Karácsonyi mesék

Karácsonyi mesék

posted in: Karácsony, karacsonyi ötletek, Mese | 0

Mesélni mindig jó! De a karácsonyvárás meghitt hangulatához szinte nélkülözhetetlen az esti gyertyafényes mesemondás. A gyerekek ilyenkor már izgatottan számolják a napokat, lerajzolják, elképzelik a gyönyörű karácsonyfát, tervezgetik, vajon milyen meglepetés is lesz majd a fa alatt. Egyszóval: a karácsony már benne van a levegőben… Ezt a sok-sok izgalmat néha jó egy kis történetbe ágyazva átélni, még nem valóságosan, de a képzelet révén már ott állni a feldíszített fenyőfa alatt és hallani a csengettyűszót!

 

Skolik Ágnes: Angyalka születik

A hófehér pamutgombolyag társaival együtt a rövidárubolt polcán várakozott.
Egy didergős téli napon megfogta valaki, nézegette, forgatta, majd a táskájába tette és hazavitte.
Otthon Kisgombolyag egy kosárkába került, sok-sok színes fonal közé.
Este, amikor a család elcsendesedett, az asszony a kezébe vette a fehér horgolócérnát.
– Te csodaszép cérnácska, mit horgoljak belőled? – kérdezte, miközben megsimogatta a puha gombolyagot.
Apró horgolótűt vett elő, majd lapozgatni kezdett egy újságot, melyben szebbnél szebb horgolások leírása volt. Megállt az egyik oldalon, elolvasta a leírást és munkához látott. Finom ujjai közé fogta a cérnát és a tűt, majd apró láncszemeket készített a duci Kisgombolyagról letekeredő hajszálvékony cérnából.
– Juj, de hideg ez a tű – gondolta a Kisgombolyag –, és milyen jó meleg az asszony keze…! – ez volt a következő gondolata.
A cérnaszál, a horgolótű és az asszony ujjai tökéletes összhangban dolgoztak. A tű vidáman táncolt, a fonal engedelmesen követte, az ujjak magabiztosan irányították a tű és a fonal mozgását.
A hozzáértő kezek munkája nyomán egyre nagyobb lett a horgolás és egyre kisebb a gombolyag, de ettől ő nem lett szomorú. Boldogan figyelte, ahogy elkészült a fejecske, majd utána szép csipkeruhát és leheletfinom szárnyakat kapott az angyalka.
Amikor az óra éjfélt ütött, már ott állt az asztalon a csupa csipke hófehér cérnaangyal. Kisgombolyag apróra fogyatkozva csodálta a bájos, légiesen könnyű kézimunkát.

Angyalka kinyitotta a szemeit és körülnézett. Mellette az asztalon ott pihent a horgolótű és a Kisgombolyag. Odakinn apró pelyhekben hullani kezdett a hó, amely olyan fehér, csillogó és könnyű volt, mint az angyalka a meleg szoba asztalán.
Másnap reggel az angyalkát langyos cukormázba mártotta az asszony. Ettől nyerte el igazi formáját és szebb lett, mint valaha. Amikor megszáradt, egy dobozba került, ahol sok-sok apró horgolt dísz volt már: csillagok, csengőcskék, apró gyönggyel díszített karácsonyfák.
Odakint a hó egyre hullt, fehér bundát terített a fákra és hósipkát rakott a háztetőkre. A házban frissen vágott fenyő illatozott, melyre a gyerekek apró díszeket akasztottak. Nagy izgalommal készültek a Szentestére, amikor a Kisjézus ellátogat minden család várakozással és reményekkel feldíszített otthonába. A kis angyalka becsomagolva a többi ajándék közé került a karácsonyfa alá.
Mire leszállt az este, a karácsonyfa teljes pompájában állt, és az ünneplőbe öltözött család izgatottan várta, hogy megszólaljon egy csepp harang…
– Mennyből az angyal lejött hozzátok… – csendült fel a karácsonyi ének, és boldog izgalom töltötte be a szobát. Az asszony a kezébe vette az angyalkát és átnyújtotta édesanyjának, aki reszkető kézzel bontotta ki a csomagot…
– Ó, hát ez csodaszép! – suttogta, miközben egy könnycseppet morzsolt el a szeme sarkában. Forgatta, nézegette a kis angyalt, miközben gondolatai a múltba révedtek. Látta az asszonyt, aki akkor még kislány volt és ő tanította kézimunkázni. A kislány apró ujjaira sután, bátortalanul tekerte fel a fonalat, ügyetlenül forgatta a horgolótűt. Ahogy teltek a percek, egyre ügyesebben bánt a tűvel és a fonallal… A kislányból nagylány lett és a hosszú évek alatt szebbnél szebb munkák kerültek ki a kezei közül.
– Anyuka, köszönöm neked, hogy megtanítottál! Megtanítottál kézimunkázni, és annyi minden másra, amit csak tőled tanulhattam meg – mondta, és boldog mosollyal ölelte át édesanyját.
– Anyu, taníts meg engem, hogy én is tudjak ilyen csodaszép angyalkát horgolni! –szólalt meg ekkor a kislánya.
Vacsora után a család elcsendesedett, a felnőttek beszélgettek, a gyerekek az új játékokkal játszottak. A hó szakadatlanul hullott odakint. Egy apró hópihe az ablakra szállt és benézett a szobába. A kandalló mellett ott ült a nagymama, az anyuka és a kislány. A kislány apró ujjaira sután, bátortalanul tekerte fel a fonalat, ügyetlenül forgatta a horgolótűt.
Ahogy teltek a percek, egyre ügyesebben bánt a tűvel és a fonallal…

Ide kattintva kinyomtathatod a mesét!

 

angyal

Linda Jennings: Bandi pónija

Bandinak volt egy pónija. Pirítósnak hívták. Bandi nagyon szerette a pónit, mindennap megfésülte a sörényét, gondosan ápolta a szőrét. Bandi testvére, Pista sokat csúfolta Pirítóst.
– Túl kicsi. Semmire se lehet használni. Nem tudja átugrani a kerítést sem. Olyan kövér, sose nyersz vele versenyt.
Bandi nem törődött a csúfolódással. Pirítós kitartóan ügetett az ösvényeken, és nagyszerű barát volt. Ki akart versenyt nyerni vele? István mégsem hagyta abba a csúfolódást. Néha még anya és apa is kinevette Pirítóst, hogy ilyen jó húsban van.
– Inkább Hordónak kéne hívnod – mondta apa -, nem Pirítósnak.
Azon a karácsonyon a havazás nem akart elállni. Apa az ablakból nézte, hogy hull egyre jobban a hó.
– Ha nem áll el – mondta -, nem tudok elmenni kocsival a nagymamáért, még az ajándékokat sem tudjuk elvinni neki.
Bandi szülei minden karácsonykor ajándékokat vittek a nagymamának. Karácsonyeste a nagymama örömmel bontotta ki a csomagokat. Kisgyermekkorára emlékezett, Németországra, ahol ez volt a szokás. Karácsony első napján aztán ő jött át Bandiékhoz ebédre. Most úgy látszott, ezt a karácsonyt ajándékot és családi ebéd nélkül, egyedül kell a nagymamának töltenie.
– Nagyon csalódott lesz szegény – mondta anya.
Bandinak mentő ötlete támadt:
– Talán hasznát vehetnénk Pirítósnak – mondta. István nevetni kezdett.
– Ez a négylábú karácsonyi kalács? Miben tudna ez segíteni?
– Karácsonyeste elviszem vele az ajándékokat – mondta Bandi. – Pirítósnak nem számít a hó. Másnap meg apa megy el Pirítóssal. Fölülteti rá a nagymamát, elhozza hozzánk.
István már nem nevetett, anya és apa is gondolkodóba esett.
– Nincs olyan messze, hogy ne érnél vissza sötétedés előtt – szólt anya.
– Figyelj jól az útra! – mondta apa. – Még látható a csapás.
Bandi felült Pirítós hátára, és elindult az ajándékokkal a nagymamához. Karácsony reggel pedig a nagymama fölvette a legszebb ruháját. Fölült Pirítósra, akit apa kötőféken vezetett hazáig.

Nyomtasd ki a mesét ide kattintva!

erdo

Mentovics Éva: Mióta van csillag a karácsonyfák csúcsán?

Egyszer, réges-régen, egy teliholdas decemberi éjszakán, amikor milliónyi csillag ragyogott az égen, néhány egészen apró kis csillagocska pajkosan játszadozott az öreg Hold mellett.
Remekül érezték magukat. Huncutkodtak, viháncoltak, csintalankodtak. Addig-addig rosszalkodtak, amíg az egyik kis csillagot valamelyik társa véletlenül alaposan oldalba lökte.
– Bocsánat, nem volt szándékos! – mentegetőzött a kis rosszaság.
– Segítség! Kapjon el valaki! – kiáltotta ijedten a szegény pórul járt csillagocska. De sajnos már senki sem tudott utána nyúlni. Elveszítette az egyensúlyát, és elkezdett zuhanni lefelé. Zuhant, zuhant egyenesen a Föld felé. A társai egyre távolabb kerültek tőle. Ő pedig rettenetesen félt, mert ilyen még soha sem történt vele. Lehet-e még annál is rosszabb, hogy lepottyant, és elveszítette a társait?
Hosszú ideig csak zuhant, zuhant lefelé, ám egyszer csak valami érdekes dolog történt. Mintha valaki kinyújtotta volna érte a karját. Egy enyhén szúrós, zöld valami alányúlt, és elkapta. A kis csillagocskának fogalma sem volt róla, hogy mi történt.
Éppen egy fenyves erdőbe pottyant le. Az enyhén szúrós zöld valami pedig egy hatalmasra nőtt fenyőfa volt.
– Nem tudom, hogy ki vagy, de kérlek, segíts nekem, hogy vissza tudjak menni a barátaim közé! – könyörgött a kis csillagocska, és olyan kedvesen mosolygott, amennyire csak tudott a történtek után.
– Én vagyok az erdő legöregebb fenyőfája. – recsegte kedvesen az öreg fenyő. Már nagyon sok mindent megértem. Évtizedek óta csodállak benneteket, hogy télen – nyáron milyen ragyogóan, fényesen tündököltök ott az égbolton. Szóval sok mindent megértem, de ilyen még soha sem történt velem, hogy egyikőtök az ölembe pottyant volna. De ha már így esett, nagyon szívesen megpróbálok neked segíteni, hogy visszakerülj az égboltra.
– Előre is nagyon köszönöm neked, kedves fenyő! – hálálkodott a kis csillag.
– Még ne köszönj semmit sem! Megteszek minden tőlem telhetőt, de biztosat nem ígérhetek. – mormogta kedvesen a fenyőfa.
Középső ágai egyikével megfogta a kis csillagocskát, és jó nagy lendületet vett… A kis csillag szállt, szállt egy ideig felfelé, majd lelassult… és visszapottyant a fenyő ágai közé. A vén fenyő még jó néhány kísérletet tett, hogy visszahajítsa a pórul járt csillagocskát, de sajnos nem járt sikerrel.
– Látod, te árva kis csillagocska, nem tudok rajtad segíteni. Annyit azonban megtehetek, hogy felültetlek a legmagasabb ágam hegyére, úgy talán egy kicsit közelebb leszel a barátaidhoz.
– Jól van – szólt búslakodva a kis csillagocska. – Mindenesetre köszönöm, hogy megpróbáltál segíteni.
Az öreg fenyő pedig gyengéden megfogta, és feltette a csúcsára. A kis csillagocska egy ideig búslakodott, majd lassan beletörődött a sorsába, és elkezdett ugyanolyan fényesen, szikrázóan világítani, mint ott fenn, az égbolton…
Amikor az égből a társai megpillantották, hogy milyen csodálatosan mutat a kis csillagocska ott lent a havas tájon, a hatalmas fenyőfa csúcsán, nyomban irigykedni kezdtek rá.
– Nézzétek csak, milyen jól fest a mi kis barátunk ott, azon a szép, zöld fenyőfán! Mennyivel jobb helye lehet ott neki, mint itt nekünk! Talán még a fénye is sokkal szikrázóbb, mint amilyen korábban volt!
Addig-addig csodálták a kis csillagocskát ott lent, a havas fenyőfán, mígnem elhatározták, hogy ők is leugranak. Azon az éjszakán rengeteg csillag hullott alá az égből, hogy egy-egy szép, zöld fenyőfa csúcsán folytathassa a ragyogását.
Néhány nap múlva favágók érkeztek az erdőbe. Nagyon elcsodálkoztak a látottakon, de egyben örültek is, mert ilyen fenyőfákkal még soha sem találkoztak. Ki is vágták mindegyiket, hogy majd feldíszítve karácsonyfaként pompázhassanak a házakban. Az égbolton tündöklő csillagok pedig ámuldozva figyelték, hogy mi történik a falu széli fenyves erdőben?
Elérkezett a karácsony. Minden házban fények gyúltak, és igazi ünnepi hangulat költözött az otthonokba. Az égen ragyogó csillagok kíváncsiskodva tekintettek be az ablakokon. Azonban amit ott láttak minden várakozásukat felülmúlta.

A csillag-barátaik már nem csak egy egyszerű zöld fenyőfa csúcsát díszítették, hanem egy-egy pompásan, csillogóan feldíszített karácsonyfán ragyogtak. Az emberek körbeállták, csodálták, és énekszóval köszöntötték őket.
Az égen tündöklő csillagok ekkor határozták el, hogy minden karácsony előtt leugranak egy-egy fenyőfára, hogy nekik is részük lehessen ebben a pompában, és szeretetteljes fogadtatásban. Azt pedig, hogy kit érjen ez a megtiszteltetés, minden decemberben sorshúzással döntik el.
Azóta díszíti csillag a karácsonyfák csúcsait.

Ide kattintva ki tudod nyomtatni a mesét!

téli mesek

Linda Jennings: Karácsonyi meglepetés

– Félek, hogy nem lesz az idén túl vidám karácsonyunk – mondta anya. A hat gyerek aggódva figyelt. – Nincs karácsony! Nincsenek ajándékok, se sütemény, se karácsonyfa! – Végignézett a csalódott arcocskákon, és felsóhajtott.

– Én is nagyon sajnálom – mondta. – De apa beteg, kórházban van. Kevés a pénzünk. És nem is volna helyes nélküle ünnepelni. Majd ha meggyógyul, hazajön, tartunk pótkarácsonyt.

A kis Zsuzsi duzzogva sírni kezdett. – Az nem ugyanaz! Nem igazság, ha nincs akkor karácsony, amikor itt az ideje!

De anya nem hallgatott rá. Csomagolni kezdett: gyümölcsöt pakolt kosárba, hogy elvigye apának a kórházba. A hat gyerek kiment az utcára. Minden olyan szomorúnak látszott. A sarkon kicsi ház állt, ahol öreg pártfogójuk, Juci néni lakott azelőtt. Most már nem itt élt, a lányához költözött, mert nagyon öreg és gyönge lett. A kis ház most üresen állt, ablakai sötétek voltak. Olyan szomorú volt az egész, mint ők maguk.

– Szegény apa – mondta Jancsi – Milyen rossz neki. Szörnyű lehet karácsonykor kórházban lenni.

Ahogy a gyerekek a sarokra értek, különös dolog történt. Kigyulladt a villany a kis ház ablakában. Kinyílt az ajtó. A küszöbről Juci néni lánya mosolygott rájuk.

– Kedveskéim, milyen szomorúak vagytok! – mondta. Zsuzsi sírva fakadt.

– Nálunk az idén nem lesz karácsony – szipogta.

– Nem úgy van az! – mondta Juci néni lánya. – Tudjátok-e, miért vagyunk itt, ebben a házban? – A gyerekek a fejüket rázták. – Édesanyámnak honvágya volt. Nagyon szeretett volna a saját házában ünnepelni karácsonykor. Így hát visszajöttünk, hogy befűtsünk és itt töltsük az utolsó karácsonyt, mielőtt eladnánk a házat. De gyerekek nélkül nincs igazi karácsony. Nem jönnétek el hozzánk, hogy velünk ünnepeljetek?

– De! Igen! – válaszolták kórusban a gyerekek.

Így történt, hogy karácsony délutánján, amikor anya elindult a kórházba, hogy meglátogassa apát, a gyerekek az utcasarkon álló ócska házhoz rohantak. Gyönyörű meglepetés várta őket. A kivilágított ablakban kicsiny karácsonyfa állt, csak úgy ragyogtak rajta a gyertyák! A hat testvérnek a lélegzete is elállt a csodás látványtól.

-Gyertek, kedveseim- hívta be őket Juci néni lánya. Maga Juci néni a nagy karosszékben ült és mosolyogva fogadta köszönésüket. Aztán igazi szép karácsonyeste következett. A fa alatt mindegyikükre ajándék várt. De a legszebb ajándék mégiscsak az volt, amikor anya hazaért a kórházból és elmondta. apa jobban van. Ha minden jól megy, hamarosan hazajön.

Kattints ide és nyomtasd ki a mesét!

mandala-karacsony

Palotai Boris: A titok

Panni kilopakodott az erkélyre. Csak éppen bele akart túrni egy kicsit a hóba, amely vastagon ült az erkély korlátján, aztán vissza a szobába! De alighogy kilépett az ajtón, egy összekötözött fenyőfát fedezett fel a sarokban. Jól megnézte a falhoz támasztott fenyőt, a gúzsba kötött ágakat. Egészen megfeledkezett róla, hogy egy marék havat is akart bevinni magával, nem többet, csupán egy marékkal.

“Az én karácsonyfám! nekem készítették anyuék.” – gondolta, és már a szoba közepén látta a fát, kibontott ágain gyertyák lobognak, a tűlevelek között csillagok kergetik egymást, sisteregve ugrálnak, bele-beleharapva az ágak zöldjébe…S a fa tetején akkora ezüstcsillag, mint egy lángos. Szépen felöltöztetik ezt a didergő, sovány fácskát ezüstbe-aranyba, fehér vattába. Azért, hogy ő örüljön neki… S mihelyt elalszik, anyu meg apu összedugják a fejüket, s azt kérdik egymástól? mit vegyünk Panninak? Apu azt mondja, szánkót, anyu meg csak pislog, mert mindig pislog, ha valami titka van…Biztosan már régen megvette a szánkót, s eldugta a padláson. De nem vallja be, hogy annál nagyobb legyen a meglepetés.

Panni észre sem veszi, hogy a fülét pirosra csípte a hideg, mert egyre csak az jár az eszében: hogy van az, hogy mindig csak a gyereket lepik meg? Mi lenne, ha ő is kerítene egy fenyőfát, szépen feldíszítené és azt mondaná anyunak: ” Ha csengetek, tessék bejönni!” És anyu kézen fogva bejönne apuval és ott állna az ő kis fenyőfája a nagy fa mellett, és anyu összecsapná a kezét: ” Ó…ó!” És többet nem is tudna mondani. Panni meghatottan szipákolt. Becsapta maga mögött az erkélyajtót és szaladt le a sofőr Pirihez, aki a földszinten lakott.

– Piroska néni, neked van autód!

Piri éppen teát főzött. Pettyes bögre állt az asztalán, s egy lábasban sárga kacsazsír.

– Kell kockacukor? – kérdezte, s Panni markába nyomott egy csomó cukrot.

– Nem azért jöttem – mondta Panni, mert ha ilyen komoly ügyben tárgyal valaki, akkor ne fogadjon el semmit. S ha már mégis, akkor inkább egy darab zsíros kenyeret, aprócska tepertőmorzsákkal… – Neked van autód! – mondta még egyszer. – Vigyél ki engem az erdőbe.

– Miért akarsz te ilyenkor az erdőbe menni? – csodálkozott Piri, és jó vastagon megkente a kenyeret, az ujjára cseppent zsírt meg gyorsan lenyalta.

– Fenyőfát szeretnék hozni…Csak olyan kicsit…

– Minek az neked?

– Hát kéne…

– Kéne, kéne! Nekem is sok minden kéne! Azt hiszed, hogy enyém az autó? Te kis tökfej!

Panni máskor megsértődött volna a “tökfej” miatt, most fel se vette.

– Én csak ide-oda szállítom az utasokat – magyarázta Piri és nagyot harapott a zsíros kenyérbe. – Azért van taxióra, hogy megmutassa, hány kilométert tettünk meg. Ha kirándulni megyek a kocsival, nekem kell megfizetni az utat. Érted?

– Értem- bólintott Panni és bekapott egy kockacukrot. – Akkor menjünk gyalog az erdőbe.

– Ebben a hidegben?

– De én szeretném meglepni anyut! Kivágok egy kis fát és feldíszítem – suttogta Panni, pedig rajtuk kívül más nem volt a konyhában. Piri félretolta a zsíroskenyeret.

– Mit akarsz te? Fát anyunak? És mivel díszíted fel?

Panni megdörzsölte az orra hegyét. – Azt még nem tudom.

– Az a baj, hogy az erdő sem az enyém – nevetett Piri. – Ha az enyém lenne, annyi fát huzigálnék ki, amennyit csak akarsz. De hát egyetlenegyet sem szabad… Mi lenne, ha mindenki, aki az erdőben jár, magával vinne egy fát?!

– Hát akkor honnan vegyek? – kérdezte Panni és gondterhelten rugdosta a fásládát. Piroska a teáját kortyolgatta, s csak akkor szólalt meg, amikor már üres volt a bögre:

– Tudod mit? Veszünk egy kis fát. Kölcsönadom neked az árát.

Panni a fejét rázta. – Nem tudom megadni. Néha kapok húsz fillért cukorra, de hát…- Összeráncolta a homlokát. – Ha húsz évig nem eszem cukrot, akkor sem gyűlik össze annyi pénz.

– Hahaha! – Piri csak úgy rázkódik a nevetéstől. – Hát én azt nem kívánom tőled, hogy húsz évig ne egyél cukrot! Isten ments! – Megfogta Panni vállát. – Várj csak! Eszembe jutott valami. Ledolgozod a fa árát.

– Ledolgozom? Ez az ajánlat határozottan  tetszett Panninak. Olyan felnőttesen hangzott, olyan komolyan. – Ledolgozom! – mondta növekvő örömmel. – De hogy?

– Azon már te törd a fejedet. Panni kétszer körbejárta az asztalt, apa is így szokta, ha valamin erősen gondolkodott.

– Mi lenne, ha felolvasnék neked? Amíg te vacsorát főzöl, én felolvasok.

– Nem bánom – egyezett bele Piroska. – Tudsz te folyékonyan olvasni?

– Majd meghallod! – mondta Panni és elviharzott. Aznap este nehezen aludt el. Ide-oda forgolódott az ágyában. Mivel díszítse fel a fát? Mert annak nagyon szépnek kell lennie… Olyan szépnek, hogy versenyre keljen a nagy fával. De hát honnan vegyen gyertyácskát, szaloncukrot, aranydiót, angyalhajat? Sose tudna annyi pénzt összegyűjteni, amennyibe az kerül…Így csupaszon meg mégsem hagyhatja a fát! Nagyot sóhajtott és a falnak fordult. Egyszer csak egy nagy, piros ötös állt meg előtte.

– Hogy kerülsz ide? – álmélkodott Panni. – Egyenesen a füzetedből – súgta az ötös. – Itt vannak a többiek is – és hátramutatott. Panni nem hitt a szemének. Felsorakozva álltak ott az ötösök. – Azért jöttünk, hogy segítsünk – zengték kórusban.

– Hogy tudtok ti nekem segíteni?

– Találd ki! – mondta egy pocakos ötös, amelyre Panni rögtön ráismert. Múlt szerdán kapta a számtandolgozatára. Reggelre kelve Panni nem tudta, álmodta-e az ötösök látogatását, vagy csakugyan ott jártak nála. Sietve kapkodta magára a ruháit. Mit is mondott az a kis gömböc?

– Anyuka, azt álmodtam az éjjel…- Nem, mégse mondhatja el… Hisz az ötösök azért keresték fel, hogy segítsenek feldíszíteni a fenyőfát. Persze, hogy azért! Panni nagyot ugrott örömében. Az asztalhoz szaladt, kihúzta a fiókot…Mert a fiók legmélyén őrizte a szappanosdobozt, abban pedig az ötösöket. Amikor Erzsike néni ötöst adott nekik, keménypapíról kivágott ötöst tűzött a kötényükre. Ő meg szépen berakta a dobozokba, minden este megszámolta, nem mintha nem tudta volna, hogy hány ötöse van, de hát olyan jó volt ide-oda rakosgatni a szappanszagú ötösöket…

– Panni, ne játssz most, elkésel! – hallotta anyu hangját. – Mit keresel már megint?

Panni fellélegzett. Megvolt mindegyik ötöse, egy se hiányzott. Vidáman karolt az anyjába, s azt gondolta: “Már tudom, mivel díszítem fel a fát!” Alig bírta visszatartani magát, hogy ki ne kottyantsa a titkot.

– Vettél már fát? – robbant be este Pirihez.

– Először is csukd be az ajtót. Másodszor meg vedd elő az újságot. Hadd lám, hogy megy az olvasás.

– Jaj, Piroska néni! Igazán… – De azért elővette az újságot és olvasni kezdett.

– Ez bizony döcög – állapította meg Piroska.

– Picik a betűk – védekezett Panni, s a sarokba sandított, nem pillantja-e meg a fácskát.

– Gyakorolnod kell – jelentette kis Piroska. -Mert aki vállal valamit…

– Majd gyakorolok! Hol a fa?

Piri a fogason lógó köpenye alól kihúzta a fácskát. Takaros kis fa volt, meg kell adni. Pont a derekáig ért Panninak. Az ágai formásak, élénkzöldek, mintha eső fürdette volna őket. “Ezért érdemes gyakorolni az olvasást.” – gondolta Panni.

– Mivel fogjuk feldíszíteni? – érdeklődött Piri.

– Én már tudom!

– Halljuk!

– Hát…az ötöseimmel. Cérnaszálra fűzöm és felaggatom őket. – Ragyogva nézett Piroskára, aki füléhez tartotta a tenyerét.

– Mit mondasz? Az ötöseiddel díszíted fel? Hm…- leengedte a kezét. – Ezt te találtad ki?

– Én hát! Karácsonyig még gyűjtök ötösöket. Tele lesz velük a fa.

– Azért egy kis szaloncukor nem ártana – dünnyögte Piroska. – Szaloncukrot akárki vehet, az ötösöket meg magam szerzem!

– Nem is vagy te olyan kis tökfej…

Másnap anyu megkérdezte Pannitól: – Miért bújod te az újságot?

– Gyakorolom az olvasást. –

Miért nem meséskönyvből olvasol?

– Mert Piroska néni nem szereti a meséket – mondta rejtélyes mosollyal Panni. – Többet ne tessék kérdezni, mert ez titok! – jelentette kis és szájára szorította mutatóujját.

– Hát ha titok, akkor ne is beszélj róla. Gyere ide, felvarrom a gombodat, fűzz be a tűbe.

Panni sajnálta, hogy anyu nem faggatta a titka felől. A tűbefűzéstől meg valósággal fázott. Csak nyálazta a cérnát, fogával tépdeste, a tű fülét böködte vele, de sohasem találta el. Este az ágyban azt gondolta: ” Megtanulok tűbe fűzni, göböt kötni, gombot felvarrni. A tűbe fűzött cérnaszálakat is a fenyőre lehet akasztani, hogy lássa anyu…senki se mutatta, magamtól tanultam meg a tűbe fűzni.” Álláig húzta a paplant, hogy senki se hallja a nevetését.

– Te meg mit kuncogsz? mért nem alszol? – kérdezte anyu.

– A titok miatt – mondta ünnepélyesen.

– Persze, persze…el is felejtettem hogy titkod van.

Végre elérkezett a várva várt karácsony! Panni izgatottan vágtatott Piroskához, hóna alatt a szappanosdobozzal. Mindkét zsebe tele volt tömve apró csomagokkal.

– Jöttem a fát díszíteni! Ne nézz ide…azt akarom, hogy te is meglepődj! Este gyere le hozzánk. De addig fordulj el! – hadarta – És adj egy kendőt, hogy ha elkészülök a fával, letakarhassam… Mert meglepetés!

Díszítés közben fel-felsikoltott: – Jaj, ha látnád! De nehogy ide nézz! Fogadjunk, hogy nem találod ki, most mit kötözök a fára.

– Aranydiót!

– Hogyisne! Egy kulcsot.

– Csokoládéból?

– Dehogy! Igazi kulcsot. Anyu vesztette el a múlt héten, én megtaláltam, de persze nem mutattam meg.

– Kezdek kíváncsi lenni. Cukor nem is lesz a fán?

– Két szem. A múltkor kaptam két savanyút, rögtön félretettem. Egyet apunak, egyet anyunak. Ugye, megmondod majd, milyen jól tudok újságot olvasni?

Panni sokáig díszítette a fát, hogy olyan legyen, ahogyan álmában látta. Mert álmában olyan volt…semmilyen más karácsonyfához nem hasonlított…Amikor elkészült vele, úgy vitte fel az ölében, mint egy pólyás babát.

– Panni, hol mászkálsz? Már mindenütt kerestelek – mondta anyu, akinek finom vaníliás cukor illata volt, mert éppen tálcára rakta a diós-mákos patkót. – Öltözz fel gyorsan, ülj be a kisszobába, majd csengetünk.

– Igen – rebegte Panni. – De én is…én is…- Annyiszor ismételte el magában, mit fog majd mondani, és most mégis elakadt. Mitől dobog úgy a szíve? Úgy dobog, hogy majd kiugrik. Szerencsére Piri ott terem mellette.

– Panni is készített nektek valami meglepetést!

– A titok- magyarázza Panni. – Be kéne vinni. Hadd csengessek én …S akkor apu és anyu bejönnek…

Anyu átnyújtja a kis ezüstharangot. – Jól van, csengess.

Panni lábujjhegyen lép a szobába, ahol a nagy fenyőfa széttárja ágait, mintha a gyerekét várná, Panni kis fáját…Panni vigyázva mellé állítja a kis fát, megigazítja a díszeket rajta, mint ahogy anyu szokta az ő haját megigazítani, mielőtt elengedi hazulról. Azután csenget… S egyszerre ott állnak valamennyien a nagy fenyőfa körül, mely szinte úszik a fényben. De anyu mégis a Panni fájához lép, lehajol hozzá, és Panni visszafojtott légezettel várja, mit fog mondani, mert ebben a percben egészen másnak látja a fát, mint a Piroska konyhájában…Egészen másnak. S az álombeli fához meg éppen nem hasonlít. Apa felteszi a pápaszemét és azt mondja.

– Lássuk csak! – És Panni nem mer arrafelé pillantani, mert hátha kineveti apu.

– Mit ki nem talál ez a lány! – harsogja Piris, s a fára mutat, melynek tetejébe papírból kivágott csillagot tűzött Panni, televarrva gombokkal, hogy anyu lássa, megtanult már gombokat felvarrni! És az ötösök tarka füzére között anyu elveszettnek hitt kulcsa ragyog, meg a porcelán nyuszi letört füle, mely egyszer az ágy alá gurult. És persze egy rajzot is akasztott a fára, amelyre Babos, a szomszédja azt mondta, hogy nagyon jól sikerült, a házak egy kicsit görbék, de a napsugarat jól eltaláltad… Panni óvatosan arrafelé fordítja a fejét. Még jó, hogy a két savanyú cukrot a fára kötözte…A tűbe fűzött cérnaszálakat nem kellett volna felakasztani, hiszen a felvarrt gombokról akárki láthatja, hogy tud már tűbe fűzni, göböt is tud kötni.

– Kicsit furcsa fa…- mondja zavartan. Anyu összecsapja a kezét.

– Gyönyörű!

Apu meg két ujjal gyöngéden helyrebillenti az elcsúszott papírcsillagot, melyen különféle gombok virítanak.

– Igazán tetszik? Mert az úgy volt…- Tovább nem is mondja, mert anyun akad meg a szeme, aki nézi, nézi a fát, egyre csak nézi…Panni nem is igen érti, mit tud olyan sokáig nézni rajta.

Nyomtasd ki a mesét ide kattintva!

Leave a Reply