Három farsangi mese

Három farsangi mese

posted in: Farsang, Mese | 0

Farsangi bál előtt a gyerekek nagyon izgatottak: elképzelik, milyen lesz átváltozni az általuk elképzelt szereplővé, faggatják egymást, hogy ki milyen jelmezbe fog bújni. Még nagyobb az öröm, ha anya és apa egy kicsit részesei lehetnek az ovis mindennapoknak és megnézhetik, hogyan táncolnak, énekelnek ügyes csemetéik. Jó, hogy a hétköznapok sorát néha megtörik ezek a kicsit különleges események – örüljetek, izguljatok együtt a gyerekekkel! Este beszélgessetek egy kicsit elalvás előtt a közelgő (vagy a már lezajlott) nagy eseményről, aztán meséljetek egy farsangi mesét! 

Kovács Barbara: A csillagruha

– Azt hiszem, csillag szeretnék lenni! – mondta a jóéjszakát-puszi után Zsófi anyának.

– Az óvodai farsangon? – kérdezte anya.

– Igen, ott. Már nemsokára lesz…csinálsz nekem csillagocska-jelmezt?

– Majd együtt megcsináljuk a hét végén, most aludj szépen!

Zsófi hamar elaludt és arról álmodott, hogy már készen volt a jelmeze, és abban pont úgy nézett ki, mint az ő kíváncsi csillagocskája, aki karácsony óta vele volt. Pontosan úgy ragyogott és pontosan ugyanolyan viccesen hunyorogva nézett.

 Másnap Zsófi, amikor hazajött az oviból, kezébe vette a csillagocskáját és elújságolta neki, hogy nemsokára ő is kiscsillag lesz, majdnem igaziból. A csillagocska biztatóan hunyorgott rá. Amikor elmúlt a karácsony, s apa leszedte és egy dobozba tette a fáról a díszeket, Zsófi a csillagocskát kivette közülük és a polcára tette a főhelyre, a nagy maci és a rózsaszín nyuszi közé, és azóta mindennap játszott és beszélgetett vele.

Eljött a hétvége. Zsófi alig várta, hoyg anya készen legyen a főzéssel meg a mosogatással, mosással és végrehozzáfogjanak a jelmez készítéséhez. Segített anyának a konyhában mindent a helyére rakni, felterítette a zoknikat a szárítóra, aztán ragasztóval, színes papírokkal, fonalakkal felszerelkezve letelepedett a szobai nagyszőnyegre. Anya is összeszedett mindenféle varrószerszámot, fényes selyemanyagot, csipkét, gombokat, szalagokat, kartonpapírt. Apa drótot, fogókat készített oda a dróthajlításhoz, szigetelő szalagot vett elő a szerszámos dobozából, hátha szükség lesz rájuk.

Vasárnap estére elkészült a jelmez. Nagyon szép lett. Apa csillagformára hajlította a drótot, anya rávarrta a fényes selyemanyagot, Zsófi pedig két huncut gombszemecskét, pici orrocskát és egy mosolygó szájacskát ragasztott rá. Este Zsófi a párnájára tette a csillagocskáját és elalvás előtt sokáig nézegette.

– Holnap nagy meglepetés vár rád! – mondta neki.

-Jaj de jó! Micsoda? – kíváncsiskodott a kiscsillag.

– Majd meglátod! Nem árulom el, titok! De nagyon fogsz neki örülni – válaszolta Zsófi.

– Ugye holnap lesz a farsangi jelmezbál az oviban?

 – Igen, és holnap csillagocska leszek, mint te.

– Úgy szeretnék egyszer én is elmenni az oviba! Már olyan sok érdekes dolgot meséltél róla!

– Na, most aludjunk! – mondta Zsófi és gyorsan becsukta a szemét, mert attól félt, ha tovább beszélgetnek, még el találja árulni a meglepetést.

Másnap reggel indulás előtt gyorsan a zsebébe dugta a kiscsillagot, aki izgatottan ficánkolt, míg az oviba nem értek. Anya az öltözőben ráadta Zsófira a csillagjelmezt, elköszönt és elment.

– Itt a meglepetés! – suttogta Zsófi a kiscsillagnak, miközben elővette a kabátzsebéből és a hajába tűzte.

– Az óvoda! Jaj de jó! De jó, hogy elhoztál! De szép itt minden, milyen érdekes! És bemehetek veled a gyerekek közé is? – örvendezett a kiscsillag.

– Már megyünk is! – indult az ajtó felé Zsófi.

– Várj, várj! Nekem is van egy meglepetésem! – állította meg Zsófit a csillagocska. Aztán háromszor felvillantotta ragyogó fényét… Zsófi hirtelen nem is értette, mi történt. Az öltöző eltűnt, és valami mindent betöltő, csodálatosan szép, mélykék puhaság vette körül. Amerre csak nézett, ragyogó csillagok sziporkáztak mindenfelé. Zsófi úgy érezte, mintha lebegne, sőt mintha egyre feljebb emelkedne. Kedvesen kanyargó dallamokból szőtt ünnepi zene szólt, s erre a zenére táncoltak, pörögtek körülötte a csillagok. Egyre több és több csillag kavargott körülötte, s a csillagörvény egyre magasabbra emelte, miközben ragyogó fénnyel szórták be a ruháját, a haját, a cipőjét. A tenyérnyi csillagocskák lágyan megtelepedtek a kezén, az arcán, a homlokán. Az ünnepi zene csak szólt, szólt, egyre szebb lett, és ebben a meseszép csillagtáncban Zsófi úgy érezte, mintha ő maga is csillaggá vált volna. Aztán egyszerre csak újra ott volt az öltözőben. a zene véget ért. a sok csillag eltűnt, de ragyogó fényük ott maradt Zsófi ruháján és haján. Zsófi lassan magához tért ámulatából és bement az öltözőből a szobába.

– De szép vagy, Zsófi! Gyönyörű vagy! – lelkendeztek a gyerekek.

-Pontosan olyan vagy, mintegy igazi csilag – mondta az óvó néni. – Ki csinálta ajelmezedet?

– Apa, meg anya, meg én, és még valaki…-felelte Zsófi titokzatosan. Aztán nagy-nagy szeretettel megsimogatta a hajában gyémántfénnyel ragyogó csillagocskáját.

Ide kattintva ki tudod nyomtatni a mesét! 

Ezt a mesét Kovács Barbara: Idesüss c. könyvében találod meg. Mindenkinek csak ajánlani tudom! Sok-sok aranyos vers, történet, játékos feladat található benne.

 

 Ide kattintva egy ötletet találsz hullócsilag jelmez készítéséhez

Medvecukor farsangol

– Itt a farsang, áll a bál, …áll a bál, áll a bál! – dúdolta Medvecukor századszorra. Mert sajnos a bál tényleg állt a farsangi készülődés körül. Medvecukor már legalább egy hete másra sem tudott gondolni.

– Miért is kell farsangolni? – dörmögött magában Medvecukor mérgelődve. – Hát kell nekem még ez a bonyodalom is? Azt mondta a tanító néni, hogy öltözzünk be valamilyen jelmezbe. De mit vegyen magára egy medve? Az elején még voltak ötleteim, de lassan mind elfogyott. Mert lehettem volna pilóta, hajóskapitány vagy akár tűzoltó. De kiderült, hogy Panda Peti anyukája már három hete elkészítette Petinek a pilótaruhát, Sün Simi hajóskapitány lesz, és Róka Réka közölte, hogy ő pedig tűzoltónak öltözik a farsangi bálon. S akkor énbelőlem mi legyen? Másodpilóta? Na, nem!

A farsangkor pont az a lényeg, hogy mindenki másnak öltözzön be. Épp ettől olyan érdekes! Az ötletversenyt is mindig az nyeri, aki a legérdekesebb, leglátványosabb jelmezbe bújik. Az a legjobb móka, amikor még a tulajdon osztálytársaid sem ismernek fel, csak találgatják, hogy ki vagy valójában. De ehhez egy jó ötlet és egy ügyesen elkészített jelmez is kell! Medvecukor pedig most híján volt mindkettőnek…

Ezen a ponton a kis bocs már mérgében az iskola folyosóján rohangált fel-alá, miközben a hajók kürtjének hangját próbálta utánozni. Szerencsére becsengettek és úgy tűnt, ez egy időre szünetelteti majd a megoldhatatlannak látszó problémát. A csengő hangjára Medvecukor már éppen abba akarta hagyni a rohangálást, amikor egyenesen az osztályteremből kilépő tanító nénibe ütközött. A tanító néni kedvesen megsimogatta a kismackó felhevült képét és azt kérdezte:

– Gyakorolsz?

Medvecukor, aki lélekben már fel is készült tanítója megrovására a folyosón való szaladgálás miatt, meghökkenve kapta fel a fejét:

– Mit gyakorolok?

– Hát – mondta a tanító néni kuncogva – gondolom, búgócsigával keresztezett ködkürtnek fogsz öltözni a farsangon, mert úgy tűnik, arra gyakorolsz. Igencsak pörögsz, s a kürt hangját is már remekül utánoztad!

Medvecukor ahelyett, hogy elkacagta volna magát, bánatosan lehorgasztota a fejét és sóhajtva mondta:

– Lehet, hogy tényleg az leszek végül, mert egyetlen épkézláb ötlet sem jut az eszembe…Illetve, ami volt, azt már elhalászták előlem a szemfülesebbek – tette hozzá halkan.

– Meglátod – biztatta a tanító néni az elkeseredett bocsot -, valamit majd csak kitalálunk előbb-utóbb! Gyere inkább a terembe, mert mindjárt mesélni fogok nektek valami nagyon érdekeset – tette hozzá.

S valóban, meselepke szállt a körben ülő gyerekek feje fölé, ahogy hallgatták a farsangról szóló történeteket. Minél többet tudtak meg erről az ünnepről, úgy nőtt a vidámság is bennük. Hiszen a farsang a vigasság, a mulatság időszaka. Január elejétől, vízkereszttől február közepéig, hamvazószerdáig tartó folyamatos ünneplés, móka, tánc. A hagyomány szerint a tél és a tavasz küzdelmének ünnepe ez. Az egyik legismertebb farsangi szokás, az álarcosbál is ennek kapcsán alakult ki. Régen az emberek jelképes temetést rendezte a tél számára, hogy ezzel is segítségk a tavasz eljövetelét. Ilyenkor álarcot öltöttek, és jelmezbe bújtak.

– De tudjátok, kik a legérdekesebbek? – folytatta halkabban a tanító néni.  – A busók!

– Misók? – visították elragadtatottan a gyerekek.

– Nem misók, hanem busók – nevetett a tanító néni. Olyan maskarások, akik csak a magyar hagyományokban léteznek. Tudjátok régen, amikor még a magyarok a törökökkel és a vad tatárokkal viaskodtak, élt a mai Mohács mellett egy bátor emberekből álló közösség. sokácoknak nevezték magukat. A legenda szerint a Mohács-szigetre menekült sokácok rettentően félelmetes álarcokat készítettek maguknak báránybőrből, kecskeszarvakból és fából. Ezzel kergették el a törököket. Ma már inkább csak a telet ijesztgetik a félelmetes maskarákkal. Minden februárban felvonulnak, kolompot ráznak, ostort csatttogtatnak, kiabálnak, dobolnak, hogy megfutamítsák a Télkirályt és előcsalogassák a tavaszt…

Medvecukor csendesen üldögélt még egy darabig a mesekörben, s csak sokára osont a tanító néni után, arcán ravaszkás és elégedett mosollya: – Hogy is néztek ki pontosan azok a busók? – kérdezte suttogva.

Nyomtasd ki a mesét!

 

Aztán készítsetek busó-zacskóbábot (a képre kattintva sablont is találsz)!

Fésűs Éva:  Pöttömke hóember lesz

Az óvodában, ahová Pöttömke jár, jelmezbált rendeztek. Hű, mekkora izgalom előzte meg! Már hetekkel előbb készültek a pompás jelmezek. Az óvó néni ügyes keze alól mintegy varázsütésre került elő a hosszú fülű nyuszisapka, a pöttyös katicabogár-szoknya, a fekete kéményseprő-ruha, a napraforgó bóbita, hosszú szakáll a törpéknek, és korona a békakirálynak.

A nagycsoporotosok előadást is rendeztek. Énekeltek, verset mondtak, és mindennap többször próbálgatták azt a jelenetet, amiben egy köpcös, büszke hóember is szerepelt. Minden úgy ment már, mint a karikacsapás, amikor két nappal a jelmezbál előtt megbetegedett az a kisfiú, aki a hóembert játszotta volna.

Körülnézett azóvó néni, és azon gondolkodott, hogy ki is helyettesíthetné? Kit tudná nagyon jól, nagyon büszkén és hibátlanul elmondani a hóember szerepét? Pöttömke tüstént jelentkezett. Kézzel-lábbal hadonászott, majdnem leesett a székről, arcocskája kipirult, úgy bizonygatta, hogy csak bízza rá azt a szerepet az óvó néni, meglátja, nem lesz semmi baj!

Ugyanakkor Pirinyó Piroska is jelnetkezett, mert hiszen kislány is lehet hóember, és ő nagyon, de nagyon szeretett volna szerepelni, legalább annyira, mint Pöttömke. Csak hát Pirinyó Pirosa selypített, a nevét sem tudta szépen kimondani, ezért aztán az óvó néni választása inkább Pöttömkére esett. Piroskát pedig beállította a hóvirágokat játszó kislányok közé, hogy ne fájjon a szíve. Ott nem kellett beszélnie.

– És te, Pöttömke – mondta kedvesen -, nehogy valami szeleburdiságot csinálj! A verset hiba nélkül kell ám tudnod. Itt van, felírtam erre a papírra. Kérd meg ma délután édesanyádat, hogy tanítsa meg neked, mert erre itt már nincs idő.

– Igen, óvó néni! -kiáltotta pöttömke, és örömében tüstént fél lábon kezdett ugrálni. Hazafelé menet pedig nem állta meg a kis haszontalan, hogy hosszú orrot ne mutasson Pirinyó Piroskának:

– Mit akartál, te kis selypes? azért is én leszek a hóember!

Pirinyó Piroskának legörbült a szája széle, de nem szólt. Már megszokta, hogy Pöttömke meg néhány pajkos társa kicsúfolják, amiért selypít. Hát ki tehet arról, hogy nem úgy forog a nyelve, ahogy szeretné? Pöttömke másnap még dicsekedett is az óvodában, mert már tudta a mondókát.

– El sem tudnád mondani, annyi “r” van benne! Bezzeg, ha én szavalom el, azt meghallgathatod! Az lesz a legszebb vers az egész jelmezbálon!

Mi tagadás, valóban szépen tudta. A próbán az óvó néni megdicsérte. Nem is csoda, hiszen annyit gyakorolta! Tündéranyuval legalább huszonötször elmondták otthon, majd elszavalta egészen egyedül apunak, nagyanyónak, nagyapónak, a tarka cicának, a szomszéd Vakkantó kutyának és este az ágyban a mackójának. Mindenki tapsolt vagy bólogatott. a kutyus elismerően vakkantott, a cica hízelegve dorombolt. Csak a mackóból jött ki nehezen az elismerés hangja, mert kissé akadozott a dörmögője és többször előre-hátra kellett hajlítgatnia, amíg végre kimondta: “re-meeek… re-meeek!” Legalábbis Pöttömke így hallotta.

Amikor pedig elérkezett a jelmezbál napja és ráadták a kék gombos, fehér hóember-ruhát, fejébe nyomták a piros fazékkalapot, kis kezébe meg a nagy söprűt, nem akadt nála boldogabb gyerek az óvodában. A söprűvel ugyan akadt egy kis baj, mert örömében addig hadonászott vele, amíg egy kislánynak leverte a virág-bóbitáját. Emiatt egy kis kavarodás támadt, de a bóbitát sikerült megmenteni. Azután Pöttömke mindjárt menni akart, hogy elmondja a verset. Erőnek erejével kellett visszatartani, mert még nem ő következett.

Végül mégis elérkezett a várva várt pillanat! Az óvó néni intett, Pöttömke peckesen kiballagott a színpadnak felállított dobogó közepére, ahol már félkörben álltak a hóvirágok, vagyis a fehér szoknyás, fehér bóbitás kislányok. A hóembernek szerepe szerint méregbe kellett gurulnia, amiért a hóvirágok ki mertek bújni a hó alól, és pattogó, büszke verset mondani arról, hogy ő itt az úr! Hanem amint Pöttömke-hóember nagy lélegzetet véve kinyitotta a száját, az úgy is maradt, mert abban a szempillantásban észrevette, hogy a terem tele van arcokkal és szemekkel.

No, persze, a közönség! Köztük van apu, anyu, nagyanyó is, de most egyiket sem látja. Csak arcokat és rengeteg szemet! Jaj, mióta van ennyi szempár a világon és miért nézik őt olyan furcsán?… Úgy megszeppent, hogy csak markolászta a söprűnyelet, de egy hang nem sok, annyi sem jött ki a torkán. Hiába súgott az óvó néni, hiába integettek a függöny mögül a pajtásai, riadtan érezte, hogy elveszítette a verset. Úgy elveszítette, mint nyáron a piros üveggolyót, amit sohasem talált meg. Körös-körül mozgolódni kezdtek a hóvirág-kislányok, zizzzent a sok kis fehér papírszoknya. Ott állt közöttük Pirinyó Piroska! No hiszen, még csak ez kellett Pöttömkének! A vers helyett valami egészen más dolog jutott eszébe. Az a minapi csúfolódás, hetykeség!…Most majd biztosan Piroska fog valami csúfondárosat mondai!

Ettől a gondolattól eltörött Pöttömke mécsese, vagyis keserves sírásra fakadt. Ha nem eredt meg a szava, hát megeredt a könnye. Patakokban folyt végig az arcán, le a kék gombos, fehér hóember-ruhára. Ebben a pillanatban Pirinyó Piroska rámutatott Pöttömkére, és csengő hangon felkiáltott:

– Nini! Olvad a hóemberrr!

Úgy megnyomta az “err”-t, hogy csak úgy berregett. Kitört erre a kacagás meg a taps! A pirinyó kislány megmentette a kátyúba jutott előadást. A hóvirágok is nevetni kezdtek és az óvó néni intésére gyorsan eljárták táncukat a síró hóember körül. Egyetlen műsorszámnak sem támadt akkora sikere, mint a hóembernek az ő hóvirágaival. A közönség nagy része nem is tudta meg, hogy Pöttömkének verset is kellett volna mondania…

Előadás után uzsonna következett és vidám játék. Hogy, hogy nem, az uzsonnaasztalnál Pöttömke éppen Pirinyó Piroska mellé került. Komoran, leszegett fejjel várta, hogy Piroska kinevesse. Biztosan visszaadja a kölcsönt!…A pici kislány ehelyett megbökte őt parányi mutatóujjával:

– No?

– Mit akarsz? – mormogta Pöttömke.

– Ugye, nem fogsz csúfolódni többet? Hiszen olyan jól kimonmdtam, hogy “rrr”!

Pöttömke meglepetten ránézett, hallgatott egy pillanatig, azután hevesen megrázta a fejét:

– Különben sem csúfolnálak!

És mind a ketten nekiláttak a finom uzsonnának.

Nyomtasd ki a mesét!  

Hóember jelmezt is nagyon könnyen készítheszt!

Leave a Reply