Az első ovis napok nemcsak az új kiscsoportosoknak nehezebbek. Gyakran a már gyakorlott óvodások is nehezebben indulnak neki a nyári szünet után az első ovis napnak. Segíthettek nekik a ráhangolódásban, ha esténként ovis történeteket meséltek. Itt van mindjárt négy!
Varga Katalin: Milyen a jó óvodás?
Kisbence megtudta Marika nénitől, hogy az ember nagyon sokáig kiscsoportos. Közben jön Mikulás meg tavasszal a nyuszi. Azután lesz május elsejei ünnepség, meg anyák napja, vagyis nagyon sok érdekes esemény lesz, s azt mind meg kell várni a kiscsoportban.
– Közben majd azt is megtudod, hogy milyen a jó óvodás – mondta Marika néni.
Kisbence várta, hogy bemutassák a jó óvodást, de e helyett Marika néni mindenkinek egy apró kis képet adott át.
– A képet mindenki őrizze meg, s vigye haza – mondta. – Ez lesz a jeletek. Erről fogjátok megismerni, hogy hol van a ruhátok, a fésűtök.
Kisbence egy piros lábast kapott.
– Gondolod, hogy már nem is vagyok Kisbence? – faggatta este anyját hazafelé menet.
Anya alaposan megvizsgálta.
– Úgy látom, hogy még mindig Kisbence vagy! – mondta.
– Piros lábas vagyok! – mondta Kisbence, s azzal átadta a jelet, amit Marika nénitől kapott.
– Szóval piros lábas a jeled! – mondta anyu. – Majd szépen belevarrjuk a kabátodba, sapkádba, ruhádba, s beleírjuk a cipődbe is.
– Miért?
– Hogy megismerd a saját ruhádat. Nehogy tévedésből egy másik kisfiúét vedd fel.
– Nem cserélhetem el tévedésből sem – mondta Kisbence – mert azon a polcon lesz minden holmim, ahol a piros lábas.
– Ez igaz. De nem árt az óvatosság – mondta anyu.
– Piros lábas vagyok! – újságolta Julinak és Lacinak. – Te mi voltál? – kérdezte Julitól.
– Margaréta – felelte Juli.
– Én pedig fésű voltam – mondta Laci.
– Piros lábasnak sokkal jobb lenni – nevetett Kisbence, s azzal elbújt a sarokba, és a lónak, az oroszlánnak és a kismedve rendőrnek egy új dalt énekelt:
Volt egyszer egy piros lábas,
Azért volt az piros lábas,
Mert pirosra volt kifestve,
s úgy hívták, hogy piros lábas.
A dal mindenkinek nagyon tetszett, csak Julinak nem, mert Juli még nem volt kész a leckével, s így sajnos a dalt abba is kellett hagyni.
Másnap az óvodában már messziről megismerte a polcát. Könnyű volt. Hiszen ott virított a piros lábas.
– Ez az én jelem! – mondta a kopasz kisfiú.
– Gáborka, rosszul emlékszel – mondta Marika néni. – A te jeled a gomba. A piros lábas a Kisbencéé.
– Nem akarok gomba lenni! – sírt a kopasz kisfiú. – Piros lábas akarok lenni!
Kisbence ijedten nézett Marika nénire.
– Én vagyok a piros lábas. És anyukám már be is varrta a ruhámba, meg készen van a dal is a piros lábasomról.
– Persze hogy a tiéd a piros lábas – mondta Marika néni is, de nem Kisbence fejét simogatta meg, hanem a kopasz kisfiúét.
– Na, ne sírj! Látod, milyen szépen mosolyog a gomba? Ha akarod, rajzolunk neki szemet és szájat is.
A kopasz kisfiú akarta. Így Marika néni rajzolt a gombának két szemet meg egy nevető szájat.
– A jó óvodás nem irigy a pajtására – mondta Marika néni, s egy icipicit hunyorított. Ebből is látható volt, hogy Marika néni nem Kisbencének, hanem a kopasz kisfiúnak mondta, de a kopasz kisfiú, úgy látszik, kicsit nagyothallott.
Így történhetett, hogy amikor Kisbence leemelte a polcról a nagy faautót, a kopasz kisfiú ismét kikapta a kezéből, éppen úgy, mint az előző napon, s azt mondta:
– Ez az enyém!
De Kisbence most nem akart az emeletre felszökni, mert tudta, hogy neki a kiscsoportban a helye, így visszavette az autót.
– Én játszom vele! Én vettem le a polcról! – mondta.
– Az enyém! Az enyém! – sírt a kopasz kisfiú.
– Veszekedni nem lehet! – guggolt le hozzájuk Marika néni.
– Én akarok vele játszani! – toporzékolt a kopasz kisfiú.
– Ejnye, Gáborka, miért nem kéred szépen? Itt minden játék mindenkié. Kisbencéé éppúgy, mint a tiéd. Játsszatok együtt!
– Egyedül akarok játszani! – mondta Gáborka.
– Egyedül? – csodálkozott Marika néni. – Egyedül nagyon unalmas játszani. Láttál te már teherautót egyetlen bácsival? Az egyik vezeti az autót, a másik pedig rakja rá a téglát, vagyis az építőkockákat. Na, játsszatok szépen! Hadd lássam, milyen jó óvodások vagytok!
Kisbence nagyon-nagyon szeretett volna jó óvodás lenni.
– Gyere Gáborka, játsszunk! Te leszel a vezető, én meg a rakodó – mondta.
– Én leszek a rakodó! Te leszel a vezető! – akadékoskodott Gáborka.
– Az teljesen mindegy- mondta Kisbence-, de ha akarod, eléneklem neked a jelemet.
– Gáborka akarta, így Kisbence neki is elénekelte a „Volt egyszer egy piros lábast”.
– Most pedig énekeljünk a pettyes gombról – mondta Gáborka.
– A pettyes gombáról nagyon könnyű énekelni – mondta Kisbence, és azonnal hozzá is fogott:
Volt egyszer egy pettyes gomba,
Azért volt az pettyes gomba,
Mert pettyesre volt kifestve,
S úgy hívták, hogy pettyes gomba.
Aztán ugyanígy énekeltek még Juli jeléről, a margarétáról, és Laci jeléről, a fésűről is.
S ettől kezdve egész nap együtt játszottak.
Készítsd el a legismertebb őszi mesék bábjait!
Gyere az Őszi Játéktárba!
Marék Veronika: Első nap az óvodában
Zizegtek az erdőszéli fűszálak. Bokrok hajladoztak a gyenge szélben. Élénken csevegtek egymással a fecskék.
– Ui, ui – visított fel valaki a sűrűben. A madarak riadtan elhallgattak.
– Nem akarok elmenni sehova! – kiabálta a vadmalac.
– Ó, ó, malackám! – nyugtatta a mamája. – Meglátod, milyen jó lesz az óvodában! Elviheted magaddal a legkedvesebb játékodat. Finom tízórait is csomagoltam neked. Gyere, induljunk el!
– Ui, ui! – sírdogált a vadmalac, és erősen magához szorította a játékmalackáját.
Az óvodához érve elcsodálkozott.
– Ui, ui! Mennyi állatgyerek! Ugye, játszotok velem? Játszani kezdtek. Amikor észrevette, hogy a mamája elindult, utánaszaladt.
– Mama. mama, értem jössz, ugye?
– Ó, ó, malackám, csak nem hagylak itt! Persze, hogy érted jövök! Jó legyél!
Jó volt a vadmalacka, csak éppen, amikor megéhezett, turkálni kezdett. És éppen ott turkált, ahol a többi állat lerakta szép rendben a kedvenc játékát meg az ennivalóját. Össze is turkált mindent úgy, hogy még a saját tízóraiját sem találta meg. Keservesen visítani kezdett.
– Ui, ui! Éhes vagyok!
Odasiettek az állatgyerekek, mert már ők is megéheztek. -Juj, malacka, mit csináltál? Rakjál azonnal rendet! A vadmalacka elkámpicsorodott.
– Én nem tudom, melyik ennivalóhoz tartozik!
– Ui, ui, jaj nekem!
Odasettenkedett mellé az egérke, és sugdosni kezdett a fülébe. Megsúgta, mit hová tegyen. Egy pillanat alatt rend lett! Minden állatgyerek megtalálta a babáját meg a tízóraiját. Még a vadmalacka is! És a három legszebb kukoricaszemet az egérkének adta!
Jóllaktak, s játszottak tovább. Egyszer csak délután lett.
– Ui, ui – visította boldogan a vadmalac. Itt a mamám! Menjünk haza! De… holnap újra elhozol, ugye?
– Ó, ó, malackám, persze, hogy elhozlak!
– Mert már barátom is van! Tudod, kicsoda? Az egérke! – mesélte büszkén a vadmalac.
Turkálgatva ballagtak hazafelé, a sűrűbe. Zizegtek az erdőszéli füvek. Bokrok hajladoztak a gyenge szélben. Élénken csevegtek egymással a fecskék.
Janikovszky Éva: Már óvodás vagyok
Amikor Dani először ment óvodába, nagyon örült annak, hogy már óvodás. Korán reggel anyuval kettesben indultak az óvodába. Útközben találkoztak a postás bácsival, a sofőr bácsival meg a szomszédék macskájával.
Mindegyik megkérdezte Danitól:
– Hová-hová ilyen korán?
És Dani mindegyiknek elújságolta:
– Már óvodás vagyok, megyek az óvodába!
És akkor valamennyien összecsapták a kezüket a csodálkozástól, és ezt mondták:
– Nahát, már ekkora gyerek vagy! Óvodába jársz! Ki hinné, hiszen tegnap még kocsiban tologatott az anyukád!
Dani anyukája mindenkire rámosolygott, és azt mondta:
– Bizony, múlik az idő, nőnek a gyerekek.
Dani látta, hogy anyu büszke arra, hogy már ekkora fia van. És ő maga is büszke volt, hogy már óvodás.
Dani még akkor is nagyon örült az óvodának, amikor befordultak a nagykapun. Az óvó néni is örült Daninak, mert ahogy beléptek az öltözőbe, megpuszilta és ezt mondta:
– Szervusz, Dani, örülök, hogy megjöttél, már vártalak.
De amikor anyu is megpuszilta Danit és el akart menni, akkor ő is legszívesebben elindult volna anyukájával együtt. Meg is fogta a kezét és indult kifelé, de akkor kiderült, hogy az óvodában nagy szükség van rá.
– Csak nem akarsz elmenni, Dani? – csodálkozott az óvó néni.
– Hiszen éppen azért vártalak, hogy vigasztald már meg ezt a kislányt. – És egy piros kabát mögé bújó, síró-rívó, piros harisnyás lányra mutatott.
– Látod, ő még nem tudja, hogy milyen jó óvodába járni.
Dani odament a kabáthoz, és megpróbált mögéje nézni. A kislánynak csak a haja látszott, az is piros volt.
– Én mindennap ide fogok járni – kezdte a barátkozást Dani. De a piros kislány ettől csak még jobban bőgött. Aztán Dani folytatta a barátkozást:
– Itt sok gyerek lesz, és sok játék, sokat fogunk játszani és az óvó néni szeretni fog minket.
– Én nem szeretem az óvodát, és nem szeretem a sok gyereket, és nekem sokkal több játékom van otthon, és nem szeretem az óvó nénit se! – mondta a piros kabát mögül.
Dani az óvó nénire nézett, hogy vajon hallotta-e a kislány szavait, és akkor vette csak észre, hogy az ő anyukája is elment. De most már nem mert sírni, mert mit szólna hozzá a piros kislány a kabát mögött, akit neki kell megvigasztalnia.
Dani kívülről bedugta kezét a piros kabát ujjába.
– Engem Daninak hívnak, és téged? – kérdezte.
A kabát mögött csönd lett, aztán a másik ujja is felemelkedett, jobbra-balra kaszált, mintha keresne valakit. Dani elkapta a hadonászó kabátujját, de azt már az akasztó nem bírta tovább: leszakadt.
Ott állt a piros kislány, keze az egyik kabátujjban. Dani keze pedig a másik kabátujjban. S elkezdtek forogni körbe-körbe.
– Inkább bent játszatok, gyerekek – mondta az óvó néni, és nem szidta össze őket a kabát miatt.
Dani és Pöszke – mert így hívták a kislányt – bement a szobába. Három gyerek volt bent. Egyik az egyik sarokban állt, a másik a másik sarokban, a harmadik meg a szőnyeg közepén ült és törölgette a szemét. Pöszke egyenest a középsőhöz tartott.
– Ez a fiú mindennap ide fog járni – mutatott Danira. – És itt sok játék lesz, meg sok gyerek. Együtt fogunk játszani. És az óvó néni szeretni fog benneteket.
– Nekem azért kell óvodába járnom, mert mindenki dolgozik, és nincs aki vigyázzon rám – mondta a szőnyegen ülő, és megint törülgetni kezdte a szemét.
A másik két gyerek egyszerre mondta:
– Az én anyukám is dolgozik.
– Az én anyukám is dolgozik – mondta Dani -, de én nem azért járok ide. – És mert mind a négy gyerek kíváncsian nézett rá, mindjárt meg is mondta, hogy miért:
– Hanem azért járok ide, mert már óvodás vagyok.
Donászy Magda: Első nap az óvodában
Első nap az óvodában,
vidám dolog gyerekek!
Bodnár Orsi készülődik,
két babája integet!
Édesanyja elkíséri,
egy-kettőre odaér,
Óvó néni hozzá siet.
Mi tagadás: Orsi fél.
Kukucskáló fiúk, lányok
nézik:-Ki az új gyerek?
Óvó néni!-hüppög Orsi.
-Én senkit sem ismerek.
Hol a kabát, sapka helye?
Nem téveszti senki sem.
-Makkos mókus! A holmimra
vigyázz!-kéri kedvesen.
Hárman-négyen hozzáfutnak.
Zsuzsi, Fruzsi ránevet:
-Ha akarod, játszunk együtt,
gyorsan mondd meg a neved!
Bodnár Orsi ámul-bámul,
fordul ide, fut oda.
Csodálkozik: -Valóságos
játékbolt az óvoda.
Ki ezzel, ki azzal játszik.
Most épül a kockavár.
-Ki csinálta?-kérdi Orsi.
-Panka meg én.-mondja Pál.
Beteg lett a Biri baba,
Magdi szalad orvosért.
Orsi csendben csitítgatja,
amíg Feri odaér.
Feri doktor megvizsgálja,
receptet ír, hümmöget:
-Legjobb lesz, ha ágyban marad!
Talán használ a meleg.
Az ajtóból Éva néni
kéri őket: -Gyerekek!
Most rakjatok szépen rendet!
Hadd látom: Ki ügyesebb?
Helyre kerül könyv és játék,
sarkba a hintaló.
Már első nap megtanulják:
-Óvodában így való.
Egymás után kezet mosnak
a csurranó csap alatt.
Fésülködnek, jönnek-mennek,
piszkos senki sem marad.
A két napos térül-fordul,
ügyeskedik, megterít.
Ők kívánnak jó étvágyat,
kínálják a reggelit.
Óvó néni képet mutat:
-Mit látsz rajta Julika?
-Vízen úszik, csőrös-tollas,
azt hiszem ez a liba.
Munka után jól esik a
hancúrozás, szaladás.
Ki-ki maga öltözködik,
óvodában így szokás.
Lenn a téren száll a labda,
ugrókötél, hoppla-hopp,
Fogócskáznak, versenyt futnak:
-Szaladj, én is szaladok!
Párosával mennek vissza,
levegőztek eleget.
Nem csoda, hogy farkasmódra
éhesek a gyerekek.
Ebéd után ásítoznak,
a szemük majd leragad.
A kis cipők párosával
alszanak az ágy alatt.
Hanem, aki előbb ébred,
hangoskodik, kiabál:
-Ki az ágyból álomszuszék,
Orsi, Peti, Kati, Pál!
Jól esik a piros alma,
a pohár tej, font kalács!
Minden elfogy. Nemhiába
fáradozott a szakács.
Mesesarok várja a sok
fényes szemű gyereket.
Óvó néni elmeséli:
-Volt egyszer egy Mehemed…
Petike áll az ajtóban,
Ő a portás, bekiált:
-Tomi, Zsuzsi, érted jöttek!
Zsóka, itt a nagymamád!
Orsika is helyre teszi
a mackót, a bocs-ruhát,
mikor Peti hangját hallja:
-Gyere! Vár az anyukád!
Orsi rohan; fényes szemmel
mesél, hadar, magyaráz;
hogy s mint telt az első nap,
milyen jó volt a kalács!
Nincs a szónak hossza-vége!
Őt hallgatja a család.
Apa, anya vele örül,
hozzábújnak a babák.
-Jó éjszakát, édesanyám!
Keltsetek fel jó korán.
Vár a jelem, sok barátom,
várva vár az óvodám!
Nézd meg az ovikezdéshez készült nyomtatható játékokat!
✅Napirend képek
✅Játékok helye
✅gyerekek számlálása
✅Jelek párosítása
Fésűs Éva: Pöttömke
Pöttömke akkora, mint egy lábujjhegyen álló katicabogár. Nem tudom, láttatok-e már lábujjhegyen álló katicabogarat? Én láttam.
Méghozzá a meseréti Pöttyös utcában, amit éppen azért neveznek így, mert ott van a katicabogarak mosodája.
Kifeszített pókfonálon szárad a napfényben a rengeteg parányi katica szoknya és olyan vidám látványt nyújt, amint ide-oda leng a szélben, hogy még a mogorva szarvasbogár is elmosolyodik, ha arra jár.
Csak Pöttömke haragszik a mosodára, mert attól nem ér rá az anyukája. Ő vezeti a mosodát, és bizony bőven akad dolga ennek a fürge, ezüstös hajú tündér-asszonykának, hiszen nemcsak a katica-szoknyák mosása, hanem a foltos pilleruhák, levetett zöld szöcske-ingek tisztítása is az ő gondja. Ezért aztán, ha Pöttömke megrántja a köténye sarkát, hogy „Anyu, mesélj!” – mindig csak ezt a választ kapja:
– Nem érek rá, kicsi fiam, majd később!
– Mikor lesz később? – faggatja Pöttömke.
– Télen. Amikor bezárjuk a mosodát.
– Mikor lesz télen?
– Mihelyt lehull a hó.
– És mikor hullik le a hó?
– amint olyan hidegre fordul az idő, hogy az esőcseppek megfagynak odafönt a levegőben, és fehér hópihe-ruhában érnek földet.
– Bárcsak már olyan hideg lenne! – sóhajtja Pöttömke, mert nagyon vágyik a mesére. De a nap még forrón süti a meserétet és Pöttömke nem bír várni. Kiszalad a Pöttyös utcára, és körülnéz, hogy kit beszélhetne rá a meseszóra.
-Gyíkocska, állj meg, mesélj nekem!
– Jaj, dehogyis állok! Nagyon sietek. sürgős üzenetet viszek.
– Szabóméhecske néni! Mesélj nekem!
– Jaj, kincsem, dehogy mesélek, akkora munkában vagyok! Éppen
pipacsszirmot szabok.
– Tücsök bácsi, ugye, te mesélsz nekem?
– Szó se lehet róla, gyermekem. Gyakorolnom kell az esti
hangversenyre.
Senki nem ér rá, mindenkinek dolga van, csak Pöttömke unatkozik, és leül egy harangvirág tövébe sírni. Amint javában záporoznak a könnyei, egyszer csak megszólítja valaki:
– Hát te kivagy, és minek szaporítod itt a harmatot?
Valamivel nagyobb kislány áll ellőtte, icipici piros táskával a vállán. Haja, mint a pitypang pelyhe, arca, mint a vadrózsa szirma. Pöttömke először duzzogva akarja elfordítani a fejét, de aztán meggondolja magát és bemutatkozik.
– Pöttömke vagyok, a tündér-anyukám egyetlen manófiacskája.
A kislány bólint:
– Engem pedig Fontoskának hívnak, mert általában nagyon komoly vagyok, és ha megnövök, tündér szeretnék lenni, olyan, aki csupa jót és szépet tesz.
Pöttömke nem tudja, mi az, hogy általában de felcsillan a szeme:
– Akkor most mindjárt gyakorolhatnád a tündérséget általában, és mesélhetnél nekem, meg játszhatnál velem általában, mert nagyon unatkozom, általában!
– Hát ezért sírtál? – csodálkozik Fontoska, majd megkérdezi: – Te
miért nem jársz óvodába?
– Az micsoda?
– Az egy szép, kertes ház, ahol egész nap játszunk, énekelünk, mesét hallgatunk.
– Igazán?
– De ez még nem minden, mert rajzolni, sőt festeni is szoktunk, és bábszínházat játszunk.
– Milyen pompás lehet! Éppen nekem való! Vigyél magaddal, Fontoska!
– Azt nem lehet, de kérd meg anyukádat, hogy írasson be. Ha jó kisfiú vagy, biztosan szívesen fogad az óvó néni, és meglátod, soha többé nem fogsz unatkozni.
Pöttömke jó kisfiú volt, és így esett, hogy három nap múlva, pici piros táskával a vállán, ugyanúgy igyekezett a Százszorszép óvoda felé, mint kedves, új pajtása, Fontoska. Örömtől és büszkeségtől dagadó szívvel lépte át a küszöböt, azután kíváncsian körülnézett.
– Jó reggelt, Pöttömke! – fogadta kedvesen az óvó néni. Már vártunk. De valamit elfelejtettél az ajtóban.
Pöttömke meglepetten hátranézett. Pillantása a kapu fölött lógó csengettyűvirágokra esett. Áhá, megvan! Belecsimpaszkodott a virágok szárába, és elkezdte őket rázni, hogy csak úgy csengett-bongott az egész Százszorszép óvoda.
A gyerekek nagyot nevettek, az óvó néni pedig felkapta és magához ölelte:
– Csöngetni nem kell, hiszen nyitva az ajtó. Hanem a köszönést felejtetted el. No, sebaj, holnap már tudni fogod, ugye? Most pedig gyere, megmutatom a helyedet a kiscsoportban.
Leültette a manófiúcskát egy parányi, piros székre. Pöttömkének annyira tetszett a szék, hogy amikor az óvó néni félrefordult, hintázni kezdett rajta, előre-hátra, s addig billegett, míg egyszer csak…puff!…A szék felborult, Pöttömke legurult. Szerencsére nem nagyon ütötte meg magát, és inkább ijedtében szipogott, mint fájdalmában.
– Hintázni is fogunk, Pöttömke – emelte fel az óvó néni – de majd odakint az udvaron. A szék nem arra való. Most kérlek, figyelj, mert mesét mondok, azután játszunk és meghallgatjuk a nagycsoportosok énekét.
Kiderült, hogy már Fontoska is nagycsoportos, és egyedül is szépen énekel. Pöttömke elámulva hallgatta.
Amikor délután hazafelé ballagott, már ő is halkan dúdolgatta magában a dalt. Otthon kíváncsian várta az anyukája.
– Nos, hogy érezted magad az óvodában?
Pöttömke kihúzta magát:
– Köszönöm, egész jól. Azt hiszem, holnap is elmegyek!
S. Szigeit Cecília – Bakai Piroska:
Egér Kázmér, az óvodakerülő
Egér Kázmér – becenevén Cinóber – egy fületlen lábos alatt lapított, amelyet kicsit felemelt, hogy kilessen.
Hogy miért bújt el? Csak azért, mert elhatározta, ma bizony nem megy óvodába.
S hogy ki volt Egér Kázmér? Nem más, mint egy kedves, huncut, nagy fülű gyerekegér, a középső csoportból.
Minden neszre, zajra figyelt, s most kivételesen még a macskáról is megfeledkezett. Egérmamát leste, aki mindig elkísérte az óvodába, mivel Egérpapa már kora hajnalban elindult a Papírpusztító Hivatalba, ahol fontos egérnek számított, elölrágó volt.
Egérmama már bohókás kalapját is fejére tette, mert hát szeretett csinosan öltözni, s az órájára pillantott. Elégedett volt, még sosem késett el a Sajtminőség Ellenőrző Központból, ahol lyukszámolással foglalkozott.
Indulásra készen állt az ajtóban, s csak Kázmér hiányzott mellőle. De hiába szólongatta, hiába hívogatta, Kázmér továbbra is a fazék alatt lapult. Egérmama először nem értette a dolgot, majd aggódni kezdett. Végigfutotta az erdészház lakóit a póktól a házinyúlig, nem látták-e csemetéjét.
Amíg a mama ijedten nyomozott, a huncut egérke kisurrant az ajtón. De nem az óvoda felé igyekezett az erdőszéli nagy tölgyfához, hanem be az erdőbe. Úgy gondolta, elég volt a szófogadásból, a naposságból, s főlként elég a délutáni alvásból. Elhatározta, egész nap mást sem csinál majd, csak játszik.
Egyedül nem igazán jó játszani, ezt még az egér is tudja. Kázmér bízott benne, hogy sok erdei barátja közül bármelyikkel hancúrozhat. Alig hagyta el az erdőszéli bokrokat, amelyek még nem takarták el egészen otthonát, a barátságos erdészházat, amikor szembejött vele Őzi.
Kecsesen lépdelt, meleg barna szeme vidáman csillogott. Kázmér elsurrant és felcincogott:
– Szia Őzi! De jó, hogy látlak! Gyere, fogócskázzunk! Őzi barátságosan mosolygott, de ingatta a fejét.
– Szia Kázmér! Most nem lehet, füvet kell gyűjtenem Öcsinek. Tudod, tüske ment a patájába, s még nem tud lábra állni. Majd máskor játszunk.
Kázmér nem esett kétségbe, tovább surrant. Csak úgy zörgött, izegett az avar fürge kis lába alatt. Az erdő arany és vörös színben fürdött, a nap sugarai már nem tűztek olyan melegen, mint nyáron. Ősz volt.
Vidám csivitelés ütötte meg Kázmér fülét, s az ismerős hangra felpillantott. Fecske Fáni ült a sürgönydróton, s szaporán emelgette szárnyacskáit. Kázmér igyekezett zajt csapni, hogy Fáni észrevegye. A fecskéknek éles szemük van, s a kismadár rögtön megláttta egerünket.
– Kázmér! – csipogta – Hát te hogy kerülsz ide? Ma nincs óvoda?
Kázmér zavarba jött.
– Khm, hm, vanni van. Csak olyan unalmas – vágta ki – Szót kell fogadni… meg minden. Gyere Fáni, beszélgessün!
-Sajnálom, Cinióber! – válaszolt Fáni, aki becenevén szólította Kázmért. – Repülőgyakorlatra kell mennem. Tudod, hamarosan indulunk, messze, meleg országba. Az út hosszú és fárasztó. Sokat kell még gyakorolnom, hogy kibírjam a Nagy Repülést.
S már le is szállt, csak a szárnyával intett búcsút. Egérke még magához sem tért csalódottságából, amikor egy toboz pottyant a fejére. Felnézett. Mókus Marci, régi jó barátja ült az ágon, s a pocaját fogta nevettében. Örült, hogy megviccelhette egérpajtását.
– Mi újság Kázmér? Miért nem vagy az óvodában?
– Háát, nem is tudom… – mondta bizonytalanul Kázmér. – Gyere játszani! – derült fel. – Dobáld a tobozokat, én meg elkapom.
– Jaj, most nem lehet, – mondta Mókuska. – Gyűjtenem kell a téli eleséget. Mindennap ebédig dolgozom. Tudod, hogy sürget az idő, nem sokára itt a tél.
Kázmér elszontyolodott. Búcsút vett Mókus Marcitól. Már majdnem az egész délelőtt eltelt, s még mindig nem játszott.
Bánatosan baktatott, amikor az erdei tisztáshoz ért. Vidám énekszó ütötte meg a fülét. Ahogy kilesett a cserjésből, egérpajtásait látta, amint vidáman szembekötősdit játszottak, Margitka egéróvónéni vezetésével.
„Erre csörög a dió erre meg a mogyoró…”
Kázmér egyszer csak azon kapta magát, hogy izgatottan kibaál:
– Kapd el, Menyus! Fogd meg, Menyus!
Menyus volt Kázmér legjobb barátja, s éppen ő állt középen, bekötött szemmel. No, de nem sokáig…Lekapta a kendőt, s futott a hang irányába, miközben lihegve lelkendezett:
– Itt van Kázmnér! Megkerült! Kázmééér!
No ha szaladt Menyus, hát futott utána az egész óvoda, azaz a középső csoport. Körülfogták Kázmért, húzgálták, faggatták, ölelgették. Nem csoda, hisz azt hitték, elveszett, valami baja történt.
Kázmér zavarában halványszürke lett, hebegett, habogott, s a szíve izgatottan vert. Mikor Margitka egéróvónéni elé került, csak nagy nehezen tudta kinyögni, hogy csókolom. Margitka szeretettel megsimogatta, megvakargatta a két füle között, s csak annyit mondott:
– Nagyon megijesztettél mindenkit. A szüleidet, az óvodáspajtásaidat, s engem is. A lényeg azonban az, hogy megkerültél. A többit majd az óvodában megbeszéljük.
A kakukk épp akkor jelezte, hogy ebédidő van, s Kázmér boldogan surrant Menyus mellé, a sorba, mert már nagyon üresnek érezte a bendőjét.
Délután anya és apa is eljött elveszettnek hitt egérkéjéért. Apa komolyan és jelentőségteljesen mozgatta a bajuszát, anya szipogva, könnyeit törülgetve dorgálta Kázmért.
Elindultak hazafelé. Útközben a kisegér némi megbánást tanúsított. Érezte, mindenkit alaposan megijesztett. Kalandjait mesélve, bánatosan jegyezte meg:
– Már csak azért sem volt az egésznek értelme, mert senki sem akart velelm játszani. Sem Őzi, sem Fecske Fáni, sem Mókus Marci.
– Óh, te kis mihaszna! – mondta anya. – Nem azért nem akartak játszani, mert nem szeretnek, hanem azért, mert fontos dolguk volt.
– Úgy ám
– vette át a szót apa, s az orrán megigazította szemüvegét. – Mindegyik barátodnak feladata, munkája volt.
– Igen, csak nekem nincs. – vágta rá Kázmér.
– Cinóber – mondta becézőn anya-, neked is van feladatod, mint mindannyiunknak. ügyes kisóvodásnak lenni – az sem macskadolog!
– Miau! – nyávogott rá helyeslőn a kerítés tetejéről Macska Benedek.
No, több se kellett egéréknek, egy másodperc alatt eltűntek a szederbokor tövében ásott titkos alagútban.
Este, mikor Kázmér fülére húzta a jó meleg takaróját, még egyszer végiggondolta a napját. S hogy mire gondolt? Újabb izgalmas kalandokon törte a fejét.
Nézd meg a kiscsoportosoknak
készült őszi nyomtatható játékokat!
✅Gyümölcsök válogatása
✅számlálás
✅sorozat alkotás
✅finommotorika
Tudd meg, hogy melyek óvodás gyermeked legfontosabb képességei, amelyek fejlődésére szülőként nagyon fontos odafigyelned!
Olvasd el az egyszerű tippeket, amelyeket tehetsz érte a mindennapokban!
