Várjuk a tavaszt, örülünk a napsugár melegének, figyeljük a lassan ébredező természetet. Ilyenkor szívesen hallgatják a gyerekek a tavaszi napsugárról szóló meséket is, mert olyan jó elképzelni, vagy akár megálmodni, hogy kabát nélkül szaladgálunk a virágokkal teli réten, arcunkat pedig jólesően melengeti a napocska! A mesék által ezt is átélhetjük, hiszen olyan könnyű beleképzelni magunkat a kis szereplők helyébe! A harmadik – nagyobbaknak szóló- mese mondanivalója azonban még mélyebb jelentést hordoz: ha kíváncsi vagy rá, olvasd el itt – 3 mese a napocskáról:

 

Nagytakarítás a napnál

szlovák népmese

 

Egyszer egy hatalmas nagy felhő úgy eltakarta az eget, hogy három napig nem lehetett látni a napot.
A kiscsibéknek nagyon hiányzott a napsugár.

– Hová tűnhetett a napocska? – kérdezték. – Keressük meg, hívjuk vissza az égre!

– Igen ám, de hol találjátok meg? – kotkodácsolt a kotlós. – Tán bizony tudjátok, hol lakik?

– Nem tudjuk – csipogták a kiscsibék –, de majd mindenkit megkérdezünk, akivel összetalálkozunk.

– Koty-koty-koty, jól van, menjetek – mondta a kotlós, és ahogy illik, útravalót készített a csibéknek. Adott nekik kicsi zsákot, kicsi zacskót, a zsákocskában magocskát, a zacskóban meg mézeskalácsot. A kiscsibék útra keltek.

Mentek, mendegéltek, egyszer csak a káposztáskertbe értek. Látják, hogy az egyik káposztalevélen ül valaki, nyújtogatja a szarvát, hátán hordja a házát. Egy csigabiga! A kiscsibék megálltak, megkérdezték tőle:

– Csigabiga, nem tudod, hol lakik a napocska?
– Én nem tudom, de ott ül a kerítésen a szarka, ő bizonyosan tudja.

A szarka meghallotta, hogy emlegetik, hát mindjárt közelebb röppent, és csirregni kezdett:

– Csibe, csibe, kiscsibék, hová mentek, kiscsibék?
– Elbújt a napocska, megyünk, megkeressük.
– Én is megyek, én is megyek! – örvendezett a szarka, és még közelebb röppent.
– De tudod-e, hol lakik? – kérdezték tőle.
– Azt biz’ én nem tudom, de nyúl koma talán tudja, itt lakik a szomszédban, a répaföld csücskében.

 A kiscsibék meg a szarka elmentek a répaföldre. Mikor látta a nyúl, hogy vendégek közelednek, fejébe húzta a sapkáját, a bajuszát megpödörte, és a háza kapuját még jobban kitárta.

– Nyulam-bulam – csipogták a csibék, csirregte a szarka –, a napocskát keressük, nem tudod, hol lakik?
– Azt biz’ én sem tudom, de a szomszédom, a kacsa bizonyosan tudja. Itt lakik a nádasban, a patak közelében.

No, elmentek a nádasba, a nyúl is velük ment. A patak partján megtalálták a kacsa házát meg egy szép piros ladikot, a ház mellé volt kikötve.

– Hé, szomszédasszony, itthon van-e kelmed? – kiáltotta a nyúl.
– Itthon, itthon! – hápogott a kacsa. – A tollamat szárítom, három napja nedves, nem süt a napocska.
– Éppen őt keressük! – csipogták a kiscsibék, csirregte a szarka, a nyúl meg buzgón bólingatott hozzá. – Nem tudod, hol lakik?
– Azt biz’ én sem tudom, de a patak túlsó partján, az odvas bükkfa alatt lakik a sün, az bizonyára tudja.

Beültek mindannyian a csónakba, áteveztek a patakon, hogy megkeressék a sünt. Meg is találták, ott szunyókált sün koma a bükkfa tövében.

– Sün, sün, sün koma! – csipogták a kiscsibék, csirregte a szarka, hápogta a kacsa, a nyúl meg örvendezve ugrándozott. – Nem tudod, a napocska merre-hol lakik? Három napja nincs az égen. Tán csak nem betegedett meg?

A sün előbb gondolkozott kicsit, azután így szólt:
– Már miért ne tudnám! Tudom én, hol lakik, meg is mondom nektek. A bükkfa mögött van egy nagy hegy, a hegy fölött egy nagy felhő, a felhő fölött az ezüst hold, onnét a napocska csak egy bolhaugrás!

ĺgy szólt a sün, azzal fogta a botját, fülére húzta a sapkáját, és indult, hogy mutassa az utat.
No, útnak eredtek. Mentek, mendegéltek, egyszer csak megérkeztek a nagy hegy csúcsára. S mit láttak? A hegy csúcsának a csücskébe beleakadt egy rettentő nagy felhő, nagyobb, mint három lepedő…
A kiscsibék, a szarka, a nyúl, a kacsa meg a sün mindjárt felmásztak a felhőre, jó erősen megfogóztak benne, azután – huss! – repültek a felhő hátán, meg sem álltak a holdig. Mikor a hold észrevette őket, egyszeribe ragyogni kezdett ezüstös tányérja.

– Hold, hold, ezüst hold – csipogták a kiscsibék, csirregte a szarka, hápogta a kacsa, s a nyúl meg a sün is szépen kérlelte –, mutasd meg nékünk, hol lakik a napocska! Három napja nincs az égen, három napja vacogunk!

Úgy látszik – gondolták –, elaludt a napocska, nem akar felébredni.
S akkor egyszerre rázendítettek: a kiscsibék csipogtak, a szarka csirregett, a kacsa hápogott, nyulam-bulam makogott, a sün pedig az ablakon kopogott a botjával.

– Napocska-korongocska, kelj fel! Süss ki, napocska!

A napocska felébredt, nagyot ásított.
– Ki az, ki kiabál? Ki zavarja álmomat?
– Mi vagyunk itt, a kiscsibék, a szarka meg a nyúl, a kacsa meg a sün. Eljöttünk, hogy felköltsünk, éppen reggel van!
– Jaj, jaj, kelnék én, de hát hogyan keljek? – szomorkodott a napocska. – Három napig eltakart egy fekete felhő. Hiába sütök, mégsem ragyogok, úgy bepiszkolódtam.

Amint a nyúl ezt meghallotta, mindjárt kerített egy vödröt, s elkezdte hordani a vizet. A kacsának sem kellett több – egyszeriben mosni kezdte a napot. A szarka a törülközővel törülgette, a sün a tüskéivel kefélgette. A kiscsibék meg a porszemeket fújogatták le az álmos napocskáról.

Ez aztán igazi nagytakarítás volt! Egykettőre úgy megtisztították a napot, hogy menten kibújt a házából, kiballagott az égre, és vidáman ragyogott.

Gondolhatjátok, micsoda öröm volt odahaza! A kotlós kifutott az ólból, maga köré hívta a kiscsibéket, és azóta is ott futkosnak az udvaron, magot keresgélnek, s ha jóllaktak, a napon melegszenek.

 

Játék a ruhadarabokkal

Készítsd el a

napocskás

nyomtatható

játékokat

a gyerekeknek!

 

Mester Györgyi: A türelmetlen nyulacska
 

 
Nyulacska már napok óta nyaggatta az anyukáját. Újra és újra feltette neki a nagy kérdést:

– Mama, mikor lesz végre tavasz? Olyan sokat fáztunk a télen, igazán melegedhetne
már az idő.

– Milyen jó is lenne napsütésben versenyt futni a szomszédos Tapsi család gyerekeivel, Fülessel, Nyurgalábbal és Bolyhosfarkúval. Bújócskáznánk is, táncra perdülhetnénk a tavaszi szél kergette levelekkel, és minden nap más-más réten ebédelhetnénk az üdezöld, friss fűből. Én már nem győzöm kivárni a tavaszt, inkább világgá megyek – nyafogott a türelmetlen nyulacska.

– Pedig kicsim, muszáj lesz várnod, mert ugyan a tavasz hírnököt küld, a hóvirágot és a
zsenge ibolyát, de ők még nem bújtak elő a hó alól. Még kemény hópáncél borítja a földet, és a virágok is téli álmukat alusszák.

– Senki nem tudja megmondani, hogy mennyit kell még várni a tavaszra?

– Hát, esetleg Medve apó meg tudná jövendölni a tavasz eljöttét, de úgy láttam, semmi mozgás nem mutatkozik a barlangja környékén. Egyetlen mancsnyomot se lehet felfedezni a hatalmas málnabokor körül, ami a barlangja bejáratánál őrködik.

Nyulacskának azonban ennyi is elég volt. Tudomást szerzett egy általa eddig nem ismert dologról, mármint hogy a medve képes megjósolni a tél végét, és hogy mikorra várható a tavasz.

Mamájának persze nem mondta meg, hogy medvelesre megy, csak annyit vetett oda pár
szóval:

– Átugrom Tapsiékhoz, megnézem, ők hogy viselik a hosszú telet.

Amikor a mamája már nem látta, a nyaka közé szedte a lábait, és neki iramodott. Futott, szaladt az erdő belseje felé, egyszer csak azonban megtorpant. Igazán nem is tudta, hogy fog szóba elegyedni a morgós kedvű Medve apóval, na meg a barlangja felé is csak egyszer járt a mamájával, oda se találna egyedül.

Ekkor eszébe jutott Bagoly úr, az erdő bölcse. Azt – mint mindenki az erdőben – tudta,
Bagoly urat a nagy tölgyfán találja meg, mivel a bölcs madárnak ott van az oduja, de a
nappalokat is ott tölti, a legvastagabb ágon gubbasztva. Vacsoráért is csak este szokta
elhagyni az őrhelyét, tehát biztosan beszélhet vele, hiszen még alig múlt el az ebédidő.

És valóban, ahol sejtette, meg is találta Bagoly urat. Illedelmesen köszöntötte, majd azonnal a lényegre tért:

– Bagoly úr, mondja meg legyen szíves, hol találom Medve apó barlangját, és árulja el
azt is, igaz-e, hogy a medve meg tudja jósolni a tél végét. És azt is tessék megmondani, ha találkozom a medvével, félnem kell-e tőle, vagy nem fog bántani?

– Kis barátom – kezdte Bagoly úr. A medvebarlang felé vezető utat megmutathatom. Azt javaslom, ha odaérsz, bújj el a málnabokor mögé, és lesd meg, hogy viselkedik, mit csinál Medve apó. Aztán majd visszafelé jövet, nekem is számolj be arról, mit láttál. Akkor mindketten megtudjuk, meddig tart még a tél.

Nyulacska a tanácsnak megfelelően járt el. Bagoly úr útmutatásai alapján megtalálta a
barlangot, és rögtön be is bújt a málnabokorba, mivel a barlang felől hangos morgás hallatszott. Közben, mintegy varázsütésre, kisütött a napocska, pedig napok óta nem volt benne részük az erdő lakóinak.

Alighogy kidugta felhőpárnája mögül kerek sárga korongját a nap, megjelent barlangja
bejáratánál Medve apó. Felnézett az égre, majd hátra fordulva meglátta az árnyékát. Mérgesen morgott egyet az orra alatt, aztán bosszúsan visszacammogott a lakásába.

Nyulacska nem értette: miért ment vissza a barlangjába ez a morgós, öreg medve? Hiszen
örülnie kellene, hogy kisütött a napocska! Ezzel bizonyára véget is ért a tél – gondolta.

De azért az ígéretéről se feledkezett meg. Hazafelé menet betért Bagoly úrhoz, és lelkendezve elújságolta, mit tapasztalt a medvebarlangnál.

– Bagoly úr, a napsütéssel ugye véget is ért a tél? – kérdezte Nyulacska.

– Sajnos, ki kell, hogy ábrándítsalak. Medve apó a napsütésben meglátta a saját árnyékát, és – a mindentudók azt mondják -, megijedve a saját árnyékától bújt vissza a barlangjába. Ez azt jelenti, hogy visszaalszik, és bizony várni kell még a tavaszra. Én biztos vagyok abban, hogy Medve apó sohasem ijed meg a saját árnyékától, viszont ha február 2-án süt a nap, a népi hiedelem szerint, hosszú lesz még a tél. Várnod kell még Nyulacska a meleg időre, de addig is, javasolom, keresd meg a barátaidat, és töltsétek el valami kellemes játékkal a tavaszig hátralévő időt.

Nyulacska így is tett, és amikor egy hónap múlva meglátta az első kék ibolyát kibújni a föld
alól, már biztos volt benne, hogy nem sokára valóban beköszönt az igazi tavasz.
 

 
Fésűs Éva: A pajkos napsugár
 

– Süss fel nap, fényes nap!…-ezt a dalt énekelte télidő végén néhány kipirult arcú, csillogó szemű kisgyerek – de olyan szépen, hogy a felhőkbe takarózott nap nem is tudott ellenállni a kedves hívogatásnak.

 Először csak egyetlen elszánt fénysugár keresett magának rést a a vastag fellegek között, hogy lekandikáljon a földre, de amikor sikerült a próbálkozása, egyre többen tódultak utána. Elcsúsztak a tó vékony jéghártyáján, megcsillantották a nedves, kopasz faágakat, s egy szempillantás alatt millió kicsi fény kacagott, ugrált, sziporkázott piros gyereksapkákon, fehér hófoltokon, csepegő háztetőn és sima ablaküvegen.

– Kikelet! Kikelet! – ujjongtak a magdarak.

 – Süt a nap! Süt a nap! – kiabálták a gyerekek.

– Utat a tavasznak! – füttyentett a szél és sepregetni kezdte az utakat.

Nap-anyó most már egész kerek arcával lemosolygott a földre és így szólt a sok kis fickándozó napsugárhoz:

– Ideje, hogy munkához lássatok! Vigyétek el mindenhová az élet melegét!

Kit a rétre küldött, kit az erdőre, kit a kiskertekbe, hogy olvasszanak, melengessenek, alvó csírákat ébresztgessenek. Mindegyik örömmel tette a dolgát, csak az egyík aranyszínű napsugárka duzzogott.

– Még mit nem! Hogy én folyton csak egy sáros, piszkos hófoltot kerülgessek? Ugyan minek? Igazán nem azért vagyok fényes, tavaszi napsugár, hogy ilyen unalmas munkát végezzek!

Hipp-hopp!…végigtáncolt a pocsolyák tükrén, ezüstöset bokázott a patakon és csúfondárosan megríkatott egy makacs jégcsapot.

– Ó, de pompás! Így érvényesül igazán az én ragyogásom! – tünkdöklött a boldogságtól és olyan helyet keresgélt, ahol fényessége megsokszorozódnék. Ebben a pillanatban megjelent egy ablakban egy kisfiú. Éppen unatkozott odabent és csintalanságon törte a fejét.

– Kisütött a nap! – kiáltott vidáman. – Napsugárral fogok játszani!

Elővett a zsebéből egy kicsi tükröt és oda tartotta a fény elé. Az önfejű napsugár belepillantott és valósággal elámult a tulajdon ragyogásától. Csillogott, villogott büszke örömében és csúszkálni kezdett a tükrön, ahogyan azt a kisfiú forgatta. Éles fénye átvetődött a tükörlapról a szemközti házfalra és végigtáncolt rajta, mint vakító aranyfoltocska.

A kisfiú eleinte csak hunyorgó cicákat bosszantott vele, de azután merészet gondolt és úgy tartotta a tükröt, hogy a haszontalan napsugár belevillanjon róla a járókelők szemébe. A sugárkának tetszett a mulatság. Ez igen! Így mindenki észreveszi! Nicsak, máris milyen nevetségesen kapkodja a fejét a sarki újságárus néni!

– Ide nézz, milyen vakító vagyok!

– Ide nézz, te padon üldögélő bácsi, hogy elkápráztatlak!

– Csodáljatok meg, emberek! Ilyen az igazi napsugár!

– Ámulj-bámulj, te rollerozó kislány, akkora ragyogást varázsolok a szemed elé!

Különösen fényeset akart kacagni, amikor a rolleros kislány ijedten a szeme elé kapta a kezét, elengedte a kormányt és nagyot esett. Csúnyán megütötte a térdét és hangosan sírva fakadt. A fákon haragosan lármázni kezdtek a verebek.

– Mit csináltál, te haszontalan, semmirekellő napsugár? Megállj csak, bepanaszolunk Nap-anyónál!

A napsugárka maga is  megijedt a váratlan balesettől, akárcsak az ablakban a csintalan kisfiú, aki most megszeppenve bújt el a függöny mögé. Zsebében eltűnt a fényszóró tükör és a napsugár elsápadva, tétován simogatta a rolleros kislány arcát, de bizony azon csak a könnyeket tudta megcsillantani. Elszégyellte magát, mert hiszen nem volt ő rossz, csak meggondolatlan és pajkos.

– Bocsáss meg! Na, igazán ne haragudj rám! – suttogta bűnbánóan, de a kislány nem értett napsugárnyelven, és csak otthon az édesanyja tudta megvigasztalni. A napsugár utánaillant, belesett a házuk ablakán, ott ugrabugrált a kertjükben és nagyon szerette volna jóvátenni azt, ami történt.

Mindennap az ablak alatti hófoltocskán táncolt, minden melegét odaszórta, csak megbocsájtana az a kislány!…Közben észre sem vette, hogy a hófolt egyre zsugorodik, alatta megpuhul a föld, sőt, mintha megmozdulnának a sáros rögök. Egyszer csak egy apró repedésből ágaskodni, tolakodni kezdett kifelé egy icipici, zöld hajtás.

– Hát ez mi? – lepődött meg a napsugárka és minden fényével még jobban odacsodálkozott. A zöld szár másnapra csaknem arasznyira nőtt, harmadnapra pedig – ó, csodák csodája! – apró, fehér szirmok bomlottak ki a végén.

– Hóvirág! – csendült meg az ablak mögött a kislány kacagása. – Anyu, nézd, milyen szép!

– Előcsalogatta ez az áldott, tavaszi napsugár – felelte egy kedves hang.

A napsugár csak most értette meg, hogy mi történt. Akaratlanul is virágot fakasztott, elhozta a földnek az élet melegét. Körös-körül fiatal rügyek pattogtak, friss füvek serkentek a napsugár testvérek munkája nyomán. A pajkos napsugár azt sem tudta, hová legyen örömében! Milyen jó, hogy ő is hozzájárult ehhez a nagy csodához! Mindjárt körül is néz, hogy hol kell még melengetni, érdes rögöket cirógatni, fagyot olvasztani, hogy minél szebb legyen a világ.

Az ablakban nevetett a kislány. Arcán nyoma sem látszott már a múltkori könnyeknek, s odafent a kék égen Nap-anyó is mosolygott, legderűsebb tavaszi mosolyával.

 

Nyomtasd ki a mesét ide kattintva!

 

Készíts 

tavaszi virágos

játékokat!

Legyél a Játéktár tagja!

 

Mester Györgyi: Napfényes tavasz
 

Véget ért a tél, elnyíltak a hóvirágok, a földből kidugták kék fejecskéiket az ibolyák. A napocska, odafenn az égen, egyre fényesebben sütött, de a zöld fűben, a fákon és a bokrokon, nem érződött eléggé a tavasz aranysárga, melegséget árasztó színe.

A Földön tett körútja során, Természet apónak is szemet szúrt a dolog.

Hogy lehetne ezen változtatni? Min is?! Hát, hogy az élőlények, közöttük az emberek, magukhoz közelebb érezzék a napocska jótékony hatását, szívderítő, arany színét, a tavasz melegét.

Ha valaki felnézett az égre, és rámosolygott a napocskára, az visszanevetett rá.
De hát nem lehet egész tavasszal folyton az égre bámulni! A lábunk alá is muszáj nézni, mert ha nem, akkor bizony jön a bukfenc, az elesés.

Természet apó elgondolkodott ezen: az ő művészi képességéről, mármint hogy színpompássá tette a környezetet, a földlakók már korábban is meggyőződhettek.

Mivel azonban a tavasz jöttét jelző arany szín, s a napocska melegséget sugárzó ereje még nem volt mindenütt érezhető, Természet apó kitalálta a következőt: előkereste a legjobb ecsetjei egyikét, és előbb rajzolni, majd festeni kezdett.

Hogy miket rajzolt? Hát egy csomó gyönyörű virágot! Amint elkészült az egyik rajzával, ecsetjét rögvest belemártotta a napocskába, és azzal festette aranysárgára a virágot.

Így került az árokpartra „kankalin”, a mezőkre „réti boglárka”, „repce” a szántóföldekre, a vízben ácsorgó fűcsomók – zsombékok – közé pedig „mocsári gólyahír”.

Hogy beköszöntött a tavasz, az emberek által gondozott kertek is színessé váltak, de bizony elkelt a virágágyásokban még egy kis sárga „árvácska”, a kertkapuk mellé pedig a sárga „nőszirom”.

Az erdő tisztásain szintén Természet apó ügyes kezének köszönhetően ütötte fel aranysárga fejecskéjét a „tavaszi hérics”.

A ragyogó, melegséget árasztó sárga szín már megvolt, de hogy még szembe ötlőbb legyen a látvány, Természet apó az ecsetjét újra meg újra a napba mártotta, s annak fényességét kölcsön véve, csillogóvá varázsolta a virágok szirmait.

Az erdők, mezők, rétek és kaszálók füve, a kertek szépen nyírt gyepe már alaposan be volt pettyezve a sok-sok csillogó, sárga virággal, de akkor Természet apó rájött, hogy a bokrok, a fák még nem kaptak sárgán nyíló, ragyogó virágot.

Kicsit fáradt volt már a munkától, a sok virág megfestésétől. Sőt, ki is melegedett, ami nem csoda, ha az ember a napocska közelségében dolgozik, belőle meríti a sárga színű festéket, na meg a csillogó fényt. De mit volt tenni? Ha már felvállalta, nem akart félmunkát végezni.

Közben a megoldást is megtalálta: korai virágzás előtt álltak az akácfák. Természet apó úgy gondolta, a hófehér akácvirágok finom illatot árasztanak, de nagyon egyszerűek. Legyen hát mellettük olyan is,
ami nem illatos, ugyanakkor ragyogóan sárgák a virágfürtjei. Így született meg az „aranyeső” nevű fa.

Néhány bokor ágát is telehintette sárga színű, apró virágokkal, és hogy félreértés ne essék,
„aranyvesszőnek” nevezte el ezeket a bokrokat. Még mielőtt befejezte volna a nagy munkát, a fehér „tulipánok” némelyikét is sárgára festette, hogy általuk pompásabbak legyenek a kertek, parkok.

Amikor letette az ecsetet, maga is rácsodálkozott a látványra, ami valóban szemet gyönyörködtető volt.
Azután felnézett a napocskára, és rámosolygott.

A napocska visszamosolygott Természet apóra, mert tudta, hogy ezeket a csodálatos, színpompás sárga virágcsodákat ők ketten, együtt teremtették meg, lehozva ezzel az égről a földre a Tavaszt.
 

 

Tordon Ákos: Három napsugár kisasszony
 

 

Amikor a Nagy Hegyek Országában éltem, sokat időztem a legzöldebb Tengerszem partján. A három Napsugár kisasszonyt is ott pillantottam meg. Éppen fésülködtek. A Tengerszem volt a tükrük, fésűjük színarany. Ó, be szépek voltak mind a hárman!

Az egyik csupa csillogás, a másik csupa ragyogás, a harmadik csupa fény! Ha még sokáig néztem volna őket, megvakultam volna a nagy fényességtől. Ezért inkább behunytam a szememet. De még így, behunyt szemmel is láttam őket, sőt, csak most vettem észre igazán káprázatos szépségüket és – varázslatos dolog! – a beszédüket is hallottam. Muzsikált a szavuk, halkan, akár a legfinomabb méhzümmögés.

-Én bejárom a világot, és megénekelem a világ szépségeit – mondta Csillogáska, a legidősebb Napsugár kisasszony.

– Én is bejárom a világot, és megkeresem a Szerencsét – mondta Ragyogáska, a a középső Napsugár kisasszony.

– Én itt maradok, és megvárlak benneteket – mondta Fényeske, a legkisebbik napsugár kisasszonyka, és lerúgta lábáról arany cipellőjét.

– Jó – szólt a másik kettő-, alkonyattal itt találkozunk!

Azzal az egyik ment erre, a másik arra. Fényeske leheveredett a zöld fűre. Föléje hajoltak a vadvirágok, köréje szálltak a pillangók, hozzá röppentek a madárkák. Icipici bogárkák dünnyögtek a fülébe, az erdőből ellátogattak hozzá a vadak, s a fürge gyíkok, míg sütkérezni a napra feküdtek, elmondták neki életük történetét.

Fiatal lány ült a  Tengerszem mellett merengő sziklára, és a boldogságról énekelt. Fiatal favágók pihentek meg a réten, és a boldogságról álmodtak. Öreg anyóka üldögélt a farönkön, kendője alatt bóbiskolt az alkony.

A Tengerszem tükre feketedett, a halak  s a szabad szemmel láthatatlan parányi élőlények nyüzsgése megszűnt, Fényeske megborzongott, haragos pillantást vetett az égen kódorgó felhőbáránykára, s elhajított aranycipellőjének keresésére indult. Szerencséjére jött a Szerencse, tenyerében hozta neki. Fényeske megköszönte és táncra perdült benne.

Az öreg anyóka kendője alatt felébredt az alkony. Fényeske aggódva pillogott az égre: fogyott ott a fény, hanyatlott a nap. Végre, pihegve, megérkezett Csillogáska, utána nemsokára Ragyogáska is aláereszkedett fáradtan a halványuló égből.

-Nos-kérdezte Fényeske-, megénekelted-e a világ szépségeit, Csillogáska?

– Hová gondolsz, Fényeske húgom! – felelte Csillogáska, és elpirult az alkonypírban.

– Belátom, tévedtem, amikor azt gondoltam, egyetlenegy nap elegendő ahhoz, hogy meglássam és megénekelhessem a világ szépségeit.

Fényecske nem szólt erre semmit, de dalolni kezdett. Csillogáska felkapta a fejét, mert húga a világ szépségeiről dalolt: a fű s a vadvirág illatáról, a kecses pillangókról, a madárkák daláról, az icipici bogárkákról, a szorgalmas hangyákról, egy lebegő virágsziromról, az erdei vadakról, a szikla fenséges nyugalmáról, az égbolt derűjéről, a vidám favágókról, az öreg anyóka békéjéről, a Tengerszem szépségéről, a halak ezüst villódzásáról…

 – Ó, mondd, húgom, hogyan lehetséges, hogy ennyi mindent láttál meg a világ szépségeiből, holott nem mozdultál el erről a helyről? – kérdezte csodálkozással Csillogáska.

– Ó, nővérem, – felelete Fényeske –  én nyitott szemmel hevertem itt a fűben, míg te bekötött szemmel jártad a világot! – s azzal a másik nővéréhez fordult:

– Találkoztál-e a Szerencsével?

– Ó – biggyesztette a száját Ragyogáska -, balga voltam, amikor azt hittem, egyetlen nap elegendő ahhoz, hogy megtaláljam a Szerencsét, hiszen az emberek nagy része egy életen át hajszolja hiába!

Ekkor felemelkedett a farönkről az öreg anyóka és haza hessentette a három Napsugár kisasszonyt. Szerencsére még naplemente előtt hazaértek. Én még ott maradtam a Tengerszem partján, s hallottam, amint az öreg anyóka, mintegy magának, ezt felelte Ragyogáska szavaira:

– …mert az emberek még nem tanulták meg, vagy már elfelejtették, hogy a Szerencse ott kopogtat, ahol nem keresik, nem hívják, és nem is lesik.

Nyomtasd ki a mesét!

 

Készíts bábokat 

A három pillangó

meséhez!

Legyél a Játéktár tagja!

Tudd meg, hogy melyek óvodás gyermeked legfontosabb képességei, amelyek fejlődésére szülőként nagyon fontos odafigyelned!

Olvasd el az egyszerű tippeket, amelyeket tehetsz érte a mindennapokban!