Mesék búzáról, aratásról, kenyérről

Mesék búzáról, aratásról, kenyérről

posted in: Játékötletek | 0

Miért is jó, ha néha olyan meséket, történeteket választunk a délutáni, vagy esti csendes percekhez, amelyek az aktuális történésekről szólnak? Mert így a gyerekek jobban megértenek bizonyos fogalmakat, a mesébe ágyazva számukra megfoghatóbbá, megismerhetőbbé válnak bizonyos folyamatok – mint például az, hogyan is lesz a kis búzaszemből kenyér, amit megeszünk. Mesék búzáról, aratásról, kenyérről:

Zelk Zoltán: Egy búzaszem története

Meleg, kora nyári délután volt, a búzatábla hajladozva susogott a gyenge szellőben. A búzatábla mélyén lakó fürj- és fogolycsaládok már csomagoltak: tudták, holnap lesz az aratás napja, s ők mehetnek új hazát keresni. Gondterhesen készülődtek: hol találnak ilyen jó otthont, amely így megvédi a kicsinyeiket a vércsék és a puskagolyók ellen?

Alig aludtak ezen az éjszakán, s kora hajnalban már búcsúzni kezdtek egymástól és jó szomszédaiktól, a pipacsoktól és a búzavirágoktól. 
Ezek voltak a legszomorúbbak, a piros pipacsok és a kék búzavirágok. Harmatkönnyeket sírtak, amikor az öreg fürjek búcsúszavait hallották, s egy búzavirág így szólott: 

– Ó, hogy irigyelünk benneteket! Bárcsak nekünk is szárnyunk lenne, és veletek mehetnénk! 
Egy öreg fürj vígasztalni kezdte: 
-Sose búsulj, bölcsen van ez így. A madarak repülni tudnak, ti meg itt nőttök 
és illatoztok a búzatábla közepén. 

Alighogy felröppentek az útra kész madarak, már jöttek is az aratók, s nekifogtak a munkának. Estére már csak szúrós tarló maradt a búzaföld helyén, s a hajdani búzakalászok kévébr rakva várták sorsukat: a cséplőgépet, a malmot, a liszteszsákot, és a kenyérsütő kemencét. 

Egyetlenegy búzaszemecske kivételével, amelyik aratás közben elgurult. Örült is a szabadságnak, mert hallotta hajnalban a fürjek és a virágok beszélgetését, és semmi kedve sem volt ahhoz, hogy lisztté és kenyérré változzék. Ha már ez a búzaszemek sorsa – gondolta -, akkor ő nem lesz búzaszem, inkább fürjjé változik 

“Csakhogy a fürjek repülni tudnak – gondolta újból -, nekem pedig nincsen szárnyam…Akkor tücsök leszek…- határozta el -, az is itt él a földön, az se tud repülni.” 
Csakhogy este ciripelni kezdtek a tücskök, ezek a kedves réti cigányok, s a búzaszem szomorúan állapította meg, hogy tücsök sem lehet belőle, mert nem tud ciripelni… 
“Akkor mezei egér leszek!”- határozta el, mert látta, hogy a mezei egerek megélnek a tarlón is. Csakhogy a mezei egerek futkosni tudnak, és házat ásni a föld alatt – látta a búzaszem, és szomorúan mondogatta, hogy neki nincs ilyen tudománya. 
“Hát mit csinálhatnék?- töprengett egyre szomorúbban.- Legjobb lenne, ha odagurulnék a testvéreimhez, s engem is elvinnének a cséplőgéphez és a malomba.” 

Így búsongott három nap és három éjjel.Harmadnap aztán hatalmas zápor kerekedett, s a búzaszemecskét beverte a földbe. Milyen nagy volt a csodálkozása, mikor a föld mélyén megszólalt egy göröngy, és azt mondta neki: 
– Most már jó helyen vagy. Jövő tavaszra majd kibújsz a földből, nyárra szép búzakalász lesz belőled, és újból learatnak. 
A búzaszemecske már nem búsult. A nagy fáradtságtól elaludt, és fürjekről és pipacsokról álmodik jövő tavaszig. 

 

 

A leleményes béres

 

Élt-volt egy agyafúrt nemesúr, egy gazdag báró, aki azzal kérkedett, hogy az ő eszén még soha senki sem járt túl. Nem, messze földön nem akadt ember, aki lóvá tette volna. Egy napon, aratás idején, ez a minden hájjal megkent, fösvény báró magához hívatott egy ágrólszakadt szegény embert, és ráparancsolt: arassa le a búzáját!

Nagy volt a búzatábla, nagyon nagy.

– Learatom, uram – hajtotta meg derekát az ember -, ám előbb egyezzünk meg a fizetség dolgában.

A ravasz báró megpödörte a bajszát, és szólt nyájasan:

– Nem lesz panaszra okod. Ha addig dolgozol, amíg fejed felett ott világít az égi lámpás, egy tarisznya liszt lesz a béred.

A szegény embernek nagy családja volt, sok éhes száj várta otthon.

_ Hát bőkezűnek éppen nem mondhatlak, uram – jegyezte meg savanyúan.

A báró felfortyant.

– Ha nem tetszik, akad más is – csattant fel a hangja. – Ne feledd, ti szegény kódisok annyian vagytok, akár a rostán a lyuk.

– Ne haragudj, nagyuram, kicsúszott a számon – horgadt le a szegény ember feje. – Persze, hogy vállalom, miért ne vállalnám, hiszen nagy ínségben élünk.

– Akkor láss neki, de nyomban! – parancsolta a báró.

Az ember fogta a kaszáját, élesre fente, és nekilátott az aratásnak. Kezében suhogott, suhogott a kasza, fentről zuhogott, zuhogott a hőség; kegyetlenül tűzött a nap, egyre pokolibban csorgott a veríték, de ő csak aratott, aratott; a kalászokat kévébe kötötte, a kévéket keresztbe rakta, majd újra kezébe kapta a kasza nyelét. Megállás nélkül dolgozott délig. Amikor delelőn állt a nap, leült egy körtefa alá, s a lombadta árnyékban falatozni kezdett. Csak egy darab kenyér és egy fej hagyma lapult a tarisznyájában, mégis olyan jóízűen kebelezte be, akárha nyúlpástétomot evett volna. Utána új erőre kapván folytatta az aratást. Dolgozott, dolgozott megállás nélkül. Dolgozott rendületlenül, napszálltáig.

Ahogy lebukott a nap, megjelent a báró. Látja, a nagy tábla egy részén még lábon áll a búza.

– Hé, hát te miért nem aratsz? – dörren az emberére. – Ne lopd a napot, amikor a java még hátravan!

– De jó uram – feleli a szegényember -, azt parancsoltad, addig arassak, amíg fejem felett ott világol az égi lámpás! Tekints az égre: lenyugodott a nap, este van.

– A Nap igen – mondja álnok-mosolygón a báró -, ám testvérhúga, a Hold ugyancsak fényes lámpásként világol odafönn! Végezd hát tovább a munkát, mert különben egy maréknyi lisztet sem kapsz tőlem!

A Hold békés merengéssel tekintett le a földre, szelíden fürdette meg holdsugaraiban a világot, és biztatóan mosolygott a szegény emberre: Ne hagyd magad! Fogj ki te is rajta! Emberünk fogta a kaszáját, és visszakacsintott az ezüstfényű égi lámpásra: Ne félts engem! Megteszem.

Suhogott a kasza, rendre dőlt a búza. A szegény ember aratott, aratott tovább; a kalászokat kévébe kötözte, a kévéket keresztbe rakta, és hajnalhasadásra le is aratta a búzatáblát. Pacsirtaszóra már jött is a báró, hízott a mája, zsírosan mosolygott.

– Látom, derekasan dolgoztál – mondta elégedetten – Eredj hát a malomba, ott tartom a lisztem, majd utánad megyek, hogy átadjam a fizetséged!

Útban a malomba menet az ember betért egy ismerőséhez.

– Barátom, adj kölcsönbe egy kecskebőr zsákot! – kérte, – De a legnagyobbat!

Az ismerős jó szívvel teljesítette a kérést, kiválasztotta a nagyok közül a legnagyobbat. Amikor a báró a malomban meglátta a jókora zsákot, elépedten meredt a zsákhozóra:

– Meghibbantál? Mit akarsz ezzel a hatalmas nagy zsákkal? Hiszen majdnem akkora, mint a rozoga nyoszojátok szalmazsákja!

– Hát a lisztnek hoztam, jó uram. A járandóságomnak…

– Nem zsákról volt szól, csupán egy tarisznyáról – habogta a báró. – Egy tarisznya lisztről.

– Tudom, nagyuram, a tarisznya is velem – mondta az ember. – Csakhogy a zsák is velünk jött, mert hát ő a tarisznya testvérbátyja.

A bárónak leesett az álla.

– Igen, uram – folytatta az ember-, a testvérbátyja, ahogyan a Hold is testvérhúga a Napnak.

A báró lassan magához tért, rájött, hogy a szegény ember túljárt az eszén. De jobbnak látta, ha lenyeli a mérgét, és jó képet vág a dologhoz, ezért szó nélkül megtöltötte liszttel a zsákot is meg a tarisznyát is.

 

 

Az aratógazda

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyon gazdag úr. Ennek a nagyon gazdag úrnak volt egy nagyon-nagyon szegény szolgája. Egyszer a nagyon gazdag úr kiadta neki parancsba, hogy menjen el a szántóföldjére aratni. Megparancsolta neki, hogy egy nap alatt két holdat kell learatnia, marokba szednie, kepébe raknia, azonban csak úgy arathat, hogy a gabonát szálanként vágja le.

   A szegény ember ki is ment a mezőre. Elkezdte vágni a búzát, de akármennyit is dolgozott, egy nap alatt alig tudott a szántóföld végére érni. Esteledett már, amikor szomorúan látta, hogy nemsokára kiér a hosszú föld végére, és még mindig csak egy sort aratott le egész nap. Ráadásul más nehézség is kezdett tornyosulni előtte. Egyre vastagabbak lettek a gabonaszálak a föld vége felé. Nem tudta, milyen gabona ez, mi lehet ennek az oka? 

   Megállott a szálak előtt, és nem tudta magát elhatározni, hogy végigsuhintsa-e rajtuk a kaszáját, vagy se. A szálak már olyan vastagok voltak, mint a szegény ember dereka. Mégiscsak nekifohászkodott, mert arra gondolt, hogy odahaza éhes gyermekei várják, nekik is kell a kenyér. Előbbre lépett, és a deréknyi vastag gabonaszálaknak suhintotta a kaszáját. Azt várta, hogy a kasza éle nem fogja el a vastag szálakat, azonban úgy keresztülszaladt rajtuk, hogy a szegény ember meg sem érezte.

    Nem ez volt azonban az igazi csoda. Ahogyan dőltek a szálak, a kalászokból aranyszemek peregtek alá. A szegény ember nagyon megörült ennek, abbahagyta az aratást, és rohant haza. Késő éjfélig vágta a feleségével a vastag búzaszálakat, a vékonyakat mind lábon hagyta. Mikor megelégelték a sok arany összeszedését, abbahagyták az aratást.

   Másnap szó nélkül otthagyták a gazdag embert, és más országba költöztek. A sok aranyon házat és földet vásároltak maguknak. Ott éltek boldogan és szépen, míg meg nem haltak. 

Forrás: Óperencia

 

Mese a búzaszemről és az életről

Volt egyszer egy gazdag ember. Egész életében megvolt mindene. Három fiát szépen felnevelte. Hanem azért a kincsesláda kulcsával mégsem lehetett a betegséget kizárni a házból. Az bizony őt is utolérte. Nagy bajában, öregségében csak a legkisebb fia ápolta. A másik kettő ezalatt élte világát: szép feleséget, jó cimborákat szereztek.

Mégis, mielőtt meghalt volna a gazdag ember, úgy rendelkezett, hogy sok-sok aranyát a legidősebb fia kapja. Szép, tornyos házát, száz hordó borát a középsőnek ajándékozta, a legkisebbnek pedig nem hagyott egyebet egyetlen búzaszemnél.
Alighogy eltemették, a két nagyobbik fiú hamarosan megvigasztalódott a kincseken. Kinevették az öccsüket:


– No, te ugyan elmehetsz az örökségeddel! Hiába kedveskedtél, hízelegtél az apánknak, mégis minket szeretett jobban!

Azzal el is kergették a háztól.
Futott szegény fiú, amíg csak látott, és estére egy rozoga csőszkunyhóban húzta meg magát. Fájó szívvel gondolt az apjára. Sehogyan sem tudta megérteni, miért bánt vele ilyen mostohán. Mihez kezdjen ezzel a búzaszemmel?…
Keserűségében el is hajította, s elhatározta, hogy másnap világgá megy. Hát, amint reggel felébred, észreveszi ám, hogy a búzaszem kikelt az éjjel, és szemlátomást nõ a szára. Úgy nőtt, ahogy nézte. Mire a nap delelőre ért, gyönyörű, dús kalász ringott a szélben.


– Ennek fele se tréfa! – gondolta a fiú,és leakasztotta válláról a vándortarisznyát. A kalászból a tenyerébe pergette a magokat, és mind egy szemig újra elvetette.
– Másnap virradóra azok is kikeltek, szárba szöktek, délre gazdag kalászokat hoztak. A fiú akkorát füttyentett örömében, hogy a rigó is elcsodálkozott a fán.
Most már annyi búzája volt, hogy vetett is, maradt is. A maradékot két kő között megőrölte, és kicsi cipót sütött belőle. Éppen bele akart harapni, amikor arra jött egy vándor, de olyan fáradtan, hogy már alig vánszorgott.


– Ennek nagyobb szüksége van a kenyérre, mint nekem – gondolta a fiú, és jó szívvel odaadta a cipót az öregnek.
Igaz, õ maga éhes maradt, de a csodálatos búzaszemek másnap még több termést hoztak, és kétszer akkora cipót süthetett magának. Ez így ment napról napra. Egyre több dolga lett a fiúnak, de szomorúsága elmúlt, arca jókedvtől piroslott. Minek is szaporítsam a szót?
Hamarosan jómódú ember lett belőle. Mindig annyit vetett és annyit aratott, hogy minden rászorulónak adhatott a kenyeréből. Meg is szerették hetedhét országban.
Esztendők múltak el, míg egyszer, egy zimankós estén toprongyos ember kopogtatott be az ajtaján.


– Könyörülj meg rajtam egy falat kenyérrel, mert éhen halok! – kérlelte panaszosan. A fiú mindjárt az asztalához ültette. Alig ettek, egy másik didergő vándor is bezörgetett éjjeli szállásért. Azt is megvendégelte és megkérdezte tőlük:


– Ugyan milyen nagy szerencsétlenség ért benneteket, hogy így kell a világban vándorolnotok?

Felsóhajtott az első:
– Volt nekem sok aranyam, de mind elköltöttem. Szép feleségemnek cicomára kellett. Elfogyott az arany – elhagyott mindenki!

A másik lehorgasztotta a fejét, és nagy búsan mondta:
– Volt szép házam, száz hordó tüzes borom. A sok bort megittuk, a tornyos ház oldalát kirúgtuk a cimborákkal a nagy mulatozásban.
– Én pedig csak a búzaszemmel kezdtem – mondta csendesen a házigazda.


Elkerekedett erre a szeme a két idegennek. Felugráltak az asztaltól:
– Hiszen akkor te vagy a mi öcsénk! Hát nem mentél világgá bánatodban?


– Nem bizony – mondta boldogan a legkisebb fiú. – És most már mindent értek.
Te, édes bátyám, csak holt aranyakat kaptál; te másik bátyám, elmálló köveket és az elfolyó borban hamis melegséget. De nekem egyetlen búzaszemben örökül hagyta apám a megújuló életet, a munka örömét, a másokon való segítés boldogságát. Most már tudom, hogy az apám nagyon szeretett engem.

Forrás: http://www.videkipekseg.ro/mese-a-buzaszemrol

 

 

Tordon Ákos: Ki adja a kenyeret?

 

Híres vásár volt a kökörcsini vásár! A világ négy sarkából tódult oda a nép, seregestül, szekerestül.

Szekéren a tehetőse, gyalogosan a szegénye. Lóháton a fejedelmek, ezüsthintón a királyok, aranyhintón a császárok. Már a felvonuláson is volt bámulni való, hát még a vásáron, a Kökörcsinbe csődült világsokaságon!

Még Nap uram is majdhogy elfelejtett lenyugodni, annyira rajta feledte tüzes tekintetét a kökörcsini vásáron. Reggelig ott fényesedett volna a sokadalom felett, ha feleszmélve ágyba nem parancsolja felesége, a hiú Ég asszony. Szinte belesápadt, hogy fényes orcájú férjeura miatt nem kápráztathatja el csillogó-villogó csillagékszereivel a világot: a kökörcsini vásári sokaságot.

No de annál ragyogóbban fényeskedett aztán a tenger sok sátor felett! A sátrakban százával égették a mécsest, mert a vásárosok éjjel-nappal árulták az ezernyi szebbnél szebb portékát, hogy senki se menjen haza vásárfia nélkül! Szóltak a sípok, rikoltottak a kürtök, a tülkök, zengtek a harsonák, pengtek a citerák, zokogtak a hegedűk, dörmögtek a dudák, kacagtak a trombiták, a cintányérok, pufogtak a dobok: vigadt a világ négy sarkából összecsődült sokaság.

Kupázgatás közben összeszólalkozott a réztoronyi pék a vasdorongi molnárral: melyikük különb?

– Már csak én vagyok a különb kendnél, vasdorongi lisztesmolnár! Hiszen én adom a kenyeret a népnek! – hetvenkedett a tésztaképű réztoronyi pék és lapát kezével a mellét döngette. Megmérgedt a molnár, lisztes képe pirosabb lett a szegedi ipaprikánál:

– Méghogy kend adja a kenyeret a népnek?! Darázsderék, malomkerék, hallottak már ilyet???!!! Hát a lisztet honnét veszi? Tán az égből? Bizony a molnár a különb ember, mert liszt nélkül nincsen kenyér!!! Aztán erősebb is a molnár, a lába se pipaszár! Márpedig minden pék…pipaszárlábú!

No erre aztán kipirosodott a tésztaképű pék is, még a füle hegye is kalácspirosan piroslott, de haragjában csak tátogott. Hanem ahány pék csak akadt a kökörcsini vásárban, mind köréje sereglett, mind az öklét rázta a vaserejű, vasdorongi, paprikaképű lisztesmolnár felé. De a molnár sem állt magában: köréje gyülekeztek a haragossá lett jámbor molnárok. Hajszál híja, hogy háborúba nem keveredtek a molnárok a pékekkel, a pékek a molnárokkal.

– Szélmalomnak vizesárok, kendtek itt mind, mind betyárok! – dörrent rájuk a vastuskói ekecsináló kovács, s azzal két ujja között dióhéjként roppantotta össze a súlyos ónkupát. – Nélkülem nem őröl a molnár, és nem süt a pék: eke és kasza nélkül nincs kenyér! Igaz-e???

Tenger morajként, morajló tengerként helyeselt a kovácsnak az összecsődült nép. A vásárosok mind ott tátották a szájukat a vitázók körül. Jól járhattak volna a tolvajok: gazda nélkül maradt a sok szép portéka, a sok tarka sátor, de ők is kíváncsiak voltak, hogy dől el a vita? S inkább ott füleltek, ahol a vita folyt.

– No lám! – dördült a kovács hangja, akár az üllőre hulló kalapács. – Én vagyok hát a különb ember, különb a péknél, különb a molnárnál, hiszen én ütöm a vasat, én kovácsolom a vasból az ekét, a kaszát!

No, ez sok volt az ércolvasztárnak, döngő léptekkel indult a kovács elébe: – Már csak különb az olvasztár a kovácsnál! – recsegte. – Az olvasztár adja a vasat! Ha nincs vas, kasza sincs, kenyér sincs!!!

No, ezt nem hagyhatták annyiban a bányászok, száz torok zengte, hogy beleremegtek a kökörcsini hegyek:

– Hát a bányász tán kutya?! Mi adjuk a vasércet az olvasztárnak, mi vagyunk hát a legkülönbek!

– Irgum-burgum-abszurdum! – mennydörögték a földmívesek. – Igaz, hogy a bányász adja az ércet az olvasztárnak, az olvasztár a vasat a kovácsnak, a kovács az ekét, a kaszát a szántóvető népnek, mégis mi munkálkodunk a legtöbbet, mi fogjuk az eke szarvát, a kasza nyelét, dolgozunk látástól vakulásig, mi vetünk, mi aratunk,  nélkülünk nem lenne kenyér, mi vagyunk hát a legkülönbek!!!

Ám egyik se adta be a derekát, mindegyik hajtogatta a maga igazát, támadt is olyan zenebona, hogy hetedhét országig is elhallatszott. Kíváncsi lett a lárma okára a császárok császára, fejére tette gyémántos koronáját, vállára vetette hermelinnel szegett bíborszín palástját, kezébe vette drágakövekkel ékes szikrázó jogarát, maga köré gyűjtötte karót nyelt udvari méltóságait, s azokkal ment fényesen, kényesen, hogy megtudakolja: miért e nagy zenebona?

– Ó, felséges nagyúr, császárok császára, tégy közöttünk igazságot, légy a bíránk, döntsd el: melyikünk a legkülönb, ki adja a kenyeret?! – kiáltották a pékek is, molnárok is, a molnárokkal a kovácsok, a kovácsokkal az olvasztárok, a bányászok, s velük a földmívesek sokasága.

Hanem ekkorra már eljött a hajnal is, felkelt Nap uram is. Csodálkozva nézett le az égről, amint kidörzsölte az álmot a szeme sarkából, s megpillantotta a kökörcsini felfordulást, mert bizony addigra tótágast állt ott minden.

– Nagyuram, Nap uram – susogta a fülébe egy kis felhőbárány, aki az anyjától értesült a kökörcsini kavarodás okáról-, azért ez a nagy felfordulás, mert az emberek nem tudják eldönteni: ki adja a kenyeret?! Megmérgedt Nap uram:

– Ki adja a kenyeret?! Ki adná, ha nem a Nap? ! A Nap az élet bölcsője! A Nap csókja adja a magnak az életcsírát, a Nap érleli a szárba szökő gabonát, az aranysárga búzakalászt! – hirdette fennhangon.

Haj, megmérgedt a Szél, majd elfújta a Napot:

– Micsoda? ! Háta az Esőt ki hozza???!!! Eső nélkül kiég a föld, Eső nélkül nincs kalász, nincs aratás! Az Esőt pedig a Szél hozza!!! Én adom hát a kenyeret az embereknek!

Szava nyomán nagy fergeteg támadt: majd elfújta a világot. Szerencsére nem fújta el, de haragjában tisztára seperte. Kiseperte a világból a sok mihaszna ingyenélőt, üresfejű úri henyélőt, lebzselőt és naplopót. Mire elállt híre-hamva se volt császárnak-királynak, cifra uraságnak.

Így lett vége a nevezetes kökörcsini vásárnak. A vásárosok mind hazaszekereztek, a bányászok a föld mélyébe szálltak, az olvasztárok ércet olvasztottak, az ekecsinálók ekéket gyártottak. A földmíves a földet művelte, a molnár lisztet őrölt, a pék kenyeret sütött.

S ezután egyetértésben s nagy békességben éltek egymással, mert megtanulták valahára, hogy közösen, egymást segítve dolgoznak a kenyérért s közösen teszik a kenyeret az emberiség asztalára, s most azon fáradoznak, hogy minél több és minél jobb kenyér jusson mindenkinek.

 

 

Kányádi Sándor: A mindennapi kenyér

Egy kisfiú nagyon szerette a kenyeret, de ha jóllakott, a maradékot elmirzselte-morzsálta. Vagy éppen eldobta.
     Hiába szidta az édesanyja. Hiába fenyegette fakanállal. Hiába koppintott a körmére. Hiába pallott a fenekére. Nem fogott rajta.
     Végül maga a kenyér is megsokallta a dolgot, s elbújt a kisfiú elől. 
     – Éhes vagyok, édesanyám. Kérek szépen kenyeret.
     – Nincsen – mondta az édesanyja.
     – Hová lett? Hol van?    
     – Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszament a pékhez.
     Szaladt a kisfiú a pékhez.
     – Kérek szépen kenyeret.
     – Nincsen – mondta a pék, tenyerét kifordítva.
     – Hová lett? Hol van?
     – Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, lisztté változott, és visszafutott a molnárhoz.
     Futott a kisfiú is a molnárhoz.
     – Kérek szépen kenyeret.
     – Tőlem, fiam, még lisztet is hiába kérsz.
     – Hová lett? Hol van?
     – Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszaváltozott búzává, s visszabújt a kalászba.
     Rohant a kisfiú a búzaföldre. De ott már kalászt egyet se látott.
     – Kérnék szépen kenyeret – pityeredett el a kisfiú.
     – Nincsen – mondta a földmíves, amint egy zsákot éppen beürített a vetőgépbe.
     – Hová lett? Hol van?
     – Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszabújt a földbe. Majd csak jövő nyáron lesz kenyér belőle.
     Nagyon éhes volt már a kisfiú, és elkezdett keservesen sírni. A földmíves megsajnálta.
     – Add csak ide a sapkádat!
     A kisfiú odaadta.
     A földmíves megtöltötte búzával.
     – Na, szaladj vele a molnárhoz!
     Szaladt a kisfiú, hogyne szaladt volna! Még a lába se érte a földet. A molnár a búzát megőrölte. Kapta a kisfiú a lisztet, vitte a pékhez. A pék sütött belőle egy szép ropogós cipót. Ott mosolyog az most is az asztalon. Ha megéhezik a kisfiú, csak kanyarít egy szép karéjt neki az édesanyja. És mosolyogva nézi, hogy az ő szép, okos kisfia milyen jóízűen eszi meg az utolsó morzsáig. A világért sem mirzselne-morzsálna el még egy hangyának valónyit se belőle, mert most már ő is tudja, hogy mennyi fáradsággal jár a mindennapi kenyér előteremtése.

Leave a Reply