Egy forró délutánon a besötétített szobában, vagy az esti elalváskor a behallatszó tücsökciripelés mellett – mesét mondani és mesét hallgatni mindig jó! Elmerülni egy varázslatos történetben, átélni a szereplők vágyait, félelmeit, sikereit, megtalálni a minden bajból kivezető megoldást – a mese több, mint gondolnánk – igazi gyógyír a léleknek! Meséljetek minden nap! Segítségül itt van három nyári mese, amit ki is nyomtathattok.
Rodrian: Erzsike kiskacsái
Itt az aratás ideje. Zeng-bong a falu és a széles határ. A falu szélén hét parasztház tarkállik.
Erzsike fehér falú házacskában lakik a kis tó mellett. Három öreg fűzfa álldogál ott meg a Buksi kutya házikója. Buksi nincs láncra kötve. Okos kis kutya ő, nem bántja a gyerekeket, még a postás bácsit is békén hagyja. Erzsike szívesen játszadozik Buksival.
Közeledik az ebédidő. Erzsike a ház előtti zöld padon üldögél. Tejesüvegből itatja a babáját.
– Igyál szépen, ettől nagy leszel és erős! –beszél hozzá.
Ekkor édesanyja jön felé sietősen, és ezt mondja.
– Figyelj csak! A tarka tehénnek kisborja születik. A nagy istállóba megyek segíteni. „Kisborjú” –gondolja Erzsike. És megkérdi:
– Veled mehetek?
– Nem, kislányom – feleli az édesanyja -, vigyázz addig a kiskacsákra. Itt kering a kánya a fűzfák felett. A kánya ragadozó madár. A kiskacsákat akarja elvinni. Jól vigyázz!
– Vigyázok- ígéri Erzsike, és édesanyja már fut is az istállóba
Erzsike egyedül marad Buksival. A szomszédék Ferije iskolában van, a paraszt-asszonyok meg a férfiak a mezőn dolgoznak. Jani is ott van, Erzsike bátyja; kint zakatol a földeken a cséplőgépe. Erzsike ott áll a tavacskánál, egy kis vesszővel a kezében és kiskacsáit szólítgatja:
– Ide, ide, kiskacsáim! Tas-tas…
Közben-közben a kányát is lesi a fűzfák felett. Buksi is a kányát figyeli. És a kiskacsákat is nézi; feszülten vigyáz. A kislány pedig botocskáját suhintgatva kiált:
– Ide, ide kiskacsáim!
Így telik el egy fél óra, és mivel a kánya nyugton marad, Erzsike unatkozni kezd. A kerítésen át kissé álmosan kandikál az országútra. És ekkor zakatolva közeledik egy óriási, barátságos szörnyeteg, a cséplőgép.
Hatalmas, sárga színű masina, kerekeken jár. Segít a parasztoknak; száz ember munkáját is elvégzi. Igazi varázsgép. Learatja a gabonát és kicsépeli, a magot zsákba gyűjti, a szalmát pedig kévébe köti. A molnárnak éppen csak meg kell őrölnie a magokat, és az emberek már süthetik is az illatos kenyeret.
Mindezt Erzsike is jól tudja, két kezével integet bátyjának, Janinak, aki vigyázva vezeti gépét, nehogy elgázolja a libákat. Erzsike integet és nevetgél.
De hirtelen hangos csaholást, izgatott hápogást hall. Erzsike megfordul és rémülten látja: a kiskacsák ügyetlenül totyognak szanaszéjjel Buksi ott áll a a kis tónál és ugat, ugat. A kánya pedig sietve menekül a fűzfák felett. Kacsát akart rabolni a gonosz madár, de buksi elkergette.
Erzsike a tóhoz szalad. Ijedten és izgatottan tereli össze kiskacsáit. A kánya már eltűnt. Buksi büszkén áll a házikója előtt. Erzsike az ujjain számolgatja a kiskacsákat. Igen, hat kiskacsa. Egy hiányzik! Erzsike nagyon sajnálja a hiányzó kiskacsát, mérges a kányára és figyelmetlenségéért haragszik magára. Szemében két kövér könnycsepp. Lassan Buksihoz bandukol és szomorúan mondja:
– Okos Buksi!
De az okos és barátságos Buksi csak morog.
– Mi van veled, Buksi? Haragszol? – kérdi Erzsike. Egyszer csak bátortalan hápogást hall Buksi felől.
– Buksi! – kiáltja megrettenve Erzsike. – Megetted a kiskacsát?
Buksi megsértődik. Óvatosan félreáll. És Erzsike? A kutyaól szalmájában megpillantja a csipogó, pelyhes kiskacsát, a hetediket. Buksi vigyázott rá. Erzsike egy kicsit szégyelli magát a kutya előtt.
– Ót, te jó Buksi! – mondja, aztán óvatosan leviszi a hetedik kiskacsát a tóhoz. A tóban ott úszkál a többi hat kicsi kacsa és vidáman le-lebukik a víz alá. Erzsike újra boldogan őrzi a kacsagyerekeket.
Nemsokára megérkezik anya a többi asszonnyal és férfival a nagy istállóból. Jön Jani is – meg Feri az iskolatáskával.
– Nicsak, a kis kacsapásztor!- kiáltja Jani, és anya megkérdi:
– Vigyáztál rájuk?
Erzsike nagyon halkan felel:
– Nem én, hanem a Buksi.
Mindenki nevet és anya mosolyogva mondja:
– Erzsike, a Tarkának szép kisborja született. Tarka kisborjú, vékony, hosszú lábacskákkal. Holnap megnézheted.
Színező a meséhez
Nyári meséket és hozzá tartozó bábokat a Játéktárban is találsz!
Már havi előfizetéssel is!
Fésűs Éva: Mire való a dinnye?
A kerekerdei játszótéren egy nagy, kövér borzgyerek rá akart ülni a hintára.
Tapsi Ferkó, Mókus Péter, Ürge Gyurka, sőt még Kisegér Kelemen is hiába magyarázták neki, hogy ne üljön rá, mert ekkora borzfiú alatt leszakadhat a kicsiknek szánt, lenge hinta. Borz Berci mindennap újra eljött, és megpróbálta elfoglalni, amiből rendszerint akkora nézeteltérés támadt, hogy az egyiknek az emlékét máig is őrzi Malacka fülén egy szaggatott csipkeminta.
Egyszer aztán a harkály kiszögezte a tölgyfa derekára az erdei határozatot, ami így szólt:
„Nagy, kövér borzok a játszótéri hintát nem használhatják! A tilalom megszegőjére személyesen fogok rámordulni. Bömböldi Balambér, barnamedve.”
No hiszen, volt öröm! Csak a borz kerülgette duzzogva a margarétás, mécsvirágos játszóteret. Nem merte megszegni a tilalmat, mert a harmatos fűben friss medvenyomokat látott. Mérgesen nézte, hogyan hintázik a mókus, hogy leng a nyuszi kajla füle a szélben, sőt még azt is el kellett tűrnie, hogy malacka csúfondárosan ráöltse a nyelvét.
– Na, megálljatok! – morogta magában. Azért is borsot török az orrotok alá! Ha én nem hintázhatom, egykönnyen ti sem fogtok!…
Másnap reggel az erdei-mezei gyerekek egy óriási görögdinnyét találtak, közvetlenül a hintájuk előtt – de akkorát, hogy attól sem a hintára felülni, sem azt meglendíteni nem lehetett. Nyilvánvaló volt, hogy az erős borz görgette oda.
– Most mitévők legyünk? – nézett egymásra Tapsi Ferkó és Mókus Péter.
– Majd én megmondom! – visított Malacka. – Ha a kölcsönkenyér visszajár, akkor a kölcsöndinnye is!
– Színigaz – cincogott Kisegér Kelemen – , de hogyan akarod neki visszaadni, amikor meg sem bírod mozdítani?
– Ha mindnyájan nekirugaszkodunk, együtt el tudjuk görgetni a lejtős domboldalig, onnan pedig már magától is legurul, és aztán … – itt lehalkította a hangját Malacka és kuncogva suttogott valamit a többieknek.
– Nagyszerű, nagyszerű! – verte össze apró mancsát Mókus Péter, Tapsi Ferkó pedig bukfencet vetett örömében.
Hanem a dinnye nagyon nehéz volt, az út pedig rögös. Szuszogtak, lihegtek, százszor is nekirugaszkodtak, amíg végre-valahára boldogultak vele. Tapsi Ferkó füle egészen a vállára hervadt a fáradtságtól, Ürge Gyurka elharapta a nyelvét, Kisegér Kelemen farkincája csücskét pedig meglapította a rettenetes dinnye.
Mind az öten fülig porosak, bogáncsosak lettek, mire a lejtő tetejéhez értek, de ott már valóban csak egy egészen pici lökés kellett ahhoz, hogy a dinnye meginduljon lefelé. Gurult, gurult, mint a lavina, füvet, virágot, mindent lehengerelve, és végül nagy zökkenéssel megállapodott, pontosan a borzvár kapujában.
Borz Berci ki akart jönni, hogy megnézze, mi ez a nagy robaj – de már nem tudott. A dinnye teljesen eltorlaszolta a kijáratot. Távolról odahallatszott Malackáék kárörvendő visongatása.-
– Kölcsöndinnye visszajár! Visszajár!
Malacka mégis tévedett, amikor azt hitte, hogy a borz lombhullató vasárnapig sem fog előjönni. Igaz, eleinte csak fújt, prüszkölt, mérgelődött magában, de aztán hamarosan ásott magának új kijáratot. És a következő reggelen a dinnye ismét ott volt a játszótéren, a hinta előtt, ugyanúgy, mint az előző napon.
Ürge Gyurka sírva fakadt, amikor meglátta, Malacka ellenben kijelentette, hogy a harcot nem lehet feladni, a dinnyét megint vissza kell görgetni a borzvár elé. Hadd lássa, hogy nem akármilyen ellenfelekkel van dolga!
A többiek fancsali képet vágtak. Sehogy sem fűlt a foguk az újabb bosszúhoz. Tapsi Ferkót izomláz gyötörte, Kisegér Kelemennek be volt pólyálva a farkincája, Mókus Péter pedig egyszerűen a fejét rázta. Hozzá sem nyúl többé ehhez a szörnyűséges, nagy dinnyéhez!-
– Könnyű neked, te az ágon is hintázhatsz! – ripakodott rá Malacka és már majdnem összevesztek, amikor megzörrent az avar és észrevették a sünt.
A sün ritkán járt a játszótérre, mert szúrt, és a többiek féltették tőle az orrukat. Most mégis odahívták, hogy adjon tanácsot, mitévők legyenek. A sün végighallgatta őket, aztán se szó, se beszéd, elővette kicsi nádkését és meglékelte a dinnyét. Csodálatos, illatos, piros belseje volt! Malackának és társainak tátva maradt a szája.
A sün elkezdett jóízűen falatozni, és nagyokat csettintett hozzá. Tapsi Ferkó két lábra állt, úgy bámulta. Kisegér Kelemen egyszeriben megfeledkezett a fájós farkincájáról. Ürge Gyurka akkorát nyelt, hogy hallani lehetett. Mókus Péternek és Malackának kicsordult a nyála. Erre a sün feléjük nyújtott egy-egy szeletet: – Tessék!
No, több se kellett! Kitörő ujjongással mind nekiestek a dinnyének. Mire a borz odasettenkedett meglesni, hogy mi történt, csupa vidám, jóllakott erdei gyereket látott. Malacka éppen teli pocakját simogatta, a sün pedig nádkésére tűzte az utolsó dinnyeszeletet és magasra emelte:-
– Köszönjük a finom dinnyét, Borz Berci!Ilyet akár mindennap ide guríthatsz nekünk!
Mindenki hangosan nevetett, míg a borz majd megpukkadt mérgében, amiért neki nem jutott eszébe, hogy a dinnyét inkább meg kell enni. Úgy elszaladt, hogy még most is porzik az út utána. Malacka rámutatott a dinnyehéjra:
– Ezt pedig most hordjuk oda mind az ajtaja elé!-
– Még mit nem! – intette le a sün. – Nem volt elég a bosszúból?
– Akkor hová tegyük? – kérdezték valamennyien.
– Hát nem tudjátok?…A szemétbe! – felelte a sün és egy darabbal máris elindult a játszótéri szeméttartó felé. A többiek szó nélkül utána.
Kérdések a meséhez:
- Emlékszel rá, hogy milyen állat volt Bömböldi Balambér?
- Mennyi kisállat szerepelt a mesében? Számold össze!
- Szerinted okos tanácsot adott a süni?
- Melyik állat helyében lennél szívesen?
- Keress olyan dolgokat, amelyek gurulnak, mint a dinnye!
- Szerinted mit csinálhattak volna még a dinnyehéjjal a kisállatok? (komposztba kerülhet)
Színezős feladat a meséhez: színezd ki azokat az állatokat, amelyek szerepeltek a mesében! Hogy hívták őket?
Készíts gyümölcsös
játékokat!
Szepes Mária: A zsiráfot nem lehet becsomagolni
Pannit mindennap korábban ébresztette fel a nyári fény.
S az ablakon besurranó, vidám napsugár mintha hívogatta volna ki a kertbe. A madarak is nagy lármát csaptak, hancúroztak, trilláztak, Panni nem tudott aludni tőlük. Kibújt az ágyból és az ablakhoz szaladt. A kert fölött húzódó villanydróton fecskék ültek sorjában és fejüket ide-oda forgatva, csiviteltek.
– Nézd, nagymama! – kiáltotta Panni ámulva. – Milyen szépen ülnek a dróton a kismadarak!
Nagymama Panni háta mögött kinézett az ablakon.
– Ezek fecskék, Pannikám.
– És mit csinálnak most a fecskék? – firtatta Panni.
– Talán ez itt a fecskeóvoda, és most reggeli köszöntőt énekelnek.
– Ó! Igazán? – tört ki Panniból, azután türelmetlenül hátrafordult. – Mikor megyek már én is óvodába?
– Majd szeptemberben. Most még csak július van – felelte nagymama.
– Hányszor kell aludnom addig?
– Sokszor.
– Többször, mint amennyi ujjam van a kezemen?
– Bizony többször.
– Azt én nem tudom kivárni! – toppantott lábával Panni haragosan. – Most mindjárt vigyél el engem az óvodába!
– Rendben van – bólintott nagymama – ha annyira akarod, nem akadályozhatlak meg benne. Majd felöltöztetlek és elviszlek az óvodába. Azután hazajövök, becsomagolok és a Pöttyös Panni babával együtt elutazom nyaralni.
– Hová? – kérdezte Panni gyanakodva.
– A Balaton mellé. Kati néni meghívott bennünket Balatonlellére.
– Mi az a Balaton?
– Egy gyönyörű nagy tó. A vize egészen langyosra melegszik a naptól és fürödni lehet benne. Miért érdekel, hiszen te úgyis itthon maradsz.
– Nem maradok itthon! – mondta gyorsan Panni. – Veled megyek. És majd szeptemberben járok óvodába. Ki az a Kati néni?
– A barátnőm. Mikor kislányok voltunk, e együtt jártunk iskolába.
– Te voltál kislány is, nagymama? – ámult el Panni – Olyan kicsi, mint én? Furcsa lehettél ilyen kicsibe- tűnődött Panni hangosan.-
– Úgy gondolod Pannikám, hogy én éppen ilyen idős voltam akkor is, csak olyan kicsi, mint te? – nevetett nagymama jóízűen.
– Igen– vallotta be Panni szégyenkezve, mert ő valóban egy egészen apró nagymamát képzelt maga elé. Még a konty is a fején volt.-
– Szó sincs róla! – Nagymamának a könnye is kicsordult a nevetéstől. – Ugyanolyan copfos, nagy szemű kislány voltam, mint te.-
– Kár, hogy annyira megnőttél. Meg öregebb lettél.-
– Miért?
– Mert ha akkora lennél, mint én, te is lent szaladgálhatnál Péterkével meg Tamarával a kertben, és együtt járnánk óvodába.-
– Csakhogy egy másik kislányra nem bíznának rá anyuék, mialatt ők dolgoznak. És Balatonlellére sem engednének el velem.
– Mikor utazunk? – kérdezte Panni izgatottan.-
– Holnap.
– Vonaton megyünk?
– Mégpedig gyorsvonaton. Te melyik játékodat akarod becsomagolni?
– Mindet. – jelentette ki Panni.
– Mindet nem lehet. Nincs annyi helyünk. Odaadom neked a kis utazóbőröndöt. Csakis azt visszük el, ami abba belefér.
Panni boldogan szorította magához a kis bőröndöt. Meg se várta a másnapot, máris csomagolni kezdett. Legelőször belerakta a mackót, azután a Pöttyös Panni babát, a piros kockás elefántot és a zsiráfot. Akkor úgy látta, hogy a néger baba nagyon elszomorodott, ezért őt is betuszkolta a többi játék közé. Igen ám, de a bőröndöt sehogy se tudta becsukni, mert a zsiráf feje mindig kiállt belőle. Nagymama csak nézte, nézte az erőlködést, azután szelíden rászólt:-
– Kíváncsi vagyok, hogy fér majd a bőröndbe a kis vödör, az ásó, a vitorlás hajó és a gereblye. A Balatonnál azokra is szükség lesz.
Panni rögtön kiborította a szőnyegre a bőrönd tartalmát. A játékok rendetlenül és sértődötten hevertek szanaszét. Panni elszégyellte magát, szépen összerakta őket, azután futott a homokjátérkét meg a vitorlásért. Közben eszébe jutott, hogy a mosóteknőnek is hasznát venné a tóparton, sőt a búgócsigája is nagyon fog hiányozni. Mire azonban mindent berakott, megint baj volt a bőrönddel. Most a kis piros telefontól és a gyúródeszkától nem tudta becsukni.-
– Ez nem lesz jó így – mondta a nagymama. Miért viszel a Balatonra telefont és gyúródeszkát?-
– Hogy anyukénak meg az itthon hagyott játékoknak hazatelefonálhassak. És gyúródeszka nélkül te sem tudnál süteményt csinálni.
De azért kivette a csomagból a gyúródeszkát meg a telefont. Indulásig Panni minden játékát legalább tízszer belegyömöszölte a bőröndbe, azután újra kivette. A zsiráf meg a mackó végül teljesen zilált állapotba került a folytonos ki-be rakosgatástól.-
– Ez a zsiráf nagyon szemtelen! – panaszolta Panni. – Akármit csinálok vele, mindig kidugja a fejét!-
– Az ilyen hosszú nyakú állat nem is való utazóbőröndbe – mosolygott a nagymama. – Az öntözőkannát beletetted?-
– Nem! – kiáltotta Panni ijedten és gyorsan előhozta a kis öntözőkannát. Az meg egyáltalában nem fért a bőröndbe az öreg, fából faragott, hosszú szakállú, puttonyos Télapótól.-
– Hát a Télapót miért akarod elvinni?-
– Sajnálom szegényt – vallotta be Panni pirulva. – A Télapókkal nyáron senki se törődik. Hadd lássa ő is a Balatont.-
– Nagyon melege lesz ott. A télapók nyáron alszanak.
A Télapó így visszakerült a fiókba. Panni utolsó percig csomagolt. Végül is a nagymama rendezet el mindent. Még a Pöttyös Panni baba is elfért a homokjáték mellett.-
– Én miért nem tudtam ezt így becsomagolni? – kérdezte Panni csodálkozva.-
– Mert a fölösleges játékokról nem akartál lemondani. Ha mindent elvinnénk, ami a szívünkhöz nőtt, teherautó kellene a csomagjainknak!
Színező a meséhez: Rajzolj a vízre egy vitorlást! Rajzold rá Pöttyös Pannit is a képre! Mennyit zászlót látsz a homokvár tetején?
Készíts nyári
játékokat
a gyerekeknek!
Szepes Mária: Barackszüret
Panni, Smirgli és Csimpajkó annyira teleették magukat délben, hogy alig tudtak szuszogni. Nem csoda, ha mindhárman elálmosodtak. Smirgli lehevert a veranda hűvös kövére, Csimpajkó pedig Panni ölébe fészkelte magát. Dorombolásától Panni alig tudta a szemét nyitva tartani.
– Feküdjünk le egy kicsit – hívta a nagymama.
– Nem lehet – rázta a fejét a kislány. – Mindjárt kezdődik a barackszüret. A fa már nagyon fáradt a gyümölcsöktől. Megharagszik, ha nem segítünk neki.
– A fa szívesen vár még egy kicsit – nyugtatta meg Kati néni.
Pannit kétszer sem kellett biztatni. Jó mélyen elaludt a hűs, tiszta kis szobában. Arra ébredt, hogy Csimpajkó rátüsszentett. Pedig egyáltalában nem lett volna szabad ott feküdnie mellette a heverőn. Emlékezett rá, hogy Kati néni kitette a kertbe. Úgy látszik, beszökött az ablakon. Ő is jól kialudta magát a tilosban, felállt, nagyot nyújtózott, azután nesztelenül leugrott a földre.
– Jössz? – kérdezte a szeme Pannitól, és könnyedén felszökkent az ablakpárkányra.
Panninak rögtön eszébe jutott a barackszüret és gyorsan lesiklott a heverőről. Nagymama már kint várta Kati nénivel együtt a kertben. Forrón sütött a délutáni nap. A virágok bágyadtak voltak a hőségtől, körülöttük megrepedezett a száraz föld.
– Szomjasak szegények. Eső kellene – mondta Kati néni.
– Hoztam öntözőkannát! Mindjárt megöntözöm a virágokat – ajánlkozott Panni készségesen.
– Most nem szabad, mert a naptól nagyon kimelegedtek. Ha hideg vizet öntenél rájuk, éppúgy megbetegednének, mint te, ha felhevülten hideg vizet innál.
Elkezdődött a barackszüret. Katin néni létrát támasztott a barackfának és felmászott rá. Karjára akasztva vitte a kosarat, s kezében görbe végű botot tartott, amellyel magához húzta a távolabb levő ágakat.
De volt nála egy másik bot is, a végén kis kampóval és fátyolszövet zsákocskával. Azzal nyúlt a barackért; a kampóval letépte, a puha barack meg a zsákocskába pottyant, anélkül, hogy megsérült volna. Csimpajkó persze rögtön Katin néni után mászott és mindenütt útjában volt.
Nagymama a felső ágakról szedte a barackot, Panni meg azokról a lehajló ágakról, amelyeket már villás karóval kellett megtámasztani, nehogy letörjenek. Fürtökben lógott rajtuk az érett gyümölcs.
– Csak a pirosakat szedd, Pannikám! – figyelmeztette Kati néni – azután vigyázva rakd a kis kosárba. És emlékezz arra, amit mondtam: csak annyi barackot egyél, amennyit a nagymama megenged neked.
– Hány barackot ehetek? – Kérdezte Panni sóváran.
– Elég, ha négyet eszel belőlük.
– Ó, hadd egyek legalább ötöt! – könyörgött Panni.
– Nem lehet kislányom! Ma négyet és holnap négyet!
Panni duzzogva rakta kosárba a gyümölcsöt. Közben kiválasztott egy puha, illatos barackot és mohón megette. De nem is lehetett azt a barackot lassan enni, olyan mézédes és finom volt. Rögtön meg kellett ennie a másodikat, harmadikat, negyediket is. Most aztán nem tudta biztosan, melyik volt jobb. Többet azonban nem ehetett, ha engedelmes, jó kislány kart lenni. És Panni igazán az akart lenni.
…Később, mikor a baj már megtörtént, azt mondta Kati néninek és nagymamának, hogy a barackok rábeszélték az evésre. Igenis rábeszélték! Azt mondogatták:
„ Légy szíves, egyél meg engem is! Hát csak nem hagysz itt éppen engem?” Sőt, olyan barack is akadt, amelyik magától szétnyílt a kezében és emiatt nem lehetett kosárba tenni. Az egyik pedig egyenesen a szájába ugrott. Ez volt a legeslegédesebb. Addig-addig unszolták, erőltették, míg megevett…nem is tudja pontosan, hány barackot, mert még csak nyolcig tud számolni.
– Mégis, hányat ehettél? – kérdezte gondterhelten nagymama, miközben orvosságot adott neki.
– Nem tudom! – nyögte Panni pityeregve
– És mikor etted?
– Mikor bevittétek a házba a barackot Kati nénivel. Nagyon kellett sietni. A barackok azt mondták: „Gyorsan! Gyorsan!” Jaj de fáj! Nagymama, vedd ki a hasamból ezeket az utálatos barackokat! Nem akarok többé barackot enni! A barackok rosszak! Nem hallgatok rájuk többé!
– Biztos, hogy a barackok voltak rosszak? – kérdezte csendesen a nagymama.
Panni halkan nyöszörgött.
Nem biztos – suttogta szégyenkezve. Panni már estére jobban érezte magát. Vacsorát nem kapott, de nem is kívánt enni. Másnap reggelre pedig semmi baja nem volt.
Nézd meg a nyári párosító játékokat a Játéktárban!
Mester Györgyi: Nyári kaland a parkban
Az óvodás nagycsoportból elballagó Réka, az iskolakezdés előtti nyár jó részét a nagymamájánál töltötte, mivel szülei szabadsága nem volt elég arra, hogy az egész szünetet kislányukkal tölthessék.
De így is, minden este beszéltek egymással telefonon, és Réka élménybeszámolójából a szülei pontosan tudták, mik voltak az adott nap történései, milyen a kislányuk hangulata, jól érzi-e magát.
Ez utóbbival sohasem volt baj, hiszen nagyival remekül telt a nyár.
Reggeli után minden nap kisétáltak a közeli parkba, ahol a kislány megismerkedett a park különböző fajtájú fáival, virágaival, és néha egy-egy érdekes, szép madarat is láttak a lombok között, amelyekről, nagymama jóvoltából, egy csomó érdekes dolgot tudott meg.
De nagyi mást is mesélt. Igazi mesekönyvből, míg végül a mindennapi felolvasás, a park padján ücsörögve, elmaradhatatlan részévé vált a délelőtti sétáknak.
Réka persze néha magával vitte a babakocsiban Jutka babát, hogy ő is levegőzzön egy kicsit, máskor a nagy pöttyös labdát, amivel nemcsak ügyesen pattogtatni, hanem kapura lőni is lehetett a gyerekeknek kialakított, az igazival szinte teljesen megegyező, kis futballpályán.
Nem szabad azonban megfeledkezni a séták harmadik résztvevőjéről sem, „akit” Réka a ruhája vagy köténye zsebében szokott magával vinni, és otthon nem hagyott volna semmi kincsért.
Ez a harmadik társuk Makk Karcsi volt, jobban mondva egy apró kis makk, „akinek” festett szeme, szája, és a makk-kupak sapka alól kilátszó fekete frufrus haja volt, mindez lakkal alaposan rögzítve.
Ő Réka legkedvesebb óvodai pajtását, Kovács Karcsit volt hivatott megszemélyesíteni. A kis figurát a fiúcska saját kezűleg festette, és emlékül, egyben barátságuk zálogául adta.
Igaz, a nyári szünet után, az iskolában majd újra találkoznak, de hol van még a szeptember?! Réka sokszor felemlegette a nagymamának Karcsit, és ezzel meg is indokolta, hogy miért hordja mindig magával a kis makkot.
Az a bizonyos nap is ugyanúgy kezdődött, mint a többi.
Reggeli után, Réka hálóba rakta a pöttyös labdát, nagymama pedig magához vette a még ki nem olvasott mesekönyvet, és indultak volna a parkba. Réka az ajtóból szaladt vissza:
– Várj csak nagyi, Makk Karcsit elfelejtettem belerakni a zsebembe.
– Hagyd inkább itthon – mondta erre a nagymama. – Még a végén elveszíted a parkban. Kiesik a zsebedből labdázás közben, akkor aztán sírhatsz utána. Jobb lenne, ha itthon hagynád.
Rékát azonban nem lehetett lebeszélni az elhatározásáról, és zsebre tette a makkocskát.
A parkban aztán volt nagy labdapattogtatás, kapura rúgás, majd amikor a kislány elfáradt, letelepedett nagymama mellé, és várta a soron következő mesét. Közben nem felejtette el a zsebében ellenőrizni, megvan-e még Makk Karcsi. Sőt, ki is „ültette” maga mellé a padra. Azután várakozásteljesen fordult nagymama felé:
– Jöhet az új mese. Most Makk Karcsi is meghallgatja – tette hozzá.
A mese nagyon izgalmas volt. Annyira, hogy sem Réka, sem a nagymama nem vette észre, amikor a fejük fölött, a nagy fenyő lombkoronájában, elcikázott egy kis vörös villám. Legalábbis, ha valaki megfigyelte volna, bizonyára ennyit lát belőle.
Sajnos, az érdekes mese is egyszer csak véget ért. Nagyi és unokája szedelőzködni kezdtek, hogy hazamenjenek. Réka hálóba rakta a pöttyös labdát, nagymama pedig felvette a szatyrát – amiben persze mindig meglapult egy kis üvegben Réka kedvenc üdítője is -, és már indultak, amikor a kislány felkiáltott:
– Nagyi, eltűnt Makk Karcsi!
– Talán nézd meg a pad alatt, hátha leesett – tanácsolta a nagymama.
Keresték a fűben, a kavicsok között, Réka még a közeli virágágyásban is megnézte, négykézláb mászva kereste mindenütt, de Makk Karcsi csak nem került elő. Potyogni kezdtek a könnyei, annyira sajnálta kis barátja elvesztését.
Hazamentek. Otthon nagyi volt olyan tapintatos – és persze szerette, sajnálta annyira az unokáját -, hogy nem rótta fel a kislánynak: én előre figyelmeztettelek, ne hozd magaddal a parkba Makk Karcsit, mert….
Másnap reggel kissé szomorúan indultak a parkba, csak kettesben. Rékának nagyon hiányzott harmadik társuk, Makk Karcsi.
Nem is volt labdázás, kapura rúgás, bár a pöttyös labda most is ott lapult a hálóban. Csak csendben leültek a padra, és nagyi kezdte felolvasni a soron következő mesét.
A kislány láthatóan alig figyelt a történetre. Még csak el sem mosolyodott a mulatságos résznél, amikor a szajkó lábára rászorult a makk-kupakból készült papucs.
Talán nem is volt jó ötlet – gondolta nagyi -, olyan mesét választani, amiben szintén makkról esik szó. De azért végigolvasta a mesét.
Amikor becsukta a könyvet és szedelődzködni kezdtek, hirtelen valami koppant a padon, pontosan Réka mellett. A kislány odanézett, és a földön, a fűben, meglátta Makk Karcsit. Akkor a feje fölül is zajt hallott, ágak finom roppanását, és elsuhanni látott egy vörös villámot, ami még cikázott egyet-kettőt, majd ráült egy közeli ágra.
Egy szép, loboncos farkú, barnásvörös kis mókus volt. Ott ült – Réka szerint mosolygott -, és mintha azt mondta volna: én csentem el Makk Karcsit, mert jó csemegének tűnt, de visszahoztam, mert olyan kemény, hogy nem tudtam megrágni.
És valóban, Makk Karcsi kalapján apró fognyomokat lehetett látni, de ez semmit nem változtatott a kislány örömén. Megkerült a barátja, egy „becsületes megtaláló” jóvoltából.
Mit gondoltok: Réka magával vitte ezután is Makk Karcsit a parkba?
Elárulom, hogy igen. Csak nem vette elő a zsebéből…
Mester Györgyi: Egy kis kiruccanás
Az üdülőtelepen elhagyatottan álldogált egy „lábasház”. A nevét onnan kapta, hogy az épület betonlábakon állt, melyek valaha garázsul szolgáltak egy autónak. Mivel egyedi külsővel rendelkezett, nem volt kivel társalognia, aztán meg fáradt, beteges, öreg gazdája se nyitotta rá az ajtót évek óta, ezért nagyon magányosnak és haszontalannak érezte magát.
Egy éjszakán elhatározta, hogy odébbáll. Betonlábait addig feszegette, míg sikerült azokat a földből kihúznia, és elindult. Reggelre a közeli nyaralóházak csak álmélkodtak, hová tűnt a szomszédjuk.
Ment, mendegélt, egyszer csak egy útelágazáshoz érkezett. Ott választhatott: az aszfaltozott, sima úton menjen tovább, vagy a gidres-gödrös földúton, esetleg vissza, ahonnan jött. Esze ágában se volt visszafordulni. Ha már eddig eljutott, világot akart látni, s barátokat találni.
A sima út biztosan jó helyre vezet – gondolta, hát elindult azon.
Kétnapi fárasztó araszolás után, egy ragyogóan kivilágított nagyvárosba ért. Le is horgonyzott három égbeszökő toronyház mellett, s miután megpihent, beszédbe akart elegyedni velük.
Azok azonban olyan magasan hordták az oromzatukat, hogy a szava se ért fel hozzájuk.
Másnap emberek jöttek. Nézegettek, valamit tanácskoztak, majd begördült egy földgyalu, és le akarta rombolni a lábasházat, mely túl ódivatúnak, régiesnek tűnt. Nem illett bele a táj rendezett, modern képébe. Még szerencse, hogy a döntés sokára született meg, a munkásoknak pedig késő délután már nem fűlött a foga hozzákezdeni a bontáshoz, így éjszaka a lábasház odébbállt.
Visszament az útelágazáshoz. Gondolta, ha a földútra tér, annak a végén talán barátokra talál.
A girbegurba, sáros út egy szegény falucskába vezetett. Vályogházak sorakoztak egymás
mellett. Félve néztek a messziről jött idegenre. Szerénységük megtiltotta, hogy szóba elegyedjenek vele. Hiába kezdeményezett a lábasház, nem akadt senki, aki barátságába fogadta volna.
A falu bolondja már éppen fel akarta gyújtani, hogy ne hivalkodjon ott a többi szegényes viskó mellett, amikor a lábasház ismét visszatért az útelágazáshoz.
Hazafelé indult.
Hét nap után, egy holdvilágos éjszakán, vissza is ért az üdülőtelepre. A lábai
helyén álló gödröket benőtte ugyan a gaz, de kis igazítás után beállt a régi helyére.
Reggel a szomszéd házak igen-igen elcsodálkoztak. Álmodták talán, hogy elment és visszatért a körükbe?! Ajtóikkal és ablakszárnyaikkal barátságosan integettek felé, mintha azt akarták volna tudatni vele, hogy hiányolták és örülnek, hogy újra mellettük áll.
A lábasház érezte, hogy idevaló. Jó érzés töltötte el, hogy a saját birtokán áll, régi ismerősök között. S ekkor további kellemes meglepetés érte. A bejárata előtt autó fékezett le, öreg gazdája gyereke és unokái tódultak be az ajtón. Beszédükből kiértette, nyaralni jöttek, de előtte még szépen ki is festik a falait.
A lábasház boldog volt, és már nem is értette, hogyan indulhatott el világgá. Miért is gondolta, hogy az állandónál van jobb hely a világon.
Olvass még több mesét a természetről
„Évszakok meséi” c. könyvben!
Fedezzétek fel együtt a természet kincseit 5 érdekes játékon keresztül!
A kipróbált ötletekért ajándék is jár!
