Mesék az öltözködésről

Mesék az öltözködésről

posted in: Játékötletek, Mese | 0

Én nagyon szeretem az oviban azt, hogy egy adott időszakban mindig egy bizonyos témát veszünk elő és akkor minden arról szól. Amikor például a ruhadarabokkal foglalkozunk, sapkás fogót játszunk, öltözködő versenyt rendezünk, papírból kivágott kesztyűt és sálat díszítünk és megszámoljuk mennyien vannak aznap kék, piros, vagy barna nadrágban. Természetes dolog, hogy egy ilyen héten minden mese is a ruhadarabokról szól. Ha ti is éppen itt tartotok, válogassatok az alábbi történetekből!

Amikor kislány voltam imádtam ezt a mesét, ezért most is szívesen mondom el a gyerekeknek:

G. Donáth Blanka: Kati öltözködik

– Peti! – kiáltotta egy vékony, éles hangocska. Borzas, alvástól kipirult arcú kislány ült az ágyban.  Ő lármázott:

– Peti! Peti-i-i!

Kora reggel volt. Az első napsugarak beragyogták a szobát.

– Hö-ö-ö – jött a felelet, de nem a díványról, hanem a bölcsőből. Ádám, a kis pólyás baba gagyogott, rikkantott, és úgy hadonászott hozzá dundi kezével, hogy az egész bölcső ide-oda ringott.

– Petiii! – ébresztgette iskolás testvérét Kati, s kiugrott az ágyból. – Segíts öltözködni, eleget aludtunk!

– Mmm – mordult végre egyet Peti, s a másik oldalára fordult. Nem látszott belőle más, csak a tarkója. De már hiába próbálta folytatni a megszakított álmot. A pólyás gagyogott, Kati fél lábon ugrált körülötte, a a napsugarak a párnáján táncoltak, s a feje búbját csiklandozták. Peti visszafordult és kinyitotta a szemét.

– Igazán felöltözhetnél egyedül, Kati! – morogta nyújtózkodva. – Nem vagy már pólyás.

Kati meghökkent. “Felöltözhetnél egyedül…Hm, hm.” Az egyik szépen szépen egymásra hajtogatva sorakoztak Kati ruhái. Az a sok-sok ruha! A kising, a nadrág, a harisnyák, a blúz gombokkal! A hosszúnadrág, a két darab cipő – ugyan melyiket melyik lábra kell húzni? S a cipőket be is kell fűzni! Kati kis ideig a szék előtt álldogált. Megbökte ujjacskájával az inget, aztán visszahúzta kezét, majd megint kinyújtotta az ing felé.

– Ha felöltözöl egyedül, kölcsönadom a vízfestéket! – biztatta Katit ingerkedve Peti, aki közben már egészen felébredt, s érdeklődve figyelte a kislány töprengését.

Kölcsönadja a vízfestéket! A pirosat, a kéket, a zöldet, a rózsaszínűt, a sárgát, a lilát! Az aranyat is? Azt is… Kati gyorsan leráncigálta magáról a hosszú hálóinget, és nagy nehezen belebújt a nappali ingbe. Amikor elkészült, Peti felnevetett.

– És a mosakodás?

Csakugyan! Kati elszántan levetette a nagy nehezen magára húzott ingecskét, dereka köré csavarta a törülközőt, és bátan elindult a fürdőszoba felé.  

– Várj – mondta Peti -, segítek. Először Peti mosakodott meg, sokkal gyorsabban, mint máskor, azután segített Katinak a mosdásban.

– Kati nem sír – mondta Peti figyelmeztetően.

– Kati nem sír – ismételte Kati hősiesen. Nem is sírt, pedig nagyon hideg víz folyt a csapból. Mosakodás után következett az öltözködés. Kati is egyedül öltözködött, Peti is.

Kati megküzdött az ing két kis ujjával, mint a kétfejű sárkánnyal – Peti csak a csücskét fogta. Végigverekedte magát a barna hosszúnadrág két szárán, mint két sötét alagúton – Peti éppen csak a kantárt tartotta. Beterelte a gomblyukakba a gombokat – Peti csak picit rántott rajtuk a gomblyuk másik oldalán. S Kati kicsit ihegve, boldogan jelentette:

– Készen vagyok!

– Biztos? – kérdezte Peti, és a kislány lábára nézett.

– A cipők! – kiáltotta Kati. Lekuporodott a szőnyegre, s nagy nehezen felrángatta a cipőcskéket. De szerencsétlenségére Peti éppen nem nézett oda, mert bélyeget áztatott a vizespohárban. A cipők kegyetlenül szorították Kati lábát: a jobb cipőt húzta a bal lábára, a bal cipőt meg a jobbra. Úgy állt a lába feje, mint a kiskacsának. Elölről kellett kezdeni az egészet. Aztán együtt fűzték be a cipőt.

– Hová kell dugni a zsinórt? – kérdezte Kati.

– Ide- mutatott a soron következő lyukra Peti.

– Hová? Ide?

– Ide.

– És most hová, ide?

– Ide.

Kati meg- megnyalta a fűzőt – ezt Petitől látta -, megsodorta, jó messziről megcélozta a lyukat, nagyot sóhajtott és megkönnyebbülten húzta ki a fűzőt a túlsó oldalon. Így lassan-lassan elfogytak a lyukak.

Amikor már éppen a legeslegutolsó lyuknál tartott, kinyílt az ajtó és belépett rajta anyu. Csodálkozva nézett körül és összecsapta a kezét.

– Kati, hát te egyedül öltözködtél? Micsoda meglepetés!

Kati igen szerette meglepni a felnőtteket. És Peti nem árulta el, hogy egy icipicit ő is segített. A kis Ádám sem árult el semmit, és ismét csak annyit mondott:  “Hö-ö-ö!” De a legeslegutolsó lyuknál anyu még meglátta, hogy Kati nyalja a cipőzsinór végét.

– Ne vedd a szádba, Kati! Az piszkos!

– Ha bekenem ragasztóval, megkeményszik! – ajánlkozott Peti, mert neki nemcsak festéke volt, hanem mindenféle kincse, dobozai, lombfűrésze, bélyege, még ragasztója is. Mindjárt jó erősen bekente ragasztóval a cipőfűző végét. Ezután már nem kell nyalni a fűzőt -hiszen az nem fagylalt.

Kati pedig a Petitől kölcsönkapott vízfestékkel rögtön leült a kisasztalhoz. Sok-sok piros és kék virágot festet, a papír egyik felső sarkába meg szép aranysárga napocskát. A napocskából úgy álltak ki a fényes sugarak, mnit a tűpárnából a tűk. Nagyon szép képet festett. Nagyon szép nap volt ez, hiszen Kati ma öltözködött először egyedül!

Nyomtasd ki a mesét!

Medvecukor kis zöld kabátja

Medvecukor eldöntötte: ha már elég nagy ahhoz, hogy egyedül öltözzön, akkor ahhoz is elég nagy, hogy egyedül döntse el, mit vegyen fel.

– A kis zöld kabátomat akarom, és kész! – toppantott. Macimama megpróbálta meggyőzni:

– Kisfiam, a kis zöld kabátod túl elegáns ahhoz, hogy iskolába menj benne. Minden ruhadarabnak megvan a feladata: a bunda és a dzseki megvéd a hidegtől, a szalmakalap pedig nem engedi, hogy a fejedet túlságosan megsüsse a nap. Ha fázik a kezed, akkor kesztyűt húzol, ha pedig valami különleges alkalomra készülsz, ünnepi ruhába öltözöl.

Medvecukor azonban kötötte az ebet a karóhoz. Macimama pedig elég okos volt ahhoz, hogy tudja, jobb, ha kisfia megtapasztalja a dolgokat. A kabát tehát maradt, és Medvecukor parádézva indult iskolába.

Ünnepi hangulata egészen addig tartott, amíg Kata véletlenül rá nem fröccsentette a tintát a kabátra. (Azt hiszem, Kata is csak parádézott a testvére tollával, hiszen egy előkészítő osztályosnak minek kellene egyébként tintával író töltőtoll?) Medvecukor tehát szomorúan baktatott haza és sóhajtva adta mama kezébe a kis zöld kabátot:

– Azt hiszem, mégsem megyek benne többet iskolába. Veszélyes hely az iskola az én szegény, védtelen kabátkámnak. Mama kimosta a kabátot és nem tudom hogyan, de sikerült eltüntetnie a tintafoltot. Talán tejben áztatta mosás előtt.

– Majd inkább akkor hordom, ha látogatóba megyünk valahová! – határozta el Medvecukor. – Hadd lássa mindenki, milyen jóképű, daliás medveifjú vagyok!

Másfél óra múlva a jóképű medveifjú már cseppet sem daliás módon, görnyedezve sopánkodott: a kis zöld kabáton óriási csokifoltok virítottak. S ahogy gyászos képpel átnyújtotta mamának, azt sóhajtotta:

– Ki hitte volna, hogy Mari néni ikrei úgy gondolják, ha látogatóba megyek hozzájuk, mindenképpen sütidobáló-versenyt kell rendezniük?! És miért pont én kellettem nekik céltáblának? – tört ki belőle. – Azt hiszem, vendégségben is veszélyek leselkednek szegény kabátomra. Majd itthon hordom. Itt biztonságban van. – határozta el.

Mama újra kimosta a kabátot és nem tudom hogyan, de a csokifoltokat is sikerült eltüntetnie. Talán ecetben áztattta mosás előtt. Szombat reggel Medvecukor hümmögve huzigálta a kis zöld kabát ujjait:

– Te, mama – mondta végül – , én egyre daliásabb leszek, mert egyre jobban feszül rajtam a kis zöld kabát!

Mama pedig csak annyit kérdezett Medvecukortól:

– Egészen biztos,hogy itthon akarod hordani? Valami egyszerűbb játszóruha nem lenne jobb helyette?

– Szó sem lehet róla! – toppantott újra Medvecukor. – Ha már az iskola meg a vendégség életveszélyes szegény kabátomra nézve, itthon fogom hordani.

A nagy elegancia csupán délig tartott, és Medvecukor gyászos hangulatban adta át ismét mamának a festékfoltoktól tarkálló kis zöld kabátot:

– Itthon is veszélyes. Mézi véletlenül rám borította a festőállványt … ez itt  a legújabb őszi képe a kabátomon. -tette hozzá sóhajtva.

Mama még egyszer kimosta a kis zöld kabátot, és nem tudom, hogyan, de sikerült eltüntetnie a festékfoltokat is. Talán forró vízben áztatta mosás előtt… Vasárnap reggel Medvecukor hüledezve nézte az egészen kicsi zöld kabátot:

– Az nem lehet, hogy én ennyire daliás legyek! Ez összement! Egészen biztosan összement a mosásban! – tette hozzá szomorúan, és hosszasan szemezett az apró kabáttal. Aztán határozottan talpra ugrott, beviharzott Mézi szobájáa és felkapta az ágyról Barna Macit:

– Gyere, te játékmackó – sóhajtotta és nekilátott feladni rá a kis zöld kabátot -, ma te leszel a legelegánsabb plüssállat a bábszínházban!

Nyomtasd ki a mesét!

Tordon Ákos: Pilleruha

Volt egyszer egy takácsműhely, benne hét szövőszéken szőtt egyszerre a takács, akkora volt a szövőtudománya. De ha jól meggondoljuk, nem is volt ebben semmi csodálatos, hiszen a Pók volt a takácsmester, a pókok meg úgy jönnek erre a világra, hogy már töviről hegyire ismerik a takácsmesterséget. Egy napon a káposztapille kopogtatott be hozzá:

 – Jó napot, jó napot, Pók mester!

– Neked is jó napot, kis káposztapille!

– Látom, látom, sző kegyelmed…

– Szövök, szövök, szövögetek, hétféle selyemszövetet…

– Selyemszövet kellene nekem is… Pilleruhának való jó selyem! …Minden lepke olyan fényes, olyan kényes, szivárványos, ragyogó, csak én vagyok ilyen szegényes…

– No, ezen könnyen segíthetünk! Hétszer hétféle csillogó selymem van… Mindből lehet pilleruhátá varratni… A feleségem szépen varr… Olyan ruhád lesz, kis káposztapille, hogy a Pillangók Királynője sem visel különbet!…

Válogatott, válogatott a káposztapille, mire kiválasztotta, Pókné asszony már mértéket is vett róla, mire kifizette a selyem árát, már kész is volt a selyemruha.

Hej, pomádé, parádé, karalábé! A káposztapille nem ismert magára. Hálálkodott a Póknak, hálálkodott a Póknénak, s kilibegett az ajtón. Libegett, libegett a kertben.

– Nicsak, de kiöltözködött a kis káposztalepke! – szólt le a nap az égről.

– Rettentő! – komorodott el a lepke. – Megismert a nap! Nem elég díszes a pilleruhám!!!

Azzal visszaszállt a pók műhelyébe.

– Takácsom, takácsom, én kedves takácsom, egy a kívánságom: szebb ruhára vágyom!

Hét szövőszéken szőtt a Pók, úgy felelt munka közben:

– Válassz magadnak selymet…megvarrja a feleségem…!

Válogatott, válogatott a káposztapille, mire kiválasztotta legtarkábbat, Pókné asszony már mértéket is vett róla, mire kifizette a selyem árát, már kész is volt a selyemruha.

Hej, pomádé, parádé, karalábé! a káposztapille nem ismert magára. Hálálkodott a póknak, hálákodott a Póknénak, s kilibegett az ajtón. Libegett, lebegett a réten.

– Nicsak, de kiöltözködött a kis káposztalepke! -nevetett le rá a kék ég.

– Rettentő! – komorodott el a lepke. – rám ismert az ég is…!

Azzal visszaszállt a pók műhelyébe.

– Takácsom, takácsom, én kedves takácsom, egy a kívánságom: szebb ruhára vágyom!

Hét szövőszéken szőtt a Pók, úgy felelt munka közben:

– Válassz magadnak selymet…megvarrja a feleségem…!

Válogatott, válogatott a káposztapille. Válogatott három nap és három éjjel. Mire kiválasztotta legcsillogóbbat, Pókné asszony már mértéket is vett róla, mire kifizette a selyem árát, már kész is volt a selyemruha. A legcsillogóbb pilleruha. 

Hej, pomádé, parádé, karalábé! A káposztapille nem ismert magára. Hálálkodott a póknak, hálákodott a Póknénak, s kilibegett az ajtón. Libegett, lebegett a tó felett.

– Lám, a kis káposztalepke! – mosolyodott el a tó. – A ragyogásával akarja becsapni a világot…

Elszégyellte magát a káposztapille. Szégyenében visszaszállt a takácsműhelybe. Bekopogott az ajtón, de senki sem válaszolt a kopogásra, mert a Pók feleségestül elutazott ezüstös ökörnyálon. A káposztapille levetette a csillogó pilleruhát, s odaakasztotta a kilincsre. Még most is ott van, ha el nem fújta a szél. De azóta, ha bárhol lebeg a káposztalepket, így szól a nap, az ég, a tó:

– Nézzétek, milyen szép ez a kis fehér káposztalepke!

Nyomtasd ki a mesét!

 

la Peroci: Papucsok

Kisfaluban kicsik a házak, mind fehér, a tetők pirosak, az ablakok zöldek. Az udvarok tisztára söpörve, az út is tiszta.
Minden házban van kisgyerek, mind papucsban jár, pirosban, kékben, zöldben.

Kisfalu nagyon rendes kis falu, csak a gyerekek rendetlenek. Amikor este aludni mennek, egyik sem teszi a helyére a papucsát. Másnap reggel aztán kereshetik az asztal alatt, a kemence mögött, apa kabátzsebében. Keresik, de nem találják.
Egy reggel, mikor már az egész falu a meleg kávé édes illatával teli, Jancsi hiába kereste a papucsát.

– Anya, hol a papucsom? – kérdezte.

– Miért nem tetted a helyére? – felelte anya. – Látod, most elvitte a cica.

Ugyanígy járt a Sári is a szomszédban, Tini két házzal arrébb, Toncsi a szemközti házban. Ezen a reggelen Kisfaluban minden rendetlen gyerek papucsát elvitte a cica. A gyerekek mezítláb reggeliztek, és reggeli után nem szaladhattak ki az udvarra, mert még hûvös volt odakint, és mezítláb megfáztak volna.

Később kisütött a nap, felmelegedett az idõ, a gyerekek mezítláb, tarka ruháikban kiszaladtak az útra.

– Hol a papucsod? Hol a papucsod? – kérdezgették egymást.

– Elvitte a cica.

– Az enyémet is!

– Az enyémet is! – felelgették.

– Hol lakik a cica? – kérdezte valamelyik.

– Menjünk, keressük meg a cica házát! – kiáltotta Jancsi.

Ennek mindnyájan megörültek, s azon nyomban el is indultak. Az erdõ közepén egy fehérre meszelt, piros tetõs házacskát találtak. Az ajtón tábla:

MIRCI CICA CIPÉSZ

Mirci meghallotta a gyerekek hangját, és ajtót nyitott.

– Mit kívántok, gyerekek?

– A papucsainkat. Add vissza, kérlek, a papucsainkat – kérlelték.

Mirci kinyitotta az ajtót, és betessékelte õket. A falakon polcok, a polcokon papucsok, pirosak, zöldek, kékek, az egész falu minden gyerekének papucsa. És milyen szép rendben! Úgy sorakoztak egymás mellett, mint a katonák!

– Keresse meg mindegyik a magáét – szólt Mirci.

Ez bizony nem volt könnyű. A papucsok tiszták voltak, megfoltozva, megvarrva, rendbe téve mind. A gyerekek alig ismertek rájuk. De azért előbb-utóbb mindegyik megtalálta a magáét, csak a legkisebb, Bogyóka nem.

– Ha meg nem leled, mezítláb mész haza – szólt rá Mirci.

Bogyóka elpityeredett, a lába fázott. Az ő papucsa elnyűtt volt, rongyos, a polcon meg csupa szépen rendbe szedett papucs maradt.

– Megfázom – panaszkodott a kisfiú a cicának.

– Te vagy a legkisebb, de a legrendetlenebb is – szidta össze a cica -, de valóban megfáznál, ha mezítláb mennél haza – enyhült meg aztán, és előhozta Bogyóka papucsát. Mire leesik a hó, újat varrok neked – ígérte.

Meghallották ezt a többiek is. Visszaszaladtak, és kérték Mircit:

– Nekem is!

– Nekem is!

– Varrok nektek is – intett nekik Mirci, s azzal becsukta az ajtót. Az ablaküvegen át nézte, amint a tarka ruhás, piros, kék, zöld papucsos gyerekek hazafelé indultak. Leghátul Bogyóka botladozott.

Esik már a hó. Itt a tél. Mirci cica varrja már az új papucsokat. Pirosakat, zöldeket, kékeket. Mindet nyusziprémmel béleli, hogy jó meleg legyen, és meg ne fázzanak benne a gyerekek.

Mit gondoltok, helyre teszik-e ezután a papucsaikat, mielőtt este aludni mennek?

Nyomtasd ki a mesét!

Gárdonyi Géza: A mindentudó kalap

Volt nagyapónak egy sima szőrű, magas tetejű, fekete kalapja. Sokszor meséltek arról. Azt mondták, hogy aki azt a kalapot fejére teszi, mindent tud. Lám, nagyapó is milyen okos, mindenhez ért: tud olvasni az újságból; szépen szóló fűzfa sípot farag; malmot csinál a papirosból, sőt azt is meg tudja mondani, hogy hányat mutat az óra.

És mindez a sok tudomány, tudjátok-e, hol van? A nagy fekete kalapban. Sokszor szerette volna a fejére tenni Pista ezt a mindentudó kalapot, de sohasem adták oda. Azt mondták neki, hogy nem tud eléggé vigyázni a drága kalapra; majd ha nagyobb lesz!

Pista csudálkozva nézte a nagy fekete kalapot. Néha megesett, hogy a saját fejére álmodta és ilyenkor annyi mindent tudott, hogy maga is bámult rajta; házat, hajót épített könnyűszerrel, meg tudott számlálni egy zsák diót, sőt egyszer repülni is tudott a kalappal, mint a madarak.

Egy délután a díványon aludt a nagyapó. Olyan mélyen aludt, hogy arra sem ébredt föl, mikor Pista kinyitotta az ajtót. A mindentudó kalap a kisasztalon feketéllett, s egy széken ott voltak a nagyapó felsőruhái is. Pistának a szeme szikrázott örömében. Lábujjhegyen osont a kisasztalhoz és a fejére nyomta a mindentudó kalapot.

A kalap nagy volt. Az egész feje beleszaladt. Legelőször is azt tapasztalta, hogy sötétség van a kalapban, és hogyha a kalap mindent tud is, azt az egyet nem tudja, hogyan kell a Pista fülén megállni. Végre a tarkójára támasztotta akalapot és így az arca szabad lett.

– No, lássuk hát, mit tudok? – kérdezte Pista.

Fölvett egy újságot és olvasni próbált, de nem tudott arról egyebet olvasni, mint amit maga kigondolt.

– Bizonyosan rossz az újság – szólt a gyerek-, nem jól van szerkesztve.

Megpróbálta a kártyákat: tud-e belőle magas tornyot építeni? Az sem sikerült.  

– Rossz kártyák – szólt bosszankodva-, nagyapó sokszor mondta úgy kártyázás után, hogy rossz kártyák is vannak a világon.

Próbáljunk hát repülni. Megfogta a kezével akalap szélét, s a két lábát emelgette. Persze nem tudott repülni egy arasznyit sem. Pista ekkor gondolkodóba esett: hol lehet a hiba?

– Most már látom – úgymond -, hogy a kalap egymagában nem elég, bizonyosan a többi ruha is kell, hogy mindent tudjon az ember. Lassan, óvatosan magára vette a nagyapó kabátját, azután felhúzta a cipőjét és hogy a siker teljes legyen, a görbe végű botot is a kezébe vette.

– No, hát most legelőször is repüljünk, mint a ludak. Hogy bámul majd a nagyapó, ha fölötte fogok röpködni!

Nekiszaladt a repülésnek, mint a ludak szoktak, de ekkor jött csak a váratlan. Ahelyett, hogy felrepülhetett volna, megbotlott a nagy cipőkben és úgy elvágódott, hogy még a tenyerét is odacsapta a padlóhoz. A kalap ropogva gurult el a szobában. a bot nagyot csattant a padlón és a cipők is leestek a lábáról. Nagyapó fölébredt.

– Mit csinálsz, Pistika? – kérdezte a hason fekvő kis polgártól.

– Mindent akarok tudni – felelt síró hangon.

– Hogyan akarsz te mindent tudni?

– Hát a mindentudó kalappal.

– Jaj, kis barátom – szólt nevetve a nagyapó-, a kalap csak akkor mindentudó, mikor az én fejemen van.

Nyomtasd ki a mesét!

Fésűs Éva: Bundavásár

Valamikor nagyon régen, amikor még híre sem volt nyusziprémnek vagy medvebundának, az állatok csupaszon áztak-fáztak a kerek erdő közepén. Az őzike sírva fakadt, hogy mi lesz, ha odaér a tél csikorgó hidege. Megtudta a dolgot egy mesebeli kis szűcs.

Nosza, nagyot gondolt! Ládáját felnyitotta: volt abban fényes szőrme, tündérkabátok puha bolyha. Majd ő varr az állatoknak bundát! Tüstént munkához látott. Ollója éjjel nappal csattogott, kezében ficánkolt a tű, látástól vakulásig. Amikor elkészült, szekérre rakta a temérdek bundát, és kihajtatott a kerek erdőre. Ott nagy hangon hirdetni kezdte:

 – Megnyílott a bundavásár tessék, őzek és nyuszik!

Annak jut a legszebb bunda,

ki keveset alkuszik!

Van itt, kérem, mindenféle

nyusziködmön, rókaprém,

jó meleg a háta, ujja,

divatosra szabtam én.

Kifordítom, befordítom,

vállatokra igazítom,

mókus farka, medve mancsa,

nyuszi füle belefér!

Bújjék bele, aki fázik,

s nem ijeszti meg a tél!


Támadt is akkora tolongás, hogy a mókus nem találta meg az elejtett mogyorót. Az öreg medve tüstént odatoppant:

– Örülnék, ha nekem adnád

ezt a szép, bozontos barnát.

Lépesmézzel fizetek!

– Áll az alku – szólt a kis szűcs -, viheted!

Jött a róka:


– Jaj, de csinos ez a piros,

sima, rám szabott kabát!

Adok érte egy kacsát!


Vette, vitte. És mögötte jött a többi. Tolakodtak, furakodtak, könyököltek, veszekedtek, igyekeztek, csak hogy mindnek jusson bunda. Az őz gombát hozott érte, s kapott egy szép, pettyegetett, barna prémet. Bokázott is, olyan szép lett!
Bundát vett a vidra, pocok, ürge, menyét meg a borz. A zsugori, mérges hörcsög jó sokáig válogatott, s nem akarta kifizetni tömött pofazacskójából a maréknyi búzamagot.
Annál jobban ugrabugrált örömében a kis mókus, amikor belebújhatott rozsdabarna kabátjába:

– Nem is ázom, nem is fázom,

olyan meleg a kabátom!


Felöltözött a farkas, a vaddisznó, a nyúl. A mesebeli kis szűcs boldogan látta, hogy pompásan sikerült a vásár. Már éppen hazafelé készülődött, amikor váratlanul megszólította egy félénk hangocska.

– Mesebeli kis szűcs, én is nagyon fázom. Nem volna még egy bundácskád?

Nézi a kis szűcs, hogy ki az?… Hát, egy szegény sündisznó didergett a fűben. A nagy tolongásban az erősebbek minduntalan hátralökték, és neki nem jutott bunda.

– Ejnye – vakarta a füle tövét a kis szűcs -, miért nem igyekeztél, ügyeskedtél jobban? Már mindent eladtam. – Nézd meg, hátha mégis akad valami!

– Mondom, hogy semmim sincsen, hacsak…

– Hacsak???… – kérdezte reménykedve a sün, és apró szeme úgy csillogott, hogy a kis szűcs igazán megsajnálta. – hacsak ezt az ócska tűpárnát nem veszed a hátadra – mondta.

Mit volt mit tennie a szegény kicsi sünnek, annyira fázott, hogy a ronggyal bélelt tűpárnát azonmód magára vette. Beborította hátát, fejét. Hát bizony, ezzel nem nagyon dicsekedhetett! Legelőször a nyúl vette észre. És kacagva hátracsapta a fülét.

– Oda nézzetek, hogy néz ki a sün!

– Ó, te ostoba! Hogyan választhattál ilyen csúfságos bundát? – kényeskedett az őz. – Hiszen ez szúr!

– Mondhatom, jól megjártad! – kiáltotta hetykén a mókus, és mindjárt csúfolni kezdett: – Tüskés disznó! Tüskés disznó!

Szegény kis sün, akármerre fordult, mindenütt csúfolódó, fintorgó pofácskákat látott. De akkor ijedt meg csak igazán, amikor még a róka is eléje toppant, és szemtelenül kötekedni kezdett vele:

– Micsoda bunda! Hahaha!… No, hadd lássam legalább, hogy elöl vagy hátul gombos-e?

– Nem mutatom meg! – mondta a sün, és gyorsan összegömbölyödött ahogy csak bírt. Reszketett félelmében, hogy most mi lesz?

Róka koma meggondolatlanul odakapott.

– Hááá!… Aúúúú! – üvöltött is akkorát a következő pillanatban, hogy a cinegének torkán akadt a nóta. A rókát úgy összeszurkálta a sok kis meredező tű, hogy rémületében futásnak eredt, és a hetedik erdőig meg sem állt.

A csúfolódók elnémultak a meglepetéstől. Maga a kis sün is alig akarta elhinni, hogy ő most legyőzte a ravasz, erős rókát.

– Ejha! – szólalt meg végre a mókus. – Mégiscsak ez ám a bunda!

– De az ám! – mondat mackó bácsi. – Derék fickó vagy, öcsém!

Az őz lesütötte a szemét, a nyúl bocsánatot kért, de a boldog kis sün nem haragudott senkire. Sokkal nagyobb volt az öröme!
Meg is hempergett a vadkörtefa alatt, s hát, képzeljétek, amint felállt, mind a hátára tűzdelődtek a lepotyogott kis körték. Mi mindenre lesz még jó ez a tüskés bunda!…

A sok körtét hazavitte. Nekem is adott belőle, én pedig megígértem, hogy ezt a történetet elmesélem nektek.

Nyomtasd ki a mesét!

 

Berg Judit: Zokni-mese

Rajzolunk egy kisfiút. Gergő lesz a neve. Ez pedig itt az anyukája. Gergő nagyon aranyos gyerek. Sokat segít anyunak.

Egyszer Gergő segített anyunak teregetni az erkélyen. Anyu felterítette a vizes ruhákat a szárítókötélre. Gergő mindegyik ruhára tett egy csipeszt, nehogy elfújja a szél.

Apu nadrágjára piros csipeszt rakott, anyu szoknyájára zöldet, saját pólójára pedig sárgát. Aztán anyu kiteregette Gergő zokniját. Gergő lila csipeszt tett az egyikre, de a másikról elfeledkezett. Arra a zoknira nem rakott csipeszt.

Aztán bementek a szobába, és anyu becsukta az erkélyajtót. Délután nagy szél kerekedett, csak úgy lobogtak a ruhák az erkélyen. Elrepülni nem tudtak, mert a csipeszek erősen tartották őket. De a szél elfújta Gergő zokniját, amelyiken nem volt csipesz. Nem vitte messzire, lepottyantotta a földre a ház előtt. Jött egy csica és megszagolta:

– Miáúú! Mi ez? Játék?

Szájába vette, forgatta, aztán ledobta a földre és a mancsával pofozgatta. Végül ráunt és otthagyta.

Aztán jött egy bácsi. Sáros volt a cipője és nem vette észre a zoknit. Rálépett és ment tovább. Szegény zokni csupa sár és piszok volt már.

Akkor arra jött Marika néni a kutyájával. A kiskutya meglátta a zoknit és felkapta. Ő is játszani akart vele. De Marika néni kivette a szájából és megnézte:

– Nahát, ez biztos a Gergő zoknija. Neki van ilyen szép csíkos. Azt mondta a kutyájának:  

– Gyere, Buksikám felvisszük ezt a zoknit Gergőnek! Marika néni és Buksi kutya felmászott a második emeletre és becsöngettek Gergőékhez.

– Nem a tiéd ez a zokni? – kérdezte Marika néni Gergőt. – A földön találtuk.

– Biztosan lefújta az erkélyről a szél – mondta Gergő anyukája. – Köszönjük szépen.

– Milyen piszkos! – szomorodott el Gergő.

– Kiöblítjük és újra tiszta lesz – vigasztalta anyukája.

Gergő meleg vízzel, szappannal ügyesen kimosta a csíkos zoknit. Aztán kicsavarták és kivitték az erkélyre száradni. Gergő a legnagyobb kék csipeszt rakta rá, nehogy megint elvigye  a szél.

Berg Judit oldalán is olvahatod ezt a mesét.

Nyomtasd ki a mesét!

Leave a Reply