3 mese a napocskáról

3 mese a napocskáról

posted in: Időjárás, Mese, Tavasz, Tavaszváró | 3

Várjuk a tavaszt, örülünk a napsugár melegének, figyeljük a lassan ébredező természetet. Ilyenkor szívesen hallgatják a gyerekek a tavaszi napsugárról szóló meséket is, mert olyan jó elképzelni, vagy akár megálmodni, hogy kabát nélkül szaladgálunk a virágokkal teli réten, arcunkat pedig jólesően melengeti a napocska! A mesék által ezt is átélhetjük, hiszen olyan könnyű beleképzelni magunkat a kis szereplők helyébe! A harmadik – nagyobbaknak szóló- mese mondanivalója azonban még mélyebb jelentést hordoz: ha kíváncsi vagy rá, olvasd el itt:

 

 

Nagytakarítás a napnál

Egyszer egy hatalmas nagy felhő úgy eltakarta az eget, hogy három napig nem lehetett látni a napot.
A kiscsibéknek nagyon hiányzott a napsugár.

– Hová tűnhetett a napocska? – kérdezték. – Keressük meg, hívjuk vissza az égre!
– Igen ám, de hol találjátok meg? – kotkodácsolt a kotlós. – Tán bizony tudjátok, hol lakik?
– Nem tudjuk – csipogták a kiscsibék –, de majd mindenkit megkérdezünk, akivel összetalálkozunk.

– Koty-koty-koty, jól van, menjetek – mondta a kotlós, és ahogy illik, útravalót készített a csibéknek. Adott nekik kicsi zsákot, kicsi zacskót, a zsákocskában magocskát, a zacskóban meg mézeskalácsot. A kiscsibék útra keltek.

Mentek, mendegéltek, egyszer csak a káposztáskertbe értek. Látják, hogy az egyik káposztalevélen ül valaki, nyújtogatja a szarvát, hátán hordja a házát. Egy csigabiga! A kiscsibék megálltak, megkérdezték tőle:

– Csigabiga, nem tudod, hol lakik a napocska?
– Én nem tudom, de ott ül a kerítésen a szarka, ő bizonyosan tudja.

A szarka meghallotta, hogy emlegetik, hát mindjárt közelebb röppent, és csirregni kezdett:

– Csibe, csibe, kiscsibék, hová mentek, kiscsibék?
– Elbújt a napocska, megyünk, megkeressük.
– Én is megyek, én is megyek! – örvendezett a szarka, és még közelebb röppent.
– De tudod-e, hol lakik? – kérdezték tőle.
– Azt biz’ én nem tudom, de nyúl koma talán tudja, itt lakik a szomszédban, a répaföld csücskében.

A kiscsibék meg a szarka elmentek a répaföldre. Mikor látta a nyúl, hogy vendégek közelednek, fejébe húzta a sapkáját, a bajuszát megpödörte, és a háza kapuját még jobban kitárta.

– Nyulam-bulam – csipogták a csibék, csirregte a szarka –, a napocskát keressük, nem tudod, hol lakik?
– Azt biz’ én sem tudom, de a szomszédom, a kacsa bizonyosan tudja. Itt lakik a nádasban, a patak közelében.

No, elmentek a nádasba, a nyúl is velük ment. A patak partján megtalálták a kacsa házát meg egy szép piros ladikot, a ház mellé volt kikötve.

– Hé, szomszédasszony, itthon van-e kelmed? – kiáltotta a nyúl.
– Itthon, itthon! – hápogott a kacsa. – A tollamat szárítom, három napja nedves, nem süt a napocska.
– Éppen őt keressük! – csipogták a kiscsibék, csirregte a szarka, a nyúl meg buzgón bólingatott hozzá. – Nem tudod, hol lakik?
– Azt biz’ én sem tudom, de a patak túlsó partján, az odvas bükkfa alatt lakik a sün, az bizonyára tudja.

Beültek mindannyian a csónakba, áteveztek a patakon, hogy megkeressék a sünt. Meg is találták, ott szunyókált sün koma a bükkfa tövében.

– Sün, sün, sün koma! – csipogták a kiscsibék, csirregte a szarka, hápogta a kacsa, a nyúl meg örvendezve ugrándozott. – Nem tudod, a napocska merre-hol lakik? Három napja nincs az égen. Tán csak nem betegedett meg?

A sün előbb gondolkozott kicsit, azután így szólt:
– Már miért ne tudnám! Tudom én, hol lakik, meg is mondom nektek. A bükkfa mögött van egy nagy hegy, a hegy fölött egy nagy felhő, a felhő fölött az ezüst hold, onnét a napocska csak egy bolhaugrás!

ĺgy szólt a sün, azzal fogta a botját, fülére húzta a sapkáját, és indult, hogy mutassa az utat.
No, útnak eredtek. Mentek, mendegéltek, egyszer csak megérkeztek a nagy hegy csúcsára. S mit láttak? A hegy csúcsának a csücskébe beleakadt egy rettentő nagy felhő, nagyobb, mint három lepedő…
A kiscsibék, a szarka, a nyúl, a kacsa meg a sün mindjárt felmásztak a felhőre, jó erősen megfogóztak benne, azután – huss! – repültek a felhő hátán, meg sem álltak a holdig. Mikor a hold észrevette őket, egyszeribe ragyogni kezdett ezüstös tányérja.

– Hold, hold, ezüst hold – csipogták a kiscsibék, csirregte a szarka, hápogta a kacsa, s a nyúl meg a sün is szépen kérlelte –, mutasd meg nékünk, hol lakik a napocska! Három napja nincs az égen, három napja vacogunk!

Úgy látszik – gondolták –, elaludt a napocska, nem akar felébredni.
S akkor egyszerre rázendítettek: a kiscsibék csipogtak, a szarka csirregett, a kacsa hápogott, nyulam-bulam makogott, a sün pedig az ablakon kopogott a botjával.

– Napocska-korongocska, kelj fel! Süss ki, napocska!

A napocska felébredt, nagyot ásított.
– Ki az, ki kiabál? Ki zavarja álmomat?
– Mi vagyunk itt, a kiscsibék, a szarka meg a nyúl, a kacsa meg a sün. Eljöttünk, hogy felköltsünk, éppen reggel van!
– Jaj, jaj, kelnék én, de hát hogyan keljek? – szomorkodott a napocska. – Három napig eltakart egy fekete felhő. Hiába sütök, mégsem ragyogok, úgy bepiszkolódtam.

Amint a nyúl ezt meghallotta, mindjárt kerített egy vödröt, s elkezdte hordani a vizet. A kacsának sem kellett több – egyszeriben mosni kezdte a napot. A szarka a törülközővel törülgette, a sün a tüskéivel kefélgette. A kiscsibék meg a porszemeket fújogatták le az álmos napocskáról.
Ez aztán igazi nagytakarítás volt! Egykettőre úgy megtisztították a napot, hogy menten kibújt a házából, kiballagott az égre, és vidáman ragyogott.
Gondolhatjátok, micsoda öröm volt odahaza! A kotlós kifutott az ólból, maga köré hívta a kiscsibéket, és azóta is ott futkosnak az udvaron, magot keresgélnek, s ha jóllaktak, a napon melegszenek.

 

Fésűs Éva: A pajkos napsugár

– Süss fel nap, fényes nap!…-ezt a dalt énekelte télidő végén néhány kipirult arcú, csillogó szemű kisgyerek – de olyan szépen, hogy a felhőkbe takarózott nap nem is tudott ellenállni a kedves hívogatásnak.

Először csak egyetlen elszánt fénysugár keresett magának rést a a vastag fellegek között, hogy lekandikáljon a földre, de amikor sikerült a próbálkozása, egyre többen tódultak utána. Elcsúsztak a tó vékony jéghártyáján, megcsillantották a nedves, kopasz faágakat, s egy szempillantás alatt millió kicsi fény kacagott, ugrált, sziporkázott piros gyereksapkákon, fehér hófoltokon, csepegő háztetőn és sima ablaküvegen.

– Kikelet! Kikelet! – ujjongtak a magdarak.

– Süt a nap! Süt a nap! – kiabálták a gyerekek.

– Utat a tavasznak! – füttyentett a szél és sepregetni kezdte az utakat.

Nap-anyó most már egész kerek arcával lemosolygott a földre és így szólt a sok kis fickándozó napsugárhoz:

– Ideje, hogy munkához lássatok! Vigyétek el mindenhová az élet melegét!

Kit a rétre küldött, kit az erdőre, kit a kiskertekbe, hogy olvasszanak, melengessenek, alvó csírákat ébresztgessenek. Mindegyik örömmel tette a dolgát, csak az egyík aranyszínű napsugárka duzzogott.

– Még mit nem! Hogy én folyton csak egy sáros, piszkos hófoltot kerülgessek? Ugyan minek? Igazán nem azért vagyok fényes, tavaszi napsugár, hogy ilyen unalmas munkát végezzek!

Hipp-hopp!…végigtáncolt a pocsolyák tükrén, ezüstöset bokázott a patakon és csúfondárosan megríkatott egy makacs jégcsapot.

– Ó, de pompás! Így érvényesül igazán az én ragyogásom! – tünkdöklött a boldogságtól és olyan helyet keresgélt, ahol fényessége megsokszorozódnék. Ebben a pillanatban megjelent egy ablakban egy kisfiú. Éppen unatkozott odabent és csintalanságon törte a fejét.

– Kisütött a nap! – kiáltott vidáman. – Napsugárral fogok játszani!

Elővett a zsebéből egy kicsi tükröt és oda tartotta a fény elé. Az önfejű napsugár belepillantott és valósággal elámult a tulajdon ragyogásától. Csillogott, villogott büszke örömében és csúszkálni kezdett a tükrön, ahogyan azt a kisfiú forgatta. Éles fénye átvetődött a tükörlapról a szemközti házfalra és végigtáncolt rajta, mint vakító aranyfoltocska.

A kisfiú eleinte csak hunyorgó cicákat bosszantott vele, de azután merészet gondolt és úgy tartotta a tükröt, hogy a haszontalan napsugár belevillanjon róla a járókelők szemébe. A sugárkának tetszett a mulatság. Ez igen! Így mindenki észreveszi! Nicsak, máris milyen nevetségesen kapkodja a fejét a sarki újságárus néni!

– Ide nézz, milyen vakító vagyok!

– Ide nézz, te padon üldögélő bácsi, hogy elkápráztatlak!

– Csodáljatok meg, emberek! Ilyen az igazi napsugár!

– Ámulj-bámulj, te rollerozó kislány, akkora ragyogást varázsolok a szemed elé!

Különösen fényeset akart kacagni, amikor a rolleros kislány ijedten a szeme elé kapta a kezét, elengedte a kormányt és nagyot esett. Csúnyán megütötte a térdét és hangosan sírva fakadt. A fákon haragosan lármázni kezdtek a verebek.

– Mit csináltál, te haszontalan, semmirekellő napsugár? Megállj csak, bepanaszolunk Nap-anyónál!

A napsugárka maga is  megijedt a váratlan balesettől, akárcsak az ablakban a csintalan kisfiú, aki most megszeppenve bújt el a függöny mögé. Zsebében eltűnt a fényszóró tükör és a napsugár elsápadva, tétován simogatta a rolleros kislány arcát, de bizony azon csak a könnyeket tudta megcsillantani. Elszégyellte magát, mert hiszen nem volt ő rossz, csak meggondolatlan és pajkos.

– Bocsáss meg! Na, igazán ne haragudj rám! – suttogta bűnbánóan, de a kislány nem értett napsugárnyelven, és csak otthon az édesanyja tudta megvigasztalni. A napsugár utánaillant, belesett a házuk ablakán, ott ugrabugrált a kertjükben és nagyon szerette volna jóvátenni azt, ami történt.

Mindennap az ablak alatti hófoltocskán táncolt, minden melegét odaszórta, csak megbocsájtana az a kislány!…Közben észre sem vette, hogy a hófolt egyre zsugorodik, alatta megpuhul a föld, sőt, mintha megmozdulnának a sáros rögök. Egyszer csak egy apró repedésből ágaskodni, tolakodni kezdett kifelé egy icipici, zöld hajtás.

– Hát ez mi? – lepődött meg a napsugárka és minden fényével még jobban odacsodálkozott. A zöld szár másnapra csaknem arasznyira nőtt, harmadnapra pedig – ó, csodák csodája! – apró, fehér szirmok bomlottak ki a végén.

– Hóvirág! – csendült meg az ablak mögött a kislány kacagása. – Anyu, nézd, milyen szép!

– Előcsalogatta ez az áldott, tavaszi napsugár – felelte egy kedves hang.

A napsugár csak most értette meg, hogy mi történt. Akaratlanul is virágot fakasztott, elhozta a földnek az élet melegét. Körös-körül fiatal rügyek pattogtak, friss füvek serkentek a napsugár testvérek munkája nyomán. A pajkos napsugár azt sem tudta, hová legyen örömében! Milyen jó, hogy ő is hozzájárult ehhez a nagy csodához! Mindjárt körül is néz, hogy hol kell még melengetni, érdes rögöket cirógatni, fagyot olvasztani, hogy minél szebb legyen a világ.

Az ablakban nevetett a kislány. Arcán nyoma sem látszott már a múltkori könnyeknek, s odafent a kék égen Nap-anyó is mosolygott, legderűsebb tavaszi mosolyával.

Nyomtasd ki a mesét ide kattintva!

 

Tordon Ákos: Három napsugár kisasszony

Amikor a Nagy Hegyek Országában éltem, sokat időztem a legzöldebb Tengerszem partján. A három Napsugár kisasszonyt is ott pillantottam meg. Éppen fésülködtek. A Tengerszem volt a tükrük, fésűjük színarany. Ó, be szépek voltak mind a hárman!

Az egyik csupa csillogás, a másik csupa ragyogás, a harmadik csupa fény! Ha még sokáig néztem volna őket, megvakultam volna a nagy fényességtől. Ezért inkább behunytam a szememet. De még így, behunyt szemmel is láttam őket, sőt, csak most vettem észre igazán káprázatos szépségüket és – varázslatos dolog! – a beszédüket is hallottam. Muzsikált a szavuk, halkan, akár a legfinomabb méhzümmögés.

-Én bejárom a világot, és megénekelem a világ szépségeit – mondta Csillogáska, a legidősebb Napsugár kisasszony.

– Én is bejárom a világot, és megkeresem a Szerencsét – mondta Ragyogáska, a a középső Napsugár kisasszony.

– Én itt maradok, és megvárlak benneteket – mondta Fényeske, a legkisebbik napsugár kisasszonyka, és lerúgta lábáról arany cipellőjét.

– Jó – szólt a másik kettő-, alkonyattal itt találkozunk!

Azzal az egyik ment erre, a másik arra. Fényeske leheveredett a zöld fűre. Föléje hajoltak a vadvirágok, köréje szálltak a pillangók, hozzá röppentek a madárkák. Icipici bogárkák dünnyögtek a fülébe, az erdőből ellátogattak hozzá a vadak, s a fürge gyíkok, míg sütkérezni a napra feküdtek, elmondták neki életük történetét.

Fiatal lány ült a  Tengerszem mellett merengő sziklára, és a boldogságról énekelt. Fiatal favágók pihentek meg a réten, és a boldogságról álmodtak. Öreg anyóka üldögélt a farönkön, kendője alatt bóbiskolt az alkony.

A Tengerszem tükre feketedett, a halak  s a szabad szemmel láthatatlan parányi élőlények nyüzsgése megszűnt, Fényeske megborzongott, haragos pillantást vetett az égen kódorgó felhőbáránykára, s elhajított aranycipellőjének keresésére indult. Szerencséjére jött a Szerencse, tenyerében hozta neki. Fényeske megköszönte és táncra perdült benne.

Az öreg anyóka kendője alatt felébredt az alkony. Fényeske aggódva pillogott az égre: fogyott ott a fény, hanyatlott a nap. Végre, pihegve, megérkezett Csillogáska, utána nemsokára Ragyogáska is aláereszkedett fáradtan a halványuló égből.

-Nos-kérdezte Fényeske-, megénekelted-e a világ szépségeit, Csillogáska?

– Hová gondolsz, Fényeske húgom! – felelte Csillogáska, és elpirult az alkonypírban.

– Belátom, tévedtem, amikor azt gondoltam, egyetlenegy nap elegendő ahhoz, hogy meglássam és megénekelhessem a világ szépségeit.

Fényecske nem szólt erre semmit, de dalolni kezdett. Csillogáska felkapta a fejét, mert húga a világ szépségeiről dalolt: a fű s a vadvirág illatáról, a kecses pillangókról, a madárkák daláról, az icipici bogárkákról, a szorgalmas hangyákról, egy lebegő virágsziromról, az erdei vadakról, a szikla fenséges nyugalmáról, az égbolt derűjéről, a vidám favágókról, az öreg anyóka békéjéről, a Tengerszem szépségéről, a halak ezüst villódzásáról…

– Ó, mondd, húgom, hogyan lehetséges, hogy ennyi mindent láttál meg a világ szépségeiből, holott nem mozdultál el erről a helyről? – kérdezte csodálkozással Csillogáska.

– Ó, nővérem, – felelete Fényeske –  én nyitott szemmel hevertem itt a fűben, míg te bekötött szemmel jártad a világot! – s azzal a másik nővéréhez fordult:

– Találkoztál-e a Szerencsével?

– Ó – biggyesztette a száját Ragyogáska -, balga voltam, amikor azt hittem, egyetlen nap elegendő ahhoz, hogy megtaláljam a Szerencsét, hiszen az emberek nagy része egy életen át hajszolja hiába!

Ekkor felemelkedett a farönkről az öreg anyóka és haza hessentette a három Napsugár kisasszonyt. Szerencsére még naplemente előtt hazaértek. Én még ott maradtam a Tengerszem partján, s hallottam, amint az öreg anyóka, mintegy magának, ezt felelte Ragyogáska szavaira:

– …mert az emberek még nem tanulták meg, vagy már elfelejtették, hogy a Szerencse ott kopogtat, ahol nem keresik, nem hívják, és nem is lesik.

Nyomtasd ki a mesét!

3 Responses

  1. Sümegi Katalin

    Nagyon tetszik. Van 2 óvodás 2 bölcsis 1 3 hónapos unokám.

  2. Sümegi Katalin

    Unoka érdekében sok mindent.

Leave a Reply