatlan lelket nyerj tőle. – És visítva, gonoszul nevetett, még a varangyot meg a vízikígyót is elejtette. – Éppen jókor jöttél – folytatta. – Holnap, ha fölkelt a nap, már nem tudtam volna segíteni rajtad, kerek egy esztendeig kellett volna várnod. Most főzök neked egy bűvös italt, azzal napkelte előtt kiúszol a tengerből, leülsz a partra, és megiszod. Eltűnik a halfarkad, két doronggá alakul, amit az emberek szép lábacskának neveznek. Csakhogy ez nagyon fáj ám, olyan, mintha éles kardok hasítanának beléd. De szép leszel, gyönyörű szép, aki csak lát, azt mondja majd, sose látott hozzád foghatót. Megmarad lebegő, könnyű mozgásod, nem akad táncosnő, aki olyan puhán lépkedne, mint te, de valahányat lépsz, mintha kés élére hágnál, s még a véred is kiserked. Ha ezt a sok szenvedést békén eltűröd, akkor segíthetek rajtad.

– Eltűröm – felelte a kis hableány reszkető hangon. A királyfira gondolt, meg a halhatatlan lélekre.

– De tudnod kell – folytatta a tenger boszorkánya -, hogy ha egyszer emberi alakot öltesz, soha többé vissza nem változhatsz hableánnyá. Nem merülhetsz a tenger mélyébe nénéidhez, a vízipalotába, ha pedig nem szeret meg a királyfi úgy, hogy apjánál-anyjánál előbbre helyez szívében, ha nem a tied minden gondolata, és nem fogad neked örök hűséget, sohasem nyersz halhatatlan lelket. Ha meg más hajadont vesz feleségül, a menyegzője reggelén meghasad a szíved, meghalsz, s hullámokon hányódó maroknyi fehér habbá változol.

– Azt se bánom – felelte a kis hableány, s fehér lett az arca, mint a gyolcs.

– De nekem is fizetség jár ám! – mondta a boszorkány. – S nem is kevés. A tengermélyi birodalomban senkinek sincs olyan szép hangja, mint neked. Talán azt hiszed, hogy azzal bűvölöd meg a királyfi szívét. Csakhogy a hangodat nekem kell adnod. Ez a fizetség, ez az ára az én bűvös italomnak! Nagy ára van, mert a tulajdon véremet csepegtetem belé, hogy metsző legyen az ital, mint a kétélű kard!

– De ha neked adom a hangomat – remegett meg a kis királylány -, mi marad akkor nekem?

– Karcsú, szép termeted, lebegő járásod, beszédes szemed – mondta a boszorkány. – Elég ennyi ahhoz, hogy megbűvölj egy emberi szívet. Nyújtsd ki hát a nyelvecskédet, mert előre kérem az árát. Aztán megkapod a bűvös italt!

– Legyen, ahogy akarod! – felelte a kis hableány, s a boszorkány elvette tőle a fizetséget.

Aztán vette az üstöt, hogy megfőzze a bűvös italt. – Fő a tisztaság! – mondta, miközben nyalábba kötött egy csomó vízikígyót, és kisúrolta velük az üstöt. Aztán megkarcolta a mellét, és belecsepegtette fekete vérét. Különös alakok imbolyogtak a gőzében, reszketett, aki belenézett. Hol ezt, hol azt vetett az üstbe, s abban fortyogott, sustorgott a bűvös folyadék; amikor aztán elkészült, olyan volt mint a legtisztább forrásvíz.

– No, fogjad – mondta a boszorkány. A kis hableány elvette a varázsitalt, szólni nem szólhatott, mert se beszélni, se énekelni nem tudott többé.

– Ha visszafelé elkapnának a polipok – tanácsolta a tenger boszorkánya -, cseppents rájuk egy parányit ebből az italból, ezer darabra törik tőle minden karjuk.

De a kis hableány most nem forgott veszedelemben, mert amikor a polipok meglátták a messze világló, tüzes italt, rémülten hajoltak félre útjából, s ő szerencsésen kijutott a szörnyű erdőből, átvergődött a fortyogó iszapon meg a morajló örvényen.

Már látta apja palotáját; az üvegfalú bálteremben rég kihunyt a kék fény, nyugovóra tért mindenki. De a kis hableány nem mert belépni a palotába, mert néma volt, s mindörökre el kellett válnia szeretteitől. Csak a kertbe lopózott be; letépett egy-egy virágot öt nénje ágyásából, csókot intett a palota felé, aztán fellebbent a sötétkék vízből a tenger színére.

A nap még nem merült ki a tengerből, de a hableány már látta a királyfi palotáját. Odaúszott, s leült a vízbe vezető széles márványlépcsőre. Szelíden, ezüstösen ragyogott a hajnali hold. A kis hableány összeszedte minden erejét, és kiitta a metsző erejű italt. Abban a pillanatban úgy érezte, mintha kétélű kardok hasogatnák gyönge testét; eszméletét vesztette, s úgy hanyatlott le a lépcsőn, mintha minden élet kiszállt volna belőle. Amikor felpiroslott a nap, lassan magához tért. Éles fájdalom járta át, de ott állt előtte a szépséges királyfi. Bársonyos, fekete szeme a hableány arcát kutatta, s ő szemérmesen sütötte le a szemét. Akkor vette csak észre, hogy eltűnt testéről a pikkelyes halfarok, s szép kis fehér lábak voltak a helyén, mint a legszebb földi lánynak. A kis hableány beleburkolózott hosszú, selymes hajába, mert nem volt egyebe, amivel elfödje testét.

A királyfi a nevét tudakolta, megkérdezte, hogyan került oda, de a hableány csak rávetette tengerkék szemét, gyöngéden és szomorúan nézte, mert szólni nem tudott. A királyfi akkor megfogta a kezét, és palotájába vezette. Minden lépésnél úgy érezte, mintha kések élére hágna – ahogy a boszorkány megjósolta -, de ő tűrte szívesen, hiszen a királyfi vezette! Olyan könnyedén libbent a karján, mint a buborék, s a királyfi meg az udvari nép ámulva nézte gyönyörű, lebegő járását.

Hímes, szép selyem- meg brokátruhákba öltöztették; ő volt a legszebb lány az egész palotában, de néma volt – nem tudott beszélni, nem tudott énekelni. Aranyba meg selyembe öltözött szép rabszolganők léptek elő, és énekeltek a királyfinak meg az öreg királyi párnak. Egyiküknek különösen szép, lágyan zengő hangja volt, a királyfi tapssal és mosolyával jutalmazta; a kis hableánynak majd megszakadt a szíve: eszébe jutott, mennyivel szebben tudott ő énekelni.

– Ha tudná, hogy magam adtam oda a hangomat, csak hogy mellette maradhassak! – gondolta szomorúan.

A rabszolganők ringó, lassú táncba kezdtek. Egyszer csak a hableány is fölemelte szép fehér karját, lábujjhegyre emelkedett, és lágyan lebegő, csodálatos táncot lej tett, ahogy még nem táncolt földi lány, s minden mozdulata többet mutatott meg szépségéből, szeme pedig ékesszólóbb volt, mint a rabszolganők éneke.

Táncával mindenkit megigézett, kivált a királyfit, aki kicsi talált gyermekének nevezte, s a kis hableány csak táncolt, pedig valahányszor a földet érintette a lába, mintha éles kések élére lépne. A királyfi arra kérte, maradjon nála örökre, s megengedte neki, hogy egy bársonypárnán az ajtaja előtt aludhasson.

Apródruhát is adott neki a királyfi, hogy kísérhesse, ha lovagolni megy. És ketten vágtattak a jó szagú erdőkben, ahol zöld ágak simogatták a vállukat, és madarak énekeltek a fák sűrűjében. Fölhágott a királyfival a legmagasabb ormokra; cipellőjén átütött a vér, de ő csak mosolygott, és követte a királyfit, föl, szédítő magasra, míg csak alattuk nem maradt a felhősereg, amely messzi országokba költöző fehér madárcsapathoz hasonlított.

Éjjelente, míg az udvari nép az igazak álmát aludta a palotában, a kis hableány leosont a vízbe nyúló márványlépcsőre, sajgó lábát a tenger hűs vizében fürösztgette, s övéire gondolt, akik lenn élnek a tenger mélységes mélyében.

Egy éjszaka aztán felbukkantak a nővérei; egymást átkarolva lebegtek a vízen, és messze csengett lágy, szomorú énekük. A kis hableány intett nekik, azok ráismertek, odaúsztak hozzá, s elpanaszolták neki, mennyit bánkódnak miatta. Attól fogva minden éjszaka meglátogatták; egy ízben az öreg királyné is felbukott a tengerből, és messziről nézte legkisebbik unokáját, s feljött leánya látására a vízikirály is, megcsillant a holdfényben aranyos koronája. Kezüket nyújtogatták feléje, de nem merészkedtek közel a parthoz, mint az öt királykisasszony.

A kis hableány napról napra kedvesebb lett a királyfi szívének; de úgy szerette, ahogy egy kedves, jó gyermeket szokás, és meg sem fordult a fejében, hogy feleségül vehetné. Pedig a boszorkány megmondta: ha a királyfi mással ül lakodalmat, a menyegző reggelén meghal a kis hableány, hullámokon táncoló, maroknyi fehér habbá változik.

– Nem engem szeretsz-e legjobban a világon? – kérdezte a kis hableány szeme, amikor a királyfi átölelte, és megcsókolta a homlokát.

– Te vagy a legkedvesebb a szívemnek – felelte a királyfi -, mert jólelkű teremtés vagy, hűségesen ragaszkodol hozzám, s emlékeztetsz egy fiatal lányra, akit egyszer láttam életemben, s talán akkor utoljára. Hajótörést szenvedtem, a hullámok partra sodortak, s egy szent templom közelében vetettek ki, ahol fiatal lányok, Isten szolgálói laktak. Az egyik, a legszebbik, rám talált a parton, és megmentette az életemet. Azóta sem láttam, de tudom, hogy ő az egyedüli, akit szeretni tudnék. Te úgy hasonlítasz hozzá, hogy szinte kiszorítod képét a szívemből. Ő Isten szolgálója marad, s úgysem találkozhatunk többé, de a jó sorsom téged küldött ide helyette. Mi ketten sohasem válunk el egymástól!

– Ó, ha tudná, hogy én voltam az élete megmentője! – gondolta szomorúan a kis hableány. – Hogy én vittem ki a viharos tengerből a partra, a templom közelébe, s figyeltem a szirt mögül, megtalálják-e! Láttam azt a szép lányt is, az egyedülit, akit szeretni tudna. – És mélyet sóhajtott, mert sírni nem tudott. – De hiszen az a lány az Isten szolgálója, nem megy ki többé a világba, s nem találkozhatnak soha-soha, én meg itt vagyok mellette, naponta látom, a gondolatát is lesem, egész életemet neki áldozom!

Eljött az ideje, hogy a királyfi megházasodjék, s azt beszélték, hogy a szomszéd király szépséges leányát szemelték ki a számára. Föl is szereltek már egy pompás vitorlás hajót, azon kel útra a királyfi, persze, csak mintha a szomszéd király birodalmára volna kíváncsi, pedig hát a kiszemelt mátkát akarta látni. A kis hableány bele is látott a szívébe, látta a szándékát, tisztábban, mint akárki más, hiszen ő szerette a legjobban a világon.

– Elmegyek – mondta a királyfi -, látnom kell a szép királykisasszonyt, mert a szüleim úgy kívánják. Még szerencse, nem erőltetnek, hogy feleségül vegyem: úgysem tudnám szeretni. Biztosan nem hasonlít ahhoz a templombeli leányhoz úgy, mint te. Bizony, inkább téged választanálak, beszédes szemű, néma kis teremtés! – És megcsókolta a kis hableány piros ajkát, eljátszadozott selymes hajával, fejét a keblére hajtotta; a szegény kis hableányban megint föltámadt a remény, földi boldogságról, halhatatlan lélekről álmodozott.

– Nem félsz a tengertől, néma gyermekem? – kérdezte tőle a királyfi, amikor a pompás hajón útra keltek a szomszéd király birodalmába. És beszélt a kis hableánynak a tomboló tengeri viharokról, a szélcsendről, a tenger mélyén élő különös halakról, mindarról, amit a búvárok láttak odalenn. A hableány hallgatta, és mosolygott, hiszen ő tudta legjobban, mit rejtenek a tenger mélyei.

A holdfényes éjszakában, amikor csak a kormányos virrasztott a kormányrúdnál, kiült a kis hableány a hajó orrára, s nézte, nézte a tenger áttetsző vizét – úgy tetszett neki, hogy apja palotáját látja a mélyben. Lépcsőjén ott állt ezüstkoronás nagyanyja, s a kék víztömegen át felnézett a suhanó hajóra. Nővérei a tenger színén úszkáltak, szomorúan nézték legkisebb húgukat, fehér kezüket tördelték: ő mosolyogva intett feléjük, és el akarta mondani, hogy jól megy a sora, és boldog a földön. De a hajósinas kilépett a fedélzetre, és nénjei ijedten merültek le a mélybe. A hajósinas csak örvénylő fehér tajtékot látott a víz színén.

Reggelre kikötőbe ért a hajó, a szomszéd király székvárosának kikötőjébe. A tornyokban megzendültek a harangok, bástyákon kürtjükbe fújtak az apródok, a katonák lengő zászlókkal, villogó szuronyaikkal sorfalat álltak. Egymást követték a fényes ünnepségek. Udvari bálokat, vidám mulatságokat rendeztek, de a király leánya még nem érkezett meg a városba, azt mondták, messze vidéken egy szent templomban nevelkedik, ott sajátítja el a királyi erényeket.

Egy nap aztán hazaérkezett apja székvárosába.

A kis hableány alig várta már, hogy lássa: szép-e, tetszik-e majd az ő királyfijának. S amikor meglátta, el kellett ismernie, hogy soha nem látott még gyönyörűbb teremtést. Gyönge, fehér arca, akár a rózsaszirom, hosszú pillái alól kéken ragyogott hűséges tekintetű szeme.

– Te vagy az! – ujjongott fel a királyfi, amikor elébe lépett. – Te mentetted meg az életemet, te hajoltál fölém, amikor élettelen feküdtem a tenger partján. – És karjaiba zárta szépséges mátkáját.

– Boldog vagyok, nagyon boldog – tárta ki szívét a kis hableánynak. – Beteljesült, amiről álmodni sem igen mertem! Tudom, te is örülsz a boldogságomnak, hiszen te vagy hozzám a legjobb szívvel!

A szegény néma kis teremtés megcsókolta a királyfi kezét, s úgy érezte, megszakad a szíve. Tudta, hogy a menyegző reggelén örökre eltűnik ebből a világból, hullámon hánykódó maroknyi habbá változik.

Csengett-bongott valamennyi templom harangja, hírnökök vágtattak szerte a városba, s hírül adták a népnek, hogy királykisasszonyuk menyegzőt ül a királyfival. Drága ezüsttartókban illatos olaj égett az oltárokon, a papok füstölőket lóbáltak s a mátkapár meg a kísérete bevonult a templomba. A kis hableány aranyhímes selyemruhában a menyasszony uszályát vitte. De nem hallotta az orgonák zúgását, nem is látta a felékesített templomot – a halált hozó éjszakára gondolt és mindarra, amit itt kell hagynia ezen a világon.

A násznép még aznap este hajóra szállt, ünnepi ágyúk dörögtek, zászlók lobogtak; bíbor- meg aranykelméből sátrat emeltek a hajó közepén, s gyönyörű vánkosokkal ott vetettek fekhelyet a királyi párnak a hűvös éjszakában.

A szél nekifeszült a vitorlának, s a hajó lágyan ringatózva siklott a tiszta tengeren.

Alkonytájban tarka lámpákat gyújtottak, s a matróznép vidáman táncolt a fedélzeten. A kis hableány tűnődve gondolt arra az estére, amikor először bukkant fel a tengerből, s meglátta az ünnepi fényben úszó hajót. Táncba kezdett most maga is, ringott, suhant, cikázott, akár a fecske, s a násznép álmélkodva nézte, mert ilyen táncot még sohasem látott. Mintha kések élén lépkedett volna, most is úgy érezte, de nem törődött fájdalmával, mert a szívét még gyötrőbb szenvedés marcangolta. Tudta, hogy ez az utolsó estéje, soha többé nem láthatja a királyfit, akiért odahagyta szeretteit és apja palotáját, akiért odaadta lágyan csengő hangját, s akiért mindennap a kínok kínját szenvedte el anélkül, hogy az valamit is sejtett volna fájdalmáról. Utoljára lehet mellette ezen az éjszakán, utoljára láthatja a végtelen tengert meg a csillagos eget; aztán belevész az örök éjszakába, ahol szétfoszlik minden emlék, minden gondolat.

A hajón még éjfél után is vigadt a násznép, s ő is táncolt és kacagott, pedig szíve tele volt a halál rettegésével. A királyfi megcsókolta ifjú feleségét, simogatta fénylő fekete haját, aztán átkarolta, és bevezette a pompás sátorba.

Csönd és nyugalom borult a hajóra, aludni tért mindenki, csak a kormányos virrasztóit a kormányrúd mellett. A kis hableány nekidőlt a korlátnak, s nézte, nézte a keleti ég alját, mert tudta, hogy a felkelő nap első sugara véget vet életének. Egyszer csak megcsobbant a tenger, s a hajó mellett felbukkantak a nővérei; sápadt volt az arcuk, akár a legkisebb húguké, s hosszú, selymes hajukat nem kapdosta már a szél: tövig levágták.

– A boszorkánynak adtuk a hajunkat, hogy segítsen rajtad, s ne kelljen meghalnod napkeltekor! Fogd ezt a kést, a boszorkány adta! Látod, milyen éles? Mielőtt támad a nap, szúrd a király szívébe; ha meleg vére ráhull a lábadra, az megint halfarokká változik, s te leszállhatsz velünk a mélybe, kitöltheted háromszáz esztendődet, aztán válsz csak fehér tajtékká. Siess hát, mire a nap felkel, egyikőtöknek meg kell halnia! Öreg nagyanyánk olyan mélyen gyászol, hogy az ősz haja mind kihullott; az övét a bánat vette el, a mienket a tenger boszorkánya, öld meg a királyfit, és jöjj vissza közénk! Siess, siess! Látod azt a bíborszín pásztát az ég alján? Néhány pillanat, és felkel a nap. Akkor pedig meg kell halnod? – És egy különös, mély sóhajjal leszálltak a tenger mélyébe.

A kis hableány tűnődve nézett utánuk, aztán félrevonta a királyi sátor függönyét, s meglátta az egymás mellett pihenő két fejet; fölébük hajolt, és megcsókolta a királyfi szép homlokát. Fölnézett a halványodó égre, aztán az éles kést nézte, megint a királyfira tekintett, aki ifjú felesége nevét suttogta álmában is. Megremegett a gyilkos kés a kis hableány kezében, s kihajította a tengerbe, a hajnali fényben csillámló hullámok közé. Megtört tekintetével utoljára végigsimította a királyfit, aztán belevetette magát a tengerbe, s érezte, hogy lassan-lassan maroknyi fehér habbá foszlik szét a teste.

Ebben a pillanatban merült fel a tengerből a nap. Nyájas, meleg sugarai ráhullottak a hidegülő habra, s a kis hableány már nem érezte a halál rettegését. Egyszerre meglátta a bíborszín napot, a hajók fehérlő vitorláit, a piros szélű felhőket, s a tenger fölött áttetsző, könnyű lényeket látott suhanni. Lágyan zsongó hangjukat is hallotta, olyan halk volt, hogy azt emberi fül föl nem foghatja, mint ahogy emberi szem se veheti észre őket soha. Az áttetsző, könnyű lények szárnyak nélkül suhantak a magasban, mert a levegőnél is könnyebb volt a testük. A kis fehér tajték nőni kezdett, a hableány lassan kiemelkedett belőle, s akkor látta, hogy neki is olyan teste van, mint azoknak.

– Hol vagyok? – kérdezte, s éppen olyan lágyan zsongott a hangja, mint az áttetsző lényeké.

– A levegő leányai között – felelték azok. – A hableányok nem kaptak halhatatlan lelket, csak egy földi ember szerelmével együtt nyerhetik el, s örökké földi hatalomtól függ az életük. A levegő leányainak is halandó a lelkük, de ha sok jót cselekszenek, örökétig él az ő lelkük is. Mi most meleg országba szállunk, ahol pusztító járvány aratja az emberi életet. Enyhítő, hűvös levegőt lehelünk azokra a tájakra, virágok illatát, felüdülést és gyógyulást viszünk. Háromszáz esztendőre szabták ki a mi életünket is, de ha annyi jót teszünk, amennyit csak tehetünk, akkor a mi lelkünk is halhatatlanná válik. Te, szegény kis hableány, te is jót cselekedtél, tűrtél és szenvedtél, a szenvedéseid árán feljutottál a levegő leányainak birodalmába. Ha igyekszel mindig jót tenni, mint mi, a háromszáz esztendő leteltével elnyerheted lelked halhatatlanságát.

A kis hableány boldogan tárta ki fehér karját, s kicsordult szeméből az első könny, a boldogság könnye.

Lenn, a hajón, megbolydult a násznép; a kis hableány látta a magasból, hogy a királyfi meg ifjú felesége őt keresi: szomorúan nézik a tajtékos hullámokat, mintha tudták volna, hogy a tengerbe vetette magát.

A levegő új leánya láthatatlanul csókot lehelt az ifjú asszony homlokára, rámosolygott a királyfira, s társaival együtt rálebbent a hajó fölött úszó rózsaszínű felhőre.

– Így szállunk majd az öröklétbe háromszáz esztendő múlva – mondta a levegő egyik leánya.

– Talán még előbb – suttogta a másik. – Szállunk, lebegünk a világban, láthatatlanul besuhanunk az emberek házába, ahol gyermekek vannak. Valahányszor olyan gyermeket találunk, aki csupa örömet szerez szüleinek, egy esztendőre megrövidül kiszabott próbaidőnk. Nem is veszik észre, amikor a szobába lebbenünk. Ha jó gyermeket látunk, elmosolyodunk örömünkben, s egy évvel megrövidül a háromszáz esztendő, de ha neveletlen, rossz gyermekre találunk, könnyet ejtünk, s minden könnyünk egy nappal toldja meg kiszabott időnket.

Játék a ruhadarabokkal

Alkoss

együtt  a

gyerekekkel

nyáron is!

Gyere a

Játéktárba

a kreatív

ötletekért!

Tudd meg, hogy melyek óvodás gyermeked legfontosabb képességei, amelyek fejlődésére szülőként nagyon fontos odafigyelned!

Olvasd el az egyszerű tippeket, amelyeket tehetsz érte a mindennapokban!