Barion Pixel

 

Gianni Rodari: A fagylaltpalota

 

Hát, egyszer a fagylaltkirály palotát építtetett Bologna városában, a Főtér kellős közepén, mégpedig csupa fagylaltból. Messze földről sereglettek oda a kisgyerekek, hogy megkóstolják. Tejszínbabból volt a cserepe, cukrozott gyümölcsből minden kéménye, a kéményfüst meg vattacukorból. Minden egyéb fagylaltból volt: fagylaltfalakon fagylaltkapuk nyíltak, s odabent fagylaltbútorok álltak.

A legkisebb gyerek egy asztal alá mászott, és egyenként elnyalogatta az asztallábakat, mire az asztallap rázuhant, lepotyogtak róla a tányérok, amelyek csokoládéfagylaltból voltak – azok ízlettek a legjobban.

A portás egyszer csak rémülten látta, hogy olvadozik az egyik ablak. Ugyanis táblája éppen eperfagylaltból volt, és rózsaszín patakocskákban csörgedezett lefelé.

– Gyorsan! – kiáltotta a portás. – Gyorsabban!

Erre mindenki még buzgóbban nyalogatott, hogy a palota egyetlen cseppecskéje se vesszen kárba.

– Karosszéket! – rimánkodott egy vén anyóka, akinek már jártányi ereje se volt.

– Karosszéket egy szegény öregasszonynak! Párnázottat kérek, ha lehetséges.

Egy jószívű tűzoltó máris futott, és hozott neki egy karosszéket, tejszín- és pisztáciafagylaltból, vaníliafagylalttal kipárnázva. A szegény öreg anyóka boldogan kezdte nyalogatni a karfáját.

Csodálatos nap volt ez, s a doktor bácsik bámulatára aznap senki se csapta el a hasát.
Csakhogy egy telhetetlen kislány nekiesett a fagylaltkirály narancsfagylalt-koronájának, s azt is elnyalogatta. Oda lett a királyság. Nem volt többé, aki fagylaltpalotát építtessen.

Azóta is, valahányszor a gyerekek fagylaltért nyafognak, a mamák meg a papák így sóhajtoznak:

– Hej-haj, neked is egy egész fagylaltpalota kellene, mint az a bolognai! De olyan csak egyszer volt.

 

A jégkrémgyár

Mese forrása: apakonyvek.hu

Egyszer volt, hol nem volt egy kolbászgyár… Olyan finom kolbászt készítettek ott, hogy még most is érzem az ízét. Te szereted a kolbászt?

– Igen.

– És mivel szoktad enni?

– Kenyérrel.

– Na, és képzeld, a kolbászgyár mellett volt egy kenyérgyár! Olyan finom kenyeret készítettek ott, hogy még most is érzem az ízét! A kenyérgyár mellett pedig állt egy jégkrémgyár. De senki nem szerette a jégkrémet.

– A jégkrémet is szeretem. De most nem eszünk. Mert hideg van.

– Képzeld, ebben az országban mindig hideg volt. Egyedül a gyár igazgatója szerette a jégkrémet, de ő nagyon szerette. Csak üldögélt a nagy vastag kabátjában, eszegette a kedvenc banános jégkrémét, és azon tanakodott, vajon mások miért nem esznek jégkrémet.

Egy nap úgy határozott, körbekérdez az országban, hogy miért nem esznek jégkrémet. Megkérdezett öreget, fiatalt, nőt és férfit, miért nem esznek jégkrémet, és mindenki azt válaszolta, hogy azért, mert amúgy is hideg van, kinek jutna eszébe ilyenkor még valami hideget enni…

Elszomorodott az igazgató, és azon kezdett gondolkodni, hogyan tudna jobb időt csinálni Jégországban. Arra gondolt, nekiindul a világnak, hogy megkeresse a jóidőt. Hátizsákjába bepakolt a legfinomabb jégkrémeiből, és útnak eredt.

Ment, ment, mendegélt, de egyre hidegebb és fagyosabb helyekre jutott. Mikor a Jég-völgybe ért, ahol minden szikrázóan ragyogott, leült egy fagyott farönkre. Bánatosan elővett egyet kedvenc banános jégkréméből, és majszolni kezdte.

– Mi-mi-mit csi-csi-csinálsz te? – szólította meg az igazgatót egy dadogásig fagyott majom.

– Banános jégkrémet eszegetek. Kérsz?

– De-de-dehogy kérek! Én Na-na-naposországból jö-jö-jöttem. Így is majd megfa-fa-fagyok!

Az igazgató megsajnálta a majmot. Levette a nagy, vastag kabátját és a majomra terítette. Az megköszönte.

– Naposországból jöttél? Hogy kerülsz ide?

– Éppen a vízbe ugráltunk, amikor felkapott egy forgószél, és ezen a fagyos tájon tett le. De ez a kabát jó meleg! Kedvem támadt megkóstolni a banános jégkrémet.

Az igazgató elővett egyet, és odaadta a majomnak.

– Hű! Ilyen krémes, édes, mézes banánt még nem ettem! Finomabb, mintha a fáról frissen szedett érett banán! Szívesen vinnék belőle az országomba!

Az igazgató nagyon megörült. El is indultak a hegynek felfelé, hogy majd a tetejéről körbenéznek, merre lehet Naposország. Másztak, másztak felfelé. Amikor néha megcsúsztak, megijedtek, de ügyesen megtartották magukat. Végül mikor a hegy tetejére értek, a távolban nagyon, nagyon messze megláttak egy zöldellő erdőt, ami felett ragyogóan sütött a nap.

Éppen azon tanakodtak, hogyan tudnának átjutni a nagy jégmezőn, amikor egyszer csak megragadta őket egy sas. Hatalmas szárnyaival csapkodva suhant keresztül a tájon, és vitte, vitte őket. Az igazgató felkiabált a sasnak:

– Hová viszel minket?

– A fiókáim folyton éhesek. Ritkán találni két ilyen húsos falatot ezen a tájon. Veletek biztos jól laknak!

Mikor megérkeztek, a fiókák kiabáltak:

– Mit hoztál, apa? Hoztál meglepetést? Hoztál finomságot?

A sasmadár le is dobta a fészekbe az igazgatót és a majmot a fiókák közé. Mielőtt azonban a fiókák befalhatták volna őket, az igazgató elővett a táskájából három csokis-karamellás-mazsolás jégkrémet.

– Előbb ezt kóstoljátok meg, fiókák! – és a csőrükbe dobta az édességeket.

A fiókáknak nagyon ízlett a jégkrém, és teljesen eltelítette őket az édesség.

– Köszönjük, apa, jól laktunk! Nem kérünk többet! – csipogták. A sasmadár nagyon meglepődött.

– Mit adtál a fiókáimnak enni?

– Az egyik legfinomabb jégkrémemet a csokis-karamellás-mazsolásat.

– Sosem laktak még jól semmitől! Hogyan kaphatnék még belőle?

– Amennyit csak szeretnél, ha eljössz hozzám a Jégkrémgyárba – mondta az igazgató.

– Köszönöm! És te mit kérsz cserébe?

– Látod azokat a zöld fákat a távolban, ahol süt a nap? Vigyél el minket oda!

– Mi sem könnyebb ennél! – mondta a sasmadár, azzal felkapta őket, és hatalmas szárnyaival csapkodva suhant keresztül a tájon, és vitte, vitte őket. Mikor az erdő szélére értek, leszállt.

– Adok neked egy tollat. Ha ezt a tollat meggyújtod, látni fogom a füstjét, és értetek jövök – mondta, majd visszarepült a fiókáihoz.

– Hol vannak a barátaid? – kérdezte az igazgató.

A majom hangosan makkantott párat, aztán az erdő megmozdult. Sok majom jött elő az erdőből. Az igazgató szétosztotta a kedvenc banános jégkrémeit nekik.

– Ilyen krémes, édes, mézes banánt még nem ettünk! Finomabb, mintha a fáról frissen szedett érett banán! És hűsít! – mondták csodálkozva a majmok.

– Hogyan kaphatnánk még belőle? – kérdezték.

– Gyertek el hozzám Jégországba, a Jégkrémgyárba, és adok nektek annyit, amennyit csak elbírtok!

– Nem tudunk elmenni hozzád, mert ha oda is érnénk abban a nagy hidegben, biztos nem lenne kedvünk jégkrémet enni… De építs fel nálunk egy Jégkrémgyárat! Segítünk benne!

– Hogyan tudnék itt Jégkrémgyárat építeni, amikor nincs jegetek? De ha sikerülne is építeni itt egyet, akkor sem tudnék két gyárat vezetni egyszerre…

Törték tovább a fejük, hogyan tudnának megoldást találni a helyzetre.

– Mi lenne, ha a Jégkrémgyárat elvinnénk Jégország és Naposország határára? Akkor az egyik fele hidegben lenne, ott lehetne gyártani a jégkrémet, a másik felén pedig ehetnétek a napsütésben – kérdezte az igazgató.

Mindenkinek nagyon tetszett az ötlet. Az igazgató meggyújtotta a sastollat, és sasmadár meg is jelent, ahogy ígérte. Az igazgató elmesélte neki a tervüket. A sasmadárnak is nagyon tetszett a gondolat, ezért elhívta a sasbarátait, és az igazgatót és a majmokat megragadva, elrepítették őket a Jégkrémgyárig.

A Jégkrémgyárat a majmok tolták, a sasmadarak pedig húzták, amíg el nem vitték Jégország és Naposország határára. A Jégkrémgyár azóta is ott áll. A majmok és a sasok azóta is ingyen esznek ott jégkrémet, ha az el nem fogyott.

 

 

Nagy Anikó Johanna: Az elvarázsolt fagylalt esete

 

Ez a különös eset akkoriban történt, amikor Tóni bácsi még háromkerekű fehér kiskocsiból árulta a fagylaltját a város főterén.

A kocsinak három, jéggel hűtött tartálya volt, és kizárólag csodás, házi gyümölcsfagylaltot rejtett. Minden vasárnap pontban délután kettőkor begurult a főtérre, és leparkolt a messzi földön híres, hetvenhét esztendős vadgesztenyefa árnyékában. Meglengette öklömnyi rézharangját, és nekilátott a fagylaltárusításnak. Így ment ez egész nyáron, hétről hétre, minden egyes vasárnap. A város fagylaltkedvelő lakói már jóval két óra előtt ott türelmetlenkedtek a fa alatt.

Aztán egyik, még a szokottnál is forróbb augusztusi napon egészen váratlan dolog történt. Tóni bácsi házi fagylaltja elvarázsolódott. Nem tudni, hogyan került bele a varázslat. Még a főzésnél, vagy a fagyasztás során, de belekerült, annyi bizonyos.

Tóni bácsi, mielőtt elindult a főtérre, adott egy kis kóstolót Füllencs nevű, lompos fülű, aranyszínű spánieljének. Ez volt náluk ugyanis a szokás, már hosszú évek óta. Mindig a kutyus kóstolhatta meg először az aznapi árut. Élt, halt a friss házi fagylaltért. Másnapit már nem evett, de a frissért valószínűleg a fél fülét is odaadta volna.

Füllencs tehát vígan nyalta a friss málnafagylaltot, majd egyszerre igen furán kezdett viselkedni. A kutya hirtelen felemelkedett a talajról, és mint valamiféle kövér, szárnynélküli madár, átlibegett a szomszédba, Piri néni baromfiudvarába. Ott lassan leereszkedett a földre, majd fergeteges kergetőzésbe fogott a rémült tyúkokkal és kacsákkal.

Tóni bácsi egy pár pillanatig leesett állal bámulta a történteket, aztán egy határozott „Idegyeredetüstént!” felkiáltással magához parancsolta Füllencset. A spániel alapvetően szófogadó volt, de most nagyon nehezen akaródzott neki otthagyni a ritka izgalmas szórakozást. Végül mégis felröppent a levegőbe, a fülével átkormányozta magát a kerítésen, és egy óvatos huppanással talajt fogott Tóni bácsi strandpapucsának orra előtt.

– A mindenségit neki… – dünnyögte maga elé a fagylaltos. – Mi lelte ezt az ebet? Vénségére fog itt nekem megveszni? – és óvatosan végigtapogatta a vidáman lihegő Füllencs puha testét, nem talál-e rajta valami rendellenességet.

Aztán, mintegy szíverősítőnek a nagy ijedtségre, ő is alaposan belekóstolt a fagylaltjába. Még csak az első gombóc felénél tartott, amikor eszébe jutott, hogy mennyivel jobb is volna most a közeli tóban lubickolni, ahelyett hogy a tikkasztó hőségben fagylaltot kelljen adagolnia.

De mielőtt még a kellemes ábrándozás végére ért volna, hirtelen emelkedni kezdett. Tóni bácsi, fagylaltjával a kezében, és legalább háromgombócnyi rémülettel a tekintetében átröpítette méretes pocakját a város felett, át a kiserdőn is, míg el nem érte a tavat. Ott aztán egy jókora csobbanás, és már benn is csücsült a hűs vízben.

– A nemjóját! – kiáltott egyet meglepetésében. – Hát ez nem lehet más, csakis a fagylaltom! – szögezte le határozottan, miközben némi hínárral a hasán, és egy helyes kis békával a nadrágzsebében kievickélt a partra.

– Na, akkor most gyerünk haza szélsebesen! – parancsolta fennhangon, bár nem tudta, hogy kinek is.

Otthon sebtében száraz ruhát vett magára, felült a triciklire, zsebébe süllyesztette a rézharangot, és a lehető leggyorsabban kigurult a főtérre. Így is elkésett kicsit, a fagyira várók már türelmetlenkedtek.

– Ma mágikus a fagylaltom! – kiáltotta Tóni bácsi huncut mosollyal az arcán. – Csak a bátraknak ajánlom! – tette még hozzá jelentőségteljesen.

Erre a kijelentésre egy-két anyuka, néhány nagypapa, és nagymama elbizonytalanodott, ők inkább átballagtak a sor végére, úgy gondolták, kivárják, mi lesz ebből. Egy Matyi nevű fiú viszont azonnal a sor elejére furakodott, elszántan a fagylaltárus szemébe nézett, és átnyújtott neki néhány pénzérmét.

– Jó napot kívánok! Málnát és ribizlit kérek!

Tóni bácsi cinkos mosollyal nyugtázta a dolgot, majd a fiú kezébe nyomta a kétgombócos fagyit.

– Jó utat kisfiam! – mondta végül Matyinak egy kacsintás kíséretében.

A kisfiú gyanakodva nézett vissza, de Tóni bácsi tekintete annyira bíztató volt, hogy a gyerek nem sokat teketóriázott, jókorát nyalt a ribizli fagylaltból. Aztán, mivel semmi nem történt, arrébb sétált. Közben elkalandoztak a gondolatai. Azon tűnődött, hogy vajon a barátja, Ferkó meggyógyult-e már, vagy még mindig az ágyat nyomja egy makacs torokgyulladás miatt.

– Jó volna meglátogatni! – gondolta Matyi. És amint a kívánság megfogalmazódott benne, máris felröppent a levegőbe, és Ferkóék felé vette az irányt.

– Hűűű! – suttogta megdöbbenten. Aztán amikor felocsúdott a meglepetésből, vidáman kurjantott egyet. – Ez már valami! – és repülés közben élvezettel nézte a lába alatt elsuhanó háztetőket.

Eközben a főtéren már sokan vásároltak a varázserejű fagylaltból. Gyorsan terjedt a hír, miszerint Tóni bácsi fagylaltja ma bárkit, bárhová elrepít, csak erősen kell gondolni az úti célra. Így aztán nem nagy csoda, hogy egy órán belül megtelt a tér mágikusfagyira vágyó városlakókkal. Sőt, nem csak a tér telt meg, hanem a légtér is, hiszen egyre-másra repkedtek az emberek az utcák felett. A varázsfagylalt mindenki kívánságát teljesítette.

Volt, aki csak a város túlsó végébe vágyott, volt, aki a szomszéd faluba, de egy kislány például a tengerparthoz akart menni. A város kopaszodó, pocakos röntgenorvosa Prágába kívánkozott, hogy ihasson végre egy rendes sört. A patikus bácsi ábrándos felesége arra gondolt, hogy milyen jó volna végre meglátogatni a nagybácsikáját Floridában, a nagy bajuszú hentes pedig minden idegszálával egy afrikai szafarira összpontosított. És aki jól figyelt, észrevehetett egy teknőcmintás kandúrt, amint egy elejtett fagylaltos tölcsérből nyalogatta ki az olvadozó maradékot, majd pár pillanatnyi könnyed lebegés után behuppant Tóni bácsi éppen megfelelő méretű, igen kényelmes ölébe.

Én is épp arra jártam, őszibarack fagyit ettem, és a Balaton partjára repültem. Ha nem hiszitek, kérdezzétek meg a balatonszemesi vadkacsákat!

Ezt a mesét itt találtam.

 

Nyomtass kellékeket a fagyizós játékhoz!

 

Vadadi Adrienn: Emeletes csokifagyi

(részlet)

 

Ma délelőtt, épp amikor elkészültek a homokozóban a szilvás gombócok, és Szili készült volna porcukorral alaposan megszórni őket, odalépett mellé az óvónéni, hogy megcsodálja a finom falatokat, majd így szólt:

– Ebédre is szilvás gombóc lesz!

-Nyami!- nyalta meg a szája szélét Szili.

-Csak az a baj – folytatta az óvó néni, – hogy a konyhában elfogyott a porcukor.

-De anélkül nem finom! – nyavalygott Szili.

-Éppen ezért – nézett rá nagy komolyan az óvónéni – arra gondoltam, hogy megkérhetnénk az anyukádat, szaladjon el, és vegyen egy zacskóval a boltban.

A kisfiú az anyukájára pislogott, de mivel ő mosolyogva bólogatott, hát Szili is jó ötletnek tartotta a dolgot. Alaposan körbepuszilgatták, megölelgették egymást, aztán Szili a fülébe súgta, hogy „Siess vissza!”, és az anyukája már ott sem volt.

Szili a homokozóban tett-vett tovább. Arra gondolt, hogy amíg az anyukája vissza nem ér, csinál egy emeletes homoktortát, talán még ki is díszíti és gyertyát is szúr bele. Hogy meg fog lepődni, ha meglátja! Lehet, hogy még a nyál is összefut a szájában!

Így hát tele is lapátolta a legnagyobb vödröt homokkal, a tenyerével alaposan belenyomkodta, majd a torta első emeletét kiborította. Egy kicsit csálé lett. Egyik oldalon is omladozott, meg a másikon is, talán nem is hasonlított tortára, csak egy közönséges homokkupacra, de ez Szilit egyáltalán nem zavarta.

Következhetett a második emelet! Mielőtt az anyukájával nekikezdtek a sütésnek, Szili az óvoda összes vödrét maga köré hordta, hogyha szüksége lenne valamelyikre, ne kelljen sokáig keresgélnie. Hamar meg is találta a kis pirosat, ami most jól jött a második emelethez. Ám mielőtt lapátolni kezdett volna, a homokozó széléről odakiáltott neki Lea.

-Ideadod? – bökött az egyik vödör felé, de fél lábbal már a tegnapi esőből maradt tócsánál volt, amiből mindenáron merni akart, mielőtt Petiék széttapicskolják.

-Hagyjatok nekem is! – óbégatta a fiúknak, majd újra Szilihez fordult. – Na, ideadod? – kérdezte újra.

-Mit? – kérdezett vissza Szili, mert abból, amit Lea mutatott, semmit sem látott. Csak a kislányt látta, mint egy homályos pacát, ahogy kalimpál, de hogy pontosan mire mutat, az egyáltalán nem.

-Hát azt a vödröt! – sürgette a kisfiút Lea . – A csokifagyihoz kell! – magyarázta.

-Melyik vödröt? – forgatta körbe a tekinteté a kisfiú.

-Melyiket, melyiket? – türelmetlenkedett Lea – Hát azt!

-Ezt? – fogta meg a hozzá legközelebb esőt Szili.

-Nem azt, hanem aaazt! – hadonászott tovább Lea, majd megint a fiúkhoz kiabált, akik azóta már rollerekkel száguldoztak a pocsolyában. – Nem csak a tiétek a tócsa! – visszafordult Szilihez – Add már ide! – nyújtotta kezét toporogva.

-Ezt? – próbálkozott tovább Szili a lilával, de ezt már Lea nem bírta cérnával. Dühösen a homokozóba ugrott és Szilire rontott.

-Ezt, te vaksi! – rikácsolta és kikapta a kisfiú öléből a kis piros vödröt.

Szilinek könny szökött a szemébe. Már bánta, hogy elengedte az anyukáját a boltba! Bárcsak itt lenne, és az ölébe bújhatna! Csak ült a homokozó közepén a tortája első emeletével és arra gondolt, hogy utálja az óvodát, és többet nem is jön, inkább eljár majd az anyukájával a munkába, amikor diadalmasan visszatért a homokozóba Lea. Leguggolt a kisfiú mellé, meglöttyintette a vödrében a tócsából szerzett vizet és elégedetten azt mondta:

-Ebből lesz a finom csokifagyi! – Azzal az utolsó cseppig rácsorgatta a Szili előtt lévő kupacra a sáros vizet. Majd fogott egy lapátot, és addig keverte-kavarta, amíg az egész homokkupac jó saras nem lett. Ám amikor a munkában nyakig ülve, a heves lapátolástól kipirulva végigpásztázta a homokozó formákat, hogy kiválassza a fagyikehelynek leginkább valót, megakadt a tekintete Szilin. Nem is tudta eldönteni, hogy a kisfiú szomorú, vagy mérges, csak azt látta, hogy a szemüvege alól úgy bámul a csokifagyira, mint borjú az új kapura.

-Nem szereted a fagyit? – kérdezte.

-De szeretem – köszörülte meg a torkát Szili, hogy ne sírós hang jöjjön ki belőle.

-Akkor?

-Hát… – próbálkozott valamit kibökni a kisfiú – az emeletes tortámra csurgattad a tócsádat! – szaladt ki egy szuszra belőle. – Amit az anyukámnak csináltam!

-Ja – nézett rá Lea is a tortából lett saras kulimászra – bocsi! Az anyukád is biztosan szereti a csokifagyit!

-A tortát jobban szereti – vágott vissza Szili.

-Akkor tudod mit? – csillant fel Lea szeme. – Csináljunk csokifagyis emeletes tortát!

Már lapátolta is a homokot a legnagyobb vödörbe. Lassan Szilinek is visszajött a kedve. Nem telt el sok idő, és Leával lapátolta, nyomkodta a homokot, aztán óvatosan, hogy megmaradjon a formája, kiborították a vödröt a homokozó szélére. Amikor már rajta volt a második emelet is, belemarkoltak a saras homokba és addig gyúrták, gömbölyítették, tapasztották az emeletes torta tetejére, amíg fagyigombócok nem lettek belőle.

Mire Szili anyukája visszaért a porcukorral, már csak egy szelet maradt a csokifagyis tortából. Mert megkóstolta Szili, falatozott belőle Lea, Maja, Peti, Dani, Ákos, de még az óvónéni is.

 

 

Várfalvy Emőke: Fagyispult elvitelre

 

Zsoca a megszokottnál is többet töprengett a fagyispult előtt. Már az összes strandpapucsos bácsi és néni megelőzte. Meg egy csapat táborozó nagy gyerek, akinek pont volt még némi aprója, hogy egyen egy csokis banánt vagy egy hupikék törpikét. Na nem a gombaházikósat, hanem tölcséreset.

Zsoca állt. Összehúzta a szemöldökét, számolt. Mami tőle szokatlan türelemmel várta, hogy fia dűlőre jusson a választással. Legalább négyszer felsorolta a választékot és csak kicsit vágott fancsali képet, mikor az utolsó gombóc kávé fagyit is elvitte előle egy copfos, szőke kislány.Pedig egész délután ezt a fagyit várta.

Zsoca tovább gondolkodott, rugdosta a pult előtti díszkövet és elmélázva huzgálta az ujjait a fagyikat fedő üveg párás lapján.

– Mami, mennyi pénz van nálunk? – kérdezte végül és odébb lépett, hogy odaférjen a fagyikiadóhoz egy botos bácsi a kutyájával.

– Egy ezres meg némi apró – válaszolt Mami.

– Az nem hiszem, hogy elég lesz – válaszolt Zsoca komoly képpel – de itt talán lehet kártyával is fizetni.

– Elképzelhető – válaszolt szórakozottan anya – sikerült választanod?

– Igen – mondta a kisfiú.

– Mit adhatok? – kérdezte unottan a fagylatos lány, aki aznap már legalább ötszáz gombóc fagyit kiadott, de még egyet sem evett. És pisilnie is kellett. Méghozzá nagyon.

– A pultot kérem!

– Puncs nincs! – válaszolt kicsit morcosan az eladólány és átállt jobb lábáról a balra.

– Nem puncs – válaszolt Zsoca – pult. Elvitelre. Kártyával fizetünk.

Az eladó lány szeme tágra nyílt.

– Ekkora kisfiú és milyen szemtelen! – morgott magában aztán a láthatóan szórakozott anyukára nézett.

– Mit adhatok?

– Anya, mondd meg a néninek, hogy a pultot kérjük. Én már mondtam neki, de nem érti. A fagyik maradhatnak, elég a pult. Van kereke, így ha fent betesszük a nagyit, letolhatjuk ide a partra és nem fog rosszalkodni a szíve a melegtől, mert jól érzi bent magát a hűsben, mint otthon a szobában. Az nem lehet, hogy a nagyi ne mehessen a Balatonhoz a rosszalkodó szíve miatt. Vigyük el a pultot. Kártyával biztos ki lehet fizetni.

Anya és a pultos lány összenéztek, majd a lány fogott egy fagyisdobozt.

– Adok neked három gombócot ebből a tégelyből ajándékba. Vidd el a nagyinak, örülni fog.

Zsoca kicsit csalódott képet vágott:

– Ezt a fagyit balatoni álomnak hívják. Ha a nagyi nem mehet a Balatonhoz, a Balaton megy hozzá – mosolygott a fagyis lány a felviduló arcú kisfiúra.

Várfalvy Emőke oldalán sok kedves mesét olvashattok!

 

 

 

Bajor Andor: Hófagylalt

 

Amikor elmennek a költözőmadarak, elkarikáznak az ördögszekerek, megjön sírva-ríva az északi szél. Zörgeti az ablakokat, befúj a kulcslyukon, az ember kabátja ujján meg a gallérja fölött. Így aztán naptár nélkül is tudni lehet, hogy milyen évszak van.

Sokszor olyan kornyikálást rendez a szél a kályhacsőben, mintha a város minden macskája a kéményben telefonálna. A cudar hidegtől bebőröződnek a pocsolyák, a folyón jégdarabok úsznak, amíg minden víz be nem fagy. De mindenben van azért haszon, mert az északi szél összefújja a fejünk fölött a fellegeket, mígnem egymásnak ütköznek, kihasadnak és szállingózni kezd belőlük a hó.

-Hull a hó! – kiáltozza mindenki és nézi a hópelyheket, vagy a kezét kinyújtva addig bámulja a fehér csodát, amíg a hópehely el nem olvad. Jóska barátom azonban nem ezt cselekedte. Ő megvárta, amíg a föld megfehéredett, azután összegyűjtött egy marék havat és kiabált:

-Fagylalt! Mennyei fagylalt! – És nyalogatni kezdte.

Mi mondtuk neki, hogy a hóból lehet hógolyót gyúrni, hóembert készíteni, járni is lehet rajta, meg csúszkálni, de megenni szigorúan tilos. De hiszen lehetett Jóskának beszélni. Amit a fejébe, különösen a szájába vett, azt nem lehetett kiverni belőle. Ette a havat, holott cukor sem volt benne, sem tejszínhab a tetején.

-Ne edd, Jóska! – kérleltem, de ő mérgesen csak annyit mondott:

-Tán irigyled? Akkor egyél te is!

Jóskát ebben a baljóslatú cselekedetben én sem tudtam meggátolni, de szerencsére becsengettek. Alig telt el egy félóra, köhögni kezdett, egyre jobban kipirult, majd szemmel láthatólag bágyadozott. A tanító bácsi is észrevette.

-Mi van veled, édes fiam? – kérdezte részvéttel. Mire Jóska a torkára mutatott és elhaló hangon közölte: – Fáj Erre haza kellett kísérni.

Harmadnap meglátogattuk Jóskát. Jól be volt bugyolálva és két párnán nyugtatta a fejét. Az ágya melletti asztalkán üvegek voltak valami sötét színű folyadékkal, meg egy kiskanál. Kiderült, hogy még doktort is hívtak hozzá.

Ez azonnal kanalat kért és lenyomta a Jóska torkán, mert valószínűleg ki kellett a torkát tágítani. Vagy a maradék havat akarta kioperálni belőle, de ahhoz talán inkább villa és kés kellett volna. Ezután a doktor erősen megcsóválta a fejét és kijelentette, hogy Jóskának torokgyulladása van és ezt a hófagylalt okozta.

Rémülten vettük tudomásul, hogy Jóskának meggyulladt a torka. Mégpedig attól a darab hótól, amelyet megevett. Ez nem tűnt meggyőzőnek. Mert a hó nemhogy meggyújtana valamit, de ami meg van gyulladva, azt is eloltja. Ráadásul Jóskának be volt kötve a nyaka, s a gyulladt dolgokat nem szokták bebugyolálni, mert a kendő is meggyulladhat.

Az üvegben lévő fekete folyadkot már jobban meg lehetett érteni; ez nyilván arra szolgált, hogy a lenyelt havat megfesse, kiszívja belőle a hideget.

-Látod, Jóska, kár volt az ingyen fagylaltot megenni – mondta bölcsen az egyik látogató.

Mire egy másik osztálytársunk a késő intelmet megtetézte:

-Ha nem etted volna meg a havat, most szánkózhatnál, hógolyózhatnál!

Nem tetszett nekem ez a beszéd, amivel Jóska amúgy is nehéz és gyulladt helyzetét a látogatók súlyosbították. Ezért én próbáltam megvigasztalni.

-Ne búsulj, Jóska – mondtam, amíg kénytelen vagy nyomni az ágyat, mi majd ugrándozunk, hógolyózunk, szánkózunk helyetted is!

De ezek a meleg baráti szavak sem vigasztalták meg Jóskát.

-Én is szeretnék hógolyózni – nyögte bánatosan. Ezen el kellett gondolkozni, hogy mit is mondhat az ember bölcsen, megnyugtatásképpen.

-Nézd, Jóska – feleltem neki meleg barátsággal, – te is tudod, hogy nem lehet mindent egyszerre. Te megetted a havat, és az nagy örömöt jelentett a számodra. Akik nem ették meg, azok lemondtak erről az élvezetről, viszont cserében szánkóznak. Nem lehet sohasem teljesen elégedett az ember.

Jóska erre könnyezni kezdett.

-A hó, amit megettem, nem is volt finom.

Erre tovább vigasztaltuk.

-Utólag a hógolyózás sem finom. És a szánkózás is csak addig jó, amíg szánkázik az ember.

Újabb érveket hoztunk föl a megvigasztalására. Hogy hideg van, fúj a szél, a manók is eltűntek és az egyik fiú a csúszkán csúnyán hasravágódott.

-Én is szeretnék hasravágódni – magyarázta Jóska.

Lábadozó barátunktól kijövet némán mentünk az utcán, csak későre szólalt meg egyikünk.

-Hiába, aki hófagylaltot eszik, avval utólag sem lehet okosan beszélni!

Nézd meg a nyári párosító játékokat a Játéktárban!

Tudd meg, hogy melyek óvodás gyermeked legfontosabb képességei, amelyek fejlődésére szülőként nagyon fontos odafigyelned!

Olvasd el az egyszerű tippeket, amelyeket tehetsz érte a mindennapokban!