Ovikezdő mesék

Ovikezdő mesék

Az első ovis napok nemcsak az új kiscsoportosoknak nehezebbek. Gyakran a már gyakorlott óvodások is nehezebben indulnak neki a nyári szünet után az első ovis napnak. Segíthettek nekik a ráhangolódásban, ha esténként ovis történeteket meséltek. Itt van mindjárt négy!

Varga Katalin: Milyen a jó óvodás?

Kisbence megtudta Marika nénitől, hogy az ember nagyon sokáig kiscsoportos. Közben jön Mikulás meg tavasszal a nyuszi. Azután lesz május elsejei ünnepség, meg anyák napja, vagyis nagyon sok érdekes esemény lesz, s azt mind meg kell várni a kiscsoportban.

–  Közben majd azt is megtudod, hogy milyen a jó óvodás – mondta Marika néni.

Kisbence várta, hogy bemutassák a jó óvodást, de e helyett Marika néni mindenkinek egy apró kis képet adott át.

–  A képet mindenki őrizze meg, s vigye haza – mondta. – Ez lesz a jeletek. Erről fogjátok megismerni, hogy hol van a ruhátok, a fésűtök.

Kisbence egy piros lábast kapott.

–  Gondolod, hogy már nem is vagyok Kisbence? – faggatta este anyját hazafelé menet.

Anya alaposan megvizsgálta.

–   Úgy látom, hogy még mindig Kisbence vagy! – mondta.

–   Piros lábas vagyok! – mondta Kisbence, s azzal átadta a jelet, amit Marika nénitől kapott.

–   Szóval piros lábas a jeled! – mondta anyu. – Majd szépen belevarrjuk a kabátodba, sapkádba, ruhádba, s beleírjuk a cipődbe is.

–    Miért?

–    Hogy megismerd a saját ruhádat. Nehogy tévedésből egy másik kisfiúét vedd fel.

–    Nem cserélhetem el tévedésből sem – mondta Kisbence – mert azon a polcon lesz minden holmim, ahol a piros lábas.

–    Ez igaz. De nem árt az óvatosság – mondta anyu.

–    Piros lábas vagyok! – újságolta Julinak és Lacinak. – Te mi voltál? – kérdezte Julitól.

–    Margaréta – felelte Juli.

–    Én pedig fésű voltam – mondta Laci.

–    Piros lábasnak sokkal jobb lenni – nevetett Kisbence, s azzal elbújt a sarokba, és a lónak, az oroszlánnak és a kismedve rendőrnek egy új dalt énekelt:

 

Volt egyszer egy piros lábas,

Azért volt az piros lábas,

Mert pirosra volt kifestve,

s úgy hívták, hogy piros lábas.

Olvasd tovább és nyomtasd ki a mesét!

 

Marék Veronika: Első nap az óvodában

Zizegtek az erdőszéli fűszálak. Bokrok hajladoztak a gyenge szélben. Élénken csevegtek egymással a fecskék.

– Ui, ui – visított fel valaki a sűrűben. A madarak riadtan elhallgattak.

– Nem akarok elmenni sehova! – kiabálta a vadmalac.

– Ó, ó, malackám! – nyugtatta a mamája. – Meglátod, milyen jó lesz az óvodában! Elviheted magaddal a legkedvesebb játékodat. Finom tízórait is csomagoltam neked. Gyere, induljunk el!

– Ui, ui! – sírdogált a vadmalac, és erősen magához szorította a játékmalackáját.

Az óvodához érve elcsodálkozott.

– Ui, ui! Mennyi állatgyerek! Ugye, játszotok velem? Játszani kezdtek. Amikor észrevette, hogy a mamája elindult, utánaszaladt.

– Mama. mama, értem jössz, ugye?

– Ó, ó, malackám, csak nem hagylak itt! Persze, hogy érted jövök! Jó legyél!

Jó volt a vadmalacka, csak éppen, amikor megéhezett, turkálni kezdett. És éppen ott turkált, ahol a többi állat lerakta szép rend­ben a kedvenc játékát meg az ennivalóját. Össze is turkált mindent úgy, hogy még a saját tízóraiját sem találta meg. Keservesen visí­tani kezdett.

– Ui, ui! Éhes vagyok!

Odasiettek az állatgyerekek, mert már ők is megéheztek. -Juj, malacka, mit csináltál? Rakjál azonnal rendet! A vadmalacka elkámpicsorodott.

– Én nem tudom, melyik ennivalóhoz tartozik!

– Ui, ui, jaj nekem!

Odasettenkedett mellé az egérke, és sugdosni kezdett a fülébe. Megsúgta, mit hová tegyen. Egy pillanat alatt rend lett! Minden állatgyerek megtalálta a babáját meg a tízóraiját. Még a vadmalacka is! És a három legszebb kukoricaszemet az egérkének adta!

Jóllaktak, s játszottak tovább. Egyszer csak délután lett.

– Ui, ui – visította boldogan a vadmalac. Itt a mamám! Menjünk haza! De… holnap újra elhozol, ugye?

– Ó, ó, malackám, persze, hogy elhozlak!

– Mert már barátom is van! Tudod, kicsoda? Az egérke! – mesélte büszkén a vadmalac.

Turkálgatva ballagtak hazafelé, a sűrűbe. Zizegtek az erdőszéli füvek. Bokrok hajladoztak a gyenge szél­ben. Élénken csevegtek egymással a fecskék.

Nyomtasd ki a mesét!

 

Janikovszky Éva: Már óvodás vagyok

Amikor Dani először ment óvodába, nagyon örült annak, hogy már óvodás. Korán reggel anyuval kettesben indultak az óvodába. Útközben találkoztak a postás bácsival, a sofőr bácsival meg a szomszédék macskájával.

Mindegyik megkérdezte Danitól:

– Hová-hová ilyen korán?
És Dani mindegyiknek elújságolta:

– Már óvodás vagyok, megyek az óvodába!
És akkor valamennyien összecsapták a kezüket a csodálkozás­tól, és ezt mondták:

– Nahát, már ekkora gyerek vagy! Óvodába jársz! Ki hinné, hi­szen tegnap még kocsiban tologatott az anyukád!

Dani anyukája mindenkire rámosolygott, és azt mondta:

– Bizony, múlik az idő, nőnek a gyerekek.

Dani látta, hogy anyu büszke arra, hogy már ekkora fia van. És ő maga is büszke volt, hogy már óvodás.

Dani még akkor is nagyon örült az óvodának, amikor befordul­tak a nagykapun. Az óvó néni is örült Daninak, mert ahogy beléptek az öltözőbe, megpuszilta és ezt mondta:

– Szervusz, Dani, örülök, hogy megjöttél, már vártalak.

Olvasd tovább és nyomtasd ki a mesét!

Donászy Magda: Első nap az óvodában

Első nap az óvodában,
vidám dolog gyerekek!
Bodnár Orsi készülődik,
két babája integet!

Édesanyja elkíséri,
egy-kettőre odaér,
Óvó néni hozzá siet.
Mi tagadás: Orsi fél.

Kukucskáló fiúk, lányok
nézik:-Ki az új gyerek?
Óvó néni!-hüppög Orsi.
-Én senkit sem ismerek.

Hol a kabát, sapka helye?
Nem téveszti senki sem.
-Makkos mókus! A holmimra
vigyázz!-kéri kedvesen.

Hárman-négyen hozzáfutnak.
Zsuzsi, Fruzsi ránevet:
-Ha akarod, játszunk együtt,
gyorsan mondd meg a neved!

Bodnár Orsi ámul-bámul,
fordul ide, fut oda.
Csodálkozik: -Valóságos
játékbolt az óvoda.

Olvasd tovább és nyomtasd ki a verset!  

Fésűs Éva: Pöttömke

Pöttömke akkora, mint egy lábujjhegyen álló katicabogár. Nem tudom, láttatok-e már lábujjhegyen álló katicabogarat? Én láttam.

Méghozzá a meseréti Pöttyös utcában, amit éppen azért neveznek így, mert ott van a katicabogarak mosodája.

Kifeszített pókfonálon szárad a napfényben a rengeteg parányi katica szoknya és olyan vidám látványt nyújt, amint ide-oda leng a szélben, hogy még a mogorva szarvasbogár is elmosolyodik, ha arra jár.

Csak Pöttömke haragszik a mosodára, mert attól nem ér rá az anyukája. Ő vezeti a mosodát, és bizony bőven akad dolga ennek a fürge, ezüstös hajú tündér-asszonykának, hiszen nemcsak a katica-szoknyák mosása, hanem a foltos pilleruhák, levetett zöld szöcske-ingek tisztítása is az ő gondja. Ezért aztán, ha Pöttömke megrántja a köténye sarkát, hogy „Anyu, mesélj!” – mindig csak ezt a választ kapja:

–     Nem érek rá, kicsi fiam, majd később!

–     Mikor lesz később? – faggatja Pöttömke.

–     Télen. Amikor bezárjuk a mosodát.

–     Mikor lesz télen?

–     Mihelyt lehull a hó.

–     És mikor hullik le a hó?

–     amint olyan hidegre fordul az idő, hogy az esőcseppek megfagynak odafönt a levegőben, és fehér hópihe-ruhában érnek földet.

–     Bárcsak már olyan hideg lenne! – sóhajtja Pöttömke, mert nagyon vágyik a mesére. De a nap még forrón süti a meserétet és Pöttömke nem bír várni. Kiszalad a Pöttyös utcára, és körülnéz, hogy kit beszélhetne rá a meseszóra.

Olvasd tovább és nyomtasd ki a mesét!

Leave a Reply