De a karácsonyvárás meghitt hangulatához szinte nélkülözhetetlen az esti gyertyafényes mesemondás. A gyerekek ilyenkor már izgatottan számolják a napokat, lerajzolják, elképzelik a gyönyörű karácsonyfát, tervezgetik, vajon milyen meglepetés is lesz majd a fa alatt. Egyszóval: a karácsony már benne van a levegőben… Ezt a sok-sok izgalmat néha jó egy kis történetbe ágyazva átélni, még nem valóságosan, de a képzelet révén már ott állni a feldíszített fenyőfa alatt és hallani a csengettyűszót! Ünnepváró karácsonyi mesék:
 

 
Devecsery László: Cinegekarácsony
 

 
A kis cinege szomorúan sírdogált az ágon. Odaröppent hozzá a mamája.

― Miért sírsz, kis cinegelányom?
— Hogyne sírnék, hogyne rínék, mikor olyan rossz nekünk, madaraknak. Bezzeg jó az embereknek! Készülnek a karácsonyra, s lesz nekik csodálatos karácsonyfájuk.

— Majd odarepülünk az ablakokhoz ― és megcsodáljuk. S nézd, itt, az erdő szélén mennyi karácsonyfa álldogál. Ez mind a miénk: az állatoké! A szép fehér hó fel is díszíti nekünk.

— Én… mégis… igazit szeretnék…!

Eljutott a híre a cinegelányka szomorúságának a többi madárhoz is. Megsajnálták. Összedugták a fejüket.
A hangos cserregésre és csörrögésre a szundikáló mókusok is felébredtek. Nagy mérgesen néztek ki az odúból. Ám amikor a madarak nekik is elmondták, miről beszélgetnek, mindjárt megbékéltek. Sőt!

— Mi is segítünk!

S megkezdődött a nagy, titokzatos, a legtitkosabb erdei készülődés.
Cinegepapa a faluba repült szomorú leánykájával. Ott figyelték, hogyan készülődnek az emberek az ünnepre.
Közben a többiek sem tétlenkedtek!
A mókusok szalagot kötöttek minden mogyoróra és dióra. A verebek apró almácskákat hoztak. A búbospacsirta aranyszínűre festett mákgubókkal érkezett. Cinegemama szalmavirágot szerzett a piacon. Gyönyörű füzért készített belőle. Bagolyapó világító festékkel kente be a fenyőtobozokat. Ezek helyettesítik majd a gyertyákat.
A madarak és a mókusok a cinegetanya mellett a legszebb fenyőfát díszítették fel. Lett is öröm, amikor a cinegelányka visszatért. A csodálkozástól szólni is alig tudott:

— Ez… ez… ez az… enyém? Az én igazi karácsonyfám? Köszönöm, köszönöm, köszönöm!

— Boldog karácsonyt! ― felelték a madarak és a mókusok.

Nyomtasd ki a mesét ide kattintva!
 

 
Skolik Ágnes: Angyalka születik
 

 
A hófehér pamutgombolyag társaival együtt a rövidárubolt polcán várakozott.

Egy didergős téli napon megfogta valaki, nézegette, forgatta, majd a táskájába tette és hazavitte.

Otthon Kisgombolyag egy kosárkába került, sok-sok színes fonal közé.
Este, amikor a család elcsendesedett, az asszony a kezébe vette a fehér horgolócérnát.

– Te csodaszép cérnácska, mit horgoljak belőled? – kérdezte, miközben megsimogatta a puha gombolyagot.

Apró horgolótűt vett elő, majd lapozgatni kezdett egy újságot, melyben szebbnél szebb horgolások leírása volt. Megállt az egyik oldalon, elolvasta a leírást és munkához látott. Finom ujjai közé fogta a cérnát és a tűt, majd apró láncszemeket készített a duci Kisgombolyagról letekeredő hajszálvékony cérnából.

– Juj, de hideg ez a tű – gondolta a Kisgombolyag –, és milyen jó meleg az asszony keze…! – ez volt a következő gondolata.

A cérnaszál, a horgolótű és az asszony ujjai tökéletes összhangban dolgoztak. A tű vidáman táncolt, a fonal engedelmesen követte, az ujjak magabiztosan irányították a tű és a fonal mozgását.
A hozzáértő kezek munkája nyomán egyre nagyobb lett a horgolás és egyre kisebb a gombolyag, de ettől ő nem lett szomorú. Boldogan figyelte, ahogy elkészült a fejecske, majd utána szép csipkeruhát és leheletfinom szárnyakat kapott az angyalka.

Amikor az óra éjfélt ütött, már ott állt az asztalon a csupa csipke hófehér cérnaangyal. Kisgombolyag apróra fogyatkozva csodálta a bájos, légiesen könnyű kézimunkát.

Angyalka kinyitotta a szemeit és körülnézett. Mellette az asztalon ott pihent a horgolótű és a Kisgombolyag. Odakinn apró pelyhekben hullani kezdett a hó, amely olyan fehér, csillogó és könnyű volt, mint az angyalka a meleg szoba asztalán.

Másnap reggel az angyalkát langyos cukormázba mártotta az asszony. Ettől nyerte el igazi formáját és szebb lett, mint valaha. Amikor megszáradt, egy dobozba került, ahol sok-sok apró horgolt dísz volt már: csillagok, csengőcskék, apró gyönggyel díszített karácsonyfák.

Odakint a hó egyre hullt, fehér bundát terített a fákra és hósipkát rakott a háztetőkre. A házban frissen vágott fenyő illatozott, melyre a gyerekek apró díszeket akasztottak. Nagy izgalommal készültek a Szentestére, amikor a Kisjézus ellátogat minden család várakozással és reményekkel feldíszített otthonába.
A kis angyalka becsomagolva a többi ajándék közé került a karácsonyfa alá.

Mire leszállt az este, a karácsonyfa teljes pompájában állt, és az ünneplőbe öltözött család izgatottan várta, hogy megszólaljon egy csepp harang…

– Mennyből az angyal lejött hozzátok… – csendült fel a karácsonyi ének, és boldog izgalom töltötte be a szobát. Az asszony a kezébe vette az angyalkát és átnyújtotta édesanyjának, aki reszkető kézzel bontotta ki a csomagot…

– Ó, hát ez csodaszép! – suttogta, miközben egy könnycseppet morzsolt el a szeme sarkában.
Forgatta, nézegette a kis angyalt, miközben gondolatai a múltba révedtek. Látta az asszonyt, aki akkor még kislány volt és ő tanította kézimunkázni. A kislány apró ujjaira sután, bátortalanul tekerte fel a fonalat, ügyetlenül forgatta a horgolótűt. Ahogy teltek a percek, egyre ügyesebben bánt a tűvel és a fonallal… A kislányból nagylány lett és a hosszú évek alatt szebbnél szebb munkák kerültek ki a kezei közül.

– Anyuka, köszönöm neked, hogy megtanítottál! Megtanítottál kézimunkázni, és annyi minden másra, amit csak tőled tanulhattam meg – mondta, és boldog mosollyal ölelte át édesanyját.

– Anyu, taníts meg engem, hogy én is tudjak ilyen csodaszép angyalkát horgolni! –szólalt meg ekkor a kislánya.

Vacsora után a család elcsendesedett, a felnőttek beszélgettek, a gyerekek az új játékokkal játszottak. A hó szakadatlanul hullott odakint. Egy apró hópihe az ablakra szállt és benézett a szobába. A kandalló mellett ott ült a nagymama, az anyuka és a kislány. A kislány apró ujjaira sután, bátortalanul tekerte fel a fonalat, ügyetlenül forgatta a horgolótűt.

Ahogy teltek a percek, egyre ügyesebben bánt a tűvel és a fonallal…

Ide kattintva kinyomtathatod a mesét!

Készítsd el A három fenyőfa c. mese bábjait!

Legyél a Játéktár tagja!

Linda Jennings: Bandi pónija

Bandinak volt egy pónija. Pirítósnak hívták. Bandi nagyon szerette a pónit, mindennap megfésülte a sörényét, gondosan ápolta a szőrét. Bandi testvére, Pista sokat csúfolta Pirítóst.

– Túl kicsi. Semmire se lehet használni. Nem tudja átugrani a kerítést sem. Olyan kövér, sose nyersz vele versenyt.

Bandi nem törődött a csúfolódással. Pirítós kitartóan ügetett az ösvényeken, és nagyszerű barát volt. Ki akart versenyt nyerni vele? István mégsem hagyta abba a csúfolódást. Néha még anya és apa is kinevette Pirítóst, hogy ilyen jó húsban van.

– Inkább Hordónak kéne hívnod – mondta apa -, nem Pirítósnak.

Azon a karácsonyon a havazás nem akart elállni. Apa az ablakból nézte, hogy hull egyre jobban a hó.

– Ha nem áll el – mondta -, nem tudok elmenni kocsival a nagymamáért, még az ajándékokat sem tudjuk elvinni neki.

Bandi szülei minden karácsonykor ajándékokat vittek a nagymamának. Karácsonyeste a nagymama örömmel bontotta ki a csomagokat. Kisgyermekkorára emlékezett, Németországra, ahol ez volt a szokás. Karácsony első napján aztán ő jött át Bandiékhoz ebédre. Most úgy látszott, ezt a karácsonyt ajándékot és családi ebéd nélkül, egyedül kell a nagymamának töltenie.

– Nagyon csalódott lesz szegény – mondta anya.

Bandinak mentő ötlete támadt:

– Talán hasznát vehetnénk Pirítósnak – mondta. István nevetni kezdett.

– Ez a négylábú karácsonyi kalács? Miben tudna ez segíteni?

– Karácsonyeste elviszem vele az ajándékokat – mondta Bandi. – Pirítósnak nem számít a hó. Másnap meg apa megy el Pirítóssal. Fölülteti rá a nagymamát, elhozza hozzánk.
István már nem nevetett, anya és apa is gondolkodóba esett.

– Nincs olyan messze, hogy ne érnél vissza sötétedés előtt – szólt anya.

– Figyelj jól az útra! – mondta apa. – Még látható a csapás.

Bandi felült Pirítós hátára, és elindult az ajándékokkal a nagymamához. Karácsony reggel pedig a nagymama fölvette a legszebb ruháját. Fölült Pirítósra, akit apa kötőféken vezetett hazáig.

Nyomtasd ki a mesét ide kattintva!

Mentovics Éva:

Mióta van csillag a karácsonyfák csúcsán?  

Egyszer, réges-régen, egy teliholdas decemberi éjszakán, amikor milliónyi csillag ragyogott az égen, néhány egészen apró kis csillagocska pajkosan játszadozott az öreg Hold mellett.

Remekül érezték magukat. Huncutkodtak, viháncoltak, csintalankodtak. Addig-addig rosszalkodtak, amíg az egyik kis csillagot valamelyik társa véletlenül alaposan oldalba lökte.

– Bocsánat, nem volt szándékos! – mentegetőzött a kis rosszaság.

– Segítség! Kapjon el valaki! – kiáltotta ijedten a szegény pórul járt csillagocska. De sajnos már senki sem tudott utána nyúlni. Elveszítette az egyensúlyát, és elkezdett zuhanni lefelé. Zuhant, zuhant egyenesen a Föld felé. A társai egyre távolabb kerültek tőle. Ő pedig rettenetesen félt, mert ilyen még soha sem történt vele. Lehet-e még annál is rosszabb, hogy lepottyant, és elveszítette a társait?

Hosszú ideig csak zuhant, zuhant lefelé, ám egyszer csak valami érdekes dolog történt. Mintha valaki kinyújtotta volna érte a karját. Egy enyhén szúrós, zöld valami alányúlt, és elkapta. A kis csillagocskának fogalma sem volt róla, hogy mi történt.

Éppen egy fenyves erdőbe pottyant le. Az enyhén szúrós zöld valami pedig egy hatalmasra nőtt fenyőfa volt.

– Nem tudom, hogy ki vagy, de kérlek, segíts nekem, hogy vissza tudjak menni a barátaim közé! – könyörgött a kis csillagocska, és olyan kedvesen mosolygott, amennyire csak tudott a történtek után.

– Én vagyok az erdő legöregebb fenyőfája. – recsegte kedvesen az öreg fenyő. Már nagyon sok mindent megértem. Évtizedek óta csodállak benneteket, hogy télen – nyáron milyen ragyogóan, fényesen tündököltök ott az égbolton. Szóval sok mindent megértem, de ilyen még soha sem történt velem, hogy egyikőtök az ölembe pottyant volna. De ha már így esett, nagyon szívesen megpróbálok neked segíteni, hogy visszakerülj az égboltra.

– Előre is nagyon köszönöm neked, kedves fenyő! – hálálkodott a kis csillag.

– Még ne köszönj semmit sem! Megteszek minden tőlem telhetőt, de biztosat nem ígérhetek. – mormogta kedvesen a fenyőfa.

Középső ágai egyikével megfogta a kis csillagocskát, és jó nagy lendületet vett… A kis csillag szállt, szállt egy ideig felfelé, majd lelassult… és visszapottyant a fenyő ágai közé. A vén fenyő még jó néhány kísérletet tett, hogy visszahajítsa a pórul járt csillagocskát, de sajnos nem járt sikerrel.

– Látod, te árva kis csillagocska, nem tudok rajtad segíteni. Annyit azonban megtehetek, hogy felültetlek a legmagasabb ágam hegyére, úgy talán egy kicsit közelebb leszel a barátaidhoz.

– Jól van – szólt búslakodva a kis csillagocska. – Mindenesetre köszönöm, hogy megpróbáltál segíteni.

Az öreg fenyő pedig gyengéden megfogta, és feltette a csúcsára. A kis csillagocska egy ideig búslakodott, majd lassan beletörődött a sorsába, és elkezdett ugyanolyan fényesen, szikrázóan világítani, mint ott fenn, az égbolton…

Amikor az égből a társai megpillantották, hogy milyen csodálatosan mutat a kis csillagocska ott lent a havas tájon, a hatalmas fenyőfa csúcsán, nyomban irigykedni kezdtek rá.

– Nézzétek csak, milyen jól fest a mi kis barátunk ott, azon a szép, zöld fenyőfán! Mennyivel jobb helye lehet ott neki, mint itt nekünk! Talán még a fénye is sokkal szikrázóbb, mint amilyen korábban volt!

Addig-addig csodálták a kis csillagocskát ott lent, a havas fenyőfán, mígnem elhatározták, hogy ők is leugranak. Azon az éjszakán rengeteg csillag hullott alá az égből, hogy egy-egy szép, zöld fenyőfa csúcsán folytathassa a ragyogását.

Néhány nap múlva favágók érkeztek az erdőbe. Nagyon elcsodálkoztak a látottakon, de egyben örültek is, mert ilyen fenyőfákkal még soha sem találkoztak. Ki is vágták mindegyiket, hogy majd feldíszítve karácsonyfaként pompázhassanak a házakban. Az égbolton tündöklő csillagok pedig ámuldozva figyelték, hogy mi történik a falu széli fenyves erdőben?

Elérkezett a karácsony. Minden házban fények gyúltak, és igazi ünnepi hangulat költözött az otthonokba. Az égen ragyogó csillagok kíváncsiskodva tekintettek be az ablakokon. Azonban amit ott láttak minden várakozásukat felülmúlta.

A csillag-barátaik már nem csak egy egyszerű zöld fenyőfa csúcsát díszítették, hanem egy-egy pompásan, csillogóan feldíszített karácsonyfán ragyogtak. Az emberek körbeállták, csodálták, és énekszóval köszöntötték őket.

Az égen tündöklő csillagok ekkor határozták el, hogy minden karácsony előtt leugranak egy-egy fenyőfára, hogy nekik is részük lehessen ebben a pompában, és szeretetteljes fogadtatásban. Azt pedig, hogy kit érjen ez a megtiszteltetés, minden decemberben sorshúzással döntik el.

Azóta díszíti csillag a karácsonyfák csúcsait.

Ide kattintva ki tudod nyomtatni a mesét!
 

Linda Jennings: Karácsonyi meglepetés

– Félek, hogy nem lesz az idén túl vidám karácsonyunk – mondta anya. A hat gyerek aggódva figyelt. – Nincs karácsony! Nincsenek ajándékok, se sütemény, se karácsonyfa! – Végignézett a csalódott arcocskákon, és felsóhajtott.

– Én is nagyon sajnálom – mondta. – De apa beteg, kórházban van. Kevés a pénzünk. És nem is volna helyes nélküle ünnepelni. Majd ha meggyógyul, hazajön, tartunk pótkarácsonyt.

A kis Zsuzsi duzzogva sírni kezdett. – Az nem ugyanaz! Nem igazság, ha nincs akkor karácsony, amikor itt az ideje!

De anya nem hallgatott rá. Csomagolni kezdett: gyümölcsöt pakolt kosárba, hogy elvigye apának a kórházba. A hat gyerek kiment az utcára. Minden olyan szomorúnak látszott. A sarkon kicsi ház állt, ahol öreg pártfogójuk, Juci néni lakott azelőtt. Most már nem itt élt, a lányához költözött, mert nagyon öreg és gyönge lett. A kis ház most üresen állt, ablakai sötétek voltak. Olyan szomorú volt az egész, mint ők maguk.

– Szegény apa – mondta Jancsi – Milyen rossz neki. Szörnyű lehet karácsonykor kórházban lenni.

Ahogy a gyerekek a sarokra értek, különös dolog történt. Kigyulladt a villany a kis ház ablakában. Kinyílt az ajtó. A küszöbről Juci néni lánya mosolygott rájuk.

– Kedveskéim, milyen szomorúak vagytok! – mondta. Zsuzsi sírva fakadt.

– Nálunk az idén nem lesz karácsony – szipogta.

– Nem úgy van az! – mondta Juci néni lánya. – Tudjátok-e, miért vagyunk itt, ebben a házban? – A gyerekek a fejüket rázták. – Édesanyámnak honvágya volt. Nagyon szeretett volna a saját házában ünnepelni karácsonykor. Így hát visszajöttünk, hogy befűtsünk és itt töltsük az utolsó karácsonyt, mielőtt eladnánk a házat. De gyerekek nélkül nincs igazi karácsony. Nem jönnétek el hozzánk, hogy velünk ünnepeljetek?

– De! Igen! – válaszolták kórusban a gyerekek.

Így történt, hogy karácsony délutánján, amikor anya elindult a kórházba, hogy meglátogassa apát, a gyerekek az utcasarkon álló ócska házhoz rohantak. Gyönyörű meglepetés várta őket. A kivilágított ablakban kicsiny karácsonyfa állt, csak úgy ragyogtak rajta a gyertyák! A hat testvérnek a lélegzete is elállt a csodás látványtól.

-Gyertek, kedveseim- hívta be őket Juci néni lánya. Maga Juci néni a nagy karosszékben ült és mosolyogva fogadta köszönésüket.
Aztán igazi szép karácsonyeste következett. A fa alatt mindegyikükre ajándék várt. De a legszebb ajándék mégiscsak az volt, amikor anya hazaért a kórházból és elmondta. apa jobban van. Ha minden jól megy, hamarosan hazajön.

Kattints ide és nyomtasd ki a mesét!

Legyél

Téli Játéktár tag

és nyomtass

gyorsan,

egyszerűen

játékokat,

színezőket,

bábokat ! 

Mester Györgyi: A legkisebb cinke

Picinke volt a legkisebb a madártestvérek között. Cinke mama már tojáskorában is nagyon óvta, mert attól félt, az apró tojás valamerre elgurul a fészekben, eltűnik a szeme elől, akkor pedig nem tudja a testével melengetni, és tán ki sem kel a fióka.

Nyáron remekül elvoltak a kis madarak. Csak csiviteltek, torkoskodtak, hol a levegőben fogták el a rovarokat, hol a fűből kapták fel azokat a csőrükbe. Egyszóval csodásan telt a nyár. Mindenki boldog volt, jóllakott és elégedett.

A nyarat követő átmeneti, hűvös őszi időt azonban hamarosan felváltotta a zord tél. A bogarak nem járták már kerge táncukat a levegőben, és a zúzmarás fűből nem lehetett szemernyi élelmet sem felcsipegetni. A cinkecsalád éhezett.

Amikor épp nem a magas koronájú, lombtalanná kopaszodott nyárfa ágain gubbasztottak, néha-néha kiröpültek a házak irányába, hogy az ég felé bodorodó kéményfüstben kicsit felmelegedjenek.

Picinke is így tett, amikor egy hosszabb repülőútja során, valami megcsillant a szeme előtt. Egy kertes ház ablakából világított ki az utcára a sziporkázó, tarka fényesség.
Leszállt az ablakpárkányra és befelé bámult.

Az üvegen túl, a szobában, hatalmas zöld fenyő terpeszkedett. De nem ám olyan egyszerű, mint odakinn a parkban, hanem talpig díszben pompázott. Tarka üvegégők, csillogó gömbök, kacskaringózó girlandok ékítették.
Picinke egészen belefeledkezett a látványba.

Ekkor azonban két kíváncsi gyermekarc közeledett az ablakhoz, amitől megijedt, szárnyra kapott, és huss, már ott se volt.

Másnap, szokásos melegedő körútján, megint csak ellátogatott az ablakon átcsillanó, fényes karácsonyfához. A fa most is lenyűgözte, ám egyszer csak észrevette, valaki néhány kölesszemet tett ki a párkányra.

Mivel éhes volt, mohón nekilátott, és gyorsan felcsipegette a magokat.
Az evésből felpillantva, váratlanul ismét szembetalálta magát a gyermekszemekkel, amelyek mosolyogva és érdeklődéssel figyelték őt.

Az ablak nem nyílt ki, senki nem bántotta Picinkét, így hát nem sietett a táplálkozással. Befejezvén az evést, egy kicsit még gyönyörködött a pompás fában, majd útra kelt.

Csak otthon, miután didergő testvérei közé letelepedett, jutott eszébe, hogy ő jól lakott, de a családja továbbra is éhezik. Szinte szégyellte magát, hogy annyira elkápráztatta a csodálatos karácsonyfa, és csak behabzsolta a kölesszemeket, a szeretteire nem is gondolt.

A következő napon sem tudott ellenállni a kíváncsiságának. Vajon megvan-e még a varázslatos szépségű fa?
Egyenesen odarepült, és meglepődve látta, a kölesszemeket, vékony zsinórvonalban, valaki végigszórta az ablakpárkányon. Szemenként vette csőrébe a magokat, hogy minél tovább élvezhesse az evést, amikor egyszer csak elfogyott az összes ennivaló.

Elszomorodott, hogy megint mohó volt, nem jutottak eszébe sem a mamája, sem éhes testvérkéi, amikor a párkány széléről egy közeli ágon lógó aprócska faépítmény vonta magára a figyelmét. Egy házikó volt, négy kis oszloppal, takaros tetővel, de a legszebb mégis az volt benne, hogy a padlóját sok-sok kölesszem borította!

Picinke azonnal útra kelt, és ahogy gyenge kis szárnyától csak tellett, röpült a családjáért. Elcsivitelte nekik, hogy élelmet talált, kövessék őt, és már fordult is vissza.

A faágra felfüggesztett házikót ellepték a sárga-fekete szárnyú cinkék, és boldogan csipegették az olajos magvakat, amitől aztán felmelegedve, még sokáig gyönyörködtek a csodaszép fenyőfában.

Az ablak túloldalán pedig a madáretetőt elkészítő apuka, meg a kölesszemekről gondoskodó gyerekek örültek a boldog cinkék látványának.

És ettől vált igazán teljessé a Karácsony, a szeretet ünnepe.

Mester Györgyi: Csendes éj

A dimbes-dombos tájat véget nem érő, örökzöld mohatakaróként borította a fenyves. Betakarta, elfedte a föld testén sebként csúfoskodó hasadékokat, éles peremű sziklakinövéseket.

Ha valaki belehallgatott az erdő csendjébe, a madárfüttyön kívül a fák lélegzését is hallhatta. Béke és nyugalom honolt a tájon.

A hatalmas, délceg fenyőóriások évszázadok óta népesítették be a lankákat, s ha egy-egy fa öregség miatt kidőlt, közéjük szorgos kezek új, fiatal csemetéket telepítettek.

Karácsony közeledtével, amit a távoli falu idelátszó tarka fényei jeleztek, emberek érkeztek az erdőbe.

A kis fenyők közül néhányat magukkal vittek, de előbb óvatosan kiásták, s a gyökereket rejtő földlabdával együtt rakták őket a kocsira. Az ünnep elteltével, amikor a faluban kihunytak a színes fények, rokonaik a távolság ellenére viszontlátták ezeket a fácskákat, amint egy-egy kert gyepébe ágyazva szépen növekedtek, s néha a susogó széllel még üzentek is erdőben maradt társaiknak.

Most ismét karácsony volt készülőben. Néhány kicsi fát, akik alacsony törzsük miatt, még sohasem gyönyörködhettek a karácsonyi fényekben, rettegés töltött el. Nyugtalanság vett rajtuk erőt, félelem az ismeretlentől.
Egy bölcs, öreg fenyő ekkor beszélni kezdett.

Sok-sok éve történt, karácsony előtt, amiről most mesélek nektek. Leszállt a csendes éj, szokatlanul sötét lepelbe burkolva az erdőt. Óráról-órára hidegebb lett, még a fák is beleborzongtak. Az ég csillagtalan, a levegő hó illatú volt. Szinte sütött a dermesztő hideg, mintha a csend is megfagyott volna.

Ekkor váratlanul dübörgés zaja tört a fák közé. Egy autó hangja, ami az éjszaka közepén merőben szokatlan volt. Kirándulók vagy erdei munkások nem lehettek, ők sohasem jöttek sötétedés után. Az autó tovább berregett az úton, mintha félt volna a kihűléstől.

Óvatos léptek közeledtek, a ropogó avar hangja egyre beljebb hatolt az erdőbe. Egy fiatal fácska mellett megállapodtak, és hamarosan valami nyüszítő, sivító hang csapott fel. A kis fa irtóztató fájdalmat érzett az oldalában, amilyent addig még sohasem. Még egy-két rántás, és derékban eltörik, de ekkor váratlan dolog történt.

Mintha a tél csak erre a jelre várt volna, hóvihar tört ki. A csapadékkal terhes ég leszakadt, a szokásosnál nagyobb jégszemcsékkel ostromolva a földet. A szél fergeteggé változott, még a nagy fákat is meghajlította, olyan erővel zúdult az erdőre.

A kis fenyő törzsének fűrészelését a két férfi kénytelen volt abbahagyni. Egy perccel később, az éles fogakkal teletűzdelt szerszámot felkapta a szél, messzire röpítette, a férfiakat pedig elszakította egymástól. Meghempergette őket az egyre vastagodó hóban, arcukra jégkristályokat, fedetlen fejükre jégcsapokat fagyasztott. Ruhájukat megtépázta, eláztatta, lehámozhatatlan jégkéreggé változtatta.

Az autóban várakozó ember – félelmében, hogy leáll a motor, és ő megfagy -, utolsó lendületével nekirugaszkodott, és a járművel sűrűn kifarolva igyekezett a hótorlaszokkal megbirkózni, eljutni az országútig. Otthagyott társai eszébe se jutottak, sem az, hogy ők hárman, milyen hasznot reméltek az éjszaka leple alatt kivágott kis fenyők eladásából.

A fácskát kivágni szándékozó férfiak csak órák múlva, a hajnali enyhülő sötétségben, az utolsó métereket négykézláb megtéve találtak ki az útra, ahol egy korán kelő autós felvette, majd egyenesen kórházba vitte őket.

A kis fa megsebzett törzsét jótékonyan belepte a hó. Megvédte a kiszáradástól, nedvességgel látta el, és tavaszra a fűrészelésnek már csak halvány nyoma maradt.

Hát ne féljetek kis fenyők – fejezte be mondandóját a mesélő -, mert az erdő megvédi az övéit, a rosszban sántikáló tolvajt pedig megbünteti. Pihenjetek, gyűjtsétek az erőt, nőjetek magasra, és akkor előbb-utóbb ti is meglátjátok a falu karácsonyt váró, tarka fényeit.

A csendes éjben a fenyves álomba szenderült. A mesét mondó öreg fa összébb húzta tűlevelekkel sűrűn borított ágait. Közben, megszokásból, végigsimított a törzsén húzódó forradáson, ami már rég nem fájt, csupán egy lassan múló, rossz emlék volt számára.

Mester Györgyi: Az aranydió

Végre itt a téli iskolai szünet! Nincs több lecke, nem kell izgulni a tanórák miatt, készülhetek a karácsonyra – örvendezett Jutka.

Persze, ez alatt nem csak az ajándékvárást értette, na meg a fa feldíszítését. Az ünnepi előkészületek közé tartozott, hogy elkísérje apukát a piacra, kiválasszák a legszebb fenyőt, továbbá, hogy anyukával összedugják a fejüket a konyhában, és együtt próbálják „kisütni” nem csak az édes tésztákat, de a karácsonyesti vacsora menüjét is.

Hamarosan meglett a fa – egy pompás, zöld óriás, ami azért még épp befért a nappaliba -, és lassan eltanulta anyukától az ünnepi fogások elkészítésének fortélyait is.

Most már csak a legérdekesebb feladat volt hátra, a fenyő felékítése, na meg a szokásos, új díszek kitalálása.

Míg kisebb lány volt, az anyuka által előrajzolt papír csíkocskákat vagdosta ki ollóval, majd összeragasztotta azokat, hogy hosszú láncot alkossanak.

Mikor nagyobb lett, tűvel zsinórra fűzte a pattogatott kukoricaszemeket, és azzal díszítette a fát.

Tavalyelőtt már maga rajzolta a hóember figurákat, akik aztán egymásba kapaszkodva alkottak végtelen, hófehér sort, úgy ölelve körül a sötétzöld fenyő koronáját.

Az elmúlt évben só-liszt alakokat talált ki, csillagokat, holdat, apró fenyőket, karcsú tornyú templomot, halacskát és madarat formázott a képlékeny, csillogó masszából.

Az idén valami új dolgot szeretett volna csinálni. Anyukával épp a bejglibe való dióbelet vásárolták a piacon, amikor meglátta, hogy az árus apró, de nagyon formás, héjas diót is árul. Addig kérlelte anyukát, amíg abból is vettek fél kilót. Azután betértek a papírboltba, ahol a különböző színű festékeket szerezték be, amivel a kicsi diókat akarta beszínezni. Már előre örült, milyen jól mutatnak majd a tarka gömböcskék a karácsonyfán.

Otthon azonnal hozzá is látott a dologhoz. Először cérnahurkot ragasztott a diókra, hogy legyen mivel felaggatni őket a fára, azután tálacskákba szétosztotta a különböző színű festékeket. Sorra belemártogatta a diókat. A végére alig maradt a festékből, csak az aranyszínűből egy kevés, az egyik tál alján.

Ahogy a kosárba nézett, ott is csak egyetlen dió árválkodott, egy egészen aprócska, jóval kisebb a többinél. „Na, számodra éppen elég lesz a maradék festék, ennek ellenére, lehet, hogy mégis te leszel a legszebb” – gondolta.

Míg a diók száradtak, becsomagolta a szüleinek és a nagymamának szánt ajándékot. A csomagolás után kezdődhetett a jó mulatság, a fa díszítése.

Csupán egy bökkenő akadt: az egyik cérnahurok üresen fityegett a pálcikán, amire a festett diókat száradni felakasztotta. És pont a legszebb, az utolsónak festett apró, arany diócska tűnt el.

Először csak körbenézve keresgélte, merre gurulhatott el, azután négykézlábra ereszkedett, és nem csak a nagy fenyő ágai alatt kereste, de még a szőnyeg alá is benézett, hiszen olyan kicsi az a dió, hátha oda rejtőzött el.

Azonban sehol nem találta, mintha a föld nyelte volna el a kicsi aranyszínű gömböt.
A bánatán csak az enyhített, hogy anyuka megdicsérte: igazán szépek lettek az új díszeid, és az a legértékesebb benne, hogy nem csak kitaláltad, de saját kezűleg meg is valósítottad az elképzelésedet.

Nemsokára elérkezett az este, az ünnepi vacsora, a gyertyagyújtás, na meg az est fénypontja, az ajándékok átadása.

Apukától két könyvet, nagymamától hópehelymintás pulóvert, anyukától pedig – legnagyobb meglepetésére – egy fényképezőgépet kapott, mert a figyelmes anyuka bezzeg nem felejtette el, amikor ő évközben nem egyszer felemlegette, mennyire szeretné a kirándulások alkalmával látott virágokat, rovarokat fotókon is megörökíteni.

Valamivel később, a gyertyákat elfújták, a csillagszórók elhamvadtak, a család nyugovóra tért.

Ágyában fekve, gondolatban végigfutott az est legszebb eseményein, csupán az nem fért a fejébe, hová lett a kicsi aranydió?!
A szeme lassan lecsukódott, álom szállt rá, amikor váratlanul ….ismét a hallban találta magát, a fenyőfa mellett.

A szobában félhomály volt, és mégis, a falat borító lambéria padlóhoz közeli részén, egy keskeny nyíláson át, világosság szűrődött ki. Nem tudta megállni, hogy le ne hajoljon, és be ne kukkantson a kicsi lyukba. Amit odabenn látott, azon aztán úgy elámult, hogy majdnem felkiáltott a meglepetéstől: egy egércsalád tagjai körbeálltak egy csillogó, kerek valamit, amely, mint sziporkázó drágakő bevilágította a szűk kis teret.

És hogy mi volt az a csodálatos, fényes valami? Hát az ő sokat keresett, aprócska aranydiója. Az egérkék láthatóan nem csak csodálták a kicsi lámpást, de mintha melegedtek is volna a fényénél.

Akkor az egyik egérke megmozdult, mintha megérezte volna, hogy kíváncsi betolakodó leskelődik rájuk. Ő ettől elszégyellte magát, és csendben, óvatosan felállva, otthagyta az egérlyukat.

Azon az éjszakán még sokfélét álmodott: erdei kirándulásról, szivárványszínű pillangókról, tarka madarakról, pompás virágokról, és egyre csak kattintgatott, kattintgatott az új fényképezőgépével…

Felébredvén nem emlékezett az álmára. Amikor azonban reggelizni hívták, meglepődve hallotta, amint anyuka azt mondja: képzeld, reggel itt találtam az elveszett arany diócskádat a padlón, ott, ahol a lambéria egy kicsit letört. Apuka már régen kijavíthatta volna, de talán majd az ünnepek után jut rá ideje…

És akkor ő, a megkerült kicsi diót – hogy a konyhában sürgölődő anyuka, és senki más ne lássa – begurította a lambérián lévő kicsi lyukon. „Kellemes karácsonyt egérkék!” – suttogta. Azután boldogan ment reggelizni, egy nagy titok birtokában, amelyről csak egyedül ő tudott, hogy az ő kicsi aranydiójával karácsonyozott egy egércsalád.

Olvass még több karácsonyi mesét a

„Kis karácsony, nagy karácsony” c. könyvben!

Palotai Boris: A titok

Panni kilopakodott az erkélyre. Csak éppen bele akart túrni egy kicsit a hóba, amely vastagon ült az erkély korlátján, aztán vissza a szobába! De alighogy kilépett az ajtón, egy összekötözött fenyőfát fedezett fel a sarokban. Jól megnézte a falhoz támasztott fenyőt, a gúzsba kötött ágakat. Egészen megfeledkezett róla, hogy egy marék havat is akart bevinni magával, nem többet, csupán egy marékkal.

„Az én karácsonyfám! nekem készítették anyuék.” – gondolta, és már a szoba közepén látta a fát, kibontott ágain gyertyák lobognak, a tűlevelek között csillagok kergetik egymást, sisteregve ugrálnak, bele-beleharapva az ágak zöldjébe…S a fa tetején akkora ezüstcsillag, mint egy lángos. Szépen felöltöztetik ezt a didergő, sovány fácskát ezüstbe-aranyba, fehér vattába. Azért, hogy ő örüljön neki… S mihelyt elalszik, anyu meg apu összedugják a fejüket, s azt kérdik egymástól? mit vegyünk Panninak? Apu azt mondja, szánkót, anyu meg csak pislog, mert mindig pislog, ha valami titka van…Biztosan már régen megvette a szánkót, s eldugta a padláson. De nem vallja be, hogy annál nagyobb legyen a meglepetés.

Panni észre sem veszi, hogy a fülét pirosra csípte a hideg, mert egyre csak az jár az eszében: hogy van az, hogy mindig csak a gyereket lepik meg? Mi lenne, ha ő is kerítene egy fenyőfát, szépen feldíszítené és azt mondaná anyunak: ” Ha csengetek, tessék bejönni!” És anyu kézen fogva bejönne apuval és ott állna az ő kis fenyőfája a nagy fa mellett, és anyu összecsapná a kezét: ” Ó…ó!” És többet nem is tudna mondani. Panni meghatottan szipákolt. Becsapta maga mögött az erkélyajtót és szaladt le a sofőr Pirihez, aki a földszinten lakott.

– Piroska néni, neked van autód!

Piri éppen teát főzött. Pettyes bögre állt az asztalán, s egy lábasban sárga kacsazsír.

– Kell kockacukor? – kérdezte, s Panni markába nyomott egy csomó cukrot.

– Nem azért jöttem – mondta Panni, mert ha ilyen komoly ügyben tárgyal valaki, akkor ne fogadjon el semmit. S ha már mégis, akkor inkább egy darab zsíros kenyeret, aprócska tepertőmorzsákkal… – Neked van autód! – mondta még egyszer. – Vigyél ki engem az erdőbe.

– Miért akarsz te ilyenkor az erdőbe menni? – csodálkozott Piri, és jó vastagon megkente a kenyeret, az ujjára cseppent zsírt meg gyorsan lenyalta.

– Fenyőfát szeretnék hozni…Csak olyan kicsit…

– Minek az neked?

– Hát kéne…

– Kéne, kéne! Nekem is sok minden kéne! Azt hiszed, hogy enyém az autó? Te kis tökfej!

Panni máskor megsértődött volna a „tökfej” miatt, most fel se vette.

– Én csak ide-oda szállítom az utasokat – magyarázta Piri és nagyot harapott a zsíros kenyérbe. – Azért van taxióra, hogy megmutassa, hány kilométert tettünk meg. Ha kirándulni megyek a kocsival, nekem kell megfizetni az utat. Érted?

– Értem- bólintott Panni és bekapott egy kockacukrot. – Akkor menjünk gyalog az erdőbe.

– Ebben a hidegben?

– De én szeretném meglepni anyut! Kivágok egy kis fát és feldíszítem – suttogta Panni, pedig rajtuk kívül más nem volt a konyhában. Piri félretolta a zsíroskenyeret.

– Mit akarsz te? Fát anyunak? És mivel díszíted fel?

Panni megdörzsölte az orra hegyét. – Azt még nem tudom.

– Az a baj, hogy az erdő sem az enyém – nevetett Piri. – Ha az enyém lenne, annyi fát huzigálnék ki, amennyit csak akarsz. De hát egyetlenegyet sem szabad… Mi lenne, ha mindenki, aki az erdőben jár, magával vinne egy fát?!

– Hát akkor honnan vegyek? – kérdezte Panni és gondterhelten rugdosta a fásládát. Piroska a teáját kortyolgatta, s csak akkor szólalt meg, amikor már üres volt a bögre:

– Tudod mit? Veszünk egy kis fát. Kölcsönadom neked az árát.

Panni a fejét rázta. – Nem tudom megadni. Néha kapok húsz fillért cukorra, de hát…- Összeráncolta a homlokát. – Ha húsz évig nem eszem cukrot, akkor sem gyűlik össze annyi pénz.

– Hahaha! – Piri csak úgy rázkódik a nevetéstől. – Hát én azt nem kívánom tőled, hogy húsz évig ne egyél cukrot! Isten ments! – Megfogta Panni vállát. – Várj csak! Eszembe jutott valami. Ledolgozod a fa árát.

– Ledolgozom? Ez az ajánlat határozottan  tetszett Panninak. Olyan felnőttesen hangzott, olyan komolyan. – Ledolgozom! – mondta növekvő örömmel. – De hogy?

– Azon már te törd a fejedet. Panni kétszer körbejárta az asztalt, apa is így szokta, ha valamin erősen gondolkodott.

– Mi lenne, ha felolvasnék neked? Amíg te vacsorát főzöl, én felolvasok.

– Nem bánom – egyezett bele Piroska. – Tudsz te folyékonyan olvasni?

– Majd meghallod! – mondta Panni és elviharzott. Aznap este nehezen aludt el. Ide-oda forgolódott az ágyában. Mivel díszítse fel a fát? Mert annak nagyon szépnek kell lennie… Olyan szépnek, hogy versenyre keljen a nagy fával. De hát honnan vegyen gyertyácskát, szaloncukrot, aranydiót, angyalhajat? Sose tudna annyi pénzt összegyűjteni, amennyibe az kerül…Így csupaszon meg mégsem hagyhatja a fát! Nagyot sóhajtott és a falnak fordult. Egyszer csak egy nagy, piros ötös állt meg előtte.

– Hogy kerülsz ide? – álmélkodott Panni. – Egyenesen a füzetedből – súgta az ötös. – Itt vannak a többiek is – és hátramutatott. Panni nem hitt a szemének. Felsorakozva álltak ott az ötösök. – Azért jöttünk, hogy segítsünk – zengték kórusban.

– Hogy tudtok ti nekem segíteni?

– Találd ki! – mondta egy pocakos ötös, amelyre Panni rögtön ráismert. Múlt szerdán kapta a számtandolgozatára. Reggelre kelve Panni nem tudta, álmodta-e az ötösök látogatását, vagy csakugyan ott jártak nála. Sietve kapkodta magára a ruháit. Mit is mondott az a kis gömböc?

– Anyuka, azt álmodtam az éjjel…- Nem, mégse mondhatja el… Hisz az ötösök azért keresték fel, hogy segítsenek feldíszíteni a fenyőfát. Persze, hogy azért! Panni nagyot ugrott örömében. Az asztalhoz szaladt, kihúzta a fiókot…Mert a fiók legmélyén őrizte a szappanosdobozt, abban pedig az ötösöket. Amikor Erzsike néni ötöst adott nekik, keménypapíról kivágott ötöst tűzött a kötényükre. Ő meg szépen berakta a dobozokba, minden este megszámolta, nem mintha nem tudta volna, hogy hány ötöse van, de hát olyan jó volt ide-oda rakosgatni a szappanszagú ötösöket…

– Panni, ne játssz most, elkésel! – hallotta anyu hangját. – Mit keresel már megint?

Panni fellélegzett. Megvolt mindegyik ötöse, egy se hiányzott. Vidáman karolt az anyjába, s azt gondolta: „Már tudom, mivel díszítem fel a fát!” Alig bírta visszatartani magát, hogy ki ne kottyantsa a titkot.

– Vettél már fát? – robbant be este Pirihez.

– Először is csukd be az ajtót. Másodszor meg vedd elő az újságot. Hadd lám, hogy megy az olvasás.

– Jaj, Piroska néni! Igazán… – De azért elővette az újságot és olvasni kezdett.

– Ez bizony döcög – állapította meg Piroska.

– Picik a betűk – védekezett Panni, s a sarokba sandított, nem pillantja-e meg a fácskát.

– Gyakorolnod kell – jelentette kis Piroska. -Mert aki vállal valamit…

– Majd gyakorolok! Hol a fa?

Piri a fogason lógó köpenye alól kihúzta a fácskát. Takaros kis fa volt, meg kell adni. Pont a derekáig ért Panninak. Az ágai formásak, élénkzöldek, mintha eső fürdette volna őket. „Ezért érdemes gyakorolni az olvasást.” – gondolta Panni.

– Mivel fogjuk feldíszíteni? – érdeklődött Piri.

– Én már tudom!

– Halljuk!

– Hát…az ötöseimmel. Cérnaszálra fűzöm és felaggatom őket. – Ragyogva nézett Piroskára, aki füléhez tartotta a tenyerét.

– Mit mondasz? Az ötöseiddel díszíted fel? Hm…- leengedte a kezét. – Ezt te találtad ki?

– Én hát! Karácsonyig még gyűjtök ötösöket. Tele lesz velük a fa.

– Azért egy kis szaloncukor nem ártana – dünnyögte Piroska. – Szaloncukrot akárki vehet, az ötösöket meg magam szerzem!

– Nem is vagy te olyan kis tökfej…

Másnap anyu megkérdezte Pannitól: – Miért bújod te az újságot?

– Gyakorolom az olvasást. –

Miért nem meséskönyvből olvasol?

– Mert Piroska néni nem szereti a meséket – mondta rejtélyes mosollyal Panni. – Többet ne tessék kérdezni, mert ez titok! – jelentette kis és szájára szorította mutatóujját.

– Hát ha titok, akkor ne is beszélj róla. Gyere ide, felvarrom a gombodat, fűzz be a tűbe.

Panni sajnálta, hogy anyu nem faggatta a titka felől. A tűbefűzéstől meg valósággal fázott. Csak nyálazta a cérnát, fogával tépdeste, a tű fülét böködte vele, de sohasem találta el. Este az ágyban azt gondolta: ” Megtanulok tűbe fűzni, göböt kötni, gombot felvarrni. A tűbe fűzött cérnaszálakat is a fenyőre lehet akasztani, hogy lássa anyu…senki se mutatta, magamtól tanultam meg a tűbe fűzni.” Álláig húzta a paplant, hogy senki se hallja a nevetését.

– Te meg mit kuncogsz? mért nem alszol? – kérdezte anyu.

– A titok miatt – mondta ünnepélyesen.

– Persze, persze…el is felejtettem hogy titkod van.

Végre elérkezett a várva várt karácsony! Panni izgatottan vágtatott Piroskához, hóna alatt a szappanosdobozzal. Mindkét zsebe tele volt tömve apró csomagokkal.

– Jöttem a fát díszíteni! Ne nézz ide…azt akarom, hogy te is meglepődj! Este gyere le hozzánk. De addig fordulj el! – hadarta – És adj egy kendőt, hogy ha elkészülök a fával, letakarhassam… Mert meglepetés!

Díszítés közben fel-felsikoltott: – Jaj, ha látnád! De nehogy ide nézz! Fogadjunk, hogy nem találod ki, most mit kötözök a fára.

– Aranydiót!

– Hogyisne! Egy kulcsot.

– Csokoládéból?

– Dehogy! Igazi kulcsot. Anyu vesztette el a múlt héten, én megtaláltam, de persze nem mutattam meg.

– Kezdek kíváncsi lenni. Cukor nem is lesz a fán?

– Két szem. A múltkor kaptam két savanyút, rögtön félretettem. Egyet apunak, egyet anyunak. Ugye, megmondod majd, milyen jól tudok újságot olvasni?

Panni sokáig díszítette a fát, hogy olyan legyen, ahogyan álmában látta. Mert álmában olyan volt…semmilyen más karácsonyfához nem hasonlított…Amikor elkészült vele, úgy vitte fel az ölében, mint egy pólyás babát.

– Panni, hol mászkálsz? Már mindenütt kerestelek – mondta anyu, akinek finom vaníliás cukor illata volt, mert éppen tálcára rakta a diós-mákos patkót. – Öltözz fel gyorsan, ülj be a kisszobába, majd csengetünk.

– Igen – rebegte Panni. – De én is…én is…- Annyiszor ismételte el magában, mit fog majd mondani, és most mégis elakadt. Mitől dobog úgy a szíve? Úgy dobog, hogy majd kiugrik. Szerencsére Piri ott terem mellette.

– Panni is készített nektek valami meglepetést!

– A titok- magyarázza Panni. – Be kéne vinni. Hadd csengessek én …S akkor apu és anyu bejönnek…

Anyu átnyújtja a kis ezüstharangot. – Jól van, csengess.

Panni lábujjhegyen lép a szobába, ahol a nagy fenyőfa széttárja ágait, mintha a gyerekét várná, Panni kis fáját…Panni vigyázva mellé állítja a kis fát, megigazítja a díszeket rajta, mint ahogy anyu szokta az ő haját megigazítani, mielőtt elengedi hazulról. Azután csenget… S egyszerre ott állnak valamennyien a nagy fenyőfa körül, mely szinte úszik a fényben. De anyu mégis a Panni fájához lép, lehajol hozzá, és Panni visszafojtott légezettel várja, mit fog mondani, mert ebben a percben egészen másnak látja a fát, mint a Piroska konyhájában…Egészen másnak. S az álombeli fához meg éppen nem hasonlít. Apa felteszi a pápaszemét és azt mondja.

– Lássuk csak! – És Panni nem mer arrafelé pillantani, mert hátha kineveti apu.

– Mit ki nem talál ez a lány! – harsogja Piris, s a fára mutat, melynek tetejébe papírból kivágott csillagot tűzött Panni, televarrva gombokkal, hogy anyu lássa, megtanult már gombokat felvarrni! És az ötösök tarka füzére között anyu elveszettnek hitt kulcsa ragyog, meg a porcelán nyuszi letört füle, mely egyszer az ágy alá gurult. És persze egy rajzot is akasztott a fára, amelyre Babos, a szomszédja azt mondta, hogy nagyon jól sikerült, a házak egy kicsit görbék, de a napsugarat jól eltaláltad… Panni óvatosan arrafelé fordítja a fejét. Még jó, hogy a két savanyú cukrot a fára kötözte…A tűbe fűzött cérnaszálakat nem kellett volna felakasztani, hiszen a felvarrt gombokról akárki láthatja, hogy tud már tűbe fűzni, göböt is tud kötni.

– Kicsit furcsa fa…- mondja zavartan. Anyu összecsapja a kezét.

– Gyönyörű!

Apu meg két ujjal gyöngéden helyrebillenti az elcsúszott papírcsillagot, melyen különféle gombok virítanak.

– Igazán tetszik? Mert az úgy volt…- Tovább nem is mondja, mert anyun akad meg a szeme, aki nézi, nézi a fát, egyre csak nézi…Panni nem is igen érti, mit tud olyan sokáig nézni rajta.

Nyomtasd ki a mesét ide kattintva!

Mester Györgyi: Karácsonyi madárfészek

Patrícia és Peti – családon belül csak Pat és Pet – tízéves ikrek, akik az elmúlt években rendszeresen az erdei rönkházban, hegyekben lévő „nyaralójukban” töltötték a téli iskolai szünetet.

Most is itt készültek a karácsonyra, remélve, hogy a szánkót és síléceket az idén végre használhatják, mivel tavaly – sajnos – nem esett annyi hó, hogy azokat érdemes lett volna lehozni a padlásról.

Pat és Pet jó testvérek voltak, szerették egymást, azzal együtt, hogy szinte mindenen, a legkisebb dolgon is azonnal képesek voltak hajba kapni.
Az aktuális veszekedésnek most éppen az volt a tárgya, hogy idén melyikük díszítse fel a karácsonyfát? A parázs vitának – ami odáig fajult, hogy Pet megráncigálta Pat copfját, Pat pedig megkísérelte sípcsonton rúgni Petet -, anyuka vetett véget.

Maga elé állította a két rosszcsontot, és kiosztotta a teendőket: Pet apukával megy az Erdészethez, és miután kiválasztották a megfelelő fenyőt, segíti azt hazahozni. Patnak azt mondta: kislányom, te jössz velem a konyhába, és segítesz elkészíteni a süteményeket. Azután, ha már mindketten teljesítettétek a feladatotokat, együtt – de csak együtt – kezdhetitek díszíteni a karácsonyfát.

Így hát, Pet apukával elment a fáért, Pat pedig anyukának segített mézeskalácstésztát gyúrni.
Lassan a teendőik végére értek – sült a mézeskalács, tartójában állt a fenyő -, így végre hozzákezdhettek a fa díszítéséhez.

Legelőször a díszeket kellett lehozni a padlásról. Nagy óvatosan lépkedtek a nyikorgó falépcsőkön, hiszen otthon, a házukban, lifttel közlekednek, nem voltak ehhez hozzászokva. Odafenn aztán megindult a keresgélés. Vajon hová is tehették tavaly a díszeket?! Mivel rögtön nem találták meg, amit kerestek, kitört közöttük a veszekedés.
Pat szemére hányta Petnek, hogy olyan ügyetlenül – és persze felelőtlenül – raktározta el a díszeket rejtő dobozt, hogy most maga sem találja.

Összevissza keresték, mígnem egy ajtaját veszített éjjeliszekrényre állított, háromlábú asztalka tetején lévő, kopott festésű sámlin megtalálták a keresett papírdobozt. Na de itt tovább bonyolódott a helyzet.

A doboz teteje rosszul volt lezárva, így egy darabon kilátszottak a díszek, és ebből következően jó porosak is lettek. A tavalyi évben a díszek csomagolásáért Pat volt a felelős, így most Pet visszaadhatta testvérének a kölcsönt: lehet, hogy én rossz helyre pakoltam a díszeket, de te meg hanyagul csomagoltad be őket. Most majd azzal kezdhetünk, hogy egyenként törölgethetjük a sok bigyót.

Ennyiben maradtak, kölcsönkenyér visszajár. Szép óvatosan leereszkedtek a nyikorgó padláslépcsőn, levitték a díszeket, majd rögtön nekiláttak tisztára törölni azokat.
Azután kezdődhetett a mulatság, a fenyő felékítése.

Először a szaloncukrot aggatták a fára, ezt követték a nehezebb díszek, majd az ágak hegyére kerültek a könnyebb üveggömbök és az egyéb függelékek is. Végül – apuka segítségével – a gyertyákat és a csillagszórókat rögzítették.

Már csak a szokásos aranyhaj maradt vissza, amit mindig a díszítés legvégére hagytak. Most azonban a hajszál vékonyságú aranyszálakat sehol nem találták.

Ugyan hová lehettek?! Talán kipotyogtak a dobozból, amikor lehozták azt a padlásról? Ezt Pat rótta fel Petnek, aki viszont azonnal replikázott is: lehet, hogy te dobtad ki a papírdarabokkal, amibe a díszek voltak csomagolva.

Persze, megnézték a padláslépcső alatt, keresték a szemetesben is a papírhulladék között, de a maréknyi aranyszálacska csak nem került elő.

Most megint anyukának kellett közbelépnie: gyerekek, vacsora, azután gyertyagyújtás, és az ajándékok átadása következik. Irány a konyha!

Miután megvacsoráztak, nagy lelkesedéssel és izgalommal gyújtották meg a gyertyákat és a csillagszórókat. Itt kivételesen nem merült fel vita: Pat feladata volt – apuka segítségével – a gyertyák, Peté pedig a csillagszórók meggyújtása.

Amikor a nagy világosság betöltötte a szoba minden zugát, váratlanul a padlás deszkáin keresztül is áttört valami sziporkázó fényesség. Ég a padlás! – kiáltotta anyuka, akinek soha, semmi nem kerülte el a figyelmét.

Apuka már szaladt is a vizes vödörért, és nagy léptekkel sietett fel a padlásra. Odafenn meglepetéssel látta, hogy nem ég semmi, hanem az egyik rönkfa tövében, egészen közel a kitört üvegű padlásablakhoz, egy maréknyi fészek lapult meg, és az sziporkázott olyan szemkápráztató fényességgel.

Hát megoldódott a rejtély: a padlásra beköltözött egy madárcsalád, akik kicsi fészkükbe beépítették a rosszul lezárt tetejű, karácsonyfadíszeket rejtő papírdobozból elcsent aranyszálakat, attól ragyogott úgy a fészek.

Apuka mögött pillanatok alatt ott tolongtak a kíváncsi ikrek is. Nagy volt az öröm, hogy nem kell tüzet oltani, ellenben – akaratukon kívül – megajándékozhattak egy madárcsaládot egy ragyogó, karácsonyi fészekkel.

A zajra a fészekből egyszer csak előbukkant két rémült fejecske, ezért apuka és az ikrek szép csendben visszavonultak a hallba.

Ott aztán megtárgyalták, hogy amíg a szünet tart, minden nap élelemmel, tápláló olajos magvakkal látják el a madárcsaládot, és ha hazamennek, akkor is hagynak részükre ennivalót, ha már amúgy is megosztották velük nem csak a szentestét, hanem az egész téli szünetet.

És így lett ez az ikrek legérdekesebb, egyben legemlékezetesebb karácsonya.

Mester Györgyi: Mindenki karácsonyfája

Sok hó hullott. Nem is gondolták, hogy ennyi hó eshet ezen a télen. A kopott, néhol cseréphiányos háztetőket egyformává tette a tél, fehér hópaplan borította mindegyiket.
Közeledett a karácsony, az év egyik legszebb ünnepe.

A kis alföldi faluban, a szegénység ellenére, az emberek valahogy megéltek, de karácsonyfára senkinek nem tellett. Hogy is kerülhetett volna a házakhoz fenyő, hiszen az alföldön nem ült meg más fa, csupán a futóhomok feltartóztatására telepített akác.

Hát, ez a karácsony is fenyő nélkül múlik majd el – gondolták a helybéliek.
Mindegyiknek megvolt a saját baja, a feladata, munkája, téli tüzelőt gyűjteni, fát aprítani, havat lapátolni, s még sok ezer egyéb gond, de senki nem gondolt arra, utána kellene járni egy fenyőnek, hogy attól legyen teljesebb a falubéliek karácsonya.

Egyedül Bálint tehette meg, hogy ennek utánagondol. Neki nem volt családja, aki hiányolta volna, ha eltűnik néhány napra, egyedül élt, mégis, átérezte a közösség gondját. Mit ér a karácsony fenyőfa nélkül? Elhatározta hát, hogy addig megy, és nem nyugszik, míg egy karácsonyfát nem talál az ő kis falujának.

Befogta hát girhes lovát, szekérre ült, s egy héttel karácsony előtt, elindult a hegyek irányába. Először a Mátrába ment, s meg is állt az első, jómódúnak tűnő faluban.
Az elöljáróhoz irányították. Előadta, hogy dolgozni szeretne, bármilyen munkát elvállal, amiért pénzt kap, és azon fenyőfát vehet a falujának.

A falu első embere azonban elhárította az ajánlkozását, mondván, náluk mindenki dolgozik, azért élnek olyan jól. Nincs fölösleges, el nem végzett munka, ezért dolgos kéz sem kell, elvégeznek ők maguk mindent. Az ő erdejükből Bálint csakis pénzért kaphat fenyőt, ha pedig pénze nincs, akkor üzlet sincs.

Bálint tovább ment a szekerével, egészen a Bükk hegységig.

Ott szegényebb falvakat talált, ezért úgy gondolta, talán elkél két dolgos kéz. A falu elöljárója azonban itt is kitért az ajánlkozása elől. Nálunk munka ugyan akad – mondta -, de mivel mi is szegények vagyunk, nem adhatunk csip-csup munkáért pénzt. Alaposan meg kell dolgoznod érte. Ha az év végéig itt dolgozol, kereshetsz annyit, amiért eladhatunk neked egy szép szál fenyőfát.
Bálint azonban nem maradhatott az év végéig, akkor ugyanis odalett volna a falujában a karácsony. Hiszen mi is ér a karácsony fenyő nélkül?

Hát ismét szekérre ült, s meg se állt a Zempléni hegységig. Itt az övéhez hasonló, nagyon szegény falvakat talált. Nem is gondolt a pénzkeresésre, mivel látta, ott még a helybélieknek se jut munka, s ezért valószínűleg fizetni se tudnának neki.

Mivel közben ráalkonyodott, megállt szekerével a falu végén, s bekopogott egy omló falú, roskadozó házba, hátha ott szállást talál. Öregasszony nyitott ajtót, betessékelte, s látván fáradt, sejtvén éhes, ott marasztalta vacsorára.

Az anyó ciberelevest főzött, abból kínálta Bálintot, aki meghatódva a szívességtől, felajánlotta, a magával hozott szalonnával megzsírozhatják azt a sovány ciberét. Attól talán ízletesebb lesz.
Vacsora után az anyó az istállóba küldte Bálintot, hogy ott elalhat, odabenn a házban ugyanis hideg van, nincs elég tűzifa, hogy fűtsön, csak az apró, szél által letört gallyakat használja tűzrevalónak, ami az elszáradt gyümölcsfáiról lepotyog.

Bálint, mivel fáradt volt, gyorsan álomba szenderült, de hajnalodván a kakas kukorékolása felébresztette. Kiment az udvarra, s nyomban meglátta, a kert valóban tele van elszáradt gyümölcsfákkal, ami éppen jó lenne téli tüzelőnek.

Nosza, neki is látott, s fejszéjével sorban kivágta a száraz gyümölcsfák tönkjeit. Azután behordta az udvarra, majd darabolni kezdte. Ekkor jött elő anyó a házból, aki nem akarta korábban ébreszteni Bálintot, hadd pihenje ki magát. Épp az előző estéről marad ciberével akarta kínálni, amikor meglátta, micsoda nagy munkát végzett Bálint.

– Hálás vagyok érte, köszönöm, de én ezért nem tudlak megfizetni – mondta a néne.

Nem is kell – felelte Bálint. Én ezt a közelgő karácsony tiszteletére, és örömmel tettem. Aki velem ilyen szívélyes volt, annak a javára én is cselekedhetek egy kis jót.
Most azonban anyón volt a sor.

– Bálint – kezdte-, miért is indultál te el, így karácsony előtt pár nappal a faludból? Ugye karácsonyfát akartál vásárolni, a munkád fejében kapott pénzért – ha jól tudom.
Pénzem nincs, ahogy már mondtam. De menj csak el a kertem végéig, ott, ahol a bozót magasan benőtte a kilátást, már közel a rét, a patak, s ha van erőd és elszántságod áttörni a bozóton, találsz ott egy fát.

Fenyő az, egy elfeledett kis fa, még az ifjú koromból. Talán madár ejtette ki csőréből egy toboz magját, úgy telepedett meg az a kis jövevény. Az évek során aztán egyre csak nyúlt, mostanra már egész sudár fácskává nőtte ki magát. Ásd ki gyökerestől, tedd a szekeredre, s vidd magaddal a faludba. Ha elülteted, lesz nektek ezentúl minden karácsonykor egy szép fenyőfátok.

Bálint hálálkodott, megköszönte, s a kiásott kis fenyőt szekerén magával vitte a falujába. Ott elültették a Fő téren, körbeállták, megcsodálták, feldíszítették, ki-ki azzal, amit adni tudott.
Volt, ki piros almát, mások diót, megint mások pattogatott kukoricát hoztak, némelyek meg a Kincses kalendáriumból kivágott papírfigurával kívánták díszíteni a „mindenki karácsonyfáját”.

Azután hazamentek, otthon is megülték a karácsonyt, s közben mindnyájan arra gondoltak, hogy odakünn, a Fő téren áll egy szép, sudár fenyőfa, ami az övék, és egyben minden falubélié.
S közben érezték, hogy ez a kis fa, a „mindenki karácsonyfája”, elhozta számukra az áldott karácsony békéjét.

Készítsetek

bábokat, és

játsszátok el a

betlehemi

történetet!

Mester Györgyi: A hókirálynő karácsonyfája

Alkonyodott. Az utca a szegényes, málló vakolatú házfalak miatt volt szürke, az ég pedig a dunyha vastagságú hófelhőktől.

A karácsony ott lógott a levegőben, de ebből az utcán céltalanul bandukoló három fiúcska mit sem érzett.

Nekik még sohasem volt karácsonyfájuk, mint ahogy az utcabeli ismerőseiknek sem. Unatkoztak. Nem tagadhatták meg azonban gyermek mivoltukat, játszhatnékjuk volt, míg el nem jön a lefekvés órája.

Egyikük felvetette: menjenek pár utcával arrébb, ahol a jobb módú negyedben már bizonyára sok ablakból kiviláglik a feldíszített, tarka fényekben pompázó karácsonyfa.
Ez jó ötletnek tűnt, hát nekivágtak. Közben, mintegy észrevétlenül, meghasadt a felhődunyha, és szállingózni kezdett a hó.

Nem tévedtek. Pár utcával odébb, több ablakból is színes fények sütöttek ki az egyre sötétülő utcára. Meg-megálltak, gyönyörködtek benne.

Egyszer csak, kis terecske szakította meg a láncszerűen egybefolyó, magas épületek sorát. Emlékeztek, a téren, napokkal azelőtt, sötét arcú, morcos tekintetű, nagydarab férfi árulta a szebbnél-szebb fenyőket. Mivel az ünnep már az orruk előtt volt, s a vevők is elfogytak, az árus összetakarított, és eltűnt a sátrával együtt.

A járda mellett azonban, ott árválkodott egy fenyőfa. Ahogy közelebbről megnézték, megértették, az árus miért hagyhatta magára a fácskát. Valójában csak megszabadult tőle, mint selejttől. Kidobta, szemétnek szánta. Nem tudott vele mit kezdeni, mivel görbe volt a törzse, letört a csúcsa, és ágai végén már rozsdásodott a tűlevél.

A gyerekek, rövid tanakodást követően, ölükbe kapták a fát, és szapora léptekkel megindultak hazafelé.
Mire a házukhoz értek, már nehezükre esett a járás az egyre vastagodó hóban. A kis fenyőt bevitték az öreg, kopott ház udvarára, és odatámasztották a téglakerítéshez.

Forgatták, nézegették, keresték, melyik oldala mutatkozik a legegyenesebbnek, majd havat tapasztottak a fa tövéhez, hogy el ne dőljön.

Egyikük a tört ágat nyeste le a fa csúcsáról a bicskájával, míg társa a megszáradt, rozsdaszínű tűleveleket szedegette le róla. De mivel ékítsék fel? Mi is a tél legszebb dísze? Hát persze, hogy a hó…

Hógolyókat gyúrtak, és a kisebb-nagyobb gömböket rányomkodták a fenyőcske ágaira. Amikor már tele volt díszekkel, a tetejére hóból hegyes csúcsot formáztak. A kora esti, kékesfekete égboltra lassan felúszott a ragyogó hold. Fényével körülölelte a kopár kis fenyőből immár karácsonyfává vált fácskát.

A házból többen is felfigyeltek a kintről behallatszó, szokatlan sürgés-forgásra. Az emeletekről a kíváncsi lakók lassacskán leszállingóztak az udvarra. Különösen a kisebb gyerekek ámuldoztak a fácska varázslatos szépségén, hiszen nekik még sohasem volt karácsonyfájuk.

A bámészkodók között, két kislány dideregve bújt össze, miközben a holdfényben tündöklő, hótól szikrázó kis fenyőt csodálták. Látszott rajtuk, már addig is sokat fagyoskodtak, a lakásukban se lehetett melegebb, mint odakinn az udvaron. Az idősebb lányka, még ácsorgás közben is, szorosan magához ölelte a húgát, úgy próbálta melengetni.

A fiúk figyelmét nem kerülte el a dolog. Őket legalább odahaza duruzsoló kályha várta, ha karácsonyfára nem is tellett.

A lakók, miután kigyönyörködték magukat a ház karácsonyfájában, lassan visszatértek otthonaikba. Csupán a fára lelő három kisfiú tanakodott valamin, és egy darab ideig még ott időztek az udvaron…

Reggelre eltűnt a csodaszép karácsonyfa, nyoma sem maradt. Mintha soha, nem is lett volna. Talán csak álmodták, hogy ott volt?!

Többen azt rebesgették, a Hókirálynő megirigyelte tőlük, megtetszett neki a pompás karácsonyfa, amely a tél legszebb, hóból készült díszeivel lett felékítve. Az éj leple alatt magával vitte hát a birodalmába, s most a fácska a palotája előtt áll, hogy minden alattvalója megcsodálhassa.

Mások ugyanakkor azt beszélték, hogy a legszegényebbek közül való, két, didergő kislány – valakik jóvoltából, karácsony szent estéjén -, fenyőfa tüze mellett melegedett…

Mester Györgyi: A szegények karácsonya

A település minden tekintetben kicsi volt, csupán egy volt benne nagy, a szegénység.
A néhány módosabb gazda csak azért nem költözött el onnan, mert földjeik a faluhoz kötötték őket.

A község vezetője – a településhez hasonlóan -, kicsi volt, alacsony termetű, vézna emberke, de külső adottságait ellensúlyozván, nagy szívvel rendelkezett, ami folyton jó cselekedetekre sarkallta.

Sok nélkülözéssel teli esztendő és sovány karácsony után, úgy gondolta, meghirdeti a faluban a „szegények karácsonyát”, vagyis hogy ez egyszer a kevéssé tehetős embereknek is jusson az ünnepek alatt a jóból.

Egyenként kereste fel a faluban élő, módosabb gazdákat, és a szeretet ünnepére hivatkozva kérte őket, adakozzanak a szegények javára, hogy abban az évben végre mindenki kaphasson ajándékot.

A település főterén felállították a kecskelábú nagy faasztalt, és mindenki odajárulhatott a maga adományával.
Jöttek subában, bundában a jómódú gazdafeleségek, némelyik az urát is elhozta, és széles mosollyal az arcukon, kevélyen rakták le fényes papírba burkolt ajándékaikat.

Azután sorban odajárultak az asztalhoz a szegények, akik többségének ugyan rendes szakmája is volt, de hát hogyan is gazdagodhattak volna meg, ha a megrendelőik is mind szegény emberek voltak? Azért mindegyikük választott magának egy pakkot.

Odahaza a szabó a csomagból egy kabátot bontott ki, aminek szakadt volt a bélése, és több gombja hiányzott.

A cipész elkopott sarkú kiscsizmát talált a maga ajándékában.

A kelmefestő nagylánya egy festékkel összekent fejkendőt húzott elő a díszes papírból.

Az asztalos elé törött lábú, virágokkal kipingált kis sámli pottyant ki az ajándék dobozából. Majdhogynem eltörte a lábujját, mert bizony a sámli egyenesen ráesett. Leginkább a szent karácsonyra tekintettel szívta vissza a kacskaringós mondást, ami a fájdalom miatt, igencsak kikívánkozott belőle.

A fazekas ajándékcsomagja csorba bögrét rejtett, a pék felesége pedig úgy találta, akár szöget is verhetne a falba, az ajándékként kapott száraz bejglivel.

Hamar kiderült, az ajándékokat nem színtiszta jó szándékból adták a gazdagok. Ürügyet kerestek, illetve alkalmat találtak arra, hogy megszabadulhassanak a háztartásukban feleslegessé, hasznavehetetlenné vált holmiktól.

Karácsony első napján, csodák-csodájára, újabb meglepetéscsomagok sorjáztak a falu főterére kiállított nagyasztalon.
A csomagokon kis cetlik mutatták, az ajándékozó kinek szánta a tartalmát.

Az a gazda, aki a szakadt bélésű, gomboktól megfosztott kabátot adományozta, megtalálta a csomagban a saját kabátját, szépen megvarrott béléssel, felgombozva. A ruhadarab jobban nézett ki, mint valaha.

A cipész a megsarkalt kiscsizmát tette vissza a pakkba, eredeti tulajdonosának címezve.

A kelmefestő csodaszép mintákkal díszítette a nagykendőt, amin senki észre nem vette volna, hogy nem az volt az újdonatúj kinézete.

Az asztalos a megjavított kis sámlit csomagolta be ajándékként, a fazekas pedig olyan gyönyörűségesen kipótolta a csorba bögre szélét, hogy azt hihette az ember, egyenesen az égetőkemencéből jött a mutatós edényke.

A pék kívánatosan puha bélű, fényes kérgű, ínycsiklandó bejglit sütött, azt adta cserébe a száraz süteményért.
A gazdák, a kapott ajándékok láttán, elszégyellték magukat, hiszen egyértelművé vált, hogy csak a hasznavehetetlen, selejtes holmijaiktól akartak megszabadulni, nem állt szándékukban igazán jót tenni.

Karácsony másnapján újabb csoda esett meg. A kecskelábú nagyasztal eltűnt a főtérről.

A helyén egy tartóba állított, szálas fenyőóriás ágaskodott, rajta csillogó díszek, és sok-sok finom szaloncukor, az apró gyerekek örömére. A tér sarkában pedig bundában, kesztyűben, sátorponyva alól gazdánék osztották nagykanállal a finom töltött káposztát. A meleg ételhez nemcsak puha kenyér, de egy-egy kupa bor is járt, a gyerekeknek pedig nagy szelet a rőfös kalácsból.

A történtekből mindenki tanult. Egy településen, békében éltek egymás mellett, hát miért ne ajándékozták volna meg egymást, ki-ki azzal, amit adni tudott, kérés nélkül is?!

Azontúl – egy évben egyszer, karácsonykor -, ezen a településen a szegény ember a keze munkáját adta ajándékba, a gazdag pedig pénzért vett, de semmiképpen nem levetett holmikkal szerzett örömöt a többi falubélinek…

Mester Györgyi: Karácsonyi kommandó

Az ötfős fiúcsapatot a közös hobbi hozta, egyben tartotta össze: valamennyien képregény rajongók voltak, s legszívesebben hőseik bőrébe bújva élték volna az életüket.

De mivel erre nem volt lehetőség, ezért tenniük kellett érte valamit.
A csapat tagjai – hobbijukon túl -, merőben különböztek egymástól: egyikük magas volt, a másik kövér, a következő alacsony, negyedik társuk szemüveget viselt, az ötödik pedig egyszerűen csak okos volt. Az ő fejéből pattant ki az ötlet, hogy valami különlegeset, valami csodaszámba menőt kellene véghezvinniük.

Hozzanak létre – hőseikhez hasonlóan -, egy kommandót, és csináljanak valami olyasmit, amit ez idáig még sohasem tettek.

Közeledett a karácsony. A fiúk mindnyájan a városi középiskolába jártak, méghozzá naponta bejártak a kis faluból, ahol éltek.
Nem származtak jómódú családból, de amire alapvetően szükségük volt, azt a szüleiktől megkapták.

Nemegyszer hallottak azonban arról, hogy már megint meghalt egy agg falubélijük, és egyedül maradt öreg párja bizony csak magára számíthat. Vajon hány ilyen magányos, idős ember élhet a településükön?! Ahogy összeszámolták, bizony akadt belőlük jócskán.

A kommandó alakítás ötlete szárba szökkent, továbbfejlődött, és amikor két héttel az év végi ünnepek előtt leesett a hó, a csapat mozgásba lendült.

Rozika néni nem a legelesettebbek közül való volt, mégis temérdek gondja akadt. A fia meghozatta ugyan a téli tüzelőt, de azt a szállítók csak ledobálták az udvarra, mondván, itt az ő feladatuk véget ért, a fa behordására nem szerződtek.

Mit csináljon ilyenkor egy nyolcvanéves öregasszony? Városban élő fia nem ér rá vele vesződni – megvan annak a maga baja -, nem marad más hátra, minthogy kikaparja a hó alól a napi fűtenivalót. Persze, amíg teljesen át nem ázik a fa, mert akkor csak füstöl, nem ad meleget. Nehéz télnek nézek elébe – gondolta.

Másnap azonban, amikor kilépett a konyhaajtón, hogy az udvarról legalább annyi fahasábot becipeljen, amennyi a kötényébe belefér, meghökkenve vette észre: az összes fa eltűnt. Siránkozva körbejárt az udvaron, amikor meglátta, a fészer ajtaja résnyire nyitva áll. Tán onnan is elloptak valamit az éjszakai tolvajok?! Mérgesen belökte az ajtót, és akkor a legnagyobb megdöbbenésére azt kellett látnia, hogy a drága fa ott áll a fal mellett felstócolva, szép sorjában, magas halomba rakva…

Vele ellentétben, a nemrégiben megözvegyült öreg Józsi, csúzzal küszködve várta a számára semmi jóval nem kecsegtető karácsonyt. Magát még csak ellátta volna, értett a konyhához, de a betegsége mozgásképtelenné tette. Hogy fog ő most kimenni a kamrába, a tyúkólba a tojásért, az istállóba megetetni a tehenet, amikor félméteres hó takarja az udvart?!

Így aludt el, és ugyanezekkel a gondolatokkal ébredt. Csak kinézni akart az ablakon, remélve, hogy tegnapról aznapra kitavaszodott, és elolvadt a hó, amikor azt kellett látnia, hogy a hó tényleg eltűnt.

Tisztára volt söpörve az egész udvar, könnyen megközelíthető volt a kamra, az istálló és a tyúkól is. A hó nem elolvadt, csupán „lábra kélt”, jobban mondva odanyomult a kerítés mellé, végig, körbe-körbe, ahol senkit nem zavart, és csak rá volt bízva, ott éri-e meg a tavasz jöttét, vagy – a télnek köszönhetően – gyarapszik még tovább…

Boriska néni igazán szegény volt. Férje sosem lévén, nehezen élt, és bár egész életében keményen dolgozott, idős korára nem sikerült semmit tartalékolnia. Szerény nyugdíjából téli tüzelőre se tellett. Már előre félt a hideg napoktól, mert a kertjéből való, fákról lehullott gallyak utolsó maradékát vetette a tűzre. Hogy másnaptól hogyan lesz, azt el sem tudta képzelni.

Éjszaka nyugtalanul forgolódott a kihunyó tűz, már meleget alig adó, tompa fényénél, amikor az udvar felől zajt hallott. Kimenni nem mert, a házában meg csak nem törnek rá, hiszen mindenki tudja, tőle nincs mit elvinni.

Másnapra virradóan, kicsit félve, de kíváncsian lépett ki a házból. Ugyan mi okozhatta az éjszakai zajokat? És akkor szinte földbe gyökerezett a lába, mert egy nagy faágat látott kikandikálni az üres istálló ajtaján. Beljebb menve meglátta a többi, ott tornyosuló tűzifát is, amely száraz, feldarabolt farönkökből, és vékonyabb-vastagabb gallyakból állt.

Visszalépve az udvarra azonnal észrevette, hogy a saját kertjében korábban kiszáradt két nagy gyümölcsfa eltűnt. Jóakarói azokat vágták ki – nem lehetett nehéz, már maguktól is félig kidőltek -, és azok „sétáltak be” az istállójába, hogy azután őt melegítsék egész télen.

János bá’ valaha a falu tehénpásztoraként kereste meg a napi betevőjét. Mindenki ismerte, kedvelték, mert jó dolgos volt, megbízható, odafigyelt az állatokra, sohasem hullott, veszett el a keze alól egyetlen jószág sem. Az idő azonban telt-múlt, és vele ő is elhasználódott.

Már a házát se hagyta el, öreg feleségével napról-napra éltek, gyerekük nem volt. A faluszéli vályogház, amelyben éltek, roskadozott, különösen azóta volt félő, hogy nem vészelik át benne a telet, amióta kis szobájuk fölött kilyukadt a tető.

A hó beesett rajta, lavórt állítottak hát a lyuk alá, abba essen, ne kezdje ki a földes padlót. A tetőre felmenni eszébe se jutott, „meghalni itt a földön állva is lehet, nem kell azért létrára mászni” – szokta mondogatni.

Egy reggel arra ébredtek, hogy a lavór üres. Pedig a hó egész éjszaka esett, hallották, amint a jeges hókristályok bebocsátásért kopogtatnak az apró ablakon. Ugyan mi történhetett?!

Az öreg János magára húzta ócska kabátját, és kiment, hogy szemügyre vegye a háza tetején előző nap még ott éktelenkedő, az udvarról is jól látható helyet, ahol besüppedt a zsúpszalma, és ahonnan folyamatosan kapták az égi áldást. A zsúp ott volt, de egészen kisimítva, mintha értő kezek egyengették volna el a tető hepehupáját. Na, ezen át nem esik már se eső, se hó. Csak a Jóisten csinálhatta be a tetőt, mástól ilyen nem telik ki a mai világban – gondolta furcsa megnyugvással.

Böske néni egykoron a falu bábája volt. Túl a kilencvenötödik életévén, épphogy csak élt. De mivel mindig tevékeny volt, úgy gondolta, ha muszáj, egy darabig még kitart. Nem is lett volna baj, ha ősszel el nem esik, és darabosra nem töri a karját. Öreg csontja nem jól forrt össze, így nem tudta használni a kezét.

Csak ezért, és nem másért maradt letöretlen a kertjében a kukorica, ami addig még sohasem fordult elő. Pedig nemcsak a tyúkoknak kellett a morzsolt tengeri, a tűzhelyből is hiányzott a fűtenivaló, a jó száraz kukoricacsutka.
Hogy hogyan telik majd enélkül a tél, gondolni se mert rá. Nem is azért kelt korán, hogy efölött a friss, udvari levegőn töprengjen, csupán a megszokás húzta ki az ágyból a hajnali órán.

Ahogy kilépett az ajtón, valamibe beleütközött a lába. Még szerencse, hogy újra el nem estem. Akkor már tényleg magatehetetlen lennék, jó kéz és láb híján – jutott azonnal az eszébe.

De amikor jobban megnézte, mibe botlott, a meglepetéstől önkéntelenül felkiáltott: a kamrabéli nagy, poros zsák állt előtte, színültig töltve morzsolt kukoricával. Ki lehetett vajon a nagylelkű adakozó?!
Körbefuttatta tekintetét a hajnali félhomályból kibontakozó udvaron és a közeli kerten, és azt kellett látnia, eltűntek a kukoricatövei, amelyek előző nap még ott kornyadoztak a frissen esett hó terhe alatt. Közeledvén a „tetthelyhez”, saját szemével is meggyőződhetett róla, hogy valaki az ő kukoricáját törte le, akkurátusan, szépen megtisztított terepet hagyva maga után, és lám, a górét is megtömte kukoricacsutkával.

A faluban szóbeszéd tárgya lett, hogy ismeretlenek sorozatban olyan jót cselekedtek a legszegényebb öregek javára, ami a mai közönyös, rideg világban csodaszámba megy.

Később azonban úgy alakult, hogy karácsony másnapján, az öt csapatbéli fiú – a kommandó tagjai -, a lakásuk küszöbén találtak egy-egy csomag mennyei ízű, porcukros diós kiflit.

Azt pedig faluszerte mindenki tudta, hogy Rozika néni udvarán nagy diófa terpeszkedik, aminek termését – mivel a fia is szerette, hát leszedte -, zsákban tartotta a kamrában.

Jánosék nagyon értettek a diópucoláshoz. Az öreg Józsi – a csúza ellenére -, egy zacskónyi dióbéllel azért elbírt, és el tudta vinni Boriskához, aki fénykorában remek szakácsné volt, és a semmiből is ínycsiklandó étket, főként pompás süteményt tudott varázsolni.

A kifli egyéb hozzávalóit – a lisztet, tojást, meg a cukrot – a valamikori bába, a vén Böske adta, mondván cserébe csupán egy-két darabot kér a kisült kiflikből. De amúgy ez utóbbi tény nem volt publikus.

Mint ahogy az sem vált nyílt titokká, vajon miért éppen az az öt, a karácsonyi ünnepek alatt halálosan kimerültnek látszó, munkától megkérgesedett, kisebesedett kezű középiskolai diák talált az ajtaja előtt porcukros diós kiflit…

Olvass még több mesét a 

„Mesél a tél” c. könyvben!

Mester Györgyi: A csúcsdísz

A panelban évek óta egyforma volt a karácsony.

A sematikus forgatókönyv szerint, elővették az ágyneműtartóból az összehajtogatott, ezüstszínű műfenyőt, ráaggatták a színes üveggömböket, az aranyszínű masnikat, az évről-évre megtartott, kőkemény szaloncukrot – mondván, amit evésre szánnak, azt úgyis frissen veszik, és napok alatt elfogy -, befejezésképpen a villanyégőket csíptették fel az ál-karácsonyfára.

A karácsonyi vacsora – az elmaradhatatlan kacsasült, vöröskáposztával – kísérőjéül pedig ott volt a Spar-beigli.

Nem csak a gyerekek unták, igazán már anyukának is elege lett belőle. Túl egyhangú volt így az ünnep, nem tartogatott már örömöt, se meglepetést, egyikük számára sem.

Na, ezen akartak változtatni mindnyájan, ezért kapva-kaptak anyuka javaslatán: menjenek le Zalába, az anyai nagyszülőkhöz, úgyis olyan régen karácsonyoztak együtt.
Meglehet, a parasztházban nem lesz fürdőszobai pancsolás, viszont a gázkonvektor miatt se kell bosszankodni, sőt, a modern villanysütő is kimenőt kap, de legalább minden más lesz, mint az eddigi karácsonyok alkalmával.

A változás gyönyörködtet – tette hozzá a kiskamasz Marci, mert ezt már hallotta valahol.
Miközben autóztak a zalai dombok között, egyre fehérebb lett a táj. Eleinte csak szállingózott, később azonban nagy pelyhekben hullott a hó, és bár a vezetésnél óvatosnak kellett lenni, a szikrázóan hófehér bundában parádézó táj látványa kellő kárpótlást nyújtott még a sofőrködő apukának is.

A nagyszülők, az érkezés után, azonnal befogták a két gyereket.

– Panka, te a konyhába jössz, megnézed, hogyan készül a rőfös kalács – adta ki az utasítást nagymama. – Akár segíthetsz is. Tudom, anyádnak és neked is kedvencetek ez a sütemény. Most ez lesz beigli helyett.

Nagypapa a fiúkat dirigálta.

– Marci, apád és te velem jöttök. A községházán meghirdették, kalandparkot létesítenek az erdőben. A cél érdekében, egy kisebb területen kiirtják a fákat. A helyi lakosok ingyen vághatják ki onnan az idei karácsonyfájukat. Igyekezzünk, hogy nekünk is jusson még valami.

Száz szónak is egy a vége, elindultak. Valóban, a majdani kalandpark területe már tisztán látszott, ami nem is csoda, sok fát kivágtak, hiszen másnap már Szenteste. Azért szerencséjük volt, nagyapó igen szép, formás fenyőt talált. Jóval magasabbat és dúsabb levélzetűt, mint az otthoni, idealizált, ezüst műkarácsonyfa.

A fát lovas szánnal hazavontatták, otthon pedig elmerülhettek a már sülő rőfös kalács mennyeien édes illatában.

A fenyő tönkjét nagyapa hozzáértően megfaragta, majd a tartóval együtt beállította a tisztaszobába.

– Itt sokáig eláll, nem hullanak le a tűlevelei – mondta -, mivel ezt a helyiséget ritkán használjuk, és csak akkor fűtjük fel kissé, ha vendég van a háznál. – Tegyük rá az itt szokásos, falusi díszeket is – folytatta nagypapa.

És előhozott egy szakajtó olasz diót. Hogy miért volt olasz, azt a fajtájával magyarázta, és tény, hogy Olaszország nagyobb Magyarországnál, de ezek a diók is kétszer akkorák voltak, mint általában a dió szokott lenni.

Nagypapa ügyesen madzagot ragasztott rájuk, de előbb egy-egy gyufaszálat ütött mindegyik dió tetejébe. Arra került a hurok.
A két gyerek csak ámult-bámult, egészen másként ment ez itt Zalában, mint odahaza. Otthon drága üvegdíszekkel díszítették a műfenyőt, itt meg megtette helyette a sima, festetlen dió is.

Nagymama már korábban elkészítette a pattogatott kukoricából készített füzéreket, amik egészen megszépítették a fát. És az az illat! Mintha maga az erdő költözött volna be a tisztaszobába! Friss, fanyarzöld, valódi gyantaillat!

– A meglepetés, szó szerint, a „csúcsdísz” még hátra van – ígérte nagyapa. – Azt majd meglátjátok vacsora után, gyertyagyújtáskor, az ajándékok kibontásánál.

Végre az is bekövetkezett. A vacsora, a libaaprólékból készült finom leves, a ludaskásával körített, pirosra sült libacomb, na meg a rőfös kalács elfogyasztása után, türelmetlen kíváncsisággal várták a fán található, beígért meglepetést.

Amikor a gyertyák már fényesen lobogtak, és sziporkázva sistergett a csillagszóró, Marci elsőként szaladta körbe a nagy fát, a meglepetést keresve. Meg is találta.

– Nagypapa, ez csodálatos! Csúcs ez a dísz! És milyen élethű a kis mókus! Ahogy kapaszkodik abba a nagy dióba!

Most nagyapón volt a meglepetés sora.

– Mókus?! Miről beszélsz?! Hiszen a fenyő csúcsán, a szalmából, kézzel font csúcsdíszt szántam meglepetésnek!

Akkor megkerülte ő is a fát, és legnagyobb meglepetésére, a csúcstól kicsit lentebb, meglátott egy igazi, élő mókust, amint ott ücsörgött egy vastagabb ágon, és apró mancsai között lelkesen szorongatott, hogy el ne vehessék tőle, egy méretes olasz diót. Szép volt, tényleg, mintha csak a legkiválóbb plüssanyagból, a leghozzáértőbb játékgyártó készítette volna.

– Hát ez még nekem is meglepetés – mondta nagyapó. – Az erdő ajándéka – tette hozzá. Tartozéka a fának, amitől nem akart elszakadni, és mivel olyan sűrűek voltak a fenyőágak, észre se vettük, hogy a fával együtt hazahoztuk annak lakóját is. – Ne ijesszük meg. Ha elvan a dióval, legalább nem éhezik. Ilyenkor már úgyis kevés ennivalót nyújt az erdő. Majd éjszakára résnyire nyitva hagyjuk az ablakot, így ha akar, haza mehet.

Mindenki megcsodálta a mókust, majd lábujjhegyen kimentek a tisztaszobából, nehogy elijesszék.

Reggelre eltűnt a mókus, ott maradt azonban utána három, üresen fityegő cérnahurok, amin korábban olasz dió függött. Talán többször is fordult, és elvitte téli tartalék élelemnek.

De nem bánták. Panka és Marci boldogok voltak, hogy nekik volt azon a télen a legszebb karácsonyfájuk, amin igazi „csúcsdísz” volt.

Mester Györgyi: Az igazi ajándék

Öt karácsony telt el a születésem óta, bár én ebből leginkább csak az utolsó hármat érzékeltem, az azt megelőző időszakból csupán halvány emlékképeim maradtak.

Arra azonban határozottan emlékszem, hogy minden évben állítottunk egy szép, sudár fenyőfát, csillogó díszekkel felékítve, volt mákos és diós bejgli, és mindig lapult valami meglepetés is számomra a fa alatt: leginkább képeskönyv, egy kisebb vagy nagyobb mackó, édesség, esetleg labda.

Baba egyáltalában nem került a fa alá. Hogy miért nem kaptam babát, annak nem igazán tudtam az okát. Csak később derült ki, hogy édesanyám sem nagyon babázott gyermekkorában, ő a hasznosabb, komolyabb játékokat kedvelte.

Ugyanakkor – bármilyen kicsi is voltam -, látnom kellett, hogy a hozzánk látogató leánypajtásaim, szinte mindig magukkal hozták kedvenc játékukat, többnyire egy-egy puccos ruhába öltöztetett hajas babát, és ha én mentem vendégségbe, büszkén dicsekedtek a babáikkal, amelyek olykor nem csak a szemüket tudták nyitni és lehunyni, de néha sírtak, gügyögtek, és etetni, tisztába tenni is lehetett őket.

Édesapám ügyes kezű ember volt, ezért karácsonyi ajándékaim gyakran kiegészültek házi készítésű, fából faragott játékokkal. Így lett pici sámlim, apró székem, gurítható talicskám, és ötéves koromban egy valódi, csecsemőre méretezett bölcsőt is kaptam.

A bölcsőben a soros ajándék mackó pihent, amit jobb híján, a baba helyett szeretgettem. Dörminek neveztem el, és emlékezetem szerint, csak főiskolás koromban váltam meg tőle, amikor is szomorú szívvel elajándékoztam a szomszédék kislányának, remélve, hogy hozzám hasonlóan fogja szeretni, és vigyáz majd rá.

Gyermekkori emlékeimhez visszatérve, ötéves voltam, amikor első kamasz lázadásom lezajlott azon az ominózus karácsonyon.

– Én miért nem kapok soha igazi ajándékot? – szegeztem a kérdést szüleimnek.

Meghökkenve néztek rám.

– Hát nem örülsz az ajándék mackónak, a szép kis bölcsőnek, a gyönyörű képekkel telerajzolt mesekönyveknek? Hát mit szeretnél, mi neked az igazi ajándék? – kérdezte édesanyám.

– Az igazi ajándék számomra egy hajas baba lenne. Olyan szöszke hajú, mint a Nellyé, kék szemű, mint az Elisaé, lehetne etetni, és persze sírhatna és pisloghatna is a szemével, mint a Cathy babája – soroltam az elvárásaimat.

Anyám apámra nézett, a tekintetük találkozott, és szinte egyszerre mosolyodtak el. Apám törte meg a csendet.

– Hát, meglátjuk kislányom, miként szerezhetnénk neked örömet a jövő karácsonyra, egy igazi ajándékkal.

Elmúlt a tél, azután kitavaszodott, majd nyár lett, végül az ősz is beköszöntött. Beírattak az iskolába, de azért csak gyerek voltam még, s ahogy újra közeledett a tél, és vele a karácsony, eszembe jutott, mit ígértek a szüleim.

Reménykedtem, hogy nem feledkeztek meg az ígéretükről, és annyi szűk esztendő után, végre én is kapok karácsonyra egy igazi ajándékot.

Édesanyám nyár óta gyengélkedett. Kissé meg is hízott, de azért ugyanolyan szeretettel gondoskodott rólam, mint korábban, csak az arcán jelent meg valami újszerű, sejtelmes titokzatosság.

A téli iskolai szünet minden napján én csak a Szentestét vártam. Ilyen izgatott várakozás közepette, nem nagyon értem rá a miértek okát kutatni. Nekem elég volt apám megnyugtató szava.

– Ne aggódj kicsim – mondta. A mamánál ez csak múló rosszullét, nem lesz semmi baj.

Teltek a napok. Anyát be kellett vinni a kórházba, de apa megígérte, Szentestére együtt lesz a család.

Alig győztem kivárni a nagy napot, amikor apa azzal lepett meg, nálunk az idén lehet, hogy előbb lesz Szenteste, mint más családoknál. Az okát nem árulta el, de mivel úgyis olyannyira izgultam a remélt ajándék miatt, nem is bántam. Sőt, egyenesen örültem neki! Azt hittem, mindez csakis az én kedvemért történik. Meg is érdemlem, hiszen olyan sok éven át türelmesen vártam, hogy végre és is kapjak egy igazi karácsonyi ajándékot!

Még négy nap volt hátra a mindenki Szentestéjéig, de nálunk már felállították a karácsonyfát. Tagadni se lehetett volna, hogy nem a Jézuska hozta, mivel láttam, amikor apa az autó tetején szállította haza a piacról, és a fa díszítésében én is segédkeztem, hiszen már iskolás voltam, és nem afféle kisgyerek.

Furcsa volt azonban számomra, hogy anya, aki eközben a kórházban pihent, már négy napja nem adott esti puszit. Szerencsére, helyette ott volt nagymama és apa. Ők, miközben anyát próbálták helyettesíteni, nem győzték ismételgetni, hogy ne nyugtalankodjak, anya utóbb majd kamatostul pótolja a jóéjt puszikat.

Hogy ez mit jelent, azt pontosan nem tudtam, de reméltem, hogy csak több lehet, mint amit esténként szoktam kapni.
Négy napja, amióta csak felállítottuk a hallban a karácsonyfát, mindig korán keltem, és a reggelemet a fánál kezdtem. Alaposan körbejártam, nincs-e alatta, mellette, valamiféle változás, hiszen lehet, hogy ezen a karácsonyon mégis csak megérkezik az én várva várt, igazi ajándékom.

Azon az emlékezetes, nagy napon, valahogy mégis elaludtam. Apa ébresztett fel.

– Hétalvó – mondta -, ki az ágyból! – Talán ma elmarad a szokásos reggeli vizit a karácsonyfa körül?!

Papucs nélkül, mezítláb rohantam le a hallba. Ami első pillantásra a szemembe ötlött, a már jól ismert, faragott bölcső volt. Ez nem lehet – gondoltam magamban -, ezt nem tehetik meg velem, hogy új mackót fektetnek a tavalyi bölcsőbe!

Ekkor a beállott csendben, valamiféle halk, egyenletes szuszogás hatolt a fülembe. Meglepett, hiszen macskánk nem volt, kutyát sem tartottunk, a hallban meg rajtunk kívül nem volt senki. Míg a furcsa nesz okát találgattam, váratlanul harsány oázás hangzott fel. Odaugrottam, és az igazi ajándék utáni hatalmas vágytól dobogó szívvel, felhajtottam a bölcsőt takaró vékony batisztkendőt… Egy baba feküdt a bölcsőben. Szöszke hajú, nagy, csodálkozó kék szemekkel, s ahogy meglátott, mintha elmosolyodott volna.

– Az enyém? – kérdeztem.

– Igen – mondta a szobába belépő édesanyám. – A mienk is persze, de egyedül a te kistestvérkéd, akit dajkálhatsz, etethetsz, itathatsz, taníthatod majd járni és beszélni.

Boldog voltam. Olyan boldog, amilyen csak az lehet, akinek nagy sokára valóra válik a legszebb álma, és karácsonyra igazi ajándékot kap, egy élő hajas babát.

Mester Györgyi: Karácsonyfalva

A tisztás harsányzöld füvével, tarka virágaival szinte felkínálta magát, csak hogy végre lakója legyen, ha már az erdei állatok nem vették a birtokukba.
Először csak egy házikó jelent meg a tisztáson, amit egy erdész épített magának, mert itt szerette volna leélni öreg napjait.

A területet fenyves vette körül, a favágók is ismerték, és volt közöttük fiatal, aki messziről jött munkát vállalni, és még nem volt önálló lakása, nem volt hol laknia. Ezért, az erdész példáját követve, néhány favágó összefogott, és kis méretű, egyforma rönkházakat építettek.
Az építőanyag adta magát, fából volt elég.

Azután az új telepesek feleséget is hoztak maguknak, családot alapítottak. Az asszonyoknak is volt a rokonságukban olyan ember, aki szívesen élt volna a természet lágy ölén, ilyen szép, zöld környezetben, úgyhogy további lakói lettek a valamikori kis tisztásnak, amely lassacskán igazi falucska képét öltötte magára, s egyre jobban benépesült.

A házak kertjében mindenütt akadt egy fenyő, amit építkezéskor nem vágtak ki, hanem meghagyták dísznek, hogy az újonnan ültetett színes virágok mellett legyen valamilyen „komoly” növény is a ház körül, mármint egy-egy fa.

Akinek nem adott a természet fenyőt az udvarára, az hozott a közeli fenyvesből egy kis fácskát, elültette, remélve, hogy majd egy napon sudár óriássá nő. A sok fenyőfa miatt, na meg a valamikori tisztást körül ölelő fenyőerdőre is tekintettel, a helyiek a települést – nem nagy találékonyságról téve tanúbizonyságot – Fenyvesaljának nevezték el.

Az ott élő emberek az első karácsonyukon a lakásaikba vittek be egy-egy, az erdőn kivágott fenyőcskét, és azt díszítették fel. De aki igazán szereti a természetet, az tudja, a kivágott fa nem pótlódik magától, és ettől csak egyre fogy, ritkul a gyönyörű erdő. Ezért aztán, az egyik elkövetkező karácsonyon a falu lakosai kitalálták: nem a szobában állítanak fel agyonci-comázott fenyőket, hanem az udvaraikon, a kertjükben nődögélő kisebb-nagyobb fákat ékesítik különféle csillogó díszekkel, színes kis lámpásokkal.

Az első karácsony olyan szépre sikerült, hogy a falu lakosai nem tudtak betelni a látvánnyal. Öröm és büszkeség töltötte el a szívüket, hogy milyen ragyogó kis településen élnek.

Egy falugyűlésen valaki felvetette: ugyan miért ne hagyhatnánk a fáinkat feldíszítve egész évben?!Ha az égőket este bekapcsolnánk, még a tájékozódást is segítené, pótolná a gyér utcai világítást.

A javaslatot a többség elfogadta, így a fák feldíszítve maradtak a következő évben… majd az azt követő években is.

A kis település egész évi karácsonyi pompájának gyorsan híre ment, és sokan csak azért kirándultak arrafelé, hogy megcsodálják a különleges kis falut.
A falucska – közös javaslatra – hamarosan új nevet is kapott: Karácsonyfalvának nevezték el.

És ha hiszitek, ha nem, ebben a kis faluban egész évben béke honolt. Az emberek sokat mosolyogtak, kedvesek voltak egymáshoz, és gyakrabban ajándékozták meg apró meglepetéssel a szomszédjaikat, barátaikat, mint más vidékeken, mert így hatott rájuk a karácsony, a béke és a szeretet ünnepe.

Olvass még több mesét a természetről

„Évszakok meséi” c. könyvben!

Mester Györgyi: Minden nap Szenteste

Álmos volt, és már épp lecsukódni készült a szeme, amikor eszébe jutott, mit mondtak aznap – a téli vakáció előtti utolsó tanítási napon -, a barátai.

Mindnyájan azt állították, hogy nem a tanórák elmaradása a legjobb a szünetben, hanem maga a karácsony. Azon belül is, a legörömtelibb esemény a szentestei ajándékosztás, ami a karácsony fénypontja.

Azzal a tudattal, vagy inkább tudatlansággal aludt el, hogy nem értette: ajándékot ő az év más napján is szokott kapni, például a születésnapjára vagy a névnapjára, de vajon mitől olyan különleges a barátai számára a karácsonyi ajándékozás?!

Reggel a szokásos karácsonyi sürgés-forgásra ébredt. Anyuka, annak ellenére, hogy ő még pizsamában volt, rögtön a konyhaasztalhoz ültette, de annak is csak az egyik sarkán – a hatalmas, még jeges pulyka mellett – szorított számára helyet, hogy ott gyorsan reggelizzen meg. Azután ugyanolyan gyors tempóban öltözzön fel, mert apuka már berregteti az autót, mennek a piacra a fenyőért.

A nővére köténnyel a derekán mézeskalácsot formázott a gyúródeszkán, és még a kutyának is dolga volt, épp akkor nyalta fényes tisztára a tányérját.

A fát megvették, szokás szerint feldíszítették, megvolt a karácsonyi pulykavacsora is, majd, szenteste lévén, az ajándékok felbontása következett.

Mint az elmúlt években szinte mindig, most is kisautó került elő a díszcsomagolásból, olyan modell, amilyen még nem volt neki.

Anyuka a kapott márkás parfümöt szagolgatta, apuka az ajándék inget próbálta fel, a nővére azonnal beletemetkezett az új könyvébe, mivel nagyon szeret olvasni.

Egyáltalában nem érezte, hogy ez az este más lett volna, mint mondjuk egy névnapi összejövetel, vagy a születésnapja, mert akkor is mindig szokott kapni valamit, hiszen az az ünnepeltnek kijár.

Hamarosan mindnyájan elvonultak a szobáikba, és elcsendesedett a ház…

Reggel a szokásos karácsonyi sürgés-forgásra ébredt.

Anyuka a konyhában fogadta, látszott, már korábban elkezdett főzni, a mirelit pulyka is félig kiolvadt. A reggelit gyorsan be kellett kapnia, apuka már az udvaron várt rá, együtt mentek a fenyőért.

A lánytestvére cukormázzal vonta be a mézeskalácsot, és a kutya farkát csóválva leste, mikor kerül a tisztára nyalt tányérjába valami finomság, ami ilyenkor a konyhában le-lepottyan az asztalról.

A fenyő hamarosan feldíszítve állt a hallban, majd megvolt a karácsonyi vacsora, és a gyertyagyújtás után sorra került a szenteste utolsó mozzanata, az ajándékok kibontása.

Kisautót kapott, olyan márkát, amilyennel még nem rendelkezett. Hát ez is csak olyan ajándék, mint a korábbiak – gondolta -, és beállította a többi autó közé a sorba.

Aztán lassan mindenki aludni tért. Úgy bújt be az ágyába, hogy nem érezte sem a karácsony, sem az ajándék okozta különös örömöt…

Reggel a szokásos karácsonyi sürgés-forgásra ébredt.

Olyan ismerős volt minden. Mintha ezt egyszer – vagy talán nem is egyszer – már átélte volna.

Anyuka a karácsonyi pulykát tömte a fűszeres töltelékkel, a nővére meg-megnézte, sül-e már a sütemény a sütőben. Apuka elment a fenyőért, és a kutya már a második adag töltelék maradékot ette ki a táljából.

A fenyőre felaggatták a szokásos díszeket, a karácsonyi vacsora is finom volt, na és a szentestén, az ajándék kibontásakor se érte meglepetés.

A kapott kisautó – ez alkalommal is egy új típus – nem okozott igazi örömöt.

Mielőtt elnyomta volna az álom, az ágyban megint csak az okot kutatta, miért nem különlegesen szép és jó az ő karácsonya, és miért nem okoz számára olyan örömöt a szentestei ajándékozás, mint az osztálytársainak…

Reggel a szokásos karácsonyi sürgés-forgásra ébredt.

Már szinte behunyt szemmel is látta, mint birkózik anyuka a hatalmas karácsonyi pulykával, miként ügyeskedik nővére a sütőnél, apuka hogyan cipeli be a kocsiról a fenyőt, és a kutya most se törődött mással, csak farkcsóválva leste, mikor pottyan le számára a konyhaasztalról valami további ínycsiklandó falat.

A fát korán feldíszítették, de szentestéig jócskán volt még idő.
Váratlanul az ötlött az eszébe, milyen is lenne, ha nem csak sablonos ajándékokat kapnának karácsonykor, olyanokat, amilyenekre nagyjából már mindenki számít?!

Az ajándékok mindig a boltból származnak, és szinte már az eladók is tudják, hogy – néhány nappal az ünnep előtt -, apuka milyen parfümöt vesz a feleségének, anyuka milyen inget a férjének, újonnan megjelent könyvet a lányának, és a szülei együtt választják ki a következő kisautót a fiuknak, vagyis neki.

Tulajdonképpen a nővére és ő mindig a szüleiktől kapnak ajándékot, amit a felnőttek pénzért vásárolnak. Ugyanakkor se ő, se a nővére még sohasem adtak ajándékot karácsonyra a szüleiknek vagy egymásnak.

De hiszen nincs is annyi zsebpénzük, miből vennének ajándékot? De kell-e igazán pénz az ajándékozáshoz?! Behúzódott a szobájába, és buzgón tenni-venni kezdett.

Amikor elkezdte, még nem is tudta igazán, mit fog csinálni a többféle fényes, kemény kartonból, a sok színes ceruzával, meg fonallal. Aztán az ötletek csak úgy jöttek maguktól.

Egy dobozka alaprajzát rajzolta meg, majd mielőtt a kivágott mintát széleinél behajtogatta és összeragasztotta volna, színes tollal kacskaringós, varázslatos virágokat rajzolt minden oldalára.

Azután egy újabb kartonból hosszú, keskeny lapocskát vágott ki, amit bagoly formájúra szabott, és az élethű madarat ki is festette arany meg barna színű filctollal.

Besurrant a szülei szobájába, és kivett a szekrényből egy csúnya, fából készült ruhafogast. Olyant, amire apuka gyakran panaszkodott, hogy szálkás, és már nem egyszer beleakadt az ingnyaka, teljesen kihorzsolta, úgyhogy a ruhadarab előbb-utóbb nem is lesz hordható. A vállfát ügyesen bevonta színes zsineggel, még mintát is font rá, kifejezetten jól mutatott, egy valódi indián se csinálta volna meg szebben ezt a kézimunkát.

Lassan elérkezett a vacsoraidő, majd az azt követő szokásos, szentestei program, az ajándékok kibontása.

Anyuka meglepetéssel vette észre, hogy a sejthetően drága parfümöt rejtő áruházi papírtasak mellett, egy kisebb csomag is meglapul. Kibontotta, és abban egy remekbe szabott, oldalán virágos mintázatú dobozkát talált, a mellétűzött cetlin, ákombákom betűkkel, felirat állt: Gyűrűtartó.

Nővére a lapos kis csomagból egy baglyot ábrázoló könyvjelzőt húzott elő, aminek duplán örült, mivel épp a napokban hagyta el valahol a kedvenc könyvjelzőjét.

Apuka teljesen elhűlt az ajándéka láttán, persze jó értelemben. El nem tudta képzelni, hogyan juthatott neki eszébe ez a ragyogó ötlet, mármint egy ilyen praktikus, egyben különleges dolog, a fonallal művészien bevont vállfa?! Megfogadta, hogy arra csakis a legújabb ingét akasztja fel, ami ily módon biztosan megmenekül mindenféle károsodástól.

Az ő ajándéka kisautó volt. De most kivételesen ezt sem bánta, mert apuka megígérte, hogy farostlemezből együtt fabrikálnak majd a gyűjteménye számára egy szuper játékgarázst.

A nővére hozzátette, hogy ő a műanyag ablakok elkészítését vállalja, mert az iskolai gyakorlati órán éppen ház makettet csináltak, és legalább élőben is kipróbálhatja a tudását.

Anyuka momentán nem tudott mit érdemben hozzátenni, inkább megfogadta, ha elkészül a garázs, az avatóra egy szép nagy tortát süt, és a tetejére az ő kedvenc autómárkáját fogja megmintázni marcipánból.

Még sokáig beszélgettek a fenyőfa körül. Egyikük se álmosodott el olyan hamar, mint az eddigi karácsonyokkor szokott. Újabb és újabb ötletek kerültek szóba, hogy mit és hogyan lehetne a jövő karácsonykor másképpen csinálni, hogy az ne szokványos legyen, hanem igazi, emlékezetesen nagy ünnep mindannyiuk számára.

Amikor este végre ágyba került, még sokáig nem tudott elaludni. Életében először élvezte igazán az ünnepet.

Végre ő is adott valamit, megajándékozta a családtagjait. És még meg is dicsérték érte!

Büszke volt magára. Úgy érezte, ilyen örömteli karácsonya még sohasem volt.

Másnap reggel frissen ébredt, egy valóban új napra…

Mester Györgyi: Egy felejthetetlen karácsony

Az egész úgy kezdődött, hogy otthon maradt az a fránya cetli. A cetli a bevásárlandókkal, amit anya írt össze, és amit nekem kellett volna megvennem. A pénzt is otthon felejtettem, de annak már nem is volt jelentősége, hiszen fejből amúgy sem tudtam volna felidézni, miért is kellett bemennem a boltba.

Aznap este nem volt kenyér a vacsorához, és az előző napi szikkadt zsemléket ettük a szalámihoz.
Két napra rá, hasonlóan elfeledkeztem valamiről. Ez kicsit súlyosabb eset volt, mivel az öcsémről feledkeztem meg, vagyis nem mentem be érte az óvodába. Szegénynek este hétig ott kellett maradnia a mérges takarítónő, Saci néni felügyelete alatt, ami további megpróbáltatást jelentett a számára. Végül anya – miután befejezte a túlórázást -, hozta haza kisírt szemű, könnytől maszatos arcú kisöcsémet.

Anya megkért, hogy a karácsonyra is tekintettel, ugyan raknék már rendet a saját szobámban, ami alatt a szanaszéjjel heverő könyvek, DVD-k polcra való visszatételét, a társasjáték darabjainak, a legó alkatrészeknek a dobozba rakását, és a levetett, használt ruháim szétválogatását, szennyes kosárba helyezését értette.
Hogy aztán, nyomatékos kérése ellenére, a bakancsomat se cipőkrémeztem be, pedig közeledtek a havas, latyakos napok, anya megelégelte a dolgot.

Haszontalan vagy, lusta, rossz gyerek. Meg is lesz az eredménye a karácsonyi ajándékozáskor – mondta.
Én erre dacosan csak annyit feleltem: jól van, ha ti nem szerettek, én sem szeretlek
benneteket.

Aztán eljött a nagy nap. Mintha mi sem történt volna, jókedvűen segédkeztem a karácsonyfa feldíszítésénél. Úgy éreztem, minden rendben van. El is feledkeztem – hasonlóképpen, mint a bevásárlásról, meg az óvodában hagyott öcsémről – anya korábbi fenyegetéséről.

A szentestei vacsora elfogyasztása után került sor, mint ez idáig mindig, az ajándékok átadására. Kíváncsian vártam, mit kapok az idén, de a legnagyobb megdöbbenésemre, a felirat alatt, melyen a nevem állt, nem volt semmi. Hűlt helye az ajándéknak, míg az öcsém boldogan bontogatta a neki szánt csomagokat.

Ezt nem tehetik meg velem a szüleim – gondoltam. De bizony, megtették. Nem is faggatóztam, hiába is lett volna minden. Ekkor már eszembe jutott anya jóslata: meglesz a böjtje a lustaságodnak, majd meglátod.

Tele gyomorral, és keserű szívvel feküdtem le aznap este.
Bár a szomorúság ellenére, viszonylag gyorsan elaludtam, talán a nagy lelkiismeret-furdalás miatt, már jócskán hajnal előtt megébredtem. Csak forgolódtam az ágyamban, majd döntő elhatározásra jutottam.

Csendben felkeltem, és elkezdtem helyükre rakni a szobámban szétszórt holmikat. A
könyveket és DVD-ket vissza a polcra, a legó alkatrészeket és a társasjáték darabjait a dobozukba, végül a napokkal korábban levetett, piszkos ruháimat is kivittem a szennyes tartóba.
Akkor eszembe jutott az öcsém. Lábujjhegyen beosontam a szobájába. Csendesen szuszogott a kiságyában. Fölé hajoltam, és azt suttogtam neki, hogy szeretem, és ígérem, soha többé nem fogom ottfelejteni az óvodában.
Azután ugyancsak halkan, óvatos léptekkel kimentem az előszobába, és nagy buzgalommal nemcsak a sajátomat, de a család többi tagjának a téli cipőit is kipucoltam, bekrémeztem, kifényesítettem. Nem voltak azok a bakancsok még soha életükben olyan tükörfényűek.

Azután, teendőm nem lévén, visszamentem a szobámba. Nem akartam már aludni, de valahogy mégis elszunnyadtam.
Anya ébresztett fel vidám, friss szavakkal: hétalvó, ki az ágyból! Gyere reggelizni.
Hát jó, enni bizonyára kapok, mint ahogy vacsorát is adtak előző este. De hogyan lesz tovább?!

Nem is érdekelt sem a kalács, sem a habos kakaó, amit ilyenkor, karácsony első napján reggelire szoktam kapni. Csak odabújtam anyához, és – mivel szégyenemben nem mertem a szemébe nézni -, a hálóköntösébe suttogtam, hogy többé nem leszek lusta, ne haragudjon. És hogy nem gondoltam komolyan, amit mondtam, mert nagyon is szeretem őket, főként a kisöcsémet, akit soha többé nem fogok az óvodában felejteni.

Anya megsimogatta a fejemet, aztán csak odafordított a karácsonyfa felé. A nevemet jelző kis tábla alatt ott álltak az annyira óhajtott karácsonyi ajándékaim: egy igazi bőr focilabda, két könyv a nagy Afrika-vadászról, és egy korcsolya. De az ajándékok között a legszebb mégis az a képeslap volt, amelyen az állt: Sok szeretettel, Anya, Apa és Öcsi.

Készíts karácsonyi Dobble játékot egyszerűen!

Gyere a Téli játéktárba!

Tudd meg, hogy melyek óvodás gyermeked legfontosabb képességei, amelyek fejlődésére szülőként nagyon fontos odafigyelned!

Olvasd el az egyszerű tippeket, amelyeket tehetsz érte a mindennapokban!

Kapcsolódó feladatlapok, játékok: